Az idő sajnos elég gyorsan telik. Bár ezt még kisgyerekként nem így érzékeljük, ahogy cseperedünk, úgy válik az idő is egyre rövidebbé. Emlékszem, mikor általánosba jártam, akkor sokat panaszkodtam arra, hogy suliba járni milyen hosszadalmas és unalmas. Ekkor anyáéktól mindig megkaptam, hogy majd meglátom, amint bekerülök a gimibe, felgyorsul körülöttem a világ. Ezt persze akkor még nem értettem, hiszen a gimi mitől lenne másabb? Utólag visszanézve azonban igazat adok nekik. Még nem rég volt a beiratkozás és már vége is a négy évnek, amit mindig is úgy vártam. Persze, túlzás lenne azt mondani, hogy mindenféle tartalom nélkül telt el ez gimnazista lét, hiszen elég sok dologban voltam benne és még a bál szervezésbe is közreműködtem. Arányaiban nézve egész jónak mondható ez az időszak. Arra viszont nem gondoltam, hogy ilyen hamar eltelik. Ha nem kaptam volna papírt az érettségiről, akkor el sem hinném, hogy tényleg kikerültem az iskolapadból a valóságba. A valóságba, ugyanis eddig bár sosem voltam az a fajta, akit csak úgy elragadtak volna a képzeletei, mégis mintha eddig álomvilágban éltem volna. S bár mindig is én voltam a magabiztosság és a pozitivitás mintapéldája, most mégis elveszettnek érzem magam. Nem tudom mit csináljak, mihez értenék igazán.
Az ember azt hinné, hogy ennyi hobbi és iskolán kívüli aktivitás előnyt jelent a választásban, de ez koránt sincs így. Teljesen elvesztem. Talán annyi a szerencsém, hogy bár hongkongiak vagyunk, a szüleim nem azok a tipikus ázsiai szülők, akik addig hajtják a gyereküket, míg számukra tökéletes nem lesz. Bár szeretnék, hogy egyetemre menjek, hiszen ez segítené majd a jövőmet, nem erőltetnek rám semmit. Tudják nagyon jól, hogy én is szeretnék menni, csak még a pontos szakirányt nem tudom belőni. Így teljes mértékben elfogadták azt, ha kimaradok egy évet és azalatt besegítkezek az étteremben. Eddig is igyekeztem minden maradék szabadidőmet az étteremre áldozni, de most már főállásban nyomhatom itt az igát. Talán egy év kellően elég lesz arra, hogy letisztuljanak körülöttem a gondolataim és kirajzolódjon a megoldás is. Legalább Skylernek is lesz lehetősége utolérnie, így talán majd nem érzi rosszul magát, hogy a legjobb barátja tovább ment egyetemre nélküle. Vagy ezt csak én gondolnám így? Mindegy is, egyébként se mennék nélküle sehova sem. Szeretném szemmel tartani és nem azért, mert egy elmebajos szerelmes vagyok, hanem mert aggódom érte. Ahogy azért is aggódtam, hogy teljesen elrontottam a kapcsolatunkat. Kiléptem a barát zónából, amit talán nem kellett volna megtennem, mert így őt is összezavarhattam most. Azóta igazából nem is tudom már, hogy mi a helyzet köztünk. Igyekszem nem kínosan viselkedni, főleg anyáék előtt, de lehet jobb lenne ezt négyszemközt is megbeszélni. Csak hát minek terheljem még ezzel is, mikor az új családjával is van elég problémája? Lehet furán hangzik, hogy bár szerelmes vagyok belé, nem vagyok olyan önző, hogy csak a saját érzéseimre koncentráljak. Igazából, már nem is érdekelnek a saját érzéseim, addig míg biztonságban és magam mellett tudhatom a legjobb barátomat.
De hogy visszatérjünk a valóságba: idén az érettségi mellé a jogosítványomat is sikeresen megszereztem, ami azt jelenti, hogy innentől kezdve a futárkodás mellett a lóti-futi szolgálatot is én látom el. Őszintén, már hamarabb is szükségem lett volna erre a tudásra, akkor talán könnyebb lett volna Skyler után futkosni vagy az új címére vergődni éjnek idején. De persze hobbi téren is jól jött volna, akkor nem anyát kellett volna ugrasztanom mindenért. Eddig valahogy sosem volt kedvem vezetni, nem éreztem szükségét. Meg valljuk be, kicsit féltem is tőle, hogy én ennyi felé nem is tudok figyelni, mint amennyifelé kell vezetés közben. Aztán a szüleim úgy gondolták, hogy Skyval kellően felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy szükségünk legyen rá a mindennapi életben. Most is én lettem kiküldve a kínai negyed piacára egy hosszú listával, hogy szedjem össze mielőbb, mert még ugyan van raktáron, de már nem olyan sok, hogy ki is tartson. Értem én, hogy sürgős és hogy én sem a törékenységemről vagyok híres, de azért nem bántam volna, ha kapok segítséget a listán kívül is. Már a végén nem is mertem számolni azt, hány kört tettem azon a hatalmas piacon, hogy mindent beszerezzek, de szerintem már a reggeli futamtól kiakadt a lépés számláló a telefonomon. Szerencsémre még az ebédidő előtt vissza is értem, így volt időm begályázni is azt a rengeteg holmit, hogy aztán lehuppanjak kifújni magam. Vagyis, csak akartam lehuppanni, anya ugyanis az utolsó percben egy tálcát nyomott a kezembe, hogy vigyem ki a hatosra. Most őszintén, vannak bent vagy hárman, nincs sor a kasszánál sem, miért nem ő megy? Fiatal vagyok, de nem ennyire strapabíró. Nem erről volt szó, mikor belementem, hogy beszállok főállásban.
Igyekszem hamar rendbe tenni magam, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki egy maratonról jött, majd viszem is a megadott asztal felé a rendelést. – Parancsolj, a rendelésed. Ha szükséged van még valamire, szólj csak nyugodtan! – mosolygok a korombéli, szintén ázsiai vonásokkal rendelkező lányra, majd állok is odébb, hogy megteríthessek pár asztalt a nagy futam előtt. Bár érdekes, mert a blokkon kevesebb tételt láttam felsorolva, mint ami a tálcán volt, de úgy látom anya megint jótékonykodott és a rendelés mellé járt még egy kis plusz káposztasaláta és egy kisadagos desszert is. Mindig ezt csinálja, ha borravalót kap, vagy úgy ítéli meg, hogy kijár valamiért az illetőnek. Már tízen éve élünk itt, de még mindig nem fogadja el hálálkodás nélkül, ha pluszt kap. Úgy tűnik van, amit nem tud kinevelni az ember magából. Jöttömben-mentemben azért én is, rá-rá pillantottam a lányra, míg nem gondoltam egyet és kihasználva az étterem ürességét, előre hoztam az ebéd szünetemet apa engedélyével és megálltam a lány asztala mellett. – Szabad? – pillantottam rá reménykedve, majd igazából a választ meg sem várva huppantam le vele szembe. Nem szeretem, ha az emberek egyedül eszegetnek, de lehet ez csak az ázsiai mivoltom miatt gondolom így. Nálunk az étkezés az, ami szent és sérthetetlen és amit illik mással is megosztani. Nálunk ritkaság, hogy valaki egyedül étkezzen, így az éttermekben is inkább csak kettesével lehet ételt rendelni, főképp az adagok nagysága miatt. Persze ez nem jelenti azt, hogy kötelező innentől kezdve velem beszélgetnie, de azért így csak jobb ízű az ebéd, ha van hozzá társaság is.