Annyira izgatott volt, mikor megtudta, hogy beosztották a New York-ba tartó gépre. Sajnos a stewardessek többsége nem maga dönti el, hogy mikor és milyen járaton szeretnének utazni, hanem csak kapnak egy kész beosztást. Persze, a nagy öröm nem maga a város miatt volt, hanem amiatt, hogy végre újra láthatja Aident. Már olyan rég látták egymást. Talán utoljára ballagáskor, azóta mindenki a saját útján jár. Persze tartják a kapcsolatot telefonon, de az mégse olyan. Ő szerette volna élőben is agyonölelgetni és megcsipkedni azt a helyes kis pofiját, mint ahogyan az öregek is szokták, csak ő cukkolásból. A sok utazás miatt viszont sose volt ideje arra, hogy egyszer utasként vegye arra az irányt, hogy meglátogassa. Most viszont végre eljött az idő, mikor újra látja az exét.
Vicces, hogy más, ha az exéről beszél, azt valamilyen gúnyos formában teszi és okkal, ok nélkül ócsárolja a másikat. Aicha viszont nem tudná ezeket megtenni, hiszen még mindig szereti. Na, nem úgy, mint annakidején, hanem mintha a saját testvére lenne. Hiszen nem holmi vita következménye lett az, hogy szétváltak, csupán rájöttek arra, hogy Aidennek más kell. Ő pedig ezt teljesen megértette és talán még kicsit örül is, hogy lett egy olyan barátja, akivel kibeszélheti a fiúkat is. Örül, hogy ő volt az, akivel felnőhetett és megélhette azokat az első pillanatokat, amik nagyban befolyásolják a jelenét. Persze, sose tudná elfeledni azokat az időket, hiszen az első szerelem az örök, és talán mélyen belül sóvárog is utána, de nem azért, hogy újra összejöjjenek, hanem hogy egy hasonló, elragadó srácot találjon magának. Neki köszönhetően már tudja, hogy mit kell keresnie egy férfiben, hogy azzal magának is kedvezzen.
Ám, sajnos a tervek nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt az ember szeretné. Az élet az kegyetlen és kiszámíthatatlan. Egyik percben még vígan nevetsz, a másikban meg már a mentőben fekszel. Csak pár pillanat kérdése volt. Ha később vagy hamarabb ér oda, akkor most kutyabaja lenne, de sajnos rosszkor volt rossz helyen. Éppen a többi légi-utas kísérővel tartott a szálloda felé, de kicsit lemaradt amiatt, hogy megállt a telefonját babrálni. Mire felnézett, addigra már a többiek a zebránál voltak, így felgyorsult léptekkel sietett utánuk, bár magas sarkúban ez nehezebben kivitelezhető. Még zöld volt a lámpa, átmehetett volna, így tulajdonképpen eszébe se volt szétnézni. Úgy gondolta védett területen mozog. S ekkor jött a semmiből egy száguldó autó, aki fékezés nélkül hajtott is neki. Ezután jött a teljes sötétség.
Fogalma se volt arról, hogy ez tényleg megtörtént, azt hitte csak egy rossz álom, minek végén hol sötétség van, hol valami homályos szoba, ahonnan valamiféle hangok jönnek. Sose értette mit mondanak, hiszen ideje se volt felfogni a szavakat, és újra a sötétség vette uralma alá. Próbálkozott menekülni ebből az álomból, de valahogy sose tudott felkelni. A sötét mindig visszahúzta. Túl gyenge volt és nehéznek érezte a szemeit. Sose tudta nyitva tartani, de próbálkozott. Egyre jobban próbálkozott, elege volt a rossz álomból felakart végre ébredni és csak megakarta ölelni az édesanyját. Azt a nőt, aki folyton aggódik érte, néha már túlságosan is. Ő mindig csak kinevette, de ezalatt az idő alatt rájött, hogy minden percet ki kell használni az életben és mindent el kell mondani egymásnak, hiszen az ember sose tudhatja melyik napja lesz az utolsó. Ő most nem akart mást, csak szorosan megölelni azt a gyönyörű nőt, aki felnevelte és annyit gondoskodott róla. Bocsánatot kell kérnie, fel kell kelnie bocsánatot kérni!
Könnyebbé váltak a szemhéjai, most mintha jobban engedelmeskednének neki. A sok sötét után fáj az a erős fény, szinte már szúrja a szemét. De nem csukhatja vissza, akkor kezdődik az egész elölről, azt pedig nem akarja. Oldalra néz, hogy megnézze az órát, mégis mennyi az idő, le ne késse a járatát. Ám az a jól ismert digitális óra nincs ott, ahogy az éjjeliszekrénye sincs, vagyis, nem az, amit ő ismer. Homlokát ráncolva pislog körbe hátha felismeri hol van. Első ránézésre kórháznak tűnik, sőt másodikra is. Az ajtón betévedő nővér, pedig meg is erősíti ezt, aki utána orvosért kiáltva el is tűnik. Még nagyon homályos a látása, és a hangok is tompábbnak tűnnek, de már egy fokkal jobb a helyzet. Reméli, hogy ez még része az álomnak, de a belé hasító fájdalom, hamar ráébreszti arra, hogy nem, ő most nagyon is ébren van. Miután sikerült felismerni a helyzetet, egy köpenyes fickó libben be, aki elvégez pár vizsgálatot és feltesz pár kérdést neki, amire még kissé megkésve, de készségesen válaszol. Szóval nem álom volt ez az egész, tényleg elütötték.
