Sosem gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat. Őszintén kicsit én is aggódtam azon, hogy az elkövetkezendő időszakban, míg tart a kezelésem, abban a romos és dohos, alul felszerelt lakásban kell élnem. De hát senkinek sem vallottam volna be azt, hogy szükségem van a segítségre, mert úgy éreztem azzal teljesen gyengének mutatom magam. Holott ez egy nagy hülyeség. Meg ha most egyszer tényleg az vagyok, akkor mi van? Sérülten nyilván nem lehet sziklaként viselkedni. Azonban a bátyám, mintha csak megérezte volna a segélykiáltásom, úgy ált be az ajtómba egyik napról a másikra, majd ennek hatására rá is mondta az áment: költözünk!
Régen mindig is akartam egy közös kis házat a testvéremmel, amolyan ikerház szerűt. Hogy mindig ott legyünk egymásnak, de mégsem egymás hátsójában. Ám, miután lelépett otthonról úgy tűnt, hogy ez a tervem sosem válik már valóra. Most mondhatni megtörténik, vagyis csak valami hasonló. A lényeg, hogy újra egy fedél alá kerülünk. Viszont már évek óta nem láttuk egymást, így kissé fura is ez a hirtelen jött költözés. A hosszú, egymástól távol töltött évek eléggé meglátszik most rajtunk, hiszen már-már olyanok vagyunk, mint két idegen. De mivel nem szeretném, hogy újból meglógjon előlem – még csak most jött vissza, nem engedem innentől el! -, így minden szempontból is támogattam ezt az ötletet. Majd így talán hamarabb össze is melegszünk és minden a régi lesz, vagy valami hasonló.
Bár a lakás nézegetésbe én is nagy beleszólást kaptam, túl sok igényem nem volt, így többnyire hagytam, hogy a bátyám döntsön. Egyébként is ő a férfi, neki kell ehhez is jobban értenie, így teljesen feleslegesnek tartottam azt, hogy én is komolyabban körbe kémleljek. Ami neki tetszik, az nekem is jó lesz, ellenben ez már lehet kevésbé igaz. De a végére szerintem sikerült egy egész tágas kis lakásba kiegyeznünk. Itt mindkettőnknek elegendő helye van, van hol együtt lenni és beszélgetni, de el is tudunk vonulni egymástól, ha úgy van. Mivel a lakás két ellenkező végében vannak a szobáink, így szerintem az sem okoz majd problémát, ha vendéget hozunk haza. Kellően távol leszünk ahhoz egymástól, hogy zavarjon minket a másik és annak a társasága. Már csak annyiból is jobb ez az épület, hogy itt vannak falak is és nincs egybe minden. A mostani fürdőszoba majdcsak nem akkora, mint az előző helyemen volt a konyhával együtt a nappalinak nevezhető valami. Persze, lehet, hogy csak így üresen tűnik olyan nagynak és berendezve egy átlagos méretű fürdőnek fog tűnni.
Berendezésről szólva pedig, szerencsére abba is ki tudtunk egyezni, hogy közösen csináljunk mindent. Bár nem mintha nagyon lett volna más választása. Nem engedem, hogy csak úgy rám hagyja a tervezést, mert ha már az ő pénze fekszik benne, akkor azt akarom, hogy kényelmesen érezze ő is magát, mikor otthon van. Ezért is jó, hogy volt annyi ideje, hogy egy napot csak erre szánjon, hogy összeválogassuk a belevalót. Na meg már csak azért is jó, hogy itt van, mert egyedül még csak az üres bevásárlókocsit sem tudom megmozdítani. Nem, nem vagyok gyenge, csupán a bútorboltokba és barkácsáruházakba mindig olyan szekerek vannak, amik már gurulni is alig tudnak. Így a kezdeti próbálkozást feladva adom is át a terepet, az azért jóval kigyúrtabb Duboisnak. Aztán mivel előtör belőlem a gyerek – talán utoljára csak akkor lehettem ilyen áruházban -, fel is pattanok egy ingyen fuvarra. Edzésben kell tartani a lelkemet na, ha már szabadságon van, ne csak pihenjen. -Támadás, előre! – adom is ki a parancsot, ahogy a bejárat felé mutogatok és egy hatalmas vigyor keretében fordulok is vissza Kaihoz, várva mennyire bánta meg, már most, hogy velem tartott. -Hol kezdjük? Mit nézünk? Megyünk máshova is? – támadom le a kérdéseimmel időt sem hagyva arra, hogy bármelyiket is megválaszolja. Furcsa módon olyan nagy izgalom kerített a hatalmába, hogy egyszerűen úgy érzem most magam, mint egy Duracell nyuszi.

