Ye Bin & Natalie

Nem hiszek a véletlenekben,
mert minden véletlenül történik.

Otthon egészen egyszerű volt kitűnni a tömegből, és valahol élveztem is azt, hogy lényegesen merészebbne öltözködöm a legtöbb osztálytársamnál. Ők emiatt egyszerre néztek fel rám, és voltak irigyek, de ettől függetlenül is viselték az egyszerűbb ruháikat. Én egy voltam azon diákok közül, akik iskola után sokszor nem haza mentek, hanem egy-egy céghez gyakorolni, hiszen nagyon fiatalon bekerültem a gyakornokok közé. Talán soha életemben nem vettem semmit annyira komolyan, mint a gyakornokságomat, pont ezért is, a legtöbbször a vállalathoz nem az egyenruhámban érkeztem meg. Amikor az óráimnak vége lett, még gyorsan átöltöztem a mosdóban, frissítetttem valamennyit a sminkemen – sokkal inkább erősítettem, de ez részletkérdés volt – aztán magabiztos léptekkel szeltem át a folyosót. A tanárok nem kifejezetten díjazták ezt, de mivel jó családból származtam, az eredményeim lényegében nagyrészt a kitűnővel voltak egyenértékűek, és gyakornokként is egészen jól szerepeltem... Így senki sem tudott beleszólni semmibe.
Az, hogy mennyire voltam leterhelve, már egy másik kérdés volt. Általában kevés időt töltöttem otthon, lényegében aludni jártam haza. Sokszor előfordult, hogy egész éjszaka gyakoroltunk a lányokkal, és másnap úgy mentünk iskolába, hogy lényegében semmit sem aludtunk. Azokon a napokon, amikor elhúzódott a tanítás, rendszerint néhány osztálytársammal együtt véreztük össze a padokat... Azt hiszem nagyon gyakran szenvedtem orrvérzésben amíg Koreában voltam.
Nem mondom azt, hogy itt könnyebb... De rengeteg minden más. Egyáltalán nem tűnök ki az öltözködésemmel, mert vannak olyanok, akik nálam sokkal feltűnőbben, vagy esetenként ízléstelenül néznek ki. A sminkem egészen vissza fogottnak számít a nyugati lányok köreiben, így lényegében majdhogynem tökéletesen sikerült beolvadnom a környezetembe... Legalábbis általában. Nem kezeltek látványosságként, nem kérdeztek tőlem butaságokat. Senki nem hüledezett azon, hogy lényegében szebb vagyok annál a sztereotípiánál ami az emberek fejében él az ázsiaiakról... Általában véve persze.
Az osztályomban és a suliban ettől függetlenül én voltam a friss hús, a látványosság, akit folyamatosan faggattak. Én a magam részéről igyekeztem állni a sarat, de lényegében senkihez sem kerültem közel az idő múlásával sem. Mindezt nem kifejezetten bántam, mert valahol rettegtem attól, hogy bizonyos dolgok újra megtörténhetnek... Így is sokszor ütköztem nehézségekbe, amiért nem voltam hajlandó a többi lánnyal együtt öltözni a testemet borító hegek miatt. Ezt viszonylag könnyedén kimagyaráztam mondjuk a szokásainkra hivatkozva, ami természetesen nem volt igaz, hiszen otthon sem nagy dolog még meztelenkedni sem két azonos nemű számára... Viszont ők ezt nem tudhatták, így kihasználtam a helyzetet.
Hogy mennyire örültem a kötelező francia különóráknak? Egyértelmű volt, hogy semennyire. Éppen elég nehéz volt a saját iskolám diákjaival megbirkózni, de mivel az iskola testülete úgy döntött, hogy fontos az idegen nyelvek tanulása, egy magániskolába száműztek haladó francia és spanyolórákra, hogy fel tudjak zárkózni a nyelvekből... Én pedig a világért sem tudtam megmagyarázni nekik, hogy otthon az angol illetve a japán számított idegen nyelvnek. Egyszerűen nem érdekelt senkit, és ez valahol persze normális volt.
Kifejezetten szorongtam, ahogyan az ajtó előtt álldogálva próbáltam eldönteni azt, hogy bemenjek-e vagy se. Legszívesebben elrohantam volna innen, de mivel a bátyám „nem akarta, hogy egyedül bolyongjak a városban sötétedés után”, lényegében közölte velem, hogy értem fog jönni az órám után. Én pedig nem akartam az első adandó alkalommal megszegni a hazugságokra vonatkozó fogadalmamat... Tartanom kellett magam ahhoz, hogy ha már valamit elhallgatok Tae Yang elől, akkor legalább a hazugságoktól megkímélem.
