company gentleman ¦ 1194 ¦ öltözék ¦ TM

Úgy éreztem, hogy ezeken a válogatókon mindannyian mást próbálunk megtalálni, ez viszont egyáltalán nem tűnt bajnak, szimplán csak különbözőségnek, ami köztem és a kollégáim között volt fellelhető. Sosem tartottam magam kivételes tehetségnek, viszont tartottam magam ahhoz, hogy az egyetlen dolog, amiben igazán jó vagyok, az az emberek szórakoztatása, emiatt pedig soha életemben nem tudtam volna egy pillanatra sem más hivatásban elképzelni magam. Ugyanakkor szem előtt kell tartani azt a rutint is, amivel mind én, mind a kollégáim rendelkeznek. Mind hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy annak idején átestünk mi is hasonlókon, nekünk is el kellett kezdeni a színészetet. Nyilvánvalóan vannak olyan mozzanatai a dolognak, ami itt Amerikában kéz a kézben jár a szakmával, gondolok itt példának okáért az énektudásra. Nehezen lehetett érvényesülni úgy, ha az ember nem rendelkezett ezzel, viszont, ha meg igen, akkor nagyobb piacot tudott lefedni. Nem véletlenül van az, hogy a Disney sztárok nagy része mondhatni tökéletesen énekel. Ha valaki egy valamire való színész akar lenni, és nem csak a népszerűségre vágyik itt, akkor vagy baromi tehetségesnek kell lennie, amivel meg tudja hódítani az embereket, vagy több területen is meg kell állnia a lábát. Én mindig úgy gondoltam, hogy alapvetően a zenéhez fűződő szeretetem miatt lehetek az, aki most vagyok, és pontosan ennek hála van lehetőségem a színházban olyan szerepet betölteni, ami miatt engem ültettek ide, nem pedig mást. Konkrétan majdhogynem magammal egyidős embereket fogok castingolni, emiatt pedig el kell vonatkoztatnom attól a rutintól, amit én sikeresen megszereztem az évek során.
A nagyobb baj az szokott lenni, hogy a kollégáim néhány delikvenssel túl szigorúak, ami miatt már nem egy olyan személyt küldtünk el az évek során, akikben én személy szerint láttam a potenciált, csak nem szívesen dolgoztam volna együtt. Elsősorban nem akartam szingli férfiként lányokat fogadni, mivel én is kellőképpen ismertem magam, meg attól is tartottam, hogy akár kölcsönös vonzalom is kialakulhat közöttünk, ami miatt derékba vághatom valaki karrierjét. Erre mondjuk a stylistok mindig közlik velem, hogy negyed annyira kellene jóképűnek gondolnom magam, mint amilyen vagyok, és akkor ezzel nem lenne probléma. Sosem értettem egyébként ezt a dolgot, mivel én leginkább az átlag kategóriába lőttem be magam.
Mindenesetre kifejezetten hátrányos az, hogy minket is folyamatosan castingolnak, ami miatt Gary fejében élesen él Aurora és az én teljesítményem. Ha pedig mi ketten – vagy esetleg Oh úr – nem ragadjuk magunkhoz a jelentkezőket, akkor Gary minden bizonnyal elutasítja őket. Bennünk megbízik, de nyilvánvalóan nem akarja, hogy púp nőjön a háta közepére.
Már akkor tudtam, mikor megpillantottam a fiút, hogy Roránál elbukott. Lényegében vagy nálam, vagy Mr. Ohnál mehet át csak, de mivel neki már vannak mentoráltjai, nem bíztam abban, hogy esetleg még egyet bevállalna, akivel több munka is van. Egyrészt túlságosan látszott rajta, hogy lámpalázas, ami miatt minden bizonnyal dolgozni kell majd az önbizalmán. Pontosan tudtam, hogy Rora minden bizonnyal úgy motiválná őt, hogy halálra rémülne tőle, Oh úr pedig jobban szereti a hasonlóan fejlődő típusokat. Ő szokott lenni az, aki a színházból válogat, nem pedig a külsősöket veszi magához.