Világ életemben olyan ember voltam, aki igyekezett felelősséget vállalni. Egy szóval sem állítottam azt, hogy csak én szenvedtem abban az időszakban, amikor elszakadtam az otthonomtól, szimplán ennek a tényét állapítottam meg. Sokan nem tudják, de a nagytestvérekbe talán természetesen lehet belekódolva az a bizonyos ösztön, hogy gondoskodjanak másokról. Mivel én ezt a húgommal lényegében éveken keresztül egyszerűen csak nem tudtam megtenni, képtelen voltam máson kiélni vágyaimat. Így jött a képbe nálam példának okáért Archie, aki most kifejezetten rászorult arra, hogy valaki odafigyeljen rá és észhez térítse. Minden bizonnyal ezt egyszerre nem lehet megcsinálni, tehát hegyibeszéd tartása helyett egyszerűen csak meghallgattam azzal kapcsolatban ami velük történt, illetve igyekeztem én is visszatartani a szemembe szökő könnyeket a tragédia miatt. Jó barátságban voltunk, ami miatt a szüleivel is kapcsolatban voltam. Tényleg jó emberek voltak, ugyanakkor emellett a barátom számára minden bizonnyal sokkoló tény lehetett az, hogy vérkötelék nem köti ahhoz a bizonyos családhoz... Ami egészen elképesztő a két fiú hasonlósága miatt.
Lényeg a lényeg, hogy jelenleg ketté kellett volna szakadnom, mert ott volt az a borzalom, ami a húgommal történt, ugyanakkor oda kellene figyelnem a barátaimra is. Jamie látszólag rendben volt a bátyjával, ezért nem zaklattam túlzottan. Levi mondjuk egy bébiszittert megérne, de minden bizonnyal öt perc után beadná a felmondását... Tehát így a nap végén csak dobni szoktam felé egy üzenetet, hogy egyáltalán él-e még. Az utóbbi időben sikeresen a nyakamba szedtem két tinédzsert, akik ugyan más-más módon, de egészen kezdtek kikészíteni, hiszen mind a kettő így vagy úgy, de könyörgött az apáskodásomért. Archie határozottan nem volt jól, viszont nem helyezhettem most mindenkit Cha elé, mint eddig bármikor... És ezt a fiúk is tudták.
Annyi türelmet kértem a húgomtól, amíg sikerült elszállásolnunk a fiút. Igyekeztem neki nem túl részletesen felvázolni a dolgot, éppen csak a lényeget mondtam el neki... És azt, hogy nem vagyok hajlandó Archie-t egyedül hagyni abban a lakásban. Hála az égnek egy olyan helyen van már, ahol egy nővel lakik együtt, tehát éhen biztos nem fog halni, és talán sikerül majd becsajoznia is...
Szerencsére mi is találtunk egy egész jó lakást Manhattanben, ami elég nagynak tűnt, ugyanakkor mivel teljes mértékben új építésű volt, ezért nem rendezték be. Én a magam részéről ennek kifejezetten örültem, mert egyáltalán nem vágytam egy olyan otthonra, ami tökéletesre van csiszolva... Nekem szükségem van arra, hogy a kanapén piros kockás takarónk legyen, hogy a szék támlájára dobáljuk a konyharuhákat, és minden fényűzést mellőzve, otthonosra alakítsuk ki a lakásunkat. Ebben pedig azt hiszem, hogy talán a húgom lehet a legnagyobb segítség. Bár sok mindenben különbözünk, azt hiszem ebben egészen hasonlóak vagyunk... Egy meleg kis zugban nőttünk fel, ezért én egyáltalán nem vágytam valami sötét színeket domináltató kan lakra... Főleg úgy, hogy nem egyedül fogok ott élni.
- Na menj onnan – halkan nevettem fel azon, hogy milyen aranyosan próbált megküzdeni azzal a kocsival. Szívesen összeborzoltam volna a tincseit, de hamar megtanultam már azt, hogy a lányok ennek nem nagyon örülnek... Nem volt túl vicces, amikor az egyik exem azzal a szép kis pici kezével olyan pofont adott érte reflexből, hogy majdnem elkezdett vérezni az orrom. Állítása szerint a bátyja folyamatosan ezzel szekálta és csak a reflex miatt jött össze a dolog.