Pont ezért végül vettem is egy mély levegőt, felszegtem az állam, majd lenyomtam a kilincset és tettetett magabiztossággal vonultam be a terembe. Nem számítottam rá, hogy a légkör ténylegesen meg fog fagyni. Ahogy körbepillantottam, egészen átlagosnak mondható diákokat vettem észre, ez pedig egyáltalán nem degradálás volt, inkább csak ténymegállapítás. Én pedig rögtön úgy éreztem magam közöttük, mint egy túldíszített karácsonyfa. Tehát lényegében minden kezdődik előről. Pont ezért kicsit bajban is voltam azzal, hogy ki mellett kellene helyet foglalnom. Még fél óra volt az óra kezdetéig, így lényegében olyan ember társaságában akartam tölteni azt az időt, aki nem feltétlenül akart kiesni a szemén. Végül az egyik, első padban helyet foglaló fiú mellett döntöttem, szóval határozottan meg is indultam az egyelőre üresen álló hely felé. Láttam, ahogyan a telefonján nagyon bütyköl valamit, ezért nem akartam megzavarni benne, egyszerűen csak levettem a kabátomat, a székem hátára terítettem, majd elegánsan helyet foglaltam mellette. Előkészítettem a tolltartómat, illetve az öltözékemhez kifejezetten illő, fekete mappát, majd egy kisebb, sötétkék bársonykötéses könyvecskét vettem elő, amit franciafüzetnek fogtam be jobb híján.
- Remélem nem baj, hogy ide ültem – jegyeztem meg végül, miközben vetettem a mellettem levő, szintén ázsiai fiúra egy pillantást – Ez tűnt a legszimpatikusabb helynek.
Nem kifejezetten akartam dumálni vagy zavarni őt, szimplán csak a jelenlétemet akartam közvetíteni fel. Hogy itt vagyok. Én magam nem vettem elő semmilyen készüléket, egyszerűen azzal kezdtem elfoglalni magam, hogy a saját nevemet igyekeztem a lehető legszebben felírni a keménykötésű füzet belső lapjára.

Ye Bin & Natalie

nem hiszek a véletlenekben,
mert minden véletlenül történik.

Már nagyjából egy hete voltam az Államokban, azonban egyáltalán nem volt olyan könnyű a kezdet, ahogyan azt én magam szerettem volna. Lényegében jóval visszahúzódóbb voltam, mint otthon. Furcsa volt ennyi idegen ember között lenni, hiszen az osztályunk otthon hát... Maradjunk annyiban, hogy 24 diák járt oda pontosan, én pedig tízzel jártam egy általános iskolába. Abból a tízből legalább hét ugyanannak az óvoda udvarán cseperedett aranyos kisdiákká, ahova én is jártam. Így számomra semmi ijesztő nem volt a gimnáziumban. Lényegében elég unalmasnak találtam akkoriban azt, hogy az osztálytársaim nagy részével kijövök. Persze hosszútávon ez volt a jó, hiszen néhányuknak a nagytestvérét is ismertem, ami által kedveltebb lettem a felsőbbévesek köreiben már elsősként is. Általában egész nap – de ténylegesen egész nap – össze voltunk zárva, így rengeteg időnk volt megvitatni azt, hogy kinek éppenséggel melyik újonnan debütált csapat a kedvence, hogy mi a véleményünk az egyes trendekről. A telefonunkon mutogattuk egymásnak azt, hogy ki mit vásárolt, hol volt a hétvégén és hasonlók. Ezenkívül külön tanulókörök alakultak, miközben folyamatosan egymással versengtünk... Igen, nálunk otthon kifejezetten a jótanuló és keményen dolgozó diákok számítanak népszerűnek... Kivéve persze ha egy rosszabbul teljesítő diák nagyon kellemes kinézettel bír. Persze ez csak a fiúk esetében számít menőnek, ha egy lány nem teljesít eléggé az iskolában, azt sokan szégyenként élik meg. És a tanárok a rosszfiúkat sem preferálják túlságosan.
Itt nagyon sok mindennek az ellenkezője az igaz. Bár az otthoni iskolai rangsorban elég jól szerepeltem, ami miatt matematikából jóval előbbre járok az évfolyamomnál, vannak tárgyak amiisket sosem tanultam... Gondolok itt amerikai irodalomra, amerikai történelemre. Igyekeztem persze rendesen felzárkózni, ami miatt páran kinéztek és strébernek tartanak, de összességében nincs negatív tapasztalatom, mégis egy kicsit félek.
Félek, mert én a magam részéről nem merek teljesen nyitni az új osztályom felé annak ellenére sem, hgoy mindig egy nagyszájú lánynak számítottam, aki imádta produktívan élni a mindennapjait. A legtöbb alkalommal dokumentáltam az életem, napi több képet is megosztottam az interneten, mostanra viszont megszabadultam az SNS-emtől, a Facebookomat töröltem, az instagramomat pedig mind a nyolcvanezer követőm ellenére is privátoltam. Lényegében semmilyen szinten nem vagyok ott a social media egyetlen felületén sem, annyi utálatot kaptam a volt osztályomtól. Még azon is gondolkozom, hogy az instagramomat is törlöm, még mielőtt valamelyiküknek eszébe jutna azt feltörni és valami olyat megosztani rajta, amivel tönkretehetnek.
