Felgyulladt a kocsim. Azaz, felgyújtották.
Ha ez egy ideális világ lenne, én pedig normális, traumáktól és furcsaságoktól mentes életet élhetnék, ez a mondat legfeljebb egy vicc kezdőmondataként vagy éppen csattanójaként hangozhatna el, és jóízű nevetés követhetné. Vagy kínos csönd, mert rémes vagyok viccmesélésben (is). Mivel azonban a Chevroletem nem csak hipotetikus lángokra kapott, hanem valódiakra, kis híján felrobbanva, a nevetésem a hihetetlennek hangzó hír hallatán hamar (micsoda alliteráció, Loise; ez vajon a minden rosszban felbukkanó jó meglátásának számít? A terapeutám büszke lenne) sírásba fordult át. Zokogásba, ha nem akarok hazudni, de senki nem látott közben, úgyhogy igazság szerint csak magamat kell meggyőznöm róla, hogy nem ültem összegömbölyödve és hüppögve a földön másfél órán keresztül, azon töprengve, hogyan lett ez az életem. Nem is igazán az autóm elvesztése fájt - noha ez sem segített, nagyon szerettem az öreg, lassan induló, hangos kocsimat, a kopott piros színével és folytonos olajszagával együtt, amikre inkább csak bájos karakterhibákként gondoltam, semmint valódi problémákra -, pusztán csak ez lehetett az a pillanat, amikor az év eseményei végül végképp felülkerekedtek rajtam. Az általános érzelmi labilitásom, a munkám, Zofia, Zofia ügyei, Bobby, Bobby ügyei, Ryan ügyei, Saúl és a bajsza, Cole és a nyomozás, most pedig ez. Sok volt, több, mint amit megfelelően tudtam volna kezelni.
Az sem igazán segített, hogy a tűz csak cseresznyeként szolgált a hab tetején, legalábbis az összes jel erre utalt. Mielőtt ugyanis nyakon öntötték volna benzinnel (gondolom én, hogy valahogy így történhetett, semmi fixet nem kötöttek az orromra), a kocsi összes létező felületébe nyomdafestéket nem tűrő sértéseket véstek, szinte mindet kiegészítve a „prostituált” egyik kevésbé udvarias szinonimájával, és ez még a kevésbé gyomorfogató részlet. A mintavétel során sperma nyomait találták az üléseken; leginkább ezeknek hála tudta a kapitányom előbb az SVU-nak, majd a non-verbális érvelőtechnikáit alkalmazva (nagyon szigorú tekintete van, tanítania kellene) a mi őrsünknek kisajátítani az ügyet az NYPD körein belül, így csak az FDNY-jal kellett osztozkodni.
Nem mondom, hogy nem volt hányingerem a vandalizmus pontos körülményeinek hála, hogy ne állt volna égnek minden egyes szőrszál a bőrömön, elképzelve, hogy valaki az autóm felett önkielégített, vagy hogy ne álmodtam volna utána napokig nyugtalanul tengerillatú hotelszobákról és meg nem hallott nemekről, de nem állt szándékomban félreállni és hagyni másoknak, hogy pátyolgassanak. Amint összekapartam magam – szó szerint – a földről, bele akartam vetni magam a nyomozásba, mert ismertem magamat annyira, hogy tisztában legyek vele; addig nem lesz nyugtom, amíg ki nem derítem, ki és miért áll a dolog hátterében. Tudnom kell, hogy ez nem James műve, aki esetleg szagot fogott a Sykes-szal való nyomozásra, vagy az oroszoké, akik talán így akartak üzenetet továbbítani Zofiának. Eldönteni sem tudom, melyik lenne a kisebbik rossz, és szívem szerint mindkettőt messzire elkerülném.
Azt hittem, a kapitány közbelépése az én segítségemre is lesz – az összeférhetetlenség miatt arra természetesen nem számítottam, hogy nyomozhatok a saját ügyemben, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy nem csak eltiltanak tőle, de a „lelkibékémre” hivatkozva semmilyen információt nem osztanak majd meg velem ÉS még kényszerszabadságra is küldenek. Hiába minden tiltakozásom és ellenvetésem, a kapitány hajthatatlan maradt.
