Szomorúnak éreztem magam, amiért ismételten bebizonyosodott, hogy a legtöbb srácnak semmit sem jelentek, akikre azt hiszem, hogy „ő majd más lesz”. Lényegében ez a kör sosem jön össze nekem, viszont az eddigi legrosszabbra sikerült ez. Lényegében egy elég stresszes időszakba lépett az életem az egyetemi vizsgák és a cégügyek mellett, amire a szerelmi bánatom még egy nagy lapáttal rá is tett. Lényegében nagyon sok miatt volt aggódnom, ugyanis anyámék már egyre könyörtelenebbül zaklattak a vakrandikkal, az elsőnek pedig ki volt tűzve a dátuma... A Choi ikrek idősebbik tagjával. Az egészben az volt a legundorítóbb, hogy egyenesen visszataszítónak találtam őket, de ezen felül még anya kitalálta nagy kegyesen azt is, hogy ha az egyikük nem tetszik, akkor majd a másikkal tudok kezdeni valamit. Abba már bele sem akartam gondolni, hogy konkrétan utasított arra, hogy legyek elég bájos vele, és akkor kifizetődő lesz a dolog és szóba kerülhet az eljegyzés is. Nekem ehhez nagyon nem volt hangulatom, de mégis belementem. Kegyelemdöfésként viszont leginkább a kimaradó menstruációm szolgált. Ez eléggé aggasztott, de nem kockáztattam meg azt, hogy hazahozok egy terhességi tesztet, vagy bármiképp vásárolni próbálok hasonlót. Pontosan tudtam, hogy anya figyeli a tranzakcióimat és ellenőriztet, ami miatt lényegében nem is jártam egyedül vásárolni. Eléggé összebarátkoztam már a házvezetőnő lányával, de nem bíztam meg benne. Kicsit úgy éreztem magam, mintha az életemben mindenki besúgó lenne, ez pedig kezdett egyre jobban megőrjíteni. Lényegében a céget és a személyzetünket összevetve két emberben mertem megbízni. Tudtam, hogy Elmo és Javier nem fognak elárulni bennünket, de így is vigyáztam arról, hogy mit mondtam nekik. Még jó, hogy mind a ketten férfiból vannak, ami miatt valószínűleg egyiküket sem érdekli az, hogy éppen milyen pasival fekszem le. Ráadásul Elmonak a lánya lehetnék, minden bizonnyal teljesen elborzadna, ha ezt kellene hallgatnia tőlem. A mai reggelem sem indult túl jól. Lényegében átöleltem a vécét és amint letuszkoltam a torkomon a reggelimet – enni se nagyon tudtam mostanában – az el is hagyta a gyomromat. Emiatt lényegében azt kezdtem hallucinálni, hogy rögtön nagyobb lett a hasam és egyre inkább kezdtem kétségbeesni. Soha életemben nem akartam gyerekeket, mert abba az elbaszott világba, amit jelenleg élünk, éppen elég gondot jelent megélni... Egyszerűen nem történhet meg velem, hogy tizenkilenc évesen esek teherbe. Feltápászkodtam a földről, lehúztam a wc-t, aztán gyorsan kiöblögettem a számat. Az arcom fel volt puffadva az esti sírástól, a szemeim alatt sötét karikák voltak. Tízre kellett mennem a céghez, ebben a pillanatban pedig negyed öt volt az idő. Lényegében két és fél órába telt, sikerült rendesen helyrehoznom a külsőm. Ha valami előnyös volt anya tanításában, akkor határozottan azt kellett kiemelnem, hogy képtelen voltam gyengének mutatkozni. Ezért is mostam le alaposan a verítéket a testemről, aztán sikáltam meg a fogaimat is annyira erőteljesen, hogy vérzett az ínyem fogmosás közben. Az arcomat mindenekelőtt egy picit lejegeltem, ennek hatására mentek le a duzzanatok, utána pedig kisminkeltem magam, aminek következtében már jóval frissebbnek tűntem. A frissen mosott hajamat is elegánsan összefogtam tarkómon, aztán a dresszkódunk alapján öltöztem fel, figyelve arra, hogy hastájékon semmiképpen se feszüljön a ruhám. Mi van akkor, ha nem csak beképzelem, és tényleg hasam lett? Amikor megérkeztem a céghez, eléggé tetszett, hogy az újak sem merték elfoglalni azt a parkolóhelyet, ami az enyém. Nem mintha rá lett volna írva a nevem, de voltak már galibák abból, hogy valaki oda rakta le az autóját, ahol az én sárga Porschém szokott parkolni. Ahogy befelé igyekeztem, minden alkalmazottunk az etikettet követve hajolt meg nekem, amit én nem viszonoztam most. Általában szoktam őket köszönteni, de anya ezért is megszidott a múltkor. Mindig kiemeli, hogy az itt dolgozók nem a barátaink, tehát ki kell mutatnom, hogy születésemtől fogva több és jobb vagyok náluk. Ahogy az üvegkomplexusban haladtam a lifttel, csak reménykedni mertem abban, hogy a csapatunk statisztikáit egyedül Javier és én fogom átnézni. Interjúzni nem volt kedvem most, és bár valamivel jobban éreztem magam, ettől függetlenül is csak le akartam tudni a nyolc órámat és hazamenni. Mostanában szórakozni sem volt kedvem. Szívesebben töltöttem a hétvégéket itt, mint egyes szórakozóhelyeken. Azt hiszem sosem mutattam ilyen szorgalmat a cég iránt. - Szia – mosolyogva dugtam be a fejem az iroda ajtaján, aztán gondosan becsuktam magam mögött az ajtót. Ha senki sem hallotta, Javierral mindig tegeződtünk. A rangján alulinak éreztem azt, hogy formálisan beszéljen velem csak azért, mert a CEO lánya vagyok, ugyanakkor ő szerette volna megadni a tiszteletet nekem, így ebben állapodtunk meg. Mert én furán éreztem volna magam minden alkalommal amikor magáztak. A Min Kisasszonyhoz már hozzászoktam, kiskorom óta így hívtak az emberek. - Akkor átnézzük ma a statisztikákat és lefektetjük a stratégiánk alapjait, ugye? – nem nagyon akartam arról beszélgetni most, hogy mi van velem. Abban reménykedtem, hogy ha eléggé a munkára koncentrálok, azzal el tudom terelni a gondolataimat. Ha ez a dolog pszichés alapon működik, akkor még egész jó napom is lehet ma.
When I'm away from you, I'm happier than ever, wish I could explain it better, I wish it wasn't true, give me a day or two to think of something clever, to write myself a letter, to tell me what to do
I'm irritated, what do you want? Happy gossip, pretentious smiles, fuck this shit everything's lie, do you want to be the same? Why? What's the matter?
I've made some real big mistakes But you make the worst one look fine, I should've known it was strange, you only come out at night, I used to think I was smart, but you made me look so naive, the way you sold me for parts, as you sunk your teeth into me, bloodsucker, famefucker, bleedin' me dry, like a goddamn vampire
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ foglalkozás ★ :
egyetemista, gyakorló marketingigazgató
★ play by ★ :
Cho Miyeon
★ hozzászólások száma ★ :
114
★ :
Re: Accident | Javier & Nana
Kedd Nov. 17 2020, 23:15
Nana & Javier
Nem megszokott gyorsasággal pörögnek ujjaim a billentyűzeten, miközben egy tartalmasabb levelet próbálok megfogalmazni az egyik kollégámnak. Jobban szeretem ilyen hosszabb üzenetváltásokat inkább szóban megbeszélni, olyan is rendszeresen fordul elő esetemben, hogy kapok egy emailt és visszaírok az illetőnek, hogy telefonon megbeszélném vele a részleteket és az esetek többségében ez gond nélkül le is szokott zajlani, leszámítva az olyan alkalmakat, mint a jelenlegi is. Az illető ugyanis nem ér rá, hogy hívást fogadjon, én viszont nem szeretném tovább váratni az ügyet, így kénytelen vagyok gépelni. Hála istennek, az évek alatt rendesen megtanultam angolul, kellően magabiztos vagyok szóban is és írásban is, bár nem lehet elmenni amellett sem, hogy az erős spanyol akcentus egyszerűen megsemmisíthetetlen. Kisgyerek korom óta Amerikában élek és máig azt vallom, hogy ha pár évvel a serdülőkorom után érkeztünk volna Miamiba, majd azt követően New Yorkba, akkor már lehet nem tudnám félig anyanyelvemnek tekinteni ezt az univerzális nyelvet. Szerencsés voltam mindenképpen. A sors iróniája, hogy nem egy teljes mértékben amerikai cégnél helyezkedtem el. Kezdetekben nagyon gondolkodtam, hogy mennyire lenne nekem helyem egy félig koreai vállalatnál, mivel az itteni kultúra igazán távol állt tőlem, de végül úgy alakult a helyzet, hogy itt kötöttem ki, s nyitottságom révén nem kellett sokat várni, hogy megszokjam a közeget. Azért ez még mindig Amerika, még mindig New York és hiába annyi nemzetiség, mindenkinek asszimilálódnia kell valamelyest az amerikai világba, az amerikai társadalmi normákhoz és talán ezen felismerés volt az, ami abszolút pozitív csalódás volt nekem első éveimben, amit a cégnél töltöttem. Jól bántak velem, nem éreztem, hogy kilógnék a sorból, hiszen rengeteg gyökerekben amerikai és egyéb nemzetiségű ember dolgozik a vállalatnál. Éppen mondat közepén tartok, mikor megcsörren a telefonom. Aprót sóhajtva veszem le kezemet a billentyűzetről és nyúlok a telefonomért. Ma mindenkinek nagyon kellek. - Halló? - szólalok meg hozzám képest kellemetlenül komoly hangon, majd hallgatom, miben lehetek segítségére. - Igen. Igen – hallgatom az egyik kollégát, aki arról számol be, hogy megérkeztek a fénymásolópapírok, meg noteszek, dossziék és minden, amiből újat rendelt a cég. Ezek azok a dolgok, amik látszólag semmiségek, de nélkülözhetetlenek és ha egyszer nem lenne belőlük elég, akkor az nagy gondokat okozhatna egy annyira megállások nélkül működő vállalatnál, mint a MINWIRE. Míg beszélek, próbálom folytatni a gépelést is, mielőtt még elfelejtem a megkezdett mondatomat, aztán fél óráig próbálok rájönni, hogy ugyan hol tarthattam és mit akartam