little things.

**Alice S. Chwe**

Natalie & Alice

"Making up code names with friends so we can talk about cute boys we like."

Ha tüzetesen megvizsgáltuk volna a barátságomat a lányokkal, azt hiszem lett volna, aki elképed azon, hogy Tiffanyt ismertem meg előbb és nem Nataliet. Nem szép dolog azon tanakodni, hogy melyikükkel vagyok jobb kapcsolatban, vagy kit tartok inkább a barátomnak, de azt hiszem ha logikusan gondolkodunk, erre Natalie lenne a válasz. Leginkább azért, mert mindketten megtapasztaltuk azt, hogy milyen a családunk egyik felétől nagyon messze élni. Nekem a nagybátyáim éltek New Yorkban, de pontosan olyanok voltak ők nekem, mintha a bátyáim lennének, ezért el tudtam képzelni mit érez Natalie most, hogy a bátyjával lakik. Persze csak félig. Nem tudom pontosan min múlik az, hogy valaki mennyire könnyen szerez barátokat, de azt hiszem ennek köze van ahhoz is, hogy valakinek van-e testvére vagy sem. Ha idősebb testvérrel rendelkezik valaki, akkor már rögtön ott van egy csomó kapcsolat a testvér barátain keresztül. De biztosan fordítva is igaz ez és az idősebb testvérek is barátkoznak a fiatalabbak barátaival. Nem mintha olyan sűrűn láttam volna apát mondjuk Jordan barátaival, de attól még Jojo jól kijött Layvel. Vagy ott volt Kaiden, aki Lay bátyjának a barátja volt, de Layvel annyira jófej volt, hogy még be is fogadta őt magához. Ezért bár lehet, hogy teljesen hibásan, de mégis azt gondoltam, hogy Natie is túlzásokba esik, amikor azt mondja, hogy nehezen illeszkedne be. Aztán persze lehet, hogy csak túlságosan magamból indultam ki és abból, hogy bármiről tudok beszélgetni bárkivel - ez pedig egyszerre jó és rossz tulajdonság is, mert nem feltétlenül tudom felmérni, hogy kitől kellene megtartanom azt a pár lépés távolságot, amire apa nevelt az idegenekkel kapcsolatban.
- Ha nem tetszik, válts inkább iskolát és járj hozzánk - jegyeztem meg vigyorogva, mintha ez egy könnyen megvalósítható és zseniális ötlet lett volna. A teljes igazság az, hogy korántsem láttam bele annyira ennek a részleteibe, mint amennyire illett volna, főleg azok után, hogy az én oktatásom is csak nemrég lett elintézve és ezért járok most iskolába. Nem volt rajta az idei - sem úgy általánosságban - bingo kártyámon, hogy egyszer majd Layvel egy évfolyamra járok és együtt tervezzük majd az órarendünket, de annyi mindenre nem gondoltam soha ami megtörtént az elmúlt időszakban, hogy szerintem soha nem is jutott volna eszembe, hogy lakhatok majd New Yorkban még azelőtt, hogy elvégzem az egyetemet.
- Neem - nevetve ingattam meg a fejemet. - Csak a nagybátyámnak van egy macskája és szerintem hetek óta nem volt rajtam olyan ruha, amin nem találtam volna legalább egy szőrszálat. - Nem kifejezetten ismertem a macska és kutya allergia tüneteit, vagy hogy mennyire lehet az komoly, ezért jobbnak éreztem rákérdezni. Kár lett volna, ha a végén kórházban kell kikötnünk, vagy egy patikában.
- Nem feltétlenül. Mármint nyilván azok... - csücsörítve próbáltam megfogalmazni, hogy pontosan milyen érzés is két annyira különböző nagybácsival rendelkezni, mint Jojo és Jonah. - De Jordan alig idősebb nálam ezért jobban megért. Kicsi olyan, mintha a bátyám lenne. Aki nagyon messze lakik tőlem. Jonah más, mert ő olyan, mint apa és mindent túlizgul. - Nem szép dolog valakiről a háta mögött beszélni, ha nem csak jó dolgokat mondunk róla, de tényleg morcos voltam, amiért Jonah ennyire komolyan vette a feladatát. Nem mintha minden sarkon valami veszély leselkedett volna rám...
Elnevettem magam Natie saját feltételezésén, miszerint van, aki csak a testvére füle hallatára állítaná azt, hogy kedveli őt. - Jó lehet, ha van az embernek testvére. - Ami azt illeti, épp ezért szerettem volna majd több gyereket, amikor eljön egyáltalán az ideje, hogy családalapításon gondolkodjak. Nyilván a mi körülményeink nem voltak szokványosak. Talán ha anya még velünk lenne, nekem is lenne testvérem. Ezért nem okolhatom a szüleimet, mégis néha elgondolkodom azon, hogy apa vajon miért nem szeretett bele valaki másba.
Nem volt tehát sok tapasztalatom abban, hogy milyen babákkal foglalkozni, vagy épp kézbe venni őket, még ha szerettem is a gyerekeket és nem zavart a visítozásuk a játszótéren, sem a sírásuk, ami mások számára zavaró volt bizonyos helyzetekben. Mindenki volt egyszer baba, szóval igazán megérthetné azokat a babákat, akik most nőnek fel.
- Hidd el, hallottam már embereket nagyon fura okból új lakást keresni - jegyeztem meg jókedvűen, mielőtt rájöttem volna, hogy ehhez talán érdemes több magyarázatot fűznöm. - Apukám ingatlanos volt. - És bár jó sok dolgot nem értettem a foglalók, adók és bérleti, vagy épp adásvételi szerződések világából azért a vicces, vagy épp érdekes történetek mindig megragadtak az emlékezetemben.
- Ó! Nem tudtam, hogy ezt ennyire komolyan veszik. - Elhúztam a számat, de nem feszegettem tovább a témát, egyszerűen csak megvontam a vállaimat. - Végülis nagyon nehéz lenne úgy gyakornokoskodnod, hogy itt laksz. - Én csak kívülről és felszínesen ismertem azt a világot, aminek Natie része volt, de nem szívesen vettem volna részt benne. Több dolog miatt is. - Nem hiányzik? Szerettél gyakornok lenni? - Ártatlan kérdéseknek szántam ezeket, szimplán csak érdekelt, hogy milyen is lehetett gyakornoknak lenni egy nagy cégnél. Végülis minden kislány álmodik arról, hogy egyszer énekes lesz, nem? Natie pedig félig be is teljesítette ezt az álmát.
Mosolyogva fogadtam Natalie megjegyzését azzal kapcsolatban, hogy jó dolognak tartja, hogy szeretek társaságban lenni. Abba már nem akartam belemenni, hogy engem ismerve valószínűleg mindenki jobban szeretné, ha társaságban is lennék és lenne velem valaki, aki nálam felelősségteljesebb, mintsem hogy egyedül hagyjanak... És abból adódóan ahogyan New Yorkba kerültem, ezzel valószínűleg apa is kifejezetten egyetértene. De ha Laynek ment, akkor előttem sem szabadott, hogy akadálya legyen ennek. Erről viszont eszembe jutott valami, amit mindenképpen szerettem volna megkérdezni a barátnőmtől is. - Nem hiányoznak a barátaid? - Nem tudtam volna pontos időszakot mondani, amíg az ember ki tudja bírni a legjobb barátja nélkül, de én nem is szerettem volna ezzel kapcsolatban pontos adatokkal rendelkezni. Egyszerűen nehezemre esett volna Lay nélkül élni a mindennapjaimat és reménykedtem, hogy ha csak kicsit is, de ő is hasonlóan érez.
- Mit szeretsz jobban? Az édeseket vagy a sósakat? - Nekem időszakonként változott az ízlésem. Jobban szerettem az édességeket és ha sütöttem otthon is inkább az édességek felé hajlottam, de voltak időszakok, amikor valami annyira finom sós nasit találtunk, amit filmezés közben fogyasztottunk a legjobb barátommal, hogy arra kattantam rá teljesen.
- Tényleg? - Annyira meglepett a válasza, hogy kicsit még a számat is eltátottam. - Szerintem nem. Nem minden nap ugyanolyan a tenger sem. - Elgondolkodva vontam meg a vállamat, mert egyrészt sosem gondolkodtam még a saját válaszomon, másrészt mindig is természetes volt, hogy ott élek, ahol. Lehet, hogy igaza van a nagyszüleimnek és a családom többi tagjának és én egyszerűen csak nem tudok eléggé előre tervezni.
- Én biztosan azt csinálnám - értettem egyet szinte nevetve a felvetésével. Igazából soha nem voltunk olyan helyzetben, hogy hasonlót megtehessünk, még a nagy közös családi nyaralások alkalmával is kénytelenek voltunk gyerekekként megosztani az unokatestvérekkel a szobát, mármint az Ausztráliában élő családdal, mert a Chwe részről igazából csak fiúk voltak, akik megint csak egy szobán osztoztak, amikor sikerült összeegyeztetnünk a programokat. Sosem zavart, hogy így nőttem fel és nem vágytam arra, hogy külön kastélyszárny álljon a rendelkezésemre, habár a ruhatáram és a benne található ezernyi ruhadarab néha igenis indokolta volna azt.
- Hát annyira nem félek a sötéttől, hogy ne tudnék lámpa nélkül aludni, de igazából nem szeretnék soha máskor ilyen helyre kerülni. Szóval végülis félek a sötét helyektől - feleltem végül bólogatva, majd összepréseltem a számat, hogy ne nevessek fel hangosan Natie szavain. Végül mégsem sikerült visszatartanom és kiszakadt belőlem a reakció. - Azért annyira nem lehet vészes a gardróbod. - Azokat a szetteket, amiket már láttam rajta, csak megdicsérni tudtam volna. Ráadásul többször láttam már őt szoknyában, ami önmagában is elég nőies darab volt, ezért sosem hasonlítottam volna össze őt vagy a gardróbját a félelmetes és sötét helyekkel.
- Akkor lehet, hogy nem hisz a fiú-lány barátságokban. - Nem tudom a harminc fölöttiek is gondolkodnak-e ilyesmiken, de számomra ez most logikus feltételezésnek tűnt. Nem mintha ne mondhatta volna ezt bárki rám és a legjobb barátomra. Nekem azonban mindenkinek az lett volna a válaszom, hogy a Lay és az én esetem különleges.
- Ahaa... - Vigyor kúszott az arcomra, ahogy hallgattam őt, csak mert nem voltam bolond. Tudom milyen az, amikor valakinek tetszik valaki és egyértelműen ott voltak ennek a jelei a barátnőm reakciójában. - És mit tudsz még róla mesélni? - Próbáltam úgy érdeklődni, mintha nem lenne ez a lehető legkomolyabb téma. A szerelmet mindig komolyan kell venni. Akkor is ha még nincs szó konkrétan szerelemről, mert a felnőttek szeretnek különbséget tenni az ilyesmikben.
- Tényleg nem értem őket - megráztam a fejemet. Persze van abban némi igazság, hogy mi nem feltétlenül tudjuk felmérni milyen veszélyek leselkednek ránk, de nem hiszem, hogy egy fiúval való tanulás annyira félelmetes lenne bárki számára is. Nem hiszem, hogy Natie vagy én vonzottuk volna a sorozatgyilkosokat, vagy hogy Lay, esetleg a Natienak tetsző fiú egyáltalán közel álltak volna ahhoz, hogy sorozatgyilkosok legyenek.
- Annyira rosszak? - kérdeztem rá nevetve. Jonahnak nem sok barátja volt, ezért nem kifejezetten tudtam vele kapcsolatban nyilatkozni és igazából Jojo sem előttem pletykálta ki a fontos dolgait, de mi ketten képesek voltunk úgy viselkedni mint a nyugdíjas nénik a szomszédból, akik tényleg azért jártak össze szombat esténként, hogy pletykáljanak a héten történtekről.
- És nem az ismerősöd? Vagy nem követed Instagramon? - Egészen tágra nyílt, kíváncsi szemekkel pislogtam rá. Nekem mindig első dolgom volt bejelölni valakit, aki tetszett odahaza a suliban, mert akkor nyomon tudtam követni azt, hogy az illetőnek van-e mondjuk valakije. Ezt persze nem én találtam ki, hanem Archie egyik volt barátnőjétől tudtam meg, aki maga is ezt a taktikát alkalmazta. Persze ezt sem Archienak, sem Laynek nem szívesen vallottam volna be. De legalább nem lehetett rám fogni, hogy bárkinek a kapcsolatát tönkre akartam volna tenni. Aki pedig nem posztol a kapcsolatáról, az valójában nincs is kapcsolatban. Ki ne akarna büszkélkedni a párjával?
- Nem, mi igazából szoktunk egymás szobájában is. Habár az ajtót általában nyitva hagyjuk, mert nincs mit rejtegetnünk. - Layvel tényleg semmi olyat nem csináltunk, amit ne láthatott volna valaki más. Habár... Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna olyasmi, amit csukott ajtó mellett is szívesen csináltam volna vele. Lehet, hogy elvesztettem a hitemet a fiú lány barátságok kapcsán?
- Ha tetszik neked a fiú, miért nem kérdezed meg, hogy van-e valakije? Vagy hogy tetszel-e neki? - Ezeket a kérdéseket akár magamnak is feltehettem volna, de most épp Natieról volt szó, ezért nem is kezdtem el gondolkodni a saját válaszaimon. - Mesélj még róla, hogy milyen! - kértem izgatottan. Kicsit talán még arról is megfeledkeztem, hogy nem csak fiúkról terveztünk ma pletykálni. De ahogy már említettem, a szív ügyeinél kevés fontosabb dolog létezik.