Ha egy kicsit is jobb lennék a mentális egészségem ápolásában, vagy a problémáimmal való szembenézésben, ugyanúgy nem fogadtam volna örömmel a felszabadult időt, aminek hála bejelentkezhettem volna néhány plusz alkalomra a terapeutámnál, de nem estem volna tőle kétségbe sem. Szó se róla, az első alkalom után többször nem tört el a mécses (még), de a gondolat, hogy különösebb cél nélkül és tudatlanul lézengjek a levegőben ki tudja meddig, majdhogynem ijesztőbben hatott, mint az eset maga. Leülhettem volna persze a számomra kedvesekkel, hogy a segítségüket kérjem, de az azzal járt volna, hogy el kell mesélnem nekik, mi történt, és aggodalmat keltenem bennük. Nem, ez szóba sem jöhetett. Mindenkinek megvannak a maga problémái, és egyiküknek sincs szüksége többre. Zofia mindig átlátott rajtam, úgyhogy csak annyit meséltem el neki, hogy a kocsim vandalizmus áldozata lett, és a sokk hatására hazatoloncoltak egy kis időre, ami technikailag nem hazugság, tehát nincs min átlátnia, Aprilnek pedig… idővel elmondom, mi történt. Kénytelen leszek, mert ha nem tőlem hallja, előbb-utóbb úgyis a fülébe jut, és akkor nem csak aggodalmas, de dühös is lesz. Nem hiszem, hogy April valaha is lett volna igazán dühös rám, és nem vagyok – soha nem is leszek – felkészülve a pillanatra, amikor esetleg ellenem fordítja a haragját.
Az első otthon töltött nap elégnek bizonyult, hogy addig zaklassam Bent, a partneremet, amíg nem szaladt ki a száján egy nyom, amin elindulhatok – pontosabban a kocsim ügyében nyomozó FDNY-s Fire Marshall neve. Előbb szitkozódni kezdett, majd könyörögni, hogy ne tegyek semmi megfontolatlant, de szerintem mire letettük a telefont, mindketten tudtuk, hogy mit fogok lépni, ezért könnyíthette meg a dolgom egy címmel is. Egyszerre spórolt meg nekem egy rövid Google-keresést és biztosított a támogatásáról. Ben a legjobb.
Így kerültem másnap az FDNY egyik brooklyni épületébe (taxival, autó híján), Nemo Eastont keresve. Furcsa név, de még mindig úgy vagyok vele, hogy a Heloise-szal nem ítélkezhetek, és legalább megkönnyíti a megtalálását. Elég kicsi rá az esély, hogy több Nemo szaladgáljon nemcsak az FDNY, de úgy New York köreiben is, legyen Easton, vagy nem Easton. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy sosem volt szerencsénk egymásoz, vagy ha mégis, csak látásból, az arcmemóriám pedig borzalmas, tehát igazából ugyanott lennénk, mintha sose találkoztunk volna. A vallomásomat az SVU-nál vették fel, és a tűz körülményeiről amúgy sem tudtam az égvilágon semmit sem elmondani.
A jelvényem megmutatása és az ügy megemlítése után meglepően zökkenőmentesen kaptam tájékoztatást az asztala felé, és valahol ekkor döbbentem rá, hogy igazából ez volt a tervem könnyebben megvalósítható része. Fogalmam sincs, hogyan fogok meggyőzni egy vadidegent, hogy egyrészt engedjen betekintést az eset részleteibe, másrészt hagyja, hogy segítsek a továbbiakban. Pláne az én kommunikációs képességeimmel.
Nem igazán tartozik a valaha volt legjobb ötleteim közé a dolog, az biztos. Szerencsésnek mondhatom majd magam, ha Easton csak elzavar, és nem szól a feletteseimnek, annak az esélyét pedig meg sem fontolom, hogy esetleg pozitívan reagálna a megjelenésemre, annyira csekélynek tartom. De meg kell próbálnom, és ha nemet mond, más megoldás után néznem, és azt is megpróbálni. És így tovább, amíg valamelyik út járhatónak nem bizonyul.