megfogalmazni. - Jó, fel tudnád küldeni valakivel a csomagot? Nagyon szépen köszönöm! – Azzal le is teszem eddig vállammal megtámasztott telefonomat, kinyomom a hívást, s ismét a monitornak szentelem teljes figyelmemet. Homlokomat ráncolva próbálok kibogarászni, hogy mi az istent gépeltem én le… nagyon mosolygok magamon, mikor felfogom, hogy sikerült leírnom azokat, amiket fülemre mondtak és még véletlenül sem a bennem megfogalmazódó szavak kerültek be a levélbe. Látszik, hogy nem tudok egyszerre kétfelé figyelni, de mindegy is, törlés gomb, aztán mehet elölről a mondat. Pontosabban mehetne, merthogy mihelyst ismét neki kezdenék, az ajtó nyílik és belép rajta az új marketingigazgató-asszony. - Szia Min Kisasszony! – szólítom meg a számomra kettő szerepben lévő lányt. Sose tudnék rá haragudni amiatt, hogy átvette a helyemet, hiába érintett hirtelen rosszul az eset. Egyfelől ő a felettesem és egyúttal a még nagyobb főnökömnek a lánya, mindeközben pedig van köztünk egy egészséges, korunknak megfelelő baráti viszony is. Bátyám kérdezgette, hogy fogok-e tudni olyan közvetlen lenni továbbra is Nana-val azután, hogy helyet cseréltünk, mire egyértelműen igennel feleltem. Szerencsére félre tudom tenni a munkát és a személyes kapcsolatokat. Hagyom is a mondatot, helyette csak hajamba túrva pihenem ki az elmúlt órák rohamos tempóját. Én tényleg nem tudom, hogy mi van ma, mindenki tapos, mint az őrült. - Igen. Persze. – Előre megbeszéltük, hogy ma statisztikázunk is és én magam is szeretném, ha erre sor kerülne. Lefokozás ide vagy oda, annak nagyon örülök, hogy a marketing-igazgatói feladatok ketté lettek osztva. Képletesen hiába átadtam a helyemet, az átállás szép fokozatosan történik, ami esetünkben teljességgel kivitelezhető, ugyanis nem arról van szó, hogy a régi igazgatót kirúgják és egy új kerül a helyére, a váltásnak sincs értelme egyik napról a másikra történnie. Ennek megfelelőek, ahogy régen, úgy tovább is közös az irodánk, mindkettőnknek bőven van helye. - Most hívtak, hogy hamarosan érkezik egy nagyobb csomag papír és írószer. Matt pedig írta, hogy ma elkészülnek az új dizájn-tervezettel és küldik nekünk. - Foglalom össze az elmúlt órák fáradalmait, miközben felállok a székből, hogy megnyújtóztassam zsibbadt végtagjaimat. - Mi újság? Hogy vagy ma? - kérdezem a magam mindig boldog stílusában. Megszokhatta tőlem, hogy mindig szánok időt rá, és nem csak rá, hanem a többi emberre is. Elég közvetlennek tartom magam, arról nem is beszélve, hogy szentül vallom, ha figyelmes vagyok másokkal és nem robot módjára viselkedem, lényegesen jobban is megy a csoportmunka. Igaz, Nana-val nem pont ennyiből áll a kérdésem csupán.
A magam részéről bíztam abban, hogy a munka épp elég izgalmasnak bizonyul majd ahhoz, hogy le tudjam hűteni a fejemet és minden gondolatomat eltereljem Braylenről. Számomra elég nagy tragédia volt, hogy megint buta voltam, és előbb raktam szét a lábaimat, minthogy gondolkodtam volna, de lényegében már annyiszor ért efféle csalódás, hogy lényegében eléggé hozzászokhattam volna a dologhoz. Rideg családban nőttem fel, így talán logikusnak tűnne az, hogy nem kellene magának a szeretetnek az érzését ennyire idealizálnom és egyszerűen elengedhetném már végre azt, hogy álmaimat kergessem a jövendőbeli házasságommal kapcsolatban. Mert hiába szerettem volna szerelemből férjhez menni, ha erre egyszerűen nem volt lehetőségem. Legalábbis azok, akiket én szerettem, általában nem viszonozták az érzéseimet. Éppen ezért is örültem most annak, hogy rengeteg feladat zúdult a nyakamba. Mivel a szerelmi bánatomon kívül még külön stresszként ért az is, hogy bármennyire imádkoztam – egyébként bárminek az istenéhez – egyszerűen nem akart megjönni, és már több, mint két hete késik… Így a bulik kiestek, mert kedvem sem volt hozzájuk, meg ha tényleg terhesnek bizonyulok, akkor nem igazán alkohollal kellene lefojtanom a dolgokat. Egyelőre még nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy vegyek magamnak egy tesztet és nem is igazán tudtam, hogy kinek mondhatnám el a dolgot… Emiatt pedig nagyon kínlódtam. Ha anya megtudná, akkor minden bizonnyal hamar és kíméletlenül megoldaná azt, hogy az igazság kiderüljön és szerintem képes lenne otthon kirúgni belőlem a gyerekemet – már ha van – annak érdekében, hogy senki ne tudja meg… Még mielőtt eldönthetném, hogy ténylegesen mit akarok csinálni vele. Örültem neki, hogy a mai nap folyamán Javierrel lényegében csak ketten fogunk dolgozni. Általában annyira jókedvű volt, hogy ha én kifejezetten kedvetlenül mentem dolgozni, akkor is könnyedén átvettem a hangulatát. Nagyon sajnáltam azt a kialakult helyzetet, amibe miattam keveredett… Sokkal okosabb és tehetségesebb nálam, engem pedig ez a pálya nem érdekel annyira, de hálás voltam érte. Örültem annak, hogy legalább ennyi lehetőségem volt és ezáltal könnyedén el tudtam helyezkedni. Ki tudja, a végén talán meg is fogom kedvelni majd a munkámat és most szimplán csak annyi bajom van vele, hogy anya találta ki nekem. Ha lettek volna egyéb ötleteim, akkor minden bizonnyal meggyőzhettem volna magamat – és talán a szüleimet is – arról, hogy miként kellene élnem az életemet. Ez még mindig jobb annál, mintha hozzáadnának valakihez és feleségként kellene érvényesülnöm az életben. A magam részéről aranyosnak találtam, hogy már nem szólított annyira formálisan, mint ahogyan apa vagy anya társaságában kell azt tennie. Így is megmaradt az udvarias keretek között, de én nem szerettem volna azt, ha a jó barátságunk megszűnne csak azért, mert névleges pozíciót kaptam. Hiába volt az örökségem része, hogy igazgatóként végezzem a marketingosztály élén, egyszerűen… Egyelőre nem láttam járható útnak azt a jövőt, amit lefestettek elém. És ez nagyon nagy baj volt jelenleg. - Jaj, nagyon jó! – egész megkönnyebbültnek hatott a sóhaj, amit talán normális esetben nem is engedhettem volna meg magamnak – Képzeld, már teljesen kezdtem belezavarodni az itteni menetrendbe. Még sosem dolgoztam annyit a cégnél, mint most… Általában minden rád maradt. Lebiggyesztett ajkakkal néztem a férfira, miközben igyekeztem kitalálni azt, hogy egyáltalán szingli-e vagy sem. Nem vigasztalódásra vágytam Braylen után, főleg nem egy olyan emberrel, akivel a jövőben sokat együtt fogok dolgozni… Nekem ő sokkal inkább volt olyan, mint egy felelősségteljes nagybácsi, aki többet figyelt rám és az öcsémre, mint a szüleim, ezért pedig hálás voltam neki. Szimplán csak arról van szó, hogy ha van barátnője, akkor ő nagyon szerencsés személy… És én nem tudom miért nem vagyok képtelen az olyan kedves férfiakat megtalálni, mint amilyen Javier maga is az. Vagy fiúkat, vagy minek szokás nevezni azokat a srácokat, akik már elmúltak húsz évesek, de agyilag még mindig egy hatéves szintjén lehetnek, viszont olyan szépen csavarják el a hozzám hasonló kis fruskák fejét, mintha muszáj lenne nekik… - Sokat számít az, hogy az egyetemen alig lett meg a kettesem statiból? – egészen nagy szemekkel pislogtam a férfira – Szerintem nem én voltam a buta, hanem a tanár volt szigorú! Hetente íratott zh-kat, és azoknak a jegye ért bizonyos pontokat, amiknek az összpontszámának a 85%-a volt a kettes jegy… Szerinted az ilyen normális? Nem tehettem róla, de a mondandóm egészen paprikás hangnemben végződött. Tényleg felidegesített ez a módszer. Nekem nem volt szükségem ösztöndíjra, vagy hasonlóra… Viszont ennek ellenére is kaptam otthon, ha nem voltak szép jegyeim. Általában profin puskáztam, meg persze tanultam is néhány szaktársammal, ha éppenséggel volt rá lehetőségem, de voltak azért az életnek olyan pontjai, amik túl sok időt vettek el a tanulástól. - Fantasztikus – egyetlen bólintással nyugtáztam a hallottakat – Akkor van még egy kis időnk amíg pihenhetünk, nem? Ha még nem ebédeltél, akkor ehetnénk együtt. Nem nagyon volt mondjuk étvágyam, de igyekeztem minden nap valamennyi kaját letuszkolni a torkomon. Anya minden bizonnyal örömmel nyugtázná, ha igyekeznék leadni pár kilót, de én nem szerettem volna ha az öcsém, vagy a közvetlen környezetem aggódott volna értem. Volt már rá példa, hogy a fogyókúra miatt, amit folytattam, egyszerűen kiszállt az erő a testemből. Akkor Yebi nagyon mérgesen közölte velem, hogy ilyet akkor sem csinálhatok többször, ha anyának meg akarok felelni. - Kicsit fáradt vagyok, de jól azt hiszem – igyekeztem diplomatikus választ adni a kérdésére, mert én magam sem tudtam, hogy őt beavathatom-e a történtekbe és mindazt hogyan kellene tennem. Szerintem nem lenne egyszerű feladat, mivel mégiscsak férfi… És talán meg is utálna ha megtudná, hogy mennyire könnyűvérű vagyok. Én pedig nem akartam, hogy még több megvető pillantást kapjak. - És te jól érzed magad? Ha gondolod kimehetünk a levegőre, amíg mindent átküldenek nekünk – én magam is tudtam, hogy mennyire fárasztó lehet nyolc órában ülőmunkát végezni, éppen ezért igyekeztem kedvesen rávilágítani arra a tényre, hogy tartania kellene egy kis szünetet, ami amúgy is járna neki.