A vizsgálatok után mivel frisslevegőre volt szüksége ezért engedélyt kért egy kis sétára. Attól biztos jobb lesz. Amúgy is már elfeküdte mindenét. Bár a nővérke nem akarta egyedül hagyni, nagy nehezen sikerült leráznia úgy, hogy elküldte őt egy kis vízért, miközben ő megígérte neki, hogy végig ott fogja várni a széken. Természetesen eszében sem volt megvárnia, hanem amint hátat fordított neki, ő szépen tovább állt a másik irányba. Fogalma sem volt arról merre megy, csak a korlátot tapogatva haladt előre. Kezdett végre kitisztulni a világ előtte. Végre normálisan látott és hallott. Legalábbis ez egészen úgy tűnt neki addig, míg nem volt olyan zsúfolt a folyosó.
Miután a kiírásokat is sikerült kiolvasnia és meg is értenie az étkező felé vette az irányt. Úgy érezte szüksége lesz egy kis vízre és valami harapnivalóra. Ám, ahogy követte a nyilakat, egyre nagyobb és nagyobb tömegbe botlott. Először fel se tűnt neki, de aztán egyre inkább kezdett bepánikolni attól, hogy valami nincs rendben vele. Nem látja az emberek arcát. Vagyis, látja, de nem úgy, mint eddig. Mindenki ugyanolyan, csak más hajjal és ruhával. Hiába dörzsölgette a szemét, nem javult a helyzet, ez pedig egyre jobban zavarta. Úgy döntött inkább a padlót nézi, akkor nem lesz baj. De hát figyelni kell a kiírásokat és a szembejövőket is, nehogy valakinek neki menjen. Azt hitte békésen elérhet a büféhez, aztán jött egy ápoló egy tolószékessel, és miatta fel kellett néznie az előtte álló tömegre. Mind ugyanolyan, semmi különbség, még mindig! De, hiszen az lehetetlen! Minden embernek más az arca, ő miért nem így látja akkor? Próbálja elhitetni magával, hogy ez csak egy álom, de a fájdalom miatt nehezen megy. Érzi, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt és most minden zavaros körülötte. Minden túl hangos, világos és arctalan. Félre húzódik az egyik sarkon, mire végleg kiborul a bili, és felordít a benne lévő fájdalomtól és kellemetlenségtől. Reméli, hogy legalább ezáltal is több levegőhöz jut. Érzi, ahogy elhagyja az ereje, így térdre rogy és zokogásban tör ki.
Úgy érzi magát, mint egy kisgyermek, akit becsaptak és egyedül hagytak. Ez biztos nem a valóság, ő ezt képtelen elfogadni. Zokogása elnyom mindent. Nem hall, nem lát, csak próbálja az arcát elrejteni. Térdét átölelve keresi a megnyugvást, nem érdekli, hogy most hány szem tapadt rá, az előbbi hangoskodása miatt. A nagy hangzavarban viszont van egy hang, ami először alig jut el hozzá, majd ráeszmél, hogy ismerősen cseng. Sokszor hallotta már, igaz, nem ennyire kétségbeesetten, mint most. Egy pillanatra még sírni is elfelejt, mire rájön, hogy ki lehet a hang gazdája. Óvatosan felemeli a fejét, hogy kiszűrje honnan jön. Tényleg jól hallotta, nem hallucinál? A könnyektől kissé homályosan, de látja, hogy valaki felé indult. –O…Oppa? – szinte suttog, és hangjából süt a bizonytalanság. –Jaemin Oppa? –tényleg ő az? De mit keress itt, főleg köpenyben? Ennyire sok ideig csak nem lehetett kómában, hogy Aidenen már köpeny legyen. Hiszen mikor legutóbb beszéltek akkor voltak a vizsgái, csak a következő tanévtől kellene őt abban látni, vagy nem? Egyre jobban fáj a feje ettől a sok gondolkodástól, és a fülébe is visszatért a zúgás, így a kezeivel a fejéhez kap, hátha megakadályozza annak szétesését és közben a fülét is takarhatja, hátha megszűnik ez az őrület.