Magam sem tudom, hogy egy kifejezetten miért nem mertem csak simán helyet foglalni valaki mellett azonnal. Jó ideig nézelődtem a beszélgető fiatalok között, míg végül kiszúrtam magamnak az egyetlen ázsiai fiút, aki egyedül volt. Talán okosabb döntés lett volna odamenni mindenki máshoz, viszont most már nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy csak úgy mepróbáljak lenyűgözni egy társaságot. Így végül csak egy erőltetett mosolyt varázsoltam az arcomra, és leültem a fiú mellé.
- Akkor jó – bólintottam egyet arra amit mondott, de most már nem mosolyogtam – Remélem rendesen fogok látni.
Azért a biztonság kedvéért a táskámba nyúltam és kikészítettem a gondosan elrendezgetett dolgaim mellé a szemüvegtokomat is. Szinte éreztem, hogy még szükség lehet arra, bár ugyanakkor meg fintorogtam az információra, amit megtudtam. Egyáltalán nem operáltam tökéletes francia nyelvtannal, amin egyáltalán nem segített az sem, hogy ha rondán írt a tanár.
- Igen – bólintottam egyet – Én Na Tae... Natalie. Nemrég érkeztem New Yorkba.
Minden bizonnyal ez az információ már kevésbé érdekelte, viszont én a magam részemről olyan voltam ebben a szituációban, mint akinek elvitte a cica a nyelvét. Alapvetően – talán a fiatal korom miatt – zavarban vagyok a hozzá hasonló fiúk társaságában. Ha most otthon lennénk, minden bizonnyal verekednem kellett volna a székért, ami mellette volt szabad. Ezt viszont véletlenül sem akartam közölni vele, mert én magam is éreztem, hogy mennyire furán jönne ki az egész dolog. Én pedig határozottan nem szerettem volna, hogy már az első találkozó alkalmával furának könyveljen el.
- Szerinted baj, hogy nem vagyok teljesen haladó szinten franciából? – tettem fel végül azt a kérdést ami a legjobban foglalkoztatott – Félek, hogy a tanár felszólít és semmit sem tudok majd mondani.
Korábban ezekkel sem nagyon voltak gondjaim. Nem a legjobb a nyelvérzékem, de általában kitartó vagyok, ami hosszútávon kifizetődő volt. Annak idején az angolt nehéznek találtam, de ha a nyelveket univerzumokba vesszük és az angol négy fényévnyire van tőlem, akkor a francia nagyjából egymilliószor távolabb van. Ez pedig a világ legaggasztóbb dolognak tűnt most. Akaratlanul paranoiás voltam amiatt, hogy majd a tanár megaláz az egész csoport előtt.
- Vagy egyáltalán milyen a tanárunk? Van mitől tartanunk? – egészen nagy szemekkel néztem rá, aztán kicsit halkítottam a hangomon. Közelebb hajolva a következőket suttogtam neki – Otthon traumatizáltak a rondán író emberek. Félek, hogy ez megint megtörténik.
Félig-meddig viccelődni akartam, ami nem igazán jött össze. Ennek több sajátos oka is mind a fiúhoz fűződtek. Lényegében távolról helyesnek tűnt, közelről pedig minő meglepetés... Még helyesebbnek. Annak ellenére is, hogy nem tudtam könnyen azonosulni azzal a stílussal, amit az öltözködésével és ka hajviseletével sugárzott.

Ye Bin & Natalie

nem hiszek a véletlenekben,
mert minden véletlenül történik.

Világ életemben, kétségtelenül a legjobb tanulók közé tartoztam. Ez persze részben a családom miatt, részben magam, részben pedig természetesen a szülőhazám által szült konkurencia miatt volt így. Pontosan tudtam, hogy állami támogatásra és ösztöndíjakra nem lesz szükségem, de ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy könnyebben bekerülnék egyes egyetemi képzésekre. Nem véletlenül tanulunk folyamatosan és sok diák már azon is kiakad, ha nem adja be hibátlanul a tesztjeit... Mivel a dolgozataink is beleszámítanak a végső felvételi eredményben. Csak akkor szerezhet valaki egy-egy tárgyból dicséretes ötöst, ha a legtöbb dolgozata hibátlan. Hiába tanultam rengeteget, az idol képzésem miatt én általában három-négy dicséretes ötös került be a bizonyítványomba.