When I'm away from you, I'm happier than ever, wish I could explain it better, I wish it wasn't true, give me a day or two to think of something clever, to write myself a letter, to tell me what to do
I'm irritated, what do you want? Happy gossip, pretentious smiles, fuck this shit everything's lie, do you want to be the same? Why? What's the matter?
I've made some real big mistakes But you make the worst one look fine, I should've known it was strange, you only come out at night, I used to think I was smart, but you made me look so naive, the way you sold me for parts, as you sunk your teeth into me, bloodsucker, famefucker, bleedin' me dry, like a goddamn vampire
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ foglalkozás ★ :
egyetemista, gyakorló marketingigazgató
★ play by ★ :
Cho Miyeon
★ hozzászólások száma ★ :
114
★ :
Re: Accident | Javier & Nana
Hétf. Feb. 01 2021, 11:02
Nana & Javier
Szeretem nem húzni-halasztani a feladataimat, mivel ki tudja, hogy mikor mi jön közbe és mennyi idő múlva tudok csak visszatérni hozzájuk. Sokszor megesik, hogy nem várt hívást kapok, vagy valaki benyit, netán szólnak, hogy jelenésem van, ezek mind azok a közbeékelődött esetek, amikre nem lehet felkészülni, viszont annál inkább számítani lehet rájuk. Sőt, általában van olyan nap, vagy napszakasz, amikor minden egyszerre zúdul rám, majd következik egy olyan, amikor a beütemezett terveken kívül semmi sem akaszt meg a gondolataimban. Mivel már régóta dolgozok itt - relatíve régóta -, ezért kezdek rájönni, hogy milyen minta alapján lehet számítani a sürgés-forgásra és akkor előre több kávét juttatok a szervezetembe. Nos, ma nem éppen így tettem, még a kávé adagom is elmaradt, ami a kisebbik gond, a baj inkább az, hogy az egyik emailre sosem tudom annyi idő alatt bepötygni a választ, hogy ne szakítanának meg. - Ha szeretnéd, átbeszélhetjük majd a feltételezett menetrendet. Kicsit nehéz átlátni a dolgokat, de idővel kialakul benned is a rendszer és látni fogod, hogy nagyjából ugyanazok a feladatok és menetrendek ismétlődnek időszakosan - mondom, miközben bedossziézok egy köteg papírt, amivel hamarosan át fogok sétálni a néhány méterre lévő közvetlen összeköttetésben lévő szobába, hogy a titkárnőm lepecsételje és tovább küldje azokat. Nem igazán vontam sosem felelősségre Yenat, amiért viszonylag kevesebbet tudott a cég munkájával foglalkozni, elvégre ő még egyetemista és nekem aztán nem kell bemutatni, hogy mit jelent ez a kifejezés, nehezebb több időt tölteni az egyetem falai között, mint amennyit én tettem hallgatóként és phd-sként együttvéve. Az én munkám nem lett több, csakis kevesebb azzal, hogy Ye Na pozíciót kapott, ezt pedig úgy fogom fel, hogy több időm marad másra, pontosabban szeretném így felfogni, bár jelenleg még nem szabadult fel ez a feltételezett „sok időm”. De ha szeretem ezt csinálni, akkor meg miért panaszkodnék? Nem szoktam ilyet tenni, ahogy jóformán nincs is semmi gondom sem a rendszerrel, sem a munkával. Elmosolyodom a kérdésén, természetesen együttérző mosollyal és nem gúnyosan. - Nem gondolnám, hogy normális lenne, de ne aggódj, nem számít egyáltalán. A jegyek nem mindig tükrözik a fejünkben lévő tudást. - Lehet kicsi vigasz ez ahhoz képest, hogy mennyire nem örülhettek a rossz jegynek a szülők, amennyiben tudomást szereztek róla. Emlékszem, engem mindig elfenekeltek, amikor még általános iskolában rossz jegyet hoztam haza, amiért nem tanultam a dolgozatokra, hanem elmentem játszani a barátokkal. Yena kérdéseire jobban kiegyenesedik a hátam, eszembe jut, hogy egy email még mindig várat magára. - Egy fél pillanatot szeretnék kérni még és utána mehetünk enni - mondom, miközben visszaülök a székre és az egérrel rákattintok az írott sorokra, amik közül az egyik mondat félbe lett hagyva. Elolvasom az eddigieket és gyorsan befejezem a megmaradt gondolatokkal, majd rá is nyomok a küldés gombra. Ha tudok egyfelé figyelni, hamar letudom ezeket. - Mehetünk - állok fel a székből, aminek háttámlájáról leveszem az öltönyömet és a már megszokott mozdulatokkal magamra veszem. Míg gombolkozom, látom Yenan, hogy kissé megviseltnek tűnik. Ha nem ismerném egészen régóta, akkor feltehetőleg nem tűnne fel, de így azért kezdek ráérezni, hogy a két testvérnek mikor van rosszabb és mikor jobb napjai. Nincs okom és nem is szeretnék kételkedni benne, úgyhogy elhiszem a válaszát, csak némán bólintok rá, hogy ha netán mégis van még valami, amit meg akarna osztani velem, akkor tudja, hogy én szívesen hallgatom. Meglehet, nem a folyosón a legideálisabb ilyenekről beszélni. - Jól van, csak azért vigyázz magara. - Ha nem lennék ezen a munkahelyen és nem lenne köztünk meg a formális viszony, akkor minden bizonnyal most kedvesen hozzáérnék vállához, vagy hátához. Persze ez most nem az a hely és mivel ismerem valamennyire a koreaiakat, így azt is tudom, hogy nem értékelnék azt a fajta kifejezőeszközt, ami az én hazában teljesen normálisnak számít. Még megigazítom a nyakkendőmet is, aztán kérdő pillantásokat vetek Yenara. - Nekem ilyen szempontból mindegy hová megyünk, én már tudok enni, szóval az ebédlő is ideális nekem, de amennyiben szívesebben tartózkodnál a levegőt, úgy kimegyek veled. - Legalábbis, amíg nem csörög a telefonom, hogy jelenésem van, de ha kevésbé fontos, akkor megmondom úgyis nekik, hogy fontos megbeszélésen vagyok a marketingvezető-asszonnyal, úgyhogy hívjanak vissza később. - Jól. Jól, teljesen. A múlthéten derült ki, hogy bátyám felesége babát vár, úgyhogy hatalmas most az öröm a családban. - Mesélem neki a nagy hírt apró boldog mosollyal az arcomon, miközben megérkezik a lift. Udvariasan magam elé engedem, hogy beszálljunk, aztán úgy jön ki a lépés, hogy én kerülök a gombok közelébe. - Harmadik emelet vagy földszint? - utalok vissza az előző beszélgetésünkre és egyben arra a dilemmára, hogy akkor levegőzni menjünk, vagy az ebélőbe. Amelyiket választja, azt a gombot nyomom meg.