~      ~ 1260 ~ ✩ ~

Alig várta, hogy találkozzon az ő cukorborsójával. - Hiszen, hiába szakítottak, ő még mindig imádja. Ritka kapcsolat az övék, hiszen a szakítás után, nem hogy eltávolodtak egymástól, még talán éppen ellenkezőleg. Nem is tudná leírni pontosan, hogy milyen kapcsolat van köztük, de az biztos, hogy képes lenne ölni is a másikért, ha arról van szó. – Ám, ő nem pontosan így tervezte a találkozót. Jobb szerette volna a parkba vagy egy kávézóban leszervezni a dolgot. Bár azt mondják, véletlenek nincsenek, és minden okkal történik. Talán ennek is meg van a maga oka, hogy ő ide került és elvesztette az egyik fontos emberi képességet. De egyelőre még nem tud róla ilyen pozitívan gondolkodni. Ő még csak a rosszat látja benne, pedig ez nem rá jellemző. De hát, olyan rémisztő, mikor a folyosón csak úgy zúdulnak az emberek és nem hogy a betegek ruhája, még az arcuk is ugyanolyan. Mintha egy horrorba csöppent volna bele, ahol a gonosz mindenki arcát elveszi. Jó, mondjuk ennyire azért nem vészes a helyzet, de hasonlóképpen érez most.
Talán most sokan megnézik, amiért a nyugodt folyosón sikongat, majd összekuporodik, de nem érdekli. Higgyék róla, hogy őrült, csak valaki segítsen neki. S, mintha az a valaki meghallotta volna a segélykiáltását. Hallja, hogy valaki nevén szólítja. Egy ismerős és régen hallott, szeretett férfihang, ami kicsit ki is zökkenti a pánikból. Na jó, most már hallucinál is, tényleg megsérülhetett az agya. Aztán hallja még egyszer és már meg is áll előtte valaki. Óvatosan néz fel és alig hallhatóan szólal meg. Biztosra akar menni, hogy jól hallotta, tényleg Aiden van előtte? De mielőtt kétségbe vonná saját magát, már két kar fonja is körbe, az ő kis testét. Erősen, szinte kisajátítóan hat az ölelés, mégis van benne valami finomság. Ismeri jól ezt az ölelést, így a kezek gazdáit is. Egyszerre tör rá minden érzelem, míg végül a sírás uralkodik el mind felett. Szorosan bújik is hozzá és a másik köpenyébe engedi záporozni könnyeit, miközben görcsösen szorongatja az anyag alját. Próbálja abbahagyni, de nem megy. Egyszerűen kikívánkozik belőle az a sok fájdalom.
Nem tudja mennyi ideig voltak úgy összeborulva, de nem akarta, hogy vége legyen. Érezni akarta a másik megnyugtató melegségét. Viszont abban igaza van a másiknak, hogy ez nem a megfelelő hely rá, így miután felsegítette a másik, bújik is vissza hozzá. Fejét a vállának dönti és szipogva csoszog vissza oda, ahonnan az imént meglógott. A terembe beérve se ereszti a másikat. Végig ragaszkodik hozzá, hiszen egyrészről rég látta már a másikat, más részt nem árt most az ő lelkivilágának egy kis extra szeretet bomba. Kérdésére kell egy kis idő mire válaszolni tud, addig csak igyekszik összeszednie magát ahhoz, hogy érthető is legyen az, amit mond. –Volt… Voltam már jobban. Testileg minden oké…azt hiszem. Lelkileg viszont… összetörve, becsapva, kétségbeesetten. – törölgeti meg a szemeit. Nem jellemző rá a sírás, így nem engedhet meg most sem magának, hogy sírni lássák. Azzal úgy nagyobb fájdalmat okozna. Külön örül annak, hogy a másik nem angolul, hanem az anya –pontosabban inkább apa-nyelvén szól hozzá. Hiszen hiába részesült kiskora óta magas szintű angol nyelvoktatásban, s jutott el oda, hogy felsőfokon beszélje a nyelvet, most kell egy kis idő, mire eljut hozzá minden információ és több idő, ha azt még le kell magában fordítani is. Kicsit lassú még a reakció ideje, de elvileg ez csak a kómának köszönhető, ami idővel javul majd. – Mit csinálsz itt köpenyben amúgy? – méri is végig miután sikerült lenyugodnia teljesen és sikerül feleszmélnie a dolgokra. –Tudtommal, olyan sokáig, nem voltam kómában… - ráncolja össze a homlokát, hogy akkor mégis hol a fenében maradt ő le. Azt mondta, hogy csak ősztől kezd itt.
Felpakolja a lábait az ágyra, hogy szembe ülhessen vele és alaposan szemügyre veszi. Keres minden apró dolgot, ami még az emlékezetéből meg van róla, hogy hátha, legalább nála összerakná a képet. Látja azokat a kiskutya szemeket, a keskeny orrát és a vékony ajkait, de valahogy nem olyan, mint emlékezetében. Együtt legalább is, nem tűnik olyannak, így az arcára teszi a kezét, hogy apró tapintásokkal leellenőrizze, hogy tényleg minden olyan rajta, mint régen. –Nézzenek oda… Már most olyan karikás a szemed, mint egy igazi orvosnak. – mosolyodik el halványan, miközben hüvelykujjával apró simogató mozdulatokat tesz a szeme alatt. –Szerinted, fogom még valaha látni az arcodat úgy, mint rég? Vagy a ráncaid alapján kell majd beazonosítanom téged, ha nincs fent a névjegykártyád? – néz mélyen a szemeibe és reméli, hogy őszinte választ kap és nem csak kegyes hazugságot, a megnyugtatása érdekében.

