no family is perfect -we argue, we fight. we even stop talking to each other at times, but in the end, family is family. the love will always be there even though we won't show it or we'll deny it

mitch and peter

- Mondd, hogy nem felejtetted el… -Magalie ezzel indította a napot. Szinte a köszönést is nagyvonalúan mellőzve vágta a fejéhez a számonkérést, ami hallatán még a kanál is megállt a bögre és a szája közti félúton, ahogy meg akarta kóstolni, kellően túlcukrozta-e a kávéját.
Peter a vállával szorította a füléhez a telefont, ahogy felvette a bögréjét, és hangos csilingeléssel, hogy a húga hallja, ott van a vonal végén, felkutyulta az italt. Kortyolt, és elkönyvelte, hogy túl édes lett, talán még annál is édesebb, mint ami a kezdőpontja volt a „cukormentes kávéivásnak”, mikoris elhatározta, hogy ad egy esélyt a kávé eredeti zamatának, de nem dilemmázott tovább a szükségesnél afelett, hogy ettől függetlenül megigya-e vagy ne, így a köralakú asztalhoz botorkálva elfoglalta a helyét a már szinte kopásig kiült székén.
- Nem felejtettem el -ismételte meg, mert történetesen Mags erre utasította. Csintalan, ugyanakkor szükségtelen mosoly kerekedett az ajkain, ahogy letette a kávéját, az addig azt tartó kezével a korábban az előszoba földjéről felszedett újság után nyúlt, és gátlástalanul lapozgatni kezdte a heti hírek felhozatalát. – Viszont, ha mégis elfelejtettem volna; mit felejtettem volna el?
- Egek, Pip… -zsörtölődött egy szusz alatt sóhajtva. Ha csak ennyit mondott, Peter már tudta, hogy elszámol tízig -de lehet csak ötig, hogy ne legyen túl megfontolt, de szükségtelenül hirtelen se-, és egy újat sóhajt, hogy igazolja csendes megvetését.
- Michelle és Vincent partiját. Biztos újat mondok, mint jóval előttem a lányaid, különösen Mitch, aki több ízben tette szóvá, nehogy véletlen elfelejtsd. Szóval figyelj kérlek, legalább amíg elmondom. Hatra ott leszek, csak… csak most az egyszer makacsold meg magad, és tégy a lányod kedvére, jó? Kezdetnek például azzal, hogy legyél kész időre!

