A legelső munkám az NBC-nél valami riporterhez hasonló állás volt, ami abban merült ki, hogy rohangáltam mikrofonnal a kezemben, hogy elkapjam a hírességeket két szóra. Mindez zajlott pár hónapig, mikor is végül rájöttek, hogy nem vagyok hosszútávfutó, bárhogy is, én beleadtam anyait apait, s még mindig testhezállóbb volt ez, mintsem az első ötletük, miszerint sportriporterekből nálunk igen kevés van és szerintük én vagyok az ő emberük, mire pedig furcsálló tekintettel közöltem velük, természetesen kedvesen, hogy szerintem pedig nem én lennék, tekintve, hogy nem sokat tudok a sportokról és a sportolókról.
Azóta eltelt pár év, műsorvezető lettem, majd leforgattunk mindent és kezdődik a holtszezon, már néhány hete nem is kaptam semmilyen emailt, legutóbbiban is csak az állt, hogy várjak, míg jelentkeznek, s mivel nem a megélhetésemet jelenti az NBC és amúgy sem teljes állásom van ott, így jófiúként minden este, munka után leülök a laptopomhoz és izgatottan nyitom meg az üzeneteket, melyek nem a céges emailcímemre jönnek, nagyjából egy hete pedig a tyúk aranytojást tojt.
Így történt tehát, hogy ezen a szép szombati napon interjút készítek egy csellista és zongoraművész nővel a 30 rockefeller plaza nevű híres épület egyik irodahelyiségében. Két kamerás sráccal lépek be a még üres szobába, kezemben egy kötegnyi papírlappal, amiken kidolgoztam az interjú menetét, fel kell írnom, különben elfelejtem.
- Hol van a villanykapcsoló?! - tapogatom a falat, ahol elvileg lennie kellene a kapcsolónak, aztán persze megtalálom. Százkilencven centisen nekem a felkartájék nem ott van, mint másoknak.
- Ne röhögj! - mutatok rá a kamerásra, aki amint kap fényt, nekilát elhelyezni a kütyüit. Lepakolok az asztalra, helyet is foglalok a székben, míg a srácok szerelnek.
- Itt jó vagyok?
- Tökéletes. Csak a fejedet húzd be - cukkolnak, de vevő vagyok rá, nullára csökkentem a vállaim és a fejem távolságát, talán még a tokám is megjelenik. - Most jó?
- Eszméletlen! - Átnézem kicsit a kérdéseket, lapozgatok a lapok között, csak néha pillantok rá a méretek eszközökre és próbálok nem arra gondolni, hogy ha nekem kellene őket felállítani, akkor biztosan első alkalommal meghibásodna az egész rendszer. Az ajtót nyitva hagyjuk, de egyébként sem lehetne nem észrevenni az interjúalany hölgy megérkeztét. Természetesen illemtudó emberként egyből felállok és odalépek hozzá, hogy üdvözöljem.
- Üdvözlöm! Javier Benito Alvarez vagyok, én lennék az interjú házigazdája. - Direkt fogalmazok így, amiben szerintem nincs semmi kivetnivaló, de a két kamerás, Tom és Brad valamiért mégis összenéznek. Nem foglalkozom velük.
- Foglalj helyet - mutatok az én már kibérelt székemmel szemközti helyre, s őt követően én is elfoglalom a trónomat. - Azt mondták, hogy utánunk küldenek frissen lefőzött kávét, de egyelőre még nem jelentek meg - húzódom előre, hogy kilessek a folyosóra, ami ezen a szakaszon majdhogynem teljesen kihaltnak tekinthető, többek között ezért sem akartam becsukni az ajtót. - Kis türelmet, szerintem várjuk meg őket, hogy aztán ne kelljen miattuk megszakítani a felvételt. - Gondolkodom hangosan, miközben egy kissé zavartan sorba helyezem a lapokat, s amint kész vagyok, száz százalékos figyelmet szentelek a hölgynek, hogy egy kicsit kikapcsolt kamerák mellett is megismerjük egymást.
