Rövid, sötét haj, ébenfekete szemek, karakteres arc, kidolgozott test. Ez Darius Thornton teljes valójában. Legalább is ez tűnik fel először az embereknek, ha ránéznek. Ha találkozol vele, akkor ezt az arcot örökre megjegyzed. Azonban e mögött a megnyerő, erőtől duzzadó test mögött több van, mint aminek Darius mutatja magát. Ugyanis mindenkinek csak annyit mutat magából, amennyit szeretne, és csak nagyon kevés embernek adatik meg, hogy megtudja, milyen a valódi Thornton.
Azok, akik felszínesen ismerik, csak az tűnik fel, hogy távolságtartó, magának való, és nehezen nyílik meg. De ha megnyílik, szeret csipkelődni, és kifejezetten élvezi, ha egy nőt felbosszanthat ezzel a viselkedésével. Nagyon makacs, önfejű, és nem csapatjátékos típusú. Azóta nem játszik csapatban, amióta a tengerészgyalogság egyik bevetése után őt hibáztatták, amiért a "halálba vezette" a csapatát.
Bizalmatlan mindenkivel szemben.
Minden helyzetben feltalálja magát. Ha éppen szorult a helyzet, akkor is kihúzza magát belőle. Azonban kritikus mind mással, mind magával szemben. Sosem elégedett a saját teljesítményével,még akkor sem, ha dicséretet kap. Mindenben talál olyat, amit javítani lehetne. Eleinte mindenkivel távolságtartó. Mondhatjuk úgy is, hogy antiszociális, ám a munkája megköveteli, hogy kontaktusba kerüljön másokkal. Azok, akik ismerik, mert közel engedi őket magához, azt mondják, hogy néha vannak szellemes megszólalásai. Talán egy kicsit humorosnak is lehet mondani, de azért ezen a téren nem esik túlzásokba.
Egyébként szabadidejében szeret régi veterán autókat, ésújabbakat is szerelni. Illetve szereti az állatokat. Gyermekként sokszor hazavitte a kóbor állatokat, aminek ő nagyon, ám a szülei kevésbé örültek.
A beceneveket nem igazán szereti, ezért mindenki Darius-nak vagy csak Thornton-nak szólítja.
Az otthonában kialakított egy kisebb edzőtermet, amit minden este igénybe vesz. Ugyan van futópadja is, ám ha teheti, inkább az otthona közelében levő tó körül rója a kilómétereket.
Egyébként elég forrófejű típus. Nagyon hamar felkapja a vizet, de miután kitombolta magát, általában úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ezzel a legtöbb embert összezavarja, ám nem foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak róla mások.


Hangosan kopog a lakkcipő talpa a mahagóni parkettán. Egy kosztümös, ötvenes éveiben levő nőt követek. Nem is tudom, miért vagyok itt. A pszichológusom szerint az lenne a legjobb, ha tovább lépnék a múltból, de én nem vagyok biztos abban, hogy ez a legjobb döntés. Elmélázok, és felsóhajtok, majd a már velem szemben álló nőre tekintek.
-Kérem, várjon meg itt. Szólok Mr Harrington-nak, hogy megérkezett.
Válaszul csak bólintok, és várom, hogy visszatérjen. A folyosón, amin jöttünk, végig képek vannak a falon. Idő közben zsebre csúsztatott kézzel közelebb sétálok egyhez. Családi kép. Középen egy negyvenes házaspárt látok. A férfi úgy néz ki, mint egy jóllakott napközis, a felesége vékony, szőke hajú. Nem illenek egymáshoz, ez azonnal szembe tűnik. Két oldalukon a lányaik. Nem is gondolnám, hogy lehet ilyen kegyes a genetika.
-Hm. -felvonom a szemöldököm, miközben nézem őket, ám ekkor megfordulok, mert lépteket hallok.
-Jöjjön velem. Mr Harrington már várja Önt.
A nő arcáról azt vélem leolvasni, hogy ne számítsak túl sokjóra, de azért követem. Az ajtó mögött egy iroda körvonalai rajzolódnak ki, ám nem sok időm van körül nézni, mert az iróasztaltól feláll az imént a képen látott cipó képű férfi. Magamban elnevetem magam, de azért az arcomon semmi jelét nem mutatom különös humoromnak.
-Jó napot, Mr Harrington. Darius Thornton vagyok. -a kézfogásom kemény, és magabiztosságot sugall, ám közel sem érzem azt, hogy itt lenne a helyem.
-Thomas Harrington vagyok. -mutatkozik be ő is, aztán visszalép az iróasztal mögé. -Kér valamit? Esetleg üdítőt, vagy egy pohár vizet?
-Nem, köszönöm. -kulcsolom össze ujjaimat az asztalon, mire Harrington bólint a titkárnőjének, hogy távozhat.
-Nos, Ön tengerészgyalogos volt. Mi motiválta mégis, hogy jelentkezzen erre a munkára? -kérdezi. Fölényesen viselkedik, és közben rágózik. Enyhén hátradölök, és két ujjammal megtámasztom a fejem.
-Tovább akartam lépni. Sok mindenen mentem keresztül, és úgy éreztem, kell egy kis nyugalom.
-Nyugalom? Arra ne számítson, hogy itt nyugalomra lel...
-Higyje el, hogy számomra ez nyugalmat hoz. Nem tudja, min mentem keresztül. -vágok a szavába, miközben a szemeibe nézek, és a férfi elhallgat.