- Igen, te – nem rágtam a szájába azt, hogy miért szeretném így, egyszerűen csak megerősítettem őt. Abból, hogy a többiek megváltoztatták a testtartásukat, én már szinte teljesen biztos voltam a tényben, hogy az egyetlen ember, aki ezt a fiút megmentheti, az én magam vagyok. Mivel számomra az izgalom nem feltétlenül volt kizáró tény egy kezdőnél, nem esett nehezemre türelmesen kezelni őt. Nyilvánvalóan ebben a teremben senkinek sem célja az, hogy tehetséges fiatalokat eltántorítson a színészettől. Mivel nekem még egy mentoráltam sem volt, nem lett volna minden fennmaradó időmet ráfordítani valakire, és ezzel a többiek is tisztában voltak. Szegény viszont nem láthatta azt, hogy éppenséggel mit firkálok a papíromra, amikor kipipáltam, hogy sikeresen vette az akadályt a verssel.
- Nem baj, még jó is – szolid mosoly ült ki az arcomra, mert elégedett voltam a választással – Mit választottál, és milyen nyelven?
Nyilvánvaló volt, hogy valószínűleg nem orosz szöveget fog választani, de mivel ázsiai indulóról van szó, számítottam rá, hogy Oh úr, és én előnyben leszünk, ha a koreairól van szó. Egyrészt nem ő az egyetlen, aki más nyelvet választ, másrészt elméletileg a zsűri nagy része az értelmiségi réteget erősíti. Itt vagyok persze még én is, de elmondhatom magamról azt, hogy három nyelvet is az anyanyelvemnek tekinthetek, plusz flexelek itt még azzal, hogy jó voltam spanyolból a gimiben. Más kérdés, hogy nem kifejezetten állíthatom azt, hogy beszélem is a nyelvet, de ettől függetlenül még jól hangzik.
Mindenesetre én magam is tudtam, hogy hiába szurkolok a fiúnak, és állok az oldalán – mint sok más fiatalnak is – egyszerűen most nem haverkodhatok vele, ami miatt lényegében a meghallgatásnak szó szerint kell történnie. Ő teljesít, én értékelek, viszont némi emberséget emellé mutatni még belefért. Én magam szintén felálltam, amikor odaadtam a vizet, alapvetően senkit sem illik lekezelni azzal, hogy ha már szemtől szembe kerülünk egymással, akkor én megmozdulni sem vagyok hajlandó. Mindenesetre láttam a fiú arcán a pánikot, és már nyitottam a szám, hogy megnyugtathassam őt, de még mielőtt bármit mondhattam volna, elindult vissza a színpad felé. Csak akkor kerekedtek el a szemeim, amikor arra lettem figyelmes, hogy kifelé iramodik a gyerek, én pedig hiába nyúltam felé és akartam volna megállítani, egyszerűen nem voltam elég gyors. Az ajtó csapódásával némi csend telepedett ránk, viszont én magam nem ültem vissza a helyemre.
- Nagyszerű. Akkor ma hamar végzünk – nem okolhattam Rorát azért, hogy kihúzta a jelöltünket a listájáról, mivel a legkevésbé sem volt professzionális, amit csinált. Én mégis nagyon sajnáltam a fiút, emiatt pedig dühösen néztem a kollégáimra.
- Moderáljátok magatokat, és ne forgassátok a szemeteket senkire, főleg te ne – ezennel az egyetlen hölgyünkre böktem rá – Ha bemertek hívni mást, mielőtt visszajönnék, én magam is felmondok.
Jó érzés volt, hogy jelen helyzetben volt egy fegyver a kezemben, és mivel Gary érzelmi szálakat fűzött hozzám – amúgy a szó legkevésbé romantikus értelmében, szimplán egykorú vagyok a gyerekeivel, és majdnem annyi ideje ismer engem, mint őket – és a többiek is bíztak bennem, én magam is tudtam, hogy szünetet fognak elrendelni, amíg megtalálom a kissrácot. Emiatt azt hiszem a bizalmunk kölcsönös volt.
