Bobby&Loise

And you're standing on the edge, face up 'cause you're a natural A beating heart of stone You gotta be so cold To make it in this world

Szokatlanul telnek a napok, mióta Zofia beköltözött – nem feltétlenül rossz értelemben, szimplán csak furcsán. Ugyan korai lenne bármit is kijelenteni, legyen az pozitív vagy negatív, tekintve, hogy néhány napos fejlemény az egész, és még csak a megszokás fázisában járunk, de a fura érzést nem csak a mindennapokban beállt változás okozza, hanem a tudatlanságom is. Nem vagyok a legtapasztaltabb lakótárs; voltaképpen egyetlen személlyel éltem együtt – a szüleimen kívül, persze – egész életemben, a vele kapcsolatos emlékeimet pedig olyan homályosra sikáltam a fejemben, amennyire csak lehetett.
Sose voltam kollégista sem, így még az egyetemi éveket sem tudom igazán hasznosítani, és a rendőrakadémia is csak annyit vert a fejembe, ami esetleg segíthet, hogy a szégyenlősség csak lassít a zuhanyfülke szerzésben.
A magától értetődőkön kívül nem tudom, mit szabad, és mit nem egy ilyen együttélésnél, és Zofia amúgy sem csak szimpla lakótárs, hanem a felelősségem is. Rendszeresen azon kapom magam, hogy tanácstalannak bizonyulok olyan egyszerű kérdésekben, mint a túlóráim száma; nem tudom, hogy az-e az okosabb, ha sokat vagyok otthon, és reménykedek, hogy Zofia ezt támogatásnak érzi ellenőrzés helyett, vagy ha a megszokott mederben folytatom az életem, és gyakorlatilag az őrsön alszok, ellenben az újdonsült lakótársam egyedül marad. Fenébe, még a bevásárlásnál is megakadok! Mit szeret, mit nem, és hogyan tudhatom meg ezeket anélkül, hogy bosszantani kezdeném a kérdéseimmel és inkább lelépést választja? Azt nem hagyhatom.
Persze, tudom, hogy egy szinten baromi nevetséges, amit csinálok, de ez nem feltétlenül újdonság az életemben. Vagy negyven cserepes növénnyel élek együtt, és három barátom van 30 éves koromra, szerintem a nevetségességem szintjét már sikerült kimaxolnom.
Mivel nem tudom, mihez kezdjek, és a kommunikáció sosem az első választásom, ha a magánéletemről van szó, többnyire csak azt teszem, amit eddig is – csendben szenvedek a szociális képességeim hiánya felett, miközben mellékesen értetlenkedek is egy kicsit a szerencsétlenségem felett. Nem vagyok egy szószátyár, de azért ennél valamivel jobban szoktam bírni a gyűrődést. Úgy tűnik, ez otthon nem nagyon működik, ha társaság is akad; talán mert nincs jelvény, ami mögé elbújhatok, ha a szükség úgy hozza. Nincs erős munkahelyi személyiség, aki nem ér rá bátortalansággal szarakodni. Csak én vagyok, és a konstans bizonytalanság. Semmi új, tényleg.
A mosogatással bajlódok, és ugyan már órák óta fent vagyok, indokolatlan mennyiségű koffeinnel a szervezetemben, az állandó ásítozás közepette már majdnem harmadszorra csúszik ki a kezeim közül egy tányér vagy pohár. Az éjszakák kissé nehézkesebbek, mióta Zofia is itt van, de nem az ő hibájából. Évek óta nem vagyok nyugodt alvó, de tudat a foglalkozásáról akaratlanul is a leggyengébb pontjaimon érint meg, a rémálmaim legnagyobb örömére. Csak idők kérdése, hogy az éves rutint követve idén is felszakadjanak a régi sebek, de valahol reménykedtem benne, hogy talán ez az év lesz a kivétel. A fordulópont, talán. Nem lep meg, hogy tévedtem, de… valahogy mégis csalódással tölt el.
A munka most is segít; lefáraszt, nem hagy időt gondolkodni, de nem lehet mindennap munkanap. Így találtam magam itthon, a szabadnap nevében. Zofia épp nincs otthon, és egy részem azért aggódik, hogy én üldöztem-e el az egész napos itthon ülésem gondolatával, egy másik pedig az épségéért. Remélem, nem csinál semmi ostobaságot, de az sem lenne megoldás, ha bezárnám a nap minden órájába - hacsak nem akarok hullaként visszaköszönni Westnek.