- Szóval Juliana, lehet magamra nézve kissé kínos kérdést teszek fel, - erre már mosolyognak Julie mögött a srácok - de megkérdezhetem, hogy volt-e már hasonló szituációban? Gondolok most főként a TV-s interjúkészítésre - gesztikulálok a kezemmel is, mintha olasz lennék, de nem vagyok az, csak lehetnék.

Ez csak egy egyszerű interjú, nem látom értelmét túlságosan merevvé tenni a hangulat, én legalábbis ezt nem szoktam szeretni, hiszen én is csak a munkámat végzem, és miért kellene hozzá karót nyelnem, ha semmi más nem indokolja ezt jó esetben. Szerencsére ebben a srácok is partnerek így a nap vége felé, lazán lenyomjuk a felvételt és aztán összepakolunk és hazamegyünk, de ha már itt vagyok, egy kicsit fordíthatjuk egy esti borozgatáshoz is hasonlóra az elkövetkező pár órát. Természeten bor nélkül.
Amint meglátom az ajtónál Julianát, egyből odasietek hozzá, hogy üdvözöljem és beljebb invitáljam az irodahelyiségbe. Előzetesen utánanéztem már a legfőbb információknak róla, természetesen csakis olyanoknak, mint például a kora, vagy elért sikerei, úgyhogy azt már belőttem, hogy közel egykorúak vagyunk, igaz, ha nem angolul beszélnék vele, hanem például spanyolul, akkor is megadnám neki a kellő tiszteletet kortól függetlenül.
Miután helyet foglal, én is leülök a már kiválasztott és bemelegített székemre. Hogy még jobban oldjam a hangulatot, kicsit sem titkolva a helyzet komikusságát, elmondom neki, hogy érkezik egy kávészállítmány, csak senki sem tudja még, hogy mikor ér ide. De lesz! Válaszára csak mosolyogva az órámra pillantok.
- Hát ha minden jól megy, egy óra múlva én már zárnám a helyiséget. Nem leszünk hosszúak, ígérem, de azt a kávét megígérem, akár a felvétel után is. - Innen nem fog kávé nélkül távozni, már csak azért sem, mert virtuálisan megkínáltam és ezt a gyakorlatban is véghez szeretném vinni. Ez így fer, ezt így illik.
Mindazonáltal mintha valami feszültséget éreznék Julianában, a vonásai sem egy kényelmes napjából árulkodnak, amihez bár közöm nincs, talán az interjú végére kissé feloldódik és nem úgy fog elmenni innen, hogy azt gondolja „Na, ezt is letudtam”.
Igen, érzem és látom is rajta, hogy őrültséget kérdezek, de még kamerák se mennek, magamat pedig bármikor be tudom égetni, ezzel nincs gond, viszont tudnom kell, hogy pontosan milyen tapasztalatokkal rendelkezik hasonló szituációk esetében Juliana. Olyan sokféleképpen lehet interjúztatni, vannak az élő műsorok, ahol még azt is felveszik és egyben le is adják, ha behajlítja a kislábujját.
-Hmm, fogalmam sincs, hogy milyen tanácsot tudnék adni. Esetünkben nem élő adást közvetítünk, úgyhogy bármit elrontunk, vagy nem szeretnénk, hogy leadásra kerüljön, azt jelezzük és a srácok - bökök orrom hegyével a kamrások felé, akik erre intenek Julianának - ki fogják vágni azt a részt. - Nem hiszem, hogy bármiben is jobb lennék, mint ő, inkább a jelenlegi munkamódot mesélem el neki, mivel szerintem azért sokat jelent, ha nem élőben adják le az, mi éppen itt folyik. Meglepődök kicsit a kérdésén, nem szoktak nekem ilyet feltenni, de éppen ezért nagyon örülök neki, alapesetben is jobban szeretem az oda-vissza beszélgetést, máskülönben könnyen meg tudunk teremteni egy kihallgatáshoz hasonló helyzetet, pedig ez csak egy interjú.
