I transform with pressure, I'm hands-on with effort.  I fell twice before, my bounce back was special. Letdowns'll get you, and the critics will test you But the strong'll survive, another scar may bless you.

loise & april

Mindig azt mondtam, hogy sok gyereket szeretnék majd, legalább hármat, de inkább négyet vagy ötöt, mint azokban a Hallmark filmekben, vagy az egyik örök guilty pleasure-ömben, a Tucatjával olcsóbban. Egészen addig tartottam magam ehhez a gondolathoz, míg Emma meg nem született – sőt, ha jól rémlik, már a szülőszobában vajúdva azt ordibáltam Tonynak, hogy amint végeztem ezzel, személyesen, puszta fogom kasztrálni. Amilyen erővel szorítottam a karját, szerintem elhitte, hogy képes lennék rá.
Szerettem őket, persze, és nem cserélném el őket másra. Főleg nem másik gyerekre. Lehet, hogy nem tökéletesek, mint senki más se, és megvannak a maguk hóbortjai, de őket legalább Én basztam el, a saját módomon, és nem kevésbé vállalom büszkén a saját hibáimat, mint a nyereségeimet, ha róluk van szó. Szóval szeretem őket; de néha, és egyre sűrűbben, mint szeretném, azt kívántam, bárcsak eltűnnének.
Ahogy a spatulámat a sajtos szendvicsem tetejére nyomom, hogy kellően megkapja a vajazott serpenyő alja, és ez a sercegő hang az egyetlen, ami megtöri a csendet az úton időnként elhúzó autók halk moraja mellett… Eszembe jut, hogy milyen régen nem volt már ilyen. És mennyire marhára egyedül érzem magam hirtelen.
Máskor tudtam, hogy a gyerekek fent alszanak a szobájukban; nem hallottam őket, mert mióta Logannek kiműtötték az orrmanduláját, már horkolni se horkol. Mégis, a tudat, hogy ott vannak, sokat jelentett; még Bobby esetében is, pedig tapasztalatból mondom, hogy nem hallaná meg, ha bárki megpróbálna betörni, míg alszik. A jelenlegi kényelmetlenségem nem is annyira ebből fakadt; egyszerűen… furcsa volt. Máskor mit meg nem adtam volna ezért a csöndért, de most, hogy itt volt…!
A kelleténél talán tovább gondolkozom ezen, mert égett szag csapja meg az orromat; odakozmált a szendvicsem. Gyorsan leveszem a tűzhelyről, aztán ablakot nyitok, hogy kiszellőzzön. Ha pedig már úgyis hűtöm a lakást, csináljam gyorsan; az emelet felé veszem az irányt, hogy kiszellőztessek a gyerekeknél és a vendégszobában is.
Elsőre a játékok tűnnek fel, amik kilógnak az ajtó mögül, aztán a huzatot is megérzem; nem volt a legjobb állapotú ház, rég ki akartam cserélni a tetőt, de ennyire nem volt lyukas. Még nem formálódott élénk, valódi gondolat a fejemben, mikor lassítottam az addig határozott lépteimen. Ez a Bronx volt. Lehet, hogy a déli része, lehet, hogy családias környék, de akkor is a Bronx. Tisztában voltam a statisztikákkal. Megtorpanok a folyosón, hogy hallgatózni kezdjek, de az átlagosnál kissé hangosabban hallható kinti forgalom zaján kívül nem hallottam semmi motoszkálást.
Logan szobája volt legközelebb a lépcsőhöz; a közlekedő menti komód mellett pedig egy baseball ütő bújt el, ahogy a földszinten is volt egy. A lőfegyverek gondolatát is elutasítottam a házam közelében, de mint mondtam: ez a Bronx. A lehető leghalkabban vettem fel annak ellenére, hogy éreztem, egyedül vagyok.
Valójában Logan szobájában nem tűnt fel annyira a rendetlenség; hiába próbálom arra nevelni, hogy a rend és tisztaság mindenkinek kedvező, nem csak az én hóbortom, mégiscsak hat éves, meglehetősen rövid figyelmi kerettel. Játszik, megunja, eldobja, keresi az újat. De tudtam, hogy ez most nem Logan kupija volt; egyrészt, mielőtt elmentek az apjukhoz (és az új feleségéhez, bah) a hétvégére, kitakaríttattam velük a szobájukat. Másrészt pedig, néhány holmiját – a párnáját, a kedvenc hátitáskáját, néhány plüssét – úgy széttépték, mintha egy falka kóborkutya szabadult volna be ide. Ugyanez a látvány fogadott Emma szobájában is, és már azelőtt tudtam, hogy hasonló felfordulást találok a vendégszobában, ahol Bobby szállt meg, hogy beléptem volna.
Nála nem voltak olyan holmik, amiket igazán szétszedhettek volna; lényegében csak egy beépített szekrény, egy komód, meg az ágy volt bent. A matracot felforgatták, a fiókokat kihúzták, és valamiért a kelleténél rosszabbul esik, hogy össze-vissza kupacba hajigálták a frissen mosott és összehajtogatott lepedőimet, amit a komódban tartottam, mint kellene.
Az ablak résnyire nyitva áll, a függöny egyik fele kilóg az ablakból, az egyik szárny csípte oda, néhány csipesz le is szakadt róla. Olyan hevesen dobogó szívvel sétálok oda és nézek le a szomszéd garázsának tetejére, mintha arra számítanék, hogy valaki farkasszemet fog nézni velem a tetejéről. Természetesen senkit sem látok, csak egy kutya ugat az utca végében. Egyedül vagyok.