Amikor kopogtatnak, azt hiszem, ő az; legalábbis nem tudom, ki más lehetne a tengernyi barátom közül egy szombat délelőtt, amikor még posta sincs. Összevont szemöldökkel törlök kezet; nem akartam bezárni az ajtót. Ahogy viszont odaérek, és elfordítom a kilincset, a zár nem akadályoz, és az ajtó gond nélkül nyílik. Nem zártam be, akkor meg miért…?
De az ajtóban nem Zofia fogad; elsőre ismerősnek sem gondolom a jobb napokat látott srácot (férfit?), és a testem akaratlanul is megfeszül, míg az ujjaim elfehérednek a kilincsen, mert az első gondolatom, hogy Zofiát keresik, a második, hogy mennyire távol is van tőlem a fegyverem, a harmadik pedig, hogy hogy lehetek ennyire naiv és ostoba több év tapasztalattal a hátam mögött. Mégis miből tartott volna előbb a kukucskálón megbizonyosodnom róla, hogy nem valami kolosszális baromságot tervezek éppen elkövetni?
A gondolatsor azonban megakad, ahogy az alak felemeli a fejét, és hirtelen beugrik April arca.
- Bobby? – ugrik fel a szemöldököm meglepetten. – Bobby Wilkins?
Nem hazudok, az orosz maffián is kevésbé lepődtem volna meg. Rájuk legalább van okom számítani. Elsőre azt sem tudom, hogy honnan ismerem April öccsét; talán a randink estéjén bébiszittelte Loganéket? Nem vagyok benne biztos, ami már önmagában eleget elmond az ismertségünkről és annak mélységéről. Szerintem Apriltől többet hallottam Bobbyról, mint a sráctól magától.
Többek között azt is, hogy April veszettül szokta őt keresni a haverjain az esetek kilencven százalékában.
- Mit keresel itt? Gyere be! – állok félre az ajtóból, hogy be tudjon jönni, és jobban végignézek rajta. Finoman szólva is fáradtnak tűnik. – April nem éppen égen-földön keres? Mi történt veled?
Miért hozzám jöttél?, akarnám kérdezni, de nem teszem. Bármennyire is tudni akarom, nem kockáztatnám érte, hogy kapásból elijesztem. Ha hozzám jött, annak oka lehet. És April kicsinál, ha hagyom meglépni az öccsét, és annak a nőnek a haragja fé-lel-me-tes. Bobby akkor is itt marad, amíg nem szóltam neki, ha le kell ütnöm. Rendőri erőszak a legtökéletesebb formában.

Loise&Bobby

there are roughly 40 million kangaroos wolrdwide and there are 8 million people in New York city so if there was an instance that kangaroos invaded nyc each individual would have to fight off a minimum of 5 kangaroos and idk if we could do it

- ...tudsz követni?
Nem tudott.
Hajnali négy óta pofáztam neki, de nem tudott, pedig spurit is adtam. Hátha az segít. Felzárkózni.
Azt vettem magamon észre, minél szegényebb vagyok, annál nagylelkűbb. Mármint ha az embernek kibaszott kevese van, az azt is jelenti, hogy kibaszott keveset tud veszíteni ugye, tulajdonképpen, ha mindenét elveszíti, alig veszít valamit; és ilyenkor jó érzés arra gondolni, hogy hé, legalább a szívem a helyén van! Hogy a teljes vagyonom felét ráruháztam egy csövesre a Queens Center kukái mögött, az azért elég nagy teljesítmény.
Na meg ez ilyen cserekereskedelem alapon működött, szóval ő se fukarkodott azzal, amilye volt: nagylelkűen helyet szorított maga mellett a betonon széthajtogatott Disney-s kartonpapírján - két négyzetméteres luxus-lakásán - és bár nem kínált meg a háromnegyedéig elpusztított, valószínűleg kikukázott Charleys Philly Steaksből való húsos szendvicsével, de már három órája nem nyúlt hozzá, és ott ült közöttünk, a társaság harmadik értékes tagjaként, szóval szerintem nem bánta volna, ha megeszem.