Akaratlanul is szaggatottan fújom ki a néhány másodperc erejéig visszatartott levegőt, és megindulok a mutatott asztal felé.
- Nemo Easton? Jó reggelt! – köszönök egy leheletnyit hadarósabban, mint ahogy azt a fejemben elterveztem, amikor a férfi feje felemelkedik a nevét hallva. Egy-két pillanatig csak a kezemet tördelem, valami olyan taktikát fontolgatva a fejemben felvázoltak közül, amit meg is tudok valósítani, hogy aztán csalódottan döbbenjek rá, hogy ilyen nem létezik. A kihallgatószobán kívül nem tudom megjátszani magam, keményebbnek és határozottabbnak tűnni, mint amilyen vagyok. Nem megy, hiába próbáltam mindig is, és próbálom most is. A szavak azelőtt megakadnak a torkomon, hogy kiejthetném őket. Különben is; ha át is tudnám (vagy akarnám) őt verni valamiféle hazugsággal, nem hiszem, hogy azzal hosszútávon bármi számomra hasznosat elérnék. Marad az őszinteség.
Egy elfojtott sóhajjal nyúlok egy közeli szék után, és húzom Easton asztala mellé. Ez a legkeményebb, amit produkálni tudok; non-verbálisan kifejezni a makacs hajthatatlanságom.
- Heloise Riegan vagyok – mutatkozok be kapásból, amint leültem. – Tudja, a rendőrnő a felgyújtott kocsival – teszem hozzá, ha a név nem csengene ismerősen. Más esetben megpróbálnék mosolyogni, hogy elvegyem a kijelentés élét, de hozzávetőlegesen 48 órája nem aludtam rendesen, így meg se fontolom a cselekedetet, mert tudom, hogy gyászosan elvéreznék. – Ha az információim helyesek, maga nyomoz az ügyben, és nagyon hálás lennék, ha meghallgatna, mielőtt elküld vagy kidobat.
Fogalmam sincs, hogy közbeszólna-e, vagy megállítana-e, mert nem hagyok időt sem magamnak, hogy ellenőrizzem, sem pedig neki, hogy cselekedjen. A helyzet már így is messze van az ideálistól, kétlem, hogy bármit rontok rajta, ha egyben rávetek mindent, ami csak eszembe jut. Aztán ki tudja, mindig is jó voltam a kellemetlen szituációk még kellemetlenebbé tételében. Más a pálcikával való evést vagy a klingon ismeretét tartja a haszontalan szuperképességnek, én pedig a kínos még kínosabbá varázsolását. A klingonosok jobban jártak.
- Nézze, tudom, hogy a legkevésbé sem professzionális vagy akárcsak szabályos, amit csinálok, de senki nem mond nekem semmit, és el sem tudja képzelni, mennyire fontos lenne tudnom, amit eddig kiderítettek. Kérem. Ha tudna némi tájékoztatást adni, mérhetetlenül hálás lennék, és nem kürtölném világgá, hogy így tett. Kérem!
És hagyja, hogy segítsek, teszem hozzá fejben, de ezt – egyelőre – visszafojtom. Még én is feltudom mérni a korlátozott szociális készségeimmel, hogy az túl sok lenne az így is erőteljes nyitás mellé.  

As the hours pass I will let you know

That I need to ask before I'm alone

Nyomozóhoz mérten meglepően sokszor hiányzott belőlem az a taktikus előrelátás, amit a társaim látszólag ösztönösen birtokoltak. Valahol itt bukhatott ki igazán, hogy soha nem erre a pályára készültem a személyiségfejlődésemet meghatározó években, és soha nem bújtam az agyamat tornáztató csavarokkal teli krimiket, legyenek azok könyvek vagy sorozatok.