– De hiszen már egyszer elmondtam – ciccentek újabbat. Az egyenruhás, aki előttem áll, jóval magasabb nálam, de már egészen kezdett megrogyni a megjegyzéseim súlya alatt. Most is csak sóhajt. – Azért nem mentem fel az emeletre, mert eszembe sem jutott. Dolgoztam, vége volt a műszakomnak, pocsék és hosszú hét volt, éhes voltam, úgyhogy rögtön a konyhába mentem.
– És biztos benne, hogy semmit sem hallott fentről?
– Az előző három alkalommal sem hallottam, úgyhogy nem, a véleményem továbbra sem változott. Nem volt senki a házban, mikor hazajöttem.
– Pedig eléggé úgy néz ki, mintha tetten érte volna őket – jegyzi meg. Nem tetszik a hangneme. Hogy meg akarja mondani, mit gondoljak, és ezt nem is rejtem véka alá.
– Maga mindig előbb formál teóriákat, aztán később keres hozzá bizonyítékokat? – hunyorgok rá karbatett kézzel. Nem annyira a mogorvaságom kifejezéseként, de nem engednek bemenni a házba, míg újra körbe nem néznek. Kabátot húztam, de így is hideg van.
– Csak mondom, hölgyem. Sosem láttam még, hogy egy betörő csak a felső szinten garázdálkodott volna, és az alsóhoz hozzá sem ér… Pedig elég sok érték volt ott. Szép tévé. Hány colos? Ötven?
– Mi köze a tévém méretének ahhoz, hogy betörtek-e hozzám?
– Maga szerint nem furcsa, hogy nem vittek el semmi mozdíthatót? Legalábbis ezt mondta az előbb. Hogy amennyire látta, nem tűnt el semmi.
Már a biztonságérzetemen kívül. Fogalmam sincs már, hogy azért dobog-e a vér a fülemben, mert mérges vagyok, vagy mert úgy érzem, mintha valaki a személyes terembe lépett volna az engedélyem nélkül. Nem sok biztos dolgot birtokoltam az életemben, se személyt, se tárgyat, de a házam az épp az volt. Muszáj volt így lennie, különben nem vittem volna ide a gyerekeimet.
– Ez a Bronx. Itt minden furcsa.
Nem szóltam neki a papírlapról, amit Bobby volt szobájában találtam. Semmi különös, csak egy rövid mondat – Hol van? – felírva egy cetlire. Ha nem tudnám, hogy nem én voltam, talán fel se tűnt volna az éjjeliszekrényen. Nem tudom, most hagyták-e itt, vagy Bobby valamelyik holmijából esett ki… Mindenesetre, nem szóltam róla a kiérkező két rendőrnek. Az azt jelentette volna, hogy meg kell mondanom, miért volt nálam az öcsém, és potenciálisan miért van a nyomában két komplett bűnszervezet is. Túl sok magyarázás volt ez péntek estére.
A férfi sóhajt egyet, aztán a társára néz, aki ekkor jön ki a házból. Csak a fejét rázza és bocsánatkérően néz rám. – Nem találtam semmi nyomát erőszakos behatolásnak, se az ajtókon, se az ablakokon. Nem lehet, hogy véletlen nyitva hagyta az egyik ablakot?
– Nem, az biztos nem. A riasztórendszer jelezné, ha nincs csukva, amikor élesíteni akarom.
– És biztos benne, hogy élesítette, mielőtt elment?
– Igen – vágom rá azonnal. Kicsit talán túl gyorsan is. Tényleg biztos vagyok benne? Tulajdonképpen… – Szinte biztos, mindig megteszem.
– Az előbb mondta, hogy hosszú és fárasztó hete volt. Meglehet, hogy elfelejtette, nem? Az ilyen rutin dolgokkal megesik – vonja meg a vállát az idősebbik. Cruz. – Lehet, hogy véletlenül pont most próbálkozott be valami utcakölyök… Esetleg egy drogos. Azok mindenhol vannak. Szerencséjük volt, de maga hazajött…
– Mondom, hogy nem volt itt senki, amikor…!
Körbe-körbe futottam ugyanazokat a köröket. Nem hittek nekem, mert nem vettek komolyan; nem volt jelvényem, amivel villoghattam volna, vagy elérem, hogy ne azt higgyék, csak valami paranoid kertvárosi anyuka vagyok aki nem tud mihez kezdeni a szabadidejével. Ezért hívtam fel Loise-t; mérhetetlenül önzőnek éreztem magam miatta, amiért arra kértem csak, hogy jöjjön ide, mert betörtek hozzám, elég messze lakott. És hivatalosan nem is dolgozik Bobby ügyén. Saúlt kellett volna hívnom, gondolom, el is időzött a neve felett az ujjam a kijelzőn, de aztán meggondoltam magam. Nem hívhatom őt, mert… Mert nem és kész.
Ahogy az autó begördül a ház elé és látom kipattanni belőle Loise-t, hatalmas kő esik le a szívemről. És egy egészen kicsit kárörvendek is, mert a fényszórók pár pillanatra elvakítják Cruzt.
– Loise! – indulok meg felé. Addig sem kell egy helyben állnom, és egy kissé hallótávolságon kívül esve tudok váltani vele néhány szót. – Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, azt sem tudom, dolgoztál-e éppen, vagy mi történt, de… Köszönöm, hogy jöttél. Szerinted tudnál szót érteni Dumb és Dumberrel, hogy hajlandóak legyenek bizonyítékokat gyűjteni a házban, nem csak nézni az orruk elé? – biccentek a két rendőr felé, akiknek láthatóan elegük volt a napból. – Nem vittek el semmit, és nem hajlandóak elhinni, hogy komoly. Nem mesélhetek nekik Bobbyról, de szerintem…
Nem fejezem be a mondatot. Valószínűleg tudja, mire célzok.