Nem tudom mennyire lehetett komikus a jelenet, amikor én is kirontottam a teremből a fiú után, de mivel valamivel hosszabbak voltak a lábaim az övénél, és a fizikumom is jobb lehetett az övénél, hamar utolértem. Amikor kartávolságnyira volt tőlem, egyszerűen előre nyúltam, de talán túl nagy volt a lendületem, ami miatt erősen ragadhattam meg a gallérját hátulról. Mivel én voltam az, aki szilárdabban tudta megvetni a lábait a talajon, egyszerűen a hasára tettem a tenyerem, hogy lehetőség szerint ne essen el, de hamar a csuklója után nyúltam, hogy magam felé fordítottam.
- El fogsz esni, ha így futsz – egészen lágy hangon szóltam hozzá, de aztán elengedtem őt – Nem fogom mondani, hogy ne menekülj ki az ajtón, de egyrészt rossz felé indultál meg, ugyanakkor viszont még nem fejezted be a meghallgatást. Rosszul vagy?
Nem lepődtem volna meg, mert gyakran történik hasonló a jelöltekkel, akik túlzottan izgulnak. Nyilván nem vagyunk egy Broadway, viszont azt elmondhatjuk magunkról, hogy Queensben a mi színházunk az egyik legnagyobb és legnívósabb, ami épp elég teher egy amatőr számára. Főleg, hogy nagyrészt azok castingolják le őket, akiket talán a színpadon láthatnak. A következő körre talán jobb lenne a drámatanárainkat küldeni, nem pedig minket.
- Először is, ülj le egy kicsit – ezen a ponton megint a csuklójára kulcsoltam az ujjaimat és a folyosó közepe felé kezdtem el vezetni, ami most teljesen üres volt – Szükséged van valamire? Kávéra, vagy édesre? Nem fogsz összeesni?
Mentőt hívni nyilván nem akartam, de valamennyi rutinom volt benne, mivel gyakoriak voltak a sérülések a próbák során. Már engem is kellett helyettesíteni nem egy alkalommal, ugyanakkor én még sosem voltam vendégszínész más színházban. Általában olyat küldenek, aki nem csak jóindulatból maradhatott a társulatnál.
Én magam nem foglaltam helyet a fiú mellett, inkább elé guggoltam le, a szememben őszinte volt az aggodalom, amíg ránéztem. Kicsit kínlódtam, ami miatt nem mondhatok neki semmi, ezért nagyon megválogatva a szavakat, a következőt ejtettem ki a számon.
- Szünetel a meghallgatás, szóval kaphatsz egy utolsó lehetőséget tőlem – a kezemet megtámasztottam a térdemen – Ha negyedórán belül teljesíteni tudod, akkor még lehet esélyed, de ehhez meg kell próbálnod. Most csak ketten vagyunk itt, én pedig nem foglak megenni.
Halványan rámosolyogtam, mert abban reménykedtem, hogy tényleg sikerül összeszednie magát, és nekem sem kell megszégyenülve visszamenni a munkatársaim közé, amiért hittem benne. Persze mindezt nem mondhattam el neki, mert akkor olyan terhet raknék a nyakába, amivel talán képtelen lenne megbirkózni és elbukná az egészet, ezt pedig egyikünk sem akarta.


1 392 || gyerünk csibém   || ruha ||

company gentleman ¦ 720 ¦ öltözék ¦ TM

A mentorrendszer, amit a színház kialakított nem csak azok számára volt hasznos, akiknek mi adtuk át a tapasztalatainkat. Úgy gondoltam, hogy én magam is rengeteget tanulhattam már akkor is, ha csak részt vettem a válogatásokon, és felmérhettem az ide jelentkezők sklilljeit. Mivel én magam is sokáig gyermekszínésznek számítottam, ez az első olyan alkalom, ahol már felnőttként ülhetek itt. Valakiként, aki már maga is megharcolt azért, hogy mást taníthasson, ez pedig rendben is volt így. Hiába rendelkezem már most elég nagy tapasztalattal, ami a színészetet illeti – a kapacitásom persze csak a színházakra terjed ki, és nem másra – ugyanakkor magam is éreztem, hogy túl fiatal voltam ahhoz, hogy másokat segíthessek.
