Aicha & Jamie

keep some room in your heart for the unimaginable

Kezdettől fogva tisztában voltam vele, hogy történjen bármi, élni fogok a New York-i rezidens program nyújtotta lehetőséggel. Túl fontos volt ez ahhoz, hogy akár csak egy percig bizonytalan legyek azzal kapcsolatban, hogy pontosan kinek a szárnyai alatt szeretnék tanulni és elsajátítani mindazt a tudást és odafigyelést, ami ahhoz kell, hogy ne csak egy adott kórházon belül, de világszerte híres idegsebész válhasson belőlem. Még csak azt sem állítanám, hogy azért csináltam, mert apámat akarom boldoggá tenni vele, vagy arra számítok, hogy a legközelebbi találkozónkon - amikor a szokásos látogatásomat teszem odahaza Koreában, negyedévente egyszer - esetleg kinyög valami elismerés félét. Sokkal inkább érzem úgy, hogy magam miatt kellett meglépnem ezt az egészet. Úgy is, hogy ezzel félbeszakadt mindaz, amit a Sydneyben szerzett rezidensi hely és képzés nyújtott nekem. Kivételes eset volt ez és őszintén szólva a mai napig alig hiszem el, hogy mindez a valóság.
Talán csak azért nem iktattam még be a reggeli rutinomba, hogy tíz percen át csipkedjem magam, mert egy dolog mégis elég nyilvánvalóvá tette, hogy ez az én életem és mindez nem egy álom. Ami nyilvánvalóan a bátyám jelenléte. Megfordult a fejemben, hogy hosszú évek sérelmeit mind a fejéhez vágom és szimplán közlöm vele, hogy márpedig én nem akarok vele együtt lakni, akár pénzkidobás a különcködés, akár nem. De mivel én magam is a családi vagyonból kapom a tisztes részem és valószínűleg ez az egész már el volt döntve a fejem fölött, mielőtt egyáltalán megkaptam volna Dan üzenetét, nem csaptam belőle tinilány módjára veszekedést. Helyette úgy láttam helyesnek, ha tartom a távolságot, mint ahogyan a családom is tette egész életemben és arra koncentrálok, ami miatt itt vagyok: a munkámra.
Ami mindig is vérpezsdítő volt számomra, olyasmi ami miatt érdemes reggelente felkelni. Egyik nap sem ugyanolyan, mint a másik, különösen, ha valaki olyan embertől tanulhat, mint Philip Stieg. Ilyen volt ez a mai is, tekintve hogy egy olyan konzultáción kellett megjelennem, amihez alapvetően semmi közöm, de mivel olyan különleges esetről van szó, a doki úgy gondolta, hogy érdemes lenne megismerkednem a helyzettel. Hátha közösen ki tudunk találni valamit a páciens kondícióját és esetleges gyógyítását illetően. Egy-egy különleges műtét mindig sok tényezős játszma, kezdve a mocskos pénzügyektől, egészen a beteg akaratáig és hajlandóságáig, amit az adott kockázatú műtét iránt érez. Nyilván orvosként arra esküdtünk, hogy életeket mentünk és számunkra is szívmelengető, ha végig kísérhetünk egy pácienst a gyógyulás útján, láthatjuk, hogy a műtét sikeres volt és megérte. Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy hiába adott a gyógymód, megtervezhető a műtét, valaki túl rizikósnak találja, inkább maga dönt a saját életéről, mint hogy a mi kezeinkbe adja azt.
Szó sincs persze arról, hogy jelenleg már az operáljunk-ne operáljunk kérdésénél tartunk-e a doktor betegénél, viszont úgy adta elő nekem a dolgot, hogy valószínűleg érdekes kihívásnak tartom majd az esetet és talán az Ausztráliában lefektetett alapokkal másképp látom majd az ügyet, mint ahogyan ő. A végére pedig talán sikerül egy olyan megoldást találnunk, amelynek hála a betegünk újra teljes életet élhet.
Arra mondjuk nem kifejezetten számítottam, hogy röpke tizenöt percet követően egyedül maradok a nővel, aki miatt a találkozó első öt percét gyakorlatilag megilletődve töltöttem, csak mert nem számítottam rá, hogy ilyen fiatal (és szép). A fennmaradó tíz percet végül valamilyen csoda folytán mégis sikerült azzal töltenem, hogy megpróbáljam elképzelni, hogy milyen érzés lehet az ő betegségével létezni. Ezt viszont valószínűleg csak Ő tudja majd nekem elmondani. Ezért is a találkozó...
- Ráérek. Bevallom, nem gondoltam, hogy a doktor úrnak dolga akad majd - halvány mosoly formálódik a szám sarkában, keresztbe font karjaim fixírozásából most lassan pillantok fel, hogy a nő szemébe nézzek. - Szívesen folytatnám a kávézóban is akár. - Teszem hozzá, ezúttal valamivel határozottabb mosollyal az arcomon.
- Lehet, hogy ez szürreálisan fog hangzani, de nem gyakran kávézom. - Nem arra játszom, hogy elvegyem a kedvét az ötlettől, egyszerűen csak úgy érzem jobb előre leszögezni az egyébként velem kapcsolatos tényt, mielőtt még puhánynak tűnök, amikor kávé helyett teára esik majd a  választásom. - Szó sincs róla, hogy feltartana, viszont valóban lenne néhány kérdésem. Persze csak ha nem jelent kellemetlenséget...? - Szemöldökeim megrándulnak, magasabb pozícióba költöznek, így várom a válaszát. - És kérem... Nyugodtan szólítson Jamienek.

⋈ | 681 | öltözet

Aicha & Jamie

keep some room in your heart for the unimaginable

Egyáltalán nem bántam, hogy nem kivételeznek velem, csak azért, mert a világ másik végéről lettem iderángatva és fogalmam sem volt még arról, hogy hogyan mennek itt a dolgok. Minden társaságnak megvan a maga dinamikája, de egy orvos bárhol orvos marad, legyen éppen Ausztráliában, vagy éppenséggel az Államokban. Egy olyan probléma pedig, amelyhez idegsebész kell, függetlenül attól, hogy éppen milyen konzultációs szobában találjuk a szereplőket, akkor is ugyanaz marad. Nem is tetszett volna, ha csak azért, mert nem a szokványos módon kerültem ide, külön figyelemmel illettek volna. Nem terveztem különbnek tűnni bárkinél is, hiszen csak azért mert külön felkérés útján, nem pedig a konkrét felvételi eljáráson vettem részt, már így is kaptam néhány furcsa pillantást. A rezidens társaim előtt még bizonyítanom kell a szaktudásomat, ellenben nem ők azok, akiknek meg kell itt felelnem. Azt viszont nem gondolom, hogy bármiben is jobb lennék náluk. Mind azért vagyunk itt, mert a jók között is a legjobbak akartunk lenni és a program, amiben részt vehetünk, azt bizonyítja, hogy sikerült is. Attól még bárki elvérezhet út közben, akár hagyományosan jelentkezett, akár megkérték a részvételre.
Ötletem sincs miért éppen én lettem kiválasztva a feladatra, tekintve, hogy mindenki között én vagyok az egyedüli újonc. Főleg úgy, hogy még csak nem is az Államokon belül talált rám Dr. Stieg, hanem egészen Ausztráliáig jött értem. Habár naiv lennék, ha azt hinném, hogy az idegsebészet nagyjai elszigetelten élik mindennapjaikat és mit sem törődnek más országban tevékenykedő kollégáikkal. Ettől persze még nem lett kevésbé abszurd a helyzet és az sem lepett meg kevésbé, hogy meg lettem hívva egy konzultációra. Talán ez lesz az első próbám, amivel igazán bebizonyíthatom, hogy méltó vagyok arra, hogy itt legyek. Nem mintha hirtelenjében látnám annak értelmét, hogy olyasmibe ártsam magam, amibe egy világhírű orvos sem ment bele első körben, de abból, hogy részt veszek a konzultációkban, tulajdonképpen nem változik semmi, még csak elköteleződést sem jelent részemről, hogy olyasmibe vágjak, ami rizikós.
- Remélem attól függetlenül még nem okozott csalódást ez az alkalom - halvány, nagyon halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában, ahogyan a nőre pillantok, s közben talán még a szemöldököm is emelkedik valamelyest, kiegészítve a szemeimben megjelenő kíváncsiságot. - Sajnálom, hogy ilyen váratlan volt. Gondolom nem túl nagy öröm, hogy egy ismeretlennel több lett a szobában. - Mosolyom immár hasmiskásan villan, viszont pusztán csak a helyzetet igyekszem kevésbé kellemetlenné tenni, valamivel oldottabbá.
- Igazán hálás vagyok a titoktartásért cserébe. - Jókedvű mosoly a nevetésére a válaszom, s azon kapom magam, hogy gondolatban meg kell ajándékoznom magam egy hátsón billentéssel, csak mert ha nem történne meg, valószínűleg tovább keresném a barna szemek pillantását, mint azt jelen helyzetben illenék. - Így legalább megmarad a rossz hírnevem a kívülállók számára és minden más kollégámmal együtt el vagyok könyvelve koffeinfüggőnek. - Egyik kezemet ökölbe szorítva, nyertesekre jellemző mozdulatot teszek, mintha valóban valaha is célom lett volna, hogy hasonló titulussal rendelkezzem. Holott nyilvánvalóan nem vetem meg a kávét, egyszerűen csak nem akarom hasztalanul magamba dönteni, mint sok más fehér köpenyes. A túlzott koffeinfogyasztás egyébként kézremegéshez vezethet, ami jelen esetben nem okozhatja nálam a problémát, de égő tűzre minek tennék még egy lapáttal?
- Remek, ennek örülök. - Apró bólintással nyugtázom, hogy mindketten benne vagyunk a programban, na meg hogy remélhetőleg a közösen eltöltött kis időnek köszönhetően talán ma este már okosabban térek nyugovóra azt illetően, hogy pontosan miért is lettem bevonva ebbe az egészbe. - Kérem, hadd álljam én most minden kívánságát. - Él bennem a remény, hogy nem egy harcos típusú feministával van dolgom, aki mindjárt szétveri rajtam valamelyik bútort, csak mert fel mertem ajánlani a kedves gesztust, amit egyébként a mai fiatal fiúkba is bele kéne verni.
- Akkor minden bizonnyal én nem lehetek normális koreai. - Széles mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy válaszolok és muszáj vagyok megvárni a reakciót, mielőtt az ajtó mellett álló fogasról leakasztanám a saját kabátomat. Megfordul a fejemben, hogy segítsek a hölgy kabátját illetően is, de még nem sikerült elhatározásra jutnom azt illetően, hogy törött orr lenne-e a vége, ha ilyesmivel próbálkoznék. Arcvakságban szenvedők mennyire örülnének neki, ha egy teljesen idegen tapogatná őket? Valószínűleg nem kifejezetten tetszene a dolog. Ellenben azzal, hogy az ajtókat kinyissam előtte, még nekem is van pofám próbálkozni.
- Nos... Szöulban születtem, viszont az elmúlt tizenhárom évben Ausztráliában éltem. New Yorkba csak karácsony után érkeztem. - Könnyedén adok magyarázatot, még annak ellenére is, hogy a felemlegetett tizenhárom év számomra nem volt mindig játék és kacagás. Csak úgy, mint az eddig leélt huszonhét évem sem. - Na és... Te? - Azért tartok szünetet, hogy egy pillantást vethessek az arcára, a kérdés miatt nem hiszem, hogy izgulnom kellene, hiszen kölcsön kenyér visszajár, ugye?
- Lehet, hogy ez olyasmi, amit a rezidensi program lejárta után kódolnak az orvosokba. Lejárt a 'próbaidő'? Ideje a szomszéd hölgy kutyájával is magázva társalogni! - Nevetés tör ki belőlem, ahogy befejezem a zseniális magyarázatot, amivel nyilvánvalóan eszemben sincs kritizálni mindazokat, akik hisznek a magázódás nemes hagyományában. Talán Ausztrália meg a kenguruk túlságosan elrontottak, vagy szimplán nincs ki mind a négy kerekem.
- Őszintén szólva nem gondolom, hogy a doktor úr látványosságot akar csinálni belőled. Valószínűleg épp én vagyok a ludas a dologban, mert új vagyok itt. - Habár ez a részemről puszta találgatás. Bármelyik másik rezidens kiválaszthatta volna helyettem, ellenben ők már bizonyítottak előtte. Én még nem. - Ez az eset lehet számomra az a bizonyos mély víz. Szóval sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam.