Ő tehát adott nekem helyet meg társaságot, én pedig cserébe spurit, meg tekertem neki két cigit, és elmagyaráztam, hogy egyszer olvastam valahol, hogy ugye durván lefelé kerekítve úgy 40 millió kenguru él a Földön, Ohio lakossága pedig kábé 8 millió fő, szóval ha úgy alakulna, hogy a világ összes kenguruja inváziót indítana Ohio ellen, akkor minden embernek meg kéne küzdenie egyszerre öt kenguruval. És hogy ez New York City esetében is így van, mert hogy itt is durván 8 millióan laknak, és bár Ohioban még nem voltam, nincsenek onnan ismerőseim sem, de New York Cityben tuti ismerek olyat, aki nem bírna el öt kenguruval. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy meg tudnék jelölni egy olyan embert is, aki elbírna. Mármint a nővéremet leszámítva.
- Tudlak, Bobby, követlek - szippantott bele a cigarettájába és eltűnődött. - Ha a csikk lenne a pénz, nem tudom, én akkor is szegény lennék, Bobby.
Ez az előző téma volt. Mármint hogy mi lenne, ha ma felkelne a Nap, és nem a pénz lenne a pénz, hanem a cigicsikk. Tök tiszták lennének az utcák, meg nekem van egy energiaitalos dobozom otthon, ami tele van cigarettacsikkel. Először csak lusta voltam elvinni a kukáig és az volt a legközelebb, aztán végül ott maradt és az lett a csikkgyűjtő; egyfajta hobbi. Hátha holnap felkel a Nap, és a csikk lesz a pénz, és akkor vissza tudok fizetni mindenféle tartozást, mindenféle embernek.
- Ma már felkelt a Nap, Albert. Szóval max holnap. De én most a kengurukról beszéltem, hogy lenne öt kenguru, itt állnának és neked kéne velük felvenni a harcot. Érted?
- Hé! Mit keresnek itt? Menjenek innen!
Ösztönösen felpattantam, nulla másodperc alatt kapkodtam össze a földről a zacskóimat, és gyűrtem be a táskámba. Csak utána néztem a hang irányába. Egy hegy méretű biztonsági őr gyanúsan méregetett a távolból, és lassan felénk tartott. Albert ennek ellenére még mindig az eget vizsgálta, mintha nem egészen tudná eldönteni, hogy valóban felkelt-e már a Nap, vagy még hajnal van. Mondjuk az én időszámításom szerint délig hajnal van, de ezen véleményemen sem a természet, sem Mr Gyanúsanközeledő Seggfej nem osztoztak, úgyhogy ideje volt kereket oldanom; semmi kedvem nem volt feleslegesen konfrontálódni.
- Hát... Albert, kösz, hogy idecsapódhattam erre a pár órára. Dugd el a jointot, mielőtt ideér a tag, aha, a zsebedbe. Úgy. Nem keveredhetek nagyobb szarba, szóval jobb lesz, ha megyek, de tényleg kösz. A szendvicsedre figyelj, itt ne maradjon! Egy öröm volt, csá! - Az öreg Albert adott egy pacsit, amikor felfogta, hogy lépni készülök, és ő maga is elkezdett kikászálódni a hálózsákból, amibe éjszakára bábozta be magát; és amiben tök jót aludt, míg át nem estem rajta hajnal négykor.

Reggel tízkor egy park gyepén hemperegtem fejem alatt a hátizsákommal, a számban még egy cigivel. Spórolnom kellett volna vele, szóval úgy döntöttem, csak fontos alkalmakkor szívok el egyet-egyet. Ez most fontos alkalom volt, a kudarc és feladás pillanata.
Az a helyzet, hogy kifogytam a nevekből.
Vagyis hát... jobban mondva kifogytam a szóba jöhető nevekből. A volt kémiatanáromhoz ugyan még nem csöngettem be, de nyilván nem örült volna annyira a képemnek; emlékszem, mennyire ki volt rám akadva tizenöt évvel ezelőtt, amikor valamit, amit "véletlenül se öntsetek össze" összeöntöttem, és három haverommal együtt úgy beálltunk a klórgáztól, hogy ki kellett hívni hozzánk a mentőt.