the angst is to come    | ⚶

Keep my head down and in my hands, my eyes move slowly side to side. I'm fading in and out of consciousness, I never learned to pull myself out of my own damn head

april & loise

Világéletemben éber alvó voltam, de az incidens, a depresszió, és minden egyéb nehézség sem könnyítette meg a dolgomat, egyre kitartóbban sodorva az éjszakáimat az inszómnia irányába. Voltak alkalmak, amikor egyáltalán nem aludtam, voltak, amikor csak két-három órát sikerült, de olyanok is, amiken hosszú órákra álomba merültem, mégis olyan érzettel keltem fel, mintha egy szemhunyásnyit se aludtam volna. Néha eldönteni se tudtam, hogy ez tényleg így volt-e, vagy sem.
Az altatók segítettek valamelyest, de bevallom őszintén, nem szerettem értük nyúlni. Az önmagában egy vereségnek tűnt; a tudat, hogy még mindig szükségem van rájuk.
Voltak persze jó időszakok,a mélyálom viszont akkor is ritka kincsnek számított. De legalább sosem aludtam át a telefonomat, ha éjszaka csörgött volna, ami rendőrként egész hasznos képességnek számított. Nem mintha túlságosan sokszor keltettek volna az éjszaka közepén, tekintve, hogy egy olyan osztályon dolgoztam, ahol sokkal gyakrabban tettek feljelentést napokkal, hetekkel, olykor pedig hónapokkal később a történtek után, ahhoz pedig ritkán választják az estét, és nem mintha ne lettünk volna bent éjszaka is. Ritkán volt akkora káosz odabent, hogy ezen felül be kelljen hívni bárkit is, de egyszer-kétszer előfordult már; ahhoz nem elégszer, hogy ne tartsam szokatlannak, ahogy a telefonom csörgésére riadok, de ahhoz igen, hogy ne lepődjek meg rajta. Legalábbis addig, amíg meg nem látom a hívószámot és a hozzárendelt névjegyet – April.
Majdnem kiborulok az ágyamból, olyan gyorsan kapok az éjjeliszekrényen rezgő telefon után. Ez a rendőrségi hívásokkal ellentétben semennyire sem megszokott, az ismertségünk majdnem három éve alatt April sosem keresett ilyen későn. Valamivel korábban, igen, ha tudta, hogy ébren vagyok, mert az anyai ösztönei valamilyen szinten kiterjedtek rám is, és biztosra akart menni, hogy kipihenem magam, de nem ilyenkor. Ez a szótárbeli példája annak, hogy baj van.
- April? – szólok bele rekedtesen a telefonba. Másra nem is hagy időt, olyan sebesen kezd magyarázkodni, hogy negyvenöt másodperccel később már nagyjából mindent tudok. – Máris indulok.