⋈ | 880 | öltözet

Aicha & Jamie

keep some room in your heart for the unimaginable

Ha őszinte akarok lenni magammal, nem teljesen volt tiszta számomra, hogy pontosan miért is kell jelen lennem egy teljesen véletlenszerű konzultáción egy olyan pácienssel, akihez semmi közöm. Másrészt meg nyilván nem is sok közöm lehet itt egy pácienshez sem, mert olyan kevés ideje vagyok itt, hogy gyakorlatilag örülök, ha a nővérkék és a többi kolléga nevét vissza tudom mondani fejből és nem kell a munkaruhájukba varrt névre pillantanom. Jellemzően a rezidenseket egyszerűen beosztották egy-egy műtétre segítségként az igazi profik mellé. Attól függően, hogy milyen nehézségű, vagy mennyire kockázatos beavatkozásról van szó, úgy nevezett szinteket lehet elkülöníteni. Aki frissen végzett a gyakorlatával, nem fog olyan műtéten asszisztálni, ahol ronthat. Ez már csak így működik.
Jelen esetben azonban még csak arról sem beszélhetünk, hogy esetleg egy műtétben való asszisztálást tudnék bezsákolni magamnak a találkozó végén, mert egyelőre még műtétről sem beszélhettünk. Adott a beteg kórképe, adottat a vizsgálatok, amelyeket már elvégeztek, még mielőtt én ide kerültem volna, de semmi több. Én pedig az eset különösebb ismerete nélkül gyakorlatilag még csak hozzá sem tudtam volna tenni az egészhez. Ettől függetlenül természetesen meglehet a véleményem arról, hogy milyen módon képzelném el a betegség megszüntetését.
Ahelyett azonban, hogy a véleményemet megoszthatnám a doktorúrral, úgy viharzik ki, mintha nem is lenne rá kíváncsi. Talán jobb is lesz úgy felfogni ezt az egész találkozót, mint lehetőséget arra, hogy mélyebben is megismerkedhessek az adott betegséggel. Nyilván amikor még nincs konkrétan feketén fehéren papírra vetve a diagnózis, sokkal izgalmasabb ez a folyamat, de szeretnék úgy tekinteni erre, mintha nem láttam volna korábban a nő semmilyen vizsgálatának eredményét.
- Ebben az esetben megnyugtatott. - Visszafogott mosollyal az arcomon bólintok egyet finoman, nyugtázva a szavait, amelyek érkezhettek puszta udvariasságból. Ugyanakkor eléggé olyan érzésem volt, mintha mindkettőnket behúztak volna a csőbe és most kínosan kerülgetnénk a forró kását, még pedig azt illetően, hogy mihez is kezdjünk most, a 'porondmester' hiányában. - A legközelebbi alkalommal pedig remélhetőleg még plusz információval, vagy jó hírrel is tudunk majd szolgálni. - Eszemben sincs persze ígérgetni, de abban a részében nincs semmiféle hazugság, hogy legközelebb már többet fogunk tudni, mint ma.
- Ezzel nem tudok vitatkozni - jegyzem meg jókedvűen, már-már azon kapva magamat, hogy élvezem a helyzetet. Egészen eddig magam sem voltam benne biztos, hogy pontosan hogyan kellene éreznem az egész Sydney-New York váltással kapcsolatban. Sokkal jobban örültem volna a lehetőségek, ha nem kapom meg a nyakamba magam mellé a bátyámat is, akivel eszemben sem volt különösebben közösködni, nem hogy még egy lakást is bérelni. Nyomasztott, hogy most kapom meg a figyelmét, amikor már gyerekkoromban teljesen lemondtam róla és talán ezért sem éreztem kitörő lelkesedést, mióta leszálltam a repülőről. A mai találkozó és mind a kerek tizen-akárhány perc, amit a nő társaságában töltöttem viszont percről percre kezdte velem elfeledtetni, hogy most mennyire is kellene húznom a számat, amiért Dan is itt van velem New Yorkban.
- Csak nyugodtan. - Halk nevetést produkálok, miközben egy pillanatra a cipőimre szegezem a pillantásom, majd úgy pillantok fel újra, hogy néhány szőke tincset előbb eligazgatok a homlokomon. - Én azt vallom, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan zseniális dolgokat hagyjunk ki, mint például a sütik. - Gyerekkoromban volt is egy időszakom, amikor kitaláltam, hogy mindenképp fordított sorrendben szeretném elfogyasztani a menüt, minden alkalommal, csak mert ha netán becsapódna egy meteor, én meg desszert híján maradnék, az gyalázat lenne. Ha jól emlékszem akkoriban ismerkedtem meg a dinoszauruszok sorsával is, valószínűleg ezért volt állandó példa a 'ha becsapódna egy meteor' része.
- Na de ha mégis mondana ilyet, mi lenne az a dolog, ami miatt minden koreai normálatlan? - Teszem fel kíváncsian a kérdést, még a pillantásomat is rá szegezve, úgy várom a választ.
Próbálom leplezni, hogy mennyire lenyűgöz a gyors terepfelmérés, amely tárgya tulajdonképpen az én korom, ugyanis sokak számára ez a feladat alapból elég nagy fejtörést okozna és akkor még be sem dobtuk az egyenletbe, hogy szerény személyemben hozzá kell adni az ázsiai származásom, ami a nagy többség számára még inkább megnehezíti a tippelés folyamatát. Az pedig már csak hab a tortán, hogy egy arcvakságban szenvedő illető milyen könnyedén, az átlag ember számára jelentéktelen dolgokból szűkíti le gyakorlatilag tűpontossággal a dolgot. - Semmi probléma. Tulajdonképpen egészen lenyűgöző ez a metódus, mert az eredmény nem áll messze a valóságtól - mosollyal az arcomon pillantok a nőre, elismerő pillantásom immár nem is igen leplezem.
- Én is így látom. De van aki a kengurukra fogja, meg a melegre... Elvégre fejjel elfelé élünk ott. - Olyan könnyed hangnemben fűzöm tovább a hülyeséget, mintha épp csak a nap elején elfogyasztott reggelinkkel kapcsolatban nyilatkoznánk most.  - Mégsem lehet egyszerű. Mármint egy-egy váratlan eseményt nagyon nehéz feldolgozni, különösen ha nem boldog dologról van szó. - Az orvosi hivatás mindig ráébreszti az embert, hogy milyen nehéz emberi sorsok is vannak a világon, hiszen mindannyian találkozunk olyan történetekkel, amelyektől gyakorlatilag ketté áll a fülünk. És lám mégis akadnak olyanok, akik a nehéz sorsukban is a legjobbat próbálják látni. - Azt hiszem a pszichológus kollégák nagyon büszkék lennének most. Sok beteg nem hisz az ilyesmiben, de azt mondják minden betegségnek van egy lelki oka is. A pozitív hozzáállás pedig néha szinte varázserővel bír. Azt pedig nem vitatom, hogy itt példaértékű az ellátás. - Ha lenne pofám, hozzátenném, hogy főleg most, hogy én is itt vagyok, de nem vagyok benne biztos, hogy annyira szórakoztatónak tartaná az import ausztrál humort, mint ahogy én azt elképzeltem. Elvégre állítólag nekem tök komoly idegsebésznek kellene lennem.
Együtt nevetek vele, amikor amellett, hogy lehülyéz, még meg is csapkod, igyekszem azonban egy széles vigyorba szelídíteni a dolgot, csak hogy ne tűnjünk mindketten vihogó gyerekeknek. Kétségtelen viszont, hogy egyre inkább felengedünk a másik társaságában. Hát épp most lettem lehülyézve! Arról meg ne is beszéljünk, hogy valamilyen szinten elismerésnek érzem. - Persze, persze. - Vidámság csillog a szememben, ahogy Rá pillantok, a mosolyomat pedig azzal próbálom leplezni, hogy a hüvelyk- és mutatóujjammal néhányszor megdörzsölöm az államat, hátha az segít abban, hogy újra valamelyest komolyabb kifejezést öltsek. Nem mintha feltétlenül szükség lenne rá.
- Szó sincs itt ilyesmiről - finoman megrántom a vállamat, miközben még az ajkamat is biggyesztem, annyira nem gondolom kínosnak a helyzetet. Nyilván jogosan lehetne elvárható, hogy ha már munkáról van szó, akkor vegyem is komolyan, de ahhoz hármasban kellett volna maradnunk a dokival együtt. - Őszintén bevallom, hogy fogalmam sem volt mire kellene számítanom. De nem mondanám, hogy csalódtam, sem azt hogy szeleburdi kislányról lenne szó. - Kedves, őszinte mosollyal az arcomon figyelem őt és hirtelen rájövök, hogy most már nagyon szeretném, ha segíthetnék neki kigyógyulni az arcvakságból.