Vagy csak szimplán lassabb a felfogásom, mint sokaké. Nem szégyen az igazság, és a terapeutám szerint a probléma felismerése az első lépés a gyógyulási folyamat hosszú, döcögős útján. De hogyan gyógyíthatnám meg a lassú észjárásomat, amikor ez technikailag nem egy betegség, csak a lényem része? Ha tudnám, hogyan hozhatom helyre magam, most nem gondolkodnék ezeken a kérdéseken, sokkal jobban aludnék, és az életem egésze… boldogabb lenne. Legalábbis ebben reménykedek, mert ha nem teszem, nem tudom, mi tartana a víz felszínén.
Mindenesetre, amivel lemaradtam észben, azt behoztam kitartással, szorgalommal és olyan sok túlórával, amit sosem merek senkinek bevallani, mert mindig olyan pillantásokat von maga után a megosztott szám, hogy szívem szerint bemásznék egy asztal alá, és magamra húznám a terítőt (ha nincs, egy szalvétából is kihozom a maximumot, esküszöm), csak szabadulhassak tőlük.
Így kötöttem valahol ott ki, hogy sok, de lineáris, kiszámítható ügyet kaptam – amivel nekem személy szerint nem volt problémám. Nem a sikerérzet hajszolása vezérelt, hanem a segítségnyújtás, legyen akármilyen kicsi is benne a szerepem.
Az agysejtek kellő száma azonban jelen esetben igencsak problémásnak tűnt, mert az égvilágon semmit nem értek Nemo Easton szavaiból, aki egy perccel ezelőtt még döbbenten pislogott rám, most pedig valami nagyon okosat ad elő nekem, nagyon monoton hangon. Mintha egy komédia csatornáról dokumentumfilmre kapcsoltam volna.
Hirtelen több, mint tíz évvel fiatalabbnak, pattanásosabbnak és a kémia óráktól szenvedőbbnek érzem magam. Nem egy kellemes érzés, ráadásul a tinédzserkori magabiztosságom nem tér vissza mindezekkel egy csettintésre.
- Bevallom, egyesével ugyan többé-kevésbé értem az elhangzott szavak jelentését, de így egybe finoman szólva is zavaros az egész. Bár természetesen nagyon értékelem, hogy hajlandó volt ennyi információt megosztani velem – sietek leszögezni, mert ugyan nem értem, miről van szó (van egy olyan sanda, bizonytalan gyanúm, hogy legalább egy kicsinyke részben, de pont ez volt a cél), de hálás vagyok, amiért nem lettem kapásból visszafordítva. Szeretném azt gondolni, hogy nem mentem volna, de ha a futás és a konfrontálódás között kell választanom, a futás annyival vonzóbb és egészségesebb döntésnek tűnik. – Ugyanakkor, nem feltétlenül az égés pontos folyamata érdekelne – teszem hozzá némi óvatossággal a hangomban. Habár ha jól nem is esik egy professzionális szájából is hallani, hogy az autóm menthetetlen, legalább nem ringatnék hiú ábrándokat, ha eddig tettem volna.
Nem tettem. Még én is felfogtam, hogy az a kocsi többet nem fog beindulni. Nyugodjon békében.
Visszafogok egy mély és nehézkes sóhajt, mert fogalmam sincs, hogyan kellene azt megfogalmaznom, hogy „eltiltottak a rendőrségi nyomozástól, kényszerszabadságra küldtek, de nagyon tudnom kellene, kik keze lehet a dologban, mert két olyan ügybe is belelóg a kezem, amikkel nagyon megüthetem a bokám, és ha ez figyelmeztetés, szeretném tudni”. Ez még fejben is úgy hangzik, mintha kényszeres hazudozó lennék, vagy abnormálisan paranoiás. Talán a két halmaz metszete.
Már nyitnám a számat, hogy ezt megpróbáljam új, kevésbé pszichiátriai osztályra beutaló módon előadni, amikor mozgást érzékelek a látószögem sarkából, majd egy a mozgó testhez tartozó állatias nyöszörgést, és egek, egész eddig észre sem vettem egy kutyát Nemo Easton széke mellett. Nyomozók gyöngye, ez vagyok én. Megpróbálom az elkeseredettség és az ideg számlájára írni a dolgot. Nem sikerül.