- Excuzes-moi! Elrabolhatom az urat? -simult Magalie tenyere váratlanul Peter felkarjára, szabadkozó tekintete viszont a társaságának hálával telt szempárjait kereste. Tulajdonosaik bizonyára elmormogtak fejenként egy-egy imát, amiért megszabadulni látszottak a kellemetlen, ugyanakkor lelkesen az újonnan őt foglalkoztató témáról hadováló tagjuktól, mely történetesen a pantomim kialakulásának módozatait érintette. Nem, mert franciaként szükségét érezte tisztázni a sztereotípiát, hanem a leleményesség kérdéskörével dacoló egykor volt elődjeinek érdemét fitogtatta, amiért, mikor a cenzúra eltörölte a nemességet sértő, triviális színjátszást, azok feltalálva magukat a gesztusok keltette színpadiassággal szórakoztatták tovább az arisztokrácián vigadni kívánó közönséget. Ezt, megmagyarázhatatlan okokból, lenyűgözőnek vélte.
- Tessék, fogd ezeket! -két pohár pezsgőt nyomott Peter kezeibe, miután félrehúzta, szabaddá váló ujjait pedig egyből a nyakkendőjére kötött Windsor csomóra fűzte, úgy igazgatta el a tartását vesztett háromszöget. - Megpróbálhatnál úgy tenni, mint egy örömapa! A lányod most jelentette be a házasságát. Támogasd egy kicsit. Éreztesd vele, hogy mellette állsz, hogy törődsz vele. Ne másokkal hetyegj ahelyett, hogy vele lennél! Michelle most ment ki, egyedül. Menj utána. Beszélgessetek! Legyen egy kis apa-lánya pillanatotok. Nem ezután sápítozol már évek óta?
Igyekezett jobb belátásra téríteni, és amint a nyakkendője tökéletesen simult Peter nyakára gallérjának elegyengetett íve alatt, úgy húga a tenyerét biztató mosollyal a vállára vezette. Felnézett rá, és tekintetének magabiztosságával a kicsiny, kiugró terasz-szerűség ajtajára biccentett.
Erőt plántált magába -ami nem annyira belső indíttatásból fakadt, mint a Mags ellenállhatatlan határozottsága keltette ösztönző erőből-, és a közepesen hangos zenében morajló beszélgetést folytatók tömegén verekedte át magát a célig. A helyszín, mint olyan, nem szolgált a legnívósabb események színhelyének, így az erkély is inkább csak egy épp, hogy kétszemélyes balkonnak volt mondható. Kilépve, miután meggyűlt a baja a kétkézben tartott poharakkal, és ilyen körülmények közt a kijutással, Michelle után kutatott. A párkányon ülve találta. Könyökhajlatába fűzve a kilincset húzta be maga mögött a nyílászárót, és fordult ezzel egyidejűleg a lánya irányába.
- Szia Kincsem! -mosolygott rá. Felvont szemöldökkel, ami akár beleegyezésre váró kérdő arckifejezésnek is tűnhetett, biccentett, hogy helyt kérjen mellette. - Tudod, hogy mit kérdezne anyukád, ha itt lenne? "Biztos jól meggondoltad?" -idézte, ahogy, hogyha Mitch odébb csúszott, letelepedett, és a reménnyel, hogy elveszi, felé nyújtotta a hozzá közelebbi poharat.
Elmosolyodott, de valahol mélyen, ha nem is látta be őszintén, és nem volt számára kézenfekvő az ok-okozati összefüggés, talán tudta is, hogy nem ez volt életének legbölcsebb említése. Nyilván tudta, hogy Michelle vágyta volna az anyja jelenlétét. Ezzel Peter se volt különbül.
- Emlékszem, -vállai megrándultak, ahogy hang nélkül felnevetett, térdét óvatosan billentette Mitch-éhez a célból, hogy magára vonja a figyelmét. - amikor kiskorodban arról kezdtél vitát, hogy miért nem vehetlek el, ha nagy leszel. Nem, mintha én lettem volna a mesebeli királyod, csak a gyerekkori Élektra-komplexus szólthatott belőled. Képes voltál még raplizni is, hogy belénk fojtsd a magyarázatot, de tudjuk, életkori sajátosság -legyintett, és csillapítva a vigyorán, elhallgatva kémlelte Michelle profilját. Nem tetszett neki, hogy ott égett a cigaretta az ujjai közt, de nem formálhatott jogot arra, hogy a felnőtt lányának akárcsak szóvá tegye, így szemet hunyt felette és félresöpörte a helytelenítését.
- Victor kellemes modorú fickónak tűnik. Remélem igazán boldog vagy mellette -tekintete egy méltán aggódó apáéhoz volt fogható. Valahol lapult is benne néminemű félsz. Nem, mert ne bízott volna a lánya döntésében -bár a bizalmának teljes egészét nem tudta volna odaígérni neki-, hanem amiért fejvesztve rohant egy házasság elé, ami számára olyan hirtelennek hatott, hogy tartott tőle, Mitch később csalódva fog kilépni belőle. Ilyenformán az újdonsült férj volt, aki kételyt hagyott benne.

  | 842 szó | ⚶

I’m done with the heartache, I'm done with the demons. Can't wait to be normal Right after this weekend. I'm done with the drama, I’m fixing my karma. One more night of pure nirvana