Szóval ilyen nevekből kurva sok volt. Mindig azokból van a legtöbb, akikhez nem tudsz fordulni. Arról a maroknyiról meg, akihez mégis fordulsz, végül kiderül, hogy ők sem tudnak segíteni. Nem fog menni. Mármint nem hibáztattam érte őket. Valójában volt egy lakásom, szóval tök jogos, hogy mi a faszért mások házába kuncsorgom be magamat. Mármint hogy életem végéig nem bujkálhatok, egy darabig persze el lehet tűnni, de nem bújhatok a föld alá. Életed végéig nem bujkálhatsz, előbb vagy utóbb meg kell ezt oldani. Ez azt jelentette, hogy életed végéig biztos, hogy nem maradhatsz a kanapénkon, és előbb vagy utóbb - de inkább előbb - húzz innen. Így tett ki Johnson felesége is tegnap este tizenegykor. Mrs Johnson, nagyon eredetien, fingom nincs van-e igazi neve. És őt is tökre megértettem, Mrs Johnson szerint már egy héttel ezelőtt le kellett volna lépnem tőlük, ami igaz volt, és Mrs Johnson szerint én dugítottam el a vécét, ami megint csak igaz volt, mert tévedésből lehúztam egy guriga vécépapírt. De tagadtam, hogy én lettem volna, és a fiukra fogtam. Reginaldra. Szerencsétlen gyerek. Mármint azért, mert Reggienek becézték otthon.
Szóval kifogytam a szóba jöhető nevekből, és elszívtam egy jointot, hogy ihletet kapjak a nem szóba jöhető nevek listájának átnyálazásához; ki kellett választanom, hogy a lehető legrosszabb lehetőségek közül melyik a lehető legjobb.
Így kerültem Heloise A. Riegan háza tájára. Fogalmam sincsen honnan tudtam, hogy itt lakik, és igazából nem nagyon ismertük egymást. Ezért esett rá a választásom. Mindenki más, akit a nővérem révén ismertem, gondolkodás nélkül hívta volna fel őt, ha megjelenek a küszöbén. Ő volt a lehető legjobb legrosszabb választás; míg a szóba jöhető nevek listáját néztem, úgy rangsoroltam őket, hogy ki ismer a legjobban, itt azonban az ellenkezőjét kellett figyelembe vennem.
Szóval kopogtattam. Mert nem vettem észre, hogy van csengő.
Egy pár pillanatig bámult rám. Két lehetőség volt. Felismert, és gondolatban már tárcsázza is Aprilt telepatikusan; mármint vannak olyan barátnők, akik direkt egyszerre menstruálnak, nem hinném, hogy olyan bonyolult lenne fejben kommunikálniuk egymással. Nem ismert fel, és éppen azon tűnődik, milyen erősen üssön meg, szóval még van időm elszaladni, és reménykedni benne, hogy majd azt hiszi kopogtatós-elszaladós játékot játszom, csak a második része még nem megy olyan jól.
Bobby. Ó, felismert.
- Helló! - mosolyogtam rá feszengve, integettem is neki, mintha egyébként nem fél méterre állnék tőle, és az integetéssel bármi pluszt elérnék.
April égen-földön keres? Igen, nem mentem el hozzájuk karácsonyozni. És mondjuk már március van. Meg Larry, a második szállásadóm felhívott a minap, hogy a nővérem rajta keresett engem, és hogy ugye jól tette, ha azt mondta, fogalma sincs hol vagyok. Egyébként tényleg fogalma nem volt, hogy hol vagyok.