A magam részéről sosem éreztem azt, hogy jogos lenne a cég miatt siránkozni. Igazából, ha jobb gyereke lettem volna a szüleimnek, akkor hálát éreznék azért, mert az életükben kemény munkával biztosítottak a jövőnket. Hogy nekik hála nem szimplán kényelemben, hanem már-már luxusban nőttünk fel, és egyáltalán nem úgy nézünk szembe az ismeretlennel, mint nagyon sok kortársunk, aki negyed annyira jó körülmények között sem nevelkedik, mint mi. Nem kellett nagyon szélsőséges dolgokra gondolnom azzal kapcsolatban, hogy pontosan milyen szegény negyedek vannak New Yorkon belül is… Mert én az ilyen helyekre sosem tettem be a lábam. Szimplán csak elég volt beszélgetnem pár szót a szaktársaimmal, akik kőkemény munkával próbálták megszerezni a gyakornoki munkáikat, nekem pedig a családom miatt konkrétan az ölembe hullott a lehetőség. Igazából a diplomámat is gyakorlatilag a társadalmi normák miatt szereztem, mivel tökéletes képzést tudnék kapni a cégünknél dolgozó emberektől is, akik mindig leszidnak azért, ha csak a könyveket tudom felmondani nekik fejből. A gyakorlatias tudást az egyetem sok esetben nem igazán tanítja meg, a szaktársaimnak pedig részben ezért is nehéz érvényesülnie. A cégünknél nem egy olyan koponya van, akik határozottan előre viszik azt. A magam részéről ilyennek gondoltam Javiert is, aki a fiatal kora ellenére is hihetetlenül okosnak tűnt… Olyan volt számomra, mint valami kifogyhatatlan kút, ami tartalmazta a világ összes tudását. Bármilyen anyagrész volt a suliban, bármilyen kérdés merült fel bennem, ő mindig tudta rá a válaszokat. Minden határidőt ismert, felhívta rá a figyelmem. Vajon szed valamilyen memóriaserkentőt, vagy magától született ennyire okosnak? - Benne vagyok! – nem kis késztetést éreztem arra, hogy összecsapjam a tenyereim, de végül inkább csak a táskámba nyúltam, és úgy vettem ki onnan a levendulaszínű határidőnaplót, ami még üresen állt, mintha az valami közkincsnek nyilvánított tárgy lenne – Nézd! Csak azért vettem, hogy fel tudjam írni bele a dolgokat. Az képtelenség, hogy én fejből bármit átlássak, mert amúgy is mindent elfelejtek. Komolyan olyan néha a memóriám, mint egy aranyhalé. Az részletkérdés volt, hogy elég sok mindent elvártak tőlünk. Egy dolog megjegyezni a suliban a dolgokat, még egy másik, viszont azt, hogy pontosan milyen emberek mozogtak a köreinkben… Na ez egy teljesen külön világ! Utáltam az összes Kimet, az összes Lee-t és Choi-t, mert rengetegen voltak, én pedig örültem, ha legalább arc alapján meg tudtam jegyezni az embereket. Anya szerint illik minden elit származású embert felismerni és tudni a nevét, de én már összezavarodtam teljesen tőlük. Arról nem is beszélve, hogy otthon kifejezetten hódít egy csomó keresztnév, így egyáltalán nem ritka például az, hogy esetenként három Kim Min Ho-t kellene megjegyeznem. Ez sokkal inkább a lehetetlen küldetés kategóriába esik. Talán azért is voltam annyira szerelmes Braylenbe, mert ő ilyen szempontból is különlegesnek tűnt… Az már csak egy plusz, hogy jóképűbb, mint a legtöbb férfi, akinek anya szívesen látna az oldalán. - Jó, jó. Csak nyugodtan – egészen játékos volt a hangom, ahogyan ezeket a szavakat mondtam ki. Lényegében örültem neki, hogy ennyire szorgalmas és ilyen szinten áll a családunk mellett, de ugyanakkor, ha nem lenne nálam idősebb és olyan kedves amilyen, akkor szívesen megdorgáltam volna azért, hogy ennyire makacs. Én a magam részéről csak úgy gondoltam, hogy pukkadjon meg az, akinek emaileznie kell ilyen időkben, hiszen enni azt kell! Hogy várják el az embertől a teljesítményt, ha normálisan ebédelni sincs ideje? Mosolyogva vettem tudomásul azt, amikor végzett és amint magára öltötte a zakóját, és el is indultam az ajtó felé. Jobban éreztem magam most, hiszen szerettem beszélgetni vele. Ha lehetett volna egy bátyánk, akkor azt hiszem jó lett volna mellém egy olyan ember, mint amilyen ő maga is. Akkor talán nem érezném magam néha ennyire elveszettnek és kicsinek ebben a vad világban. - Nekem is mindegy igazából, kint elég meleg van, szóval talán kellemesebb lenne ebben az időben bent maradni – jelentettem ki határozottan végül. Azt már nem tettem hozzá, hogy az uv sugarak mennyire nem tesznek jót a bőrnek, mert minden bizonnyal Javiert ez a része a dolgoknak annyira nem hatja meg. Amikor viszont a kisbabát említette, rögtön felcsillantak a szemeim. - Nahát, gratulálok! – boldog voltam, amiért ennyire jó hírt tudott velem közölni – Jó lehet, ha az embernek van egy unokahúga vagy öccse. Majd mutatsz róla fényképet, ha megszületik? Azt már nem várhattam el, hogy be is hozza a gyerkőcöt. Egyrészt nem ő lett apa, szóval, ha valakire, akkor az itteni munkakörnyezetre határozottan nem tartozik a baba, másrészt szerintem anya sem örülne neki, de ő már egy másik fogalom. Vicces, hogy gyakorlatilag mi Yebivel mind a ketten kiskorúak vagyunk, mégis állandóan itt kell lebzselnünk, holott elvileg mindkettőnknek az elsődleges feladatai közé tartozik a tanulás. - Legyen földszint – válaszoltam végül neki, miután már mind a ketten beléptünk a liftbe – Apa kitalált a menük mellé egy következő, „E” menüt is. Van kedved együtt kipróbálni? Ez számomra is a kihívást hordozta magában, mert valamit ennem kellett még estig. Pontosan tudtam, hogy rengeteg aggodalmat okozom mind az öcsémnek, mind a barátaimnak, akik esetlegesen tudhatnak arról, ami közöttem és Braylen között történt. Én pedig egyelőre még nem döntöttem el azt, hogy pontosan miként kellene kezelnem az ügyet, csak néhány fürkésző pillantást vetettem a liftben tartózkodó férfire. - Ha valamit Min Ye Naként mondok neked – elég egyértelmű volt a folytatás, mivel pontosan tudtam, hogy mi a válasza – Arról köteles vagy jelentést adni egy idő után a szüleimnek, ugye? Mert ők a feletteseid neked is és nekem is. De, ha csak Ye Naként kérdezek valamit tőled, az ugye nem ez a kategória? Biztos voltam benne, hogy nem kellett elmagyarázni neki azt a különbséget, amire jelen helyzetben gondoltam. Ő maga is érezte, és lényegében 90%-ig biztos voltam a válaszában. Szimplán csak olyan helyzet állt most elő, amikor hallanom kellett, hogy ő saját szájával tesz fogadalmat nekem. Most nem róla volt szó, mert az egyetlen személy, akinek egyszerűen képtelen voltam megbízni az ítélőképességében az én magam voltam.
When I'm away from you, I'm happier than ever, wish I could explain it better, I wish it wasn't true, give me a day or two to think of something clever, to write myself a letter, to tell me what to do
I'm irritated, what do you want? Happy gossip, pretentious smiles, fuck this shit everything's lie, do you want to be the same? Why? What's the matter?
I've made some real big mistakes But you make the worst one look fine, I should've known it was strange, you only come out at night, I used to think I was smart, but you made me look so naive, the way you sold me for parts, as you sunk your teeth into me, bloodsucker, famefucker, bleedin' me dry, like a goddamn vampire
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ foglalkozás ★ :
egyetemista, gyakorló marketingigazgató
★ play by ★ :
Cho Miyeon
★ hozzászólások száma ★ :
114
★ :
Re: Accident | Javier & Nana
Csüt. Jún. 10 2021, 22:04
Nana & Javier
Érdekes ismerni az igazgatók gyerekeit, de még érdekesebb látti a két személy között a megannyi különbséget és hasonlóságot. Mindkettőjükkel könnyen tudok azonosulni, holott teljesen máshogy kell hozzájuk állnom. Yenaval jobban szakmaibb a kapcsolatom, de a közös munkának köszönhetően gyakrabban is találkozom vele, aminek megvan a munkán kívüli, személyesebb haszna is, bár nem vagyok abban a helyzetben, hogy első másodpercben mindent le tudja olvasni az arcáról, már csak azért sem, mivel tökéletesen kitanulta, hogy rejtse el azokat az érzéseket, amiknek nem akarja jelét adni. Ahogy meglátom a határidőnaplóját, eszembe jut az én megoldásom. - Tudod, nagyra értékelem, hogy a papírformát választottad. - Talán azért is, mert én és a családom is meglehetősen régimódiak vagyunk. New York és a munkám miatt persze változtam valamennyire, haladok az árral, de nagyon értékelni tudom, ha valaki naplót vezet az elektronikus értesítések helyett. Én ebben az esetben speciel az utóbbi esetbe tartozom, de ez nem volt mindig így. - Én google naptárat használok, ha gondolod, megosztom veled és akkor vizuálisan is látod egyszerre az összes teendőmet. - Bár egészen rövidítve írtam bele a feladatokat, amiket első ránézésre nem minden ember értene, nem véletlenül, hiszen a céges titoktartás valamennyire az időpontokra is kihat, de Yena szerintem fogja tudni, mi mit jelent. Egyszerűbb megoldás egy kattintással átküldeni mindent, ám ez is olyan, mint a legtöbb modern funkció: az emberi kommunikációt egyszerűsíti le egy kattintásra, ezzel megölve a verbális kapcsolatokat. Valójában már vagy fél órája elküldhettem volna az emaileket, csak mindig közbejött valami. Ha nagyon fontosak lennének, akkor természetesen nem csüggedtem volna velük még annak ellenére sem, hogy páran benyitottak az irodába, de így számomra elsőbbrendű az, hogy Yena megjelent, mintsem egy korrigálást jóváhagyó üzenet. Ebéd előtt azért még elküldöm, mégis csak várnak rám, illetve, ha már elkezdtem, pár sor miatt nem fogom őket még egy óráig várakoztatni. Két entert követően aztán felállok, öltönyömet karöltve Yena oldalán hagyom el az irodát, a folyosón még megigazítom az öltözékemet, de ezek már csak apróságok. - Akkor maradjunk bent. Így a légkondicionált épületben könnyen megfeledkezem a kinti melegről. - Teljesen más meleg az, amit itt a beton-, üveg- és téglarengetegben érezni lehet, mint például az, amit otthon tapasztaltam. Trópusi szigeten nőttem fel, én bírom a meleget alapvetően, de New York még engem is ki tud akasztani időnként. Töltöttem már annyi időt ázsiaiak társaságában, hogy tudjam, ők sokkal kevésbé szeretik a napot, mint mondjuk én, vagy más latinok. Mi, és sokan itt Amerikában le akarunk barnulni, ők éppen ezt akarják elkerülni. Ezt az etnikai és egyben személyek közti különbséget én mindig lenyűgözőnek tartottam, csodálatos, hogy ennyire színes a világ. - Mutatok, természetesen. Ő lesz az első unoka a családban. Anyám már most teljes lázban van, de ez egyébként elmondható mindannyiunkról. Nagyszerű érzés, hogy a bátyám apuka lesz. Mondjuk várható is volt, hogy jönni fog a baba, amilyen sok ideje együtt vannak, pláne így esküvő után. - A bátyám kiköpött családapa típus, leszámítva a munkamániáját, de én úgy gondolom, hogy a baba miatt egy kicsit változnak nála a prioritások és nem marad bent olyan sokáig az egyetemen kutatni. Válaszára