- Nem fogok elkezdeni futni. Lehet vannak erre fotósok is – nem mintha a debütálásomat ne csúsztatnám már a végtelenségig. Először le akartam zárni a színházban a munkámat, aztán agyalni az albumon. Már egy ideje megtanultam, hogy nem jó több vasat tartani a tűzben, mert biztos volt a közös szerződésnek egy olyan pontja, amit megszegnék, ha bármire vetemednék... Illetve a részemről az sem volt tervben, hogy dalokat írjak mostanában. Eléggé lefoglalt a zeneszerzés ahhoz, hogy magamra ne maradjon időm, de néha kellenek ezek a napok is.
- Nem tudom még – a lánnyal együtt toltam be az áruházba a kocsit, aztán egy időre megálltam, hogy szétnézhessek a sorok között – Fel akarom szedni a parkettát, mert nem tetszik a színe, illetve a falakat is át kellene festenünk. A fehér nagyon steril.
Sejtettem, hogy ő is hasonlóképpen fog gondolkodni, de egyelőre meg akartam várni a véleményét a dolgokkal kapcsolatban. Mindenekelőtt addig nem dönthettünk a parkettáról, vagy a falak színéről, amíg egyes bútorok fafajtáját nem találtuk ki.
- Sötét vagy világos bútorokat akarsz? Én a kettő közé lőném be őket, anyagra meg szerintem a tölgy lenne a legjobb, de ha ellenvetésed van, akkor szólj nyugodtan.
Legalábbis én rendben voltam a tölggyel. Számomra a bükkfa bútorok túlságosan tömörek és nehezek voltak, a fenyőt túl puhának és nem túl strapabírónak találtam.
- Mindenekelőtt, kapsz egy kismajmot – ahogy elhaladtam a kiállított plüssállatok mellett, rögtön bele is dobtam az említettet a kocsiba – Csakhogy ne érezd magad egyedül. Úgyis mindig akartál egy öcsit.
Az arcomra költöző mosoly gonosz volt, de hát azt hiszem ennyit megérdemlek. Nehogy már csak ő szívhassa a vérem folyamatosan.

Őszintén, mikor legelőször megtudtam, hogy a bátyám áll előttem, kedvem lett volna az arcára csapni az ajtót, mondván, hogy nincs szükségem a szánalmára. Szerencsére visszatudtam fogni magam, mert tudtam, hogy az csak rontana az egészen. Mostanra már csak a gondolata miatt is röstellem magam, szóval, örülök, hogy nem az érzelmeim irányítottak akkor. Azóta már beláttam, hogy az egész mérgelődésemnek semmi értelme sem volt. Mármint néha adhatott volna magáról életjelet, de ezen kívül semmi rosszat nem tett. Egyedül már csak abban reménykedek, hogy egyszer még a szüleinkkel együtt is letudunk ülni egy asztalhoz úgy, mint Kai költözése előtt.
Attól, mert kibékültünk és megbeszéltük, hogy Kai kimozdít abból a szörnyű albérletből, még nem akartam, hogy körülöttem forogjon. Tudtam, hogy van más nyűgje is, illetve úgy voltam vele, hogy ha egy fedél alá kerülünk, akkor majd látjuk eleget egymást és úgy is a másik nyűgére ununk, nem kell már azelőtt is egymás nyakán lenni. Szóval én a részemről teljesen rendben tartottam azt, hogy előbb azon ügyeket intézze el, amik fontosabbak. Nem örülnék neki, ha a barátai háttérbe szorulnának miattam, mikor én köszönöm, de a betegségemen kívül jól vagyok. Így számomra nem is volt ebből semmilyen probléma, hagytam, hogy Kai intézze az ügyeit, és addig én is elrendeztem a sajátjaimat.