~      ~ 733 ~ ✩ ~

Azt hitte megőrül ott a folyosó szélébe, ha nem talál rá Aiden. Teljes kétségbeeséséből az ő hangja rántotta ki egy pillanat alatt. Még fel sem eszmélt igazán, már a jól ismert karok között pihent pici teste. Egyszerre keveredett benne az öröm és a szomorúság, miközben könnyeivel itatta a másik köpenyét. El se akarta ereszteni, de belátta, hogy itt még sem maradhatnak, így a másiba kapaszkodva tűrte is a visszatoloncolást. Boldog volt, hiszen végre, ha látni nem is teljesen, de újra érezheti a másikat. Hiányzott már neki az ölelése, a hangja, az illata, minden, ami csak rá emlékezteti. Aiden karjai számára egy olyan menedék mind a mai napig, ahol igazán biztonságban érezheti magát. Azt viszont sajnálja, hogy ilyen körülmények között találkozhatnak újból, s, hogy ilyen szomorú ok miatt menekül a világ elől, azokba a védelmező karokba. Hangja, mint a bársony, úgy simogatja összetört kis lelkét, próbálva újra összeragasztani azt. – Bocsánat, amiért rátok ijesztettem. – ugyan nem tehet róla, még is kötelességének érzi kimondani, hisz ő nem nézett szét mielőtt átkelt volna. Kérdésére, csak egy aprót bólint. S, habár úgy tűnt sikerült abbahagynia a sírást, a homlokát ért puszitól, mégis lecsurog egy nagyobb könnycsepp. Most realizálta csak igazán, hogy kicsin múlott az, hogy nem halottas kocsiban végezte. Akkor most nem érezhetné bőrén, Aiden puha ajkait. Nem látná azt a megannyi érzelmet a szemeiben. Nem hallhatná, hogy már túl van a nehezén.  Kissé ez az egész kezd olyan lenni, mint egy álom, egy igen furcsafajta, amiről nem tudja eldönteni mennyire rossz, vagy éppen jó. De még mielőtt nagyon elsüllyednének a depiben, meg próbálja elterelni a témát valami jobbra.
-Azt hittem már én aludtam túl sokáig és már szeptember van. Így is sokat késtem, hogy találkozzunk, úgy nagyobb bűntudatom lett volna. Egy stewardess sosem késik! – mosolyodik el halványan, próbálva kicsit oldani a hangulatot. Sosem szerette a szomorú témákat, mindig próbált kicsit viccelődni, hogy elfojthassa mögé azt a sok felesleges érzelmet. Nem szereti magát gyengének mutatni, így mindig a mosolya mögé bújik el. Habár, tudja ezt jól a másik, inkább ezt alkalmazza, minthogy szomorúnak és erőtlennek lássa. Most amúgy is örülni kell annak, hogy él, van min járni, van mivel fogni és még gondolkodni is tud. Az érzékeivel is aránylag rendben van minden. Azt az egy apróbb hibát meg valahogy csak kiküszöböli.
Próbálja alaposan átvizsgálni az előtte lévőt, hol hunyorogva, hol különböző grimaszokkal, mintha remélné, hogy valahogy majd kiélesedik a kamera és úgy azt a világot látja majd, mint régen. Ugyan lát rajta mindent, egyik sem olyan, mint emlékeiben, így segítségül hívja a kezeit, hogy végig tapogathassa a másikat. Végig simít a szemöldökén, az ajkain, még kicsit az orrát is megnyomkodja. Tapintásra maradt minden a régi, kivéve a szemei, amit meg is említ neki. Csak nevetve figyeli a másik próbálkozásait. –Nyugi, így is biztos megmaradt a jóképűséged, csupán végre felnőttnek nézel ki. Bár remélem, innentől kezdve jobban alszol most már. – cirógatja meg a kézfejét, majd habár kicsit bátortalanul, de kénytelen feltenni azt a kérdést, ami a szívét nyomja. Tudja jól, hogy Aidenben megbízhat, éppen ezért kérdezi meg őt is a témáról. Válaszára csak egy apró mosolyra húzza a száját. – Akkor az lehetséges, hogy azt a beavatkozást dr. Lee vállalja már be? A végén még díjat is kapnál miattam, nem? – kuncogva teszi is a kezét a másikéra. Aiden az a srác, akire vakon rábízná magát, hiszen, ha ő maga nem is olyan biztos benne, Chacha tudja jól, hogy belőle egy napon még nagy valaki lesz, akire nem csak a szülei lesznek büszkék nagyon.