ruha | 1720 | ne tessék megenni Embarassed

| ✿

**Natalie Young**

Alice & Natalie

- Szerintem ezzel sokan így vannak, nem mindenki olyan közösségi lény, hogy azonnal be tudjon illeszkedni – talán ki lehet azt jelenteni, hogy a legtöbbekre nem az a jellemző, hogy azonnal megtalálják a helyüket egy új iskolában. Nekem ezzel kapcsolatban még mindig nehéz dolgom volt, de kifejezetten örültem neki, hogy Alice nem ezzel szembesült. Jó dolog, ha az ember egyvalakit ismer és nem át kell küzdenie magát az összes létező falon, amit felállítanak felé. Én még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok a legjobb benne, de azért igyekszem… Minimálisan ugyan, de ha valaki tisztában lenne azzal, hogy miért nem töröm össze magam a barátok szerzésében, akkor minden bizonnyal meg tudná érteni a dolgot.
- Persze, biztos vagyok benne. Nem lehet egy iskolában mindenki szemétláda – mondjuk a tapasztalataim inkább azt támasztották alá, hogy ez nem minden esetben van így, ugyanakkor Alice nem osztotta ezeket, ezért egyszerűen feleslegesnek gondoltam ilyenekkel fárasztani. Tök örültem neki, hogy ő nem járt koreai iskolába, ezáltal nem tapasztalta meg, hogy milyen toxikus szinten tartják a diákok egymást terrorban… Legalábbis az enyémben pont ez történt. A tanulás tönkretett minket idegileg, az emberek nagy része pedig a helyemre pályázott az egyetemen. Most ilyen szempontból már mindenképpen nyugodt lehetek, mivel nem az a probléma, hogy a szüleim egyáltalán ki tudják-e majd fizetni a féléveket, hanem az eredményeim is elég jók lesznek hozzá. Nekem a tanulás sosem jelentett különösebb gondot, nyilván az ember nehezebben figyel az órákon, ha mellette idol gyakornok, de itt már ilyen gondjaim nem igazán akadtak. Szóval annyi dolgom volt, hogy pár kiegészítést leszámítva újratanuljak egy csomó mindent, amit otthon már átvettem egyszer.
- Nem, nem tudok róla, hogy az lennék. Miért, macska vagy? – halkan nevettem el magam. Kemény lehet együtt élni ilyen dolgokkal, mert azért mindenki eléggé szereti a kedves kisállatokat. Én is szívesen elfogadtam volna egyet, de értelemszerűen a kollégiumban nem lehet tartani, Yang pedig köti az ebet a karóhoz azzal kapcsolatban, hogy nekik csak akkor lehet háziállatuk, ha már Mitchie is gondoskodni tud róla.
- Jó, de azért a nagybácsik elég mások, nem? – én a sajátjaimmal nem igazán találkoztam, a bátyám barátait pedig inkább hívtam Oppának, mint uncle-nek. Elég furcsa lenne ennyi idősen harmincas pasikat így szólítani, bár az a családmodell, ami Alice családjában volt, de valószínűleg ez is azért alakulhatott így, mert tök más kulturális háttérrel rendelkezünk mi ketten. Úgy voltam vele, hogy összességében mi ketten jól kijöttünk és lehetnek jó fejek a nagybácsik, akik körülötte vannak. Sőt valószínűleg sokkal könnyebben megtalálja velük a közös hangot, mint én a sajátjaimmal, mert ők már majdnem annyi idősek, mint apa.
- Persze – mindezt hezitálás nélkül mondtam ki – Akkor is ezt mondanám, ha nem kellene attól rettegnem, hogy meghallja, amit mondok. Mindig jól kijöttünk.
Őszintén meglepődtem azon, hogy a bátyámnak fia született, mivel kislányos apukának képzeltem el… Ahogy Aidát se láttam magam előtt egy fiúval sokáig. Most viszont már én is tudom, hogy a tökéletes gyerek számukra az Mitchie. Nagyon szeretettem az unokaöcsémet, bár pontosan emlékszem arra, amikor még én sem mertem a karjaimba fogni, mert attól félek, hogy elejtem és valami baja eshet. Emiatt nem akartam Alice-re is nyomást helyezni a gyerekkel, de azért bátorítottam abban, hogy nyugodtan nyúljon legalább a baba felé, ha már megmutattam neki. Nyilvánvalóan Mitchell nincs idegenekhez szokva, velem is csak azóta találkozik, amióta ideköltöztem, de ennek ellenére is össze tudtunk barátkozni. Nem sok olyan ismerősömmel találkozott eddig, aki átjött volna hozzánk, mondhatni Alice az egyetlen, illetve a bátyám a haverjaival szokta szétbarmolni a nappalit, mondván, hogy fiúsan játszanak most.
- Teljesen felesleges is lenne. Elférnek itt még egy gyerekkel és szeretik ezt a lakást – gondolom az emberek az első közös otthonukhoz nagyon ragaszkodhatnak. Legalábbis azt láttam Aidán és a bátyámon is, hogy kifejezetten szerettek itt lenni. Nyilván teljesen más egy olyan helyen élni, amit az ember már a tulajdonának érezhet.
- Nem adhatom ki névvel a céget – húztam el a szám – Hiába nem vagyok már a gyakornoka. Azért hagytam ott, mert idejöttem.
Nem akartam komolyabban belemenni, hogy kirúgtak és ezért nem mondhatom el a cég nevét. Elég súlyos dologgal vádoltak meg, ami miatt nem maradhattam ott még annak ellenére sem, hogy nem sikerült rám bizonyítani a dolgot. Talán jobban is jártam így, mert ha debütálok és akkor derül ki, akkor sokkal nagyobb megaláztatásban lesz részem. Azt pedig már nem biztos, hogy ép bőrrel megúsztam volna.
- Tök jó, hogy ennyire társasági lény vagy – valószínűleg a bátyám kifejezetten örült neki, hogy a hozzá hasonló emberek vesznek körül. A valóság az volt, hogy őt is úgy ismertem meg, hogy gyakorlatilag egyedül ücsörögtem egy étterembe és a tulaj lánya leszólított. A legjobb az egészben, hogy Alice nem is ez a személy, hanem az ő barátnője, akik megint érdekes módon találkoztak. Talán Tiffany meg ő nagyon jók voltak az ismerkedésben, de nálam gyakorlatilag csak falakba ütköztek. Sokszor sajnáltam őket azért, hogy velem kellett tölteniük az idejüket és el is gondolkoztam rajta, hogy vajon mennyire szívesen teszik ezt. Tudom, hogy zárkózott vagyok, de nem szeretném, hogy bárki sajnáljon emiatt.
- Minden létező nasi kevés, amióta le lettem tiltva róluk – halkan nevettem el magam. A szigorú diéták már gyakornok korban elkezdődnek. Én azon kevés szerencsések közé tartoztam, akinek a családja megengedhette magának azt, hogy alapvetően egyen. Lehet, hogy a dormokban élni ingyenes volt, a legtöbb helyen annyi gyakornoknak kellett helyet biztosítani, hogy az olyan dolgokat, mint a normális étkezés, nem sokaknak tudták biztosítani emellett. Illetve ott van az is, hogy a közoktatás mennyire drága otthon – ahhoz képest itt kifejezetten jó helyzetben vannak a diákok, bár itt meg más nagyon drága, ami otthon ingyenes, vagy sokkal kevesebbe kerül -, ami miatt nem ritka az, hogy a gyakornokok éheznek. Jobban belegondolva, nem is olyan nehéz „formában” maradni. Sok olyan trainee társam volt, akinek nehéz volt napi egyszer meleg ételt ennie, ami nem ramen vagy egyéb műkaja volt.
- Hm – eléggé elgondolkoztatott a kérdése – Az biztos, hogy nem a tenger mellett. Ha közel vagy hozzá, nem veszíti el a varázsát?
Nálunk családi program volt Busanba átjárni a tenger miatt. Mindig nagyon vártuk az évnek azt a szakaszát, amikor már nyugodtan mehettünk hűsölni a partra. Emellett nagyon szerettem Jeju-t, de ezt biztosan nem mondanám el Alice-nek, mert odarepülni tényleg vagyonokba került és nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. A társadalmi különbségek érzékeltetése szemét dolog, emiatt véletlenül se akarom, hogy azt gondolja rólam, hogy jobbnak hinném magam pusztán azért, mert én születtem meg a családom gyerekeként. Fordítva is történhetett volna és nekem se esne jól, ha ilyen dolgokról mesélne.
- Akár azzal is szórakozhatnak, hogy egyszer az egyikbe, máskor meg a másikba mennek – mondjuk nem tudtam volna elképzelni a felnőtt testvéremet, ahogyan így próbál viccelődni a feleségével, de attól függetlenül, amit mondtam még igaz volt. Nem volt fényűző a ház, amiben laktak, szimplán csak akkora, amit ideálisan használ egy család. Más kérdés, hogy nem mindenki tud az igényei alapján ingatlant választani.
- Borzalmasak – húztam el a szám – Alapvetően félsz a sötét helyektől? Mert akkor ne nyisd ki a szekrényem.
Nagyjából úgy nézett ki, mint Narnia kapuja, de Yang azt is sokszor mondta, hogy olyan vagyok a ruháimban, mint egy dementor. Alapvetően szerettem feketét, emellett jól is állt, bár sokan mondták, hogy csak tovább sápaszt, de túlzottan nem érdekelt mások véleménye. Nem fogok lányosabban öltözködni csak azért, mert elvárják rólam, emellett viszont Alice-nek nagyon jól álltak a rózsaszín árnyalatok.
- Nem hiszem, szimplán csak túlfélt. Ha tőlük megyek suliba, akkor néha elküld átöltözni – mondjuk nem nagyon tud megállítani, mert ha ahhoz lenne kedvem, akkor a nadrágot át tudnám venni a vécébe, utána meg rá se jönne az egész turpisságra, mivel a koliba mennék vissza. Viszont már így is épp eleget hazudok neki ahhoz, hogy ne akarjak még többet a rovásomra írni. Tisztában voltam vele, hogy előbb utóbb rá fog jönni a dolgokra, és jobb lenne, ha nem azért gyanakodna rám, mert rövid ruhákban járok iskolába.
- Hát… Elég helyes, igen – elfordultam, hogy lehetőség szerint ne lássa azt, ahogy elvörösödik az arcom, ebben a hajam valamennyit segített, de összességében elég egyértelmű volt a viselkedésem. Nekem valóban tetszett Yebi, de az a helyzet, hogy ő hasonlónak eddig nem nagyon mutatta a jelét, és arra tudtam ebből következtetni, hogy vagy barátnője van, vagy egyáltalán nem kedvel engem úgy… Biztos nem utál, de azt nem gondolom, hogy minden fiú engem akarna, szóval teljes mértékben volt annak realitása, hogy akár úgy is gondolhatja, hogy én nem a megfelelő lány vagyok a számára.
- Nem is értem őket. Miért gondolják azt, hogy mindenki ki akar velünk kezdeni? – én elég önteltnek gondolnám magam akkor, ha ténylegesen azt hinném, hogy minden pasinak én kellek. Az, hogy mondjuk valaki rám néz a buszon, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a fenekem érdekelné az illetőt. Sőt, nagyon sok olyan eset is van, amikor nem is minket szemelnek ki, csak szimplán úgy néz ki, mintha.
- Persze, hogy pletykásabbak… Ha látnád a bátyámat a haverjaival – még azokkal is úgy beszélnek ki embereket, akik első ránézésre nagyon nyugisnak tűnnek, mint az álom. Mondjuk szerintem vicces az, hogy a férfiak mindig mindent tudnak és ahányszor összetalálkoznak, a pletykálkodás az első dolguk.
- Hát… Nem igazán fényképeztem le még – mondjuk még szerencse, mert tényleg elég megkérdőjelezhető lenne az, ha ilyesmit csinálnék. Social media fiókjaim pedig jelenleg nincsenek – Mi a helyzet a legjobb barátoddal? Nektek is a nappaliban vagy a nyitott ajtónál kell tanulnotok?

