Azt mondják rám igazi küzdő szellem vagyok, mind a munkámban, mind a magánéletemben. Védelmező, anya-tigris tipus. Persze nem állítom, hogy nincs igazuk, de akik ezt állítják rólam, azok nem látták hogyan bukom el három évvel ezelőtt a házasságomért folytatott küzdelemben. Lobbanékony természetem mindezek mellett hátráltató tényező, ahogyan az is, hogy a legtöbbször először mindig másokban keresem a hibát és csak később magamban. Nehezen vagyok képes meglátni ha az adott probléma megoldásában én vagyok a hátráltató tényező. Az utolsó pillanatig képes vagyok védeni a saját igazamat, még akkor is, ha tudom, sőt belátom, hogy én vagyok a hibás. Nehezen kezelem a változást, és rosszul tűröm a magányt. Persze mindezeket felsorolva, talán sokan úgy vélnék, hogy kizárólag a rosszat látom meg úgy saját magamban mint másokban, pedig ez abszolút nem így van. A munkatársai, vagy a legközelebbi barátaim abszolút mindenre nyitott embernek látnak, bár igaz, hogy a kompromisszum készség nem tartozik az erősségeim közé, de nagyon dolgozom rajta. Egyetlen ember van, akinek mindent elnézek, aki számomra a hibáival, az esendőségével együtt tökéletes: ő a lányom, a hat éves Lily. Bármit is teszek, bármit is csinálok, bárhogy élem meg a hétköznapokat, őérte teszek mindent. Nem állítom, hogy jó anya vagyok, azt sem, hogy mindenben tökéletes, és mindig felkészült. De igyekszem. Nagyon adakozó vagyok, ami a rászorulókat illeti, könnyen lágyul a szívem egy elesett embert látva. Ahogyan idősödöm egyre többször érzem, és látom, hogy a múltban számtalan olyan rossz döntést hoztam, amit ma már másképp tennék. Azt hiszem így van ez a férjem esetében is. Ma már, talán jobban küzdenék magunkért, a családunkért. Ha visszapörgethetném az időt, akkor azon a napon, amikor utoljára próbáltunk egymással beszélni, meghallanám a hangjában, hogy még szeret, és fontos vagyok neki. De három év eltelt azóta….

Három évvel ezelőtt…

Még hallottam ahogyan a terapeuta halkan, szinte értetlenül motyogja a nevem, de már nem fordultam hátra. Lily kezét szorosan fogva egyszerűen csak elindultam kifelé, a csuda tudja merre tartva. Kiszabadulni innen, ahol a falakon csúszik el a néma segélykiáltásom, mintha senki nem értené, hogy mi bajom van. Még te sem, aki ennek az egésznek az okozója vagy.
A mindennapokat áthatja az, hogy képtelen vagy a saját világod fogságából kiszakadni. Képtelen vagy észrevenni a káoszban a szépséget, a rendetlenségben a pillanatot, amikor végre együtt lehetnénk, és nem azzal kellene foglalkozni, hogy  szekrény tetején hömpölyög egy szöszpamacs.