- Keres? Igen... keres. Vagyis igazából már meg is talált. Tudja is, hogy itt vagyok. Szóval megtennéd, hogy nem hívod fel? - léptem be az ajtón és sután forgolódtam. - Szép ház - jegyeztem meg. De nyilvánvalóan Loise tudta, hogy szép ház. Benne lakik. Aha, ez most az a rész, ahol nem ártana valami magyarázattal szolgálnom. - Szóval, ööö, bocs a zavarásért, tényleg - vakartam meg a tarkómat. - Na jó, bocsi, hazudtam. Aprilnek fogalma sincs róla, hogy itt vagyok. Elég nagy szarban vagyok. Vagyis ő azt mondaná rá, hogy elég nagy szar, pedig annyira nem nagy szar, de lényeg, hogy ő túlspilázná, úgyhogy amíg nem oldom meg, addig jobb, ha nem tud róla. De a lényeg, hogy utcára kerültem, és igazából... a nővéremen és a húgomon kívül, akiket kihagynék ebből, mert mint mondtam, túlreagálnák, és csak belekevernék magukat... Ah, ismered őket. Aprilt. - Nem tudtam, hogy June-t ismeri-e. Közben lerúgtam magamról a cipőmet, mert tök retkes volt, és a padló meg sokkal tisztább, mint Albert kétszer kettes Disney-s kartonja. Meg feltűnt, hogy elfelejtettem folytatni, úgyhogy fél perc kihagyás után ismét rákezdtem. - Lényeg, hogy rajtad kívül nincs senki, akihez tudtam volna menni, és egy éjszakát már a szabad ég alatt töltöttem, de elég kellemetlen volt... Mármint elvoltam, igazából egészen kemping-feelingje volt, de hogy még egy éjszakát nem töltenék ott. Szóval... amíg meg nem oldom, mondjuk egy-két estéig, maradhatnék itt? Ha van egy spájzod, abban is elvagyok. Vagy a garázsban. A padláson. A sütődben, ha elférek benne. - Álltam előtte, zsebre dugott kézzel, hátamon a hátitáskámmal, aminek a tartalmát jobban belegondolva lehet, hogy odakint kellett volna hagynom, valami bokorban, és bután, fáradt fejjel bámultam rá. Mondjuk álmos nem voltam, csak kimerült. - A kengurukat pedig bízd rám. - Bár ő olyannak tűnt, aki elbánik öt kenguruval. April meg ő. Az már tíz kenguru a 40 millióból.

Bobby&Loise

And you're standing on the edge, face up 'cause you're a natural A beating heart of stone You gotta be so cold To make it in this world

A meglepettség elsőre sikeresen elfedte azt, ami másodjára már tagadhatatlanul nyilvánvaló, mégpedig, hogy Bobby nemcsak fáradt, de egyenesen megviselt, és egy kicsit… koszos? Igazság szerint, még vakon is… hát, nem szép dolog ilyet mondani, de szó szerint érezném, hogy ez a helyzet, mert lelkesen követi őt a lakásba egy (még) nem túl erős, de kitartó aroma. Tudom, hogy ez csak azt jelenti, hogy tényleg valami komoly gond van, és nem kéne leragadnom a felületességeken, de fú, azért egy kicsit beleszédülök, ahogy ez megüt, pedig New York sem egy virágosláda.
Mi az isten történt vele, és vajon megsértődne, ha lefújnám egy kis légfrissítővel? Szörnyű emberi lény vagyok, de esküszöm, csak a gyenge orrom teszi!
Beengedem, mert miért ne engedném, miközben ezernyi kérdés kavarog a fejemben. Hogy álljak most ehhez a szituációhoz, mint magánszemély, vagy nyomozó? Ha mint magánszemély, akkor Bobby nem ismerhet másként, mint April barátja, ergo valamiért April kapcsán kellene keresnie, nem? Ha viszont, mint nyomozó, akkor nem tudom, mennyire kezdjek aggódni, tekintve, hogy pontosan milyen ügyek kapcsán is szokták az én egységemet hívni, noha nem érzek ilyen jeleket a sráctól. Aki voltaképpen idősebb nálam, de mivel April öccse, én is csak kicsiként tudok rá gondolni.
Röviden és tömören: fogalmam sincs, merre vagyok arccal.
Egy dolog biztos; kell a bilincsem. És egy szék. Amihez Bobbyt lebilincselem. Nem, a radiátorhoz kellene. A székhez túl kreatívnak tűnik, abból tuti kiszabadulna valahogy. Persze, ez csak a legvégsőbb megoldás, de… jobb félni April haragjától, mint ténylegesen megijedni, nemde? Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyok egy genetikai zsákutca.
Teljesen más vonatkozásban, de Bobby is biztosan egyetért velem, tekintve, hogy előbb jött hozzám, akit annyira ismer, hogyha azt mondanám, hogy német vagyok (nem vagyok), nemcsak elhinné, de szerintem rögtön elsütne egy náci poént, semmint a nővéréhez. Biztos vagyok benne, hogy fordított helyzetben ő is beárulna Aprilnek. Ez egy kicsit nyugtatja a lelkiismeretemet.
- Köszönöm – bólintok lassan a bókra, továbbra is kérdőjelekkel a szemeim helyén, ahogy becsukom az ajtót.