A legtöbb lány a szakítás után egy hibának tartja az exét, de Aicha sose tudna rá úgy nézni. Hiszen neki köszönheti azt, hogy megismerte milyen a szerelem, hogy a testi örömök mit is jelentenek és megannyi tudással, emlékkel és érzelemmel gazdagodott mellette, amit senki mástól nem kaphatott volna meg. Aiden mindig is a lelki társa marad, helyzettől függetlenül. Elválaszthatatlanok, mint a testvérek. Igazából elképzelni se tudná már az életét nélküle. Még így is talán az fáj a legjobban neki, hogy nem láthatja legalább csak az ő arcát. Ha senki másét nem is, csak az övét hadd lássa, már azzal is megelégszik, s lelke is nyugodtabb lenne.
Kérdésére hevesen bólogat és tartja is felé a mancsait, hogy kölcsön kérhesse a telefont. Ajkát harapdálva várja is, hogy felvegyék a vonal túlsó felén a telefont, ám a hangot meghallva belé szorul minden és egy hang nem jön ki a száján. Bele telik egy kis időbe, míg bele szól a telefonba, amitől persze a vonal mindkét felén sírásba tör ki a két nő. Eddig bírta Aicha. Édesanyja aggódó hangját hallva átszakadt újból a gát, amit eddig bájos mosolyával próbált tartani. Fogalma sincs mennyi idő telik el, mire megtudják nyugtatni egymást újból. Igyekeznek nem túl hosszúra húzni az érzelgős részt, hogy azért még két szóra visszatudja adni a telefon gazdáját is. Már amennyire hallja Chacha trombitálásától, mert lehet, hogy egy kis nőről van szó, de van olyan zajjal, mint egy elefánt.

~      ~ 812 ~ ✩ ~

Tudja jó, hogy nem az ő hibája, mégis úgy érzi, hogy bocsánatot kell kérnie, azért amiért, mindenki csak érte aggódott. Mert talán ha jobban körbe néz, akkor elkerülhette volna a bajt. De most csak örül annak, hogy nem lett annyira nagy baja – leszámítva a látását -, hiszen míg él, addig nincs baj, nem? A szomorú dolgok ellenére is próbál egy kis mosolyt erőltetni magára, mert nem szólhat minden csak róla, nem sajnáltathatja magát. Meg kell mutatnia önmagának is és másnak is, hogy ő igen is erős és ez nem állítja meg az életben.
Mivel rég látta a másikat, s mivel most nem teljesen képes rá, így a kezeire bízza magát és az alapján vizsgálja meg a másikat. Próbál egy képet megalkotni magában az emlékei alapján. A szemei alatt nagy táskákat érez és valamiért elszégyelli magát, mert úgy gondolja, hogy a miatta való aggódás okozta azokat. Nem akarja, hogy Aiden szép pofija miatta veszítsen értékéből. – Nem te butus. – kuncog fel a szavait hallva. – Csak a dokik sokat dolgoznak, amiért nincs idejük aludni. Innen jönnek a karikák a szemed alól, így ez azt jelzi, hogy az én kis Denniem komoly felnőtt lett, mert már az orvosok között gyűjti a karikákat, ha nem is az olimpián. – vigyorodik el bájosan, majd a szemére tett megjegyzésen és azon a szexi kontaktlencse igazításon felnevet. S ez nem az az erőltetett fajta, mint a mosolya, hanem tényleg a szívéből jövő arany kacaj, ami bezengi az egész szobát. Talán pont erre van szükségük most.
A viccelődésére azért nem ilyen válaszra várt, így csak fintorog. –Ch, ebben a tempóban, akkor hamarabb megéljük a te esküvődet, mint az én egészséges látásomat. – pedig ő már az esküvőn is látni akar! Tudni akarja ám kivel házasodik össze, hogy aztán szemmel tarthassa, hogy még csak véletlenül se lépjen félre, mert kap a fejére! Bezony, és az a minimum, hogy koszorús lány lesz, aki már a szertartás alatt szórakoztatja a népet. Kissé furcsa, de úgy érzi, Aidenét hamarabb megrendezhetik, mint a sajátját, főleg ebben az állapotban.