Eleinte imponáló volt a srác, aki odafigyel maga körül a rendre, aki lehajtja a wc deszkát, aki kezet mos étkezés előtt, aki sosem jelenik meg rendezetlenül egy randevún, aki ügyel arra, hogy az étteremben is tiszta székre üljek le. Akinek illatos belülről a kocsija, és igazán szép, és rendezett az otthona. Olyan embernek hittelek, akinek a lelkében is rend van. A külsőségek számomra meghatározóak voltak, hiszen ez volt az ami az első benyomást okozta. Beleszerettem a rendszerető szívedbe. Később sem változott semmi. A lányunk születése után vigyáztál az otthonunk tisztaságára, fürdetted Lilyt, óvtad mindentől ami betegséget okozhat, odafigyeltél, hogy a környezetünk minden tekintetben tökéletes legyen egy kisbaba számára. Néha ijesztően jobban csináltad ezt mint én. A dolgok azt hiszem akkor kezdtek megváltozni, és akkor vettem észre a már korábban is árulkodó, de a szerelemtől elködösült jeleket amikor a lányunk egy éves lett. Már nem az volt a lényeg, hogy együtt töltsünk minden időt, hanem az, hogy ne csupán az otthonunk legyen rendben, hanem a világunk is. Mintha te lettél volna az egyszemélyes hadsereg, aki hadba vonul mindennel szemben, ami ártó, kártékony és veszedelmet jelent a számunkra. Tudtam, hogy baj van, csak azt nem tudtam, hogy mekkora. Azt meg végképp nem, hogy ezzel én mit kezdjek. Az én rendszerető férjem számára hirtelen az egész univerzum is kevés lett volna ahhoz, hogy rendet rakjon benne, mégis erre törekedett.Eltávolodtál tőlünk. Mintha egy idegennel éltünk volna együtt, aki szenvtelenül és egyszerűen mormolta bele a hétköznapokba, hogy szeret bennünket, csak éppen egy láthatatlan szkafanderben ücsörögtél a saját ki életteredben, és meglehet nem hallottad a zokogásom, hogy gyere vissza hozzám, ne hagyj magamra, ne zárj ki a világodból! Elveszíteni látszott mindaz amit az évek alatt együtt felépítettünk, a családunk, az összetartozásunk, az egész életünk csodás varázsa oly illékonnyá és távolivá vált hirtelen. Átutazó vendég lettél az életünkben, és én eleinte szép szóval, később egyre dühösebben és kétségbeesettebben akartalak felébreszteni ebből a rémálomból, de te minduntalan kitértél előlem. Nem akartad megérteni, elfogadni pedig végképp nem, hogy a baj nem velünk van, hanem veled. Nem értetted mi a baj azzal, ha a kórházban magad takarítod az irodát, később a fél emeletet. Nem értetted miért nem akarom kicserélni minden nap a törölközőket a fürdőben, hogy miért viselem egymás után kétszer ugyanazt a hálóinget, hogy miért nem foglalkozom azzal, ha paradicsom cseppen a pultra és csak később fogom letörölni. Nem értetted, hogy a világban nem az a legfontosabb, hogy a környezeted tökéletes legyen, hanem az, hogy te megmaradj benne igaz embernek. Hiába a rend, ha benne hitványság az úr, és mennyivel jobb a káosz, ha benne nem eresztjük egymás kezét. Inkább éltem volna ezerszer veled ebben a káoszban, mint egyszer a steril és lélektelen rendben.
Egy ideig hittem, hogy mindez visszafordítható, vagy esetleg kezelhető. Együtt úrrá tudunk lenni rajta, de neked is akarnod kell. Értünk. Mindhármunkért. Belementél. Elfogadtad, legalábbis látszólag a feltételeimet, talán érezted, hogy a házasságunk alapjain most keletkeznek az első repedések, most roppan meg az a bizonyos, stabilnak hitt alap, amit a szerelem és az összetartozni vágyás fogott eddig össze.
A mai nap azonban bebizonyította számomra, hogy semmit nem értettél meg, semmit nem fogtál fel abból amiről beszélek neked már hónapok óta. Úgy éreztem,mintha abban a szobában én lennék az aki segítségre szorul és nem te. Elegem lett. Levegőre vágytam és arra, hogy egyszer ki tudd mondani újra, hogy szeretsz engem, hogy fontos még neked ez a szerelem, ez a házasság ahhoz, hogy küzdeni tudj érte.
Már nem volt meg az a különös vibrálása a hangodnak, ami egykor, ami még Lily születése pillanatában is ott volt. Eltűnt a ragyogás, nem fűtötte érzelem. Máshol jártál fejben, és én tudtam, hogy már csak testileg vagy velem. Lélekben örökre elhagytál. Ahogyan én is tettem veled még aznap. Szerettelek Darius, de egyszerűen nem hagytál más lehetőséget.