▲

little things. | Alice & Natie 2624752903

little things. | Alice & Natie 3874598021

▲ ruhácska ▲ 1 536 ▲

**Alice S. Chwe**

Natalie & Alice

"Making up code names with friends so we can talk about cute boys we like."

- Én is izgultam az elején, amikor itt elkezdtem suliba járni. - Az egyetlen előnye az egésznek az volt, hogy ezúttal Lay és én ugyanazokra az órákra jártunk, mellette pedig biztonságban éreztem magamat. Nem csak azért, mert az elején egyáltalán nem kellett másokhoz szólnom, hanem mert kicsivel kevésbé volt félelmetes, hogy nem Ausztráliában vagyunk. - De biztosan kiderül majd, hogy van olyan a te osztályodban is, aki jófej. - Az ilyesmi az introvertált emberek számára azt hiszem mindig nehezebben derül ki. Mondjuk az is igaz, hogy aki odafigyel és látja hogy ki nem vágyik állandóan az iskolatársai társaságára, könnyen felfedezi a többi introvertáltat. Újnak viszont mindig nehéz lenni egy suliban, így megértem Natalie oldalát is - részben persze.
- Nem vagy allergiás a macskákra, ugye? - Akkor akadnának problémáink, ami a találkozót illeti. Nem tudom milyen fokozatai léteznek egyébként az ilyen allergiáknak, de örülök, hogy nekem nincsen, különben nem tudnám dögönyözni Jonah állatát, akit részben miattam vállalt be. Az is lehet, hogy mindig is akart macskát, csak most úgy csinál, mintha nekem kellett volna rábeszélnem.
- Én próbálok. De néha kiakaszt, mert úgy viselkedik, mintha az apukám lenne. Aminek van értelme, mert apa megkérte, hogy vigyázzon rám... - nagyot sóhajtok. Apa hiányzik ugyan, de a nevelési szándéka tulajdonképp egyikük részéről sem ért célba már jó ideje. Talán felesleges lenne próbálkozniuk és illene már elfogadniuk, hogy felnőtt vagyok én is.
Értettem is a családom aggódását, meg nem is. Én nem hiszek abban, hogy ha mindenben csak a rosszat látjuk, akkor elővigyázatosabbak tudunk lenni. Ha mindig azt várnám, hogy valaki elrabol egy ismeretlen utcán, akkor képtelen lennék megbízni az emberekben, holott mindig is megvolt bennem az a tulajdonság, hogy könnyen teremtek kapcsolatokat, és valószínűleg pont azért, mert szeretnék bízni az emberekben.
- De egyébként szereted, hogy van testvéred? - Én például elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet ez. A helyzet pedig az, hogy nem is igen szeretném már megtapasztalni. Ahhoz apának barátnőre lenne szüksége, de fogalmam sincs mit gondolnék, ha tényleg lenne neki egy. Talán kérdezősködnöm kellene nála, hogy mi a helyzet ezen a téren, hiszen beszéltünk már ilyen témákról, mert volt, amikor ő is kötelezőnek érezte a felvilágosítást az iskolai mellett. Azt hiszem az is legalább olyan ciki beszélgetés lenne, ha arról kérdezném, hogy van-e barátnője, vagy épp vágyik-e egyre.
Aranyosnak tartom a gyerekeket és mindig is könnyen kijöttem velük, részben talán mert én magam sem nőttem fel teljesen lélekben és ezt általában megérzi a másik fél. Épp ezért volt a véleményem Natalie unokaöccséről az, ami. - Nem tudom, hogy olyan kedvében lesz-e. Nekem nem úgy tűnik. - A megérzés ellenére is azonban óvatos mosollyal nyújtottam oda az ujjamat a kisfiúnak, hátha mégis ismerkedős hangulatban van. Nem lenne hátrány, ha nem utálná a jelenlétemet arra az esetre, ha netán máskor is meghívna magukhoz Natie. - Ilyen kicsi gyerekkel biztos én sem szívesen keresnék másik házat. - Nem mintha értenék ahhoz, hogy mikor szeretnek költözni az emberek és mikor nem. Én viszont túl stresszesnek tartanám, ugyanígy háziállatokkal is. Ha valami nem úgy alakul, ahogyan kellene neki, még mi emberek is képesek vagyunk felkapni a vizet, ennek tetejében pedig kisgyerekkel is rendelkezni, vagy háziállattal, akik mind ott lábatlankodhatnak... Nem éri meg.
Figyelmesen hallgatom a lány szavait, majd bólogatva veszem tudomásul azokat. - Melyik cégnél? - Hátha ismerem. Na, nem úgy, mint tapasztalt gyakornok, hanem mint rajongó. - Miért nem folytattad a gyakornokoskodást? - Nem muszáj válaszolnia, ha olyan dologról van szó, ezt remélem ő is tudja, mert külön nem erősítek rá. Nem jut eszembe, hogy neki is mondanom kellene, amit én alapszabálynak tartok.
- Apukám egyedül nevelt, de ovis koromban ismertem meg a legjobb barátomat, azóta nagyon sok időt töltöttünk együtt. - És talán ez az a megismerkedés az oka annak is, hogy most már nem vagyok hajlandó lemondani róla, vagy elfogadni, hogy nélkül éljen valahol. Miatta jöttem New Yorkba és ő volt az, aki gyerekkoromban is gondoskodott arról, hogy ne érezzem magamat olyan egyedül. - Szerintem ezért nem szeretek egyedül lenni. - Vagy csak szimplán örököltem apa nyitottságát. Ő is kifejezetten jól kommunikál az emberekkel és szerintem sokan szeretik, mert irtó jófej.
- Hát mert kihasználom a helyzetet. Ha mások lennének a körülmények, haza kellett volna mennem. - Amit még mindig nem teljesen értek. A családom nagy része ebben a városban él, mindig is itt élt és jól elvan itt. Értem, hogy apa meg anya Ausztráliát szerették jobban és igen, ott is vannak rokonaim, meg barátaim, de... Ez az egész olyan bonyolult. Az lenne a legjobb, ha létezne teleportálás és egy szempillantás alatt ott tudnánk lenni a másiknál, vagy épp otthon.
- Ez szerinted csak egy kevés? - Nevetve figyeltem, ahogyan újabbnál újabb dolgokat nyújt oda nekem, de mégsem ellenkeztem olyan hevesen. A barátnős alkalmaknak az egyik legjobb oldala, amikor valamilyen nasi társaságában meg tudjuk beszélni az aktuális fiú ügyeinket és az élet értelmét ennyi idősen. Én például eléggé nyitott voltam Natalie felé is, hiába nem egy iskolába jártunk - és az anyagi helyzetünk sem közelíti meg egymásét -, attól még el tudtam képzelni, hogy hosszú távon is barátok leszünk.
- Igen, igazából pár kilométerre volt csak. Olyan tízre maximum. De ha a megfelelő helyen élsz Sydneyben akkor alapból ott van a Lane Cove meg a Parramatta. Ezek folyók. - Az utolsó szavakat csak pár másodperc szünet után toldom a mondandómhoz, mert megfordul a fejemben, hogy talán nem mindenki olyan ismerős az ausztrál földrajzot tekintve, mint én, az ausztrál, aki ott is élt. - Te hol élnél szívesebben, folyó vagy tengerparton? - Én már csak azért is a tengerpartot választanám, mert egy ilyen helyen ismerkedtem meg Layvel. Remélem, ha majd jóval idősebbek leszünk, akkor is tudjuk majd tartani a kapcsolatot és nem élünk majd túl messze egymástól.
- Legalább nem veszekednek rajta. - Mosoly jelent meg az arcomon, ahogy elképzeltem a jelenetet. Habár a korábban megismert baba még biztosan nem tudna úgy vitázni, mint mondjuk a felnőtt szülei, de nem is kell neki.
- A sötét szobák olyan szorongatóak tudnak lenni. - Bólogatva értek egyet vele, amikor arra terelődik a szó, hogy ki hol érzi jobban magát. Nem azért jegyeztem meg a színekkel kapcsolatos dolgot, mert ne gondolnám, hogy illik hozzá a pink. De csak mert valaki szeret egy adott színt, vagy hordani szokta, nem kell hogy teledekorálja vele a szobáját. A Natalié pedig kifejezetten ízléses volt. A konyhában korábban megszerzett dolgokat most a lánnyal együtt pakoltam le oda, ahová ő maga is. Így ránézésre talán kicsit nagy adagnak is tűntek ezek a dolgok kettőnknek.
- Lehet, hogy olyasmit lát, amit te nem. - Mondjuk hogy tetszik a fiúnak és ezért nem tanulhatnak kettesben egy szobában, helyette szem előtt kell lenniük. Valamilyen szinten pontosan ezt csinálta Jonah is, ami az utóbbi időben elég fojtogatónak bizonyult, épp ezért próbáltam leküzdeni azt. Eddig semmi nem sikerült, de amikor kiderült számomra, hogy Jonah és Jordan összevesztek, valamennyire elfogadóbbá váltam, mert van elég bajuk anélkül is, hogy én beleszólnék a szerelmi életükbe. Vagy úgy egyáltalán az életükbe.
- Na és tetszik neked a fiú? - Talán túlságosan nyílt voltam, amikor rákérdeztem erre, de érdekelt a dolog. Lehet, hogy nem is a fiú arcára van ráírva a dolog, hanem fordítva, Natalie az, akinek bejön a tanulótársa. - A fiú rokonok mind ilyenek igazából, nekem sem hagyja Jonah, hogy bármi hasonlót csináljak. Egyedül azért fogadták el a közös tanulást nálunk, mert nekem a legjobb barátom segített mindig is, és őt ismerik. - Ráadásul történetesen Lay fiú. De mindig illedelmes volt és aranyos, ezért az én családtagjaim is úgy kezelik már, mintha egy lenne közülünk.
- Azt mondják, hogy ők a pletykásabbak is. - Épp ezért nem lenne joguk kritizálni minket, vagy a választásainkat amikor bizonyos dolgokba bele akarunk vágni. Az egyetlen érvük talán csak az lehet, hogy idősebbek nálunk és több a tapasztalatuk. - Van képed a tanulós fiúról? - Irtó szomorú lennék, ha nemmel felelne, mert most már addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem, hogy pontosan hogy néz ki az a fiú és van-e alapja félni Natalie testvérének tőle.