⋈ | 1065 | öltözet

♡ |1020 | Ruha

Aicha & Jamie

keep some room in your heart for the unimaginable

Ha most valaki látna bennünket, akinek biztosabb helye van a kórházi alkalmazottak között, mint nekem, valószínűleg nem hogy helytelenítő pillantást kapnék a magánakció miatt, de legrosszabb esetben még egy fejmosást is. Elvégre hivatalosan pusztán a vizsgálatok eredményeire és a már meglévő papírokra kellene koncentrálni, ha diagnózist kell felállítani. Más esetben nyilván fontos lehet a kórtörténet - ami jelen helyzetben sem elhanyagolandó -, viszont mivel a betegségnek nem az örökletes változatáról beszélhetünk, vagy genetikai elváltozásról, lényegében olyan, mintha elvették volna az egyik mankómat, de ugyanúgy le kellene futnom a maratont. Annak tudatában viszont, hogy én egy szimpla konzultációra lettem behívva, aztán a doktor úr úgy rohant kettesben hagyni minket, mintha kitört volna a háború, azt hiszem megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy emberibb körülmények között fejezzük be ezt a mai alkalmat; egy ital mellett. Még ha csak kávéról, vagy teáról van is szó.
- Nem hiszem, hogy lenne azzal gond, még ha meg is esne az elhízás. Mármint... - megköszörülöm a torkom, s magam is elcsodálkozom milyen határozottan igyekszem folytatni, elterelve a figyelmet arról, hogy körülbelül fél óra ismeretség után máris eljárt a szám a szépségét illetően. - Akkor muszáj lenne találni valamilyen elfoglaltságot, amihez csak a lábak szükségesek. - Őszinte mosoly költözik az arcomra, s pillantásommal az Ő arcát figyelem. Nem mondom, hogy a világ legprofesszionálisabb dolga, hogy ilyenekről beszélgetek egy potenciális - vagy talán már el is dőlt a dolog a hátam mögött a doktor úr pedig csak szimplán elfelejtett tájékoztatni - pácienssel, de sokkal emberibb lesz így az egész. Nem mondom, hogy nem szeretek ismerkedni, a munkámnak köszönhetően pedig elkerülhetetlenek is lennének az emberi kapcsolatok. Még csak az egómat sem gondolom olyan mértékűnek, hogy megpróbáltatást jelentsen egy könnyed beszélgetés. Különösen egy olyan csinos nővel, mint akit ma fogtam ki, még ha nem is teljesen véletlenül.
- Ebben egyet tudok érteni. - Lassú bólintással párosítom a válaszomat, hiszen tudnék mesélni arról, hogy milyen gyerekkorom volt. Mindazok az esetek, amikor a szüleim, s különösen apám a bátyámhoz hasonlított bennem mai napig úgy élnek, mint egy-egy pofon, habár ezek mind csak verbálisak voltak. Annak azonban jelen helyzetben nincs helye, hogy a szörnyű gyerekkoromról diskuráljunk, illetve nem is szívesen osztom meg ezeket az élményeket. - Az elvárásokkal azt hiszem egészen addig nincs is baj, amíg nem esünk túlzásba. Ahhoz viszont előbb meg kell ismernünk magunkat eléggé, ami gyerekként nehéz. Akkor pedig a szülők állítják ezeket, akik.. Nos, valóban el tudják vetni a sulykot. - Halkan nevetve vonom meg az egyik vállamat. Persze minden gyerek megígéri egyszer, hogy nem lesz olyan, mint a szülei, de sokszor beleesünk abba a hibába, hogy olyan dolgokban kezdünk el rájuk hasonlítani, amiben sosem akartunk. - Na és mitől olyan más a francia fele?
Számomra lenyűgöző, ahogyan egy arcvakságban szenvedő illető képes levonni a következtetéseket pusztán az öltözködésemből, vagy a hangszínemből. Legfőképp azért, mert bár ezer meg egy betegség tüneteit le tudnám írni, átérezni csak az tudja, aki valóban az adott betegségben szenved. Ő az első ilyen páciensem. - Nos, azt is kifejezetten ritkán hallom, hogy könnyű eset lennék. - Ezúttal szélesebb mosoly terül el az arcomon. - Ezt írásba kellene foglalni. - Még a pillantásomban is ott az a jókedv, amivel felé fordulok. Ha pedig egyszer kicsivel könnyedebbre sikerül venni a hangnemet, hát nehezen állok le addig, amíg teljesen hülyét nem csinálok magamtól. Most sem kell kifejezetten sokáig várni arra a pillanatra.
- Ó, hát nem hallottál ilyesmikről soha? A kenguruk kifejezetten veszélyesek is tudnak lenni. - Komolyra fordítom a szót, mármint amennyire a kenguruktól való félelmek alátámasztása az tud lenni jelen helyzetben. - Volt akkora szerencsém, hogy Sydney belvárosában, ahol laktam nem jött szembe egy elszabadult kenguru sem - teszem hozzá vigyorogva, de legalább úgy adom elő a dolgot, mintha ez felérne a frigyláda megtalálásával is akár.
- Megérte a pozitív gondolkodásra cserélni. - Újabb mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a pillantásom ráemelem, s épp összetalálkozik az övével. - Unalmas is lenne az élet, ha állandóan csak a rossz dolgokon akadnánk fenn. Viszont felmerült bennem egy kérdés... Nyilván a saját szakterületem miatt, illetve reménybeli idegsebészként, de ha a műtét lehet opció, arra is tudnál pozitívan tekinteni? - Bátor dolog tőlem ilyet kérdezni valakitől, aki talán még maga sem dolgozta fel teljesen a betegsége tényét, de a saját szakterületem szempontjából mindig is fontos tényező, hogy az adott ember, akit a páciensemnek mondhatok,
- Igazán? - halkan nevetve vonom fel a szemöldökeimet. - Nem is tudom, csak elrontanám a gyerekeket. Vagy ők engem! - Persze, nyilvánvalóan velük lenne a probléma, nem pedig velem, aki bele lehet vinni a rosszba. - Nem minden felnőttel vagyok ám ennyire jófej. Csak a kiváltságosakkal. - Teszem hozzá, s egy kifejezetten határozott bólintással zárom a monológot. Ha látná például, hogy a saját bátyámmal hogy viselkedem, lehet hogy rögtön nem kapnám meg, hogy inkább gyerekekkel kellene foglalkoznom.
- Azt hiszem jóval... hogy is mondhatnám? Hidegebb ez a város, mint Sydney volt. Na, nem is feltétlenül a hőmérsékletre értem. Sokkal inkább az emberekre, de lehet hogy csak rossz körökben mozgok - nyílt pillantásom a nőre emelem, amíg a lámpánál várunk az átkelésre. Talán az a kötetlenség hiányzik picit, amit Ausztráliában sokkal inkább éreztem. - Az egyedüllét része tulajdonképpen nem áll fenn. A bátyám is a városban van ugyanis. - Semmi hangulatom bevallani, hogy még együtt is lakunk. - Talán inkább az a helyzet, hogy eddig igyekeztem a munkára koncentrálni. Amiatt jöttem, muszáj bizonyítanom, hogy itt a helyem... S lám, nemrég beszélgettünk az irreális elvárásokról, amiket támasztunk, vagy nekünk támasztanak. - Utóbbi megjegyzés már csak puszta szórakozottságból csúszik ki belőlem, mégsem bánom. Hiszen igaz. - Szóval egy barát? - Érthetetlen okból - amit jelenleg a bátyám emlegetésére fogok - kezdem úgy érezni, hogy valamelyest elszomorodom, mielőtt azonban felhúzós játék módjára most a lemerülés nemes cselekedetét produkálnám, megérzem, ahogyan Aicha belém karol, s ennek hála rögtön visszatér egy gyengécske, de annál inkább kivehető mosoly az arcomra. - Na de tényleg! - felnevetek a csapkodásra reagálva. - Én igazán nem tehetek róla, azt hiszem csak ilyen a kisugárzásom. - Finoman megvonom a vállamat, miközben óvatosan a kezéért nyúlok, hogy biztosabb pozícióba igazítsam a karomon, amit feljebb is húzok, hogy véletlenül se veszítsük el egymást a tömegben.
- Tényleg? Hugo Boss... Ha esetleg gondolkodnál valaha bárkinek ilyen ajándékban. - A szokásosnál még inkább tágra nyílt szemekkel pislogok vissza rá, amikor a parfümöm kerül szóba, s az ő kipiruló arcát látva még én magam is valamelyest zavarba jövök.
Még szerencse, hogy a kávézóba való megérkezés valamelyest megmenti a helyzetet mindkettőnk számára és nem tárgyaljuk tovább ezt a parfüm témát. Nem tudom bírtam-e volna én is vörösödés nélkül. - Mit szoktak mondani, tea mellé milyen édesség illik? Van kedvenc sütid? Ezek máris jobban néznek ki, mint a kórházi étteremben... - Ráharapok a számra, hogy ne dumáljak tovább feleslegesen, s amikor végül a pulthoz érünk és ránk esik a sor, előre intek Aicha számára, a kézmozdulattal is jelezve, hogy legyen ő az első.

