Nate & Aida

Még egyszer utoljára átkavartam a tűzhelyen a készülő Jajangmyeont, amit pont úgy készítettem el, ahogyan Tae Yang szereti. Pontosan tudom, hogy külön a húst és a kimchit szereti összekeverni a feketebabos szósszal, ezért bőven tettem rá belőle neki. Közben fél kézzel Mitchellt igyekeztem támogatni, aki ismét azt találta a legnagyobb szórakozásának, hogy a délután gondosan besütött tincseimet nyálazta össze és rágcsálta. Én a magam részéről most nem tudtam rászólni és az sem érdekelt, ha telehajazom az ételt. A férjem annyira jó az emberek felesleges megbántásában, hogy lényegében magamban durcázva arra tudtam gondolni, hogy bele kéne köpnöm minimum a tésztába. Természetesen nem tettem meg.
- Mitchie, nehéz vagy – sóhajtottam fel halkan, miközben áttettem a kész ételt egy hideg főzőlapra, közben pedig a fejemet az övének döntöttem – Mindjárt elalszol a karomban... Inkább lefektetlek, hogy ébren legyél, amikor apa hazaér.
Valószínűleg ha nagyobb lesz, kifejezetten apásnak számít majd. A majdnem egy éves kisfiunk mostanában folyamatosan karattyol, ezért igyekszem egyetlen pillanatra sem egyedül hagyni. Sokat beszélünk hozzá, mert mind a ketten türelmetlenül várjuk azt, hogy mi lesz a kisfiunk első szava. Én csak reménykedni merek abban, hogy a közös vásárolgatások alkalmával semmi olyan nem ragadt rá, a sorban állás közben, amit nem szívesen hallanék a szájából.
Pillanatok alatt ágyba dugtam a picit, aztán a fürdőbe vonultam és átkeféltem egyszer a hajamat. Így a laza kis hullámok lassan kibomlottak, a hajam pedig a természetes valójában hullottak alá. Csinosan felöltöztem ma, szimplán a nadrágomat cseréltem le egy kényelmesebbre, miután a férjem közölte vele, hogy nem tart igényt az ebédjére... Amit én hülye képes voltam a tűzhelyen felmelegíteni neki! Miközben bevásároltam, kitakarítottam a házat és megfőztem neki az ebédjét... Talán el kellett volna engednem a mai beszélgetésünket a nap folyamán, de csak még jobban behergeltem magam ettől. Végül összekucorodtam a kanapén egy pokróccal az ölemben és úgy döntöttem: mind a kettőnknek talán az a legjobb, ha a munkámmal foglalkozom a továbbiakban.
Egyre inkább kezdjük a céggel elérni a nagyobb eredményeket, ami miatt a bőrápolási piacra is szeretnénk betörni. A koncepció egyszerű: kedvező áron magas minőség, természetesen... Emiatt az összetevőkkel nem igazán akar kijönni az erre szánt költségvetésünk, amibe jó lenne bepasszírozni a dolgokat. Én sem akarok engedni, kölcsönt nem fogunk felvenni egy olyan projekt érdekében, ami lehet, hogy nem is lesz elég jó, illetve a többi, már befutott és kedvelt termékünk gyártásából sem akarom elvenni a pénzt. Emiatt bőven van elég fejfájásom, így ha őszintének kéne lennem... Nem vártam nagy örömmel haza a férjemet.
Igyekeztem eljátszani azt, hogy teljesen belefeledkeztem a munkába annak ellenére is, hogy hallottam a köszönését. Mégsem éreztem azt, hogy foglalkoznom kellene vele a délutániak után, hiszen nagyon sok mindenért így sem szólok neki... Pedig megtehetném. Sok nővel ellentétben viszont próbálok tökéletesen megfelelni az összes elvárásának. Ezért a fejem búbjára adott puszira sem reagáltam, a tekintetemet mereven a laptopom képernyőjére szegeztem.
- Mitchie alszik – jelentettem ki, csak a kérdésének arra a részére reagálva, ami a kisfiunkról szólt – Végigmászta a nappaliját, rágcsálta a játékait... A hajamat. Csak a szokásos.
Csak egy pillanatra fordultam felé, visszafojtva a kényszert arra, hogy rászóljak a pultra tett aktatáska miatt. Nem elég, hogy hazajön és egyből a munkáról kezd el beszélni – amit megjegyezném, hogy sosem csinál – az első dolga az, hogy a pultra pakolja a cuccait. Tudja jól, hogy a konyhában nagyon odafigyelek a higéniára, éppen ezért nem is értem miért kell ezt már ezredjére is eljátszania. Az egész napos mérgem pedig akkor csúcsosodott ki igazán, amikor megláttam, hogy mit vett elő a hűtőből.
- Remélem azért enni is fogsz valamit – talán egy fokkal csípősebben jegyeztem meg, mint ahogyan szerettem volna, és a tekintetem is keményebb volt. Mégsem érdekelt kifejezetten, szóval gyorsan vissza is bújtam a laptopom óvó biztonságába.