Most, hogy így említi Aiden, nem ártana édesanyja tudtára adni, hogy most már minden rendben, így kap is a telefon után, hogy aztán krokodilkönnyek között beszélgessen vele. Igyekszik nem nagy telefonszámlát csinálni a másiknak, hiszen az egy dolog, hogy nem kell a pénz miatt aggódnia, azért mégsem illene, mindjárt az első nap. Hálása pislog a kapott zsepikért és nyúl is rögtön az egyik után, miközben bújik a másik kezéhez továbbra is. Hihetetlenül jól esik neki ez a szeretgetés. Most legszívesebben dorombolna is, mint egy kiscica, hogy tudtára adja, mennyire élvezi. De egyelőre csak a telefont adja oda neki nagy trombitálások közepette, hiszen az anyukája szeretné tudtára adni a háláját. Régen is imádta, amiért a lánya egy ilyen tüneményes sráccal állított haza, de most minden bizonnyal még jobban teszi, egy ilyen baleset után, amiért segít nekik, amiben csak tud, holott, már nem lenne kötelessége. Aicha csak mosolyogva figyeli, ahogy a másik bele szól a telefonba. Mintha nem is olyan rég lett volna, hogy utoljára náluk volt. –Ugye tudod, hogy addig töm majd minket kajával, míg ki nem pukkadunk? Téged hálából, engem meg féltésből. – mosolyogva hagyja is, hogy a másik eltüntessen róla minden könnyet, majd hirtelen eszébe is jut az, hogy miről is volt szó, még a gép leszállása előtt. –De, ha már nem is olyan rég szóba jött az esküvő… Mi a helyzet pasi téren, hmmm?? Gyerünk Dendy, tudom, hogy rejtegetsz valakit előlem, ki vele! – pislog rá gyermeki kíváncsisággal és a hatás kedvéért még bökködi is a másik karját. Egyébként is ideje kicsit boldogabb témákra evezni, addig ő se gondol rossz dolgokra. –Ugye tudod, hogy be kell majd mutatnod? Le kell tesztelnem, nehogy itten bajod essen és átverjen. Nem érdekel, ha két méter is a földre terítem, csak merjen megbántani! – húzza is ki magát, hogy na, majd ő elveri a drága Aidenkéjének a rosszakaróját.

~      ~ 635 ~ ✩ ~

Eddig is örömmel taperolta Aident, akár jártak, akár már nem, hiszen Aiden pofijához egyszerűen nem lehet nem hozzá nyúlni. Női szemmel nézve annyira édes, de mégis gyönyörű, és hívogatja az ember lányát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg igazi. De most más oka van. Sajnos már nem láthatja, és ha már a szemeiben nem bízhat, akkor legalább had érezze a kezei által. Szerencsére még emlékszik a legutolsó ilyen vizsgálatára, így egyből észreveszi rajta a változásokat. Vékonyabb lett az arca és kicsit élesebbek a vonásai. Ám a szeme alatt is lett pár karika, ami valószínűleg miatta van. Biztos benne, hogy ő okozott neki túl sok álmatlan éjszakát. Kicsit el is szomorodik, de megpróbálja inkább viccesen felfogni az egészet. Vigyorogva figyeli is azt, ahogy kihúzva megcáfolja saját magát és akaratlanul is végigméri most már. Bár a ruha sokat takar, azért látszik, hogy tényleg megférfiasodott. –Hm, igen, látom… Bár ez a köpeny túl sokat takar. – fintorogva csóválja meg a fejét, majd csak mosolyog. –Azért szépen megváltoztál ezalatt a kis idő alatt. Ha látnék se biztos, hogy megismernék egyből. Ha kocka hasad van még mellé, helyben elájulok. –nevet fel. Persze ő már csak amolyan baráti szemmel vizsgálja végig. Rég látta már és akkor korántsem így nézett ki. Amolyan büszkeséggel tölti el, hogy az ő kis drágája tényleg felnőtt. Vagyis, reméli, hogy nem csak testben, de lélekben is.
Először viccnek szánja a dolgot, de hamar rájön, hogy nem kellett volna. Le is fagy arcáról a mosoly a másik szavaira. –Mindig elfelejtem, hogy ez neked nem úgy megy, mint másnak. – motyog kicsit bűnbánó fejjel, mert nem akarta ezzel szembesíteni a másikat. Mármint, persze, ő tudja, de nyilván nem gondol rá napi szinten, erre ő kinyitja a száját és tessék. Teljesen elfelejtette, hogy attól még, hogy Amerikában lenne rá lehetőség, családi szinten a hírnév miatt már kevésbé. – Ugye még nem néztek ki neked menyasszonyt? – pillant rá aggódva, mert nem akarja, hogy az ő kis Dennie-jét ilyen dolgokra kényszerítsék. Egy idegenhez hozzámenni szenvedés. Hiszen ha színjáték is az egész, hogy elfedje az igazságot, akkor se normális egy ilyen kapcsolat. –Mondanám, hogy ha úgy van, akkor önként jelentkezem, de gondolom, inkább olyat keresnének a szüleid, akiből a cégnek haszna is lenne. – sóhajt fel, hiszen ő tényleg szívesen segítene ebben, ha tudna. Ő már úgy is be van avatva a dologba, nem idegen és szívesen falazna a fiúknak, ha úgy van. De azért jobban örülne, ha nem kéne ilyen módszerhez folyamodni.