megnyomom a földszint gombot, majd az ajtók csukódni kezdenek. Általában ilyenkor szokott beesni Matt kollégám, aki rohanva kapja el a becsukódó ajtót, csak azért sietve, hogy velem jöjjön lefelé. Hatalmas alak! Gyakran napom fénypontja ő. - Ha még nem fogyott el, akkor mindenképpen lecsapnék rá. Mikor ilyen újítások jönnek, a kollégák úgy kapkodják el, mintha pénzt dobálnának előttük - mosolyodom el, mert egyébként ez teljesen érthető viselkedés, én sem vagyok különb és mivel Yena javasolta, úgy tűnik, ő is ki akarja próbálni egyből és élne a lehetőséggel. Yena tekintetében kezdek valamit felfedezni, nem tudom, hogy pontosan micsodát, abban sem vagyok biztos, hogy nem én képzelek be valamit, ami nincs is ott, bár kétségtelen, hogy a furcsaság már az irodában is megcsapott néhány pillanat erejéig. Mintha fáradt lenne. Az, ahogy nagyon személyesre fordítva a szót megszólal, nem lep meg, ellenben a kérdése igen. - Nem. - Talán túlságosan határozott és erős válasz a részemről, ami nem egészen vall rám, ugyanakkor vannak dolgok, elvek, amikhez teljességgel ragaszkodom. Egyúttal némi aggodalom is elfog, hiszen hallhatóan tényleg van valami, ami bánthatja és ez a valami talán nem szakmai ügy. - Nem kell mindenről beszámolnom a szüleidnek, csak azzal tartozom nekik, ami a munkához kötődik. A magánéletem nem kapcsolódik ehhez. - Marketinges vagyok, nem egy kém, akinek mindenről be kell számolnia. Sőt, ha valakiről megtudok valamit, teszem azt, kellemetlen dolgot, azzal sosem megyek a főnökök elé, mivel nem az én dolgom, ahogy árulkodónak sem tartom magam. - Bármit, amit megosztasz velem és nem munkával kapcsolatos, azt én nem adom át a szüleidnek, különösen azért, mert velük nem szoktam magánemberként is beszélgetni. - Nem titkolom, hogy jó köztünk a viszony, de a szülők előtt azért nem teregetem ki, hogy mennyire az, még a végén féltenék tőlem a lányukat. Szerintem ezt Yena is feltételezi, úgyhogy elhiszi sok érv nélkül is, hogy miért nem áll módomban kitalálni a szüleinek. Eddig sem adtam tovább semmit, amit velem beszélt meg és ezután is mindig szívesen meghallgatom, segítek neki, ahogy tudok. Kissé rossz érzésem van, hogy netán valami baj történt, úgyhogy egy aggódó, az eddiginél érzelmesebb pillantással nézek felé. Én nem tudok és nem is szeretnék mindig fapofát viselni, nem olyan ember vagyok és ezúttal sem viselkedem máshogyan, csak mert a munkahelyem liftje egy zenélő hanggal leér a földszintre. Mielőtt az ebédlő fele vennénk az irányt, egy kevésbé forgalmas helyen lassítani kezdek. Nem gondolom, hogy ez lenne az ideális hely az ilyen személyes beszélgetésre, de az ebédlőben sokkal többen vannak, mint az épület ezen szakaszán. - Tudok valamiben segíteni? - kérdezem, mert már tisztán érzem, hogy történt valami, hiába nem tudom még, hogy micsoda. Arcom és teljes kisugárzásom megváltozik, sokkal kevésbé kimért, inkább amolyan… emberi, mint aki vagyok az üvegfalakon kívül farmerben és rövidujjúban, habár az öltöny egy kicsit fedezi a változás jeleit. Leszámítva azt, amit szemeim sugároznak…
Sok olyan embert ismerek, akik rendszerességet akarnak bevezetni az életükbe. Én egy vagyok azok közül, aki a káoszt szeretné a mindennapjaiként élni. Mivel a szüleim mindig arra neveltek, hogy egyetlen tökéletes út létezik, azt pedig csak egyféleképpen tudjuk elérni. Én sosem hittem az ingerek nélküli életben, hogy akkor tudnám megélni a valós személyiségem, ha lemondanék arról, hogy éljek. Nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam, mégis vágytam a szeretetükre meg arra, hogy önmagam lehessek velük. Viszont a családom által olyan nyomást tapasztalok, ami rövid időn belül össze fog roppantani. Pont ezért hazudtam nekik annyit, és voltak olyan kihágásaim, amik szerintem teljes mértékben kezelhetőek voltak… Vagyis annak kellett volna lenniük. Mindenesetre a legtöbb, amit jelen helyzetben tehettem az ennyi volt, illetve most már jó időre elment a kedvem attól, hogy valami olyat csináljak, ami esetleg eredményezhet némi bonyodalmat. Talán még azt is megfogadtam, hogy többé nem leszek szerelmes. - Miközben leírom a dolgokat, talán jobban berögzülnek az információk, nem? – finoman elmosolyodtam – De annyira feledékeny vagyok néha! Talán ezzel hamarabb ki tudok alakítani egy rutint. Mindig megfogadom egy új év kezdetekor azt, hogy mit fogok másképp csinálni. És a nagy része a fogadalmaknak sosincs betartva. Legalábbis már nem egyszer döntöttem el egy új év kezdetével, hogy majd jobban figyelek a táplálkozásomra, többször megyek le edzeni, vagy jobban fogok teljesíteni az iskolapadban. Hamarosan már esedékes lesz az első szakdolgozatom, illetve az államvizsgám, szóval nem ártana egy kicsit összeszedni magam. - Jaj, az nagyon jó lenne! – egészen lelkes hangon mondtam ezt neki – Akkor legalább tudom, hogy mikor nem zavarlak biztosan. A világért sem szerettem volna, hogy mondjuk miattam dolgozzon többet annál, mint amennyit alapvetően tervezett. Emiatt pedig boldog voltam, hogy hajlandó velem megosztani a menetrendjét. A világért sem jutna eszembe stalkolni őt, de egyszerűbb úgy időzíteni a látogatásaimat, hogy ő is itt van, mivel a legfőbb segítségemnek és bizalmasomnak számít a marketingosztályon. Emellett azt kell mondanom, hogy a cégnél is benne van a top5 kedvenc személyemben. - Beszélnem kellene anyával arról, hogy tanulhatnánk egy kicsit a franciáktól – halkan felsóhajtottam – Tudod, ők péntekenként általában civilben menne dolgozni. Mennyivel kényelmesebb lenne, ha mindenki heti egyszer rövidnadrágban meg nyári ruhákban lehetne itt! Szerintem az emberek is kellemesebben érezhetnék magukat. Az, hogy ezt honnan tudom… Őszintén nincs rá tippem. Valószínűleg olvastam valamelyik ismeretterjesztő cikkben az interneten, miközben a dugóban unatkoztam a suli felé. Egyébként, nem szoktam telefonozni vezetés közben, de néha nagyon idegőrlő csak ülni és várni, miközben az ember maximum két centit haladhat előre. - Megértem az anyukádat – éreztem, ahogyan a lassan az arcomra fagyó mosoly még szélesebb lesz – Mostanában mindig arra jövök rá, hogy egyszerre csodálatos és elszomorító, hogy az öcsém elkezdett felnőni. Jó lenne, ha valamikor születne még egy baba a családban. Nagyon aranyosnak tartom őket. De az is igaz, hogy én nem feltétlenül szerettem volna sajátot… És amikor erre gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom. Mivel jól hazudok másoknak, most is igyekeztem ennek a jelét sem mutatni. Még nem volt szerencsém beszélni Braylennel a dologról, de nagyon tartottam attól, hogy mi lesz annak is a vége… Nem akartam, hogy elutasítson. Ugyanakkor magamhoz láncolni egy gyerekkel… Szégyentelennek tartottam ezt a dolgot. - Ettől nem kell félned, szerintem mindenképp hozzá fogunk jutni a menühöz – finoman kacsintottam felé, de nem tettem hozzá azt, ami valójában a dolog mögött volt. Sosem használtam ki azt, hogy az itteni dolgozók tiszteltek, mivel a főnökeik gyereke vagyok. Szóval lehet, hogy egy kicsit várnunk kell majd az ételre, de meg fogjuk kapni. Sokszor volt olyan, hogy egyszerűen mást akartam végül fogyasztani, de végül elkészítették nekem az ételt, amire vártam. Pár pillanatig elgondolkoztam azon, amit nekem mondott. Ez az egész nem arról szólt, hogy én bízom-e benne eléggé, sokkal inkább az volt a dologban, hogy az egész munkakörnyezetet, ahol dolgoztunk, nem éreztem elég közelinek magamhoz. Mivel a szüleim a főnökei, bármikor bármit kérdezhettek. Jó érzés volt tudni, hogy ő nem mondott volna el mindent nekik, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ezzel nagyjából egyedül lehet az itteniek között. Ez pedig valahol nagyon elkeserítő volt nekem. - Szóval a munkán kívül másról nem is szoktatok beszélgetni? – valahol logikusnak tűnt volna a dolog. Viszont szinte biztos voltam benne, hogy nem véletlenül vagyunk jelenleg abban a szerencsétlen helyzetben, hogy ketten próbáljuk meg igazgatni a helyet. Ez pedig nekem volt a leginkább kellemetlen. Szerettem volna már a saját lábamra állni, de nem olyan módon, hogy más tehetséges dolgozókat hátráltassak csak azért, mert a Min család tagja vagyok. - Szerintem nem is nagyon lehet – talán pimasz volt a megjegyzés, ami elhagyta a szám, de ez még azon a határon belül mozgott, amiért nem érhet hátrány a családomon belül sem – Én sem szoktam velük magánemberként beszélgetni. Szerintem ez nagyobb probléma. Ha belegondoltam, soha nem tudtam azt, hogy anya vagy apa miként érez egy-egy dologgal kapcsolatban, hiszen az egyetlen dolog, amit szajkózni tudtak annyi volt, hogy mit kellene tenni. Ez pedig szerintem titkon Yebit is az őrületbe kergette, szimplán ő jobban bírhatta a terhelést nálam, és nem látta értelmét az ellenszegülésnek. Amikor érzékeltem, hogy lassít, vetettem rá pár kérdő pillantást. Talán túlságosan belemerülhettem a beszélgetésbe, mivel csak most volt esélyem realizálni azt, hogy jóval kevesebb körülöttünk az ember, aztán lassan ketten maradtunk a folyosón. Javier tekintetében az aggódás félreérthetetlen volt. Nyeltem egy aprót, a gondolataim újra száguldani kezdtek a fejemben, a tenyerem elindult a hasam felé, és hirtelen még a hányinger is elfogott, de erős maradtam, és visszaejtettem a karomat magam mellé, aztán egyszerűen elmosolyodtam. - Minden rendben van – pontosan tudtam, hogy ez nem egy olyan dolog, amit bárkinek el tudnék mondani. Féltem attól, hogy ebben az épületben a falnak is füle van, hogy az üvegfalak képesek valamilyen technológiával eltárolni az információkat – Kicsit aggódom a vizsgáim miatt, ezért nem eszem túl jól mostanában. Tudtam, hogy adnom kell valami magyarázatot, és talán ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Egyelőre nem éreztem úgy, hogy gátlások nélkül meg tudnám osztani az elmúlt pár nap történését neki. Nyilvánvalóan tudtam, hogy a legegyszerűbb módja lenne mindennek az, ha vennék egy tesztet, de egyelőre nem mertem ehhez folyamodni. - Úgy látom, hogy időben érkeztünk – igyekeztem egy derűs mosolyt varázsolni az arcomra – Nincsenek túl sokan. Egy kicsit kínosan éreztem magam, amiért ennyire könnyen lelepleződtem Javier előtt. Emiatt nehezen tudtam eltérni a témától, szóval halkan felsóhajtottam, és amikor beálltam a sorba, rápillantottam, és a következő kérdést tettem fel neki: - Jól emlékszem, hogy vannak lánytestvéreid, ugye? – nem akartam teljesen bizalmatlanul félredobni a felém tanúsított aggodalmát, ugyanakkor megerőszakolni sem szerettem volna a témát sem. Majd, ha keresünk egy olyan félreeső helyet, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni, akkor talán valamiről tudok majd beszélni vele.