April háza nem éppen a szomszédban van, én mégis megpróbáltam a tőlem telhető leghamarabb elindulni. Ez tizenöt perc alatt sikerült, és kivételesen mosom kezeimet, én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy csökkentsek ezen az idősávon. Csak éppen annyit készülődtem, amennyit muszáj volt, ami azt jelentette, hogy farmerre cseréltem a pizsamanadrágomat, felkaptam a bakancsomat és a kabátomat, lenyomtam a torkomon egy kis maradék hideg kávét (brrr), és szájvizeztem egyet, mindezt öt perc leforgása alatt. A maradék tíz percben azért könyörögtem az új (remélhetőleg csak ideiglenes) kocsimnak, egy nem túl jó, de korához mérten még egész funkcióképes Honda Civic 2004-nek, hogy méltóztasson elindulni. Mint a megléte oda mindig. Őszintén remélem, hogy ez csak a hidegben ennyire nehézkes folyamat, még nem volt lehetőségem más időjárásban kipróbálni.
Az éjszaka azért New Yorkban is éjszaka, legalábbis ha az autós forgalomról van szó, így a szokásos jó háromnegyed óra helyett harminc perccel később húzódok le April háza előtt. Nem számítottam én szirénázó autókra, elkordonozott utcafrontra vagy fél tucat hangyaként sürgő-forgó helyszínelőre, de az az egy szem járőrautó, és a két járőr, akik Aprillel beszélgetve fogadnak, meglehetősen… gyér, még az én mércémhez mérten is. Mégiscsak egy rendőrségi dolgozóról van szó, az ilyet jobb helyeken komolyan veszik.Kikászálódok a hangok alapján kis híján lerobbanó kocsimból, és April felé veszem az irányt, aki amint meglát, hasonlóan tesz, így valahol félúton találkozunk.
- Nincsen semmi baj, ne aggódj – szorítom meg a kezét, és most érzem csak igazán, hogy épen és sértetlenül, noha tagadhatatlanul kissé zaklatottan látom, hogy mennyire aggódtam egészen idáig, hiába bizonygatta April a telefonban, hogy jól van. Szerencse, hogy a kocsimért elmormolt imák elfoglalták a gondoltaimat. – Jól vagy? – kérdezem meg azért, hogy biztosra menjek. Nem mintha erre itt és most lenne a legjobb alkalom.
- Úgy érted, hogy…? – A számba harapok, mielőtt neveket mondhatnék. Nincs rá szükség, mindketten tudjuk, mit akartam kérdezni.
Ha az előbb valamelyest megnyugodtam, az aggodalom most kétszeres erővel robog vissza, ráadásul egy adag pánik kíséretében teszi ezt. Mi történt volna, ha itthon vannak a gyerekek is…?
Ostobaság lett volna arra számítani, hogy Bobby ügyei nem érik utol Aprilt, vagy nem jönnek rá, hol is tartózkodik manapság, de olyan hosszúra nyúlt a csönd, annyi idő eltelt már tavasz óta, hogy valahogy mégis reménykedni kezdtem benne, hogy talán ezen esetleg különösebb gond nélkül átevickélhetünk, ha már az év semmi más kapcsán nem volt velünk kegyes.
Veszek egy mély levegőt és megdörzsölöm a szemem. Koncentrálj, Loise. – Szóltál Saúlnak? – Ezzel valószínűleg nem fogok April lelkiállapotán segíteni, lévén, hogy valahányszor szóba kerül Saúl neve, vagy dühösen összepréseli a száját, vagy indulatos szitkozódásba kezd, de nem tehetek róla, köze van az ügyhöz, értesülnie kell róla.
- Persze, beszélek velük. Egy percig se félj, innen addig senki nem távozik, amíg rendes munkát nem végeznek – biztosítom Aprilt, kivételesen meg se kérdőjelezve a saját önbizalmam. A rendőrtisztek munkára noszogatásában már volt némi tapasztalatom, és különben is, Aprilről volt szó.