Outfit »« Szószám: 608

Nate & Aida

Nem a mai az első eset az, hogy Tae Yang hűvösen beszélt velem. Tisztában voltam azzal a ténnyel, amikor feleségül mentem hozzá, hogy nem feltétlenül lesz egyszerű kör a mi házasságunk, de ettől függetlenül voltak dolgok, amiket elvártam a kapcsolatunkban. Ezek nem mindig jöttek össze teljesen és talán pont ez volt az ára annak, amit az élet megkövetelt tőlünk. Játszottuk a tökéletes házasokat, mindenki irigykedett a szép életünkre, és itt hibádzott leginkább a történet... Hogy nem lett volna miért komolyan irigykedni. Mi is csak egy voltunk azok közül, akiket a szülők érdekből házasítottak össze.
Az pedig, hogy ennyi év után még mindig itt tartunk, és erre kell magam emlékeztetnem... Fájdalmas volt. Talán nem kellett volna meglepődnöm a dolgon, de ettől függetlenül dühös lettem a férjemre és fájdalmat okozott nekem. Gondoskodni akartam róla és kedves akartam lenni hozzá. Talán az én próbálkozásom ment megint félre? Valamit nem jól csináltam? Túlságosan nyomulós voltam, vagy fel kellett volna hívnom? Egyáltalán van jogom sértettséget érezni miatta? Ilyenkor mindig megkérdőjelezem az itthoni munkámat. Hiába érzem azt, hogy igyekszem jó feleség lenni, minden alkalommal, amikor egy próbálkozásom félremegy, csak azt érzem, hogy sosem lehetek elég neki. Ugyanakkor most, hogy már van egy kisfiunk is, ebből a házasságból nem fog tudni megmenekülni annyira egyszerűen. Hiába hozott össze egy időre jobban minket Mitchie születése, nem vált felhőtlenné a kapcsolatunk.
- Megvagyok – rövidre zártam a hozzám intézett kérdését. Bármennyire éreztem magam rossznak és hibásnak jelenleg, ugyanakkor volt annyi tartásom, hogy ne rohanjak oda hozzá és kezdjem el kiszolgálni a délután történtek után. Ha akkor meg tudta oldani, hogy egyen valamit, akkor nekem aztán főleg nem kell most összetörnöm magam annak érdekében, hogy ne maradjon üres a gyomra. Igyekeztem belemélyedni abba, amit előzőleg kezdtem el csinálni, de Tae Yang hazaérkezése eléggé megzavart ebben és képtelen voltam már a munkámra koncentrálni. Ha most jobb kedvem lenne és nem idegesített volna fel, talán kérnék tőle pénzügyi tanácsokat.
- Mikor nem főzök? – csak az orrom alatt motyogtam a kérdést, talán meg sem fogja hallani. Igazából sok korombeli „háziasszony” egyszerűen csak felvesz egy személyzetet, akik főznek mosnak takarítanak helyette, sőt még a gyerekét is felnevelik, ha arról van szó. Én nem feltétlenül akartam ilyen lenni, de néha megérdemelné a férjem azt, hogy körmöshöz rohangáljak és más lássa el az én feladataimat. Ugyanakkor képtelen lennék levetkőzni a szégyenérzetet és a féltékenységet, amiért a férjem más ételét eszi, a gyerekemet más fekteti le aludni, és alapvetően a tulajdon házamban más dolgozik meg a tisztaságért. Ezzel pedig határozottan ki lennék szorítva a felségterületemről.
- Tudod jól, hogy nem szeretem, ha itthon iszol – ahogy rápillantottam, talán villanhatott is egyet a tekintetem. Általában mondjuk nem szoktam szóvá tenni a dolgot, de apámtól sem értettem meg soha azt, hogy miért kell hétköznap inni. Holnap reggel fel kell kelnie, ugyanúgy munkanap lesz... És nem egy gyárban dolgozik, ahol elfér a másnaposság, vagy bármi. Ismerem a férjem alkoholfogyasztási szokásait, tehát az egy sör, valószínűleg a mai este folyamán több lesz majd.
- Először egyél – erélyesebben szóltam neki, de még mindig nyugodt volt a hangom. Kíváncsi lettem volna arra, hogy hogyan oldotta meg az ebédet. Tisztában vagyok vele, hogy a a férjem annyira munkamániás, hogy betegen is dolgozni jár... Ha dolga van, minden bizonnyal pont nem az éhség fogja visszatartani attól, hogy azt megcsinálja. Ugyanakkor meg már vagy hat dologgal idegesített fel tíz perc alatt, én pedig egyre nehezebben fogtam vissza magam. Tehát nem most fogom megsajnálni.
Amikor mögém jött, egyetlen pillanatra egészen elgyengültem a közelségétől, de nem tartott sokáig a dolog. Nehezen voltam meggyőzhető azokban a helyzetekben, amikor éppenséggel megbántott, vagy felhúzott. Tae Yang azon férfiak egyike, akik hajlamosak elsiklani a saját hibáik felett és csak az általuk ismert verziót fújják. Én pedig addig nem szólok hozzá sokszor a másikhoz, amíg bocsánatot nem kér, ha megbánt. Magam sem tudom sokszor hogyan békülünk ki az ilyen helyzetek után.
- Semmi különöset – a tekintetem kifürkészhetetlen volt, amikor ránéztem – Ott fogod hagyni az aktatáskát a pulton? Mondtam, hogy egyél mielőtt nekiállsz inni.
Határozottan most én nyitogatom a bicskát az ő zsebében, de végül a laptopomat a kanapéra fektettem, majd én magam mentem oda a pulthoz, hogy levegyem róla a táskát, majd fertőtlenítettem le a felületet. Itt él egy baba a házban, aki végigmászik az egész házban, pont a konyhában kellene megtartanunk a makulátlan tisztaságot annak érdekében, hogy  Mitchie is egészséges maradhasson.