peter and mitch

– El tudod hinni…?
– Nem.
Nem ez volt az első hasonló válasz amit kapott. A hangsúly változatos volt; meglepett, bizonytalan, néhány esetben kissé talán haragos is – úgy tűnt, az emberek nem szerettek anélkül esküvőre jönni hogy tudnák az egy esküvő. Mintha ők vesztettek volna azzal, hogy nem hoztak nászajándékot! Nem mintha különösebben számított volna, Michelle számára minden ajándéknál jobb volt az a teljes döbbenet amit látni lehetett a násznép arcán. Némi gyermeteg örömmel töltötte el az a tény is, hogy a nővére arcán határozottan pillanatnyi felindulást látott fellángolni. Szerencsére az évfolyamtársai – immár mind mesterdiplomás pszichológusok a nyári diplomázás követően – hamarabb fogták fel a helyzetet és kezdtek határozott ünneplésbe mielőtt a délután mészárszékbe fordulhatott volna. Igazából az első fél órát követően már csak a családtagok arcán vélt felfedezni némi akadékoskodásra utaló jelet. Az sem kerülte el a figyelmét hogy többen feltűnően pillantgattak a hasa felé, a feltételezett terhesség okozta domborulatot keresve. Az első néhány embert még ki is javította, de utána már csak szórakoztatta.
El se tudják képzelni milyen csak úgy, szenvedélyből megtenni valamit. Ha valakinek, hát neki nem volt mit megvédeni a hajadoni reputációján, ezt minden jelenlévő tudta – na jó, legalábbis akiket ő hívott meg, Vincent családjának füleit talán még nem érték el a történetek, de biztos volt benne, hogy ha majd igen, számíthat a „kötöttetek-e házassági szerződést?” szerű kérdésekre. Mintha ugyan Vincent pénzére fájna a foga! Megértette volna a feltételezést, és máskor talán magára is vette volna, de most képtelen volt ilyesmikre figyelni. Semmi sem tudta letörni a jókedvét, még azok a bizonytalan pillantások sem, amiket a nővére felől kapott. Mitch már megint meggondolatlan, Mitch megint nem tudja mit csinál, Mitch megint orra fog bukni és nekem kell takarítanom utána… Lehet hogy így lesz. De addig is Mitch a legboldogabb ember a világon.
Határozottan amiatt, mert szenvedélyesen szerelmes Vincentbe – a férjébe. Ezt nem fogja egyhamar megunni. Egy kis részben talán azért is, mert imádott szembe menni az elvárt dolgokkal. És egy kicsit azért, mert már számtalan pezsgőt megivott, anélkül, hogy ideje lett volna enni. Egy esküvő, amennyire emlékezett az utolsóra amin még tizenévesen járt, mindig elég kaotikus és mindenki próbál a párral beszélgetni, de ez hatványozottan igaznak tűnt most, hogy mindenki elsőkézből akarta tudni és megkérdezni, mégis mit művelnek, mióta tervezik ezt, mennyire gondolták át, mikor jön a gyerek, hol fognak lakni – ja, és amúgy egyáltalán hol is találkoztak? Lehetséges, hogy néhány itt lévő még azt se tudta igazán, hogy egyáltalán együtt voltak.
– Hoppá! Azt hiszem majdnem megöltem a pincért – nevetett fel, miközben helyet foglalt az egyik asztalnál. Az említett, legjobb esetben is nála legalább két-három évvel fiatalabb srác valóban majdnem korai halálát, de legalábbis törött orrát lelte az észrevétlenül felcsúszó ruha és egy hangosítóvezeték veszedelmes kombója végett. Valaki – és őszintén meg nem tudta volna mondani ki, még csak azt se, hogy férfi vagy nő – azzal az ajánlattal él az asztalnál, hogy szellőztesse ki egy kicsit a fejét.