Kicsit sajnálom is, hogy időt rablok a bátyámtól, hiszen biztosan rengeteg dolga van, de szeretném, ha a közös otthonunk nem csak az én ízlésemre lenne szabva. De igyekszem nem minden soron leragadni csodálkozni, és akkor legalább még napnyugta előtt végzünk is a nagy bevásárlással. Azonban, már a bejáratnál meggyűlik a bajom, hiszen a bevásárlókocsi az istenért sem akar megmozdulni. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehezen lehet ezt akkor megmozdítani, ha tele is van. Szó nélkül adom is át a próbálkozás lehetőségét a testvéremnek és szinte csodálkozva figyelem, hogy milyen könnyedén szótért a járművel. – Pff… Adhatnál az izmaidból. – horkanok is fel, majd ha már ilyen jó erőben van, fel is pattanok a kosárra, mint egy gyerek, csak úgy nehezítés képpen. – Nem baj, legalább lesz bizonyíték arról, hogy jól bánsz a kishúgoddal. – öltök rá nyelvet, bár az a helyzet, hogy talán hamarabb néznének a barátnőjének, mintsem a húgának. Talán jobban kéne vigyáznom innentől, nehogy aztán tényleg miattam legyen valami érdekes cikk róla. Mert ha nem is néznek a barátnőjének, attól még beégethetem máshogy is, akaratomon kívül.
- Hm, a festéssel egyetértek, így túl rideg a lakás. A parkettával nekem nincs bajom, de ha neked nem tetszik, akkor cseréljük. Csak azt sem szeretném, hogy túl sok munkád legyen vele. – persze, ha már belekezdünk, akkor érdemesebb mindenen is keresztülmenni, csak nem akarom, hogy pihenés helyett túlhajtsa magát. De az tény, hogy tisztítás szempontjából sem a legjobb a jelenlegi, de az legyen a legkevesebb. – A sötéten hamarabb meglátszik minden ujjlenyomat és por, a világos meg attól függ mit értünk alatta, mennyire világos. Anyagában nem válogatok, egyelőre nézzük meg, hogy mi a felhozatal. – hiszen lehet, hogy egészen másba leszek szerelmes, mint amit most a fejemben összeraktam. Meg egyébként is, az előző bútoraimhoz képest, már annak is örülök, ha nem raklapból áll minden. – Szerintem egyedül a konyhai berendezéseknél tudnék kötekedni, de az még jóval odébb lesz. – elvégre nem tudom, hogy ő milyen eszközöket preferál, de én például a főzőlapokért egyáltalán nem vagyok oda. Mutatósnak mutatós, csak semmiféleképpen nem hasznos, illetve összetörni sem művészet. Bár lehet, hogy a drágábbakkal nincs ennyi baj, de az áruk miatt nekem még sosem kerültek a figyelmembe. A pultoknál a sötétebb gránitlapok mindig is tetszettek, csak nem tudom, mennyire lehet őket igénybe is venni, mennyire könnyű karbantartani őket. De ezek a kérdések még mind ráérnek, úgy sem ezekkel kezdjük a sort. –Bár a bútor színe attól is függ, hogy a falak milyen színűek lesznek. Azt mennyire tervezted világosra vagy sötétre? – igazából nem is feltétlenül biztos, hogy az egész lakást át kell festeni. Már az is jól tud mutatni, ha csak egyes területeket festünk be más színre. Mostanában nagy divat, hogy csak az egyik oldalt festik be a szobát valami dominálóbb színnel és a maradék három marad fehér. Vagy egy mintás tapéta is sokat tud dobni, ha középre egy nagyobb csíkban van felhelyezve. Igazából elég sok változat létezik.
Nézegetésem közepette meg is lep a hirtelen jött szőrős kis útitárs és csak felhorkanva ölelem is magamhoz, ha már csak úgy mellém ugrott. – Pff, egy kutyának jobban örültem volna… Majmom már van, méghozzá nem is olyan kicsi. – vigyorodtam el én is végül, majd Kai arcához emelem a plüssöt. – Hm, igen… Egészen nagy közöttetek is a hasonlóság. – kuncogva ölelem vissza magamhoz a jószágot, mielőtt még elvenné tőlem az elégedetlenségem miatt. – Egyébként… Beszéltél azóta anyáékkal? – harapom be az ajkamat és kíváncsian várom a válaszát, ha már így felemlegettük a család dolgot is. Én személy szerint addig nem akarok semmit sem megosztani velük, amíg azt a bátyámmal nem egyeztettük egymás között. Ehhez viszont tudnom kell, hogy főképp apával sikerült-e rendezni a dolgokat. Nem szeretném, ha sokáig harag lenne köztük, elvégre a múlton már úgy sem tudunk változtatni, de a jövőért még nem késő tenni.