Obszesszív-kompulzív zavar. Így hívják azokat az embereket,  akik kényszerbetegek. Ilyen névvel bélyegeznek meg, csak mert szeretem ha a fehér igazán fehér, a fűszerek pedig abc sorrendben, katonás sorban állnak egymás mögött.
Ha ellátogatsz hozzám, minden glédában áll. Minden fogason névtábla, hogy a családtagok is tudják ki hova akassza a kabátját. Vagyis míg erre még szükség volt, jó hasznunkra vált. De azóta sem változtattam ezen. Kellenek a nevek, ezek nélkül a ház rendetlenséget tükrözne. Számomra biztosan. A hűtő ajtaján hathetes időszakokra leosztott programok, külön vezetve a lányommal tölthető napok. Ha körül nézel a szerszámaim között - melyeket használatuk lévén mindig a garázsban tartok -, mindennek megvan a maga helye, és semmi sem hiányzik.
Nem pesszimista vagyok, csupán realista. Nem összekeverendő. Meglátom a hibákat és észreveszem a kockázatokat.
Nem állítok olyat, amiben nem vagyok biztos vagy ne volna igaz. De ha nem is kérdeznek, általában nem is válaszolok. Nem érzem szükségét annak, hogy megmutassam, mennyit tudok. És nem is tartom magam mindent tudónak. Hiszen, ha így volna, tudnám, mit követtem el, miért távolodtunk el Gretaval. Hogy a rend és a tisztaság miért bűn. Hogy másnak miért nem természetes kezet mosni miután hazaér.
Számomra a hányavetiség nem opció. Általában nagyon óvatos vagyok, szeretek biztosra menni. Cselekvés előtt pedig a mélyére kell nézni a dolgoknak.
Nem szabad, hogy hiba történjen. Egyedül a minőség számít. Ha kiszabnak rám egy feladatot, rendesen elvégzem. S ez fordítva is igaz: ha egy feladatot nem érdemes rendesen elvégezni, akkor egyáltalán nem érdemes elvégezni. Megnyugtat a monotonitás, hogy pontról pontra követhetem az utasításokat. Mert ha így van, nem következhet be hiba. Ha mégis, elismerem, hogy hibáztam, ami frusztráló érzés, de az újra próbálkozás lehetősége megvígasztal.
Ha pedig a módszer bevált, minek változtatni rajta? Nem is menne. Az... teljesen kiborítana. Ha működik, miért kockáztatnánk, nem? Remek példa erre a munkahelyem. Úgy vélem mentőautón belül is minden mentősnek meg van a maga beosztása, (nem csak papíron). Kirk a sofőr, jómagam pedig hátul vagyok és ellátom a beteget vagy sérültet, ha úgy szükséges. Általában ketten vagyunk, de ha másik mentőkocsival mentünk, másokkal, akkor sem kérdő jelezte meg senki sem a helyem. De egy alkalommal "gyakornok" csatlakozott párosunkhoz, ezáltal egy bizonytalan lábakon álló csapatot alkotva. A baleset helyszínére érve mindenki tette a dolgát, bár őszintén szólva, az újonc számomra útban volt kissé. Aztán beszálláskor Kirk arra kért vezessek én, hivatkozva a gyarkornok mentősre, hogy tapasztalatot gyűjthessen. Állította, hogy nem lesz semmi baj, majd ő ügyel a fiúra és a betegre is. Egyszeri alkalom, csak bírjam ki. Hallani sem akartam róla, de mikor felakartam lépni a mentőkocsira, megálljt parancsolóan kitette elém a kezét. Rövid háborgásomnak végűl a gondolat vetett végett, hogy a sérült nem fogja megkapni időben az ellátást, ha még itt húzom az időt. De tudtam, hogy ismerek rövidebb utat, amivel talán behozhatom az elpocsékolt percek okozta késést. Minden perc számít. Mondogattam magamban a járművet beindítva, majd egy hátulról kapott "Indulhatunk!" felkiáltással el is indultam. Végig azzal nyugtattam magam, hogy semmi pánik, időben odaérhetünk még. És hogy a munkám végeztével mindenképp új kollégát szeretnék magam mellé. Hallottam, hogy hátul megy a beszélgetés, találgatás a sérüléseket illetően, mivel a sérült nem volt magánál, így aztán nehéz a diagnózis. Ám az igazán nagy meglepetést egy eddig csak álló helyzetben lévő ismerős kattanás okozta hátulról. Egy gödörnél kinyílt a mentőautó ajtaja, a helytelenül rögzített páciens pedig nemes egyszerűséggel kigurult rajta. Jó, nem teljesen egyedül, mert a lelkes, ám káoszt okozó fiatal gyakornok, valamiért azt gondolta, hogy a hordágy egyszeriben megáll, ha ő rá vetődik a sérültre. Maradjunk annyiban, hogy senki sem halt meg, de nem, ennél többet nem is szeretnék erről mondani.