Aztán az esküvőből kizökkenve kapja is kézbe a telefont, hogy édesanyjával beszélhessen. Szinte már a köszönést követően könnyekbe tőr ki mindkét nő és sok idő kell, mire egy mondathoz elég erőt gyűjtenek, de igyekszenek nem nagy telefonszámlát csinálni Aidennek. Hiszen lehet, hogy gazdag, de ilyet akkor sem illik. Szereti, hogy Aiden mindenbe segíti, csak azt nem mikor sokat kell fizetni miatta. Tudja, hogy ezt szívesen megteszi, ahogy valószínűleg a kórházi kezeléseknél is fog majd, de ilyenkor valahogy mindig kínosan érzi magát. Úgy érzi, hogy ezzel megint csak tartozik a másiknak és bár Dennie nem kéri, ő mindenképp visszafizetne neki mindent, az utolsó szem rágóig. Lehet, hogy az ő családja nem annyira tehetős, de mégiscsak ezt nevelték belé, hogy ha lehet, ne tartozzon senkinek, hogy később ne lehessen számon kérni. –Akkor majd egyszer alkalmat kerítünk egy vacsira, addig az én főztömmel kell beérned. Nem mondom, hogy nagy szakács vagyok, de sokat fejlődtem, elvileg most már ehető. – zavartan vakarja meg a tarkóját, mert hát nyomába se érhet az anyja főztjének, de azért az övé sem vészes.
Aicha még járásuk idején sem ismerte a féltékenységet, mert teljesen megbízott Denniebe, így most sem az okból érdeklődik az új jelölt után, csupán kíváncsi. Örül, ha a másik talált magának valakit. –Uh, már a neve is szexi. –vigyorodik el kissé kajánul, aztán, csak hallgatja a beszámolót. –Apád tipikusan maradi koreai, nem lepődöm meg… Jó, mondjuk a cég hírnevére is gondolni kell, de könyörgöm, ez Amerika. Itt mindent szabad, még házasodni is anélkül, hogy kinéznének. Nem Koreában vagyunk, hogy most ebből akkora botrány legyen. – szemet forgatva teszi karba a kezeit. Nem szereti az ilyen felfogást, de persze ő nem sokat ért ehhez, mert nem ebben nőtt fel. –Nem is értem akkor, hogy bírja melletted a pörgést. De akkor a féltékenység az közös pontotok. De egy kicsit többet is mondhatnál róla. Mondjuk, hogy miben dolgozik, hogy ismerkedtetek meg, hogy néz ki… Jó, inkább az utolsóba ne gondolj bele, mert a végén még állni fogsz, mint a cövek. Aztán ha valaki belép, még rosszat gondol rólad. –neveti el magát. – Istenem, mennyire hiányzott ez a happy vírus éned. Telefonon nem úgy jön át, mint élőben.

~      ~ 755 ~ ✩ ~

- Na de doki, egy kórházban sztriptízelni? Mit szól majd a főnök? – kuncogva, de bólogat neki, mert azért mégis csak kíváncsi, hogy mi lett a cserebogárból. – Nem is idegesítőek, szerintem cukik. Bár én alapból odavagyok a szeplőkért, meg az egyéb szépségjegyekért. - Főleg, ha valamit össze is lehet kötni belőle filctollal. Na nem mintha anno próbálta volna már Aidenen, mikor nem tudott aludni. S még örül, hogy le van húzva a reluxa maga miatt, mert így most nem látnak be a folyosóról az emberek. Biztos szemet szúrna valakinek ez a félreérthető jelenet. – Azta, hidd el, látszik. Lehet, felfogatlak az edzőmnek, nekem se ártana ebből egy nőiesebb változat. Mondjuk, az enyémet a kutya se látná, csak nyáron, de azért na. - Bár, most lehet inkább meg kéne sértődnie, amiért előtte nem törte ennyire magad. Tény, hogy szerette az egybe kockát is, de azért a 6 kocka, az mégis csak 6. Jó, az is igaz, hogy nem éppen a hasával volt elfoglalkozva mikor jártak.
Nagyon reméli, hogy Aident nem kényszerítik oda az oltárhoz egy idegen nővel, csak azért, hogy a családnak jó legyen. A gazdagságnak is megvan az átka, de azért ha már ő a legkisebb, akkor, had ne kelljen tönkre tenni az esélyeit szerelmi téren. –Lehet, úgy gondolják, hogy most nőttél fel kellően, elindultál egy szép úton és most kell ezt tönkretenni. Vagyis, az ő szemszögükből, most vagy jó árban eladható. – fintorodik el, már csak a gondolatától is. Ő biztos, hogy inkább megszökne, minthogy megkössék a kezét. Bár, könnyű úgy beszélni, mikor az ember nincs abban a szituációban. S bár elmúlt a régi láng köztük, ő szívesen felajánlaná magát, ha a szülők nagyon erőltetnék a dolgot. Mellette Aiden biztonságban lehetne, szívesen falazna neki és Dennie is tudná, hogy jó helyen van. Úgy sem hiszi, hogy ezek után bárkinek is kelleni fog, hisz eddig sem volt túlságosan kelendő, hát még így, hogy fel sem ismeri még a szerelmét sem az utcán. Arról nem is beszélve, hogy ha olyat fog ki, aki még csalná is, észre sem venné, még ha a szeme előtt történne is. Ennyi erővel már mehetne apácának is, ha nem lenne ellenére a vallás. Szóval, ha már apácának nem is, de Aiden kamu feleségének simán elmenne. Régen úgy is színésznő akart lenni. Meg is lepődik Den ellenkezésén. Ő csak segíteni akar, miért rossz az? –Azért, ha úgy van, akkor szólj. Tényleg szívesen segítek nektek ezzel. Nem akarok ártani a kapcsolatotoknak, sőt… Úgy tudnálak titeket fedezni is. Szóval, azért gondold meg. Meg, ha valakivel meg kéne jelenni valahol, akkor is szólj nyugodtan. Időm, mint a tenger és azért mégis csak tartozom neked a támogatások miatt. – Nem akar ő sem vagyonra szert tenni általa, sem pedig visszacsábítani, csak azt szeretné, ha tényleg hasznát is tudná venni a másik.