Mentornak lenni sokkal nehezebb, mint ahogy az ember elképzelné. Egyáltalán nem elég az, ha valakinek nagy tapasztalata van, mivel rengeteg körülmény van, ami befolyásolhatja egy fiatal tehetség teljesítményét. Egyikünk sem úgy érkezett a társulathoz, hogy mindent tudott, és tökéletesen játszott a kezdetektől fogva. A színház azért jelent kihívást, mert itt nincs lehetőségünk újra felvenni egyes jeleneteket, itt arra kell támaszkodnunk, amit a helyszínen hozunk ki magunkból. Nem a hibátlanságon van a hangsúly, hanem a hibák természetességét kell elkapni. Az a lényeg, hogy ne vegye észre senki, hogy esetleg kiestünk a szerepből, vagy éppenséggel elrontottuk a szöveget, mert természetesen kezeljük mi is a szituációt, és ugyanez a helyzet a közönséggel is. Ezt kell leginkább megtanítani azoknak, akik ideérkeznek, mert a képességeik úgyis formálódnak majd a sok gyakorlás miatt.
A magam részéről rengeteg olyan típushibát tudtam már megkülönböztetni a zsűrizésem alatt, amikre a saját figyelmemet is fel tudtam hívni a gyakorlás alatt, így ezeket nem követtem el. Ugyanakkor nekem valamiért mégis az volt a legfontosabb, hogy a tehetség mellett az illető lelkét is nézzük, ez pedig tökéletesen kiegészítette mondjuk Aurora elképzeléseit. Épp ezért voltak a mentoráltak között nagyon sokféle tehetségek, akik öregbíteni tudják majd a színházunk hírnevét. Mindemellett pedig sokszor bebizonyosodott az, hogy a szív fontosabb tud lenni a logikus döntéseknél. Úgy éreztem, hogy én olyan tanítványt szeretnék magamnak, akinek a szíve inkább van a helyén, mint az ambíciói. Az utóbbin nagyon is tudnék segíteni, de én semmilyen körülmények között se akarnék egy nagyképű majommal együttműködni, mert nem tudnám kezelni. Ehhez a szakmához is kell valamennyi alázat.
Abban a fiúban pedig mindez megvolt, akit én vettem a pártfogásomba, mert láttam rajta, hogy mennyire ideges. Pontosan tudtam, hogy ezzel már elbukott Roránál, a kis dadogása pedig egyáltalán nem segített a többi színésznél sem. A legtöbbjüknek nincs annyi ideje, hogy valakivel sokat foglalkozzanak, így nem azt keresik, ami Joelben van. Nem állítom, hogy magamat látom a fiúban, mert én negyed ennyire nem voltam ideges kisfiúként sem. Ugyanakkor én embereket szólítottam le az utcán és elhagytam a szüleimet azért, hogy másokkal beszélgethessek. Kevesen születnek ilyen adottsággal, és mivel én közvetlenebb vagyok a legtöbb embernél, lényegében lehetőségem van arra, hogy vezessem őt is.
- Jó választás – a mosoly az arcomon elég bíztató volt ahhoz, hogy talán egy kis erőt merjen meríteni belőle. Ha most nem mer kinyögni egyetlen szót se, akkor nem tudok rajta segíteni, mert nem én egyedül fogok dönteni a sorsáról. A semmit nem lehet értékelni – Kezdheted is, ha készen állsz rá.
A bemelegítésen gondolom már kint túl volt, így bíztam benne, hogy nem fog elcsuklani a hangja ahogy szaval, és egyáltalán eszébe jut a szöveg. Szerencsére nem okozott nekem csalódást, a vers mondanivalóját pedig tökéletesen át tudta adni. Óvatosan pillantottam Rorára, majd szépen tovább vándorolt a tekintetem mindenki másra. A mellettem ülő, egyetlen nő felvont, a középső helyen helyet foglaló Gary összevont szemöldökkel ült. Mr. Oh a szélén jegyzetelt, így én voltam az egyetlen, aki igyekezett legalább annyira rendezni a vonásait, hogy szegény fiút ne verje ki a frász, amit végez a verssel.