- Ó, persze, nincs allergiám vagy ilyesmi. Szia, Dash – dőlök egy kicsit előre, hogy kényelmesen a kutyus orra közelébe nyújthassam a kezem. Ha megengedi, a kötelező szaglászás után meg is paskolgatnám a fejét, mert nagyon barátságosnak tűnik. Ha abból ítélkezek, hogy Nemo biztos, ami biztos alapon még le is fogja mellettem, talán kissé túlságosan is. – Nagyon jó fiú vagy, ahogy látom. Már ha fiú vagy. A Dash fiú név, ugye? Nem mintha manapság számítana, és nem akartam arra sem asszociálni, hogy ne lehetnél lány, ne vedd magadra. Megnézném mi vagy, de nem akarok udvariatlan lenni. Én Loise vagyok. Lány, ha nem lett volna egyértelmű – mekegem, mert úgy tűnik, ha állatokról van szó, sokkal kevésbé érint kellemetlenül az összevissza haladó, cél nélküli magyarázás. Egészen addig, amíg eszembe nem jut, hogy nem vagyunk egyedül.
Krákogva egyenesedek ki, kissé gyorsabban, mint ahogy azt elsőre terveztem, így alig hallhatóan, de nekiütődik a hátam a széktámlának. Ow.
- Ez elég lesz neki? Mármint, szívesen simogatom tovább is, de az eléggé elterelné a gondolataimat arról, amiért jöttem.
Tessék, újabb őszinteségi faktor: fizikailag képtelen vagyok egynél több dologra értékelhetően odafigyelni. Komolyan, miért is lettem nyomozó? Költői kérdés, inkább felejtsük el, nagyon nem szeretnék pánikrohamot kapni, és még ennél is kevésbé vágyok szerencsétlen vadidegeneket sokkolni vele. Jól vagyok.
- Szóval, visszatérve az eredeti témára… nézze, őszinte leszek, mert úgy lesz a legtisztább: okom van azt hinni, hogy az autóm felgyújtása kapcsolódhat egy nem teljesen publikus nyomozáshoz, és mindenképpen tudnom kellene, hogy a feltevésem helyes-e. Ahogy talán már tudja, az SVU-nál dolgozom, és csakis ezért indult nyomozás nálunk is a kocsi felgyújtása előtt keletkezett rongálásnak hála, de nagyon kicsi rá az esély, hogy bármerre is haladnánk majd vele – magyarázom ismét felhevülten, és ugyan tudom mit mondtam a figyelmem megoszlásáról, de az ujjaim ismételten megtalálják a kissé közelebb poroszkált Dash bundáját. Milyen stresszlevezető ez a kutyasimogatás. Önkénteskednem kéne egy menhelyen, talán vihetném Zofiát is.
- Amennyire tudom, a talált DNS-minta nem szerepel a rendszerünkben, kamera nem volt a környéken, szemtanúk még nem jelentkeztek, innentől fogva voltaképpen vakok vagyunk. Ha jól következtetek, az egyetlen, ami nyomra vezethet, az a gyújtóanyag és maga a gyújtogatás – folytatom, mert azon túl, hogy a saját nyomozásomtól eltiltottak, ezt a logikai sorozatot követve kötöttem ki itt és most. Meg mert nem tudtam volna hova máshova fordulni. – Tudom, hogy nem szabadna ilyet kérnem, de nem hazudok, amikor azt mondom, hogy fontos lenne belelátnom a részletekbe. Talán segíthetnék is Önnek. Kérem.

As the hours pass I will let you know

That I need to ask before I'm alone

Nem teljesen idegenek számomra az őrültnek néző pillantások vagy az arra utalgató hangsúlyok; pár hónap pszichiátria még a negatív reakciót is kiöli az emberből. Nem azt mondom, hogy nem esik valahol egy leheletnyit rosszul, hogy Nemo Easton minden próbálkozásom ellenére is megnyomta volna már kétszer a pánikgombot az asztala alatt, ha lenne ilyesféle készülék az asztallapja rejtekében, de képes vagyok rajta különösebb gond nélkül, egy „oké, valahol jogos” bólintással túllépni.