Outfit »« Szószám: 716

Nate & Aida

Hiába éltem már együtt több éve a férjemmel, egyszerűen képtelen voltam arra rájönni néha, hogy pontosan mi jár a fejében. Ezek a dolgok miatt pedig határozottan úgy éreztem magam, mintha rossz feleség lennék, én pedig mindezt kudarcnak éltem meg. Igyekeztem mindig kihozni az életemből a lehető legtöbbet, ehhez pedig határozottan hozzátartozott az, hogy nem csak látszatra sikeres a házasságom Tae Yanggal. Nagyon szerettem volna azt, ha tényleg elmondhatta volna magáról, hogy meg tudtam teremteni azt az otthoni környezetet a számára, amibe szeret hazatérni és boldog lehet. Ugyanakkor nem voltam az a fajta nő, akinek csak úgy be lehetett volna fogni a száját, és amikor megbántott, akkor azt sosem féltem kimutatni neki. Már más kérdés, hogy megoldásokat egyetlen alkalommal sem tudtunk találni, ami miatt néha kételkedtem benne. Tudtam, hogy megcsalni sosem fog és sokszor éreztem azt, hogy ha nőként nem is feltétlenül, legalább emberként szeret engem. Viszont a habitusa miatt a rossz napjai néha ezt képesek voltak elfeledtetni velem, én pedig csak egy buta fruskának éreztem magam minden alkalommal, amiért igyekszem többet és jobbat adni nekik, de ő nincs olyan hangulatában, hogy mindezt elfogadja… És feltűnjön neki, ha komolyan megbántott.
- Akkor innentől kezdve eheted azt, amit más nő fog főzni – a hangom nyugodt volt, de a kijelentése mélyen megbántott. Én mindig úgy gondoltam, hogy egy nőnek az is a feladata, hogy maradéktalanul kiszolgálja a családját, hogy olyan nőként éljen, akit a férje csodálni tud. Én szerettem volna karriert magamnak, viszont hiába engedhettük meg magunknak azt, hogy bejárónőt vegyünk fel, én nem akartam ezt. És bár nem kötelességem főzni és takarítani, ennek ellenére mégis azt hittem, hogy jobban értékeli az igyekezetemet. Mert nekem fontos volt az egészsége és az, hogy szeresse az itthon lenni. Ezek szerint feleslegesen erőlködtem ennyi éven át.
- Nem hinném, hogy nagyon érdekelne az téged, hogy mit szeretek és mit nem – ezen a ponton már arra sem vettem a fáradtságot, hogy ránézzek a férjemre – Azt csinálsz akkor, amit akarsz.
Úgy gondoltam mindig is, hogy mivel ketten éltünk ebben a házban – illetve most már hárman – ezért én is hozhatok bizonyos szabályokat, mert az együttélés ezt egyszerűen elkerülhetetlenné teszi. Sosem mondtam azt neki, hogy ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni máshova, de ma kifejezetten azt éreztem, mintha direkt akarna idegesíteni. Ma is, ha pontosabb akarok lenni.
- Ennek ellenére is tudod, hogy utálom, de direkt csinálod? – ezen a ponton már volt egy él a hangomban, de nem kiabáltam a férjemmel pont azért, mert Mitchie tényleg aludt és semmi értelme nem volt felkelteni és megríkatni azért, mert mi éppen megint egymás torkának akarunk ugrani – Mennyivel lenne nehezebb a székre pakolni? Két méterrel kellett volna arrébb tenned azt a táskát.
Szerencsémre mivel még mindig a konyhában tevékenykedett, így volt időm visszapislogni a már szemembe szökő könnycseppeket. Magam sem tudtam, hogy ezt a keserűség, vagy pedig a düh szülte, amiért az egész napos igyekezetem egyszerűen csak kárba veszett és úgy vált köddé, mintha soha nem próbáltam volna meg a férjem kedvében járni. Holott én tökéletesen tisztában voltam az igazsággal, de mégis magamat éreztem a bűnösnek, amiért hazajött a munkából, fáradt volt, én pedig elkezdtem vele veszekedni. És pont ezért volt az egész még rosszabb.
- Megmondtam, hogy azt csinálsz, amit akarsz. És csapkodhatsz nyugodtan – az utolsó pár szót inkább csak magamnak jegyeztem meg, egyáltalán nem akartam, hogy meghallja őket. Innentől kezdve talán az lett volna a helyes döntés, ha egyáltalán nem szólok hozzá a férjemhez, bár nem egyszer volt már arra is példa, hogy a hallgatás miatt veszekedtünk. A mi házasságunkban nem volt helyes döntés a kommunikációt illetően.
Amikor immáron magam mellől hallottam meg a szavait, némán néztem Tae Yang szemeire, az arcomon pedig határozottan látszott a düh. Összeszorított ajkakkal próbáltam megállni azt, hogy valami olyat vágjak a fejéhez, amit a későbbiek során majd megbánhatok.
- Nem is tudom kettőnk közül ki volt az, aki hazahozta a munkáját és a nap folyamán először lekezelte a másikat – minden bizonnyal neki ez semmit sem jelentett, és már el is felejtette azt az sms váltást, ami a délután folyamán ment le közöttünk. Vagy éppenséggel egyetlen pillanatig sem számított neki az, hogy mennyire nem értékeli az erőfeszítéseimet és az aggódásomat. Innentől kezdve akkor majd elengedem az egészet.
- De akkor holnaptól minden megváltozik majd – lassan álltam fel és helyeztem a gépemet a dohányzóasztalra – Majd felveszünk valakit, aki mossa a ruháidat és ételt csinál neked, meg törődik az érzéseiddel. Én befejeztem.