Napjainkban….

Lily boldogan téblábol körülöttem, minden mozdulatából süt az izgatottság, alig tudja megenni a narancsot, amit neki pucoltam. Minden pillanatban felugrik, és az ablakhoz szalad, apró kis fitos orrát az üveghez nyomja, és úgy bámul kifelé a reggeli városra. Alig múlt fél nyolc, és az apja nyolcra ígérte magát. Abban biztos voltam, hogy se korábban nem fog jönni, de egy percet sem késik. Darius változatlanul és minden tekintetben pontos és precíz.
- Ha megetted moss kezet, ne maszatolj nekem össze semmit!
- Apa is mindig ezt mondja! De ő még ráncolja is a homlokát hozzá.- nevetgél a kis cserfes tündér, de már szalad is a fürdőszobába, hogy kezet mosson a narancsevés után. Én közben elpakolok, elrendezek mindent, és elmosom azt a pár edényt, amiért kár lenne bekapcsolni a mosogatógépet. Péntek lévén ma teljes káosz várható odabent, és minden bizonnyal rendezhetem a hét eleje óta tologatott papírmunkát. Helyette inkább az üzemben voltam, és az új illatkollekción dolgoztam. Bár ezúttal légfrissítő és nem parfüm, de a változatosság gyönyörködtet ugyebár, és ez sem kevésbé hasznos dolog.
Lily a fennmaradó időben úgy dönt, hogy ha már úgysem velem tölti a hétvégét, hát egy rajzot hagy itt ajándékba, amin lerajzolja mit szeretne kapni a születésnapjára, de nem nézhetem meg, csak akkor ha az apjával már elmentek. Én meg egyszerűen csak összefűzöm a mutató meg a középső ujjamat mindkét kezemen, és megesküszöm, hogy csak akkor nézem majd meg, hamarabb nem is leskelődöm.
Épp csak üt az előszobai óra, mikor vele szinkronban megszólal a bejárati ajtó csengője is. Lily kapkodva hajtja ketté a rajzot, majd hagyja ott a konyhaasztalon a szétszórt színes ceruzákkal együtt.Csattanó kis talpaktól visszhangos az előszoba, és a nyíló ajtóban már szinte repül is az apja karjaiba.
- Apuuuuuu!- sikítja, neveti önfeledt imádattal, kis karjai mint két spagettitészta kanyarogna az apja nyakán. Zavarodottan állok ott, mintha kívülálló idegen lennék a jelenetben, holott ez egykor olyan megszokott volt és hétköznapian gyönyörű. Most szinte ajándék maga a látvány is erre a kis időre.
- Szia, Darius.- a köszöntésem lehetne egyszerű és hétköznapi is, mégis eszeveszett erőfeszítésbe kerül leplezni, hogy még mindig felkavar a látványa.
- Anyának ma este randevúja lesz!- csicsergi a kislányunk, és látom, hogy az apja szemöldöke magasra szökik, kíváncsian présel ki magából valamiféle mosolyt.
- Csak néhány régi ismerőssel megyünk el kicsit iszogatni….tudod….-magyarázkodom, bár magam sem értem miért. Elváltunk, és mindenkinek megvan a maga élete. Miért fájna mégis ha fordítva hallanám ugyanezt? Talán mert csak papíron sikerült eddig még elválnunk. Legalábbis nekem.
- Hát akkor vasárnap este…- köszönök el tőlük, és még hosszú percekig állok ott az előszobában, ahol hármunk illata ölel körbe, a régi család esszenciája, ami éppen olyan illékony, mint a boldogságunk,amit hagytunk elszállni.
Lily rajza még mindig a konyha asztalon. Mosolyogva hajtom szét és a szívem szorul el a látványra: a rajzon hárman vagyunk, a háttérben Coney Island ikonikus óriáskereke felette az ég a búzakék felhőkkel, meg a kikirics sárga napocskával. Lily közös vidámparkra vágyik. Velünk.