Arra számítok, hogy majd nekem kell kiügyeskednek a helyzet felméréséhez szükséges információkat Bobbyból, de csalódnom kell, mert alig fordulok felé, máris letaglóz egy monológgal. A fele felesleges makogás, és még mindig úgy érzem magam, mint egy furcsa lázálomban, szinte már csak Aprilnek kéne beszambáznia egy Disney szerelmes dallal, és nem is lenne ez az egész olyan meglepő, de legalább már tisztában vagyok a helyzet nagyjával. A felszínt kapargatom, igazából, de jobb is, ha csak szépen és sorjában haladunk.
- Az utcán aludtál? – szalad fel a szemöldököm. Én is sejtettem, az állapotából adódóan ez elég magától értetődőnek tűnt, de más hallani is. April megfog ölni valakit, vagy valakiket, és Bobby fogja nyitni a sort. – Jól vagy? Szükséged van egy tetanuszra? – Nem mondhatnám, hogy valaha is kényelmetlenül éltem, ráadásul az édesanyám OCD-s, talán ez az egyik oka, hogy első körben a higiénia és az egészség a legnagyobb aggodalmam. Azért azon még én is meglepődök, amikor szinte reflexszerűen simítanám Bobby homlokára a kezem, hogy ellenőrizzem, nem-e lázas. Szerintem kettőnk közül én döbbenek meg jobban – szinte árulóként pillantok a kezemre.
- Ettél az elmúlt egy napban? – váltok a következő anyáskodó témára, és előbb szépen lesegíteném róla a táskáját és a kabátját, mielőtt viszonylagos határozottsággal az étkezőasztal felé kezdeném terelgetni. – Kérsz kávét? Mégis mi az istenért nem mehetsz haza? – sorolgatom a választ váró kérdéseimet, már a konyhából, ahogy felteszek egy adag kávét.
- Gondolom, többnek kell lennie valami egyszerű anyagi oknál, különben nem pont hozzám jöttél volna, és már régen megoldottad volna. Nem tűnsz annak a túlzottan megfontolt típusnak sem, úgyhogy valami komolyról lehet szó, ha megakadályoz a hazamenetelben – ötletelgetek, félig a hűtőben lógva, mert fogalmam sincs, milyen maradékok vannak itthon. Találtam egy doboz kínait a hűtő leghátuljában, aminek már vagy azért nem kéne itt lennie, mert ős régen el kellett volna takarítanom, vagy életre kellett volna kelnie és elmásznia. A hűtőtakarítás valahogy mindig kimarad az általános szórásból.
Aztán beugrik, hogy reggel vettem némi péksüteményt, és arról legalább biztosan tudom, hogy veszély nélkül fogyasztható. Hűtőajtó becsuk, kenyértartó kinyit.
- Persze, hogy maradhatsz. Nem engedlek el, ha nincs hova menned. Egyél – teszek le az étkezőasztalra egy tányéron pár croissantot, és az ahhoz legközelebbi székbe nyomnám Bobbyt. Meg amúgy sem, legalábbis addig, amíg April nem jön, hogy összeszedjen, teszi hozzá a hang a fejemben. Így nézve nem is hazudok.
A zsebemben pihenő telefonom szinte éget a ruháimon keresztül, hogy vegyem elő, és legalább ügyeskedjek el egy üzenetet Aprilnek, de annyira még én sem vagyok naiv, hogy elhiggyem, ez bármilyen formában ártalmatlanként hatna. Bobbynak nincs oka bíznia bennem, és az aggódó jellemem talán csak még inkább gyanakvásra készteti; most még nem léphetek. MÉG.
Hirtelen még az sem tud zavarni, hogy lassan kiaggathatnék egy neontáblát az egyik ablakból, „menekültszálló”, vagy valami ilyesmi névvel.
- De, ugye tisztában vagy vele, hogy April, és én is az NYPD-nek dolgozunk? – vonom fel az egyik szemöldököm, és úgy helyezkedek a szemben lévő székbe, hogy gyorsan ki tudjam nyújtani a lábaimat, ha Bobby valamiért fejvesztve menekülni kezdene a bejárat felé. Van egy olyan érzésem, hogy Bobby nem egy nagy harcművész, szóval kétlem, hogy a padlóról túl sok problémát tudna okozni, még úgy is, hogy én se vagyok egy Jackie Chan. – Ha olyan ügyről van szó, talán segíthetünk megoldani, ha pedig mi nem, vannak kapcsolataink. Nem azt kérem, hogy most azonnal avass be mindenbe – sietek hozzátenni -, de ez is egy opció.