ruha | 1308 | ne tessék megenni Embarassed

| ✿

**Natalie Young**

Alice & Natalie

Pontosan tudtam, hogy mennyire furcsa lehet Alice számára a viselkedésem, mivel kettőnk – vagy akár hármunk – közül mindig én voltam a leginkább távolságtartó. Nyilvánvalóan voltak rá elég nyomós okaim, viszont mivel a lányok nem ismernek, valószínűleg örökké azt fogják hinni, hogy szimplán csak félénkebb vagy csendesebb vagyok az átlagnál. A magam részéről ettől egy kicsit szomorú lettem, mivel elég lehetetlen módja a barátok találásának az, ha egyszerűen képtelen vagyok önmagam lenni a társaságukban. Ezzel pedig valahol őket is, és magamat is átverem, ami miatt nyilvánvalóan éreztem bűntudatot, de már túlságosan elengedtem a tényt ahhoz, hogy egyszerűen foglalkozni tudjak vele. Valamilyen módon meg kellett nyugtatnom a családomat azzal kapcsolatban, hogy érnek szociális ingerek, ennek pedig az volt a legjobb módja, ha barátkoztam másokkal. Mivel Alice kedves lánynak tűnt, megfelelő személynek számított ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljam újra normális mederbe terelni az életem, vagy pedig ennek az illúzióját fenntartani mások számára.
Mivel aggódtam a testvéremért, szinte biztos voltam benne, hogy az a legjobb, ha egyszerűen megvédem őt attól, amibe keveredtem, és saját hibámon kívül okoztam a családomnak. Pontosan tudtam, hogy miattam van most egy elég nehéz időszaka a szüleimnek is, lényegében pedig egyetlen megoldás sem maradt volna a családunk megmentése érdekében azon kívül, hogy elhagyom az országot. Valószínűleg örök életemre zaklatónak bélyegeztek, így, ha vissza is mennék, minden bizonnyal nehéz lenne újra nyugodt életet élnem. Nyilvánvalóan kicsi az esélye annak, hogy összehozna a sors a volt osztálytársaimmal, de ennek ellenére szerettem volna tiszta lapot. Miközben pedig erre a lányra pillantottam úgy éreztem, hogy talán ő is azon emberek közé tartozhat, akikért megéri kimozdulnom a lakásból.
- Nem, még nem – finoman megrántottam a vállam – Nem jövök ki annyira az osztálytársaimmal.
Gondolom ez nem volt számára meglepő, emiatt elég könnyed hangon közöltem vele a tényt. Mivel konkrétan tudtam, hogy túlságosan nehéz számomra felvenni az iskolában a fonalat – már ami a barátságokat illeti, a tárgyakkal túl nagy gondjaim nem voltak – magam is azt éreztem a legjobb módszernek, ha egyszerűen megpróbálom mindezt úgy előadni, mintha természetes lenne. Akkor egy idő után magam is annak találom a dolgot.
- Szívesen átmegyek majd a nagybátyádhoz – mosolyogva jegyeztem meg, mert ez még egy lehetőség volt arra, hogy megnyugtathassam Oppát. Alice pedig egy kedves lány, bíztam abban, hogy talán egyszer tényleg lehet egy olyan barátom, akinek nem csak arra leszek jó, hogy eláruljon a saját bőrének mentéséért. Nem tudtam eldönteni, hogy So Mi pontosan mivel etette saját magát is, de határozottan azt láttam a szemébe, amikor megvádolt, hogy magát teljesen ártatlannak gondolja.
- Ez szomorú – én magam nem szenvedtem el balesetet egy bizonyos kísérletet leszámítva, de úgy éreztem hirtelen, hogy együtt tudok érezni a nagybátyjával – Remélem hamarosan jobban lesz. Vigyázz rá, biztos sokat jelent neki a kedvességed.
Szerintem, ha a saját testvéremnek lenne balesete, akkor minden bizonnyal kiakadnék. Viszont, mivel nekem nem volt nagybátyám, a bátyám barátait szólítottam nagybácsinak. Konkrétan emlékszem egy alkalomra, amikor ők ketten részegen kerültek haza, én pedig hatéves forma kislány lehettem. Megébredtem arra, hogy hánynak, apa pedig a két fürdőszoba között rohangált fel-alá. Én pedig a macimat szorongatva sírtam, amiért rosszul voltak mind a ketten, pedig annyira örültek egymásnak. Apa nem magyarázta el azt nagyon sokáig, hogy pontosan miért hánynak, de miután rájöttem, hogy Dan lényegében csak a rosszba viszi bele a bátyámat, egyszer megfenyegettem.
- Köszönöm – halvány mosoly ült ki az arcomra – Egész meglepő, hogy páros nevünk lett. Nagy közöttünk a korkülönbség, de a szüleim ragaszkodtak hozzá.
Azt már nem tettem hozzá, hogy a Tae Ri kicsit régimódi volt, a Tae Yang ezzel ellentétben pedig egy olyan név, ami sosem megy ki a divatból. Úgy érzem, hogy illett is a testvéremhez, mert mindig jó kedvem lett, amikor elmosolyodott, tehát hasonlított a Napra. Nem elég, hogy a jobb orrot ellopta előlem, még jókor is született meg, amikor a szüleink nem éreztek arra késztetést, hogy a hagyományokat elkezdjék tisztelni.
- Ugye? A legszebb kisfiú – mosolyogva nyomtam egy puszit az unokaöcsém homlokára, aztán intettem a fejemmel, hogy nyugodtan jöjjön közelebb – Nem túl sírós. Először nyújtsd oda neki az ujjad. Ha elkapja, akkor megfoghatod.
Legalábbis én úgy vettem észre, hogy Mitchie csak azoknak hajlandó megfogni az ujját, akiket már a bizalmába fogadott. Pontosan emlékszem, hogy annak idején Ye Binnek is megmutattam, de őt először csak nézte, szóval egyszerűen békén hagytuk a babát, aztán elmentünk tanulni.
- Elég visszafogottan élnek a bátyámék – egy kicsit megvontam a vállam, aztán közelebb hajoltam hozzá és gyorsan körbe néztem még egyszer, mielőtt suttogni kezdtem neki – Nem tűnik logikusnak a ház mérete, de szerintem terveznek még egy babát maguknak és nem akarnak költözni.
Mondjuk elég nehéz lett volna megmondani, hogy mikor lenne ideális Aidának szülni a következő gyereket, de én határozottan úgy láttam, hogy a bátyám és ő nagyon szeretik egymást. Néha kicsit idegesített is ez a tény annak ellenére, hogy soha nem láttam őket csókolózni… Az esküvőjüket leszámítva, de nyilvánvalóan azt is undinak találtam. Ennek ellenére örülök a boldogságuknak, mert sokat jelentett nekem, hogy a testvérem talált egy olyan nőt, akivel jól vannak. Szívesen gondoltam arra, hogy ők ketten olyanok, mint anya és apa.
- Igazából valahol megszoktam már – picit elmosolyodtam – Otthon sokáig voltam a suliban, illetve azon kívül még jártam egy céghez gyakornokoskodni. Emiatt keveset láttam a szüleimet.
Lényegében ugyanazt csináltam, mint most. Egyszerűen felkaptam az uzsonnámat, és elindultam a suli felé. Ha Aida nem tudott volna gondoskodni rólam, akkor minden bizonnyal keresek magamnak egy boltot, ahol sok koreai kaját árulnak és egyszerűen belefulladok a ramenbe a Hunter tetején.
- Szerintem nagyon igényelheted mások társaságát – mindezt szelíd mosollyal mondtam ki az arcomon. Valószínűleg nagyon jó barátnők lehettünk volna, ha jóval korábban ismerkedünk meg egymással. Most sem gondolom azt, hogy fullasztó lenne a társasága, ugyanakkor egyszerűen nehéz volt benne megbíznom. Ha egy pillanatra elhittem, hogy tényleg barátok lehetünk, akkor mindig közbeszólt valami olyan emlék, ami ténylegesen meggátolt abban, hogy folytatni tudjam az életemet minden gond nélkül.
- Egyáltalán, miért kellene megharagudnia? – egészen meglepődtem a feltételezésen is – Te nem olyan helyzetben vagy, mint én. Nem élhetsz kollégiumban.
Ami szintén nem feltétlenül a legbiztonságosabb hely, de legalább vannak olyan meghozott szabályok, amik miatt legalább valamennyire kordában vagyunk tartva. Mivel én magam nem igazán mászkáltam lámpaoltás után, és nem is fogyasztottam általában alkoholt, a bátyám egy kicsit nyugodtabb lehetett.
- Jó, akkor hozok mindenből egy kicsit – lábujjhegyre emelkedve kezdtem el kirámolni a kamrát, a dolgokat pedig sorra adtam oda Alice-nek. Mivel a bátyám már elment mesét nézni Mitchellel, az utolsó zacskó chipsért fel kellett ugranom, hogy ténylegesen elérjem. Csak akkor vettem el már a lánytól néhány cuccot, amikor úgy éreztem, hogy végeztem, meg amúgy is tudtam, hogy nem fogunk mindent megenni.
- Ausztráliában közel laktatok a tengerhez? – teljesen ártatlannak ítéltem meg a kérdést – Biztos jó lehet ott felnőni.
Én magam csak akkor tudtam ténylegesen lemenni a tengerhez, ha a szüleim elvittek Busanba, de a dél-koreai éghajlat nem a gatyarohasztó melegről híres. Emiatt akkor strandolhattam először úgy igazán, amikor egy mediterrán országban jártam, viszont akkor is inkább Európát vettük célba.
- Nincs túl sok – finoman megvontam a vállam – Talán három. Hasznos tud lenni, ha már van egy baba.
Legalábbis Aida teljes beleéléssel magyarázta el nekem, hogy így legalább Mitchie pelenkázóját nem kell a szobában tartani, ez pedig nagyon jó. A másik előny meg gondolom az volt, hogy a bátyám sem nyitott rá olyankor, amikor nem akarta. Illetve az is jól jött, ha mondjuk én voltam náluk, mert akkor már hárman verekedtünk volna egy helyiségért. Az, hogy ezen kívül még voltak extra vécék… Már más kérdés. Nem akartam úgy tűnni, mint aki nagyzol, ezért egyszerűen csak magamban tartottam a megjegyzésemet azzal kapcsolatban, hogy a papa nyaralója ennél sokkal nagyobb volt.
- Azt hiszem én is – mondjuk nem volt túl aktuális a kérdés, de ennek ellenére is elmosolyodtam. Lehet, hogy csak a koromból kifolyólag, de egyszerűen képtelen voltam magam anyaként látni. Egyelőre pasit sem akartam, nemhogy férjet, de attól tartok, hogy Yang eléggé mérges lenne, ha hazaállítanék egy fiúval és azzal a szöveggel, hogy házasok vagyunk.
- Nem sokat tartózkodom itt - finoman megrántottam a vállam – De amúgy utálom a sötét szobákat. Emiatt jobb így. Örülök, ha tetszik.
Azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg majd ezt a szobát meg fogja kapni Mitchell, amikor kicsit nagyobb lesz, és kinövi a babaszobát. Így is voltak random játékok nálam, mivel túl sok ilyennel rendelkezett, és nálam is szokott velük játszani. Szóval ezeket össze is szedtem és gondosan a sarokba raktam, miután lepakoltam a nasik meg üdítő egy részét az ágyra.
- Nem – finoman ráztam meg a fejem – Oppa nem engedi. Magam sem tudom miért. Szerintem nála megbízhatóbb külsejű fiú nem létezik.
Meg Yebi maga is beismerte már, hogy még nem volt barátnője, én pedig nem gondolom, hogy az emberek ezekről hazudni szoktak.
- Ha te tanulnál, veled biztos megengedné, hogy itt maradjunk, mert lány vagy – még a szemeimet is elkezdtem forgatni – És akkor még ők vannak megsértődve, amikor rosszakat mond az ember a férfiakról.

▲

▲ ruhácska ▲ 1 462 ▲

**Alice S. Chwe**

Natalie & Alice

"Making up code names with friends so we can talk about cute boys we like."

