– Dr. Berkenhoff, kérem, nézzen rá a csipogójára, Dr. Berkenhoff, kérem, nézzen rá a...!
Csipogó, mintha a kilencvenes éveket élnénk. De igaz, ami igaz, az orvosok hajlamosak egy idő után szűrni a fülükkel a hangosbemondót, főleg, ha mondjuk kajaszüneten vannak, és bár a telefonja úgyis mindeni oldalához odanőtt már, mint egy makacs, rosszindulatú tumor, valahogy a fontos üzenetek elvesznek.
Úgy sietek végig a folyosón a sürgősségi osztály nővérpultjáig, mintha legalábbis Én magam lennék Dr. Berkenhoff, és tudnám, a hangosbemondóban Dora nem esethez, hanem a harmadik hamarosan ex-nejem végett hívna. Óvatosan, kicsiket lépek, de olyan gyorsan, hogy szinte már lebegek, de minimum suhanok. Aztán beoldalazok a nővérpult mögé a saját helyemhez, és elkezdem előhúzni a nővértunikám mögé rejtett megszámlálhatatlan, egyszer használatos gumikesztyűt. Úgy hullanak alá, a kihúzott fiókom rejtekébe, mint holmi fehér-lila latex konfetti.
– Galamb nincs? – kérdezi meg mosolyogva Raj. Épp a pult másik oldalán áll, és egy kitöltendő adatlapot kopogtat a tollával. – Vagy színes sál?
– Ti kértek, én varázsolok! – öltöm ki rá a nyelvem, miközben a nadrágom gumija által helyén tartott doboz maszkot húzok elő a hátam mögül.
– Sosincs elég kesztyűnk meg maszkunk, nem? Én már unom, hogy folyton magunknak kell venni.
– Igaz, de arra gondoltunk, beszélsz a nővér menedzserrel.
Erre megforgatom a szemem. – Beszéltem.
– És hogy ment?
– Szerinted hogy ment? – kérdezek vissza. Ha jól ment volna és növelték volna a büdzsét, nyilván nem a seggemből húznám elő a fekvőbetegellátó részlegről lopott gumikesztyűket. Nem mintha a menedzsert hibáztattam volna; Aretha mindent megtett, hogy a sürgősségi jól működjön, de ahhoz képest, mennyire akkut is a mi gondtalan működésünk, rendkívül keveset különítettek el nekünk ebben a negyedévben. Nem csoda, hogy alig három csillagos az értékelésünk Yelpen!
Raj erre nem nagyon tud okosat mondani, csak a fejét ingatja egyetértésében, és tovább serceg a tolla a papíron. Kinézek az L alakú térre, ami a sürgősségit rejti magában, előttünk függönnyel leválasztott ágyak sorakoznak, amiknek most alig negyede foglalt, jobb kéz felől pedig két műtő. Egészen csendes nap; mondjuk mit várok egy keddtől?
Az ablakon túl a park terül el, ahová egy ajtó is vezet a dohányzó mellett. Szívesen felkerekednék, hogy a lusta délelőttöt kihasználva mondjuk megcsodáljam a kis zöld részt, a fenyőfákon ülő háborítatlan hót. Már pár napja esett, de Manhattan nem az a helyszín, ahol túl sokat lehet élvezni a telet.
– Már viszket a kezem az olcsó latextől – ciccegek, hirtelen megint kellemetlenül észlelve a jobb kézfejemen.
– Kókuszzsír. Az csodát tesz. És tudod, mire lehet még használni?
– Ha így kérdezed, akkor nem. – Szórakozottan dörzsölöm végig a kezem, és hunyorogva bámulok a liftek felé. – Ha átveszed tőlem a katéteresemet, akkor az ebédszünetemben megrohanom az onkológiát.
– Na jó, egy: ott rákos betegek vannak. Ez csúnya. De ha ott vagy, szerezhetnél kézfertőtlenítőt. Kettő: azt hiszem, arra nem lesz szükség. – A kézfertőtlenítőre? A kérdés a tekintetemből is tükröződhet, mert Raj elhúzza a száját és megrázza a fejét. – Mrs. Reyes elhunyt, míg nem voltál itt. Belső vérzés, nem vettük észre. Hamarosan jönnek érte lentről.
A "lent" a halottasházat jelentette a pincében. De nem ezért komorodtam el hirtelen és kaptam a szívemhez. A tekintetem rögtön az elhúzott kék függönyre ugrott, ami mögött azt hittem, Mrs. Reyes feküdt. Alig egy órája még beszéltem vele, és mosolygott; autóbalesetet szenvedett, és én voltam az első nővér a stabilizációnál. Ott volt Raj is, és...
És Percy. Jézusom. Ezt borzasztóan fogja viselni. Igazából nem vagyok biztos benne, de... Lehet, hogy ő lesz az első elvesztett betege. Elég sokat beszélgetek minden kuzinommal, már ha nem felejtem el őket, mert elég sokan vannak, de tekintve, hogy egy helyen dolgozunk, Percyvel egyébként is közelebb állunk. Olyan kis lelkis, még ha nem is mutatja annyira, és az első beteged elvesztése akkor is sokk, ha épp egyébiránt talpraesett vagy és bírod az élet pofonjait.
A szívem nehezen kezd verni, de már túlléptem azon az időszakon pár éve, hogy hagytam volna elkámpicsorítani magam evégett. Sajnos ez egy kórház; ráadásul a sürgősségi osztály. Kevés helyen operálnak annyi elhunyt beteggel, mint mi. Ehhez az ember előbb-utóbb hozzászokik, és csak próbálja nem magára venni.
– Azt hiszem, kiveszem az ebédszünetem.
Raj megértően bólint. – Tartom a frontot.
Mielőtt viszont még elindulnék az orvosi irodák felé, ahol a rezidenseknek épp valami gyűlést tartottak, az elhúzott függöny mögé lépek. Ha nem tudnám jobban, azt is gondolhatnám, hogy Mrs. Reyes csak alszik, egészen békésnek tűnik, s mivel friss a dolog, a színe sem kezdett még fakulni. A keze viszont már kezd kihűlni, ahogy hozzáérek. Még utoljára rámosolygok, mielőtt visszahajtanám a helyére a lepedőt, ami takarta az arcát.
Kicsit fáradtabban indulok meg az irodák felé, a sztetoszkópot leakasztom a nyakamból és a kezembe fogom, a gumicsőt szorongatom, mint valami stresszlabdát. Épp időben fordulok be a sarkon, hogy lássam az osztályvezető főorvos irodájából kiáramlani a rezidenseket. Percy épp egy lánnyal beszélget, elég vidáman ahhoz, hogy megkérdőjelezzem, vajon tényleg el kell-e mondanom; aztán rájövök, hogy alig harminc métert sétálva neki is egyértelmű lesz a dolog, nem maradhatok csendben.
Amint felfigyel rám, mégis mosolyt erőltetek magamra és megállok előtte. – Hé, van kedved inni egy kávét? Szünetre megyek. – Enni most egyszerűen nincs gyomrom, olyan apróra zsugorodott. – És el kéne mondanom valamit.