Úgyhogy így tett. A ruhája még csak nem is volt különösebben esküvői, hacsak a fehér színét nem nézte valaki; a térd alá érő, ötvenesévekbeli vintage csipkés ruha egy gyors találat volt az egyik thrift store-ban, tekintve, hogy egyetlen valóban esküvői ruha nem készült volna el időben, azt az ötletét pedig, hogy talán ruha nélkül kellene összeházasodniuk Vincent elég gyorsan elutasította. Francos társadalmi elvárások. Mivel nem volt különösebben kirívó, viszonylag könnyedén csusszant ki a teremből az erkélyre, ahol végül kicsit odébb sétált az ajtótól. Csak néhány perc magányt szeretett volna, nem többet; és erre felkészülve már reggel, az ideérkezésekor elrejtett az egyik, kihullott tégladarab helyére egy csomag cigarettát, benne egy öngyújtóval. Az majd felpörgeti az agyát.
Anélkül merült a gondolataiba hogy valójában bármire gondolt volna; inkább az ide vezető napok eseményeit élte újra, tette rendbe az ide-oda mászó emlékképeket. Rengeteg dolog történt.  És bár ezek között határozottan ott volt a tény, hogy az apja végre, életében talán először, idejében odaért valahová, mégsem sikerült beszélnie vele.
Mikor meghallotta az ajtó csukódását ösztönösen dugta el maga mögé az égő cigarettaszálat és csak azután fújta ki a benntartott füstöt egy megkönnyebbült mosoly kíséretében hogy felismerte az érkezőt. – Salut, papa!
Más hasonló helyzetben alighanem felállna megölelni őt, és bár Mitch nem gondolta magát különösebben tartózkodó embernek, ha érintésekről volt szó, úgy érezte, túl sok elmaradott ölelés függ már köztük a levegőben ahhoz, hogy ilyen tradíciókhoz tartsák magukat.
– Nos, ha itt lenne, talán jobban meggondoltam volna. Bár ha ez megnyugtatja, Avie alighanem a nevemben is válaszol a fel nem tett kérdésére. Láttad milyen arcot vágott? Azt hittem, hogy odasétál a pap elé és megtiltja neki hogy összeadjon minket, aztán szobafogságba küld. – Meglehet hogy ez a kelleténél jobban szórakoztatta. Csak egy egészen kicsit.
Örült az apja jelenlétének, még ha nem is így tűnt. Az biztos, hogy kötelező jelleggel forgatta meg a szemét a gyerekkori visszaemlékezés hallatán. Néha nem tudta eldönteni, ezekből mennyi igaz és mennyi csak amolyan megszépített valóság. – Nos, Piaget kognitív fejlődési sémája szerint a kisgyermekek egocentrizmusa meggátolja őket abban, hogy akárcsak belegondoljanak, valaki máshogy látja a világot mint ők. Egocentrizmus nem mint önzés, hanem a világ érzékelésének korlátozott perspektívája. Az ő értelmezésében ezért nem képesek túlzott empátiára, úgyhogy az efféle makrancos kinyilatkoztatások tényleg… hogy mondtad? „Életkori sajátosságok” – mosolygott némileg szemtelenül. Most már nem akarok hozzád menni. És nem csak azért mert felnőtt és rájött, az genetikai, társadalmi, értelmi tabu. Bár mindennek ellenére sem csak udvariasságból hívta meg ide; tény, arra sem számított, hogy eljön.
Ha mást nem, jól szórakozott. Például Victoron. – Mmm. Igen, biztos vagyok benne, hogy Victor annak tűnik. – Hát még ha megismernéd Vincentet! Csak azért sem javította ki. Előbb vagy utóbb talán leesik neki. – Ha nem lennék az, nem lennénk itt. Egy kicsit sem bántam meg, bár tudom, hogy a megbánás általában néhány évvel később jelentkezik. De senki sem kényszerített rá, én akartam. Mondjuk egy kicsit fárasztó, hogy mindenki azt kérdezgeti, mikor jön a baba, de… – Vállvonva szívott bele a cigarettájába. – Nem vagyok terhes. Cserkészbecsszó. Csak… olyan… Helyénvalónak tűnt, tudod? Bemutattam volna neked korábban is, de egy kicsit féltem hogy elfelejted hogy bármit megbeszéltünk. Mint tavaly karácsonykor. Meg előtte. Meg előtte.
És előtte még évekig.
De nem haragudott. Ha mást nem, hát volt kire fognia a problémáit. – Remélem nem haragszol meg ha azt mondom, megleptél amiért eljöttél. Ha tudtam volna hogy szeretnél majd beszédet mondani, szólok előre és akkor nem rögtönöznöd kell, bár rendkívül lenyűgöző volt. Victor is nagyon élvezte. – Nem, ezt nem fogja megunni. – Mags emlékeztetett rá, mi?