Még egyszer megszorítom a karját, és a két jómadár felé veszem az irányt, miközben megpróbálok nem arra gondolni, hogy azt hiszem, az egyik lábamra elfelejtettem zoknit húzni, a hajamban pedig biztos van legalább három csomó, ebből kettő tökéletesen belelóg a látószögembe. Sapkát kellett volna húznom.
- Jó estét, uraim. Heloise Riegan, SVU – veszem elő a jelvényemet a kabátzsebemből. – Úgy hallottam, nem megy minden gördülékenyen. Megtudhatnám, mi a probléma?
- Nincs probléma, csak a vallomásfelvétel zajlik – jelenti ki az idősebbnek tűnő rendőrtiszt. Cruz, pillantok a névtáblájára. – Milyen ügyben van itt az SVU?
- Támogatás, legfőképp – vágom zsebre a kezeimet. – Nézze, nem akarok beleszólni a munkájukba, de a barátnőm szerint nem igazán veszik komolyan a szavait. Gondolom, tudják, hogy a hölgy rendőrségi dolgozó, ráadásul helyszínelő. Megkockáztatnám, hogy tudja, miről beszél.
A fiatalabb járőr – Radcliffe – tanácstalanul vállat von. – Ez sajnos nem változtat a tényeken: erőszakos behatolásnak továbbra sincs nyoma, és nem vittek el semmit. Nem tudunk sokat tenni.
- Hogy érti? Ez még mindig illetéktelen behatolásnak számít, ha jól tudom – mosolyodok el feszülten. – April, azt mondtad, hogy odafent káosz van, ugye? Készítettek képeket? Megnézték, hol és hogyan mászhatott fel az emeletre a behatoló?
- Természetesen – vágja rá Cruz ellenszenvesen, miközben Radcliffe biccent. Legalább az érzés kölcsönös. - Tudjuk, hogyan kell a végezni a munkánkat. Valószínűleg jobban, mint maga.
- És a helyszínelés? Hívtak hozzá csapatot? – vonom fel a szemöldököm, mintha nem tudnám magamtól is a választ. – Talán épp itt lenne az ideje. Hacsak nem szeretné, hogy én tegyem meg, Cruz járőr – pillantok jelentőségteljesen a névtáblájára és a jelvényszámára, mielőtt újra a szemébe néznék.
Tudom, hogy nem vagyok egy fenyegető jelenlét, mindig megkapom, valahányszor választ adok a "mivel foglalkozol?" kérdésre. April az első találkozásunk során túl kedvesnek nevezett nyomozóhoz, Cole minden alkalommal úgy pillant rám, mintha nem hinné el, hogy létezhetek, és a saját társamnak is évek kellettek, hogy egyenrangú félként kezeljen. De itt és most Cruz és Radcliffe felett állok, és nem sokan kérdőjeleznék meg egy nyomozó szavát. Ha azt mondom, hogy Cruz nem végez megfelelő munkát, nekem fognak hinni, nem neki. Más kérdés, hogy egyáltalán nem akarok ilyeneket mondani, akkor sem, ha igazak, de ha rákényszerít, megteszem.
Cruz olyan pillantást vet rám, amitől a magánéletben heves pislogásba kezdenék döbbenetemben – és most is érzem a késztetést, nem arról van szó -, de arrébb trappol, kezében a telefonjával.
Radcliffe kissé tétován megemeli a kezei között tartott kamerát. – Én... Visszamegyek, csinálok még néhány képet.
Amikor mindketten kellő távolságba érnek, nagyot sóhajtok. A lélegzetem fehér felhőként gomolyog előttem, elég hűvös van.
- Utálom ezt csinálni. Bízzunk benne, hogy összekapják magukat – fordulok April felé. Kissé lehalkítom a hangom. – Biztos vagy benne, hogy Favaroék voltak?