⋈ | 1133 | öltözet

Sajnálatos módon Aicha nem olyan géneket örökölt, hogy ne okozna gondot neki a kalória számának figyelmen kívül hagyása, de emellé még elég édes szájú is, így már látja előre, hogy nem lesz jó vége annak, ha egy szelet sütinél ő többet kap. A dokitól jövő válaszra viszont nagyot pislog. Nem is tudja, hogy ezt most milyen néven vegye, csak homlok ráncolva próbálja végig gondolni és feldolgozni, hogy most akkor ezzel mire is célozhatott. – Őszintén, a futás nem az erősségem. – vakarja meg a tarkóját, mert még a tesi órákon is a gyűlölt feladatok között volt, nem, hogy most magától kezdjen neki. – Régebben taekwondozni jártam, de az sem mostanában volt már, így nem vagyok szokva a mozgáshoz. Lehet tényleg kéne már valami. –harapja be az ajkát, mert be kell látnia, hogy ha enni is szeretne, meg vékony is szeretne maradni, akkor valahol el kéne kezdeni mozogni. Persze, most vérig is sértődhetne, hogy biztos arra utalt a másik, hogy már ideje lenne, mert már biztos kijött a formájából, de ő nem szeret komplikálni. Jobb a békesség, meg hát bele kell törődnie, ha még nem is bántásnak szánta a másik. A mai süti azért még belefér. – Egyébként, ön sportol valamit? – billenti meg a fejét, mert egyrészt, hátha ad neki valami ötletet, másrészt illik visszakérdezni. Mondjuk, rezidensként nem hiszi, hogy olyan nagyon sok ideje lehet vagy energiája, hogy ilyenekkel is foglalkozzon, de aztán ki tudja.
- Hát, nem tudom mit hallott a franciákról, vagy hogy miben hisz, de biztosíthatom, hogy nem olyan rémes, mint amilyennek hangzik. – nevet fel halkan, mert tudja ám jól, hogy az emberek többsége mennyire lenézik a franciákat és mindenféléket terjesztenek róluk a csiga evés mellett, amit nem mellesleg Aicha sem pártolt soha. Ugyan nem nyilatkozhat egy személyben az egész ország népességének szokásairól és tulajdonságairól, de rá biztosan nem igazak az olyan sztereotípiák, miszerint „felsőbbrendűségi komplexusa” lenne, vagy hogy képmutató és megbízhatatlan. – Igazból a francia mentalitás kicsit hasonló a keletihez, csak picit visszafogottabb. Mi is szeretünk tökéletesek lenni és megfelelni az elvárásoknak és az is igaz, hogy többségében tartózkodóbbak vagyunk, mint mondjuk az amerikaiak. De nem vagyunk sem mocskosak, sem felületesek. Talán abban tér el a francia felem a koreaitól, hogy több ésszel éli az életét és nem hajtja magát a végletekig, hanem néha képes megáll pihenni. – vonja meg a vállát, s igyekszik jobban belegondolni, hogy talán miben is különbözik a két számára ismert világ. – És az ausztráloknál mi a helyzet? Úgy hallottam, hogy még az amerikaiaknál is kedvesebbek és barátságosabbak. Mondjuk én ott az állatoktól jobban is tartanék, mint az emberektől. Talán ezért sem soha elrepülni oda látogatóba. Nehogy már az első órában az intenzíven kössek ki amilyen szerencsés vagyok… Na, nem mintha itt nem ez történt volna, de ez már csak részletkérdés. – vigyorogva pillant is a másikra, mert tényleg érdekli, hogy külső szemlélőként milyen lehet ott élni. Már nem egyszer tervezte meglátogatni a bátyját, csak félt, hogy nem látná szívesen és így nem látta értelmét annak a drága és veszélyes útnak. Viszont már olyan sok jót hallott másoktól, hogy egyre inkább izgatja a fantáziáját, hogy egyszer bátorságot gyűjtsön rá.
Amennyire aggódott az elején, hogy kettesben maradt egy igennel annyira élvezi most a helyzetet, elvégre tök jópofának tartja a férfit, ami számára újdonság egy köpenyestől. -Őszintén én egy póktól, vagy aligátortól hamarabb szívinfarktust kapnék, mint egy cuki kengurutól, de hát kinek mi a rémálma. – nem hiszi, hogy azok az aranyos kis jószágok annyi bajt okoznának ott, ellenben egy kisebb, de kevésbé aranyos szőrős állattal ellentétben. Kérdésére csak egy nagyot sóhajt, majd kis gondolkozás után egy aprót bólint.-Minden lehetőséget meg kell próbálni és tudom, hogy egy elég veszélyes műtétről van szó, ahol még a teljes látásomat is elveszíthetem, de… Ha folyton félelemben élek és csak azért nem merek kipróbálni valamit, mert rizikós, akkor nem fogok sosem előre jutni az életben. Jó, mondjuk lehet, hogy az idegesítőbb lenne, hogy anya egy percre sem mozdulna mellőlem, de… Tudod, van egy szomszédom, aki megmutatta nekem, hogy képes egyedül is boldogulni annak ellenére, hogy nem lát semmit. Nagyon szerethető és pozitív a lányka, így néha végig gondoltam, hogy mi lenne, ha én is olyan helyzetbe jutnék mint ő. Attól, mert valami nem a megszokott és ijesztőnek tűnik, nem jelenti azt, hogy tényleg olyan borzasztó. Csak a megfelelő emberekkel kell, hogy körül vedd magad. – eleinte tényleg félt attól, hogy mi lesz ha eltűnik előle a világ, hogy fog ő élni ezentúl, de most már mondhatni kezd beletörődni és elfogadni ezt az eshetőséget is. Nem szűnik meg a világ, csupán egy új szemléletmódot kell találnia, ugyanúgy, mint ahogy most teszi. Eddig azért is kétségbe volt esve, mert mindenki egyforma a számára, de most már megtalálta a megfelelő alternatívát az emberek felismerésére. Persze, nem száz százalékosan működik, de egy jó kiindulópont.
Jót mosolyog a gyerekekre tett megjegyzésén, de a kiváltságokat hallva, akaratlanul is kipirul egy kicsit. Utálja, hogy ennyire nem tudja palástolni az érzelmeit, de valahogy mindig ez van, ha férfiakkal beszélget. – Jaj már, miről beszélsz… Mitől lennék én az? – motyogja zavartan az orra alatt, mert nem hiszi, hogy ő különösebben kiérdemelte volna. – Hm, ez esetben szerencsés vagy, hogy van itt egy családtagod… Bár, a minap az én bátyám is előkerült a semmiből, hogy játssza nekem a jó fiút. – horkan is fel, mert azért még mindig mérges rá, amiért évekre egyedül hagyta őt. Biztos benne, hogy ezt még visszakapja a másik valahogy tőle, mert ennyiben nem hagyja a dolgot. Mutasson neki több megbánást a tetteiért, és akkor talán feloldozza a bűnei alóla, addig viszont nem engedi, hogy csak úgy a kedvében járjon. -Ha, ilyen messzire hívtak, akkor gondolom nem véletlenül. Biztos nagyon jó orvos leszel, aki sok mosolyt fog csalni a betegek életébe. Én bízok benned, ha te is bízol magadban. – bátorítóan mosolyog rá, mert azt hiszi, hogy ennyit igazán megtehet érte, ha már több támogatást nem is tud nyújtani neki.– Ühüm, még otthonról. De mostanában nincs sok ideje, szóval mintha nem is lenne. Rajta kívül sajnos nem sok kapcsolatom van még itt, szóval eléggé unatkozom. – húzza el egy kicsit a száját, mert tényleg nem bánná, ha Aiden több időt is tudna rá szakítani, de mégsem várhatja el tőle, hogy a munka és az új párkapcsolata mellett még rá is szánjon időt. Keményen kell most helytállnia, így nem orrol rá, csupán örülne, ha nem kéne mindig egyedül kávéznia.
Még mielőtt zöldre váltana a lámpa és megindulna tömeg, jobbnak látja, ha biztosítja magát arról, hogy nem keverednek el egymás mellől, így szorosan a másikba karol. Még azt is engedi, hogy a másik igazgassa el a kezének a helyét, a lényeg, hogy nem utasítja el, aminek kifejezetten örül. Párszor azért jobban oda kell lapulnia a másikhoz, hogy ne menjenek neki szemből, így meg-meg csapja egy kellemes illat, ami végül kiderül, hogy tényleg Jamieről jön. Általában nem szereti a férfi illatokat, mert túl fűszeresek az orrának, ez viszont kifejezetten tetszik neki, nem tudja megállni, hogy közelebbről is megszagolja a másikat. Ám, mire észbe kap, hogy ilyet talán nem illene, már túl késő és nem is tudja megállni, hogy zavarába ne kezdjen el égni az arca, amit inkább azzal igyekszik kiküszöbölni, hogy inkább a cukrászdába veszi az irányt. Nem szeretné, ha azt hinné a férfi, hogy valami viselkedni nem tudó kislányt hozott magával. – A teához inkább a szárazabb sütemények illenek, mint mondjuk a linzerek, kekszek, vagy esetleg rétesek és piték. A krémesebb sütemények általában édesebbek is, amik nem harmonizálnak olyan jól a teával, mert elviszik az ízét. Kivéve, ha mondjuk tejes teát iszol, vagy mondjuk chai lattet, amihez viszont a krémesebbek textúrájú édességek passzolnak inkább. – adja is meg a kielégítő választ miközben a kínálattal szemez, hogy mihamarabb leszűkítse a kört. – Ugye? Mondtam, hogy jobb választás lesz ez! És hát, igazából mindent szeretek, ami édes, de talán a tortafélékért és a pohárkrémekért jobban rajongok. Egyébként kóstoltad már a híres new york-i sajttortát, vagy a red velvet nevezetű süteményt? Itt készítik a legfinomabban és végül is, azok is passzolnak a teához, mert nem túl édesek ahhoz, hogy elvigyék az ízeket. – pillant rá kissé izgatottan, majd amint a pulthoz kerül, kissé bizonytalanul, de sikerül is döntenie egy már említett chai latte és egy hagyományos sajttorta mellett. Azzal talán kellően kimaxolja a cukorbevitelt, nem szeretne még inkább duplázni, így is lesz mit lemozognia reggel futás közben.