2019. januárja | ⚶

Everything's gonna brie alright

Nana & Percy

Pár órával korábban, kora délelőtt

– Jó reggelt, Mrs. Reyes! – húzom el a függönyt, hogy odalépjek a kórágyhoz, melyen egy idősebb nő feküdt.
Idősebb, elvégre azt nevelték belém, hogy a nők korát nem szabad firtatni, így Mrs. Reyes korát sem firtatom, hiába van a születési dátuma fekete tintával feltüntetve a kórlapjában (mint mindegy egyéb fontosabb adat). Elég az, hogy bőven az édesanyám lehetne, esetleg még a nagyanyám korosztályát súrolja. Ősz haja az arca körül szétterül a párnán, melyet az egyik nővér gondoskodott, hogy a megfelelő magasságban legyen. Talán Nancy, hiszen ő is ott volt a műtétnél mi rögtön azután történt, hogy Mrs. Reyest behozták. Autóbalesetet szenvedett, most pedig még bent tartottuk, megfigyelések, vizsgálatok miatt.
– Hogy érzi magát ma reggel? – teszem fel a kérdést kedvesen rámosolyogva, mikor látom, hogy már nagyon is éberen emeli rám zöld tekintetét melyekben egy fél emberöltő bölcsessége lakozhat.
A kezemben szorított toll végén lévő kis pöcköt lenyomon, felkészülve, hogy rögzítsem bármilyen észrevételét, netán kérését a papírra, hogy aztán én magam vagy egy nővér teljesíthesse.
– Mint akinek tegnap éjjel igazi vad utazásban volt része! – mosolyog vissza rám lelkesen, bár a kapott nyugtató miatt még nem egészen térhetett magához. Egyik kezét, mellyel az infúzióra van kötve, sután megemeli felém és legyint. – Ó, hagyjad kérlek, a formalitásokat! Hát nem pár órája mentettétek meg az életemet? Tehát a nevem Penelope.
– Elnézést. Penelope – javítom ki magamat, eleget téve a kérdésének. – Hogyan érzed magadat? Hogy van fejed? A lábaid? Tudom, hogy a baleset során a lábaid…
– Az én koromban az emberek már sosincsenek teljesen jól, mindig találunk valami, ami miatt panaszkodhatunk – felel, majd mikor látja, hogy összeráncolom a homlokomat sóhajtva folytatja. – Érzem a lábaimat, hogy ha ezt kérded. Kicsit tompán fájdalmat érzek a jobb combomban, hogy ha ezt akarod tudni, de ott szereztem magamnak egy kis varratot, nem? Meg beütöttem az oldalamat, de nem hiszem, hogy ez probléma. A fejemmel sincsen probléma, tudom, hogy ki vagyok, hol vagyok és amíg egy hatsoros verset eltudok mondani szerintem rendben vagyok.
Mialatt válaszol a tollat és a kórlapját lerakom a kezemből az ágya végébe. Majd odamegyek hozzá, megfogom gyengéden a csuklóját és ellenőrzöm a pulzusát, pár pillanat múlva megállapítva, hogy normálisnak tűnik. Következőnek pedig a köpenyem mellzsebéből elővett kis lámpával a szemeibe világítok, hogy a pupilláit is ellenőrizzem és ugyanazt állapítsam meg, tényleg jónak tűnik.
– Oké, valóban úgy fest, hogy jól vagy – bólintok, lepillantva rá. – Várj, vers?
– Igen, vers. Verseket írok! – próbálja meg már amennyire lehet büszkén kihúzni magát és egyik kezével magára mutat. – Ma délután kéne felolvasnom a St. Agnes Könyvtárban. Nemrégjelent meg egy illusztrált verseskönyvem. A címe „Piknik a Föld bolygónál.”
– Ó, tudom melyikről beszél! Idefelé jövet van egy könyvesbolt, annak a kirakatában láttam. A borítója nagyon megfogott a különböző ételekkel, főleg a sajttal… Amúgy én is próbálkoztam már a versírással – mesélem.
– Ha szeretnéd elmondhatom az egyik versemet és cserébe te is elmondhatod a te költeményedet. A vizsgálatomig még van idő, jól gondolom?
– Még úgy egy fél óra – pillantok le a karórámra, majd lelkesen, ám mégiscsak óvatosan ülök az ágya szélére. – Szívesen cserélek verset veled.
Mosolygok rá vidáman ő pedig egyet bólint és belekezd a versébe, mintha valóban egy felolvasáson lenne. Szavai varázslatosak, lenyűgöznek. Én is előadom az enyémet, bár az rövidebb, sok helyen hibádzik, nem is rest segítő kritikával illetni. De utána nem maradhatok a vizsgálatára, máshova elszólítanak, mindenesetre megígértem neki, hogy amint időm engedni, legkésőbb délután még benézek hozzá.


A délelőtt többi részét más betegeknél töltöm egészen úgy tíz óra tájékáig, amikor is a rezidenseket összehívták szokásos megbeszélésre. Annyira nem komoly. Nos… Attól függ, hogyan szemléljük. Végig vártam, hogy az apám felbukkanjon az értekezleten, de úgy tűnik Dr. Eastonnak ma akadtak fontosabb dolgai is, minthogy a rezidensekkel foglalkozzon. Nem is kéne, hogy ezen meglepődjek, az apám igyekszik távol tartani engem a saját osztályától, mondván „Két Easton nem fér nem egy csárdásban”. (Igazából az ő ajkát sosem hagyta el ilyen kifejezés, mindössze a felém tanúsított viselkedéséből következettem erre, illetve a kaotikusnak mondható rokonságunk alapján.)
Ehelyett kollektívan kaptunk egy kis fejmosást, hogy akik még nem tették meg azok gyorsan zárkózzanak fel mert tündérvilágban élünk, hogy ha azt gondoljuk bármikor lazán hátra dőlhetünk itt a sürgősségi osztályon, mert mindent megcsinálnak majd helyettünk a feletteseink.
– Nem hiszem el, hogy a tízpercént megszólaló kakas csengőhang a te mobilodból jött! – nevet Kiera, kilépve előttem az osztályvezető főorvos irodájának ajtaján. Fehér és kék melírcsíkokkal díszített barna haja lófarokban fogva jobb-ballra mozdul, ahogyan hitetlenkedve megrázza a fejét.
Válaszul néhány pillanatig csak úgy mosolygok rá, mint aki éppen fülön csíptek egy rosszaság elkövetése után. – Ne mondd, hogy a drága felettesünk vörös hajával és főleg a nagy, vörös arcával meg a rikácsoló hangjával nem olyan, mint egy kakas! – szólalok aztán meg, hogy védjem saját tettemet. – Különben is, nem tehetek róla, keveset aludtam és untam a kéretlenül hosszú beszédét.
– Hé, nyugi, nem szándékoztam leharapni érte a fejedet – bök oldalba, kicsit még mindig nevetve. – Láttad a főorvos tekintetét a háttérben? Még ő is unta már a beszédjét!
Bólintok, hogy igen én is láttam. Aztán ahogyan kicsit elnézek másfelé észreveszem az unokatestvéremet, Nancyt álldogálni a közelben. Vidáman intek neki és hagyom, hogy közelebb jöjjön.
– Szia! Igen, jó ötletnek hangzik! Nekem is szünetem van és amúgy is éhes vagyok – reagálok a szavaira bólintva egyet. Közben a hasam megkordul. Igen, éhesen nem jó hosszú, unalmas megbeszélést hallgatni. Meg rég megettem már a tízóraimat, még az értekezlet előtt.
– Akkor magatokra hagylak. Nekem úgyis rá kell néznem pár gyerekre – fordul még felém Kiera, majd búcsút int mindkettőnknek. – Viszlát később!
Visszaintek neki, egy darabig nézve ahogyan elsiet, de utána teljes figyelmemet Nancynek szentelem.
Mivel egy helyen dolgozunk viszonylag sokat látjuk egymást, akár csak futólag is. A társasága viszont mindig jól esik, talán azért is, mert ő az ellenpéldája az apámra tett mondatomnak: Van amikor két Easton rokon nagyon is megtud lenni egy légtérben. Jelen esetben közös munkahelyen.
A büfében illedelmesen magam elé engedem, így nyugodtan választhat ő előbb, amit szeretne és ha engedi, akkor bátorkodom az övét is kifizetni az enyémmel együtt. De ha nem, akkor csak mosolyogva megvárom míg én is sorra kerülök és egy kávét és nagy, sajtos melegszendvicset kérek magamnak. Ezekkel a kezeimben csatlakozok hozzá egy kis asztalhoz, távolabb a többiektől.
Alig telik el pár másodperc, hogy helyet foglalok vele szemben máris megragadom a szendvicsemet és egy jókorát harapok belőle, hogy aztán boldogan rágjam meg a falatot, mintha egy jó ideje már éheznék. Való igaz, hisz gyakran szoktam megéhezni. De ez nem az én hibám. Hanem a gyomromé, meg az emésztésemé, meg anyagcserémé…
– Hm… Ez isteni! Sajtos, de amúgy tényleg klassz szendvicseket árulnak – mondom kissé teli szájjal, bár tudom, hogy illetlenég, így igyekszek gyorsan lenyelni a maradékot és úgy folytatni. – Biztos nem kérsz legalább az enyémből? – nyújtom feléje felkínálva a lehetőséget, hogy ha akar a végéből letörhet egy kis részt. Egyedül is jó enni, de ha veled együtt esznek az még jobb. – Megkínálnálak kockasajttal is, de az nincs most nálam, megettem. Bár még a szekrényemben van, ha minden igaz… – folytatom a beszédet, hangosan eltöprengve a sajt témán.
Végül úgy döntök, hogy megvonom a vállamat, mindegy, majd kiderül, ha megnézem az öltözőben lévő szekrényemet. – Nektek, nővéreknek is hosszas, unalmas megbeszéléseken kell részt vennetek? Amit mindenki un, de csak nem esik le a beszélőnek, hogy talán nagyon feleslegesen elhúzza a dolgot? – kíváncsiskodok, felemelve a kávémat és lassan belekortyolok az italba. Pár pillanattal később eszembe jut Nancy miért keresett fel és bocsánatkérő pillantást vetek rá. – Bocsánat. Tudom, hogy mondani szerettél volna valamit. Hallgatlak – figyelek rá, letéve az italomat az asztalra. De a szendvicsemből azért közben még harapok egyet.