Loise to the rescue | 1217 | ⚶

I transform with pressure, I'm hands-on with effort.  I fell twice before, my bounce back was special. Letdowns'll get you, and the critics will test you But the strong'll survive, another scar may bless you.

loise & april

Szeretek a saját lábamon állni. Persze, megvannak a maga hátrányai, többek között az örökös bizonytalanság, főleg, ha gyerekek is vannak a képben, de… Nem tudnék függeni valaki mástól, mert ez a bizonytalanság akkor is ott lenne, csak még kontrollom sem lenne a helyzet felett. Mi lesz, ha az illetőt kirúgják? Mi lesz, ha hirtelen úgy dönt, hogy pályát akar váltani negyven évesen? Mi lesz, ha elhagy egy húsz éves flamencotáncosért? Akkor mit kezdesz a szépen felépített életetekkel? Muszáj hogy az embernek legyen B, C, de még D és E terve is, vagy ameddig csak el tudja mondani az ABC-t. Nem azért gondolom végig ezeket, mert szeretném, hogy szükség legyen rájuk, de mindig megnyugtat a tudat.
Ilyenkor viszont, mikor nem dolgoztam, és épp nem kellett anyának se lennem, mert újabban már ezt a szerepet is megvonták tőlem… Nem tudtam, mitévő legyek. Állítólag pihennem kellett volna. Semmit csinálni. De nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a jövőm: a büdös nagy semmi. A gyerekek felnőnek és elmennek, és én? Én egyedül maradok. Ha szerencsém lesz, akkor esetleg Hálaadásra hazajönnek. Talán.
Szeretek a saját lábamon állni, de néha jó lenne, ha lenne valaki, akire számíthatok. Aki egy kicsit megtámogat, ha elbotlok, és akitől nem csak elvárhatom ezt, de szívesen teszi, ahogy én segítem őt máskor. Aki, ha most itt lenne, nem egyedül kellene hadakoznom Dumb és Dumberrel.
Sírni támadna kedvem, amikor Loise végre megjön. Természetesen nem teszem, mert a publikus sírás nem elfogadott érettségi után, hacsak nem épp gyászolsz vagy kirúgtak. Ami lényegében a munka gyásza.
– Jól, persze. Csak frusztráltan – forgatom meg a szemeim. Ez tulajdonképpen nem új. – Nem ezzel akartam tölteni a szabad hétvégémet. – Ez igazából hazugság, mert még örülök is, hogy történik valami, nem pedig valami béna romantikus filmet kell néznem a tévében, de a nyílt utcán nem akarok erről beszélni. Ahogy arról sem, hogy pontosan hogyan értem a dolgot. Szerencsére Loise is tudja mire gondolok. Úgy értem, igen.
A következő kérdésére viszont hirtelen úgy pillantok rá, mint előtte a két járőrre. – Nem, nem szóltam Saúlnak, és nem is fogok szólni Saúlnak, mert…! Mert most nem lehet, jó? Nem vagyunk… Beszélő viszonyban. Éppen. – Persze amennyit muszáj odabent annyit kommunikálunk, de ezen felül olyan, mintha teljesen új kollégák lennénk, akik nem ismerik és nem kedvelik egymást. Mármint, természetesen nem kedvelem. Abszolút nem. Csak azért gondoltam rá, hogy felhívom, mert… nos, Favaro az ő ügye. Én nem vagyok nyomozó.
Loise viszont szerencsére az, akkor is, ha nem „a jó részlegen”, ha betörésekről van szó.