- Igen, szerencsére időnként felkérnek hasonló programok levezényelésére és be kell vallanom, sokkal jobb érzés, mint mikrofonnal futni a hírességek után, hogy kifacsarjak belőlük egy-két szót. Gyorsan jeleztem is, hogy az nem igazán az én műfajom és megértőek voltak, azóta kapok kisebb-nagyobb interjúkat, esetleg műsorvezetést. Tudod… elég rossz futó vagyok - nevetem el magam így a végére és remélem, nem veszi zokon, hogy képes vagyok hosszan kifejtve válaszolni egy-egy kérdésre. És ha már itt tartunk, jó is hogy felhozta a tiltott kérdések listáját, majdnem el is felejtettem rátérni és megnyugtatni őt ezzel kapcsolatban. Megfordítom a kezem alatt lévő papírokat, amikre előre felírtam a kérdéseket és odacsúsztatom elé.
- Ez teljesen érthető és jogos, tiszteletben is tartjuk a magánéletet, én legalábbis ezt garantálni tudom. - Merthogy tisztában vagyok, hogy sokat átlépik a határt egy jó sztoriért, de én nem szeretnék ezek közé tartozni. - Szerencsére a főnökeimet is a zenével kapcsolatos tapasztalataid, valamint ahogy mondtad is, - mutatok rá - a karriered érdekli, de ha van olyan kérdés, amire nem szívesen válaszolnál, akkor szólj és egyszerűen kihagyom, mintha sose lett volna a listában. - Türelmesen megvárom, hogy átnézze, nem rohanok sehová, mivel nekem is az az érdekem, hogy elmúljanak az esetleges görcsök, ne izguljon amiatt, hogy vajon milyen témára akarok kilyukadni a beszélgetés során, és ha az interjúalany nyugodt ilyen téren, nagyobb eséllyel fog jókedvvel belemerülni egy témába, nem pedig két szóval elintéz.
Egyébként én is kaptam már magánéleti kérdéseket, főként húgommal kapcsolatban és rettentően kellemetlenül éreztem magam, amiért nem tudtam, hogy mit lehetne elmondanom róla és mi az, amit már Cara nem akarna, ha közvilág elé tárnék. Szerintem semmi szégyenkeznivalónk nincs, főleg nem kettőnk kapcsolata miatt, de ha két emberről kérdeznek, akkor azt négy szembe tegyék, ne csak kettőbe.
- És befutott a kávé. Tegyétek csak ide… - mutatok magunk mellé az asztalra, mire az egyik kamerás srác elkezd kapálózni. - Vagy inkább ide? - nézek rá, miközben a másik oldalamra mutatok. Ez már jobban tetszik neki. - Igen, itt jó lesz - erősítem meg az előbb igencsak határozatlan szavaimat, mire leteszik nekem jobbomra, Julianának a bal oldalára a kávéval teli csészéket, egy cukortartót és egy csinos tejes poharat tartalmazó tálcát.  
- Köszönjük srácok! - köszönök el tőlük, majd már el is hagyják a szobát, én pedig Julianára nézek, s rámutatok a felé eső csészére. - Csak tessék. Remélem nem égett oda, mint legutóbb. Lehet ki kellene cserélni már a kávégépet.
Mikor visszakapom a papírokat, én is kicsit belelesek még mielőtt indulna a felvétel, hogy összeszedjem a gondolataimat szintén már kezemben a csészével. Iszok néhány kortyot, megnyugszom, hogy nem égett kivételesen oda, ellenben nagyon keserű, fintorgok is kicsit, úgyhogy inkább visszateszem a tálcára a poharat.
- Kezdjük? - nézek Julianára, mivel húzni se szeretném az idejét, majd a srácokra pillantok. - Kezdhetjük?