1238 szó    | ⚶

Ha az ember Eastonnak születik, sok rokona van. Ez olyan megmásíthatatlan tény, minthogy az ég kék, a fű zöld, a New York-i albérleti díjak meg pofátlanul megfizethetetlenek. A sok rokon néha jó, néha rossz, gondolom sokat számít az ember alaptermészete – én, például, szerettem az embereket, kívülről is figyelni, meg azt is, ha körülöttem voltak. Igazából egyedül egészen ritkán szerettem lenni, olyankor úgy éreztem, valami hiányzik, és egészen nyomasztó érzés tapadt rám, mint valami burok. A sok emberben ott az a potenciális rossz is, hogy talán nem jössz ki mindegyikkel, a nagy számok törvénye, mint a munkahelyen. Az emberek hajlamosabbak összeveszni valakivel, ha tudják, hogy elkerülhető a találkozás, nagyobb tér jut az önérvényesítésnek a kötelező udvariasság rovására. Például, Courteney-vel mindig olyan érzésem volt, hogy nem kedvel, és nem igazán tudom, miért, de mivel nem ő volt az egyetlen kuzinom, annyira nem is érdekelt a dolog, hogy rákérdezzek. Maradt a kötelező udvariasság.
Nem volt titok, hogy az én kedvencem Oli. Miért? Fogalmam sincs. Talán mert pont jó idős volt pont jókor, és valahogy ráragadt a kistesó szerep a szememben. Ne értse félre senki, a többiekért is elharapnám bármilyen motorosdzsekis majom torkát, ha kell, de Oli egészen más lapra tartozott. A nem létező kisöcsém volt, a kisöcsik minden bosszantó tulajdonságával.
Percy viszont közeli dobogós volt, ha a kedvenc rokonaim listájáról volt szó. Ez nem kis részben adódott a hasonló szakterületünk miatt. Kevesen értették meg a pontos stresszt, örömöt, szomorúságot, elégedettséget, amit egy kórházi nap okozhatott, de Percy igen.
És valahol azt kívántam, bár érzéketlenebb tuskó volna.
Tudtam, hogy le fogja taglózni a hír, úgyhogy az agyamban mániákusan kezdtem azután a fogalmamsincshogyhívják könyv után kutatni, amit egyszer olvastam egy továbbképzés miatt. Arról szólt, hogyan lehet kényes témákról beszélni másokkal. Az egyik legfontosabb skillként az együttérzést jelölték meg, a határozott, kedves, de lehetőleg nem csöpögő hangnemet. Nyugodtnak kell maradnod a gyászhírek közlésekor; amivel általában nincs problémám. Sajnos sok rokonnal kellett már közölnöm, hogy bár mindent megtettünk, a szerettük elhunyt. De egyikük sem volt az én rokonom (hál’istennek).
A másik fontos tényező, amit minden témánál hangsúlyoztak, az a kellemes, nyugodt környezet volt. Az ebéd épp jónak tűnt. Biztos eszik majd valami sajtot, attól mindig jobb kedve lesz, olyan neki, mint a csoki. – Szép lány – jegyzem meg, mintegy mellékesen és ösztönösen, ahogy látom, hogy Percy utánanéz a folyosón. Mondjuk nem tudom, a hátsóját nézte-e, de én igen. Egész formás az egyenruhában. Még a klumpa se ront sokat rajta, magassarkúban alighanem gyönyörű tartása van. Egy kicsit mindig irigyeltem az ilyen hosszúlábú, modellalkatú lányokat, amikor én olyan kis pici vagyok… De ez most nem lényeges.
Próbálok nem túl idegesnek tűnni, míg a büfénél állunk sorba. Bár a nyál összefut a számban a plexi mögötti szendvicseket látva, a gyomrom egészen kicsire szorult össze, úgyhogy tényleg csak egy kávét kérek, amit megnyugtató, meleg, biztos pontként szorongatok a kezeim között, mikor leülünk. Kicsit olyan ez a kávé most nekem, mint Neal. És kicsit azt is kívánom, hogy bárcsak itt lenne, és helyettem mondaná el.
– Egyszer el kéne menned Wisconsinba. Életed hetét töltenéd ott, aztán húsz kilóval kövérebben jönnél haza – jegyzem meg, anyai szeretettel teli mosollyal figyelve, ahogy a sajtos szendvicsét eszi. Egyszer volt egy munkatársam, aki mindig hordott magával egy kicsi üveg tabasco csípősszószt. Nem lepődnék meg, ha Percy néha egy fél gurigát hordana a zsebében. Panaszkodni sem fogok: anya mindig azt tanácsolta nekem, ha nem vagyok biztos benne, finom lett az étel, amit csináltam, rakjak rá egy csomó sajtot. Az mindenhez megy. Én meg nem tudok főzni. Ezért volt a lakásavató partinkon az előétel sajttál.
A fejemet rázva utasítom el az ajánlatát, és még a kezem is felemelem. – Nem, nagyon kedves vagy, de egy falatot sem tudok most enni – mondom, és gondolatban hozzáteszem: talán hamarosan te sem. A mosolyom tovább szélesedik és fel is kuncogom, mikor már azon gondolkodik, honnan szerezhetne nekem sajtot. – Azt hiszem, megkockáztatom, hogy hagyom a véremben lecsökkenni a sajtkoncentrációt kritikus értékekig akár. Este hétsajtos csirkét akartam csinálni.
Pontosabban rendelni. A mai nap fáradtsági szintjére akartam bízni, vajon főzök vagy rendelek, de ezek után nem is kérdés.
– Azt hiszem, el kell keserítselek, de újabban már Én tartom a hosszas, unalmas megbeszéléseket – nevetek fel. – Micsoda haszon volt megcsinálni azt a mesterképzést…! Most minden kollégám engem vádol felesleges fecsegéssel. Pedig jogi kötelességünk biztosítani, hogy… Hm. Igazából mindegy. Tényleg hosszas és unalmas.
Felpillantok az arcára. Semmit sem sejt. Megfordul a fejemben, megint, hogy talán nem mondom el… – Van itt egy kis vaj – mutatok rá a saját államra, jelezve, neki hol van egy foltja. Beleiszok a kávéba, de rosszul leszek a kávé fanyar ízétől. Pedig három édesítőt is tettem bele. De végül muszáj vagyok felhozni a témát, mert már ő is visszakanyarodott rá.
– Igen. Ami azt illeti… Percy, nagyon sajnálom, de Mrs. Reyes elhunyt. – Sutának tűnik, nyersnek, de ez a helyes megoldás, mint a ragtapasz letépése. A hírt egyértelműen kell kezelni. Aztán jöhet a támasznyújtás. Átnyúlok az asztal felett, hogy a kezeim közé fogjam az ő nem szendvicses, jóval nagyobb kezét. Arcomra is kiül a csalódottság. – Mindent megtettünk, mi is, ti is, te is… Belső vérzése volt, amit nem vettünk észre időben. Sajnálom, tudom, hogy sokat beszéltél vele…
Hallottam a függöny mögül, mikor a szomszéd ágyon fekvő beteg infúziós vizét cseréltem, hogy a költészetről beszélnek. Ritka volt, hogy Percy tudott erről értekezni valakivel, nem csak a kórházban, a családban is. Az Easton-klán színes egy paletta, de a költészet kevesekben hagyott nyomot.
– Nem érzett semmi fájdalmat. Csak elaludt. A családját már értesítettük, hamarosan itt lesznek. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék még. Pedig olyan szép napnak indult! Alighanem Percy is így gondolja. Beharapom az alsó ajkam, és nem veszem le a tekintetem az arcáról. – Jól vagy, drága?