When I'm away from you, I'm happier than ever, wish I could explain it better, I wish it wasn't true, give me a day or two to think of something clever, to write myself a letter, to tell me what to do
I'm irritated, what do you want? Happy gossip, pretentious smiles, fuck this shit everything's lie, do you want to be the same? Why? What's the matter?
I've made some real big mistakes But you make the worst one look fine, I should've known it was strange, you only come out at night, I used to think I was smart, but you made me look so naive, the way you sold me for parts, as you sunk your teeth into me, bloodsucker, famefucker, bleedin' me dry, like a goddamn vampire
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ foglalkozás ★ :
egyetemista, gyakorló marketingigazgató
★ play by ★ :
Cho Miyeon
★ hozzászólások száma ★ :
114
★ :
Re: Accident | Javier & Nana
Pént. Feb. 11 2022, 21:17
Nana & Javier
- Minden bizonnyal igen - felelem azt, amit valószínűbbnek tartok, mintsem azt, ami rám jobban jellemző. Nekem valamiért sosem alakult ki az a rutin, hogy mindent kézzel írjak le, inkább gépelem be az információkat a naptáramba, amely szinkronizálva van a telefonommal, így az összes időpontomról előre értesítést kapok és riaszt minden kütyü, hogy ne felejtsek el ott lenni. Ez már csak azért is fontos, mert a legtöbb feladatomat nem én határozom meg, hanem a főnökeim jegyzik be, sokszor a tudatom nélkül is a naptárba. Nehéz tartani a lépést, de meg lehet szokni. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb Yena is sokkal rutinosabb lesz ezekben. - Én is rendszerint teszek újévi fogadalmakat, de két hónappal rá már azt is elfelejtem, hogy mit fogadtam meg magamnak - vakarom meg tarkómat kínos mosollyal. A céges feladatokat nem szoktam elfelejteni, de a neveket, a magánéleti apró információkat és azt, hogy mit kell vennem a boltban... na azokat annál inkább és annál gyakrabban. Elkattintok a jelenleg megnyitott felületről, majd behozom a google naptáramat, amit aztán néhány újabb kattintással meg is osztok vele. Ezúttal is igaz rám, hogy amit egyből meg tudok tenni, azt meg is teszem, máskülönben elmaradna, vagy sokáig elfelejteném. - Kész is. - Ha nincs lenémítva a telefonja, akkor azonnal hallhatja is a pityegést, mely jelzi felé az értesítést. A felvetései zene füleimnek. Én sokkal inkább vagyok egy rövidnadrágos srác, mintsem az, aki még a szomszédba is öltönyben megy, bár ezt szerintem Yena már pontosan tudja. Összekulcsolom ujjaimat az asztalon magam előtt és enyhén felé hajolok. - Ezt én maximálisan támogatom. Szerintem még marketing értéke is lenne egy ilyen újításnak. - Utóbbit már mosolyogva mondom. Igazából nem sok esélyt látok rá, de ki tudja, lehet Yena meg tudja győzni őket és hatalmas reformok lesznek itt nemsokára. Esküszöm, fel kellene találni a rövinadrágos és rövidujjús öltönyöket, szerintem nagy sikerük lenne, pláne melegebb éghajlatokon. Miután elindulunk ebédelni, szinte érzem, hogy csak idő kérdése és előkerül az újszülött családtagunk híre. Munka közben nem szeretek ennyire személyeskedni, de én tényleg azt vallom, hogy igenis kell a szünetekben az, hogy jobban megismerjük egymást és megosszuk a másikkal a velünk történt pozitív és negatív élményeket. Ez segíti a csapatösszhangot is. Az unokaöcsém megszületése számomra és a teljes családnak hatalmas esemény, látom magam előtt, amikor édesanyám meglátja majd az újszülött ráncos arcát és egyből elsírja magát. Aznap lefekvés előtt pedig szerintem apát is megszólítja azt remélve, hogy ugye látja az unokáját odafentről. - Teljesen meg tudja változtatni a szülők személyiségét egy baba. - Azt speciel nem tudom, hogy az új gyermek születését pontosan hogyan értette, mivel a szülei szerintem már nincsenek abban a korban, hogy bevállaljanak még egyet, a következő generáció pedig Yenáék, róluk pedig úgy tudom, még nincs kilátásban ez a téma. De hát léteznek távolabbi rokonok is, rájuk viszont már inkább nem szeretnék rákérdezni. - Te szeretek a kisgyerekeket? - repülök rá inkább a legutóbbi megjegyzésére, amiből elsősorban ezt tudom leszűrni. Értem Yena pillantását, néhány pillanat erejéig még ravasz mosoly is kiül az arcomra, míg észre nem veszem és kissé el nem rejtem az érzéseimet. Nagyon szeretem, hogy a legtöbb nő, akik körülvesznek, ekkora befolyással vannak az étkezéseimre. Marion a Sacco Pizza nevű pizzázóban ismeri az ott dolgozókat és ezért kaptam nagyobb mennyiséget, itt a munkahelyen pedig Yena tud lényegében mindent elintézni, amire nekem már rég nincs módom. És nem titkolom, nagyon szeretem a hasamat. - Néha én is szeretnék Min vezetéknevű lenni - mondom ezt úgy, hogy sosem bántanám meg a családomat, amit nagyon szeretek és én magam is büszke lehetek mindkét vezetéknevemre. Nem érzem kellemetlennek, hogy vallanom kell a köztem és szülei közti beszélgetésinkről, mert nincs mit titkolnom Yena előtt. Az igazgatók, ahogy Yena és Yebin is tapasztalja ezt a gyerekükként, eléggé merev gondolkodású vezetők, még ha nem is feltétlenül a merevség lenne a legpontosabb szó rájuk. Mondjuk úgy, hogy meglehetősen szigorúak és pontosak, nem vesztegetik az időt arra, ami éppen nem aktuális, így hát én sem mesélem el nekik a magánéletemet, miközben csak egy papírért jöttem hozzájuk. Ettől függetlenül szerintem tudják, hogy milyen családból származom, mivel tevékenykedek szabadidőmben, nem is feltétlenül sztorizgatásokból, hanem csak összerakták az információkat az apró részletekből. Ha valamit megoszt velem Yena, arról nem fognak tudni tőlem. - Nem igazán. Nincs rossz viszony köztünk, de nem hajlanak a személyeskedésre. - Tudom, hogy ezt megérti és valóban, ő is pont erről számol be nekem. Jobban szeretem azokat a munkákat, ahol nem kell ennyire karót nyelnem a főnökeimmel, de ez nem ilyen. Tény, hogy nem minden sima az állásom tekintetében és vannak nézeteltérések, de egyfelől szerintem Yena is érzi a szíve mélyén, másrészt pedig ha nagyon a távozás szélére kerülnék, előtte úgyis jelezném neki, hogy beszéljünk és inkább oldódjanak meg a dolgok, mintsem hogy tényleg magukra hagyjam a testvéreket. Igazából ők tartanak itt, de ezt nem fogok az orrukra vetni. - El tudom képzelni, hogy ez mennyire nehéz lehet. Gondolom megszoktátok, hisz így nőtetek fel, de őszintén mondom, ha bármiben tudok segíteni. Nyugodtan megoszthatod velem, hogy ha valami bánt, vagy jó, esetleg rossz élmény ért. - Erősítem meg benne is ezt. Kell az, hogy valaki meghallgasson, akivel nem csak együtt tudsz dolgozni, hanem meg is érti, miért vagy fáradt és milyen hatások értek mostanság. Érzékelem, hogy olyan területre érünk, ahol kevesebb az ember, ezért bátorkodok kis időre megállni, hogy megkérdezzem, van-e valami konkrét probléma. Én úgy látom, mintha ma kissé furcsa lenne, más sokadik alkalommal is ezen érzésem támadt, pedig nem beszélgetünk régóta. Látom rajta, hogy mondana is valamit, érzem, hogy talán többet is ki tudnék olvasni a mozdulataiból, hogy jobban értenék a nőkhöz. Az egyértelművé válik, hogy gond az van, ennek ellenére türelmesen hallgatom végig. Végül mégis azt mondja, minden rendben van. Arcvonásaim ezúttal komolyabbá válnak, de valamennyire kiengednek a feszültségből. Tekintetemből egyértelműen kiolvasható a gyanakvás, az, hogy sejtem, most nem mondott feltétlenül igazat, de legalábbis hárított egy nagyot. Szomorúan nedvesítem be ajkaimat, miközben orromon keresztül kifújom a bent tartott levegőt, így mellkasom is jócskán bentebb kerül. - Értem. - Reagálok elsőre így, míg azon gondolkozok, hogy mennyire erőltessem a témát. Végül inkább visszavonulót fújok, de tekintetemből kiolvashatja, hogy ennél egy kicsit többet sejtek, csupán nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a faggatásommal, végtére is, oka lehet annak, hogy miért nem mond el többet. - Ha nagyon izgulok, én általában gyümölccsel próbálom leküzdeni az étvágytalanságot. Sok vizsgád van még? - Bár korántsem olyan nagy vidámsággal állok bele a beszélgetésbe, mint ezidáig, de tisztelem annyira Yenat, hogy csak annyira másszak bele a magánéletébe, mint amennyire ő engedi. Rosszul esik, de ez nem az ő hibája, nem tehet arról, hogy esetével újra átélem a húgom való kommunikációimat. Biztos vagyok benne, hogy a húgom már nem enged közel magához és ez kettőnk szoros múltja után borzasztóan fáj. Ezért is érint érzékenyen a téma, de tudom jól, hogy Yena nem a húgom, vele nem veszekedhetek, pláne nem itt. - Ha bármiben tudok segíteni, szólj, oké? - teszem hozzá még éppen indulás előtt jóval halkabban mint eddig. Ezt most nem feltétlenül az étvágytalanságra és a vizsgákra értem, de talán ő is érzi, hanem tényleg bármire. Még egy halvány, együttérző mosollyal nyugtázom ezt a sejtelmes beszélgetést, aztán én is elindulok tovább az ebédlő felé. - Szerintem a legtbben végeztek már, úgyhogy nem is kell nagyobb tömegre számítani. - Nem ritka az sem, hogy valaki már tizenegykor itt van, de a dél az amikor még széket is nehéz találni. Most még a sor sem nagy. - Igen, így van. Két húgom van. - Felelem egy kicsit meglepve, nem számítottam hirtelen erre a kérdésre. - Miért kérded? - Valamilyen gondolat folytán juthatott eszébe a családom, amit egyáltalán nem bánok, mivel mindig szeretek róluk beszélni. Na jó, leszámítva a médiát. Fél szememet rajta tartom, de közben rápillantok a menüre is. Szeretem megnézni a lehetőségeket, hiába tudjuk előre a mai napon, hogy mit fogunk enni és Yenának hála egészen biztos lehetek abban, hogy nem kell B fogásban gondolkoznom.