Nagyon sokáig biztos voltam abban, hogy idol szeretnék lenni, azonban a suliban történt botrányok után erre semmi esélyem sem maradt. Hiába jöttem Amerikába, ahol elméletileg rengeteg lehetőségem van, egyszerűen nem találom a helyem és képtelen vagyok elgondolkozni azon, hogy milyen irányba szeretnék tovább menni. A tanáraim alapvetően elégedettek a teljesítményemmel, de ezt valahogy mégsem éreztem teljesen elegendőnek. Szerettem volna, ha körvonalazódni kezd előttem valamilyen terv azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán mit akarok kezdeni az életemmel azon kívül, hogy nem feltétlenül lépnék apa, vagy a bátyám nyomdokaiba.
Ugyanakkor az elmúlt időszak történései miatt képtelen voltam egyszerűen a továbbtanulásra koncentrálni. Ez egy olyan dolog, amit szerintem amit hideg fejjel kell végiggondolni, én pedig egyelőre képtelen voltam hasonlóra. Lényegében még mindig nem merem használni a social media-t, csak a tabletemet cipelem magammal, hogy stresszoldás érdekében játsszak valamennyit rajta. Ugyanakkor pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal a ténnyel is, hogy egyszerűen nem zárkózhatok el mindenkitől és mindentől... Szerencsémre rögtön kiszúrtam egy szimpatikus személyt a teremben, aki mellett szívesebben foglaltam helyet.
- Szerintem én sem merek majd – óvatosan húztam el a számat, aztán halkan felsóhajtottam. Szerencsére ha kontaktlencsét nem használok, legalább a szemüvegem rajtam van, így határozottan bíztam benne, hogy rendesen látom majd a táblát. Egyelőre szerettem volna elvegyülni a többiek között, ami szinte lehetetlennek bizonyult. Egyrészt új is voltam, másrészt viszonylag elől foglaltam helyet. Csak reménykedtem benne, hogy a tanár nem erőlteti majd a bemutatkozást, ha nagyon zavarba hoz a helyzet... Az utóbbi időben annyiszor meséltem már magamról pár szóban az embereknek, hogy már simán ledaráltam a mondatokat, de utána vagy tizenöt percig kellemetlenül éreztem magam. Ezt pedig jó lett volna legalább a mai alkalommal elkerülni.
Határozottan feltűnt az, hogy a fiú nem akar a szemembe nézni. Alapvetően jó vagyok abba, hogy kívülről szemléljek meg másokat, mivel mindig kíváncsian fordultam az emberek felé. Most ennek ellenére hálás voltam, hogy nem tartotta rajtam sokáig a tekintetét, ugyanis az utolsó egy hónapom otthon pokollá volt téve. Határozottan megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy milyen lenne, ha valaki ölni tudna a tekintetével.
- Nem sok helyen néztem még körül – egészen belevörösödtem a vallomásomba – Lényegében a sulim, a kolim és a bátyám háza között szoktam ingázni, néha pedig megállok itt-ott, hogy egyek valamit. De ennyi.
Legszívesebben szájon vágtam volna magam, amiért ilyen gátlástalanul vallottam be azt, hogy mennyire élettelen vagyok. Otthon folyamatosan pörögtem, és hiába volt fárasztó a suli, az azok utáni foglalkozás, illetve az esti gyakorlás, majd később a tanulás, minden éjjel könnyedén aludtam el, mert teljesnek éreztem a mindennapjaimat. Ennek ellenére mostanában sokat gondolkozom felesleges dolgokon. Az egyetlen örömteli dolog az életemben, hogy legalább szobatársam nincs.
- Miért jársz az órára, ha nem szereted és nem is vagy jó benne? – hozzá hasonlóan csak visszasuttogtam a szavakat és az arcát kezdtem el fürkészni. Szöulban azok a fiúk, akik hozzá hasonló vonásokkal rendelkeznek, nagyon népszerűek a külsejük miatt... És teljesen más kisugárzással bírnak. Ő meglepően szerény volt sok koreai fiúhoz képest.
- Remélem elmarad a kötelező „mesélj magadról” etap is – halkan sóhajtottam fel és óvatosan eltűrtem pár tincset a hajamból – Mármint... Nem arról van szó, hogy én senkit sem szeretnék itt megismerni csak... Ezt csinálom már hetek óta és egyre inkább unom... Szerintem senkit sem érdekel különösebben, hogy ki vagyok.
Ez nem volt feltétlenül igaz, viszont ennek ellenére én szerettem volna, hogy így legyen. Jó lett volna az, ha tényleg csak elrohanna mellettem a világ, amíg össze nem szedem magam teljesen. Vagy soha nem fog ez megtörténni, ha elzárkózom mindenkitől? Ebben a helyzetben mi számít normális viselkedésnek. Mindettől függetlenül hálásan mosolyogtam rá, amikor felajánlotta a segítségét. Határozottan vele volt talán az eddigi legkellemesebb találkozásom, ami az idegeneket illeti. Ha viszont Tae Yangnak valami hasonlót említenék, akkor minden bizonnyal először vérszemet kapna, aztán kiakadna, hogy mit állok szóba fiúkkal.