2019. januárja | ⚶

Everything's gonna brie alright

Nana & Percy

Egy tudatos, már régóta bennem érlelődő döntés volt, hogy az orvosi pálya mellett köteleztem el magamat, mikor beadtam a jelentkezésemet a felsőoktatási képzésre. Emlékeim szerint már gyermekkoromban a fejembe vettem az ötletet, akkor kezdődött minden. Egy kis „sebesült” plüssmackóval, egy elsősegély dobozzal (amiből lényegében csak egy sebtapaszt és egy kis kötszert használtam fel) és az egyik síró rokonommal. Valamint a helyszín is kissé tényleg kaotikus volt, bár abból csak a mackóból kieső töltőanyag emlékszek, mely a padlóra hullott. Dühös voltam és szomorú, mind minden gyerek, akinek a játékát éppen tönkretette egy másik, fiatalabb gyerek. De tudtam, hogy én voltam idősebb Easton a baleset helyszínén és, hogy példát kellett mutatnom, illetve segítenem. Megpróbáltam hát ellátni a sebesült mackót legjobb tudásom szerint, igaz akkoriban még szinte a nullával egyenlő volt a rendes elsősegélynyújtásom, de láttam anyutól, hogy a sebekre ragtapaszt vagy kötszert szoktak tenni, szóval megpróbáltam mindkettőt. Ahogyan a kuzinomnak is adtam egy állatos ragtapaszt, arra viszont már nem emlékszek rajta volt-e sérülés. Mindenesetre megpróbáltam megvigasztalni, hogy nem történt baj és nem is haragszok rá.
Valamint be akartam bizonyítani, hogy én is tudok olyan felelősségteljesen viselkedni, mint a felnőttek és én is tudok vigyázni a kisebbekre, pont, mint Nancy. Végül ez sikerült is, ami pedig a mackót illette… Nos, ő kapott az édesanyámtól egy precíz összevarrást és jobb volt, mint újkorában.
Ez az kis alkalom volt az első segítségnyújtásom, melynél eldöntöttem, megfogadtam, hogy én segíteni szeretnék másokon, orvos akarok lenni.
Azóta rezidensként igyekszem minden kórházban töltött napomat úgy eltölteni, hogy ezt a fogadalmat be is tartsam, hogy gyógyítsak és ezzel mosolyt csaljak az emberek arcára. Nem pedig csalódást okozni egy kudarccal.
Mikor Nancy-re pillantok a folyosón eszembe jut, hogy bár pici termetű, de hatalmas szíve van, gondoskodó. Egyik kedvenc rokonom, a belső tulajdonságai miatt mindig is felnéztem rá.
– Mi? Ki? – gondolataimból meglepetten kizökkentve fordulok vissza a rokonom felé. Kell pár másodperc, hogy felfogjam kire értette, mikor ez megvan, egyik kezemmel a homlokomra csapok.
– Ó, Kierara értetted! – esik le a tantusz. Igaz, a legtöbb munkatársammal egészen jól kijövök, vannak a rezidensek és a nővérek között is barátaim, de, hogy elkezdjek bármelyik munkatársamra is ÚGY tekinteni…
– Igen, azt hiszem… – adok igazat neki, miközben tanácstalanul megvakarom a fejemet. Tény, hogy nem olyan csúnya, mint egy banya… De ez a beszélgetés pont egy női rokonommal egy másik nő kapcsán kezd kicsit furának érződni, így… Hagyom ejteni a témát.
A szünet említése már más, az rendesen felvillanyoz, hiszen magában hordozza az étel lehetőségét, annál meg nincs is jobb, amikor egy kis plusz sajtot is magamba tömhetek. Így hamar a büfé felé vezetem magunkat, majd a kínálatot alaposan szemügyre veszem. De a büféárusok már (sajnos?) túl jól ismernek, alig kezdem el a kérésemet, tudják, hogy melegszendvicset kérek. Extra. Sajttal. (Na jó, ez pont, hogy nagyon jó!)
Mikor leülünk egyből hozzá is látok, hogy az étel a számba kerüljön, aztán a nyelőcsövemen át a gyomromba. Az evés jó dolog, engem meg határozottan jobb kedvre is derít, nemcsak plusz energiát ad a napomhoz.
– Csak húsz kilóval lennék több? Ej, Nancy, hát alábecsülsz te engem, hogy harmincat ki se nézel belőlem? Főleg, ha sajt is van a dologban? – kérdezem meg, megpróbálva szemrehányást tenni neki amiért kissé lebecsüli az evési képességeimet, de a szájam széle mosolyra húzódik. Túl jól ismeri az evési szokásaimat. Végtére is azt már megjegyezhette, hogy engem a brokkolival és a többi egészséges zöldségeivel nem tud lekenyerezni. Vagy legalábbis nem olyan könnyen.
Válaszát hallva cseppet meglepődök, hogy pont ebédszünetben nem tud enni. Milyen diétán lehet? Egyáltalán egészséges kihagyni az ebédet? Konzultáljak az érdekében az egyik itteni dietetikussal? Jézus Krisztus Ementáli, a nagyi mit fog erről szólni, amikor a nála lévő hétvégi, nagy családi étkezésen is csak kávét fog magába tölteni?
– Ez kicsit már kezdett megrémíteni kuzin, de a hétsajtos csirkével megnyugtattál – vallom be, nagyokat bólintva a végén és egyik kezemet felemelem, hogy egy nagy like jelet mutassak vele. – Remek vacsoraválasztás!
Sajtos étel választása, mindig egy jó ötlet. Így áldozzon is csak a Sajt oltárán ő is, hagy legyen meg a megfelelő sajtkoncentrációja a szervezetében. Doktor Y. Percival Easton ezt jóvá is hagyja neki, amúgy meg bármikor felírnék neki egy sajtos ételreceptet. Még nagyon kérnie se kéne.
Hallgatom a nővérek értekezletéről szóló kis beszámolóját, közben magam elé képzelem a jelenetet, ahogyan mindegyik nővér rászegezi a tekintetét, ahogyan ő, mint egy kis mini diktátornő áll ott… A kép valahogy egyszerre megmosolyogtató és ijesztő. A gyerekkori emlékeim vele kapcsolatban szinte mind alá is támasszák ezt.
– Ó, akkor… Akkor nektek se lehet valami túl… kellemes – véleményezem, röviden, nem említve, hogy talán pontosan eltudom képzelni az ő megbeszéléseiket is. – Itt? – kérdezek vissza, rápillantva közben a saját arcomon próbálva megkeresni azt a vajfoltot és letörölni a kézfejemmel. Ha befejeztem az evést a mosdóban alaposan kezet mosok. Meg arcot is. – Köszi.
Köszönöm meg, hogy szóvá tette a vajat mielőtt még úgy vonulnék végig a folyosón vagy találkoznék az egyik betegemmel, mondjuk Mrs. Reyes-al…
Akinek említésére nem számítottam. Legalábbis nem úgy, ahogyan ő most megemlítette az idős nőt, a betegemet, a közös betegünket.
A szendvicsem kiesik a kezemből és a tányéron landol, vagy én rakom le, nem tudom. Szerencsére a kávémat még a hír előtt letettem a kezemből. Lenyelem a számban lévő falatot, de hirtelen már nem esik olyan jól, mint az azelőtti. A kezem megremeg és hagyom, hogy megfogja. A tekintetemmel, mely döbbent lehet, az övét keresem, magyarázatot várva. Vagy mondja azt, hogy félrehallottam. Hiszen nemrég még… Pár órája még… Én beszéltem Mrs. Reyes-al… Jól volt!
– Hogy mi? Belső vérzés? És nem vettük észre? Hogyan? – kérdezek vissza, döbbenten, remegő hangon, ami félig a meglepettségtől félig a tehetetlenségből fakadó düh miatt van. Miért nem maradtam inkább mellette? Ha ottmaradok, csak észreveszem, hogy valami nagy baj van és még időben tudtunk volna rajta segíteni!
– Honnan tudod, hogy nem érzett fájdalmat? Igen, kapott nyugtatót és fájdalomcsillapítót, de… Honnan tudhatod, hogy csak békésen elaludt örökre? Hogy ez az alvás metafora tényleg valós? – zúdítom rá a kérdéseimet, hevesen és kissé szaggatottan véve a levegőt. A visszatartott könnyeimmel küszködve. – Szent Mozarella, a családja még csak el se tudott tőle búcsúzni… – jut eszembe, ami még inkább elszomorít és érzem, hogy még inkább lefelé görbül a szám. Fejemben csak az ismétlődik, hogy: ”Mrs. Reyes elhunyt”. Elhunyt. Elhunyt. Elhunyt…
– Nem? – válaszolok, mi félig úgy sikerül mintha kérdés lenne, holott csak próbálok levegőhöz jutni és nem sírni, noha a látásom már ködös és érzem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Próbálok továbbra is Nancy szemeibe nézni, vigaszt, támaszt keresni bennük.  – Én sem tudtam elbúcsúzni tőle… – csap belém a felismerés, akár egy villám. Ez pedig elég ahhoz, hogy elhúzzam a kezemet és éles hátra toljam a székemet.
Nem érdekel, hogy a közelebb ülők esetleg mind felénk fordíthatják a fejüket. Amúgy sem tudnám megmagyarázni. Nancynek se tudom, így csak gyorsan felállok és elrohanok, itt hagyva a szendvicsem és a kávám maradékát, amit normális esetben, körülmények között sose tennék. Csakhogy ez most nem olyan helyzet.
Unokatestvérem sejtheti, hogy hova igyekszek, talán követ is, nem tudom. Csak azt tudom, hogy el kell búcsúznom, szóval átvágok a páciensekkel, orvosokkal, nővérekkel, látogatókkal teli folyosókon, kikerülve esetleges székeket, tolószékeket és ágyakat, míg végül lefékezek ott, ahol Mrs. Reyes feküdt. Vagy fekszik. Nem sokat szemezek a kék függönnyel, ami mögött az ő ágya van, mert teszek feléje pár lépést és elhúzom a függönyt.
Az ágyhoz sétálok, rajta egy lepedővel letakarva fekszik. Ezek szerint a hullaházból még nem jöttek értek, van még időm elbúcsúzni tőle. A rokonai sincsenek még itt. Az ágy melletti kijelző nem mutat egy adatot se már, hiszen a műszer se pityeg, ami a szívverését jelezné. Nyomasztó csend van.
Lassan, remegő kezekkel fogom meg a fehér anyagot és kicsit lehajtom a fejéről. A szemei lecsukva, így első ránézésre tényleg olyan, mintha aludna, csakhogy… Csakhogy Mrs. Reyes elhunyt.
A csendet a hirtelen feltörekvő zokogásom töri meg, ami egy levegővétel után rám tör és nem tartom vissza.
– Ég veled, Penelope – búcsúzok el szomorúan, könnyek között Mrs. Reyestől, a keresztnevén szólítva, amire nem is olyan régen kért meg. A lepedőt visszahajtom az arcára. – Sajnálom…
Suttogom még, hátrálva pár lépést az ágytól, a függöny irányába, hogy nem tudom, egy csendesebb helyre vonuljak, hiszen a rokonai is nemsokára megérkezhetnek…
Neki ütközök valakinek, majd aztán észreveszem, hogy az illető Nancy.
– Nancy, te… Hogy… Mondd, te veszítettél már el egy betegedet? Hogy bírtad ki? – faggatom őt, tovább vigaszt keresve benne, a tekintetében, ahogyan rápillantok.