A válási papírok kitöltése előtt egy héttel, egy szembesítő terápián...
Nagyon nem volt ínyemre, de belementem, mert beakartam bizonyítani, hogy fontosak nekem. Hogy igenis, megakarom menteni a családom, a házasságunk. Én ültem a legszélén az íróasztal előtt, mellettem a nejem és mellette a kislányunk. A magassági sorrend azért oldott némileg a feszültségemen, de nem hangoztattam. Tartottam tőle, hogy ezzel robbantanám ki a háborút. A terapeuta az íróasztal másik felén, egyedül, az eddig dokumentáltakat szorongatva, mégis nyugodtan hallgatta a nejem, minek után feltette a kérdést.
- Elmagyarázná, Mrs. Haytham, hogy pontosan mi is a baj a házasságukkal? Miért érzi úgy, hogy a férje elhanyagolja önöket?
Már önmagában a feltételezés is bosszantó, akaratlan is az íróasztal oldalát kezdem pásztázni magam előtt, miközben a feszültség a lábamba szökik, mit orvosi nyelven csak úgy nevezünk akaratlan láb remegés. A kérdést követően egy pillanatra érzem a feleségem rám irányuló pillantását, de cseppet sem annak betudóan, hogy kímélni szeretne a durva megfogalmazástól vagy a szembesítéstől, inkább az érdekli figyelek-e, meghat-e, hogy egyáltalán idáig jutottunk. Egy arcizmom sem rezdül, ez igaz, de elkeserít a gondolat, hogy tudom, már most veszett ügy az egész. Hogy az ajtón kilépve majd már nem egy család leszünk, és én jobbára idegenként ülök majd a kocsiba, szokásomhoz híven néma csendbe burkolózva.
- Nem hiszem, hogy nem szeretne minket, de úgy érzem nem mi szereplünk az első helyen számára. - vallja be, még csak nem is olyan bántóan, mégis szíven üt vele. Én mindig nagyon odateszem magam. Tiltakozásom kifejezvén csendben összekulcsolom a kezeim, de mint egy lehordott eb, úgy nézek magam elé. Csak épp alig mutatva, mennyire fáj, amiket mond.
- Miért érzi ezt? Talán elfelejti az évfordulókat? Esetleg egy másik nő lehet a háttérben...? - nagyon óvatoskodva kérdezi meg a végén, mire még én is felkapom rosszalló pillantásom. Megcsalni a feleségem? Ugyan, kérem. Olyan mocsok tapadna rám, amit semmivel sem tudnék lemosni.
- Nem, nem, nem ezekről van szó. Dariusnál figyelmesebb embert sosem ismertem, csak tudja... - elakad, de talán csak az ellentmondás végett. Elismerő megjegyzést tesz, pedig a hibáimról kellene beszélnie.
- Folytassa. - kéri a terapeuta, de már nem veszem le róla a szemeim.