- Tehát, akkor legközelebb nekem kellene bedobnom a dolgozat előtt, a kérdést a lányairól? – finoman oldalra billentettem a fejemet és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben igyekeztem megkeresni a tekintetét. Én nem éreztem magam zavarban attól, hogy beszélgetnem kell vele, a testtartásom is egészen nyugodt volt. Számomra érthetetlen volt az ok, amiért folyamatosan elkapja rólam a pillantását. Erről pedig akaratlanul is eszembe jutott a Twilight jelenete, ahol Bella megszagolta a haját Edward mellett... És én is hasonló késztetést éreztem a dologra.
- Az jó lenne – ismét csak hálásan pillantottam rá – De nem szeretnélek feltartani majd, szóval csak lefényképezem és otthon átmásolom.
A magam részéről nem értettem, hogy ezt miért osztottam meg vele is, az egész feleslegesnek tűnt. Szerintem neki teljesen mindegy, hogy mit fogok csinálni a füzetével, ha már felajánlotta, hogy megmutatja nekem.
- És... Ha a franciát nem szereted, akkor mit viselsz el legjobban a suliban? – próbáltam lazának mutatkozni és szem előtt tartani, hogy az itteni diákoknak nem azt jelenti az iskola, mint nekünk. Szóval nem kérdezhettem meg azt, hogy mi a kedvenc tantárgya, mert minden bizonnyal nem rendelkezik ilyennel – Koreaiul is beszélsz ugye?
Ez számomra azért volt fontos, mert nemhogy a francia nyelvvel, néha az angollal is gondjaim voltak. Alapvetően jól beszéltem, és Yang is sokat segített nekem benne, de biztos voltam benne, hogy az életem folyamán találkozni fogok olyan szavakkal, amiknek a jelentéséről fogalmam sincs.

Ye Bin & Natalie

nem hiszek a véletlenekben,
mert minden véletlenül történik.

- Akkor jobb is, hogy te tűntél a legszimpatikusabb embernek az osztályban – magam sem realizáltam azt, hogy mennyire gyorsan mondtam ki a szavakat, egyszerűen csak kicsúsztak a számon. Egyből el is komolyodtam ennek hatására, közben pedig igyekeztem nem túl hangosan megköszörülni a torkom. Hála az égnek volt már barátom, így egyáltalán nem jelentett gondot mondjuk az, hogy normálisan viselkedjek a fiú előtt. Ennek ellenére zavarba ejtő volt ezt csak így közölni vele. Minden bizonnyal ha nem siklottak volna olyan szinten félre az emberi kapcsolataim, akkor kevésbé félénken reagálom le ezt a bizonyos helyzetet. Azonban az, hogy idejöttem, egyáltalán nem jelentett mondjuk olyasmit, hogy barátkozni is szeretnék az emberekkel. Az esetemben sokkal inkább arról volt szó, hogy legszívesebben az egész világból kifutottam volna annak érdekében, hogy soha többé ne kelljen átélnem azt a fájdalmat, amit az osztálytársaim okoztak nekem. Lényegében a testvérem karjaiba menekültem úgy, hogy őt elfelejtettem tájékoztatni nagyon fontos részletekről… Illetve hát nem felejtettem el, csak tartottam tőle, hogy ő is képes lenne hasonló gyűlöletet táplálni irántam, mint mások… Mert már egyáltalán nem voltam képes logikusan átrágni magam a helyzetemen és egy olyan kedves fiúban, mint Yebin, szintén a támadó szándékot kutatom… Mert ha egyszer elszólom magam, akkor ő is meggyűlölhet, nem?
Mindennek ellenére az összes erőmmel igyekeztem elengedni magam a fiú mellett és arra figyelni, hogy ő mit mondd nekem. Talán, ha a tartalomra koncentrálok akkor sokkal egyszerűbb lesz megértenem a későbbiek során azt, hogy miként kezeljem az embereket. Egyszer már megtanultam ezeket a dolgokat, talán újratanulni sem annyira nehéz, mint én azt gondolom őket.
- Kicsit félek, mert hiába jó az angolom, biztos lesznek olyan szavak, amiket semmilyen nyelven sem értek meg – még a szám sarka is lefelé görbült, ahogyan ezeket a szavakat kimondtam – Pedig nagyon szeretnék igyekezni! Tudod a bátyám is azt mondta, hogy fontos a nyelvtanulás, de otthon mind ázsiai nyelveket és maximum angolt tanultam… Jártam külön franciára, de biztos nem olyan minőségű, mint amilyet itt tanítanak.