Ruha ¦ 1360 ¦ alakul alakul khm  ¦ @

Aicha & Jamie

keep some room in your heart for the unimaginable

- Igazából úgy értettem, hogy... Nos, én nem gondolom, hogy szüksége lenne bármiféle sportra. - Mert így is tökéletes. Utóbbit persze már nem teszem hozzá, mert a végén szétverne a fejemen valamit és a megbeszélt kávézós időtöltés helyett én vehetném az irányt a sürgősségi felé, ahol összevarrnak, mert elszóltam magam. Ha pedig választhatok aközött, hogy vele töltöm az időt és azzal, hogy beszélgetünk egy kicsit, vagy pedig aközött, hogy megpróbálom a család felé kimagyarázni hogy miért is kaptam egy számukra idegen nőtől távoltartási végzést... Nos, akkor nem hezitálok, hogy az első opciót válasszam. A másodiknak meg még így is van esélye, ha elrontom az egészet és a doki nem kéri, hogy csatlakozzam hozzá a következő konzultáció alkalmával. - Bevallom sok mindenre tippeltem volna, de a taekwondora nem. Miért épp az? - Az érdeklődésem őszinte. Nyilván ha a sport eredetét nézzük, már-már túlságosan is tökéletes lehet a választás, lévén a sportág maga koreai eredetű. De magáról a harcművészetről úgy hittem, hogy sokkal inkább fiúk és férfiak által választott mozgásforma, nem pedig törékeny nők sportja. Kíváncsian várom hát a válaszát azt illetően, hogy pontosan miért ezt választotta.
- Nem mondanám, hogy rendszeres jelleggel, de mondjuk, hogy sportolok. Igazából csak nincs egy kifejezett kedvencem, szóval legtöbbször csak az edzőteremig esz a fene. Gondolom azért az is sportnak számít. Míg nem jöttem New Yorkba, mondhatjuk hogy rendszeresen úsztam. - A sztereotípiákkal ellentétben egyébként csak azért mert valaki Ausztráliában lakik nem jelenti rögtön azt, hogy állandóan a tengerparton van és szörfözni jár. Maga az úszás viszont mondhatni mindig is viszonylag szimpatikus sport volt számomra, így ha tehettem, megpróbáltam nem elhanyagolni ezt a tudást.
- Nos, tényleg elég sok rosszat hallottam már a francia emberekről... De attól még nem gondolom, hogy érdemes lenne adni az ilyen sztereotípiákra. - Na meg ott van Kai, aki maga is francia, de elég erősen rácáfolt minden negatív sztereotípiára, ami kering a büszke nemzet tagjairól. Ilyen alapon meg persze mi értelme is lenne hinni abban, hogy csak mert valaki egy adott nemzet tagja, illeni fog rá minden olyan tulajdonság, amit mások kitaláltak rájuk?
Érdeklődőn és teljes odafigyeléssel hallgatom a szavait, s néha egy apró bólintással is igyekszem jelezni, hogy figyelek rá. Megszokás az egyetemi órákról, amelyet nehezen sikerül elhagynom annak ellenére is, hogy már egy ideje nem járok egyetemre. Ha részt is kell vennem valamilyen fejtágításon, csak a rezidensi időm tanulási folyamatáról van szó, aminek már szerencsére jóval inkább a gyakorlati felében tartok, mintsem az elméletek felelevenítésénél.
- Ezeket mind csak alátámasztani tudom. Az ausztrálok tényleg nagyon kedvesek és segítőkészek. Sőt, szerintem sokkal lazábbak is vagyunk, de azért ha kell, tudunk rendíthetetlenek is lenni, mint a kőszikla. - Halk nevetés bukik ki belőlem, amikor nagyjából összefoglalom a jellemzőket. Nem tudom mikor jött el az életem azon pontja, hogy saját magam is ausztrálnak kezdtem vallani, hiszen ha a születésemet nézzük, nincs így. Sokkal inkább érzem azonban Ausztráliát az otthonomnak, mint Koreát és ha visszamennék, inkább Sydneybe mennék, mint bárhová máshová. - Az állatok miatt meg gyakorlatilag fele annyit sem kell aggódni, mint azt mondják. Igazából született erről egy tanulmány, a Melbourne-i egyetemen, ami szerint nagyobb az esélye annak, hogy valaki egy lónak köszönhetően veszíti el az életét, mint bármelyik veszélyes állat miatt, amelyik Ausztráliában él. - Ne kérdezze senki mikor és hol szedtem fel ezt az információt, de én azóta is hiszek ebben. Egyszerűen csak nem szabad kísérteni a sorsot, és különben sem gondolom, hogy sokan piszkálnának csak úgy viccből bordás krokodilokat vagy mérges kígyókat. - Szerintem maga az út nagyon is megérné. Rengeteg a látnivaló nálunk - kedves mosollyal az arcomon fordulok felé, s hogy alátámasszam, még aprót bólintok is. Ha nem jön be az orvosi pálya, még elmehetek utazási irodába dolgozni.
- Nem minden kenguru kicsi és cuki ám! - vágom rá vigyorogva, mintha az érvelésem bárkit is eltántorítana attól, hogy a kengurukat továbbra is aranyos és cuki állatoknak tartsa... - Tény, hogy egy póktól, vagy aligátortól jobban is kell félni. - Ezt képtelen lennék elvitatni tőle. De persze az is igaz, amit korábban mondtam: nincsenek tele az utcák mindenféle gyilkos, emberre leselkedő állatokkal. Mint ahogyan New York városában sem leselkedik senkire semmilyen gyilkos állat, még akkor is, ha Amerikában élnek ilyenek.
- Milyen igaz! Arra a részére gondolok, hogy nagyon fontos, hogy a megfelelő emberekkel legyünk körülvéve. - Én például nagyon úgy érzem, hogy korántsem a megfelelő emberrel élek egy lakásban, de mivel nincs kifejezetten más lehetőségem, azt hiszem ezzel meg kell barátkoznom. - Ezt nem elrettentésként mondom, vagy mert le akarlak beszélni bármiről, de én biztosan nagyon mérges lennék, amiért ez olyasmi, amit a mai világban már nem lehet néhány gyógyszerrel megoldani. Néha úgy érzem sokkal félelmetesebb tudni nevén nevezni a betegséget, mint csak ismeretlenül szenvedni tőle. - Gondolok itt például a saját kezem remegésére, amelynek a kiváltó okának megismerése sokkal inkább megrémiszt, mint bármi más eddigi életemben.
- Mondjuk, hogy mert ez a szerencse napod. - Jelentem ki határozottan, jókedvemet nem is próbálva palástolni. Azt már korábban letisztáztam magamban, hogy az olyan megjegyzéseket illik türtőztetnem, amelyek a szépségére irányulnak, így ezzel kapcsolatba most is igyekszem így tenni. Ha minden szép nőnek elkezdeném csapni a szelet, nem lennék valami jó orvos. Aichaval talán már így is túlzásba estem.
- Őszintén szólva én nem tekintem magamat annak. Nagyon rég töltöttünk időt úgy igazán együtt, most pedig szokatlan. De akkor gondolom veled is ez a helyzet...? Ha most került elő a bátyád... - Egyszerre teszek fel kérdést és jelentem ki a dolgot, a pillantásom azonban nagyon is kíváncsiság jelenik meg, amikor az arcát kezdem fürkészni. Mekkora az esélye, hogy mindkettőnknek legyen egy bátyja, aki fejfájást okoz néha?
- Igazán hálás vagyok ezért, köszönöm. Sokat segít, hogy van valaki más is, aki bízik bennem. - Szerényebbre veszem ezúttal a mosolyom, s összességében a viselkedésemet is, talán mert annyira nem szoktam meg, hogy a munkám, vagy hivatásom miatt dicsérnek, hogy az elismerő megjegyzéseket sem tudtam megtanulni kezelni. - Nem akarlak semmire kötelezni, de ha lesz még dolgod bármikor a kórházban és ez a kávézó beválik, na meg éppen unatkoznál, szívesen megismételném ezt a találkozót. - Kijelentésem kifejezetten bátornak érzem, mert nem sokkal ezelőtt még két teljesen idegen voltunk egymás számára, most pedig félelmetes gyorsasággal kerültünk egy hullámhosszra, ami egyszerre tölt el derűvel és rémít is meg valamelyest, csak mert ha ilyen tempóban haladunk, idővel igényelni fogom ezt a kellemes társaságot úgy is, hogy egyébként nem szabadna.
Már így is túlságosan élvezem a helyzetet, amikor egymásba karolva sétálunk át a zebrán és a végén még az is kibeszélésre kerül, hogy milyen parfümöt használok. Magam sem tudom eldönteni, hogy az, hogy megérkezünk a kávézóba épp a sors büntetése, vagy éppenséggel jó dolog és nem törik meg tőle az a bizonyos varázs. Aminek még ott kellene lennie akkor is, amikor áttérünk a hivatalosabb témákra is, ami az egész kis "kiruccanás" apropóját adja és ami miatt már valójában nem is vagyok olyan izgatott, mint a legelején. Ugyanakkor meg hiba lenne nem elvégezni a rám kiszabott feladatot.
- Nem gondoltam, hogy a sütemények és teák mögött is ilyen összefüggések és tervezés van. Sőt, én tényleg azt hittem, hogy az ilyesmire nem is kell különösebben odafigyelni - finoman megvonom az egyik vállamat, s azért továbbra is odafigyelek az okításra, amire most nagyon is szükségem van. Mert ha Aicha nem mondja el nekem mindezeket, valószínűleg csak találomra bökök rá két dologra. Azt mondják minden nap tanul az ember, nekem pedig a mai napomnak ezen a pontján jött el az a bizonyos tanulási folyamat.
- Teljes mértékben! A végén azon kapom magam, hogy ide járok, a kantin helyett és pocakot növesztek, mert itt minden finomabb - nevetve magyarázok, majd illedelmesen csendben maradok, mikor mi kerülünk sorra, s miután végighallgatom Aicha rendelését, az én választásom az emlegetett red velvet-re esik, és egy citromfű teára. Férfi létemre talán imponálóbb lenne presszó kávét rendelni és cukor vagy tejszín nélkül, feketén fogyasztani, mint a sötét éjszaka, de a koffein iránti ellenszenvem mégis erősebb, mint az, hogy megpróbáljam lenyűgözni a nőt. Fizetéshez előhúzom a tárcámat, s a gondos borravaló-adást követően, meg azután, hogy meghallgattuk, hogy a rendelésünk elkészültekor majd jeleznek, odafordulok Aichahoz. - Nem választasz egy asztalt? - Felvonom a szemöldökeimet, s ha sikerül a választás, követem őt a megcélzott helyhez, igyekezve nem stírölni hátulról túl feltűnően, mert az ilyesmit a nők mindig megérzik. A pofon meg nem hiányzik. A csendben elkövetett bűnt kompenzálandó azonban direkt igyekszem segítségére lenni, amikor helyet foglalunk egy fotel "kihúzása" viszont korántsem olyan egyszerűen megvalósítható, mintha egy székkel állnék szemben. - Nagyon hangulatos helynek tűnik, örülök, hogy megmutattad - jelentem ki, miután én magam is helyet foglaltam. Feltett célom azonban, hogy amikor jelzik a rendelésünk elkészültét, én magam pattanjak fel és szervírozzam azt a kiválasztott asztalunkhoz.