Outfit »« Szószám: 608

Nate & Aida

Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy világ életemben kitartó ember voltam. Igyekeztem a szüleimet lenyűgözni a jó eredményeimmel a suliban, illetve annak idején tökéletesen megtanultam belesimulni abba a társadalmi rétegbe, ahova mi is tartozunk. Ennek ellenére saját magamnak is meg akartam felelni, amiért karrierista nő vált belőlem; és talán a sors iróniája, hogy a saját karrierem és a családunkból való kitörés érdekében férjhez kellett mennem. Annak idején fiatal és tapasztalatlan voltam, és egyáltalán nem éreztem mindezt tehernek, hiszen Tae Yang egy olyan férfi volt, akit elfogadott mindkét testvérem is, illetve nem kell játszanom a hülyét és a vakot, számomra is teljes mértékben vonzó volt. A mai napig csodálatos embernek gondolom őt, mellette pedig egyenesen gyönyörűnek tűnt a számomra, de mindezt sosem mertem elég vehemensen kimutatni az irányába. Mindig úgy voltam vele, hogy talán a kapcsolatunkban a legnagyobb úrként a kényszer van jelen, én pedig vagyok annyira önző, hogy őt megpróbáljam magam mellett tartani, ami miatt rossz embernek tartom magam. Szimplán féltem tőle, hogy ha egy bizonyos pillanatban elfeledkezem magamról, ő pedig kereket old majd. És talán pont ezek a pillanatok tartottak éberen, ugyanakkor fájdalmasabbak voltak szinte bármi másnál is.
- Akkor innentől engem már nem is érdekel, hogy mit eszel vagy mit nem – egészen halkan jegyeztem meg a dolgot és elfordítottam a fejem. Éreztem, ahogyan lassan könnyek gyűlnek a szemembe, de erővel pislogtam vissza őket. Utáltam volna, ha a férjem egy olyan haszontalan asszonyt tudna maga mellett, aki még arra sem képes, hogy biztosítson számára mindent, ami kényelmet hozhat az életébe. Mert rengeteget dolgozik, apaként is igyekszik helyt állni… Eddig nem éreztem magam fáradtnak attól, hogy sok felé próbálok szakadni, de ebben a pillanatban valahogy haszontalannak tűnt minden áldozat, amit valaha hoztam érte. És minden bizonnyal túlságosan szeretem őt, amiért továbbra sem érzem ezeket hiábavalónak… Ez fog engem az őrületbe kergetni, de még sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy a válási papírokat ki merjem kérni. Nem azért, mert attól tartanék, hogy milyen következmények várnak rám. Sokkal inkább lett volna nehéz őt nyomtalanul kitörölni az életemből. Talán toxikus és fájdalmas a mi kapcsolatunk, de nem ugyanezt érezném, ha elveszíteném őt?
- És én mikor hoztam fel neked bármikor, hogy esetleg, amit te csinálsz, kényelmetlen lehet a számomra, vagy éppenséggel kellemetlenül érint valami? Vagy már minden rendben van, mert te azt csinálsz, amit akarsz? Legközelebb akkor azzal sem fáradok, hogy hazafuvarozzalak, amikor túl sokat iszol, mert nem akarom megcsinálni.
Egyáltalán nem szokásom másokat gyilkos pillantásokkal illetni, de ezen a ponton mégis elég csúnyán néztem a férjemre. Ha a házasságunk abból állna, hogy mind a ketten azt csinálunk, amit akarunk, akkor szerintem már nem lennénk együtt. Nekem pedig kezd elegem lenni abból, hogy már lassan mindent el kell néznem neki, ő pedig arra sem veszi a fáradtságot, hogy egyáltalán emlékezzen arra, hogy mikor viselkedik bántóan velem.
- Befejezted a hisztizést végre? – ezen a ponton már nekem is lett volna kedvem inni valamit annak ellenére is, hogy mindig annak voltam a híve, hogy az alkohol semmire sem megoldás. Ettől függetlenül igyekeztem mindig finoman közölni vele, ha túl sokat ivott, bár ezek általában olyannyira diszkrét megjegyzések lesznek, hogy lényegében alig érzékeli őket. Nekem később pedig rendszerint elegem lesz, és akkor történnek hasonló balesetek, mint a mostani.
- Harmincegy éves vagy, tanulj meg felelősséget vállalni a szavaid után – jegyeztem meg ugyanolyan hangon, ahogyan eddig ő is beszélt velem – És ne tőlem várd azt, hogy elmagyarázzam azt, hogy esetleg mikor nem beszélsz úgy az emberrel, ahogyan azt mondjuk megérdemelné. Te magad mondtad, hogy azt csinálsz, amit akarsz.
Ezen a ponton már én is felálltam inkább és már azon gondolkoztam, hogy talán jobb lenne faképnél hagynom őt, mielőtt olyat mondanék neki, amit mind a ketten meg fogunk bánni. Egy finom mozdulattal simítottam hátra pár tincset az arcomból, ezen a ponton már nem voltam hajlandó a szemébe nézni. És készültem volna arra, hogy ténylegesen magamra zárjam a szobám ajtaját, amikor újra olyan szavakat mondott ki, amik erősen vájtak a szívembe.
- Persze, nem tartozik rám – egy egészen keserű mosoly ült ki az arcomra, amikor megint megkerestem vele a szemkontaktust – Amúgy sem beszélsz róla soha, sosem tartozott rám. Ahogyan az sem, hogy mit csinálsz, ugye? Végül is csak a feleséged vagyok. Akkor is, ha te ezt nem akartad.
Biztos voltak annak idején más jelöltek is. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy vajon mi vezérelte felém, hogy miért voltak olyan pillanatok, amikor az intimitás is teljesen működött közöttünk, ha alapvetően ilyenek vagyunk. Nem lehetett teljesen fekete a kapcsolatunk, ha megszületett a kisfiunk… Mert senki más nem lehetett az apja rajta kívül.
- Ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjunk beszélni valamit, egyszer az életben magadba kellene nézned! – jelentettem ki határozottan, aztán a fejemet megrázva mentem el mellette, miközben finoman arrébb toltam őt, hogy elférjek közte és a kanapé között. Egyre nehezebb volt vele úgy veszekednem, hogy összefüggően tudjak beszélni vele anélkül, hogy az agyamat elöntené a vörös köd, vagy pedig éppenséggel el akarnám magam sírni.
- Nekem pedig abból van elegem, hogy bármi történik közöttünk, én vagyok a boszorkány csak azért, mert te képtelen vagy arra, hogy megmondjad tisztán, ha nem akarsz látni, vagy nincs szükséged rám. Hidd el, akkor nem akarnék a kedvedben járni és átadnám valaki olyannak a terepet, aki talán megteheti – utáltam, hogy az utolsó mondatnál elcsuklott a hangom. Ezen a ponton már tényleg képtelen voltam az arcára nézni, a pillantásommal egy olyan cipőt akartam keresni, ami elég meleg és kényelmes ahhoz, hogy rendesen tudjak benne sétálni.
- Mitchie már vacsorázott, de lehet meg fog majd éhezni… Kérlek nézz majd rá – egészen halk volt már ezen a ponton a hangom, közben pedig sikeresen megtaláltam azt a lábbelit, ami megfelelt minden kritériumnak, amiket korábban szempontként számon tartottam. A kezem finoman remegett, miközben a kabátomért nyúltam. Mindkettőnknek jobb lesz, ha egy valaki nem tölti ebben a házban az éjszakát.