- Szeretném, ha te választanád ki a második feladatodat – hosszú csend telepedett ránk, mielőtt megszólaltam volna. Minden bizonnyal a többiek is azt várták, hogy a fiú újra nekünk szentelje a figyelmét a versmondás után. Én a magam részéről jónak gondoltam azt, hogy ennyire át tudta élni azt, amit elő kellett adnia. Minden bizonnyal ezt látták a többiek is, szóval nem igazán kívántam hozzáfűzni semmit az előadásához, szimplán csak a papíromon kipipáltam a meghallgatás első blokkját.
- Azt kell teljesítened, amiben a legkomfortosabban érzed magad – nyilván az éneklés és a monológ közül tudott jelen helyzetben választani – Amit úgy érzel, hogy jobban menne. Illetve, ha szeretnéd, akkor tarthatsz egy pár perc szünetet, amíg átgondolod a feladatot. Kérsz egy kis vizet?
A legtöbb esetben szoktuk biztosítani ezeket a lehetőségeket mindenki számára. Mivel sokat kell beszélni a meghallgatás során, szükségük lehet a folyadékra, viszont én jelen helyzetben sokkal inkább aggódtam attól, hogy menten elájul szegény srác. Egy két percbe egyikünk sem fog belehalni és nem gondolom, hogy lenne bárki ebben a teremben, aki profiként kezdte. Bárhogy nézzük, a fiú nem éles helyzetben van, hiába lehetne abban… Ha szüksége van egy kis időre, amíg felkészül a következő szintre, akkor azt meg kell adnunk neki. Reméltem, hogy ezzel mindenki más is egyet tud érteni.


816 || gyerünk csibém      || ruha ||

company gentleman ¦ 704 ¦ öltözék ¦ TM

- Ne haragudjatok, egy kicsit késtem – jelentettem ki határozottan, mintha nem lett volna mindenki számára egyértelmű. A meghallgatás előtt voltunk még bőven, de amikor berobogtam a terembe, ahol ezt tartani kívántunk, akkor bizony át kellett magam vágnom a jelentkezők tömegén. Voltak, akik felismertek és félreálltak az utamból, ugyanakkor jó pont, hogy mindenki számára egyértelművé vált az, hogy ki is fogja őket zsűrizni ez alkalommal. Nem mintha a többieknek említettem volna azt, ha valaki mondjuk beszól a tolakodásom miatt, ugyanakkor a minimális tiszteletmegadás nálam eléggé ki tudja verni a biztosítékot. Mindenesetre örültem neki, hogy senkit nem kellett már arrogancia miatt lepontozni.
- Szerintem mindenkinek feltűnt – már egyszerűen csak elengedtem Rora csípős megjegyzését és csak helyet foglaltam mellette. Egyértelmű volt, hogy a jobbján nekem tartotta fenn a széket, mert amióta elkezdődtek az első meghallgatások, és mi is vállalhattunk mentoráltakat, folyton egymás mellett foglaltunk helyet, a színházban terjedő pletykákat pedig egyszerűen figyelmen kívül hagytuk.
- Én már azon is le vagyok döbbenve, hogy itt vagy. Nem elég egy, mi? – megint a maximalizmusával cukkoltam. Ha csak ketten lettünk volna, akkor biztosan megpróbálom összeborzolni a tincseit, de mivel ez nem így volt, meg kellett adnom neki a tiszteletet. Mégiscsak nő és idősebb nálam. Ezzel is ki tudtam váltani belőle egy halk fújtatást, amivel éppen eléggé elértem a célomat.
- Már nem azért, de...
- Ne kezdjétek el megint! Most, hogy Kian is befáradt, elkezdhetitek behívni az embereket!