Őszintén szólva nem szerettem volna, ha probléma adódik abból, hogy én egyedül lógok Natalieval, amikor valójában Tiffnek köszönhetően ismertem meg. De ha jobban belegondolunk, hiába vagyunk még fiatalok, máris olyan nehezen tudtuk összeegyeztetni a szabadidőnket, mintha már teljes mértékben felnőttek lennénk, munkával meg saját családdal, meg ilyenekkel. Csak reménykedni tudtam abban, hogy később nem lesz belőle semmi probléma, de mivel nem sok esélye volt, hogy hazautazzak, vagy Layvel együtt véglegesen hazaköltözzünk, lényegében csomó időnk van arra is, hogy egyszer bepótoljuk az elmaradt alkalmat, amikor mindhárman tudunk találkozni. Fontosnak tartottam, hogy új ismerősöket szerezzek itt, mert bár legjobb barátom az örökre és végérvényesen volt, attól még nem töltöttük együtt minden időnket Layvel.
Rég volt utoljára részem abban, hogy nekem kelljen megfelelnem valakinek, mert amikor New Yorkba jöttem, tulajdonképpen a legjobb barátomnak kellett izgulnia azért, mert a nagybátyámhoz hívtam őt lakni. Én továbbra is jó ötletnek tartom, ami akkor eszembe jutott, mert neki is könnyebb lehet, ha viszonylag ismert emberek között tölti az idejét. Jonah bácsikám olyasvalaki, akit azt hiszem nehezen lehet igazán megismerni és tud igazán morcos lenni, de összességében szerethető. Nagyon más, mint apa, akinek szinte rögtön leesett, hogy Lay és barátok vagyunk, de nem véletlenül nem egy ember ők. Csak remélni mertem, hogy ahogyan apa is megszerette Layt, úgy én sem leszek teljesen antipatikus Natalie családja számára. Részben azért is, mert nagyon más helyzetből indulunk mi ketten és ez a sorozatokban meg filmekben általában problémát okoz. Még ha tudom is, hogy most nem filmben, vagy sorozatban vagyunk.
- Miért, az iskolából még nem hívtál át senkit? - Nekem például határozottan jól jött, hogy Lay és én most egy osztályba jártunk, mert így nem volt annyira félelmetes az első nap. Ugyanakkor Natalie-t sokkal határozottabbnak gondolom magamnál, szóval neki sem lehetett túl sok gondja az ismerkedéssel. Ezért sem értem miért gondolná bárki, hogy nem léteznek a barátai. - Legközelebb majd te is jöhetnél hozzánk - vetettem fel jókedvűen. - Nem Sydneybe, hanem a nagybátyámhoz, de érted. - Nevetve igazgatom meg a hajamat. Ha most választhattam volna, hogy én menjek Ausztráliába, vagy apa jöjjön ide, New Yorkba, akkor határozottan az utóbbira szavaztam volna. Sajnáltam, amiért egyedül hagytam őt, ugyanakkor egyáltalán nem értettem, hogy miért költöztek oda eredetileg is anyával. Itt volt mindenki más a családból és ha nekem lettek volna testvéreim, tuti fontosabb lett volna, hogy az ő közelükben legyek. Habár a kenguruk miatt Ausztrália is elég menő.
Natalie biztosan megértené, ha elmesélném neki, hogy mit érzek azzal kapcsolatban, hogy a családom teljesen szét van szóródva a világban, hiszen ő maga is így élte az életét jó ideig, amikor a bátyja ide költözött az Államokba. Ha Jordan Spanyolországban marad és Jonah is állandóan utazgat, valószínűleg a mi családunk egy idő után teljesen elveszítette volna a kapcsolatot egymással. Gyakrabban kellene elszöknöm otthonról, akkor talán többet lennénk együtt.
- Mm... Balesete volt. - Ezt volt a legegyszerűbb kimondani úgy, hogy valamennyi igazságtartalma is legyen. Egyébként is mindig úgy éreztem, hogy amiért én vagyok a családban a legkisebb, nekem nem is mondanak el mindent. A rossz dolgokat igazából nem is akartam tudni, de ettől meg úgy éreztem magamat, mint aki mindig le van maradva. - A Natalie is illik hozzád. - Ezt pedig határozottan így gondoltam. - Tök menő, hogy páros nevetek van a bátyáddal. - Mosolyogva magyaráztam. Egy ideig én is szerettem volna testvért, mert sok barátomnak volt, többek között például Laynek is és nagyon menőnek éreztem volna, ha nekem is van egy nővérem, vagy húgom. Akkor nekünk is lehetett volna páros nevünk. Legalábbis az elképzelések szerint lehetett volna. Azóta persze már lemondtam róla, hogy testvérem legyen; épp elegen voltunk ketten, apa meg én.
- Nagyon édes kisfiú - mosolyogva fordultam Natalie felé. Nem volt ismeretlen ilyen kicsi gyereket látni, habár itt New Yorkban még nem vigyáztam ilyen korú babára, mert szerintem egy évesen még annak számítanak a gyerekek. Úgyhogy valamilyen szinten furának bizonyult látni az aprócska kezeket és lábakat. - Nem fogja elsírni magát miatta? - Kérdeztem vissza rögtön. Lehet, hogy vannak, akik mondjuk az öltözködésem miatt aranyosnak tartanak, de a babák nem ez alapján ítélik meg az embereket, én pedig nem vágytam arra, hogy a kisfiú véletlenül miattam legyen szomorú. Még a végén a szülei is megharagudnának rám.
- Okés, köszi. - Azokba az irányokba nézelődtem, amerre a lány mutogatott és az emlékezetembe is véstem, ha szükség lenne rá. - Kívülről nem is tűnt ekkorának a ház. - Habár az is lehet, hogy csak nem nézegettem annyira, mert azon izgultam, hogy vajon milyen benyomást fogok kelteni. Remélem így utólag is, hogy jót.
- Jaa, értem - bólogatni kezdek, miközben kimondom a szavakat, habár nem lehetek túl meggyőző. Tény, hogy én magam sem a nagybátyáim ajtaján kopogtattam, amikor először New Yorkba jöttem, de nem is az volt a cél, hogy az idősebbik férfinál lakjak és itt végezzem el a nem befejezett középiskolát. - De még jó, hogy nem vagy teljesen egyedül a városban. Szerintem félelmetes lenne egy ekkora helyen tök egyedül lenni. - Ezért sem gondolkoztam például eddig azon, hogy elhagynám Sydneyt, de a Lay családjával történt baleset beleszólt ezekbe a tervekbe. Már ha lehet őket egyáltalán annak nevezni.
- Én ott tuti nagyon egyedül érezném magamat. -
De az is lehet, hogy már csak nagyon megszoktam, hogy mennyi ember van körülöttem. Amikor még Ausztráliában éltem és apa dolgozott, akkor is inkább töltöttem el valahol az időt, mintsem, hogy teljesen egy szál magamban kelljen otthon ülnöm és várakoznom. Amúgy sem voltam soha az a típus, aki könnyen tudna egyedül koncentrálni mondjuk a házikra. Ezért is kellett mindig társaság, legalább arra, hogy együtt tanuljak valakivel.
- Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy költök olyan dolgokra is, amit nem csak magam miatt vennék meg és így a nagybátyám sem haragudhat rám, amiért vele lakom. - Így még csak azt sem kaphatom meg, hogy ne lennék elég felelősségteljes, mert dolgozom azért, hogy pénzt keressek és később adhassak belőle Jonahnak is. Amúgy is, apa rá bízott, szóval nem látom túl sok esélyét annak, hogy ki akarna rakni.
- Nekem mindegy. Igazából jobban szeretem az édeset, de utána mindig sósra vágyom, szóval jöhet akár mindkettő. - Jókedvűen magyarázok, miközben azt figyelem, a barátnőm milyen akciót hajt végre a konyhában. Ha felajánlottam volna a segítségemet sem mentünk volna sokkal többre, mert kettőnk közül ő a magasabb. Nekem csak még nagyobb szenvedés lett volna kivenni bármit abból a szekrényből. - Köszi - jelentettem ki, amikor megkaptam a tálcát. Ha megvoltunk a felpakolással, csak követtem őt a megfelelő irányba.
- Tényleg szép. Én egyszer szeretnék majd a tengerparton lakni, és csomó olyan házat láttam már, ahol ugyanennyi az ablak. - Vannak azok a házátalakítós műsorok, amikből sokat lehet tanulni. Én legalábbis szívesen nézem őket, habár Henrynek erről teljesen más a véleménye. De végül is engem meg az nem érdekel, amit ő néz.
- Hány fürdőszobájuk van? - Kérdeztem hüledezve, de rögtön kitört belőlem a nevetés. Alapvetően Jonah háza sem volt egy lyuk, de ott lényegében sosem álltam neki számolgatni, hogy melyik helyiségből hány van pontosan.
- Milyen aranyos! Ha egyszer férjhez megyek, én is így szeretném csinálni. - Persze ahhoz szükség lesz arra is, hogy ne csak hogy elvegyen valaki, de elég időt töltsünk együtt, hogy gyerekünk lehessen és boldogan éljünk. Apának nem volt meg ez, amit kifejezetten sajnálok is, mert nagyon szerethette anyát, ha azóta sincs új barátnője. Nem mintha elvárnám tőle, hogy legyen valakije, de néha magányos lehet. - Okés... Hű! - Még mindig a korábban a kezembe nyomott tálcával fordultam körbe a helyiségben. - Milyen szép! Szép a szobád - mosolyogva fordulok vissza, Natalie felé. - Nem is gondoltam, hogy ilyen sok rózsaszín lesz a szobádban. - Nem mintha Nataliet össze kellene kötni azzal, hogy szereti a fekete színt az öltözködésében. Az nem jelent semmit, hogy milyen színeket viselünk. Én is nagyon szeretem a rózsaszínt és gyakran hordok is olyan darabokat, de nem azonosítom magamat a színnel. Aztán persze az is lehet, hogy ha mást kérdeznék, teljesen másképp gondolná. - Itt szoktatok tanulni azzal a sráccal a sulidból is? - Nekem hasonlót például Jonah valószínűleg meg sem engedne. Még Layvel is szem előtt kell lennünk, pedig semmi rosszat nem szoktunk együtt csinálni.