Egészen meglepő volt számomra is, hogy magában a tárgyban ennyi kiaknázatlan téma van. Sosem gondolkoztam azon, hogy miként tudnék a francia nyelvről beszélgetni valakivel, de szerencsére már volt némi közöm korábban a kínai nyelvhez, ami miatt a nehézség nem jelentett számomra kihívást. Azt mondjuk már nem állítom, hogy megtanultam volna kínaiul, de a francia lehet számomra talán az új kihívás, amit a mandarin nyelvvel képtelen voltam megugrani. Talán vennem kellene magamnak egy idióta mintás füzetet, amiben mindenféle furcsa goalt írok el, hátha akkor motiváltabb leszek és nem keltek aggodalmat a környezetemben.
- Tényleg? – nagyokat pislogva néztem a fiúra, aztán igyekeztem egy kedves mosolyt varázsolni az arcomra – Ha egyszer ráérsz, lenne kedved mutatni párat? Még nem nagyon ismerek itt senkit, a bátyám pedig elég sokat dolgozik.
A részleteket a dolgok üzleti oldalával már nem akartam megosztani vele, mert én sem voltam száz százalékig tisztában azzal, hogy Tae Yang mit csinál. Az egyértelművé vált már, hogy ő is pénzzel dolgozik, csak nem bankja van, mint apának, hanem befektetéseket intéz. Engem nem igazán fogott meg ez a világ, ezért lényegében sosem érdekelt az, hogy honnan van a családom kenyérre valója. A sógornőm munkája csak azért volt számomra kézzelfoghatóbb, mert ő olyan dolgokat gyártott, amiket én is nap, mint nap az arcomra kentem.
- És te milyen nyelvet tanulnál szívesen? – komolyan érdekelt, hogy vele mi a helyzet. Nagyjából én ugyanezért voltam a kurzuson. Korábban sosem terveztem azt, hogy elhagyom majd Dél-Koreát, emiatt pedig nem is igazán lett volna szükségem az idegen nyelvekre. Ha tényleg a zeneiparban sikerült volna elhelyezkednem, akkor minden bizonnyal gond nélkül megélnék abból, hogy van érzékem a tánchoz és az énekléshez… koreaiul meg egy kicsit angolul. A cégnél nagy hangsúlyt fektettek a japán nyelvre is, tehát nagyrészt azt is beszéltem, de inkább csak társalgási szinten.
- Jaj ezt annyira utálom! – nem akartam túlságosan drámaian reagálni, de egyszerűen képtelen voltam visszafogni – Egy hete mást nem csinálok, csak angolul mutatkozom be és már rosszul vagyok a saját hangomtól is. Biztos vagyok benne, hogy senkit sem érdekel az én béna bemutatkozásom.
Talán egy kicsit sok volt ez a kifakadás, emiatt pedig igyekeztem is néhány bűnbánó pillantást vetni a fiúra, mert nem az ő nyakába akartam varrni a tanár hülyeségét. Néha örülök, ha koreaiul az eszembe jutnak a dolgok, nemhogy franciául! Mondjuk maximum beégetem magam egy csomó ember előtt, akiknek fél év múlva sem fogom tudni megjegyezni a nevét, számít ez egyáltalán valamit?
- Majd megpróbálkozom vele – ez volt az első alkalom, hogy a beszélgetés során megvillantottam a fogaimat is, amikor elmosolyodtam. Talán végre sikerült egészen felengednem a társaságában ahhoz, hogy meg tudjak feledkezni az önkéntes social media detoxomról, illetve minden egyéb borzalomról, ami az elmúlt hónapokban történt és gondolni sem akartam rájuk.
- Így jobb szerintem – határozottan jelentettem ki a véleményemet – Talán ad fel majd olyan házit, amit utána be kellene másolnod, ha elvinném a füzetedet.
Meg minden bizonnyal ha Oppa meglátná nálam azt, hogy pontosan miből másolok, akkor már rákérdezne arra, hogy milyen srác az a franciás fiú… Bár ebbe így nem akartam belegondolni. Ha már a barátomra is rákérdezett, akkor biztosan érdekli az, hogy mi van velem és a pasikkal, de ebbe őt beavatni talán kínos lenne. Félek tőle, hogy túlságosan is bátyként akarna viselkedni.
- Vagy úgy – képtelen voltam visszafogni a nevetésem, mert aranyosnak találtam azt, amit mondott – Igazad lehet.
Jobb esetben az emberek nem járnak úgy, hogy végül a barátaikat utálják meg a világon a legjobban. Én a magam részéről a Pokol legmélyebb bugyraiba kívántam a sajátjaimat, de az is tény, hogy amíg nem voltak közöttünk gondok, addig lényegében tényleg én is őket szerettem a legjobban a suliban.
- Nos, hát legalább lefoglal – kifejezetten diplomatikus volt a válasz amit adtam és ez már adott némi önbizalmat is – Mert legalább van ami leköt és nem kell folyamatosan azon paráznom, hogy mindenhol én vagyok az új lány.