Különben is, fontosabb dolgom is akadt, semmint megsértődjek a Nemo Easton szemszögéből nem teljesen alapozatlan vádakon – át kell lapoznom egy aktát. Véletlenül. Feltűnésmentesen. Lehetőleg anélkül, hogy leverném, szanaszét szórnám a benne lévő papírokat, mindenki és még plusz két fő figyelmét magunkra vonva. Arról nem is beszélve, hogy meg kell próbálnom minél több számomra is érthető részletet megjegyezni belőle. Valahogy nem tartom túl esélyesnek, hogy Nemo (még mindig kicsit furcsa rá így hivatkozni, az agyam automatikusan az „ússz és evezz” dalocskát párosítja hozzá, mert kulturálatlan vagyok) megengedi, hogy nekiálljak fénymásolni.
- Valószínűleg nem fogok annyit érteni, mit szeretnék, ez tény, de már kezdem megszokni – felelek őszintén, nem pillantva fel az aktából. Vajon az emlékeim akarnak becsapni, vagy az éppen olvasott, szöveges rész tényleg gyanúsan, majdnem szóról-szóra ugyanannak tűnik, amit alig öt perce maga Nemo is előadott nekem? Nem mondhatom, hogy nem figyelmeztetett, de… naiv módon elkapott annyira a remény, a hála és a sikerérzet keveréke, hogy azt hittem, tényleg ez lesz a megváltásom. Elég kezdő hiba, egy kicsit szégyellem is magam érte. – De feltételezem, a magyarázatra vonatkozó felajánlás inkább csak költői kérdés volt, ugye? Nem mintha tiltakoznék, ha úgy akarna végigvezetni a folyamaton, mint egy ötévest – emelem rá a tekintetem, mert ha tovább bámulom a kémiai képletet, aminél végleg elakadtam, félő, elfog a sírhatnék. Megint. Próbálok nem túl kétségbeesetten bámulni rá, valószínűleg inkább kevesebb, mint több sikerrel. De legalább elmondhatom magamról, hogy nem az emocionális manipuláció vezérel (nem mintha egyrészről értenék hozzá, másrészről pedig Nemo annak a típusnak tűnne, akit ez meghat), szimplán csak az életem esik darabjaira. Megint. Jéééj? Anya, megnyugodhatsz, a lányod nem száz százalékosan egy komplett szemétkupac, ellenben az életrevalósága egy identitásválságos egyetemistáét sem üti meg.
- Nem az eltiltásom okával van a problémám. Ha hiszi, ha nem, én is szeretnék hátradőlni és másra hagyni az aggódást, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem. Ha emlékszik, említettem egy nyomozást, aminek vagy köze van a gyújtogatáshoz, vagy nincs, de nem tudhatom biztosra, amíg valamelyik megoldásra nem kerül, és higgye el, erre - a gyújtogatásra - rövid időkereten belül kaliberekkel több esélyem van még így is. – Ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, mert ha mondjuk a Jameses ügyhöz kapcsolódik az incidens, akár még meg is lehet annak az esélye, hogy hamarosan egyről a kettőre jutunk Cole-lal, ellenben ha ez egy Zofia felé intézett burkolt fenyegetés, kétlem, hogy Bell egyhamar elbírna az orosz maffiával. Ergo, nem hazudok, csak… bizonytalan állítást teszek.
Persze, nem zárhatom ki azt sem, hogy az autóm halála egyik ügyhöz sem kapcsolódik és csak az év döntött úgy, hogy én még tényleg nem kaptam idén eleget a jóból - amit mellesleg nem tartok túl igazságosnak, ha mondhatok ilyet anélkül, hogy eltúlzott, narcisztikus önsajnálatként értelmezné bárki is -, de pont azon van a hangsúly, hogy nem tudom, mi az igazság, és lassan fizikailag érzem magam képtelennek még egy fenyegetéssel a hátam mögött létezni. A határaimon vagyok, egész egyszerűen nem megy. Szeretnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nincs hozzá elég erőm.
