Borzasztóan hosszú napom volt, nem egyszerűen csak fárasztó, hanem kimerítő. A leadási határidő egyre csak közelebb ért hozzánk, a stressz pedig minden velem dolgozó kollégára ráült: a telefonom egésznap csörgött, az e-mailjeimtől pedig egy percre sem voltam képes elszakadni, mert munkaidőben úgy pörögtek az üzenetek… Próbáltam egyben tartani a csapatot miközben a tőlük független munkáimmal is haladni kívántam, de a kettő együtt majdnem lehetetlen volt.
Valamikor a délutáni csúcs közepén kaptam egy üzenetet a húgomtól miszerint beugrana hozzám este. Robot mód írtam vissza neki a „rendben, várlak” választ, majd bármilyen következő gondolat nélkül tértem vissza munkámba… Mire a műszakom lejárt már nem is emlékeztem arra, hogy testvérem írt nekem, ahogy tulajdonképpen arra sem, hogy válaszoltam is neki. A kérdés és a válasz is elveszett valahol a nap cselekményeibe, így hazafelé menet sem azon gondolkoztam, hogy mivel fogom várni Frant, hanem azon, hogy mégis mit fogok holnap csinálni már kora reggel a munkahelyen.
Amikor viszont a bejárati ajtó csengője megszólalt, hirtelen ráeszméltem arra, hogy mégsem fog olyan jól a memóriám, mint azt az elmúlt harminchat évben képzeltem. Enyhén pánikolva ugrok fel a kanapéról, a két macska nálam gyorsabban és fürgébben pedig az ajtó irányába indul meg. Csak egy elnyűtt póló és egy ananászos alsónadrág van rajtam, de már nem volt időm szerelésemen változtatni a várt, de váratlan vendégem fogadásáig, hisz már az ajtómban toporgott: legalább a lakásban rend volt. Mint mindig, most is minden katonás rendben állt a helyén.
- Fran! – remélem, hogy őszinte a mosolyom mikor Kovun majdnem orra esve ajtót nyitok neki és fogadom az ajtóba. Soha nem zavart ha látogatott, sőt kifejezetten szerettem ha átugrott egy kávéra, de most a helyzet hirtelensége miatt mégis sűrűre szökött a szívverésem a pillanatnyi adrenalinsokktól. Megfogadom magamnak, hogy legközelebb biztos felírok mindent, ami kicsit is fontosnak tűnhet – nem tudom például, hogy most mivel magyarázkodtam volna ha esetleg épp ma nem vagyok egyedül itthon.
Félreállok az ajtóból, a macskáknak is szólok, hogy menjenek az útból, de mint mindig, most sem hallgatnak rám… Nekik mindenképp a belépő Fran lábaihoz kellett dörgölőzniük. Vetek testvéremre még egy pillantást immáron sokkal alaposabban, mint döbbenetemben, de ábrázatjára csak kérdések születnek fejemben: nem értettem miért volt nála táska és egy cserepesnövény… Majd amikor hamiskás mosolya, fáradt arca és túlzó közvetlensége is feltűnik akkor egyből rájövök, hogy semmi jót nem jelenthetett látogatása. Nem tudtam még mit pontosan, de mélyen belül sejtettem.
- Én jól vagyok, nem zavarsz, csak elfelejtettem, hogy jössz, szóval… Ne haragudj – mondom, de szavaim mögött épp annyira nincs tartalom, mint az ő kérdései mögött. Arcomon a mosolyt és az értetlenséget felváltotta egy perc alatt az aggodalom, amit testvérem felé éreztem. Végig nézem ahogy lepakol, hogy utána rutinosan a lerúgott cipőit egymás mellé rendezzem a fal mellett, Mousse-t pedig arrébb rakjam a táskájától, ami iránt túlzottan érdeklődött. – Veled mi a helyzet Fran? – hangom ekkor már őszinte és szinte kérem, hogy árulja el pontosan mit keres nálam egy cserepesnövénnyel, egy minden bizonnyal ruhákkal teli táskákkal és kisírtnak tűnő szemekkel… A lerakott páfránya mellé lépek és kényszeresen mozdítom el néhány centivel arrább, miközben ő a leveleit rendezi, de megakadok a mozdulatban mikor újra beszélni kezd.