- Még a legapróbb kis ünnepekre is gondosan ügyel, sosem felejti el őket, és nem hiszem, hogy egyáltalán megfordult volna a fejében, hogy megcsaljon, még csak nem is a munka az, ami rabjává teszi. - homályosan fogalmaz, de legalább leülepszik mindenkiben annak gondolata, hogy egy másik nő legyen a háttérben. Mert nincs. A terapeuta összevont szemöldökkel, finoman bólogat néhányat, várva a választ.
- Tudja, egyik alkalommal, mikor vártam haza késő este, 3 órával később jött meg. Nem hívott, nem üzent, én meg aggódtam. És mikor hazaért és közölte velem az okát, hát én... hát én... - egyre több levegőt szívott tüdejébe, ahogy próbálta meg találni a szót, arra, amiként reagált. Talán a hevesen viselkedett, vagy a hangos vitába kezdett lett volna a megfelelő.
- Mit csinált? - kérdezte a terapeuta, de már komolyan érdeklődve, miféle borzalmat vihettem végbe akkor. Rám nézett egy pillanatra, de a nejemtől várta a választ.
- Takarított! - csattant fel, mire a lányom a túloldalt majdnem elnevette magát, de még időben szája elé emelte kezét. A terapeuta szemei elkerekedtek.
- Takarított? - kérdezte, mert ez most neki is magas labda.
- Takarított. - bólintott a feleségem hevesen, miközben feljebb ült a székben. - Azt mondta, hogy látta, milyen hanyag mód mos fel az éjszakai műszakos takarító, és nem bírta elviselni, ezért elvette tőle és felmosta helyette az épület azon részét! - válaszolta egyre hangosabban, igen nagyjából úgy, mint mikor én közöltem vele, hogy képtelen voltam végig nézni, hogy félvállról véve munkáját, a sarkokat meg sem közelítve, a vizet egyszer sem cserélve húzkodta a csupa víz rongyot a padlón. S eme heves vitánkat csak fokozta a dolog, miután kiderült, hogy ezért túlórát sem fizetnek. De én nem is vártam.
És itt borult ki a bili, ha szabad ezt mondani. A lányomból kitört a nevetés, a nejemből zúdulni kezdtek a - szerinte - hibák, a terapeuta szemöldökei pedig úgy ugrálta fel egymás után a hallottakon, mintha csupán két borzas nyuszika ugrándozna egymás után, ha épp nem egyszerre. Én meg... ültem ott, néma csendben, és igazándiból nem is vártam, hogy engem megkérdezzenek, mit gondolok minderről. Figyelmem elterelte egy az íróasztalon lévő halvány kávé folt, melybe már bele is ragadt egy lap, de senki ügyet sem vetett rá. Aztán majd jön a hőbörgés mikor le kell adni, hogy maszatos, de ígyis leadják, ami majd sokat elárul a hanyagságról. A hanyag terapeuta pedig személyem szerint nem terapeuta.
- Három ébresztőórát állít be magának! Hármat! - kiabálta a nejem. - Képes megállni az éjszaka közepén egy pirosnál, akkor is, ha közel s távol sehol senki!
Aztán mikor kicsit csillapodott a helyzet, a terapeuta felém fordult és megkérdezte:
- Érti már mi a probléma? - tette fel a kérdést, még a nejem is felém fordította fejét. A kávéfoltról aztán felnéztem a dokira karba tett kezekkel - mert legszívesebben elmenekültem volna ebből a kellemetlen szituációból - és feleltem.
- Nem.
Nem értettem és nem értem most sem. Ha betartok minden szabályt, ha ügyelek a rendre és a tisztaságra, elkerülvén a hanyagságot és a szennyeződéseket, hogy beszélhetünk hibákról?

Nem sokkal később ugyanez a terapeuta elküldött egy pszichológushoz, aki végül megállapította, hogy kényszerbeteg vagyok. De addigra már a nejem és a lányom is elköltözött, akit azért rendszeresen látogatok, vagy ha úgy van, ő jön hozzám néhány napra.