⋈ | 1424 | öltözet

Szavai hallatán kezdi érezni, ahogy egyre melegebb van a szobában, így csak remélni tudja, hogy nem paradicsom piros fejjel van most kissé lefagyott állapotában. Hallucinál vagy tényleg bókolni próbál neki a másik? Már, miért is tenné? Biztosan csak igyekszik kimagyaráznia magát! Férfi emberről van szó, főleg egy idegenről, aki nem mellesleg most is a munkáját végzi, így hülyeség képzelődni. – Apa szerette volna, ha az ő pici lánya akkor is tud magára vigyázni, ha éppenséggel egyedül mászkál az utcán. Nem mondom, azért igaza volt. Meg végül is ennek köszönhettem azt, hogy felvettek légiutas kísérőnek, mert ugye ez egy komoly feltétel, hogy legyünk jártasak valamilyen küzdősportban. – jegyzi is meg egy aprót bólintva közben. Mindig is szerette elverni a fiúkat, főleg, ha a bátyjáról volt szó. Most is megtenné párszor, de utána meg neki kéne pátyolgatnia, aztán ki a fene akar ekkora nyűgöt a nyakába? – Oh, az úszás nagyon jó! Kíméletes és nyugtató, ugyanakkor remekül átmozgatja a testet. Egy ilyen stresszes életvitelhez kiváló, bár a klór már nem annyira. – lelkesül is fel az úszás hallatán, hiszen tőle sincs az messze és legszívesebben több vízi sportot is kipróbálna a jövőben. Szabad vízben talán hamarabb is, mert a klór tényleg nem tesz jót sem a bőrnek, sem a hajnak és állandóan sem akar attól bűzölögni. – Persze, az edzőterem is több mint a semmi. – mosolyodik el bátorítóan, hiszen nála az is elmegy sportnak. Ott is vért izzad néha az ember, miért ne lehetne akkor ide számítani? – A sztereotípiák végül is, olyanok, mint a pletykák. Van igazság alapuk, de azért kicsit ferdítenek is rajta. Nem mondom én is sok érdekes ember ismertem ott, de én sem hiszem, hogy ez hovatartozás kérdése lenne. Sokkal inkább személyiség függő. – ért is egyet a másikkal. Eddigi életében ő is inkább kerülte az emberek történetek alapján való megítélését. Szerette mindig is mindenkinek megadni azt az egy esélyt, hogy normálisan is bemutatkozhasson a számára, mielőtt véleményt adna az illetőről.
A másik megjegyzésére nem is tudja visszafojtani a nevetését, de igyekszik még időben a szája elé tenni a kezét, hátha ezzel visszatudja fogni a hangos nevetését, ami lássunk be, elég gyenge próbálkozás. De addig jó, míg nagyon nem csapkodja meg a másikat jókedvéből, merthogy az is egy rossz szokása. – Minden ausztrál ilyen jópofa, vagy csak nekem van ilyen szerencsém? – pislog is jókedvűen a férfira és kezdi úgy érezni, hogy sokkal inkább ilyen orvosokra lenne szüksége, akik így próbálják meg elterelni a figyelmét a problémáról, mintsem valamilyen hamis sajnálkozást mutatni a páciensnek. – Hát nem tudom, én eddig inkább több rosszat, mint jót hallottam. De, nyilván lehet benne valami, hiszen másképp ott sem élhetnének ennyien gondtalanul. – gondol is bele. Ki tudja, talán több az esélye annak, hogy Amerikában golyó éri, minthogy Ausztráliában egy mérges állattal találja szemben magát. -Hm, majd akkor talán egyszer meggondolom. Bár egyedül nem nagyon szeretek utazni és nem tudom kit vehetnék rá. – mosolyog is a másikra. Tudja jól, hogy opciónak ott lenne a bátyja, de örül, hogy végre láthatja, eszében sincs visszaereszteni oda, mert félne, hogy talán többet ki sem dugná az orrát arról a szigetről a családja felé. Így természetesen, őt veszélyes lenne felrakni egy ilyen járatra maga mellé. – A nagy állatok is lehetnek cukik, ez nem méret függő. – kuncog is fel, ahogy ismét csak a bátyja jut eszébe ezen címszó alatt. Talán nem szép dolog, de ha egy bizonyos szögből nézi az ember, egészen hasonlít is egy kengurura a testvére. Ugyanúgy kigyúrt, szeret pattogni és mikor nyugodt állapotban van, akkor még aranyosnak is nevezhető. A pókos megjegyzésre hirtelen azonban még a hideg is kirázza. Egyébként is irtózik még az apróbb bogaraktól és rovaroktól, de az ottaniak nem éppen a legapróbbak.
- Először az is voltam, de… Minek akadjak fent egy olyan dolgon, ami nem gátol meg különösebben az életben? Mármint, lehetnék rákos is vagy valami, ami veszélyesebb és kevésbé gyógyítható. Akkor jogos lenne a rettegésem, de így nincs sok értelme. Mindent tudok csinálni ugyanúgy, ahogy ezelőtt is tettem, csupán új módszereket kell bevezetnem az életben. – talán nem lesz egyszerű így ismerkedni és dolgozni, de majd valahogy kialakul még ez. Bár az biztos, hogy túl sok embernek nem szeretné elmondani a problémáját, de talán nem ártana, hogy kevesebb félreértés legyen a későbbiekben. -Szerencsenapom? – pillant is kissé kérdőn és zavartan a férfire. Most már tényleg kezdi úgy érezni, hogy nem csak képzeleg.  – Nem kéne ilyeneket mondanod, még a végén valaki félre értheti a szándékaidat. – pontosabban most inkább magáról beszél, de talán a többi női beteg sem lenne ilyen helyzetben másképp. De aztán lehet ez egészen normális Ausztráliában. -Igen. Ráadásul mivel a húga vagyok, most hirtelen úgy érzi, hogy több felelősséggel tartozik felém és mindentől megkell védenie, így mindenbe beledugja az orrát. Eddig a világ két részén éltünk úgy, hogy még csak a telefonszámát sem tudtam, most meg… Hirtelen úgy tesz, mint aki most jött rá arra, hogy van egy fiatalabb testvére, akire már csak azért is vigyáznia kell, mert férfiként ezt illik. – sóhajt is fel egyszerre kissé dühösen és fáradtan. Mindig csak a probléma van Kaidennel, sosem találja el a helyes irányt a törődés és az elkülönülés között. Nagyon reméli, hogy legalább a barátnőivel különbül viselkedett vagy fog viselkedni, mert így aztán nem sokan maradnak majd meg mellette. – A lényeg, hogy te is mindig bíz magadban! Az a fő kulcsa mindennek, de legfőképpen a boldogságnak. – mosolyogva veregeti is meg a vállát kissé bátortalanul, de annál inkább bíztatóbbnak hatva. – Oh, hát, lehet róla szó, nagyon is szívesen! Igazából, úgy is szükségünk van egy kis ismeretségre. Felőlem akár minden héten össze is ülhetünk valami új éttermet vagy cukrászdát felfedezni itt a környéken. Persze, ahogy az időd engedi. – helyes lenne most számot cserélni vele, vagy az már súrolja a határokat? Igaz, nem tűnik olyannak, akit ez nagyon zavar, mert ő is tesz érdekes utalásokat, de azért Aicha sem játszhatná el a könnyen kaphatót. Elvégre nem is ismeri a másikat, lehet csak egy playboy, még ha nem is nézi ki belőle. De, talán pár találkozó nem árthat meg neki. Bár kissé úgy hangzott, mintha egy randit beszéltek volna meg az imént. Megtanulhatná már, hogy túl sok személyes infót nem adhat ki egy idegen férfinek!
Ha őszinte akar lenni magával, akkor eddig egész tetszetős is neki a férfi. Még csak hazudni sem tudna róla, ugyanis érzi, ahogy egyre jobban felmegy a pulzusa a másik mellett. Először egy ártatlan karolás miatt kerül hozzá közelebb, majd egy ismeretlen jó illat megkeresése közben, ami miatt érzi is, hogy egyre több vér szökik az arcába. Nem is bánja, hogy megérkeztek, mert így talán van hova menekülnie, mielőtt nagyon észrevehető lenne rajta, hogy mi baja lehet. Bent egyből támadja is le a pultot és csak örömködve mutogatja is a másiknak a sok jól kinéző finomságot. – Igazából az ember egy nagyon okos lény és mindent kitűnően megtervez. Bár az igaz, hogy egy idő után ezek már természetes szokásokká válnak így gondolkodás nélkül választ, anélkül, hogy belegondolna a dolgok miértjébe. – mosolyodik is el miközben a sütiken járatja a szemét, hogy azért megnézze, nem e hagyott ki valamit a felsorolásból. – Azért a rendes étkezést ne cseréld le süteményekre! Mit csinálok veled, ha diabéteszed lesz? Akkor nem tömhetek beléd mindent csak úgy. – nevet is fel halkan észre sem véve azt, hogy igazából most ezzel bele egyezett abba, hogy még elég sok étkezést tervezett vele, ezen kívül. Jó, hogy már fel nem ajánlotta neki, hogy mindennap vele ebédel valahol a környéken. Boldogan elmosolyodik, mikor meghallja, hogy a másik egy általa ajánlott süteményt választ, majd a másik kérdésére már nézi is, hogy merre ülhetnének. Végül meglátja, hogy a szokásos helye szabadon van, így indul is a legutolsó asztalhoz, ami az ablak mellett található. Akaratlanul is felkuncog a másik próbálkozását látva, majd csak egy aprót bólint köszönetképpen. Igyekszik azért gyorsan levenni a kabátját, hogy mihamarabb helyett foglalhasson. -Gondoltam láss valami szépet is ma, ha már elment a felügyelet. Sokszor járok erre, szeretek megülni ebben a fotelban és forrócsokit iszogatva nézni, ahogy sietnek az emberek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is egy ilyen rohanó város lakója leszek. Jobban szeretem a kisebb és nyugodtabb városokat, azok valahogy élhetőbbek számomra. Kevesebb a zaj, a stressz és a dugó. De talán majd egyszer ehhez is hozzá szokom. – vonja meg a vállát, majd a csipogóra pillant, ami jelzi is az elkészült rendelést. Automatikusan nyúl is a készülék után, hogy mehessen felvenni a rendelést, hacsak a másik nem lesz gyorsabb nála. De talán amúgy is megkellene hagynia neki, ha már ilyen úriembert játszik körülötte.