Outfit »« Szószám: 954

Nate & Aida

Világ életemben olyan ember voltam, akit kifejezetten nehéz kihozni a béketűrésből. Ennek ellenére határozottan állíthatom azt, hogy mindig igyekeztem kiállni a magam igazáért és rendelkeztem némi tekintéllyel. Nem tudom pontosan, hogy a házasságomban mi mehetett annyira félre, hogy ez az egész egyszerűen megsemmisült. Nem arról van szó, hogy a férjem ne tisztelne, én magam is tudtam, hogy nagyon súlyos hazugság lenne ezt állítani. Pontosan tudtam, hogy a legtöbb nő a me too nevében képesek tönkre tenni egyes férfiak életét. Én annál sokkal jobban szerettem a férjem, hogy valami hasonlóval próbálkozzak, ugyanakkor tagadhatatlan tény volt, hogy senki nem tudott annyira felidegesíteni, mint ő. Én magam ezt az egészet annak tudtam be, hogy tényleg anyatigrissé váltam, mióta megszületett a gyerekem, és talán alaptalanul is védeni próbáltam a területemet. Talán én voltam túl erőszakos a gondoskodásommal… Talán többször kellene magam arra emlékeztetnem, hogy a mi házasságunk nem olyan, mint a többi. Emiatt lehet, hogy a férjem több önállóságra vágyna.
Mégis, nagyon fájtak azok a szavak, amiket a fejemhez vágott. Éreztem, ahogyan lassan szúrni kezdik a könnyeim a szemeimet, én pedig minden alkalommal ugyanazt éreztem. Nem kellene ennyire ragaszkodnom hozzá, mert a végén minden esetben én leszek az, aki megsérül. És mindezért őt okolni sem lehet, hiszen én voltam az, aki belement az üzletbe a házasságunkkal kapcsolatban… Az már részletkérdés, hogy elgyengültem és megláttam, hogy ő mennyire csodálatos ember. Egyszerre voltam büszke rá, hogy a férjem, és fájt veszettül az, hogy ő az a személy, aki a legtávolabb áll tőlem. Képtelen voltam ezt elfogadni.
- Jó, akkor ne menjünk. Vagy tudod mit? Menj azzal, akivel akarsz, de velem ne – egyre jobban reszketett. Már magam sem tudtam, hogy a dühtől, vagy a fájdalomtól, amit minden veszekedésünk okozott – Innentől kezdve tényleg nem érdekel.
Egészen halkan tettem hozzá ezeket a szavakat. Nem ez az első alkalom, hogy kimondtam őket. Sokszor éreztem úgy, hogy Tae Yang sokszor egyszerűen semmibe veszi az erőfeszítéseimet, amivel boldoggá akartam tenni őt. Tényleg a felesége szerettem volna lenni, nem pedig egy olyan nő, akitől végül gyermeke született. A magam részéről nagyon szeretem őt, viszont csak pár foszlány alapján volt szerencsém eldönteni azt, hogy ő miként érez irántam. Ezeket pedig nagyon megnehezítették a veszekedéseink, amik sajnos az évek alatt a mindennapjaink részévé váltak. Összetörte a szívem, hogy ezen Mitchie születése sem tudott változtatni.
- Szerintem téged nem érdekel, hogy mi érint engem kellemetlenül – határozottan mondtam, egyenesen a szemébe nézve – De az én hibáimat mindig szereted felhánytorgatni. Jó lenne, ha egyszer az életben a helyén tudnád kezelni azt is, hogy esetleg mi miért zavarhat engem.
Nem akartam a fejéhez vágni, hogy pontosan mit gondolok az ivászatairól. Magamban is megterhelő lett volna kimondani, hogy kezdetleges alkoholistának tartom őt és attól szerettem volna megóvni, hogy az egész eldurvuljon. Rosszul érintett az, hogy itt vagyok neki, de ahelyett, hogy mondjuk a társaságomban keresné meg a lazítási lehetőséget, vagy nekem mondaná el, hogy mi bántja, a piához nyúl. Emiatt nehéz volt úgy éreznem, hogy a szülésem óta tényleg nőként gondol még rám… Főleg azért, mert amióta a kisfiunk megszületett és én újra munkába jártam, még annyi, kevés idő se jutott egymásra, mint korábban. Én pedig nem láttam a fejébe. Nem tudtam eldönteni, hogy miként vélekedik rólam, csak arra lettem figyelmes, hogy a testem megváltozott.
- Szerintem te egyáltalán nem érted, hogy mi a problémám – ezen a ponton már teljes mértékben lemondtam arról, hogy megpróbáljam megmagyarázni neki – Tudod mit? Felejtsük el. Csinálj bármit, amit szeretnél, innentől kezdve egyetlen szót sem szólok semmire. Ha majd szándékozol kikérni a véleményem valamiről, akkor pedig csak bólogatok.