 1054 szó | ⚶

no family is perfect -we argue, we fight. we even stop talking to each other at times, but in the end, family is family. the love will always be there even though we won't show it or we'll deny it

mitch and peter

Az, hogy a szeretett nőtől gyereke született, nem is egy, három, számára a dolgok ilyetén való természetének volt betudható; magától értetődő volt, hogy idővel az élet ezt fogja eléjük sodorni, és amikor megesett, eleinte csak a teóriájának beigazolódását látta, nem azt, hogy mint családapának, kutyakötelessége az érett, felelősségteljes tettek gyakorlása. Élvezte, ahogyan nőttön-nőtt a zsivaly, Peter mégis inkább azonosulni akart vele, mintsem fölébe kerekedni: túlkoros gyerek volt a gyerekei mellett, mintsem komoly szülő a lányai felett. Jelleménél fogva tudott volt, hogy nem Peter lesz, aki a megfontolt nevelési döntések alapján jár el, ugyanakkor a maga módján tovább akarta adni a tudását és szemléletmódját a Marchand-porontyoknak; még ha arra, úgy is tűnt, születni kell, a lányok pedig mindenki legnagyobb szerencséjére inkább az anyjukra ütöttek. Sajátosan, a tanmesék bevett gyakorlataival prédikált, de tökéletesen kiegészítette a nejének bölcsen átrágott praktikáit.
Egy azonban elvitathatatlan volt tőle: valóban mindig arra vágyott, hogy a lányainak a lehető legjobb legyen, még ha a tettei mögötti logikát olykor csak ő is értette, vagy a szétszórtságát félreértelmezett közönyösségnek gondolva azt hitték, hogy nem törődik velük. Törődött, napjában egyszer önerőből, másszor figyelmeztetésre, amit legtöbbször, mint akkor, a húgának köszönhetett.
Ahogy leült, összehúzta magát a zsebkendőnyi helyen, hátát pedig anélkül vetette az utca felvert porától beszürkült ablaknak, hogy előrelátó lett volna. A felismerés a pillanat tört része alatt hasított a fejébe. Kihúzta magát, ugyanakkor, mikor végigvezette, hogy a kosz, ami rá akart kerülni a zakójára, már rákerült, a gondolatait kivetítő legyintéssel kísérve visszadőlt. Úgyis bármelyik kapualjban talál tisztítót, addig pedig, gondolta ő, majd beéri azzal, hogy Michelle, ha felálltak lesöpri a hátáról a hanyagsága okán rákerült dzsuvát. Lett volna egy-két keresetlen szava a hely tulajához, valamint a takarítószemélyzethez -de Peternek mindenkihez csak keresetlen szavai voltak, még a pezsgőtől kissé kapatos lányához is.
- Nehéz lett volna nem észre venni -Mitch öröme nyomán eresztett meg egy vigyort idősebbikének vérben forgó pillantására emlékezve. Legtöbbjük az egyöntetű „igen” kimondásakor se ocsúdott még fel a meglepettségből, Aveline azonban szemmel láthatóan annál hamarabb váltott megbotránkozásba és bíráskodásba. Ahogy Michelle mondta, úgy tűnt, nem, hogy a húgát, de még a papot is szobafogságba küldi. – Bár igaz, ami igaz, a kérdés helytálló lenne, de nem fogom rólad még a keresztvizet is leszedni, ha azt hinnéd, hogy ezért jöttem -tisztázta, mégis kérdővé tette még magát is, hogy azt leszámítva, hogy Magalie ösztönözte nem csak az egész estély, de a beszélgetés kapcsán is, vajon igazából miért volt ott? Első blikkre nehéz lett volna megmondani, de imádta a lányait, mégis, bármelyikükkel került egy térbe, nyilvánvaló volt, hogy fukarkodtak a témákban. Nem, mintha korábban megerőltették volna magukat egymás irányába.
Hallgatagon kísérte odaadó figyelemmel a rögtönzött pszichológiai kiselőadást, megfeledkezésében ajkait eltartotta egymástól, az pedig, hogy emellé a szemöldökeit ráncolta, legkevésbé se hatott újdonság gyanánt; a totális érdeklődésen alapuló odafigyelés jele volt az, ha grimaszok futottak át az arcán a hallott szavak benne formálta gondolatai révén, és nem semleges módon révült a beszélgetőpartnerre.