Ruha ¦ 1390 ¦ alakul alakul khm  ¦ @

Aicha & Jamie

keep some room in your heart for the unimaginable

- Tényleg? Nem is tudtam, hogy akár ilyen feltételt is szabhatnak. - Őszinte meglepettséggel fordulok felé. Sosem voltam különösebben olyan helyzetben, hogy tisztában kelljen lennem vele, hogy a légiutas kísérőknek pontosan milyen feltételeknek kell megfelelniük. Józan ésszel talán sokkal inkább azt mondanám; a nyelvek ismerete biztosan határozott szükséglet, de a saját repülőútjaimat végiggondolva egészen megmosolyogtat a gondolat, hogy akármikor úgy alakulhatott volna, hogy egy csinos és kedvesen mosolygó stewardess két perccel később a padlóba dörzsöl, mintha csak cigit nyomna el. - Szóval... légiutas kísérő? Miért épp ez a hivatás? - Számomra, aki mindig is kereste azt a helyet, amit igazán, szívből az otthonának nevezhet, furán hangzik, ha valaki arra vágyik, hogy ne legyen megállás és a világ minden táját bejárja, de sehol ne töltsön pár napnál, vagy óránál többet. Nem tagadom, hogy ne lenne a szépsége annak a hivatásnak is, és természetesen ez nem jelenti azt sem, hogy ne szeretnék utazni. De talán külső szemlélőként úgy tűnik, hogy idővel minden egyforma lesz, a reptéri hotelek egybe mosódnak és a végére azt sem tudja az ember, pontosan melyik városban van. Sokkal inkább tekintem az utazást szórakozásnak, amikor olyan helyet választhatok, amilyet csak szeretnék és addig maradok, amíg jól esik. Nem mintha eddig olyan sok esetben utaztam volna valóban saját kedvemből. Legtöbbször Sydneyből tértem haza, mert fontos jelenésem volt, hogy velem együtt kereknek tűnhessen a család.
- Próbáltam ám én már minden mást is, de valahogy az úszást élveztem a legjobban. Az első futós élményem alkalmával legalább hárman nekem jöttek közben. - A futók néha legalább annyira idegesítőek, mint a biciklisek, hiába végeznek olyan tevékenységet, ami nem csak a saját egészségük, de a környezet érdekét is szolgálja. Ráadásul Sydneyben azon a környéken, ahol én laktam, rengeteg városi futó volt, akik rendszeresen felháborodásukat fejezték azzal kapcsolatban, ha netán valaki békésen sétálgatni próbált, a saját "sávjában". A végén pedig ők voltak felháborodva, ha egymásnak mentünk. De hát könyörgöm, ki mozgott gyorsabban? Akkor legyen eszük kitérni egy békés gyalogos elől is. - Ráadásul az edzőteremben legyen bárhol, jellemzően ugyanazok a felszerelések vannak. Mindegy, hogy itt, vagy a lakásom közelében térek be egybe, legalább tudom mihez nyúljak. - Nem mintha túl sok extrém sportért ácsingózna a szívem, amiért muszáj lenne sokat utaznom érte, vagy csak egy fix helyen vehetném igénybe a szolgáltatást. Én a családi heppel ellentétben például nem érzek rá késztetést, hogy a lovaglást válasszam, mint kedvenc sportot. Köze lehet persze ehhez, hogy ha lehetne, semmilyen sportot nem tekintenék a kedvencemnek, de a lovaglást már egyenesen felvágásnak tekintem.
- Aztán persze az is lehet, hogy mi különleges tagjai vagyunk a saját nemzetünknek, mert nem vagyunk már teljesen részei. Én hiszek benne, hogy mindent embert alakít a környezete. - Sok esetben az iskola jelent egy közös alapot, de mindenkire egytől egyig vonatkozóan nagy-nagy hatással vannak az otthon töltött évek gyerekként, illetve a későbbiekben az, hogy a tényleges családi háttér milyenné formálta az illetőt. Csak mert valaki francia, vagy koreai, még nem biztos, hogy olyan, amilyennek egy külső szemlélő leírja. Aztán persze az is lehet, hogy saját magunk megítélése nagyon különbözik mindattól, ahogyan mások szemlélnek bennünket.
- Igazán nem akarok nagyképűnek tűnni, de legszívesebben azt mondanám, hogy csak én vagyok ennyire szórakoztató. Így nyílt terepen, mivel nincs esélye, hogy ránk szakad a mennyezet amiért hazudozom, még hangosan ki is merem mondani - nevetve fordulok felé, s szinte érzem, hogy a pillantásomból is legalább annyira süt a jókedv, mint a viselkedésemből. Mit tehetnék, ilyen élvezetes társaságban? - De lehet, hogy a déli féltekén csak mindenkinek nagyon megsüti a fejét a nap. - Valószínűleg meg lennék dorgálva, ha bármelyik felettesem azon kapna, hogy konzultáció címszó alatt hogyan viselkedem a kórház egyik betegével, de ha már utaznia kellett az időpont miatt és olyan hamar az én társaságomra - na meg az isteni gondviselésre - lett bízva, talán a legkevesebb amit megtehetek, hogy nem zavarom le tíz perc alatt. Nem is tudnám, de legfőképpen nem akarnám. - A legtöbben megtanulják, hogy például a pókok között is inkább a kicsik és színesek a veszélyesek. Másrészt meg ez nem úgy működik, hogy Sydney belvárosában megtámad egy kenguru... Szóval maga Ausztrália kellemesebb, mint a faunája. - A mosoly továbbra sem olvad le az arcomról, a városról, amit sokkal inkább tekintek az otthonomnak, mint azt, ahol a családom is lakik, sokat tudnék beszélni. Hiszen közel tizenöt évem emlékei kötnek oda.
- De legalább családi, vagy baráti támogatás is jár mellé, igaz? Egyedül nem olyan egyszerű ezzel élni... - Finoman össze is vonom a szemöldököm, amikor újfent a nőre pillantok, ezúttal már valóban sokkal komolyabb hangnemet megütve. Csak mert valaki azt mondja jól van, még nem jelenti azt, hogy kicsivel kitartóbb kérdezgetés után ne derülne ki a végére, hogy ez nem a teljes igazság. - Tudom, mi orvosok gyakran elsiklunk afölött, hogy egy-egy beteg lelki állapotával is foglalkozzunk, mert hajlamosak vagyunk szimplán tovább passzolni azt a megfelelő kollégáknak... De remélem az eddigi kezelés során már érzékeltették, hogy bátran lehet hozzánk fordulni, ha nincs minden rendben. Nem csak fizikailag... - utóbbit gyorsan teszem hozzá, kalandozó, már-már félszeg pillantásomat pedig igyekszem Aichára szegezni.
- Miért? Mit gondolsz, milyen szándékaim vannak? - Mindig sokkal egyszerűbb megválaszolatlanul hagyni egy-egy kérdést, s feltenni helyette másikat. Így nem vagyok köteles kiadni azt, ami a fejemben van, de ha kapok választ a kérdésemre, legalább tudom, hányadán állunk, s a következő alkalommal is láthatom-e ezt a szép mosolyt, vagy inkább meg kell majd kérnem a dokit, hogy vegyen le erről az ügyről, mert nem hogy szimpatikus lennék a páciensnek, hanem egyenesen el akar ásni.
- Biztosan csak hiányzott már neki a szerep, amit évekig nem gyakorolhatott volna és valószínűleg azért furcsa, mert rég volt már, hogy utoljára együtt voltatok. Én legalábbis ezzel magyarázom a sajátom viselkedését -  teszem hozzá a végét hümmögve. Nyilván ott van az is, hogy egyáltalán meg sem akarom érteni Dan viselkedését, de kénytelen vagyok rá, mivel egy lakásban élünk.
- Nem is tudom... Néha nehéz mindenhez optimistán állni. - Egészen úgy érzem, mintha gondjaim akadnának a szívemmel, vagy a légzésemmel, vagy a fejemmel, vagy úgy mind a hárommal egyszerre, amikor megkapom a kis vállveregetést - ami miatt egyébként nem szabadna annyira odáig lennem, hiszen az előbb sétáltunk át kart karba öltve a zebrán, aztán még a parfümöm is megszaglászásra került... Viszont ez a fajta kedvesség az, amit Aichától kapok, ami még képes zavarba hozni és reakcióra képtelenül hagyni.
- Tényleg? - Meglepettségem őszinte, s a kérdés valójában hamarabb csúszik ki a számon, mint hogy vissza tudnám fogni magam és moderálnám az arckifejezésemet is. A válasza jelenleg semmivel nem tudna vetekedni. - Elég kiszámíthatatlanul dolgozom, szóval... Talán jó lenne, ha számot cserélnénk. De megadhatom csak a sajátomat is. - Utóbbi esetben otthon fogok ülni, mint valami tinédzser és bárkit hajlandó leszek megtámadni, aki rajtam kívül a telefonom közelébe akar kerülni. Aztán remélhetőleg nem egy igazgatótanácsi figyelmeztetéssel várnak újra munkába, amiért zaklattam egy csinos nőt. - Igazából heti nyolcvan órát bent vagyok, szóval ha jövőhéten is jössz, valószínűleg úgyis a kórházban leszek valahol - magyarázok mosolyogva. Utóbbi lehetőség persze már sokkal kevésbé kiszámítható, hiszen csak mert dolgozom, nem jelenti azt, hogy elérhető is vagyok. Amit roppant nagy szerencsétlenségnek tekintenék, hiszen akkor talán elszalasztanánk egymást.
- Egyszer azt olvastam, hogy akkor válik valami a szokásunkká, ha huszonegy napon át folyamatosan csináljuk. Például az edzés... A huszonkettedik napon már nem is olyan nagy szenvedés, csak rutin. De huszonegy napon át ugyanazt a sütit választani a kávézóban. Nos, az már csak unalmas lenne, nem igaz? - Az incselkedő kérdés mellé egy kérdő pillantást is vetek rá, még mielőtt elintéznénk a rendelésünket. Még helyet sem foglaltunk és én máris érzem, hogy tényleg csalódott lennék, ha a hirtelen megbeszélt legközelebbi találkozó nem sikerülne, mert úgy érzem ezer meg egy kérdést tennék még fel a nőnek, hogy mindenről halljam a véleményét. Aztán ott van persze az is, hogy ne felejtsek el arról is kérdezősködni, amiért egyáltalán most megvalósult ez a kis közös program. Kapnék a fejemre, ha üres kézzel, információ nélkül térnék vissza.
Annak a megfigyelésére például igenis szánok időt, hogy ne csak elölről, de hátulról is szemügyre vegyem Aichát, nyilvánvalóan abból a célból, hogy ha esetleg máskor összefutnánk az utcán, még véletlenül se menjek el mellette, mint egy totál idióta. Mert hát mi van, ha hirtelen megromlik a név és arcmemóriám... Udvariasságból még oda is lépek, hogy segítsek a kabátja levételében, habár a kezeim óvatosan nyúlnak a vállai felé. - Tényleg az. - Szép, ahogyan őt nézem, míg elhelyezkedik az asztalnál, s magam is helyet foglalok. - Szerintem mindenhol van stressz. Itt csak szimplán jobban látjuk, mert sokan vannak körülöttünk. - Magyarázatom nagyon a sajátom, s fürkészve nézek fel, hátha nem értünk egyet. Amikor a csipogó megszólal, az én kezem is mozdul, s egyszerre találkozik az övével, ahogyan megfogjuk a kütyüt. - Majd én hozom. - Finom mozdulattal ki is veszem a kezéből és megkaparintom magunknak a korábban kiválasztott finomságokat, amiket most szervírozok is, s kifejezetten óvatosan helyezem le a tálcát az asztalra. - Ha kellene még valami az ízesítéshez, csak szólj és visszamegyek. - Az egyetem alatt például volt egy barátnőm, aki annyi cukorral itta a kávéját, hogy én már féltem számolni. De hát ízlések és pofonok. Ha szükség van még valamire, az ígéretemnek megfelelően hozok is még belőle, ha nem, akkor maradok a hátsómon, s nyílt pillantással nézek a nőre.
- Gondolom nem ártana majd beszélnünk egy kicsit arról is, ami miatt eredetileg találkoztunk. - Megrándul a szemöldököm, s a megerősítést várom a részéről. - Az a helyzet, hogy én legfőképpen arra vagyok kíváncsi, ami nincs leírva a papírokra. Meg arra, amiről már beszéltünk... A lelki részéről.  