ruha | 1331 | ne tessék megenni Embarassed

| ✿

**Natalie Young**

Alice & Natalie

A magam részéről nagyon aggódtam a bátyámért. Mindez talán furcsa lehet, és én magam sem szerettem volna szavakba önteni a dolgot, de mivel már jóval idősebb nálam és megtanultam sok mindent az életben, egyszerűen tudtam, hogy nem okozhatok neki csalódást és kelthetek benne olyasmi aggodalmat, amit én is éreztem iránta. Féltem, hogy egyszer majd a szomorú tekintetét fogom látni amiatt, amilyenné váltam. Ezért is volt fontos számomra, hogy valamilyen szinten találkozhasson a barátaimmal. Rosszul esett neki folyamatosan arról hazudni, hogy miért vagyok jól, és így legalább egyetlen alkalommal nem kellett megtennem mindezt. Sokat jelentett nekem mindez nekem, és talán Alice fel sem fogja, hogy mennyire fontos a mai nap számomra. Egyáltalán nem akartam Oppát azzal traumatizálni, ami otthon történt, hiszen egyelőre úgy tűnt, hogy sikeresen elmenekültem az egész elől. Ha tényleg egy leszek a szerencsések közül, aki megússza ezt az egészet, akkor minden rendben van, és soha nem fogok szembesülni azzal, hogy mekkorát tudna bennem csalódni.
A beilleszkedés nem ment egyszerűen. Hiába voltam korábban nyílt és kedves mindenkinek, a koreai diákok egyszerűen gonoszok és előítéletesek lesznek minden alkalommal, ha valakivel kapcsolatban felmerül egy olyan dolog, amivel a tökéletlensége van bizonyítva. Ha ebbe még többen bele tudunk keveredni, akkor a helyzet rosszabbá válik. Nincs az a szülő, vagy tanár, aki ebben az esetben tisztázni tud egy diákot. Mindennél előrébb vehető az iskolák hírneve, így a diákokat a fegyelmi bizottság előtt akár ártatlanul is elítélhetik, az ügyet nem vizsgálják ki rendesen, és akkor történnek azok az esetek, amik velem is. Ugyanakkor engem már senki nem kérdezett meg arról, hogy mi van velem és mennyire viselt meg ez a helyzet. És most ezek miatt vagyok egyszerűen képtelen megbízni mindenkiben, aki a környezetemben van, és nem tartozik a családomhoz.
Alice egészen ártalmatlannak tűnt, ami sok szempontból hasznos volt jelenleg. Yang meg fog tudni nyugodni, ugyanakkor szinte biztos vagyok benne, hogy sokszor el fogja mondani nekem még a jövőben azt, hogy bezzeg ez a lány mennyire aranyos és talán nekem is meg kellene változtatnom a stílusomat annak érdekében, hogy ne kezdjen el természetesen is őszülni. Én a magam részéről úgy gondoltam, hogy nagyon röhejesen mutatnék rózsaszínben. Az egyetlen nem sötét szín, amit szívesen felvettem az a fehér volt, és csak azért rendelkeztem olyan ruhákkal, mert nyáron túl meleg lenne a cuccaim nagy része.
- Szerintem eddig a pillanatig azt hitte, hogy hazudok neki arról, hogy találtam barátokat – egész halkan súgtam ezt oda a lánynak, mert voltak idők, amikort tényleg így volt a dolog – De most már biztos lehet benne, hogy nincs így, hála neked.
Azért azt nem mondtam volna, hogy már most annyira közel álltunk egymáshoz, mintha mindig is ismertük volna a másikat, de ettől függetlenül az arcomon őszinte volt a mosoly. Szívesen meghívtam volna Tiffanyt is magunkhoz, de ő elég sokat dolgozott, így hasonlóra még nem volt lehetőségem. Addig pedig Alice szavait figyelmesen hallgattam, de amint találkozott Nataeyanggal a konyhában, elhallgatott a dokumentumfilmmel kapcsolatban. Nekem majd emlékeztetnem kell magam arra, hogy kérdezzek rá, mert tényleg érdekelt, hogy vajon mit nézhetett a lány.
A konyhában nagyon hamar lezavartuk a beszélgetést, szóval a lányt is átvezettem inkább a jóval otthonosabb nappalinkba. Örültem neki, hogy a testvérem olyan szép helyen lakik, ahol nyugodtan fogadhatok vendéget. Hiába voltam a kollégiumi szobámban egyedül, mégiscsak kényelmesebb volt egy olyan házba hívni valakit, ahol négyen tartózkodtunk maximum. Abból pedig az egyik személy határozottan egy baba volt.
- Miért ennyire komor a nagybátyád? – kíváncsi voltam, mert a mi családunk merőben más volt. Engem lényegében mindenki elkényeztetett a szeretetével, és senki sem szólt hozzám komoran. Ebből a bűvkörből persze ki fogok esni hamar, mert most a legaranyosabb családtagunk Mitchie lett, ami teljesen érthető is – Ha a Tae Ri tetszik, úgy is szólíthatsz. Azt hiszem arra egy kicsit jobban is hallgatok.
Határozottan bólogattam a lánynak, bár már én sem voltam biztos abban, hogy melyik nevem a jelentősebb a számomra. Egészen hamar meg tudtam szokni a Natalie-t, amit lényegében ugyanazért vettem fel, mint mindenki más. A Tae Ri az amerikaiaknak talán túlságosan is nehéz lett volna, így nem akartam kínozni vele senkit se.
- Egy éves múlt – büszkén, kihúzott derékkal mondtam mindezt, aztán az unokaöcsémre pillantottam. Persze egy gyereket megcsinálni sosem jelentett nagy dolgot, de már teljesen más tészta volt, ahogyan a testvérem és Aida nevelték őt. Nem is beszélve a szép otthonról és minden másról, amit megteremtettek ennek a kisfiúnak. Tényleg azt hiszem igazán büszke voltam rájuk emiatt.
- Szeretnéd megfogni amúgy? – ha igennel válaszol, akkor óvatosan a kezébe adom a babát. A kérdésére pedig kicsit elgondolkoztam, mert én magam sem tudtam, hogy mennyire lenne felesleges flexelés végig vinni őt az egész lakáson. Talán jobb lenne, ha csak a legfontosabbakat érintjük? Mondjuk nem a hűtőnket akartam kinyitni neki, szóval talán mégis megtehettem azt, hogy rendesen körbevezetem.
- A mosdókba nem vinnélek be feltétlen – mondtam végül – Ha szükséged lenne rájuk, akkor egyet találsz ott az előszobában, és a földszinten is arra, nézd.
Úgy éreztem, hogy néhány dolgot jobb, ha csak megmutatok neki kívülről. A mellékhelyiségek határozottan ilyenek voltak. Ha szüksége lesz rájuk, akkor úgyis felkeresi majd őket, amúgy senkit sem érdekel a vécécsészék márkája.
- Azok ott egy hálószoba, és Oppáék szobája – a csukott ajtókra mutattam. Egyszer felfedeztem hétvégén, hogy külön szobából jöttek ki ők ketten, de gondolom veszekedhettek az előző éjjel. Minden házasságban lehetnek mélypontok, tehát gondolom ezért aludtak külön. Amúgy meg belegondolni se nagyon akartam, meg nem is érdekelt, hogy ők vajon mit csinálnak zárt ajtók mögött.
- Nem akarok gondot okozni nekik – finoman megvontam a vállam a kérdésére – Tudod, nehéz lehet egy kisfiúval és Aida is sokat dolgozik, így egyedül lennék a házban a legtöbb esetben. Hirtelen döntöttem úgy, hogy itt szeretném befejezni a tanulmányaimat, és apa azt szerette volna, ha nem kell a bátyámnak miattam pluszt vállalnia.
Így is reggeltől estig dolgozott, és bár sokszor ebédeltünk együtt, ennek ellenére volt egy fia és egy felesége, tehát akaratlanul is ugyan, de a perifériára kellett szorulnom. Nekem is voltak szüleim, akiknek gondoskodnia kellett rólam, épp ahogyan Oppa is apa lett és így a kisbabája meg a nő, aki szülte neki lesz az első.
- Nekem rendben van a kollégium, szerintem azt is meg kell tapasztalnia mindenkinek – mosolyogva vonogattam a vállam, mintha tényleg oké lenne számomra, pedig nem egyszer éreztem magam magányosnak, ami elszomorított. De sokkal jobb volt azoknak a társaságánál, akiktől féltem. Amikor úgy döntöttem, hogy Alice-t fel kell vezetnem a szobámba, Mitchie-t a helyére raktuk és a lányba karoltam. Úgy indultam el vele a konyhába, hogy valami nasit szerezhessünk.
- Elkezdődött a fiad kedvenc meséje – mosolyogva böktem oldalba a bátyámat, aki a hatalmas tenyerét a fejem búbjára tette, amikor elment mellettünk és csatlakozott a gyermekhez a tévézős programhoz. Ahányszor jövök hozzájuk így tespedve találom az embert. Elvileg jár futni, ami mondjuk az alkatán látszott, de én magam sem értettem, hogy pontosan mikor műveli még azt is.
- Igazából bármi történik, felhívom Tae Yangot – válaszoltam neki egyszerűen – És a suli is közelebb van a kolitól. Így is minden hétvégén velük vagyok, tehát lényegében az ellátásomról és a zsebpénzemről is sokszor gondoskodnak.
Nem csak ők, apa is mindig küld pénzt. Sokszor ez elegendő és a bátyámnak nem kell még pluszba is adnia, ez pedig elég sokat számított. Tudom, hogy a bátyám is szívesen ad, de így legalább nem okozok még több gondot neki.
- Fosszuk ki a kamrát és indulhatunk is – fel kellett másznom a pultra azért, hogy néhány tálat és tálcát kivehessek a konyhaszekrényből, mert én sem nőttem túl magasra. Fogalmam sincs Aida hogyan éri fel ezt a részt, viszont azzal tisztában vagyok, hogy utálja, ha ezt csinálom. Most nincs itthon, tehát megtudni biztosan nem fogja, de ennek ellenére is azonnal lefertőtlenítettem a felületet.
- Sósat, vagy édeset szeretnél? – én mind a kettőre vágytam, szóval több zacskót is kivettem és a tálcákra pakoltam őket, amiből egyet át is nyújtottam Alice-nek. Egyedül képtelen lettem volna mindent felvinni.
- Az alsó rész nagyrészt ennyiből áll – elég nyitott, amerikai stílusú, szóval nem vesződtem azzal, hogy részletesebben bemutassam neki, mert igazából látta már a nagyrészét. A tesóm szobájába meg mégsem vihetem be a barátnőmet. A lépcső felé intettem a fejemmel, aztán én magam is elindultam arra.
- Itt találsz még egy fürdőszobát – ezúttal benyitottam az említett helyiségbe, mert nem akartam, hogy kizárva érezze magát teljesen. Amikor megnéztük a modern építésű helyiséget, a mellette levő felé indultam, ami Mitchie szobája volt.
- Ez a babáé – elég aranyosra sikerült – Képzeld el, az összes bútort Oppa szerelte össze! A falakat pedig együtt festették ki.
Csillogó szemekkel meséltem el ezt neki, mert én a magam részéről nagyon aranyosnak tartottam a tesómtól, hogy mindezt megtette a kisfia érkezése miatt. Finoman húztam be az ajtót, aztán a mellette levőt löktem be utána, amit nekem rendeztek be otthonosabbra.
- Ez pedig az enyém. Menj csak előre – amint elindult befelé, én is követtem a helyiségbe, ami sokkal szebb lett amióta több időt töltök itt. Személyesebb egy vendégszobánál.

▲

▲ ruhácska ▲ 1 462 ▲

**Alice S. Chwe**

Natalie & Alice

"Making up code names with friends so we can talk about cute boys we like."