– Még anno, a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején két évig tanultam pszichológiát -billentette felé a fejét, de hátra dőlve csupán az arcélét látta, azt is csak éppenhogy. – Na nem készakarva, kötelező volt, és az is túlzás, hogy tanultam, mert ha bent is jártam, volt az előadó hátuljában egy beugró kis falrész, a mögé ülve horpasztottam. Egyedül a vizsgákra készültem, ugyanis az öreg Mrs. Jameson lehetett bármilyen mimóza, vele négyszemközt ülve, ha nem azt mondtad, amit hallani akart, hiába csak a sorrend nem volt a helyén, kivágott az övétől eltérő véleményeddel együtt. Rám járt a rúd akkoriban, mert ha tudtam is, ami elvárt volt, a meggyőződésem, miszerint azok, akik ezeket az elméleteket gyártották, majd azok, akik könyvekben összegezték, soha nem láttak, csak a saját soraik között gyereket, nem igazán ihlette meg -húzta fel a vállát, és vigyorogva folytatta. – A kötelezőket Mrs. Jameson írta -Peter, bár nem kedvelte különösebben, érdeklődéssel volt a psziché iránt; ha más nem, a könyvei szereplőinek megformálása okán szerette, ha jó ismerettel bír az emberek kapcsán. A mindennapi életben, ezt leszámítva, a keservvel összekapart felszínes tudását nem kívánta nagyban érvényesíteni, a róla való beszéd azonban nem jelentett akadályt. Abban reménykedett, ha nem is az esküvőjének napja volt arra a legalkalmasabb időpont -ám ő remekelt az alkalmatlankodásban-, hogy Mitch esetében ezen téma felé lavírozva beszélgetést tud kezdeményezni, és a maga szakavatatlan módján válaszra méltatni a szakzsargont.
- Bogaram -becézte kedveskedve. Kiskoruktól fogva szerette ilyen módon cirógatni őket, és bár Aveline esetében legtöbbször tartotta magát a lánya követeléséhez kéréséhez, miszerint a vele való beszédben legyen kedves nélkülözni, Michelle-t és Leta-t illetően, amennyiben ők nem viszolyogtak az ellen, nem fogta vissza magát. – Pár órája, hogy házas vagy: ha már most esélyét látnád a megbánásnak, akkor nagyon nagy bajban lennénk -mosolygott rá. Ahogy Mitch beleszívott a cigarettába, erősebben csapta meg az orrát a fanyar füstszag. – Mióta dohányzol? -vetette közbe, hiába fogadta meg, mikor kilépve meglátta az ujjai között égő szálat, hogy nem fogja szóvá tenni.
Szembesítve az erőteljes hiányosságaival, lehajtotta a fejét. Nem kárhoztatta érte, de a meg sem adott esély előle elhappolt lehetősége, ha nem is mondta vagy mutatta, fájt. Az esélyt azért megadhatta volna.
- Ha terhes lennél, azért szóltál volna. Gondolom -tekintett felé, de csak egy pillanatra, utána a mozdulatára felpezsgő italba kortyolt. Végigfutott a hátán a hideg: nemrég még a házukhoz közeli bolt játékrészlege előtt diskuráltak, most meg terhességről beszéltek. – Nem mindig az a jó, ami helyénvalónak is tűnik -fűzte hozzá, ahogy nyelvén ízlelgette az édes pezsgőt. – De csak az számít, hogy boldog legyél. Ha pedig, ahogy mondod is, így vagy boldog, én támogatni szeretnélek benne, és idővel, ha te is úgy látod jónak, megismerném a… férjedet -próbálgatta a megnevezést, és hogy érezze, komolyan is gondolja, biztatóan rámosolygott. Pedig nem különösebben volt neki szimpatikus Victor Vincent, de tagadhatatlan, rosszabb partit is kifoghatott volna.
- Nem haragszom meg -ismételte, és bár valóban nem haragudott, pechére még igaz is volt, amit Mitch feltételezett, mégse melengette a szívét. – Természetesen reggel első dolga volt emlékeztetni, hogy hatkor várni fog -helyeselt önhitten, még ha az igazságnak csak egy kis töredékét is ismerte be: azt, ami nem tűntette fel annyira rossz színben.
- Nehéz azt látni, hogy felnőnek a gyerekeink. Isznak, dohányoznak, házasodnak, terhességről beszélnek… -nézett rá a szeme sarkából, a feddő él helyett szórakozottság bujkált a hangjában. – Megleptél, hogy még a testvéreidnek se szóltál.

  | 1030 szó | ⚶