Gary utasítása egyértelmű volt. Mivel ez egy egyéni program volt, amiben fiatal tehetségeknek igyekeztünk segíteni, már egy ember döntése is számított. A múltkori alkalommal senkit sem találtam, akit a csapatomban akartam tudni, ezért pedig cukkoltak is eléggé. Mivel a legtöbbjüknek már volt mentoráltja, sok tehetséges fiatalt kellett elküldeni miattam. Jöhetnék olyan álszent dumákkal, hogy kerestem valami pluszt, és nem érem be a tökéletesen csiszolt ki drágakövekkel, de nem erről van szó. Én is hallottam, hogy mennyire jól teljesítettek, és a legtöbben valószínűleg nagyon fényes jövőt tudhattak volna magukénak ebben a színházban. Nem gondolom azt, hogy a sok gyakorlás és tanulás -amit minden bizonnyal a jelentkezők számlájára lehetett írni – megölte volna a valódi érzéseket az előadásmódjukban. Nem gondolom azt, hogy ha az előbbi megtörtént volna, akkor ne lehetett volna esélyt adni nekik és megtanítani nekik. Hogy egy arrogáns előadóból ne lehetne engedelmes csapatjátékos a jövőben. Talán Rora a legjobb példa arra, hogy egy határozott és öntörvényű, törtető ember is ugyanúgy lehet érző lény a színpadon, aki tökéletes alakításokat hoz. Hogy el lehet választani a magánéletet és a munkát. Viszont ugyanakkor nekem nincs kedvem betörni másokat. Én sokkal inkább szeretnék valakit magamnak, aki ugyan nem őstehetség, de van benne vágy a tanulásra. Szerintem a túl tehetséges fiúk és lányok már maguktól értetődőnek veszik azt a tényt, hogy valamihez értenek, ezért sorra ellustulnak. Jobban értékelem a kemény munkát ennél...
És így igen, elég ellentmondásos lehet az, hogy ennek fényében mondtam nemet mindenkire. Ha őszintének kellene lennem, akkor egyszerűen kijelenteném, hogy a jelentkezők közül egyszerűen senkivel sem volt kedvem dolgozni... És mindez igaz volt a mostani fordulókra is. Nagyon sok furcsa pillantást kaptam a munkatársaimtól, amiért senkire sem mondtam ki azt a bizonyos igent, de ugyanakkor senkinek sem tartoztam magyarázattal. Se nekik, se a gyerekeknek, akik sorra jelentkeztek.
Viszont amikor bebotorkált hozzánk az ázsiai kisfiú, aki úgy nézett ki, mintha a saját kivégzésére jött volna... Akaratlanul is kiegyenesedtem. Látszott rajta, hogy nem fogja tudni elkezdeni egyszerűen a meghallgatást, tehát a csapat többi tagjánál el is bukott volna. Figyelmesen hallgattam végig a bemutatkozását, miközben igyekeztem nem kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy folyamatosan a fizimiskáját mérem fel. Pontosan tudtam, hogy Roránál már akkor elcseszte, amikor határozatlanul jött be, a többieknek pedig már két-három gyereke is van, tehát olyat fognak kiválasztani, akivel nem lesz túl sok gond. Én a magam részéről csak annyival tudtam szolgálni, hogy ha nemet mondok rá, akkor őt jobban össze fogja törni a dolog, mint azokat, akiket előzőleg küldtem el. Sosem bántam ridegen a gyerekekkel, de ő ez esetben olyannak tűnt, aki nem biztos, hogy könnyen feldolgozta volna a kudarcot.
- Határozottan előny, hogy játszottál már korábban darabokban – mondtam neki, miközben szemügyre vettem a papírjait magam előtt – Joel, mit szólnál ahhoz, ha a verssel kezdenéd?
Úgy voltam vele, hogy talán az legegyszerűbb, ha meghallgatunk tőle pár versszakot, mert addig lesz ideje belemelegedni, mielőtt rátérne a monológra. Elsősorban a beszédére voltam kíváncsi, mivel egy színész számára a legfontosabb a beszéde. És talán éppen elég bemelegítés lesz neki ahhoz, hogy meg tudjam menteni, mert a többiek minden bizonnyal nem teszik meg.
- Mivel készültél nekünk? – teljesen átvettem a szót a többiektől, akik ezzel a szituációval határozottan megbarátkoztak. Igyekeztem a fiúval kedvesen beszélni, mert egyértelműen be volt tojva szegény. És úgy néz ki, hogy a többiek is feleslegesnek találták azt, hogy még jobban ráijesszünk.


780 || gyerünk csibém      || ruha ||

company gentleman ¦ 637 ¦ öltözék ¦ TM