Bárki elmondhatja rólam, hogy soha nem okozott különösebb problémát számomra összebarátkozni másokkal. Lehet, hogy néha még úgy is sikerült, hogy eredetileg nem voltak ilyen terveim. Például gondoljunk csak arra az esetre, amikor Lay meg én megismertük egymást. Aznap, ha nem szenvedek balesetet, talán nem is kezdtünk volna együtt játszani és akkor most nem lennénk legjobb barátok. De mondhatjuk, hogy a Tiffany-val való megismerkedésem sem olyasmi volt, amit előre megterveztünk, így lényegében a Natalie-val való ismeretségem is csak a puszta véletlen műve. Nem mintha bármelyik miatt panaszkodni szeretnék, nagyon szeretem a legjobb barátomat is és az újakat is, akiket itt New Yorkban ismertem meg. Eredetileg nem is gondoltam, hogy szükségem lesz rájuk, mert azt hittem, hogy Lay esetében pusztán valami olyan dologról lehet szó, amit azután, hogy elintéz, gyakorlatilag mehetünk is haza. Azóta persze már egészen másképp gondolom, mivel szépen lassan megtudtam én is a részleteket. Jelenleg sokkal kevésbé érzem úgy magamat, mint egy buta kis állat, aki csak meg akarja találni azt, aki mellett biztonságban érzi magát, mert most már legalább tudom, hogy miért kellett átrepülnöm a világ másik végére.
És azt is tudom, hogy Layhez hasonlóan nekem is meg kell próbálnom új kapcsolatokat kiépítenem itt, ha nem akarok unatkozni, amikor ő éppen a cégnél tölti a gyakornoki idejét, vagy az új barátaival lóg, akikkel úgy érzem én sosem jönnék ki igazán. Mivel ők ugyanúgy szeretik a videojátékokat, mint az én legjobb barátom. Én viszont azt hiszem sosem tudnék olyan profi módon belemerülni az ilyesmibe, mint ők. Mellesleg Lay-t sem kötelezhetem állandóan arra, hogy velem lógjon, mert akkor talán megunna. Tisztáztunk, amikor utána jöttem, hogy nem cserélt le, mint legjobb barátot, de attól még szerettem volna, ha ez így is marad és ahhoz az is kellett, hogy olyan dolgokat csináljon, amiket szeret. Például a tánc vagy épp a gyakornoki munka és az új barátaival való játék. Meg ilyenek.
Akárhogy is legyen, az első benyomás nagyon is számít, én pedig nem akartam, hogy Natalie rokonai rossz véleményt alkossanak rólam. Részben tehát megvesztegetésként, részben tényleg puszta kedvességből érkeztem süteménnyel. Ami már-már meglepően lelkessé tette Natalie-t is, ami miatt csak tágra nyílt szemekkel tudtam pislogni rá. - Hát öö.. igazán nincs mit. - Nem gondoltam, hogy egy kis sütivel ilyen eredményeket lehet elérni, de nem is igazán volt időm ezen gondolkodni. - Pedig tényleg létezem. Mármint annyira biztosan, mint mindenki más. Múltkor véletlenül megnéztem egy dokumentumfilmet, amiben... - Az igazság az, hogy Henry miatt voltam kénytelen nézni, mert megint nem volt hajlandó odaadni a távirányítót és a felére nem is emlékszem már. A másik felét meg azért vagyok képtelen kimondani, mert szemben is találom magam Natie bátyjával.
- Én is - motyogom egészen halkan, majd mosolyogva hallgatom ahogyan megmondja hogyan hívhatom őt és Natalie-t is, amire csak még egy kicsivel szélesebb mosoly költözik az arcomra. Az én nevemmel azt hiszem soha senki nem próbált még ilyen jellegű becenevet kreálni, pedig nagyon aranyosan hangzik. - És köszönöm szépen a vendéglátást! - Teszem hozzá gyorsan, csak mert eddig nem jutott eszembe, hogy talán még ez is szükséges ahhoz, hogy felettébb illedelmesnek tűnjek. Mint mondtam, fontos az első benyomás.
- Pedig szerintem nagyon aranyosan hangzik. - Mosolyogva bólogatok, hogy próbáljam igazolni a dolgot, végül azonban abbahagyom és hozzáteszem: - De ha nem szeretnéd, akkor én nem hívlak így. Bezzeg az én nagybátyám mindig csak nagyon komoran annyit mond hogy Alice Su Mi Chwe! - Ahhoz, hogy Jonah-t utánozzam, felemelem az egyik mutatóujjamat és próbálok nagyon szigorúan nézni, az imitált "férfi" hang mellé.
- Milyen cuki! Olyan a haja miatt, mint egy kiscsibe. Mennyi idős? - Úgy kérdezem Natalie-t, mintha mondana is valamit az információ, közben pedig óvatosan a baba felé nyújtom az egyik ujjamat, hátha kedvet kap hozzá, hogy megfogja. Amikor a lány felteszi a kérdését, én elgondolkodva emelem fel a fejem és biggyesztem le az ajkam. - Hmm.. igazából mindegy. Mit szeretnél megmutatni? - Vannak, akik nem szeretik, ha a házukban járkálnak, mert mondjuk nem takarítottak ki minden szobát, vagy nincs kedvük felvágósnak tűnni, de miután hasonló kaliberűnek érzékeltem az otthon ahhoz, amiben Jonah is lakik, tulajdonképpen szívesen megnéztem volna. - Nem hiányzik a családod, amikor nem vagy itt? Ha van itt szobád, akkor miért nem laksz velük? - Talán valamilyen szinten jogosnak éreztem a kérdést, mivel nekem is azt mondta a nagybátyám, hogy ahelyett, hogy motelt kerestem, mehettem volna a nagyszüleimhez, vagy éppenséggel a másik nagybátyámhoz és akkor kevésbé lettem volna veszélyben. - Vagyis... Csak ha válaszolni akarsz. A nagybátyám például kiakadt, amikor megtudta, hogy nem a nagyimékhoz mentem. - És ha azt mondom, hogy Jonah bácsi kiakadt, akkor még nem is mondtam el a teljes sztorit. Furcsa, hogy milyen rég volt már, amikor először haza akart küldeni, most már viszont több olyan dolog is van, ami ide köthet engem New Yorkba. Lay után például az egyik épp Natalie.
- Nézzünk előbb körbe, aztán ráérünk a szobádba menni - jelentem ki végül jókedvűen, aztán pedig csak várom, hogy a lány megkezdje az idegenvezetést. Néha még mindig furcsa érzés volt Tiffany nélkül találkozni, de sajnos ez a nagyobb baráti körök hátránya is volt, mivel több emberrel nehezebb közös programot egyeztetni. Jobban belegondolva viszont talán még örültem is neki, hogy most csak Natalie és én vagyunk jelen, mert így van lehetőségünk még inkább megismerni egymást - csak jegyezzem meg, hogy nem szabad Ribizlinek hívnom, mert akkor beveri az orrom. Ez a legfontosabb.

ruha | 880 | ne tessék megenni Embarassed

| ✿

**Natalie Young**

Alice & Natalie

Tökéletesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ha a bátyám annak idején nem születik meg előttem, akkor a szüleim már eltemettek volna engem... Talán akkor is, ha a tesóm nem költözött volna külföldre, hanem otthon lakna most. Minden bizonnyal képtelen lettem volna szégyenemben a szemébe nézni, ha figyelemmel kíséri azokat a történéseket, ami miatt apával végül mind a ketten arra a következtetésre jutottunk, hogy egyszerűen csak jobb lesz nekem, ha egy másik kontinensem folytatom tovább a pályafutásom. Talán ez menekülésnek tűnik, de azt hiszem néha jobb legalább menekülni, mint az égvilágon semmit sem tenni. Erről én magam is meg voltam győződve, mivel pontosan tudom otthon mennyire mániákus módon foglalkoznak egymással a fiatalok. Nincs az a pénzmennyiség, amivel el lehetett volna fedni a múltamat, tehát az otthon már sok jövőm nem volt... Eljönni pedig igazából talán olyan lehetett, mint hosszú idő után önállóan levegőt venni.
Ennek ellenére semmi nem ment annyira simán, mint ahogyan én azt elképzeltem korábban. Pontosan tudtam, hogy barátokat kellene találnom magamnak, de félni kezdtem már a kortársaimtól. Úgy tekintettem minden tizenhét évesre, mint a világ leggonoszabb lényeire... Az osztálytársaim, illetve mindenki a suliban kedvesen fogadott. A vizslató pillantások egészen kényelmetlenek voltak, de az egészet egyszerűen betudtam annak, hogy én vagyok az új lány. Nem mondhatom meg nekik, azt, hogy ne nézzenek rám, és nem is akartam nagyon tudni, hogy mire gondolnak velem kapcsolatban... Pont a spekulációk izgattak a legkevésbé. Egy ideje már megtanultam azt, hogy a legjobb dolog a világban, amikor az emberek gondolatai rejtve maradnak.
Nagyon is megértettem, hogy a bátyám miért aggódik értem, ezért is voltam nagyon boldog, amikor végre már fel tudtam mutatni valamit barátságok terén. Alice egy annyira kedves lány volt, aki szívesen hazahoztam , mert legalább a bátyám egy kicsit meg tudott nyugodni miatta. Fiúkat nem szerettem volna bemutatni, mert lehet azt nem kezelte volna mondjuk a legjobban, de ennek ellenére is úgy éreztem, hogy valakit már illene megismerni a barátaim közül... Már ha nevezhetem őket annak.
Talán ésszerű lett volna Tiffany-t is elhívnom, de ő ma dolgozott, szóval mindenképp egyet az ő barátai közül választottam, akivel én is jóban voltam. A magam részéről nem igazán értettem azt, hogy Alice mit kedvelhet bennem, de igyekeztem minden körülmények között rendes lányként viselkedni. Még ha nem is fogadtam soha annyira kitörő örömmel, mint most az ajtónyitást követően.
- Jaj de kedves vagy! – igyekeztem nem túlzásba vinni a lelkesedést, de tényleg egészen meghatódtam a gesztustól. Aranyos volt tőle, hogy hozott sütit, ráadásul ezzel biztosan Tae Yang is egyet fog érteni! És nem aggódik értem a továbbiakban. Nem szerettem ha Oppa idegeskedett körülöttem, mert már így is éppen elég dolog miatt kellett aggódnia. Én felnőtt lány voltam már, tehát nem szabad hagynom, hogy tényleg megőszüljön, ráadásul miattam.
- Addig nem fogja elhinni, amíg nem látott a saját szemével sajnos – igyekeztem nem túlságosan szorítani a lányt, hiába voltunk hasonló alkatúak. Egyáltalán nem hasonlított Ye Bin nővérére, aki tényleg annyira vékonynak tűnt, hogy szerintem egy kézzel átértem volna a felkarját. Alice alacsony volt ugyan, de hozzám hasonlóan egészségesebb alkatnak örvendett. Ugyanakkor velem ellentétben nem hízott az arcára, amit nagyon is irigyeltem tőle.
A bemutatkozást követően csak csendesen vártam meg, hogy Alice és Yang kezet fogjanak, azonban az utóbbi kettejük közül természetesen megragadta az alkalmat arra, hogy beégessen a lány előtt.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Alice – a mosoly az arcán kedves volt, ahogyan a lányra nézett, aztán a pillantását hirtelenjében rám szegezte, de nem időzött rajtam túl sokáig – És igen, nyugodtan szólíts csak Tae Yangnak, ahogyan Tae Ri is mondta. Ő pedig kiskora óta nagyon szereti, ha Ribizlinek hívják, szóval szerintem neked is meg fogja engedni, hogy így szólítsd.
A fejem pontosan olyan árnyalatú lett, mint a vöröskés színű gyümölcs. Áruló... Csak úgy elmondaná ezt a barátaimnak? Mi lenne, ha most egy fiút hoztam volna haza? Végül csak sűrű torokköszörülések után megkerestem a hangom, mert már én akartam a legjobban lelépni.
- Oppa viszek egy tálat a sütinek és a szobámban leszünk. Megmutathatom Mitchie-t Alice-nek?
A kérdésére csak egy bólintást kaptam, illetve kedves volt tőle, hogy nem engedett felmászni a konyhapultra, mert ő maga levette nekem onnan azt, amire szükségem volt. Csak remélni mertem, hogy a lány nem fog rá hallgatni.
- Ezt a Ribizli dolgot... – kezdtem bele akkor, amikor már a nappaliban voltunk, egészen hangosan. Azt akartam, hogy a testvérem is hallja – Nem tehetek róla, de szinte automatikusan ütök rá, szóval kérlek ne használd.
Nem volt igaz, de úgy éreztem, hogy ha Alice-t beijesztem akkor nem fogja mondogatni nekem. Mitchie pedig szerencsére éppen a kanapén ült. Egyáltalán nem volt felügyelet nélkül, mert a bátyám a pultról rálátott a kisfiára, szimplán csak szerettük békén hagyni akkor, amikor a kis babakönyveit lapozgatta.
- Nézd, ő Mitchell, az unokaöcsém – aki időközben éppen eléggé megunta az említett könyveket, ahhoz, hogy kinyújtózzon felém, tehát felvettem onnan és úgy mutattam meg Alice-nek. Most már a bátyám is megengedte, hogy a kezembe vegyem a kisfiút, de régen nem feltétlenül volt biztos benne – Ugye milyen aranyos? Egyébként először szeretnél körbenézni, vagy menjünk rögtön a szobámba?
A legtöbb cuccomat a szüleim utánam küldték, szóval lényegében az itteni üres vendégszoba azok tárolására volt használva. Hétvégére sokszor én is hazaérkeztem és olyankor tudtam vinni a ruháimból tisztát a koliba, meg egyebeket, ha rászorultam volna.

▲

▲ ruhácska ▲ 865 ▲

**Alice S. Chwe**

Natalie & Alice

"Making up code names with friends so we can talk about cute boys we like."