Furcsa volt belegondolni abba, hogy mennyire más ténylegesen marketinggel foglalkozni, mint csak tanulni erről az egészről. Valójában ez egy olyan terület volt, ahol egyes módszerek időről időre elavulnak, gyakorlatilag trendekkel dolgozunk együtt. A szoftverfejlesztés világában például tökéletesen megmutatkoznak ezek a változások. Egyes játékokat most már sokkal egyszerűbb digitális tartalomgyártókkal eladni mondjuk. Nem sokat tudtam erről a világról, gyakorlatilag a Twitch létezéséről is csak az öcsém miatt tudok, illetve a Steam egy olyan felület – nevezhetem egyáltalán ennek? – amivel csak azért vagyok tisztában, mert mi is dolgozunk játékokon. Ezen kívül gyakorlatilag csak akkor találkoztam az egésszel, amikor Yebinek anyáék valamiért nem engedték meg, hogy egy játékot megkapjon és én vettem meg neki. - Egyébként szerintem az emberek azóta hazudnak önmaguknak, amióta feltalálták az újévi fogadalmakat – úgy csóváltam meg a fejem, mintha a két dolog között tényleg lenne összefüggés – A változások nem így fognak eljönni. Nem nagyon hiszek a coaching erejében, de az határozottan igaz volt a dolgokra, hogy ha valamit az ember az újévben akar elkezdeni, vagy az edzéstervét minden alkalommal hétfőre vagy elsejére tolja, azzal valójában nem rendszerezetté válik, hanem egyszerűen csak halogat. Mivel én már egész kicsi korom óta sportolok és anya mindig odafigyelt arra, hogy mit eszünk az öcsémmel, mondhatni könnyű volt csinosnak lennem. Nem beszélve arról, hogy kicsit sem volt elragadtatva, ha mondjuk nem a lehető legjobb formámat mutattam az embereknek, szóval lényegében nem volt más választásom, mint megtanulni csinos frizurákat csinálni és dolgozni a kinézetemen. - Köszönöm – szándékosan nem nyitottam meg a felületet, mivel Javiernek és nekem is jár az ebédszünet. Nyilvánvalóan én még nem dolgoztam magam halálra, viszont tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ha most nekiállok nézegetni a naptárát, akkor estig a munkáról fogunk beszélni. Rendelhettünk volna pizzát vagy bármi, de egyszerűbb volt akkor már így intézni az egészet. - Talán jobban értek az employer brandinghez, mint magához a hagyományos marketinghez – halkan nevettem el magam – Lehet teljesen máson kellene dolgoznom, és akkor a te pozíciód sem lenne ilyen méltatlanul elvéve. Én voltam az a személy, aki a legszarabbul érezte magát a kialakult helyzet miatt. Pontosan tudtam, hogy a pozíciómhoz születési okok miatt jutottam hozzá, ami talán nem feltétlenül jelenti azt, hogy alapból tehetségtelen lennék. Az utóbbi időben különösen lefoglalt mindaz, ami a cég java lehet. Ennek talán pont az volt az oka, mert nem akartam, hogy a szüleim többet nyúzzanak, vagy az öcsémet kezdjék el büntetni azért, ahogyan én viselkedtem. Ettől függetlenül gyakorlatilag azért csináltam azt, amit mert nem volt se választásom, se jobb ötletem. - Jaj, nagyon szeretem őket – éreztem, ahogyan az arcomon szélesedni kezd a mosolyom – Nagyon aranyosak. Yebi babaképei a legjobbak a világon amúgy is. Annak idején valójában fel sem fogtam, hogy mennyire édesek a róla készült fotók. Mivel egyáltalán nem érzem úgy, hogy készen állnék egy saját gyerekre, nekem még lehet a legszebb kisfiú a világon ő. Persze mindezt nem mondanám el neki, mert szinte biztos vagyok benne, hogy teljesen kiakadna… Azt pedig főleg nem, hogy hajlandó lennék Javiernek képekkel demonstrálni azt, hogy mennyire volt gyönyörű, amikor még hatéves volt és nem beszélt vissza nekem. - Néha tényleg jó Minnek lenni – egy óvatos mosoly volt az arcomon. Nem mentem bele abba, hogy pontosan milyen lemondásokkal járnak ezek a dolgok, mert egy munkahelyen vagyunk. Megbízom Javierben, de elég durva lenne kipletykálni azt, amit a szüleink velünk csináltatnak egy-egy helyzetben. Talán én fújom fel, de a lányuk vagyok, ők pedig nem is akarják a helyén kezelni azt, amikor extrán érzékeny vagyok. Pont emiatt talán nem az üzletnek, hanem a családnak kellene az első helyen szerepelni. Bármennyire is viselkedtem hülyén a szüleimmel, szívesebben lettem volna mondjuk a lányuk és nem csak egy kurva jó termék, amivel újabb kapcsolatokra tehetnek szert. - Ez túlzottan nem lep meg – most már sokkal szomorkásabban nevettem el magam. A szüleim alapvetően csak azokról a dolgokról beszéltek, ami őket is érdekelte. Nem vesztegették az idejüket arra például, hogy megismerjék egy-egy kollégájukat, mert csak az volt nekik a fontos, hogy milyen képet alkotnak a vállalatunkról. Ettől függetlenül nem bántak szarul az alkalmazottakkal, ha minden a terveik szerint alakult. Mindenesetre nekem volt némi kivetnivalóm a vezetői stílusukkal kapcsolatban. Néha kezdtem azt hinni, hogy a szüleim semmi olyat nem tudnak már tenni, ami nekem megfelelne. - Megszoktuk, de tudod az ember mindig reménykedik egy kicsit – óvatosan mosolyodtam el, mert jól estek azok a szavak, amiket nekem mondott – Nem tudod elképzelni, hogy ez mennyit jelent nekem. Köszönöm, hogy jól gondját viseled Yebinek is. Ha ő nem lenne, valószínűleg már rég leléptem volna ettől az elcseszett családtól… Vagy inkább erről álmodoztam. Valójában tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy egy olyan kiváltságokkal született lány, mint én, nem tud csak úgy eltűnni. Valószínűleg egy hétig tudnék egyedül megélni, pont ezért is igyekeztem csak a határokon belül megszegni a szabályokat. Jó érzés a szüleim orra alá borsot törni, de sosem mertem túl messzire menni. Tisztában voltam azzal, hogy Javier nem hitte el nekem, hogy minden rendben van, mégsem mertem rögtön azonnal belemenni abba, hogy pontosan mi történt velem és mitől félek annyira. Ha tényleg terhes lennék, akkor valószínűleg az egész életem fenekestül felfordulna és egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy erre felkészültem jelenleg. Egyelőre képtelen voltam szavakba önteni a problémáimat is, de mivel eléggé nyugtalanított mindez, azon se lepődtem volna meg, ha a jövőben egyszerűen kibukna belőlem a dolog. - Akkor én is valami hasonlót kellene, hogy egyek – éreztem, ahogy a kezem enyhén megremeg, mikor alapvetően az evésre gondolok. Nem volt egyszerű ebben a helyzetben, ráadásul a falnak is füle volt, nem beszélve azokról a kollégákról, akik üdvözöltek minket az ebédlőben. Akármennyire nem volt kedvem hozzá, mosolyognom kellett és kedvesen visszaköszönni – Már nincs hátra olyan sok. Nagyon rosszkor jött ez a vizsgaidőszak. Mondjuk talán nekem nem kellene olyan pasikkal kezdeni, akik csak azért visznek el magukkal, hogy lefeküdjek velük, utána pedig elkezdenek ghostolni. Arról nem is beszélve, hogy konkrétan miután tényleg beütött a baj – vagy legalábbis a lehetséges – Braylen egyáltalán nem volt mellettem… És nem tudom, hogy most mitévő legyek azonkívül, hogy össze vagyok zavarodva és elszomorodtam. - Köszönöm – csak elmosolyodtam és legalább azt nyugtáztam, hogy az ebédlőben nem voltak túl sokan. Éppen ezért, gyakorlatilag volt időm kitalálni azt, hogy pontosan mi az, amit meg tudok enni ma. Az utóbbi időben csupán az volt a célom, hogy lehetőség szerint ne ájuljak el, tehát ennél többet nem akartam enni most se. Meg persze az sem volt célom, hogy Javier aggódni kezdjen értem feleslegesen. - Válassz nyugodtan bármit – én ténylegesen almát és szőlőt vettem magamhoz végül, majd némi gondolkodás után egy gyümölcslevet is a tálcámra raktam. Ennyi bőven elég lesz ahhoz, hogy hazáig kibírjam, ha pedig megéhezek, akkor ugyanúgy lehetőségem van igénybe venni az épületben üzemelő büfét. - Teljesen alternatív példát fogok mondani neked – ezt csak azután jelentettem ki, hogy fizettünk és elindultunk kifelé – Az egyik húgod megkeres azzal, hogy talán terhes. Mit csinálnál? Tisztában voltam vele, hogy átlátszó az egész, de valamit mondanom kellett, mert egyre kevésbé tudtam magamban tartani azt, ami velem történt. Magamat okoltam az egész miatt, amiért nem voltam legalább egy kicsit okosabb.