Másfél évvel ezelőtt
-Itt Jack...Szerintem rohadtul nincs semmi ebben a koszfészekben.
A rádió hosszan recsegett, de azért tisztán hallottam a zöldfülű hangját, és elmosolyodtam.
-Rendben, Jackie. Várj meg ott. Zac, Morty, ti hol vagytok? -kérdezem a rádión, miközben az épület hátsó bejárata felé veszem az irányt, ahol Jack is van.
-Zac valami mozgást hallott bentről. Elment megnézni. -csámcsogta rágózva, lezseren Morty, mintha valami apró, jelentéktelen dolog lenne, hogy ketté váltak.
-Miért váltatok ketté? -állkapcsom megfeszül, mert ez soha nem jelent jót. -Utána kell menned... -rázom meg a fejem lassan, majd felsóhajtok. -Várj, odamegyünk mi is. -indulunk el a bejárat felé sietősen. Miután Jack-kel megtaláltuk Morty-t, a raktár bejáratához siettünk.
-...Most mit csináljunk ezzel a kis suttyóval? -a kapun alig szűrődött ki bentről a férfi hangja, de azért hallani lehetett, mit mondanak.
-Minden eddigi munkánkat tönkre teheti... -szólalt meg egy másik mélyebb hangú pasas. Ekkor intettem Jack-nek és Morty-nak, hogy jöjjenek utánam.
-Természetesen megöljük, mint ahogy a többit is... -válaszolt egy női hang, és hallottam a fegyvere kattanását, ahogy kibiztosította. Azonnal cselekednem kellett...
-Tegye le a fegyvert most azonnal. Gyerünk! -kiabáltam, miközben előléptem a rejtekhelyemről. Ezzel egy időben lövések hangját hallottam. Zac holtan esett össze, aztán rám céloztak. Nem értem rá sokáig ledöbbenni, mert rohannom kellett. Rohantam az életemért.
-Rohadékok... -kiabálta Jack, miközben az ellenség felé lőtt, egy embert sikerül is eltalálnia, de ezzel egy időben ő is megsérült. A nőt nem láttam sehol, ám a következő pillanatban Morty-val lépett elő, és azonnal fejbe lőtte, de én is felé lőttem, így a nőt kinyírtam.
-A kurva életbe. -rohantam Jack-hez. Csak abban bízhattam, hogy ő túlélte velem együtt. Könny szökött a szemembe, és letérdeltem Jack mellé. Nem mozdult. A szemeiben már csak ürességet láttam...

-A két lányomra kell vigyázni. Ők a szemem fényei, ezért a legjobbat akarom nekik. Ezt remélem megérti. -mosolyodik el, majd folytatja.
-Persze. -röviden válaszolok.
-Rendezek holnap egy versenyt. Aki a legjobban teljesít, az kapja meg a munkát. Természetesen a feleségem, és a lányaim jelenlétében. Szeretném, ha Ön is részt venne rajta. -a férfi elhallgatott, majd tovább folytatta. -Remélem nem túl extrém a kérésem, még akkor sem, ha nyugodtabb életre vágyik...

Tegnapelőtt éjszaka 2:35
Az egyik lakatlan utcában már javában hallhattam a kocsik zaját, mely szinte a csontomig hatoltak. Négány nagymenő hangosan bömböltette a motort, míg mások egy-egy baráti társasággal csevegtek. Úgy tűnt, mintha egy partyba cseppentem volna, ám ott volt az a kis feszültség a levegőben, amelyet minden verseny előtt éreztem, amikor megjelentem. Magabiztosan szálltam ki a sötétkék Lamborghini-ből, majd Martin és Nicol felé vettem az irányt.
-Sziasztok. -mentem közel hozzájuk, és ajkam szegletében ott volt az a csibészes, magabiztos mosoly, amely általában megnyerővé tesz. Na, nem játszottam meg magam. Valóban örültem, hogy ők is eljöttek, és habár Nicol-lal sokszor csípkelődök, adtam neki egy puszit, majd Martin-nal is kezet fogtam.
-Hamarosan kezdődik. - szóltam hozzájuk, de közben körbe néztem, hogy felmérjem, kik lesznek versenyben.
Ekkor jött velem szembe Janice. Már láttam rajta, hogy tesz valami csípős megjegyzést,ezért még szélesebb mosolyra húzódott a szám.
-Á, Janice. - biccentek felé köszönés képpen. -Csak nem tévedtél el?
-Szerintem inkább te tévedtél el, tengerészgyalogos. Ez a verseny most az enyém. - arcán haragot fedeztem fel, és hogy távolságtartását még jobban kimutassa, összefonta karjait.
-Azt majd meglátjuk...
Amikor Janice megfordult, megnézhettem magamnak hosszú, sötét haja alatt kerekedő fenekét. Markolni való, az már biztos...
A versenyt természetesen én nyertem meg, de ennek a párbajnak Janice-szel koránt sincs még vége, úgy gondolom.

-Akkor találkozunk ezen a versenyen. -mondtam, miközben felálltam az asztalhoz, és kezet fogtam Mr Harrington-nal.
-Rendben. Alig várom. -teszi hozzá, majd az ajtó felé mentem, és kiléptem rajta...