Az osztálytársaim viszonylag kedvesnek tűntek eddig, és igyekeztek udvariasan körém gyűlni, kérdezgetni. Valamelyikük el is hívott bulizni, de nem igazán mertem még igent mondani. Először meg akartam beszélni a bátyámékkal, mert lényegében most ők felelnek értem és nem csinálhattam azt amit akartam.
A tanár érkezésétől viszont így is izzadni kezdett a tenyerem, mert éppenséggel pont csak a felét értettem annak, amit az osztálynak magyarázott. Szerencsére a jó felét sikerült elkapnom, amit a testbeszédével megerősített és Ye Bin is a segítségemre volt. Csak bólintottam egyet felé, majd szép lassan kifáradtam a táblához, vettem egy mély levegőt, és a következő szavakat pakoltam egymás mellé franciául… Közben pedig igyekeztem nagyon figyelni a nyelvtanra is:
- Sziasztok, Natalie vagyok – ez viszonylag könnyen is ment – 17 éves és nem rég érkeztem New Yorkba. Remélem jól ki fogunk jönni…
A mondandóm végére már egészen elvörösödött a fejem és a hangom is elcsuklott. A tanár szerencsére rájött arra, hogy nem égek a vágytól azért, hogy szerepelhessek, így nem is kínzott tovább, egyszerűen a helyemre küldött, és arról kezdett el beszélni, hogy mi lesz a mai óra anyaga.
Pár pillanat múlva helyet foglaltam, de nem néztem a mellettem ülő fiúra. Azzal sem fáradtam, hogy az arcomba lógó tincseket hátrasimítsam, egyszerűen csak kitéptem egy lapot a füzetemből, és a tűfilccel, a következő szavakat írtam a papírdarabra: Nagyon szörnyű volt, ugye?
Ezt akkor csúsztattam át neki, amikor a tanár a tábla felé fordult és az óra címét elkezdte felírni. Én magam is lemásoltam a füzetembe azt, aztán igyekeztem azt mímelni, hogy ténylegesen figyelek a szavaira, aminek nagyjából a felét értettem meg.

Ye Bin & Natalie

nem hiszek a véletlenekben,
mert minden véletlenül történik.

A magam részéről hetek óta most éreztem először azt, hogy az arcomra kiülő mosoly tényleg őszinte volt. Kicsit zavarba ejtő volt rögtön egy olyan fiúval találkozni, mint Ye Bin, aki otthon minden bizonnyal nagy népszerűségnek örvendett volna. Mivel nem ismerem, merem feltételezni, hogy itt sincs másképp a dolog. Kifejezetten örültem neki, hogy egy ilyen sráccal sodort össze a sors, hiszen sok kellemes percet okozott nekem már csak azzal is, hogy hajlandó volt beszélgetni velem. Sokan abba például bele sem gondolnak, hogy egy-egy személy miért zárkózott, és én is ilyen voltam korábban. Én nagyon szerettem volna pozitívan állni az új környezetemhez, csak ez nem ment egyről a kettőre. Azt hiszem ez a srác volt az első, aki talán egy lépéssel közelebb vitt a dologhoz… Hiszen szinte biztos voltam benne, hogy innentől kezdve szívesen ülök majd mellé.
- Csak az olyan ciki, nem? – kicsit elhúztam a szám – Biztos mindenki butának nézne a teremben.
Legalábbis abban az iskolában, ahova én jártam, mindig hasonló dolgokon mentek a viták. Nálunk alapvetően már olyan szinten nagy volt a stréberségi ráta, hogy konkrétan a hibátlan dolgozatokat kellett rangsorba állítania a tanároknak. Fogalmam sincs, hogy alapvetően mi alapján lett végül eldöntve az, hogy ki ért el a jobb eredményt, de arra gondolok, hogy a különórák és egyéb közösségi elfoglaltságok is befolyásolhatták ezt. Mivel én idol gyakornok voltam, soha nem lehettem volna első a rangsorban, bár nem is volt minden dolgozatom hibátlan. Mivel tudták, hogy nekem az egyetem nem feltétlenül lenne mérvadó, hátrébb pakoltak, illetve iskola mellett másra is fordítottam az időmet. A jó eredményeimet pedig értékelni kellett, éppen ezért is voltam még így is az élvonalban. Határozottan igaz volt az is, hogy szerencsésnek számítok a szüleim miatt, hiszen mindenben támogattak. Nem zavarta őket, hogy nem akartam továbbtanulni, most pedig hát… Még annyira sincsen hozzá hangulatom, mint eddig. Az már teljesen más kérdés, hogy valamit ennek ellenére kezdeni kellene magammal, mert már más esélyem nem igazán van. Viszont csak 11-es vagyok… Van időm mindezt kitalálni.