When I'm away from you, I'm happier than ever, wish I could explain it better, I wish it wasn't true, give me a day or two to think of something clever, to write myself a letter, to tell me what to do
I'm irritated, what do you want? Happy gossip, pretentious smiles, fuck this shit everything's lie, do you want to be the same? Why? What's the matter?
I've made some real big mistakes But you make the worst one look fine, I should've known it was strange, you only come out at night, I used to think I was smart, but you made me look so naive, the way you sold me for parts, as you sunk your teeth into me, bloodsucker, famefucker, bleedin' me dry, like a goddamn vampire
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ foglalkozás ★ :
egyetemista, gyakorló marketingigazgató
★ play by ★ :
Cho Miyeon
★ hozzászólások száma ★ :
114
★ :
Re: Accident | Javier & Nana
Pént. Okt. 21 2022, 19:52
Yena & Javier
MINWIRE cég irodaépület --
Hiába hiszek rendkívül sok elvben, hiszek Istenben és hiszem, hogy az ember eredendően jó, viszont az újévi fogadalmak esetében már megrendült a hitem, ha egyáltalán volt olyanom valaha. Teljes mértékben egyet tudok érteni Yenaval, ez az igazság. Ha valaki változni akar, nem az újév fogja meghozni a lelkesedését, se a kitartását. Elhatározni valamit nagyon egyszerű, noha felismerni a változás szükségességét már nem feltétlenül az, mégis azt gondolom, hogy az igazi munkát a kitartásba és az elhatározásunk megvalósításába kell beletenni. És ez pokolian nehéz tud lenni, én is tapasztaltam már. Mozdulataim egy pillanatra megállnak Yena szavaira, a szemeibe nézek, de hamar elhatározom magam, hogy nem fogok most inkább mélyebben belemenni a szakmai ügyekbe, vagy éppen abba, hogy milyen munkakörök tartozzanak Yenahoz, vagy éppenséggel hozzám. - Azon kell dolgozunk, amire szükség, vagy igény van - osztom meg vele a személyes tapasztalataimat, miközben még indulás előtt elpakolok egy könyvet a mellettem lévő polcra. - Bármit meg tudsz tanulni, Yena, mindent el tudsz sajátítani rövid időn belül, úgyhogy mindegy, milyen pozíció, vagy feladat kerül eléd, helyt fogsz tudni állni anélkül, hogy másra kellene bíznod azt. - Lehet magam ellen érvelek, de abban egyetértek Yena szüleivel, hogy minden ismeret hasznos számára és ha tudok neki valami pluszt adni, akkor én boldog leszek. Szeretek fejben elkalandozni, de alapvetően két lábbal állok a földön és miután kiderült számomra, hogy a vezérigazgató lánya is pont abban a szakmában akar elhelyezkedni, mint én, csak idő kérdése, hogy mikor lesz (van) vezetői szerepben és ezért nem tudom a főnökeimet hibáztatni. Az pedig, hogy mihez ért jobban… nem baj, ha most úgy érzi, hogy az employer branding jobban az ő területe, előbb-utóbb úgyis elsajátít majd mindent, ami jelenleg az én feladatom. Kivéve, ha hirtelen hatalmas fordulatot akar vetni a karrierje terén, de erről én még nem tudok. - De marketingvezető szerettél volna lenni, nem? És szereted is ezt az állást, vagy változott valami azóta? - Sokakkal van az úgy, hogy kipróbálnak valamit és nem tetszik nekik, bár nehezen tudnám elképzelni, hogy Yena esetében ez valósulna meg. - Szívesen megnézném a gyerekkori képeiteket - felelem nevetve már a liftben és elképzelem milyen lehetett Yebi babaként. Annak ellenére, hogy a főnökeim családjáról van szó, nagyon megkedveltem őket és egyúttal úgy érzem, hogy közel kerültem hozzájuk. Meglehet, a szüleikkel nem feltétlenül beszélgetek személyes témákról, amit nem is bánok olyan szempontból, hogy több
idő jut értékes munkára, de elhiszem, hogy ha például átmennék egyszer hozzájuk, akkor velük sem csak a jövőbeli célokról váltanék szót. Yenaékkal szerintem szoros a kapcsolatom, már amennyire ez lehetséges és megengedett, talán ennek köszönhetően is érzem meg, hogy a megszokotthoz képest mintha szorongana a lány. Valószínűleg nem fogom tudni kitalálni az okát, hacsak ő nem mondja el, van egy kósza gyanúm, hogy talán a szülőkkel kapcsolatos, hisz ahogy mondja is, nagyon kemény neveltetésben van részük és bizonyára mentálisan is nehéz lehet ezzel együtt élni. Ismerve őket, csodálom, hogy (legalábbis az én olvasatomban) rendkívül különböznek gondolkodásban és hozzáállásban a szüleiktől, amire én nagyon szeretnék magyarázatot találni, csak mert érdekesnek tartom a gyerekek és emberek fejlődését és azt, hogy a szülők milyen hatást váltanak ki a saját lényükkel, a nevelésükkel és tetteikkel a gyerekeikben. De ezt nem Yenáék esetében akarnám boncolgatni. - Nem kell megköszönni - nézek rá részben meghatódottan, hálás vagyok, amiért bármiben tudom őket támogatni cégtől függetlenül is. Persze mikor támogatom őt? Akkor, ha rákérdezek a ki nem mondott szavakra, vagy akkor, ha türelmesen megvárom, amíg önmaga szívesen elmondja nekem? Nem tudom, talán, ha nem dolgoznék éppen ma, akkor jobban forszíroznám, de lehet, hogy az is közrejátszik, hogy a húgommal való örök viaskodás már arra késztet, hogy akarjam feltétlenül kiszedni másokból, hogy mik nyomják ennyire a szívüket. Bárhogy is, Yena esetében a türelem mellett teszem le a voksok, noha mindketten tudjuk, hogy ez a beszélgetés tudatosan folytatódott más témával. Az okoktól függetlenül persze a gyümölcsök segíthetnek. - Akkor már csak egy nagy levegő kell és azzal túlesni a maradékokon. Én szerettem tanulni, hamar el is tudtam sajátítani a tananyagokat, de emlékszem, hogy minden vizsgaidőszak kínszenvedés volt, pláne az utolsó vizsgák, amikor már megéreztem, hogy mindjárt pihenhetek, szórakozhatok, de mégis tanulni kellett még. - Ennek ellenére nagyon szerettem egyetemista lenni minden rosszemlékkel együtt. Szerencsére kevés igazán rossz élménnyel gazdagodtam, ellenben az ott megismert emberekkel mai napig jó viszonyt ápolok és öröm visszagondolni azokra a bulikra, amik behálózták az akkori mindennapjainkat. Nem is feltétlenül bulikra kell gondolni, pusztán mindig együtt lógtunk, utazgattunk, szórakoztunk a sok tanulás és munka mellett. - Sziasztok! Maradt még az E menüből? - fordulok a konyhásokhoz az ebédlőben, akikkel az évek során elég jó viszonyt alakítottam ki. Biztos voltam benne, hogy nem Yena megjelenésén múlni a válaszuk, de azért magam is meglepődöm, hogy még opció ez a menü is. - Akkor egy olyat szeretnék. - Míg elveszem a tányért, látom, hogy Yena nem csatlakozik hozzám a „próbáljuk ki közösen az új menüt” projektben, de az utóbbi beszélgetésünk után ezért kicsit sem tudok haragudni. Ellenben a gyümölcsök nyerő választásnak bizonyultam, olyannyira, hogy még én is megkívánom azokat, még ha telhetetlen nem is vagyok, hogy felpakoljak azokból is. Bár egy almát mindig ellopok kifelé menet. Nem számítok a felvázolt szituációra, egy pillanat erejéig lassítok is tálcával a kezemben. Nem tudok erre reflexből válaszolni, nem azért, mert annyira fiktív a helyzet, hanem mert gyomorrúgásként ér a kérdés. Megköszörülöm a torkomat, majd leülök az egyik távoli asztalhoz, Yenával szemben. Fizikailag talán nem látszik, de megremegtem a kérdést hallva, mivel nem tudom, mire akar ezzel kilyukadni Yena. Tudja? Ha tudná, csak nem így kérdezne rá. - Hát… - újra megköszörülöm a torkomat, de próbálok nem olyan képet vágni, mint aki éppen a rendőrségen ülne. Tekintetemet végigvezetem a környezetemen, csak ezután nézek ismét Yenara. - Attól függ, milyen a szituáció. Én alapvetően nagyon boldog lennék, de valószínűleg felvenném a húgom állapotát, amivel elmondja nekem a hírt. Ha ő rémült és szomorú, én sem tudnám végig kicsapongó örömmel fogadni. De ha ő is örül neki, akkor természetesen a legnagyobb boldogságban fogadnám. - Alapvetően mindkét húgom olyan korban van, amikor már nem vállalhatatlan egy baba és biztos vagyok benne, hogy mindenben segítenénk őt, ahogyan bátyámékat is segítjük. - Összességében támogatnám őt ahogy csak tudom, fogadja ő maga bármilyen hangulattal is a terhességét. De… Yena, tudsz erről valamit? - nézek rá furcsállva a kérdését és egyértelműen Carmeliara, az ismert húgomra és az ő esetére gondolok. Csak mert ha az kiszivárgott, akkor hatalmas a probléma és meg fogom védeni a húgom becsületét a nyilvánosság előtt. - Hallottál Carmelaról, vagy miért kérdezed ezt az alternatív példát most? - Nem fogom előtte titkolni a húgom történetét, azt, hogy volt neki nem is olyan rég egy abortusza, aminél nagyon sok vizet megmozgattunk, hogy ne kerüljön nyilvánosságra. Tudom, hogy Yena nem kürtölné világra abban az esetben sem ezt, ha más okból kifolyólag kérdezett volna rá pont erre a kényes témára.
Kezdőlap
