“Fear is not a choice. What you do with it is" - Captain Marvel
- Seggfej…! - mormolom a fogvédővel a számban, miután megint sikerült fenékkel landolnom a földön. Egészen el is felejtettem, hogy Darius nem tököl, vele rendesen lehet edzeni. A kaliforniai bájgúnárok nem mertek rendesen megütni, így én is elpuhultam, a reflexeim is tompultak. Megigazítom a fejvédőmet, mert mégse lila monoklival akarok holnap dolgozni menni, majd fel is pattanok (inkább már támaszkodok), hogy folytassuk az edzést. Régebben heti legalább egyszer elpáholtuk egymást, és még ha nem is ilyen gyakran, de jó lenne felmelegíteni ezt a káposztát. Már a suliban is benne voltunk sok hülyeségben. Menőnek tartottam, hiszen még csak elsős voltam mikor ő már végzős. Valahogy, talán a bátyámnak köszönhetően befogadtak, néhányan, talán négyen-öten nagy kópék voltunk, apró csínytevések belefértek. Néha lebuktunk máskor megúsztuk, igazából akkor maradt abba a “mókázás”, mikor sikeresen lebuktatott minket a saját bátyám, hogy épp kutyakakival kentük be a szakaszvezetőnk autójának szellőző nyílását, hogy elárassza az utasteret a szag. Egyrészt kemény volt a büntetés, másrészt én eléggé komoly fejmosást kaptam a testvéremtől is. Bár abból a buliból talán ő pont kimaradt Nem mondom, hogy jókislány lettem, de az efféle csínytevéseket befejeztem, ráadásul Darius is elballagott a suliból. Nem volt kivel “játszanom” - Mehet tovább! - jelzem felé, és már be is kapok egy olyan balost, hogy meg kell ráznom a fejem, hogy lássak rendesen. Magam elé teszem a kezem, tenyérrel felé, hogy várjon egy kicsit. Tényleg nem kímél, de pont erre van szükségem, így nem is panaszkodok. Valószínűleg tud róla, hogy egy időben teljesen bele voltam zúgva a suliban. Kis csipisz voltam még, és talán bocsánatos bűn… kamaszkori rajongás, mentségemre legyen mondva, hogy állati dögös volt már diák korában is. Persze a közös edzésen kívül egyéb fizikai kontaktus végül is nem volt köztünk, legalábbis az emlékeim szerint. Ébredtem már mellette kegyetlenül másnaposan, de figyelembe véve, hogy kábé mintha a második (csak sokkal vagányabb) bátyám lett volna, kizárt, hogy alváson kívül más is történt. Hiába is próbálok én is ütni, minden elől elhajol, így taktikát váltok, és védekezésre koncentrálok, mielőtt még bucira püfölné a fejemet. A bordáim már sajognak, és rám is férne némi pihenés. De nem akarok pudingnak tűnni, hogy én kérjek időt, így várnom kell, hogy ő vagy a néha előbukkanó edző azt mondja, hogy pihenjünk. Néha azért eltalálom, főleg testre utazok, ott könnyebb elkapni ha jól emlékszem még. Kezdek a sarokba szorulni, és kettős fedezék mögül kiabálok neki. - Idő! Idő, pihennem kell! - nem arról van szó, hogy megijedtem, de ilyen állapotban ez már inkább verés lenne mint edzés az meg neki se feltétlenül hasznos.
Az egyetlen dolog, ami miatt fel lehetett lelni plázában, az az edzőterem volt. Egyéb iránt kifejezettem gyűlöltem ezeket az emeletes építményeket, ahol a tinilányok és fiúk mászkáltak, és mindenki csak a több vagy kevesebb munka után járó pénzét költötte. Ráadásul általában tömegben kellett kerülgetni a velem szemben jövőket, és persze alig voltak, akik engem kerülgettek. -Bocsánat...Elnézést... -hangzottak el a számból hasonló dolgok, de mintha süket fülekre találtam volna. Nehezen, de végül a sporttáskával a kezembe elérkeztem a legfelső emeletre. Imádtam itt lenni, mintha teljesen más lett volna levegő. Sietősen öltöztem át, hisz tudtam, hogy Pam már bemelegített, és arra vár, hogy végre elkezdjük az edzést. A telefonba olyan izgatott volt a hangja, mint amikor az iskolában kitaláltunk valami csínyt. Emlékszem, a tanárok általában nem tudták rám fogni bizonyíték hiányában azt, amit elkövettem, mégis tudták,hogy én is benne voltam. Ismertek... Akkoriban úgy kiismertek a tanárok, mégis mindig azt mondták, hogy nagy jövő áll előttem, és hasonlókat... Ma már cseszhetem a nagy jövőmet... De most nem gondolok ilyenekre. Ki akartam élvezni az edzést, és azt, hogy végre, hosszú idő után találkozom Pam-mel. Miközben felé sétáltam, elmosolyodtam, mert feltörtek bennem az emlékek. Edzés közben nem kíméltem, hiszen ismertem őt. Tudtam, hogy neki erre szüksége van. Tudtam azt is, hogy nem szereti, ha kivételeznek vele a neme miatt. Már iskolásként is inkább férfi barátai voltak, köztük én is. Emlékszem, a bátyja inkább a szabályokat követő diák volt, és volt, hogy ő köptebe a társaságot,ha valamit csináltunk. Azonban már csak bajtársiasságból is haverok voltunk. -Gyerünk, megy ez jobban is... -hajtottam, majd elhajoltam egy lendületes ütése elől. Nem hagytam magam, akár mennyire is kedveltem őt. Láttam, hogy fárad, de azért ki akartam hozni belőle a maximumot, így egészen addig, amíg azt nem mondta, elég, nem akartam leállítani. -Rendben, akkor pihenünk kicsit. -sétáltam a törölközőm felé, majd megtöröltem a homlokom. -Jó voltál... -dicsértem meg, majd odaadtam neki egy üveg ásványvizet. -Minden oké? Nem akartam túl kemény lenni veled, szóval szólj, ha az lennék. -fogom meg a vállát, de azért elvigyorodok. Nem gondolnám, hogy neki ez problémát jelentene. -És mit csinálsz mostanság? Ez esetben leginkább az érdekel, hogy hol dolgozik, és hogy mi történt vele azóta, hogy utáljára találkoztunk. Ugyanis az iskola elvégzése után elsodort bennünket egymástól az élet.
