Margarita & Aicha

Szép napsütéses nap a mai, kár lenne veszni hagyni és bent poshadni a négy fal között. Amúgy is, lassan itt a tél, így ki kell élvezni az utolsó napsugarakat, amiknek még tényleg élvezni a melegét. Így hát még időben nekiindult Aicha a városnak. Először egy kis laza sétát tervezett egy csendesebb helyen, de aztán pár óra elteltével rájött arra, hogy ez így egyedül unalmas, habár egy fokkal jobb, mint egyedül lenni otthon. De, hogy orvosolja a problémát gondolta felhívja Aiden-t, hogy nem e lenne kedve valahol összefutni? Már kicsöng a telefon, mire eszébe jut, hogy Aiden-t valószínűleg nem kéne zargatnia. Kitudja, most éppen mit csinál a kórházban. Na meg, tuti bent lesz estig, így nem is érti, hogy jutott ez eszébe. Sajnálatos módon, itt még rajta kívül nem nagyon van barátja. Tény, hogy sokat chatel az otthoniakkal, de az nem olyan. Velük nem tud semerre se menni, mert mindenki vagy Franciaországban van, vagy éppen valamelyik gépen. Mennyire is hiányzik neki a munka. Sokan azt hiszik könnyű stewardessnek lenni és, hogy marha sokat kapnak érte és még mennyi egzotikus helyre eltudnak jutni. Pedig egy percig sem könnyű meló és van, hogy legszívesebben behúzna az ember az egyik-másik tiszteletlen parasztnak, de nem teheti meg és mosolyogva kell tűrnie mindent. De igazából ez a legkevesebb problémája. Aicha imád repülni. Még akkor is, ha emiatt keveset tud aludni és az állandó időzóna változás összezavarja a szervezetét. Hiszen a sok rossz mellett, még is csak ez az élete. Ebben a munkában érzi jól magát. Ám, így a baleset miatt le kell tennie erről. Először találnia kell egy új módszert arra, hogy teljes életet élhessen, mint azelőtt. Arról nem is beszélve, hogy még tartanak a kezelések, így nem nagyon tud hova menni addig. Nem ártana már neki valami munka is, de nem tudna semmi olyat ahol jól is érezné magát, minden baj nélkül. Már lassan egy sima takarítói állást is elvállalna, csak legyen mivel lekötnie magát. Nem ülhet hónapokig egyik székről a másikra otthon. Bele is zakkanna valószínűleg.

Az orrát lógatva veszi is az irányt akkor egy még fel nem fedezett utca felé, hogy legalább ezzel üsse az időt. Bandukolása közepette pedig belebotlik a könyvtárba. Jobb program híján, meg miért ne menjen be? Legalább hátha okosabban jön ki. Gondosan végig is nézi a sorokat, hátha talál valami kedvére valót. Akarva-akaratlanul is az idegen nyelvű könyveknél köt ki. Talán tanulnia kéne egy új nyelvet? Hiszen az ő szakmájában az sosem rossz dolog, és akkor még azt is elmondhatja, hogy hasznosan tölti a kényszerszabadságát. De vajon mi is legyen a következő nyelv? Már egy jó ideje szemezget a spanyollal, de az valahogy mégis csak túl hétköznapi, manapság mindenki azt tanulja, azzal nem fog kitűnni a tömegből. Akkor legyen a német? Nem, nem, az olyan mintha folyton dühös lenne és káromkodna. Na meg ki bírja megjegyezni azt a sok hosszú és kimondhatatlan szót? Egy félórába biztos beletelik, mire az orosz mellett teszi le a voksát.

Meg is találja belőle a legvaskosabb kézikönyvet, majd ott ahol van le is huppan a földre, hogy áttanulmányozza picit. Tudja ám, hogy két sorral odébb ott vannak az asztalok, ahol ez kényelmesebb művelet lenne, de ő úgy is csak bele akar, nézi picit. A súlya miatt kicsit nehéz lenne állva, ezért választotta a földet arra az 5 percre, mondván úgy se jön most ide senki. Ám az az 5 perc a valóságban lehet vagy 20 is, mire áttanulmányozza azt egy angol-orosz nyelvkönyvvel együtt. De hát olyannyira belemélyült, hogy nem is érzi már az időt. Amúgy is, ki jönne be ide ilyenkor? Mindenki dolgozik, vagy iskolában van, akkor ennyire csak elengedheti magát arra a kisidőre.