⋈ | 1572 | öltözet

- Igazából, elég sok minden kell ahhoz, hogy megfelelj. Mármint a követelmények mind eltérnek cégenként, de nálunk például az is megvolt szabva, hogy egyhuzamba mekkora távot tudjunk leúszni, tájékozódjunk jól, legyünk otthon a túlélési praktikákban, beszéljünk legalább három nyelvet és ismerjünk valamiféle harcművészetet. – sorolom is fel a lényegesebb dolgokat, de ennél még jóval beljebb is lehetne menni a dologba, ugyanis a súly, az erőnlét és a magasság sem mindegy. Majdhogy nem tökéletesnek kell lennünk. Még jó, hogy énekből nem kellett vizsgát tennem hozzá, mert ott tuti elbuktam volna a felvételt. De hát igen, ennyi erővel már elég sok mindennek is elmehettem volna. -Hm, őszintén a gimi után nem nagyon volt meg az ötlet, hogy mi szeretnék lenni úgy igazán. Azt tudtam, hogy szeretek nyelvet tanulni és utazgatni, így gondoltam kipróbálom a sok megkötés ellenére is, aztán benne ragadtam. – vonom meg a vállamat, mert úgy különösebb okot nem nagyon tudnék felhozni erre. Néha tényleg elég kimerítő volt egyik gépről a másikra futkorászni, mikor jó, ha pár órát sikerült pihenni a gépen és azt sem egyhúztomban. De szerettem azt, hogy emberekkel foglalkozhatok és ha rövid időre is, de szétnézhetek a nagyvilágban. Sajnos a családi helyzetet tekintve, ez másképp nem nagyon adatott volna meg.
A sportra áttérve igyekszem nagyon nem elnevetni magam a próbálkozásaira, de erősen az ajkamba kell harapnom, mert lehet, hogy pont nevettetésre szánja, de nem akarom mindenért is megmosolyogni. Viszont úgy érzem, hogy színésznőnek sem kell állnom a próbálkozásaim mellett. -Egyébként az úszás a legjobb. Kíméli az ízületeket, de mégis edzésben tart. A futással az a baj, hogy ha nem jó technikával csinálja az ember, akkor csak többet árt vele, mint használ. – szerintem az lenne a legalapabb, ha ezeket már az iskolába megtanítják nekünk a testnevelés alatt, ha már létezik az a tárgy is. Jó lenne, ha a tanárok nem csak megkövetelnék a feladat teljesítését, hanem be is avatnának minket a helyes kivitelezésbe. De aztán persze, lehet csak én fogtam ki rossz tanárokat. -Hm, ez igaz. Bár őszintén én még szerintem a futópadot sem tudnám egyedül bekapcsolni ott. Én csak égetni tudnám magamat a próbálkozásaimmal. – persze, vannak erre direkt külön segítők is, de akkor most vagy egyedül csinálom, vagy egy állandólagos edzőt fogadok magam mellé. Meg őszintén, eddig sosem vonzotta az ilyen helyek, pedig manapság már az sem lehet kifogás a számomra, hogy zavar a férfiak figyelme, mert vannak külön női termek is.
- Nekem erre apám azt szokta mondani, hogy meglátszik, hogy mi már Uniós kölykök vagyunk, mert minket már nem lehet csak úgy bekategórizálni, túl sok minden keveredik már bennünk. Bár már megfelelni és a kedvünkbe járni sem egyszerű. – vagy valami ilyesmit szokott emlegetni, de úgy őszintén, ehhez már elég régen voltam otthon, hogy pontosan visszaidézzem. Igazából az angolra is úgy tekint, mint egy ördögtől való nyelvre, így nem is hajlandó foglalkozni vele. A gyerekei beszélik a nyelvet, ha mindenképp szüksége lenne rá, de látja is rajtunk, hogy a nyelvnek a tudása, mennyire „elkorcsosít” minket. Hiszen így már több mindenhez férünk hozzá és olyan dolgokat is felveszünk, akár a nyelvhasználatba, akár a gondolkodás tekintetében is, amik nem helyénvalók. Érdekes, hogy az emberek úgy gondolnák, hogy egy francia ember szabadabban gondolkodik, mint egy koreai, de nálunk valahogy mégis az anyukám az, aki befogadóbb és nyitottabb a világra. Apának bezzeg az sem mindegy kit viszek majd haza, mert hát fő, hogy a jövendőbelimmel el tudjon beszélgetni és hát mivel az öreg csak franciául ért… Én azért igyekszem majd a férfi tulajdonságait előtérbe helyezni a nyelvtudása helyett. Azzal viszont nagyon is egyetértek, amit Jae mondott, szerintem is inkább a környezet a mérvadó, főleg egy ilyen eléggé színes és kevert világban.
-Ejnye, nem mondták még neked, hogy nő előtt csakis az igazat szabad mondani? Tudod, lehet, hogy a hajgumit képesek vagyunk percek alatt eltűntetni úgy, hogy soha nem lesz nyoma, de azt vissza tudjuk mondani, hogy ki mit mondott nyolc évvel ezelőtt március harmadikán este kilencok. - kuncogva fűzöm is tovább, megadva még neki az esélyt a színvallásra, most még megmenekülhet a vétkei elől. – Egyébként mennyire viselhető az ottani meleg? – érdeklődve pillantok is rá, hiszen még nagyon hasonló helyen nem sikerült járnom és hát elég ijesztő látni a tévében, hogy mikor ott nyár van, milyen erdőtüzek vannak ám a nagy semmiből. Ha már a fák is kigyulladnak, akkor az emberek, hogy bírhatják? Nekem még az átlag nyarak is túlságosan melegek, huszonöt fok felett már nagyon nem szívlelem a meleget. Persze, ha huzamosabb ideig van, talán hozzá tudok szokni, de már csak elképzelni is rossz, hogy van olyan hely, ahol harmincöt fok felett is lehet az idő. -Az én részemről inkább ne legyen semmilyen az a pók, ne is létezzen! A kenguruktól nem hiszem, hogy meglennék ijedve. Egy nagymacskához is hamarabb ugranék be, minthogy ausztrál pókkal fussak össze. Őszintén, nem hiába kerültem eddig a melegebb éghajlatú helyeket. – mert a nagy hőség mellett még ilyen veszélyes dögök is társulnak mellé, amik még inkább rontják a képet. Na meg elég sok ijesztő dokumentumfilmet láttam már arról, hogy ezek a veszélyes jószágok, hogy bújnak meg az otthonokban.
-Hát, a szüleim a távolból szurkolnak. Velük heti szinten videóchatelek, a bátyám néha próbál faggatni, de az már inkább az idegesítő fajta, barátaim meg nem nagyon vannak, vagy ha igen, nem érnek rám. – hiszen, ha azt vesszük figyelembe, akkor otthon sem voltam soha valami népszerű, itt meg aztán Aidenen kívül nem nagyon tudok mást felsorolni a barát kategóriába. De hiszem, hogy egyszer ez is változik pozitív irányba, elvégre most is egész jól elbeszélgetek itt egy vadidegen dokival. – És ezt nagyra is értékelem, hogy ilyen magas nálatok az érdeklődés a beteg iránt. Majd mindenképp szólok, ha úgy érezem elhagyott a lelkierőm. – ejtek meg felé egy halvány mosolyt, ugyanakkor a fejemben elég nagy ellentét van azzal kapcsolatban, amit mondtam. Mármint, sosem szerettem mást terhelni a problémáimmal, majd nyilván az orvosomat nyaggatom ezzel. Jó pár beteg panasza azért elég fárasztó lehet egy idő után. De azért tényleg értékelem, hogy ilyen lelkiismeretesek itt az orvosok. Na, meg már talán túlontúl érdeklődőek is, itt egyik-másik elég érdekes jeleket küld felém, amivel még jobban összezavarja, az amúgy sem teljesen épp fejemet. Kérdésére ismételten csak az ajkaimat harapdálom, mert most nem nagyon tudom merjem-e kimondani, vagy se, mert úgy is csak én értettem félre és befogok sülni, ha hangosan is kimondom. Bár talán jobb az elején tisztázni ezt, szóval nem árt erőt vennem magamon. – Nos, javíts ki a tévedek, de… Hogy is mondjam? Szóval, izé… Kicsit olyan, mintha… - nagyon nem is találom a szavakat zavaromban, hogy kéne ezt jól megfogalmazni? -…a kelleténél jobban érdeklődnél utánam. - Egy apró torokköszörülés kíséretében mondom ki végül a gondolataimat, ezzel kicsit nem feltűnően el is nyomva a választ. Végül is, ha igazam is van, mennyi annak az esélye, hogy ezt be is ismerje? Egyáltalán a megfelelő szavakat használtam hozzá? Nem hangzik ez túl negatívan? Ah, tuti máshogy kellett volna! Így lehet csak még kínosabbá tettem a helyzetet.
- Most egyébként lehet húzzuk miattuk a szánkat, de azért nagy testvérnek lenni sem egyszerű. Szóval lehet több esélyt kéne neki adnunk, hogy jó bátyók lehessenek. Azt mondják, hogy a nagyobb gyerekeknek nem is csak azzal van gondjuk, hogy a szülőknek feleljenek meg, hanem hogy a testvéreik szemében is egy jó kép legyen róluk, mert az többet jelent. Elvégre is a testvérek fogják kisegíteni egymást az élet további részében, mikor már a szülők nem lesznek és ehhez kell velük egy jó kapcsolat. – Igazából már azt sem tudom miről hadoválok itt, csak igyekszem mihamarabb terelni az előbbi témát, hiszen kicsit furcsa lenne a számomra, hogy inkább más fajta kapcsolatokról beszéljünk így első találkozásnál. Hallottam már első látásra szerelemről, de azt nem pont úgy képzeltem el, hogy így szedjek fel bárkit is. Önmagammal azért nem mindig vagyok kellően jóba, ahhoz, hogy merjek nagyokat álmodni és képzelni. És valóban, néha nehéz optimistának lenni, ezért sem vagyok jelen pillanatban az a mostani helyzetet tekintve, de az esetek többségében könnyebben kivitelezhető. De mivel egy közös ebédelésbe nem hal még bele az ember - akár randi, akár nem-, így nem hiszem, hogy abból bajom származhatna, ha ilyesmit ígérek meg neki. Meglepettsége engem is meglep és csak egy aprót bólintok a kérdésére, hogy lássa jól értette és hallotta az imént. Aztán előkerült a szám csere is. Még senkinél sem haladtam ilyen tempóban, de hát gond esetén azt is le lehet tiltani, amúgy meg most már megvan a bátyám is baj esetére. – Szerintem a kórházon belül nehéz lesz csak úgy random még egy ilyen alkalmat elcsípnünk, szóval… ha ide adod a telefonod, akkor szívesen beírom magam. – aztán reméljük, hogy nem most adtam el a lelkem az ördögnek és nem kell riasztani a házikengurunkat. Azt kéne még csak, utána tuti eltiltana még a fiúktól is, ha egyszer befürdök ezzel a naivságom miatt. De egy orvos csak nem játszana felelőtlen playboyt itt.
-Nem csak unalmas, de káros is. – mosolyogva egészítem ki és hát ahogy látom igaz a mondás és őt is inkább a gyomrán keresztül veheti meg az ember lánya. Engem ő viszont már kilóra megvett a lovagiasságával és humorosságával, szóval csak remélni tudom, hogy ez a valódi énje és láthatom még a közeli jövőben. Egy próbát mindenképp megér, attól nem lesz senkinek sem baja. Mivel nem szeretem a kínosan beállt csendeket, ezért igyekszem azokat megtölteni mindenféle általános dologgal. Így hozom szóba a kilátást is, ám valahogy úgy érzem, hogy a beleegyezése sokkal inkább másra irányult, mintsem arra, amire én értettem. -Persze, hogy van mindenhol, de azért egy ilyen nyüzsgő városban több jut belőle. – egyezek bele a feltevésébe.
Voltam már szerelmes, nem is egyszer, most viszont nem tudom miért érzem magam úgy, mint egy kislány, akinek teljesen idegen ez a pálya. Szinte érzem, hogy egyfolytában ég az arcom, hiszen alig van időm lenyugodni, már ér is a következő inger. Most is, ahogy megszólal a csipogó egyszerre kapunk érte, így elkerülhetetlen, hogy ne egymás mancsára fogjunk rá a tárgy helyett. Zavaromba csak sűrű bólogatás mellett engedem is át neki a terepet és míg elsuhan a pultig, egy gyors pillantást vetek magamra a telefonom képernyőjének segítségével, hogy lássam mennyire vészes ez kívülről. Aztán amint meglátom benne a másikat, gyorsan teszem is el, hogy ne tartsa tiszteletlennek. -Nem, köszönöm, szerintem így pont jó lesz. Ülj csak le nyugodtan. – mutatok is a velem szembe lévő helyre, majd közelebb rendezem magamhoz a meleg italomat, hogy végre legyen is mire fogni a furcsa vérkeringést. -Persze, persze. Nehogy itten elbeszéljük semmiségekkel az időt, gondolom elég szoros a beosztásod és lenne még utánam dolgod. – bólogatva tolom is félre a poharamat, hogy megcseréljem és magam elé vegyem a sütit. Ha már a lelki dolgokról van szó, a süti igen jól fog jönni hozzá. -Pontosan mire vagy kíváncsi? – kérdezem olyan ártatlanul, mintha egyáltalán nem tudnám miről van szó. Most valljam be a gyengeségem neki?