Az ajkaimat harapdálva zárom be a – legyünk őszinték – számomra valóban használhatatlan aktát és tolom vissza Nemo elé. Nem szabad ennél többet mondanom, nem is akarok ennél többet mondani, de önző mód arra vágyok a legjobban, hogy legalább ezt az egy idegőrlést és körömrágást a hátam mögött tudjam.
És abból igazán nem lehet bajom, ha nagyvonalakban vázolom a szituációt, ugye? Legalábbis a Jameses nyomozást illetően. Zofia továbbra is oly' mértékben az én felelősségem alá tartozik, hogy meg se forduljon a fejemben, hogy bármivel is veszélybe sodorjam. Amúgy sem tenném, legalábbis szeretném azt hinni, de így végképp nem kockáztatok semmiféle kétes végeredményű helyzetet.
A combomon táncoltatom az egyik ujjamat, miközben hátradőlök a székemben (elvileg magabiztosságot sugároz, gyakorlatilag csak nem szeretném, ha a testbeszédem egy pillanat alatt elárulná, hogy mennyire személyes ügyről van szó ebben az esetben is), és szóra nyitom a számat.
- Tudja, mivel foglalkozik az esetek többségében az SVU, igaz? – Meglepődnék, ha nem így lenne. Kis híján szakmabeli, csak ezt meg ne hallja az NYPD, mert kirúgnak a morál rombolásáért, vagy valami hasonló sületlenségért, ami azt foglalná magába, hogy nem szeretjük (így, kollektíven) FDNY-t. – Jelenleg együtt dolgozok egy nyomozóval a narkotikum osztályról; egy drogszövetkezet két kisebb résztvevőjét szeretnénk nyomás alá helyezni a múltban elkövetett szexuális bűncselekményeik vádjaival. Ugyan igyekeztünk diszkrétek lenni, de nem tudhatjuk, hogy a gyanúsítottak mennyire vannak tisztában a törekvéseinkkel. Befolyásos emberekről beszélünk, és ha mindez nem lenne elég, mindkét felet személyesen ismerem. A kocsimba szavakat karcolták, mielőtt felgyújtották; fenyegetőeket – foglalom össze a történetet a lehető legelvonatkoztatottabb, legmonotonabb hangomon. Büszkén konstatálhatom, hogy egyszer sem akadok el, vagy szökik magasba a hangom. – Így már érti, miért keresem még ott is annyira a válaszokat, ahol más esetben eszembe se jutna?
Nem igazán van választásom, akár így is mondhatnám. Az, hogy becsukom a szemem, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, az elmúlt évtizedben sem vált túlságosan a javamra.
De tény, ami tény, nem szabadott volna ennyire tekintetlennek lennem a másik félre. Erre nincs mentségem, de nem tudom magam érte úgy rosszul érezni, ahogy normál esetben tenném. Furcsamód meglepően kis mértékben érint meg a bűntudat. Ha a kiégés érzelemtompulással jár, talán évekkel ezelőtt igyekeznem kellett volna elérni az állapotot.
Vagy csak eltúlzom. Talán a kialvatlanság teszi.
- Nézze, nyilvánvaló, hogy nem gondoltam ezt úgy át, ahogy kellett volna – ismerem be, megadóan magam elé emelve a kezeimet. Az utóbbi időkben ez akár a mottóm is lehetne. – Sajnálom. Nem volt túl fair így magára rontanom és a gyanúimra hivatkozva kérnem a segítségét, ráadásul mindezt ennyire szabálytalanul. Természetesen nem várom el, hogy mindent kockára tegyen ezért. Így is többet segített, mint más tette volna.
Visszafogok egy sóhajt, és a hajamba túrok. – Valószínűleg nem is kellene tovább rabolnom az idejét. Szia, Dash – nyúlok még egyszer le a kutyához, mielőtt Nemo felé biccentenék. – Köszönöm.
Az érzelmi manipulációnak számít, ha egy részem azt kívánja, miközben felállok, hogy szóljon utánam? Anya, visszaszívom, a lányod mégiscsak szemét.

As the hours pass I will let you know

That I need to ask before I'm alone