Nem tudom mennyire lettem volna így élni az életem, de pontosan tudtam, hogy rossz szavakat ejtettem ki a számon. Már előre borítékoltam a válaszát azzal kapcsolatban, hogy ő erre engem sose kért, és nem várja el. A probléma szimplán az volt, hogy már magam sem tudtam, hogy merre tart a házasságunk, és van-e értelme a jelenlétemmel terhelnem őt, ha ennyire nem jövünk ki egymással. Mi lesz, ha mindezt nem tudjuk majd megoldani, Mitchellnek pedig egy olyan családban kell majd felnőnie, ahol szenvedni fog a szülei miatt? Ha pedig most benyújtanám a válást, azzal nem szakítanám el a férjemet a kisfiától? Magam sem voltam teljesen biztos abban, hogy jelen helyzetben mi lenne a kiút. Azt tudtam, hogy ha színt vallok az érzelmeimről, akkor mindent elveszítek. Én pedig túl önző voltam ahhoz, hogy feladjam Őt. Inkább voltam néha boldogtalan, azért a pár pillanatért, amikor tényleg úgy érzem, hogy rendben vagyunk. És bármennyire szerettem őt, bármennyire számított a boldogsága. Belehalnék abba, ha más nővel látnám együtt. Nem álltam készen arra, hogy csak úgy elengedjem a férjem.
- Sosem vártam el, hogy úgy beszélj velem – éreztem, hogy a kezem lassan ökölbe szorul. Néha úgy érzem, hogy el tudnám verni őt, amiért ennyire vak – Én csak azt szeretném, hogy kezelj a feleségedként. Nem kell gondoskodnod rólam, vagy olyan dolgokat megtenned, amiket képtelen vagy. Innentől kezdve járj egyedül azokra az estélyekre, ahol meg tudod játszani a tökéletes férjet, mert én már kezdek belefáradni a színjátékba. Ha annyit sem jelentek neked, hogy tényleg a feleségedként kezelj, akkor teljesen feleslegesen tartjuk fenn a látszatot.
Rosszabbak voltunk a botrányos családoknál, mert mi makulátlansággal próbáltuk álcázni azt, hogy mennyire nem működőképes a kapcsolatunk. Innentől kezdve én már fárasztónak gondoltam ezt. A legtöbbször nem szóltam azért, ha túl sokat ivott egy-egy eseményen, általában a részegség az autóban kapta el, mindig normálisan viselkedett. Ugyanakkor én magam leginkább úgy éreztem, hogy egyfajta pajzsként vagyok jelen az életében. Pontosan tudom, hogy ebbe mentem bele a házasságunk elején. Hogy én is így gondoltam rá. Ugyanakkor, bőven válogathattam a jelöltekből, és nem a semmiért akartam őt. Azon a ponton már mindegy lett volna, hogy kit választok, szóval egy szűk kategórián belül ugyan, de a szívemre hallgattam.
- Ezerszer elmondtam már neked, hogy mit szeretnék – minden veszekedésünk alkalmával csak ismételgetem magam – Minek tépjem tovább a szám? Szerintem téged az érdekel, hogy te mit szeretnél.
Szerettem volna tudni annak az okát, hogy miért tartott két lépés távolságot ennyi együtt töltött év után. Értem én, hogy nincsen tökéletes emberi kapcsolat. Hogy mindenki vitázik a másikkal, de mi már annyi időt együtt töltöttünk, hogy jobban kellene ismernünk egymás szokásait, mint bárki másét. Ezek szerint mi mindig idegenek maradtunk egymás számára, ez pedig még jobban fájt. Tudtam, hogy én is rengeteget bántottam őt. Az, hogy még mindig ugyanott tartunk, mint pár évvel ezelőtt, a saját bukásomat is alátámasztotta. Hogy nem fejlődtem eleget jellemileg. Talán ez az egész kirobbant veszekedés is az én hibám volt.
- Miért gondolod azt, hogy nekem fáradtság lett volna? – egészen halkan suttogtam magam elé a szavakat – Nem érdekelt volna, ha nem tudunk beszélni. Csak azt akartam, hogy egyél. Nem szeretem, amikor étkezéseket hagysz ki. Azt hittem, hogy jobban szereted azt, amit én főzök neked és feltöltődsz attól az ételtől, amit készítek. Ez számomra nem fáradtság, csak gondoskodás. Egy feleség gondoskodása a férjéről.
Nem értettem, hogy teljesen normális dolgok egyszerűen miért nem működnek a mi kapcsolatunkban. Minél többet gondolkoztam azon, hogy mi lehet a buktató, annál fájdalmasabb volt beismerni, hogy talán kudarcot vallottam azzal kapcsolatban, hogy szeretni kezdtem őt. Melyik nő ne szeretne egy ilyen férfit?
Talán éppen ezért is húztam el a karom, és kerültem a tekintetét. Éreztem, ahogyan a vonásaim lassan megkeményednek, de kellett pár pillanat amíg össze tudtam szedni magam és a szemébe nézhettem.
- Ez a te házad is. Nem kell elmenned – vettem egy mély levegőt, és folytattam – Nem te zavarsz. Friss levegőre van szükségem. Kérlek, hadd menjek el.
Éreztem, hogy a hangom valóban kérlelő volt. Ha még egy perccel tovább kell maradnom a nappalinkban, akkor előtte fogom elsírni magam. Én pedig nem terhelhettem a könnyeimmel egy ilyen veszekedés után.
- Telefonálj, aztán menj fel hozzá. Vigyázz rá kérlek – ezen a ponton éreztem, ahogyan elcsuklik a hangom, mivel jelen helyzetben életem két legfontosabb férfiját akarom magam mögött hagyni. Ha még egy pillanatig a szemébe néztem volna, akkor talán képes lettem volna maradni, éppen ezért minden erőmet összeszedve fordultam meg. Bármennyire próbáltam összeszedetten járni, magam is tudtam, hogy valószínűleg túl hosszú léptekkel tettem meg a rövid utat az előszobánkig. Menekültem.