Sejtettem mi lesz a válasz, de valahol mélyen reménykedtem, hogy csak én reagáltam túl elsőre a dolgot. Felegyenesedek a növény mellől és szemeimmel követem mozdulatait, minden egyes új szavával egyre csak feljebb kúszik homlokomon a szemöldököm. Valahogy egyszerre nem lep, és egyszerre lep meg az, amit elém tálal – nem is találom hirtelen a szavakat. Kis fotelemhez lépek el a növénykétől, nyelek egy nagyot és próbálok valami értelmeset mondani.
Azonban amikor a kiköltözéshez ér és a pohár is koppan padlón már tudom, hogy bármi okosat is mondhatnék, az nem fogja megvigasztalni. Nem kapok most az elejtett tárgy után, nem próbálom a helyére rakni, hanem teljesen figyelmen kívül hagyom és húgomhoz lépek. A macskák is odaérnek addigra megnézni az ismeretlen hang forrását, majd a lábaihoz bújnak újból.
- Jaj Fran… – kezdem, ahogy egyik kezem vállára rakva közelebb húzom magamhoz, ösztönösen zárva ölelésbe. Zsigeri reakció volt, mert szavakkal nem lettem volna képes kifejezni azt, amit ez a kis gesztus jelentett tőlem: akartam, hogy tudja, hogy hozzám mindig jöhetett és mindig támogatásra, egy megértő félre lelhetett bennem. Hisz erre voltak a testvérek. –Addig maradsz, ameddig szeretnél.
Ölelem míg igényli, csöndben hagyom, hogy szipogjon és kiadja magából érzéseit anélkül, hogy én bármivel félbeszakítanám vagy kérdeznék. Csak akkor lépek el tőle mikor neki az kényelmes, ekkor pedig lehajolok és felveszem az elejtett poharat is.
Kíváncsi lettem volna a történtek részleteire, de azzal is tökéletesen kibékültem volna ha nem kíván többet megosztani. Tudtam, hogy nem egyik napról a másikra hoz meg az ember egy ilyen döntést, de nekem eddig nagyjából problémamentesnek tűnt a kapcsolatunk, bár lehet csak én nem kerestem a külvilágnak mutatott kép alatti problémákat. Nem ismertem annyira húgom jegyesét, így nem is volt soha bajom Nemóval, az eljegyzésük hallva is csak abban reménykedtem, hogy boldogan fognak majd élni egymást mellett.
…Nem volt az ilyet jó kimondani és bevallani, de apánk megmondta előre, hogy ez lesz mikor néhány éve a karácsonyi asztalnál azt mondta Frannek, hogy „meglásd, úgy is összetöri majd a szíved!” Akkor csak elhessegettük, anya pedig elbeszélgetett az öreg fejével… de mégis igaza lett. Mint mindig, most is igaza lett.
- Nagyon sajnálom Fran… Én azt hittem, hogy jól megvagytok – vallom be miközben a konyhapultra rakom a poharat, a bútor mellől fordulva felé. – Mi történt? Vagy ha nem akarsz róla beszélni én megértem… Ha szeretnéd egyedül hagylak, bemegyek a szobába, olvasok. – ajánlom fel a szobaajtó felé bólintva fejemmel. – Hosszú napom volt, de ha bármire szükséged van tudod, hogy itt vagyok neked. Át is virrasztom veled az estét, ha attól jobban leszel!
Szívesebben maradtam volna vele és beszélgettem volna, de nem tudtam épp mire van szüksége. Ugyan nem volt nagy a lakásom, de így is megtudtunk volna oldani bármit, ami kellett volna neki.

and like the moon, she had a side of her so dark

that even the stars couldn't shine on it