Végig mögötte állok, míg a járőrökkel beszél, kellően morcosan, amit némileg csorbít a tény, hogy egyre jobban fázom. Óvatosan az utca vége felé pillantok, ahol a forduló mögött még épp felsejlik Tony szüleinek a háza; remélem, hogy már eléggé alszanak ahhoz, hogy eszükbe se jusson kijönni és megnézni mi folyik itt, mert akkor holnapig nem szabadulok tőlük.
Némileg csalódottan konstatálom a tényállást, hogy továbbra sem akarnak helyszínelni. Tulajdonképpen kezdem úgy érezni, hogy mindegy; egy kicsit talán úgy is, hogy csak addig volt szükségem rájuk, míg Loise ide nem ért.
– Hát, abban biztos vagyok, hogy nem egy hajléktalan tört be felforgatni a gyerekeim és Bobby szobáját, mint ahogy Cruzék gondolják – fújtatok. Összedörzsölöm a kezeim és lepillantok a cipőmre – ami igazából egy belebújós otthoni sportcipő, eléggé kopott – amíg összeszedem a gondolataim, amik jelenleg ezerfelé ágaznak. – Nem vittek el semmit, de úgy van feltúrva a hely mintha kerestek volna valamit. Vagy valakit. Elhinném, hogy valami fura repülő patkány volt, de…
Kihúzom a zsebemből a post itet, rajta az igen egyszerű „Hol van?” kérdőszóval. – Ez a komódon volt, Bobby szobájában. Biztos vagyok benne, hogy nem Bobby hagyta ott, mert ő már egy ideje átköltözött Saúlhoz. – Nem, nem ezért nem vagyunk beszélő viszonyban. – Úgy gondoltuk, hogy túl veszélyes lenne itt maradnia. Még tavasszal… Szóval tavasszal odajött hozzám egy pasas a boltban. Favaro embere lehetett, mert burkoltan megfenyegetett, hogy a helyében vigyáznék az öcsémre. Úgyhogy nyár óta nem lakik itt, de lehet, hogy ezt Favaro emberei nem tudják. Vagy azt hiszik, itt dugott el valamit… Fogalmam sincs. Nincs semmi bizonyítékom. És tulajdonképpen még ha Dumb és Dumber találna is valamit… – Sóhajtva nézek fel az emeleti ablakra. Mindig imádtam a házamat. Nem azért, mert olyan csodálatos, igazából bőven ráfért volna egy festés, de az enyém volt, és rengeteg emlék kötődött hozzá a gyerekek részéről. Tudtam, hogy nem épp az a fehér léckerítéses álomház, mint amit fiatalabb koromban, az esküvői lázban megálmodtam, de… Azt gondoltam, elég jó kompromisszum a körülményekhez képest.
Most viszont nem láttam semmi kedvelhetőt benne. Az emelet sötét ablakai egésze nnyomasztóan tátongtak a semmibe. – Lehet, hogy hülyeség volt kihívni őket. Mármint, Favaroékról úgyse szólhatunk nekik, ugye? Lehet, hogy csak a saját részünkre kellett volna megbizonyosodnunk róla. Mármint, a francba is, bűnügyi helyszínelő vagyok, nem? – Keserű nevetést hallatok, még én is érzem benne a bizonytalanság zöngéjét. Nem tudom, mi ez a vasmarok ami a mellkasomat szorítja, de úgy érzem, lassan le kell ülnöm. – Ne haragudj, én csak… Pánikoltam, azt hiszem. Téged kellett volna először hívjalak. Vagyis, nem, igazából nem, tegnap hosszúműszakban voltál, nem? Sajnálom. Csak… nem tudtam kit hívjak.
Kellemetlenül fészkelődve próbálom a karjaim simogatásával felemelegíteni magamat. Igazából lassan úgyis mindegy, úgyhogy inkább befelé intek. – Szerintem menjünk be, jó? A fűtésszámlám így is az egekben lesz. Holnap mész dolgozni? Nem szeretnélek sokáig itt tartani ha igen.

the angst is to come    | ⚶