Outfit »« Szószám: 1 328

Nate & Aida

- Én sem azt mondtam, hogy mással akarsz menni – ezen a ponton már az én hangom is jóval szigorúbban csengett, mivel képtelen voltam a továbbiakban megőrizni a hidegvérem, de így is messze álltam attól, hogy elkezdjek kiabálni vele – Ki is adja a másik szájába a szavakat?
Annak ellenére, hogy utáltam, amikor így viselkedtünk egymással, ugyanúgy képtelen voltam leállni, ha valami elromlott, mint ő. Voltak pillanatok, amikor nemes egyszerűséggel csak tűzbe tudtam volna tenni a kezemet magunkért és a lehető legnagyobb meggyőződéssel állítottam, hogy ő és én egymásnak lettünk teremtve. A probléma ezzel az volt, hogy soha nem mertem volna megmondani neki, bár nem voltam benne biztos, hogy a jelenlegi helyzetünkön már lehetne rontani. Mégis bennem volt az érzés, hogy ha vallomást teszek neki, azzal gyakorlatilag csak annyit fogok elérni, hogy távolabb lököm őt. Emellett pedig nem lettem volna hajlandó egy érzelmi befolyásoláshoz folyamodni csak azért, hogy rendben legyünk a férjemmel. Inkább veszekedtem vele őszintén, minthogy erőszakkal akarjam elérni a céljaimat.
- Szerintem nekünk semmi fogalmunk nincs arról, hogy valójában mit gondol a másik – talán kemény szavak voltak, de ezen a ponton már tényleg képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Még mindig messze álltam attól, hogy elkezdjek vele üvöltözni, valószínűleg azért, mert tényleg jobban szerettem őt annál, hogy hasonlóval megalázzam. Illetve véletlenül sem szerettem volna megkockáztatni azt, hogy a kisfiunk megijedjen tőlem, vagy éppenséggel az apjától. Neki mi voltunk a szülei, jelenleg pedig olyan keveset értett a világból, hogy szüksége volt mind a kettőnkre. Ha azt érzi, hogy már mi sem tudjuk megvédeni, akkor nagyot buktunk szülőként, ez már vitathatatlan.
- Tudom, hogy szereted a fiadat és ezt soha nem akartam elvitatni – a magam nevében már nem mertem beszélni, mivel túlságosan féltem az igazságtól – Én pedig nem várom el azt, hogy az első helyen legyek nálad. Csak jó lenne tudni, hogy néha nem kerülök leghátulra.
Alig tudtam megálljt parancsolni a szemembe szökő könnyeknek, emiatt egy pillanatra el kellett engednem a férjem tekintetét, utána viszont megint a saját, acélos pillantásomat emeltem rá. Jelen helyzetben úgy éreztem, hogy nekem nem volt mit elismernem azon kívül, hogy miután hazaért tényleg szándékosan kezdtem el kötözködni vele. Ugyanakkor ő meg félvállról kezeli azt, amikor megbánt, vagy fájdalmat okoz nekem. Olyanok lennénk, mint a gyerekek? Talán így van, de nagyon nehéz lehet mind a kettőnk számára, hogy egy ennyire biztos kapcsolatban mégis túl óvatosak vagyunk. Talán mi magunk tesszük egyre képlékenyebbé és gyengébbé a házasságunkat.
- Nincs semmi baj – tisztában voltam vele, hogy az őszinteségét firtatni a bocsánatkéréssel kapcsolatban csak egy újabb veszekedést indítana el közöttünk, amiben szervesen részt vennék azzal, hogy megkérdőjelezem a férjem. Most már tényleg csak lezárni akartam az egészet, de annyi minden nyomta a szívem, hogy nem tudtam teljesen logikusan gondolkozni, ki kellett mondanom azt, ami bennem kavargott – Azzal már annál inkább, hogy ilyen pofátlan jókedvvel jössz haza azok után, hogy összetörted a szívemet.
Én is éreztem, hogy mennyire remeg a hangom, ami miatt lassan visszavonulót kellene fújnom. Képtelen lettem volna olyan méltóságon aluli nőként viselkedni, aki a hozzátartozóit könnyekkel kezdi el befolyásolni még akkor is, ha valós fájdalmon mentem keresztül. Talán az én szemszögemből volt egy saját igazságom, de ugyanezt nem vehettem el a férjemtől se, akinek én is mondtam olyan dolgokat, amik fájdalmat okoztak neki.
- Talán egyszerűbb valaki cselédjeként élni, mint a te feleségedként – abba már nem mentem bele, hogy mennyivel lehet boldogabb egy ilyen élet. Biztos voltam benne, hogy az egyszerű utak valójában nem annyira járhatóak, mert ha az élettől különböző könnyítéseket kapunk, akkor végső soron mindig ugyanaz történik majd. Ahol megragadunk egy lehetőséget, azzal együtt jár egy kihívás is, amit nem mindig lehet egyszerűen megoldani. Ha hozzámentem volna egy olyan férfihez, akinek az igényei annyiban kimerülnek, hogy eljárunk nevetgélni az eseményekre, amúgy meg csak szülnöm kell neki a gyerekeket és főzni rájuk, meg vezetni a háztartást, miközben minden üzlettársára mosolygok, akkor soha nem lettem volna boldog. Ellenben egy csomó olyan feladatom lenne, amivel könnyen megbirkózom, mivel most is lényegében az életem része ez a dolog. A különbség az, hogy ezt nem kötelességből, hanem szeretetből teszem meg. Még akkor is, ha ezt Tae Yang nem igényli.