“Fear is not a choice. What you do with it is" - Captain Marvel
Nem tagadom, hogy egy kicsit izgultam a találkozás miatt. Miután elballagott a suliból, barátok maradtunk, és még jóideig össze jártunk edzeni, bulizni, és ilyesmi. Nem tagadom, szerintem azok voltak a legjobb évek az életemben - bár az egyetem sem volt kutya. Aztán jött az egyetem, meg én is kicsit számítógéphez ragadt programozó lettem, nem is nagyon találkoztunk és nem is igazán lett volna mikor. Persze, ettől még sajnáltam a dolgot, hiszen egyrészt mindig is szerettem vele edzeni, mert ő az egyetlen aki sosem kímélt mint egy kis virágszálat, másrészt meg eleve jó vele lógni. Csak úgy múlatni az időt, hallgatni ahogy érdekes dolgokat mesél. Mert szerintem érdekesek ezek a műszaki cuccok, autószerelés és ilyesmi. A többit pedig fedje is homály, most meg pláne, hogy már az FBI-nál dolgozom. Szépen viselem az ütéseit, karja lendítéséből látom, hogy túlságosan ő sem kímél. Nyilván fel kell mérnie, hogy mennyire puhultam el, de úgy tűnik lassan felvesszük a régi ritmust. Én káromkodok, ő tartja bennem a lelket. Jó nagy morgás kíséri az ütésemet, amikor azt mondja “megy ez jobban is”. Még jó, hogy eltaláltam, különben irtó ciki lett volna. Bár szeretem ezt is, a kedvenc sportom mégis csak a foci, és abban is vagyok a legjobb. Ha pedig valaki azt mondaná, hogy a női foci unalmas, az jöjjön el egy meccsre, és nézzen csak meg minket. A nők kábé ötvenszer keményebben játszanak mint a férfiak, mi odalépünk, blokkolunk, sprintelünk, lerántjuk egymást… jobb is, ha némi önvédelmet magamra szedek ismét. Mégse bírom tovább, időt kell kérnem. Én is kullogok a törölköző felé, majd fáradtan lihegve csatolom ki a fejvédőt is, és kiveszem a fogvédőt. Leírja, hogy mennyire vagyok ártalmas rá nézve, hogy rajta nincs ilyesmi… - Kösz… te viszont még mindig bénán hazudsz. - mosolyodok el, hiszen tisztában vagyok vele, hogy régen jóval kiegyenlítettebbek voltak a küzdelmeink. Hogy én romlottam ennyit vagy ő gyakorolt többet, ezt nem tudnám megmondani. Valószínűleg mind a kettő. A vízből jó nagyot kortyolok, mielőtt válaszolnék. Megrázom a fejem. - Minden oké. Azt hiszem, pont ezekre a pofonokra volt szükségem. - mosolygok rá biztatásként, hogy neki ne álljon mostantól tutujgatni, mert akkor sírva fakadok. Leülök egy kicsit, csak legalább addig míg az oldalam nem szúr már, és kapok normálisan levegőt. Holnapra mindenem lila lesz. - Kiléptem a Blizzard-tól. - felelem röviden, mert azt még szerintem tudta, hogy egy játék fejlesztő cégnél voltam programozó. - Az FBI tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot. - vonom meg a vállam, mintha ez nem lenne érdekes, és iszok pár kortyot. Vigyorogva fordulok felé. - Nyugi, nem engednek ki terepre, adatelemző technikus vagyok. Számítógépes ninja. - nyugtatom meg, mielőtt még azt hinné, hogy ilyen balfékek űzik a bűnözőket. Persze már jelentkeztem a tanfolyamra is, és szeretnék inkább egy profilozó vagy gyakorlatilag bármilyen csapatban dolgozni, és nem az íróasztal mögött kuksolni. Milyen ciki már úgy dolgozni az FBI-nak, hogy még csak szolgálati csúzlim sincs? - Neked megvan még a Challenger? Végül is sikerült rendbe tenni?- gyakorlatilag egy roncs volt mikor utoljára láttam a kis Dodge izomautót, kíváncsi vagyok azóta kipofozta-e, és ha igen akkor túladott-e rajta vagy megtartotta. Bevallom csípem az ilyen autókat, régi benzintemetőket, de persze tudom, hogy ma már más a menő, már lapos fűnyírókkal közlekednek ha lóerőre vágynak. - Úgy eltűntél te is… most hol dolgozol? Csak ha meg akarnálak találni, esetleg…
Kezdőlap