1375 szó    | ⚶

Sejtettem, mi lesz Percy reakciója. Ő mindig is olyan… Nyitott volt ezzel kapcsolatban. Nem igazán ette meg az egész „egy férfi elzárja az érzéseit” dolgot, bár persze gondolom nem is nagyon nevelték erre. Elég őszinte családnak tartom magunkat ilyen szempontból. Egy egészen pici, önző részem, mégis azt szeretné, ha most meghazudtolná önmagát, és nem kellene végignéznem, ahogy szemmel láthatóan összetörik a szíve a hír hallatán. A kék szemnek megvan az a hátránya, hogy minden nagyon nyilvánvalóan tükröződik benne; legalábbis én így látom. Az enyém pont elég sötét ahhoz, hogy ne látszódjanak ezek az apró mozzanatok, amik nem is igazán mozzanatok, inkább… Sugallatok. Valami sokadik érzék mondatja talán az emberrel az ilyesmit.
– Mindenkivel megesik, drága – szorítom meg a kezét. Érzem, hogy megremeg a hangja, és vele együtt mintha a keze is ilyesféle mozgást produkálna. Egyértelműen sokkolta a dolog. Már majdnem rosszabb, mint egy rokonnak elmondani. Mert ő most az én rokonom. – Nem a te hibád, és nem is az orvosoké. Te is tudod, hogy néha megtörténik, mindegy, mennyire figyelünk. Olyan kevésből is lehet baj, és túl későn vettük észre.
Ráadásul nem is volt fiatal. Tudom, hogy ez gonoszul hangzik, de igaz: túlterheltek vagyunk, sokkal kevesebb nővér és orvos jut a betegekre, mint amivel még biztonságosan tudnánk üzemelni, de nem csak mi, ez az egész egészségügyre igaz. Főleg az olyan helyeken, mint a sürgősségi, prioritizálni kell bizonyos eseteket mások felett. Ezt az elején, mikor az ember ideákkal és álmokkal teli, nehéz elhinni, és még nehezebb felfogni. Azt gondolod, soha nem fogsz tudni ehhez hozzászokni, és alattad majd nem történik ilyen.
De történik. És akkor muszáj szembe nézned az egésszel.
– Nos, tanultam egy keveset az emberi testről…Nem csak te jártál egészségügyi szakra, hm? – mosolyodom el a szememet forgatva, de gyorsan le is olvad a mosolyom a helyéről, nem akarom, hogy tiszteletlennek nézzen, csak próbálom oldani a feszültségét. Egy páciens rokonaival sosem tenném ezt, így, bár nem egy orvost ismerek, aki rossz hír közlését kopp-kopp viccel próbálta oldani… A gyászt mindannyian máshogy éljük meg. Nehéz megtalálni a folytonos egyensúlyt. Nem tudom, Percy esetében jól tettem-e, hogy előtte elhoztam enni. – Láttam az arcát, Percy. Sok arcot láttam már halál után. Hidd el, hogy békére leltek, és nincsenek fájdalmaik. Ezt egyszerűen… érzed.
Reméled, legalábbis. De Percival Eastonnak most elkél a lelki támogatás, és egy kis, jószándékú hazugság.
– Óóó – görbül lefelé a szám és ráncolódik össze a szemöldököm a kérdésne ható válaszát hallva. Kész. Összetörtem. De bízom benne, hogy össze tudja magát szedni. Csak talán… Nem ma. Úgy érzem magam, mint mikor először néztük meg az Oroszlánkirályt, és megdöbbent Mufasa halálán. „Hogyhogy nem éli túl, Nana? Ő a legerősebb apuka!” Nem tudom, min sírtam jobban, Mufasa halálán, vagy azon, ahogy Percyt törte össze az információ; az emberek néha meghalnak. Gyerekként az egész olyan érthetetlen, és már a puszta bizonytalanság sírásra tud késztetni. Ha nem tanulnánk meg, hogy ennél erősebbnek kell lennünk, akkor minden hasonló esetnél térdre rogynánk a könnyek súlya alatt, azt hiszem. – Tudom, és én…
Nagyon sajnálom, így folytatódna a mondat, de hirtelen a kezeim magukban csattannak össze, és nem sokon múlik, hogy a szék is elterüljön a padlón, olyan hévvel áll fel az unokaöcsém. Sejtem, hová viszi az útja, így az első döbbenet után utána is indulok, egy utolsó pillantást vetve az ott hagyott szendvicsre és pohárra. Máskor bedobnám a kukába, most viszont nem fordulok vissza. Végül mégis megtorpanok a lépteimben; nem a kafetériában, hanem a sürgősségi és a folyosó küszöbén. Látom, hogy az ágy mellett áll. Akarok adni neki egy kis időt, hogy egyedül legyen. Csak azután sétálok utána lassan, tisztes távolságban állva meg, hogy látom, leemeli a lepedőt. Aztán látom megrezzenni a vállát; ösztönösen lépnék oda, végül mégis csak azután teszem ezt, hogy számomra kivehetetlen szavak hagyják el a száját.
Ő viszont nem vesz észre engem, így egy kicsit nekem jön, majdnem kilökve az egyensúlyomból. Keményebb vagyok, mint tűnök, és erősebb, de Percy mégiscsak… Percy. Látom a könnyeket a szemében, nekem is sírhatnékom lesz tőle, pedig nem álltam különösebben közel Mrs. Reyes-hez. – Aaw, drágám. Ez sosem egyszerű, tudod? – lépek mellé oldalasan, hogy ha nem is magamhoz öleljem, az már eleve a magasságkülönbségünk okán sem egyszerű, de szorosan mellette léphessek. Jobb lesz, ha nem foglaljuk itt a helyet; bármikor jöhet egy eset, egy ágy, amit sürgősen a műtőig kell juttatni.
– Többször megtörténik, mint az ember szeretné. Ha mindent megteszel, néha akkor is jönnek olyan véletlenek, amikre nincs kihatásod. És egyszerűen… Fáj. – Ezt nagyon sután fejeztem ki, én is tudom. Az ajkamba harapok, mielőtt folytatnám. – Az első ember, akit elvesztettem… Én mellette voltam. Autóbalesetet szenvedett, súlyos volt az állapota, de azt hittük, hogy sikerült stabilizálni, mégis összesett a keringése, és hiába próbálkoztam az újjáélesztéssel, egyszerűen már… elment. Borzasztó volt, és egy hétig nem jöttem be. Rosszul kezeltem – rázom meg a fejem. – Későn tértem észhez. Mert tudod… Elvesztettem valakit de nem az én hibámból. És míg én nem voltam, nem dolgoztam, ki tudja, hány ember volt, akin tudtam volna segíteni? Engem ez hajtott előre, tudod? Mindig lesz, akit elvesztesz. De rengetegen lesznek, akik miattad élik túl. És ezért megéri.
Tudom, hogy ezek a szavak nem sokat jelentenek most neki. Valószínűleg… Idő kell neki. Ezt pedig nem lehet pótolni. – Lehet, hogy jobb lenne, ha a mai napod azért kivennéd. Biztos tudunk beszélni a főorvossal. Jobb megzabolázni a gondolataidat, mielőtt túlcsordulnak – javaslom neki, megkísérelve megnyugtató szándékkal simítani végig a hátán. Próbálok a tekintete alá férkőzni. – Szeretnél… Eljönni vacsorára? Neal biztos nem bánná. És a hétsajtos csirke sem.