- Tedd félre azt a szeletet, amit a világból ismersz, és gondolj arra, hogy hány olyan házaspár van, mint mi ketten – remegő kezekkel simítottam hátra pár tincset a hajamból – Vagy csak gondolj Hazelre és Irára. Szerinted mi úgy élünk, mint ők? Mert én egyre inkább azt érzem, hogy csak arra vagyunk képesek, hogy az emberekkel elhitessünk valamit a házasságunkról, ami nem a valóság. Én szimplán annyit szeretnék, hogy legyünk végre igaziak.
Nem éreztem a késztetést arra, hogy álmában kinyírjam, de az elég egyértelmű volt, hogy mi ketten már túlságosan sok mindent meg merünk engedni magunknak és soha nem vagyunk képesek rendesen megoldani a dolgokat. Mintha minden veszekedés közöttünk egyre feszültebbé válna, mert valójában soha semmit nem beszéltünk meg rendesen. Egyszerűen csak elkezdtünk egymáshoz szólni, miután megnyugodtunk. Ennek a terhe nyomta most valószínűleg mind a kettőnk szívét, amitől ez az egész csak fájdalmasabbá vált.
- Sajnálom, hogy untatlak – nem sok erő volt már a hangomban, mikor ezt kimondtam. Én is éreztem, hogy rövid időn belül visszavonulót fogok fújni, mert már egyre nehezebben viseltem el ezt a helyzetet. Valószínűleg a férjem a természetéből adódóan nehezebben lépett meg hasonlót, mivel könnyen bele lehetett hergelni a veszekedésbe, utána pedig csak a saját igazát fújta.
- Elég legyen ebből! – ezen a ponton már tényleg úgy csattantam fel, hogy saját magam is megleptem – Az, hogy megint magadból indulsz ki, egy dolog. De ne magyarázd meg, hogy én mit tartok fáradtságnak és mit nem. Fogadd el, hogy máshogy gondolkozom és nekem nem fáradtság a férjemmel törődni még akkor sem, ha öt percre látlak. Miért gondolod azt, hogy megtenném érted ezt, ha nem akarnám?
Ezen a ponton már képtelen voltam megálljt parancsolni az érzéseimnek, el kellett fordulnom, hogy feltűnés nélkül tudjam letörölni az arcomon legördülő könnycseppeket. Soha nem sírtam előtte leszámítva azt az időszakot, amíg Mitchie-t vártuk. Nem tudom, hogy ez apám nevelésének az eredménye-e, vagy pedig egyszerűen már egészen kicsi korom óta, még a házasságomban is szerepet játszottam, amivel végső soron magamat sodortam a boldogtalanság felé. Talán tényleg csak meg kellene mondanom neki, hogy mennyire szeretem őt, de amikor ismét szembefordultam vele, egyetlen hang sem hagyta el a torkomat. Legalábbis azt a szót, amit már évek óta annyira ki akartam neki mondani, most sem tudtam.
- Szeretnék levegőzni – magam sem tudtam, hogy pontosan mit kellett volna mondanom, de tudtam, hogy ha ránézek, akkor már képtelen leszek hideg fejjel gondolkozni. Féltem tőle, hogy először felpofozom, aztán megráncigálom, miközben sírva üvöltözök vele arról, hogy mennyire nem akarom őt elveszíteni. Nem akarom, hogy mániákusnak gondoljon, mégis úgy éreztem magam, hogy ha mi ketten ezt nem oldjuk meg, akkor soha többé nem fogok tudni könnyedén levegőt venni. Olyan, mintha a házasságunk összes problémája egyszerre nyomta volna a vállamat, én pedig már alig tudtam elbírni ezeket és szinte láttam magam előtt, ahogy összeroskadok.
- Nem tudom – a lehető legrosszabb válasz volt, amit adhattam neki, mivel ezzel utalhattam arra is, hogy még ma éjjel, de azt is jelentette, hogy soha többé nem látjuk egymást. Azok után, hogy megkértem, hogy gondoskodjon a fiunkról, nem tudtam volna elítélni, ha arra gondol, hogy mi ketten többé már nem látjuk egymást.
- Tae Yang-ah – mikor visszafordultam hozzá, a hangomban már nem volt harag, mégis szomorúan, üresen csengett az. Magam sem tudom, hogy mit akartam neki mondani, amikor pedig újra találkozott a pillantásunk, csak az első eszembe ötlő gondolatot voltam képes kimondani – Elfogyott a tésztánk, amit szeretsz. Ha azt ennél, már nem fogsz találni.
Magam sem értettem, hogy mi volt ez, szóval valósággal menekültem ki a bejárati ajtón, aminek következtében a cipőm miatt megbotlottam a verandán. Mégis hosszú, határozott léptekkel szeltem át az előkertünket, majd az utcánkat, mert pontosan tudtam, hogy a szomszédjaink mindent látnak és hallanak.

Outfit »« Szószám: 1 285