Kérdésére egy aprót bólint. – Ha már itt kezdték el, itt is fejezzük be. Mondanám, hogy remélhetőleg hamar végzünk vele, de szívesen maradnék itt még egy jó darabig. Vagyis jelen állás szerint. Úgy sincs hova mennem, mert otthon csak unnám magam, repülni meg még nem mernék ilyen állapotban. – Reménykedik, hogy ezen idő alatt talál is magának valami új hobbit, amiből akár pénzhez is tud jutni, mert rendes munkát még nem tudja, mennyi idő múlva vállalhat el nyugodt szívvel. –Lehet inkább apára ütöttem, mert hamarabb megjavítok egy autót, minthogy a konyhába jó legyek. – kuncog is fel, hiszen az apja már kiskora óta mutogatja neki a műhelyében, hogy mi mire való, és hogy működik. Emlékszik, hogy mindig közösen barkácsoltak kint, míg édesanyja az ebédet készítette. Vagy, ha valami volt a kocsival, akkor együtt nézték át, hogy mi lehet a gond, hogy ha majd nagy lesz, és lerobban a kocsi, akkor ne verhesse át a szerelő, vagy ne is kelljen azt hívnia.
-Ühüm, elegáns, hivalkodó, de mégis szexi. Ha a pasi csak fele ennyire jó, mint a neve, megütötted a főnyereményt. – vigyorog rá kissé pimaszul és reméli, hogy egyszer, majd ha látni nem is, de hallhatja az illetőt. Az apjával kapcsolatban viszont le is olvad róla ez a vigyor. A 21. században vagyunk, miért kell ennyire maradinak lenni? Főleg Amerikában, a lehetőségek országában. –Ha olyan vagy, mint amilyennek én ismerlek, akkor hidd el, hogy nem vagy idegesítő, csak cukin szerelmes. Remélhetőleg ő is látja a kettő közti különbséget. – Jó, lehet, hogy van az a pont, mikor már ez is sok, de azért nem hiszi, hogy olyan nagyon zavarná a másik férfit, mikor nagyon bele lendül a mondandójába. –Ühüm, hát hogyne… Erre most had ne hozzak példákat. – kuncogva öleli is át és a vállára billenti a fejét. Tudna ő megannyi példát erre, hogy megcáfolja a dolgokat, de hosszú lenne az a lista és nagy lenne a vita belőle, így inkább nem teszi. Természetes reakció a féltékenység, csak tudni kell a határokat. –Nem is lennék rá kíváncsi, nehogy azt hidd… - forgatja meg a szemeit, mert nem azért mondta ő, csak elővigyázatosságból. Halva a férfi munkamániáját fintorogni kezd, majd mikor meghallja, hogy hol és milyen posztot tölt be, leesik az álla. – Mi a fene? Azért te se kicsibe nyomod a lázadást. Nem elég, hogy fiú, még az ősellenség fia. Apádat a szívinfarktus vinné el ettől a kombinációtól. Visszaszívom az esküvős dolgot. – ámulatában nem is hallja tisztán miket mond, de miután megüti a fülét a szexi és a szoba szó, inkább jobb is, ha nem tudja miről maradt le, míg ájuldozott gondolatban.
Nem is tudja, mi ijeszti meg jobban: a hirtelen vendég, vagy az, hogy Aiden ekkorát ugrott. A kisebb infarktus után, csak mosolyogva figyeli a dokit és igyekszik nem nevetni azon, hogy mégis van olyan hely, ahol még harmadjára se tudják megjegyezni a nevét. Itt akkor ő sem különb a többi rezidenstől, ami szerinte elég jó, mert így nem a családja, hanem majd saját maga miatt lesz híres és elismert orvos. –Addig, ha tudsz, szerezz nekem egy telefont, használt is jó. –suttogja is oda neki gyorsan, hiszen azért jó lenne, ha lenne valami, amivel tarthatná a kapcsolatot a külvilággal. Az övé úgy is ripityára törhetett. Mosolyogva és integetve búcsúzik is szeretett rezidensétől, hogy aztán túlessen az első vizsgálatokon.

~      ~ 1000 ~ ✩ ~