2019. januárja | ⚶

Everything's gonna brie alright

Nana & Percy

Egy részem úgy gondolja, hogy számíthattam volna rá.
Számítanom kellett volna arra, hogy az ilyesmik bizony tényleg előfordulhatnak a kórházban, nem csak a kórházi sorozatok agyszüleményei, hogy könnyeket csaljanak ki a nézőik szeméből.
Tudom, hogy az egyetemi óráim közt akadt olyan kurzus, amikor a professzorok (vagyis doktorok) előadásokat tartottak, melyeken szóba került a halál témája. Hiszen éppúgy ahogyan a születés se volt ritka esemény a kórház falain belül, úgy a halál sem lehetett az. Akkor is, hogyha nekem még csak most volt hozzá szerencsém e falak között.
– De miért történik olyanokkal, akikkel nem kéne? – pillantok először a kezére, amivel az enyémet fogja és amire a sajátomat helyezem, majd feljebb, kérdőn Nancy tekintetébe nézek.
– Miért van az, hogy olykor a legjobbakat viszi el váratlanul és kegyetlenül?
Veszek egy mély levegőt és másik kezemmel megtörlöm a szemeimet, miközben bólintok egyet felfogva a szavait. Persze, hogy megtörténnek esetek, melyeknél váratlan komplikációk lépnek fel, amiket aztán ha későn veszünk észre… Nos, akár el is veszítjük a beteget. Pont, mint most.
Egy részem tudja, hogy ez nem is oly nagyon ritka eset és sugallja, hogy meg kell edződnem emiatt és elfogadni, hogy a következő ilyen ne érjen szintén váratlanul, hanem felkészült legyek. Másik kis részem azt súgja hozzá, hogy ha felkészült leszek, akkor eltudom kerülni. Észre fogom venni, hogy ha a következő betegemnél valami baj lesz.
– Ha akarnám se tudnám elfelejteni, hogy te is egészségügyis szakra jártál, Nancy – felelek a kérdésére. Észreveszem azt a röpke mosolyt az arcán, amire egy pillanatra megremegek, mert különös ebben a helyzetben.
De egy kicsit az én szám is mosolyra görbül, mert az unokanővéremet más szakmában nagyon el se tudnám képzelni. Néha sikerül más nővérektől, doktoroktól és esetleg a kórházban ápolása szoruló személyektől is hallanom egy-két véleményt róla, mit csinált éppen. A legtöbbjük megmosolyogtat, ahogyan egyetértek velük: „Igen, ez Nana!”. Néha akad, ami félelmetes sztorinak hangzik, de ezek általában Nancy versus egyik beteg eset voltak. De hallottam olyat is, amit miatt büszke voltam arra, hogy ő az unokanővérem.
Újra bólintok a szavaira. – Azt hiszem, hogy hiszek neked. Hiszek abban, hogy a halál után már nem fáj nekik semmi és békére lelnek.
Mondom, kissé halkabbra véve a hangomat, ahogyan megint a témánál vagyunk.
Aztán az események felgyorsulnak, szaladok a megfelelő betegágyhoz, hogy aztán a lepedő lehúzásával megbizonyosodjak a dologról. Valóság. Nem hazugság. De legalább olyannyira fáj, mint gyermekkoromban mikor Nanával Mufasa halálát végignéztem.
– Pedig úgy gondoltam, hogy erre ez a bevett mondás – szipogok, ahogyan hagyom, hogy felzárkózzon mellém és elinduljunk. Valamerre. Előre. Hiszen a folyosó közepén mégsem állhatunk meg, azzal hibát okoznánk, mások nem tudnának közlekedni. – Hogy idővel jobb és egyszerűbb lesz az ilyeneket kezelni.
Mert hozzászoksz, hogy ilyenek is megtörténhetnek, teszem hozzá gondolatban mialatt egy lépést teszek előre. Majd még egyet.
– Igen, az ismerős véletlenek… Amelyek csak úgy a semmiből jönnek az életünkbe, jók és rosszak is lehetnek… Sors akarata? Vagy talán a végzeté? Akárhogy is, tényleg kell, hogy akár fájdalmat is okozzon nekünk? – kezdek nagy elmélkedésbe a szavai hallatán, egyik kezemmel mutogatva hozzá a legevőben. De igazából csak tehetetlenül lengetem a karjaimat, mígnem megvonom a vállamat.
Szótlanul lépkedek tovább mellette, figyelmesen meghallgatva őt, hogy ő neki milyen volt az első betegét elveszíteni. Ösztönösen megremegek az autóbaleset hallatán és szomorúan pillantok feléje.
– Nana… – karolom át a vállát és húzom őt közelebb magamhoz, nem törődve azzal, hogy a magasságkülönbség miatt ez kicsit furcsán nézhet ki. Úgy érzem szükségem van erre, ahogyan neki is. Valami, amivel kifejezhetem, hogy együtt érzek vele. Valami, amivel azt sugallhatom, hogy hiába vagyok fiatalabb nála pár évvel, hiába volt mindig is anyáskodó velem és népes családunk többi fiatalabb tagjával, számíthat rám. – Persze, hogy borzasztónak érezted. Én… Én is annak érzem most Mrs. Reyes halálát… – vallom be, egy kis szünetet tartva.
– Igen, igazad van. Az életért küzdeni kell, nekünk is. A mi munkák pedig az, hogy életeket mentsünk.  
Párat elveszthetünk mialatt sokat megmenthetünk. A nap végén pedig azt hiszem ez fog számítani, hogy megpróbáltunk megmenteni. De nem érzem késznek magamat arra, hogy rögvest fejet ugorjak újra ennek a feladatnak…
– Igen… Kissé, kissé szerinted is kezdenek túlcsordulni a gondolataim, mint amikor túl sok sajtot reszelsz le a sajtreszelőn és a reszelő alatt lévő tálka már túlcsordult sajttal? – kérdezem meg, de aztán rögvest megrázom a fejem. – Nem, ez nem jó hasonlat. A sajtreszelős mutatvány sose rossz.
Vagy az egyik jele pont az, hogy kezdek mindenféle filozófiai gondolattal előállni?
– Igen, gondoltam rá, hogy valakivel megpróbálom elcserélni a műszakom hátra maradt óráit. Még lenne teendőm, de… Igen, lehet a főorvossal egyszerűbb lenne beszélni ez ügyben – értek egyet, egyik kezemmel megmasszírozva az orrnyergemet mialatt sóhajtok egyet. Talán… Talán nem ártana egy kis pihenőt tartanom a következő munkanap előtt.
– Ó, igazán? – kérdezek vissza, döbbenten lefelé nézve rá. Pislogok egyet. – Ez esetben lehetek a hétsajtos csirke dologban szárnysegéd-szakács? Mikor végzel? Mikorra menjek át hozzátok?  – lelkesedek az ötlet hallatán.