- Nagyon utálnál, ha megkérnélek arra, hogy add meg a számod, és innentől kezdve beszélgessünk franciául üzenetben? – kicsit felé fordultam és megtámaszkodtam a padon, így néztem rá. Viszont az már tényleg véletlen volt, hogy a térdem a combjához ért, amikor keresztbe raktam a lábaimat… Viccen kívül, nem flörtölni akartam vele, amúgy sem ennyire közönségesen csinálnám azt. Viszont határozottan félreérthetőre sikerült a megjegyzésem, ami miatt a füleim égtek. Még jó, hogy leengedve hordom a hajam, így legalább azzal nem kellett szembesülnie a fiúnak, hogy mennyire balul sült el ez a bizonyos megjegyzés. Mivel udvariasnak tűnt, reménykedtem benne, hogy semmiképp sem fogja felróni nekem.
- Tudod, ha már elkezdtem tanulni a nyelvet, akkor jó lenne legalább a középszintre eljutni, nem? – finoman megvontam a vállamat, aztán elmosolyodtam és elnyomtam a késztetést, hogy én magam simítsam ki a szemébe lógó tincseket – Nem zavar a hajad túlzottan a látásban? El fog romlani a szemed…
Nálunk a középsuliban volt egy olyan szabály, hogy mindenkinek két centivel a szemöldöke fölé kellett vágnia a frufruját. Persze a fiúk nem szerették ezt a dolgot, szóval a lázadók úgy oldották meg a dolgot, hogy egyszerűen kifésülték a homlokukból a hajukat… Mert ugye akkor lényegében nem volt ott semmi. Akadtak olyan diákok, akik annyira befolyásos családból származtak, hogy Ye Binhez hasonlóan hosszú hajjal rendelkeztek, de ezzel semmit sem akartak kezdeni. A jófiúk levágatták a hajukat, amit az osztályelnökünk tényleg vonalzóval mért, és minden hónapban leadta azoknak a fiúknak a nevét, akik megszegték ezt a szabályt.
- Őszintén… - halk sóhaj szaladt ki a számon és el is pirultam, amikor be kellett ismernem a dolgot – Igazából…
Arról nem akartam panaszkodni, hogy mennyire nehéz volt tartanom a diétámat, és alapvetően milyen rossz volt összehangolni az éjszakai gyakorlást az iskolával. Nagyon furcsa, hogy itt a legrosszabb esetben is reggel nyolctól, este hatig tart az oktatás. Illetve alapjáraton az is, hogy most meg lenne a lehetőségem az, hogy éjszaka aludjak, de mégsem tudok. Általában hajnali négyig gyakoroltunk a lányokkal, aztán mentem haza lefeküdni, és másnap nyolckor már a suliban ültem.
- Én is szerettem a japánt – mosolyodtam el halványan – Apa szerint hasznos volt, nekem pedig valamilyen furcsa oknál fogva jobban tetszett a francia, mint a spanyol.
Semmi bajom nincs a latin nyelvekkel, de mivel a családom miatt amúgy is volt már közöm a franciához, ésszerű volt tényleg erre nagyobb hangsúlyt fektetni. A suliban sajnos spanyolul is kell tanulnom és majd osztályozó vizsgát is kell tennem belőle. Féltem, hogy nem fog túl jól sikerülni és esetleg Tae Yang vagy a szüleim csalódottak lesznek miatta.
Én magam is csak helyeslően tudtam bólogatni Ye Bin szavaira, de nem volt mit tenni. Minden bizonnyal azért is volt ennyire fontos az, hogy ki legyek rángatva a tábla elé, hogy valamilyen szinten számot adjak arról, hogy miként beszélem a francia nyelvet. Nem igazán tudtam, hogy a nevemen és a koromon kívül egyáltalán kit és miért érdekelne bármi velem kapcsolatban, de nem fogok vitatkozni a tanárral.
Végül a kört szerencsére hamar le is tudtam, ami miatt annyira aggódtam. És csak jobban éreztem magam abban a pillanatban, amikor a padtársam is megerősített abban, hogy nem volt annyira szörnyű a dolog. Kicsit elmosolyodtam, amikor megpillantottam az elém tolt üzenetet, és habozás nélkül kezdtem el körmölni rá a választ.
„Én magam sem tudom annyira… Idol gyakornok voltam otthon, ezért nem volt túl sok szabadidőm. Elmehetnénk valahova, ahova te jársz szívesen, mit szólsz hozzá?”
Talán nem csak a testvérem, az édesapám is mérges lenne rám, amiért már ilyenekről beszélgetek egy fiúval, de ha meg nem barátkoznék másokkal, akkor minden bizonnyal amiatt aggódnának. Éppen ezért, amikor a tanár nem figyelt, én újból elé csúsztattam a papírdarabot és a füzetemben gyorsan lemásoltam azokat a sorokat, amikkel elmaradtam korábban.