Igazság szerint egyáltalán nem gondoltam bele abba, hogy milyen lesz az élet New Yorkban. Példának okáért arra sem vettem volna mérget, hogy Jonah bácsi majd fogja magát és szinte választási lehetőséget sem hagyva, arra kényszerít, hogy igenis menjek vissza az iskolába és végezzem el a gimit. Nem mondom, hogy feltétlenül hülyeségnek tűnik, mert tényleg csak icipici hiányzott már belőle, szóval ha minden jól megy és emlékszem azokra az anyagokra, amelyeket a végzős évben vettünk, akkor nem lesz akkora probléma itt sem. Mármint ez így elképzelés szintjén kifejezetten jól hangzik, azt illetően pedig már nem is akarok spekulálni, hogy vajon hogyan valósul ez meg a gyakorlatban. Azt tudom, hogy ha segítségre lesz szükségem, lesz akihez fordulhatok, mert a ház már-már szállodává is avanzsálódhat, annyian vagyunk benne. A különbség talán csak annyi, hogy itt nem váltakoznak a vendégek, de attól még rettentő néha ez a jövés-menés.
Nem állítom, hogy bajom lenne a vendégekkel, habár azt sem tudnám őszintén kijelenteni, hogy élvezem a társaságot. Henry túlságosan fiú, így nem jövünk ki jól, mert akármiről akarok vele beszélgetni, egyszerűen figyelmen kívül hagy, vagy leszólja, ami nekem tetszik. Innentől kezdve igazából nincs is kedvem vele foglalkozni, mert ha kicsit sem kedvesebb, akkor meg sem érdemli, hogy odafigyeljek rá. Aztán ott van Hailee, aki az egész ház fölött átveszi lassan az irányítást, mert a bejárónőtől is elveszi a feladatot. Ő nagyon kedves egyébként, de ... hát, én addig nem békülök ki vele, míg vissza nem adja Jonahnak a szobáját.
Ezen kívül tulajdonképpen egyáltalán nem számítottam rá, hogy még a suli kezdete előtt szerzek majd barátokat. A Tiffanyval való megismerkedésünk is pusztán a véletlen műve és azt hiszem az is annak tehető be, hogy ez fennmaradt. Mármint félreértés ne essék, Tiff nagyon aranyos lány és szerintem jól megértjük egymást - ellenkező esetben kinézem belőle, hogy már rég lerázott volna valahogy. De Henry viselkedésének hála még a végén azt találom hinni, hogy amiért ő nem kedvel, nem is vagyok elég szórakoztató mások számára sem. Nyilván a barátságnak nem erről kell szólnia, ezt a Lay meg az én példám is bizonyítja. Pelenkás korunk óta együtt vagyunk és nem csak azért, hogy a másik ne unatkozzon, hanem akkor is, ha a másiknak támogatásra van szüksége.
Mint ahogyan valószínűleg Natalienak is szüksége lenne rá, ha már tök egyedül üldögélt mindig Tiff szüleinek az éttermében. Első látásra sem tűnt olyan lánynak, aki ne lehetne népszerű, vagy ne lett volna épp az ott, ahonnan jött. Az energiáink ugyan külsőre nagyon ütötték egymást, de hamar rájöttünk azt hiszem mindketten, hogy valójában nagyon is jól ki tudunk jönni. Ezért is tartottam most éppen feléjük, miközben igyekeztem egyszerre sétálni a megfelelő utcában és válaszüzeneteket írni a nagybátyámnak, aki legalább ezernyi kérdéssel állt most elő, pont miután már eljöttem otthonról.
Egészen meg vagyok szeppenve, ahogy megnyomom a csengőt, mert bár a nagybátyám háza sem utolsó, de most mégiscsak ismeretlen helyre és valószínűleg ismeretlen emberek közé is jövök, ugyanis Natalie még csak mesélt a bátyjáról, de sosem találkoztam még vele. Csodálom, hogy ha már New Yorkban vannak mindketten, akkor miért nem együtt laknak,de persze ilyenekre nem illik rákérdezni, remélhetőleg majd kiderül magától és akkor megtudom a választ.
- Szia Natalie! - Széles mosoly terül szét az arcomon, amikor felrántja az ajtót, amikor viszont látom, hogy az ő arcán is hasonló virít, még egészen megilletődöm, ugyanis szokatlan ez tőle. Talán történt vele valami jó? - Köszi szépen. Hoztam sütit. - Azzal a kezébe nyomom a süteménytartót, amibe Hailee csomagolta az emlegetett édességet. - Nem én csináltam, hanem az egyik új lakótársunk, szóval teljes mértékben ehető. Direkt kértem, hogy legyen mindenmentes, hogy bárki ehessen belőle. - Fecsegve magyarázok, s még véletlenül sem tervezem bevallani, hogy valójában csak a kihívás kedvéért kértem, hogy olyan különleges legye a süti, nem azért, hogy mindenféle allergiával meg intoleranciával is lehessen belőle enni. De Hailee ezt az akadályt is vette.
Miután felszabadult a kezem, engedelmesen megszabadultam a cipőimtől, majd harisnyás lábaimat rögtön dugtam a megkapott puha papucsba, amiben már sokkal inkább érzékelhető volt a Natalie és közöttem lévő magasságbeli különbség. Hagyom, hogy a lány úgy húzzon magával, mint valami rongybabát, a szavai hallatán viszont egészen nagyra nyílnak a szemeim, mert nem készültem rá, hogy nekem valakinek be kell majd mutatkoznom, habár egészen várható volt. - Ó, pedig nagyon is valódi vagyok - motyogom oda Natalienak, majd pislogva fékezek le vele együtt a konyhában, ahol szembetalálom magam a lány bátyjával, aki felé egy valószínűleg nem túl tökéletes, de annál illedelmesebbre tervezett kis meghajlást produkálok, ha már mindketten koreai gyökerekkel rendelkezünk. - Jó napot! Nagyon örülök. - Miközben illedelmes mosolyt varázsolok az arcomra, igyekszem nem túl feltűnően oldalba bökdösni a lányt, hiszen eszemben sem lenne bárhogyan máshogyan hívni a bátyját, mint illedelmesen. - Hoztam süteményt, remélem finom. Nem én csináltam, szóval biztosan ehető - teszem hozzá nevetve, hogy lehessen érezni, azért nem gondolom teljesen komolyan. Ha a bejárónő vagy Hailee mellett egyáltalán a konyhába lennék engedve azon kívül, amikor teát főzök, még tudnék is főzni és finomat. Apa mellett kénytelen voltam megtanulni, hogy ne rendeljünk mindig.
- Nagyon szép a ház és örülök, hogy itt lehetek. - Jelentem ki kedvesen mosolyogva, majd Natie felé fordulok és finoman felvonom a szemöldökeimet, éreztetve vele, hogy jó lenne már nem a bátyját szórakoztatni. Szeretek emberek között lenni és barátkozni, de nem harminc éves fazonokkal. Főleg nem úgy, hogy a másik lehetőség éppenséggel egy kortársam és barátnőm, akit tulajdonképpen szeretnék már kifaggatni pár dologról.

ruha | 886 | ne tessék megenni Embarassed

| ✿

**Natalie Young**

Alice & Natalie

Hiába találkoztam már több alkalommal is Alice-szel, lényegében még soha egyetlen barátomat sem hívtam át magunkhoz. A tanítási idő nagy részét igyekeztem a kollégiumban tölteni, de ennek ellenére szorosabb kapcsolatot ápoltam a bátyámmal, mint bármikor korábban. Nehéz lett volna mondjuk nem tartani a kapcsolatot úgy, hogy egy városban voltunk, és naponta háromszor megkaptam legalább a következő kérdéseket: Ettél már? Finom a koliban az étel? Nem szeretnél inkább nálunk ebédelni? Mi volt a suliban? Jó napod volt?
Ezek még az egyszerűbbek közé tartoztak, mivel kisebb füllentések nélkül tudtam neki mindenre választ adni. Lényegében csak el kellett mesélnem a mindennapjaimat neki, amik általában egész normálisan teltek el. Azonban ha a közösségről és a barátokról kérdezett, már kénytelen voltam néhanapján kicsit füllenteni neki. Mivel Jessica nevét meg tudtam jegyezni, és ő sok órán ült mellettem, lényegében nem esett nehezemre azt mondani, hogy vele többet beszélgetek. Ugyanez volt igaz példának okáért Ye Binnel is, aki már állandó padtársam volt a francia különórámon, és megismerkedtem Tiffanyval, aki teljesen más iskolába járt, mint én... De ettől függetlenül párszor már beszélgettünk. Azt a részletet nem kellett elmondanom, hogy mi lényegében úgy ismerkedtünk meg, hogy egyedül ücsörögtem az éttermükben. És ezáltal találkoztam Alice-szel is, aki hivatalosan az első barátom lett, akit terveztem bemutatni itthon. Persze határozottan fel voltam készülve arra, hogy a bátyám véletlenül sem egy még nálam is alacsonyabb vattacukrot vár a lakásába, de ennél a lánynál megnyugtatóbb jelenség... Létezik egyáltalán a világon?
Alapvetően mivel egyedül lettem volna a koliban hétvégénként, igyekeztem ezeket a napokat a Na családnál tölteni. Nekik is jobban jött ha én legalább a fél szememet Mitchie-n tartottam, illetve Tae Yang határozottan nyugodtabb volt úgy, hogy nem kellett folyamatosan azon agyalnia, hogy vajon mit csinálok. Ilyenkor igyekeztem viszonylag kényelmes ruhákban hazamenni, hiszen Oppa minden bizonnyal kidobná a cuccaim 90%-át ha hazamentem volna bennük.
Alice azt mondta, hogy van egy kis dolga és eltalál hozzánk, én pedig nem álltam le vele vitatkozni ezen. Így lényegében én már jóval előbb odaértem a queens-i házba, viszont magam is rájöttem, hogy elfelejtettem szólni otthon erről. Szerencsémre mondjuk Aida igyekszik gondoskodni arról, hogy mindig legyen elég étel és így Alice számára is jutni fog az ebédből... Bár határozottan szerettem volna ezt csak kettesben elfogyasztani vele. Nekem éppen elég lett volna az is, ha látják, hogy vannak barátaim.
- Szia, Yang – miután hazaértem már az ő egyik ingében sétáltam le a lépcsőn és fontam a dereka köré a karjaimat. Ha itthon voltam a saját ruháimon mindig viseltem az övéit is, mivel túlságosan jól működött a klíma a házban – Elfelejtettem mondani, de az egyik barátnőmet áthívtam ebédre... Ugye jöhet?
Egészen nagy szemekkel pislogtam rá, mint minden alkalommal ha valamit szerettem volna elérni nála. Lényegében most is megvoltak a magam céljai, de mégsem jelenthettem csak úgy ki, hogy itt akarom tudni Alice-t, ráadásul nem az a helyzet, hogy ebbe pont neki nincs beleszólása a saját házában... Szerintem meg is sértődne, ha ilyesmi feltételezésbe bontakoznék.
- Persze... De legközelebb szólj előre – kicsit szigorú volt a hangja, de végül csak összeborzolta a tincseimet, ami miatt kicsit fintorogva néztem rá – Többször is áthívhatnád a barátaidat, mert szívesen megismerném őket.
Erre már képtelen voltam nem hagyni, hogy az arcomra egy kissé gonoszkás mosoly üljön ki. Ha ez igaz lenne, akkor minden bizonnyal később már ő könyörögne nekem azért, hogy soha többet ne hívjak át ide senkit.
- Ye Bin is jöhet majd? Hamarosan megint iskola lesz és sok lesz a francia házink – csak húzni akartam az agyát ezzel, mivel határozottan nem engedett volna egy korombeli fiút se a ház közelébe. Az arcára rögtön ki is ült a megrökönyödés, amin én nem tudtam nem mosolyogni. Abba tényleg nem akartam belemenni, hogy Ye Bin nagyon helyes fiúnak számít, mert a végén még ő nyerne és én válnék a cikizések középpontjává.
- Csak akkor, ha a nappaliban maradtok – még mielőtt megszólalhattam volna tovább gondolva azt, hogy hol lehetnénk még, szerencsére megszólalt a csengőnk én pedig egyszerűen egyetlen szó nélkül otthagytam a testvéremet a konyhapultnak támaszkodva, hogy a fehér ingében loholhassak az ajtó felé, teljesen lefoglalva magam azzal, hogy Alice-t nagyon udvariasan invitáljam be.
- Sziaaaa – egészen nagyra tártam az ajtót és meglepően nagy mosoly volt az arcomon, amikor kinyitottam az ajtót. Ahányszor eddig találkoztunk mindig inkább szótlan voltam, de most kénytelen voltam a tesóm előtt valamennyire megjátszani magam. Bár sosem beszéltem bunkón a lánnyal – Gyere csak beljebb. Ott tudod hagyni a cipődet és adok helyette egy papucsot neked.
A kockás Vansem mellé mutattam, miközben a cipősszekrényhez léptem és rögtön elővettem egy kisebb méretű, fekete lábbelit neki. Amint végzett a cipője levételével én egyszerűen csak belekaroltam és beljebb húztam a házba.
- Mindjárt körbevezetlek, de feltétlenül látni szeretne téged a bátyám, mert különben nem hiszi el, hogy tényleg létezel – egészen könnyed volt a hangom és nem is kifejezetten tűntem erőszakosnak, ahogyan a konyha felé vezettem őt – Itt is vagyunk. Oppa, ő itt Alice. Alice ő a testvérem. Ha megengedi nyugodtan szólítsd Tae Yangnak, ha nem, akkor szerintem hallgatni fog az Ahjussira is.

▲

▲ ruhácska ▲ 821 ▲

Ajánlott tartalom

» Ye Bin && Natie
» do it like this. - Holly & Natie
» still with you | Yebi & Natie
» Aicha & Natie ~ titkárnő terrorizálás
» friendship goals | Tiff && Natie