793 szó    | ⚶

– Ha meg tudnám válaszolni ezt a kérdést, már minden bizonnyal milliárdos lennék, és nem kéne ezzel szembesülnöm nap mint nap – mosolygok tovább megértően. Próbálom nem csupán annyival letudni a kérdéskört, hogy „jajj, te drága”, majd halálra fojtom, mert ez csak ideig óráig segít. Ami igazán hatásos szokott lenni az én tapasztalataim alapján az az, ha kiadhatják magukból a kérdéseket és megpróbálsz a lehető legőszintébben válaszolni. A véres részletek vagy az akaratlanul elpottyantott, fájdalmas megjegyzések elkerülése művészet, amit magas szinten űzök, de nem támadhatatlanul. Nem sokkal másabb, technikájában, Percit vígasztalni, mint egy páciens hozzátartozóit, leszámítva, hogy tudom, most nem lesz vége az egésznek, miután elbúcsúzunk. Ez a fájdalom jó ideig fogja még kísérni, én pedig tanúja leszek. – Ki a megmondhatója annak, hogy ki mit érdemel, drága? Ezek nagyobb dolgok minálunk. Nem figyeltél eléggé a nagyi vasárnapi szónoklataira?
Azt már nem szeretném hozzátenni, még ha jogos is volna, hogy Mrs. Reyes már leélte a maga életét, nem egy történetébe még alig kezdő tizenévesről volt szó. Tulajdonképpen ez a lehető legjobb lehetőség volt; békésen elszenderülő idős hölgy, nem pedig egy tíz éves kissrác, aki úgy gondolta, hogy jó muri lesz az anyja kocsija mögé kötni magát gördeszkával… Aztán fél órával később elvérzik a traumatológia sebészetén.
Egy tökéletesebb világban talán nem lennének ilyen esetek, talán mindig mindenkin tudnánk segíteni, és ha találkozunk is halállal, az csakis a karakterfejlődés miatt lehet, mint azokban a kórházas sorozatokban. Sajnos vagy sem, ez a világ sokkal valódibb és sokkal kevésbé könyörületes. Itt pedig jobb, hogy mihamarabb találkozott ezzel.
– Az idő segít – bólintok. – De csak ha te is segítesz magadon.
Az igazság az, hogy nem mindenki való orvosnak, akármennyire gondolja is úgy, hogy ez a szakma neki termett. A traumatológia talán a legkevésbé kegyes az emberhez, de minden szaknak megvan a maga hátránya, sötét oldala; emberek mindig,  mindenhol meghalnak, összetörnek vagy elvesznek. Sokan vannak, akik emiatt hagyják el a pályát; vagy mondjuk mert túl stresszesnek gondolják a környezetet. Szeretném remélni, hogy Perci nem ilyen lesz, és bár nagyon szívesen megadok neki minden tanácsot, amivel csak bírok, a végén mégis rajta múlik.
– Igen, ezt sosem szabad elfelejtened. Az élet ilyen, nem? Mindig van valami, ami úgy érezzük, hogy megmérgezi a boldogságunk, valójában viszont ettől értékeljük a jobb pillanatokat. Nincs fény sötétség nélkül, vagy valami ilyesmi, kettőnk közül nem én vagyok a költő – ismerem el.
Jó látni, hogy kissé magához tért. Az első sokkot általában még több követi, azután is, hogy azt hiszed, már megemésztetted. Mindig lesz valami az elkövetkezendő időszakban, ami emlékezteti majd rá, de amíg ezt le tudja küzdeni és nem szól bele a munkájába, az életébe, addig nem hiszem, hogy gond lesz vele. Ha munkaügyi szempontból nem is feltétlen jó, hogy ma hiányozni fog, mindenkivel megtörtént már ugyanez, biztos lesz olyan, aki megérti és átveszi helyette a műszakja hátralévő óráit. Az egészségügy tele van ehhez hasonló szívességkérdésekkel, amilyen hektikus itt az élet, máshogy nem is lehet egyszerűen megoldani; ha valaki pedig nem akarna megkönyörülni Percin, hát arra majd hatok én. Az orvosok, és még a rezidensek is, hajlamosak lebecsülni a nővérek hatalmát, míg egyszer meg nem érzik úgy igazán, milyen kihatással is tudnak lenni az életükre.
Nem mintha szeretnék gonoszkodni, dehogy. Ez egy munkahely. Kórház. És ha véletlenül egy teljes munkaruha helyett két gatyát ad neki ki a gép, nos, az előfordul. Lassan forognak a gépezet kerekei, ha megbütykölöd őket.
– Természetes, hogy így reagálsz. Mindenkivel megesik néha hogy így vagy úgy, de kiesik a munkából. Ha itt vagy, teljesen itt kell lenned.
Muszáj vagyok felkuncogni azon, mennyire fellelkesedik a vacsora gondolata hallatán. Bár mit hülyítem itt magam, igazából a lelkesedése nem nekem szól, hanem a sajtnak. Miatta kellett annak idején megtanulnom összekombinálni a sajtospuffancs receptjét a muffinnal.
– Nem ajánlottam volna, ha nem gondolom komolyan! – Természetesen. Neal pedig úgyis megszokta már, hogy a hét majdnem minden napjára jut egy rokon. A kérdésére az órámra pillantok, hirtelen fogalmam sincs, mennyi az idő. Hosszúra tudnak nyúlni a műszakok, de a kivett szünetemből már nincs vissza sok. Sőt, igazából semennyi. Nem létezik olyan, hogy szünet. – Legkésőbb hatra hazaérek. Úgyhogy jöhetsz nyugodtan akkor, már ha nem zavar a kutyaszőr, Sunny egy kicsit… na jó, nem kicsit vedlik. Naponta három másik kutya kijönne abból a szőrmennyiségből, őszintén gondolkodom azon, hogy szerzünk egy robotporszívót. Ha gondolod és ott van, akkor hívd nyugodtan a barátodat is… hogy hívják? Chadwick?
Valami fura neve van, az biztos, de neki is németjuhásza van, ha jól emlékszem, szóval nem panaszkodom. Egyébként sem; örülök, hogy a családján kívül Percinek sikerült még idejében szerezni egy komoly barátot, mert az elkövetkezendő években nem igen lesz elég szünete ahhoz, hogy ismerkedjen. Olyan viszont, hogy szüksége lenne valakire, sokszor.
– Nekem lassan vissza kell mennem – pillantok ismét a karórámra, de még egyszer megölelem Percit, aztán a karján hagyva a kezeim hátrébb dőlök tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. – Beszélj a főorvossal, jó? Mondd meg neki, hogy személyesen rúgom szét a seggét, ha nem szervez valamit. Amúgy pedig csak tedd, amit érzel, rendben? Ha egyedül szeretnél lenni, legyél, de ha inkább mással… Tudod, hogy hány unokatestvérünk van. Egy csak rá fog érni. Ha pedig nem, csinál majd időt neked.
Ez a legkevesebb azok után, hogy Perci ugyanezt megtenné szó nélkül bárkinek. Kissé bűntudatom is van, hogy most itt kell hagynom, de úgy érzem, hogy jelen helyzetben nem sokat tudok segíteni neki; másnak ellenben igen.