 Margarita & Aicha

Nincs is annál rosszabb, mint mikor egyedül van az ember. Aichanak pedig pont, hogy társaságra lenne most szüksége. Hiszen, nem is olyan rég került ki a kórházból, valahogy vissza kell rázódnia az életben, az meg barátokkal csak jobban megy. De hát, itt alig van ismerőse, és aki van, az sem ér rá. Nem is tudja mit gondolt egyébként. Felnőtt emberek, akiknek muszáj elvégezniük a munkájukat, nem érnek rá, csak vele foglalkozni. Kicsit talán rosszul is esik neki a dolog, de valahogy meg kell tanulnia, hogy egy képesség elvesztésével is, hogy álljon talpra egyes egyedül. Magának kell kitapasztalnia a határait, illetve, hogy hogyan pótolja újdonsült hiányosságait. Más ebben amúgy sem tudna segíteni. Persze, jár/járt pszichológushoz, de azért elég ritka esetről van szó, így alapos fejtörést okoz minden egyes dokinak. Reméli, hogy azért nem kér lehetetlent azzal, hogy szeretné visszakapni a teljes látását. Vagy, hogy talál egy olyan módszert, ami mellett letudja élni a maradék jó pár évtizedet még. Hiszen ugyan arról nem tehet, hogy nem ismer fel senkit, de azért elgondolkozott pár dologról. Ott vannak például a fiúk. Ezek után mégis, hogy bízzon meg bennük? Bármikor megcsalhatják a szeme láttára, akkor se fogja észrevenni. Vagy ott a család, a barátok. Olyan rossz érzéssel tölti el, már csak maga a gondolat is, hogy az utcán ezentúl meg se fogja ismerni őket. Simán elmenne mellettük és ez neki is és a másik félnek is nyilván rossz érzés.
Igazából elég érdekes, mert Aicha már kiskorától kezdve próbálja pozitívan szemlélni a világot, és mindenben megtalálni a jót, de ebben valahogy nem tudja. Ugyan mi ebben a jó? Az, hogy még lát és, hogy nem teljesen vakult meg? Vagy, hogy így végre pihenhet? Utálja az egész helyzetet és hiába viccelődik, egyszerűen nem tudja feldolgozni azt, hogy még saját magát sem ismeri meg a tükörben. Legszívesebben minden alkalommal sírásban törne ki, de próbálja tartani magát, hogy a környezete ne lássa gyengének. Éppen ezért sem akarja elfogadni Aiden segítségét. Nem, majd ő maga talál egy olcsóbb lakást, meg valami olyan munkát, amiben nem esik baja. Nem akar mástól függeni, ezt sosem szerette, így meg főleg nem.
Kicsit kiakarta üríteni a fejét, így sétálni kezdett. Nem is nézte merre megy, csak ment amerre a lába vitte. Így van az, hogy egy könyvtárban kötött ki. Szuper, legalább a könyveket megtudja különböztetni egymástól. S elnézve, hogy hétköznap délelőtt van, biztos nincsenek sokan, így miért is ne menjen be? Hátha talál valami jó könyvet, ami mellett ellehet. Vagy esetleg tanul egy új nyelvet, hogy hasznosan töltse a kényszer szabiját.
Le is támadta hát az idegen nyelvű könyveket, majd hosszas vacillálás után végre kiválasztotta a számára megfelelőt. Gondolta nem lesz útban, így a földre huppant ott helyben, míg átnézi azt a vastag könyvet. Egész alaposnak tűnik, bár tuti van egy kezdő fejezete is valahol, mert nem ártana először megtanulni a cirill betűket. Nagy vizsgálata során észre sem vette, hogy arra tévedt más, így különösebb gondot nem fordít az illető felé. Ez persze egészen addig tart, míg keresztül nem gázolnak rajta. Egy aprót sikkant is, mikor a másik pár könyvvel együtt a földre került. Na nem azért mert annyira törékeny lenne, hogy ennyitől baja essen, csupán az ijedségtől. – Pe-persze, csak alaposan rám hoztad a frászt. Veled minden oké? Elég nagyot zakóztál. Bocsi, nem gondoltam volna, hogy itt útban leszek másnak. Ugye nem horzsoltad meg magad? – aggódva méri is fel a másikat, hogy megnézze a károkat, amiket tulajdonképpen okozott, hiszen ő gáncsolta ki a másikat, akaratlanul is. –Semmi baj, de tényleg! Én voltam rossz helyen, nem itt kéne olvasgatnom. – szabadkozik ő is, majd felkel, hogy kezet nyújtson a másiknak, hogy feltudja húzni a földről, majd ha engedi, akkor le is porolja. – Cserediák vagy? – pislog rá kíváncsian, hiszen hallotta ám azt a szép orosz szitkozódást, bár lehet jobb, hogy nem is tudja, hogy pontosan mit is hallott a másiktól. Még nem nagyon volt része oroszt angolul hallani, bár meg kell hagynia, hogy kicsit mókásnak tartja az akcentusa miatt. Persze, nem kigúnyolás szempontjából. Persze a francia akcentus sem jobb, de szerencséjére, ő már kiskora óta angolul lett nevelve a francia mellett, így nála talán nem annyira feltűnő jelenség.