2019. januárja | ⚶

Everything's gonna brie alright

Nana & Percy

Sóhajtva bólintok Nancy válaszára, mert bár nem ezt a választ akartam (hanem konkrét magyarázatot – csak ezt még ő sem adhatja meg, sajnos) be kell látnom, hogy igaza van és egy bizonyosan szinten vizsgálva a dolgokat a válasza milliókat ér a kérdése.
– A sors, a végzet, az Isten a megmondója – válaszolok lassan Nana kérdésére, mintha csak egy mára már igen jól begyakorolt tanszöveget mondanék fel, ahogyan a nagyink említett beszédjei eszembe jutnak, melyeket oly kitartóan hangoztat minden hétvégi családi összejövetelünkön. – De, figyeltem én! – tiltakozok egy halvány mosoly kíséretében. – Többnyire. Mindig is a költői részek voltak a kedvenceim bennük.
Persze nekünk nincs jogunk ilyen kérdésekben dönteni, hogy éppen melyik betegség kit dönt le a lábáról, ki hal meg és ki él. Csak abban van beleszólásunk, hogy hogyan enyhítsük a beteg tüneteit, vagy, hogy ha módunkban áll, hogyan gyógyíthassuk meg. De sajnos olykor a mi kezeink megvannak kötve, még a műtőkben is és ekkor bármennyire igyekezhetünk, a sors egyszerűen másképp dönt helyettünk.
Utálom, hogy olykor pont akkor tehetetlen az ember valami iránt, amikor igazán cselekedni akar.
Még egyszer bólintok egyet, az idő és a magad megsegítése dolog kapcsán. Nem tudok vitába szállni ezzel (vagy feleslegesen lenne Nancyvel vitázni ezen), elvégre bármennyire is klisés, hogy az idő begyógyítja az ilyen sebeket, mint a gyász, némiképpen szeretnék ebbe kapaszkodni és hinni ennek. Valamint az agyam egyik logikus része közben azt mondja, hogy történni fognak még ilyenek, lesznek fájdalmasabb veszteségek, amelyekkel szembe kell majd néznem. Illetve nem ragadhatok le egy gyásznál, mikor nap mint nap emberek tömege hal meg, én pedig egy kórházban dolgozok azon, hogy ez a szám lehetőleg alacsony legyen.
– Ennek ellenére szerintem te is elég jól alakítod a költő szerepét – jegyzem meg, egy újabb mosoly kíséretében és hallgatva az unokatestvéremre valamelyest megpróbálom a gondolataimat is másfelé terelni. – Vagy inkább a pszichológust... Nem, inkább az óvónénit. Biztos nem tévesztettél karriert? – kérdezem meg, egy cseppnyi viccelődéssel a hangomban. Bár utána gyorsan összeszedem magamat, hogy komoly pillantást vessek rá, mielőtt egy még egy mérges Nancyvel kéne farkasszemet néznem, mert kételkedni merek benne.
– Á, inkább felejtsd el, amit az előbb mondtam! Igazából nagyon jól a nővéri munkát!
Bólintok és mindkét kezemet felemelem, hogy egy-egy „oké” jelet mutassak fel neki, természetesen egy mosoly kíséretében. Ugyan maga az egész mozdulat nem tart sokáig, csupán csak néhány percig, mert most mégsem tudok hosszasan vidám lenni, mint általában. Azt hiszem lehet, hogy el kéne nekem egy kis szünet, egy kis pihenő…
– Igen, nem csak látszatra, de itt is jelen kell lennem – kocogtatom meg kicsit egyik kezemmel a homlokomat. – Tudom. Ez az egyik, amit hamar megtanultam itt. Nincs hasztalan lézengés, mintha zombi lennél.
Éppen ezért fontom meg az ötletét, hogy kell most egy kis eltáv nekem. Muszáj rendeznem a gondolataimat, no meg feltöltődés se ártana. Az elmúlt napokban végig volt műszakom. A vacsora meghívását pedig nagyon nagy baklövés lenne visszautasítani, egyrészt tiszteletlenség is, másrészt ki tudja mikor lesz időm/lehetőségem legközelebb hétsajtos csirkét enni? Na ugye!
– Nyugi, a kutyaszőr nem probléma. Nem vagyok allergiás rá és tudod, hogy szeretem a kutyákat és ebbe Sunny is beletartozik, minden szőrszálával együtt – mosolygok rá. Egy újabb bólintás.
– Aha, igazából Chadronnak hívják, de Chad a beceneve. Majd megkérdezem, hogy van-e ideje és kedve hozzá, de mindenesetre köszi, hogy megengeded és tényleg klassz az egész vacsi ötlet. Rám mindenképpen számíthatsz hatra!
Mondom, a végén magamra mutatva, mert ezt mindenképpen tudom biztosra. Chadet pedig megkérdezem, akarja-e az estét nem egy, hanem két Eastonnal tölteni. Igazából az évek alatt igyekeztem őt is bevonni a családomba (és hiába, hogy más a vezetékneve, ő is családtag), folyamatosan adagolva neki, hogy hát kicsit több rokonom is van, mint ahány ujja van az egyik kezén, meg a másikon.
De nem tudom eléggé megköszönni Nancynek, hogy most is mennyire gondoskodó rokon. Ha valakire a családban, rá számíthatok, ezt biztosra tudom. Valahogy ő ért a legjobban közöttünk az empátiához és ő az, aki leginkább tudd gondoskodni rólunk. Már így a fiatal Easton generációról.
Talán kifejezve a hálámat feléje meglephetném majd őt hozzáírt, személyes verssel? Na de milyen verssel? Mármint kell bele majd valami metafora… Nana a tyúkanyó, mi, többiek pedig a kiscsibék… Vagy Nana az egérmama, mi pedig a kisegerek és a sajt a szeretet és tudás, amiket az évek alatt belénk tömött…
– Jó, beszélek vele…. – rángat vissza a gondolataimból a jelenbe. Mikor megölel visszaölelem őt, megpróbálva nem olyan sután tenni, mint gondolom, a magasságkülönbség miatt. – Csak talán egy kicsit kedvesebben, mint ahogyan most leírtad. Tudod, lehet, hogy ha én ezt továbbítom, azzal nem érek el oly nagy sikert… – jegyzem meg, lepillantva rá. Újabb bólintás. – Igen, rengeteg unokatesónk van. Lehet írok is később a közös chatbe, hogy mizu velük. Ilyesmi. Még kitalálom. De ne aggódj értem, megleszek. Menjél csak a dolgodra, hatkor meg kopogtatok az ajtódon! Szia!
Még utoljára rámosolygok a kuzinomra, megszorítva a kezét, egyúttal gyengéden le is fejtve a kezét rólam. A fejemmel intek mögéje, az ellenkező irányba, hogy menjen már, nyugodtan. Megértem, hogy nem tarthat tovább a szünete. Intek neki, aztán sarkon fordulok és elindulok a folyosón, hogy megkeressem a főorvost és mára tényleg itt hagyjam a kórházat. Közben, aztán hazafelé is, meg azután is próbálok a szomorúságom felülkerekedni és nem lógatni az orromat, hanem inkább a hétsajtos csirkén, na meg a készülő versemen gondolkodni.

862 szó , Köszönöm szépen a játékot!  | ⚶