Kicsit kinyújtom a lábam. Biztos, ami biztos.
- Milyen kenguruk? – értetlenkedek, és csak most jut eszembe finoman megnézni magamnak a pupilláit. Ebből a távból minden okésnak tűnik, de egy kicsit aggódok, hogy mi van, ha tévedek, és esetleg kedve támad elszívni az egyik fikuszt vagy zöldikét. Az elég nagy no-not jelentene a kapcsolatunkban.

Loise&Bobby

there are roughly 40 million kangaroos wolrdwide and there are 8 million people in New York city so if there was an instance that kangaroos invaded nyc each individual would have to fight off a minimum of 5 kangaroos and idk if we could do it

- Ja ööö nem - ráztam meg a fejemet. - Nem aludtam - tettem hozzá. Az utcán töltöttem az éjszakát, de akkora idióta még én sem vagyok, hogy az utcán aludjak!
Jó. Már aludtam az utcán.
Egyszer-kétszer. Először csak véletlenül arra keltem, hogy az utcán alszom. Aztán ahogy kiderült számomra, hogy egészen kellemes egy hosszú éjszaka után először megpihenni és csak utána bajlódni a hazajutással, úgy szokássá vált az ilyesmi. Nem úgy vált szokássá, mint hogy megszokod, hogy mondjuk moss kezet étkezés előtt, hajtsd fel a vécéülőkét - én így nem tudtam idomítani magamat ilyenekre, esélytelen volt -, hanem úgy, ahogy mondjuk az ember rászokik az addiktív dolgokra, mondjuk a cigarettára, vagy a fűre, vagy a duplasajtos hamburgerre, vagy a zuhany közben pisilésre, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy rá vagy szokva. Aztán leszoktam róla - ez volt az első dolog, amiről leszoktam, mármint az ágyba szarás és az ujjszopás után -, mert egyszer arra ébredtem, hogy valaki lelopta rólam a gatyám. Kifejezetten a gatyám. A zsebében lévő cuccokat, mint mondjuk a kulcsom meg az irataim - ki a faszt hülyítek, két éve elhagytam az irataimat -, azt odapakolta mellém a földre. A pénztárcám üres volt, de még azt sem vitte magával, pedig jó kis pénztárca. Elég becsületes tolvaj, csak azt viszi, ami kell. - De jól vagyok. Mármint a tűt sosem bírtam, szóval... - grimaszoltam, hogy a tetanuszt azt nyugodtan hagyja ott, ahol van. Nem voltam ilyen tűs arc. Bármit, csak tűt ne, kibaszott para, sose tudtam volna herkás lenni. Vagy cukorbeteg. Ötödikben Sophie Jacksont megkértem földrajzórán, hogy nem lehetne-e, hogy mondjuk kicsit vár az inzulinnal, mondjuk nem is tudom, szünetben intézi el. Nem? Bocsáss meg Bobby, szeretnék élni. Tök jogos volt, én meg egy világi köcsög vagyok.
Mindenesetre egészen meglepett, amikor a homlokomra helyezite a tenyerét és bénán mosolyogtam, mint az ötödikes Bobby, aki ezúton is elnézést kér Sophie Jacksontól.
- Tényleg jól vagyok. - Tényleg jól voltam. Mármint azt leszámítva, hogy csak idő kérdése volt, hogy kimenjen belőlem a spuri - vagy hát nem is hogy kimenjen, de legalábbis elmúljon a hatása -, és azt hiszem ez nem a legmegfelelőbb hely volt arra, hogy tekerjek egy cigit... Ugye nem foglalhatja le a hátitáskámban lapuló maradék tizenöt grammot? Most még egy-két napig nem akartam elmenekülni innen, mert tetszett a konyhája, úgyhogy reméltem, hogy nem.
- Ettem. Sonkás smack-burgert. Fogsz két smacklevest, úgy ahogy van, szárazon, nem kell baszakodni a forró vízzel meg mittudomén, közé raksz három szelet sonkát, és ez így egy... szendvics. Saját fejlesztés. - Háromezer wattos vigyort vetettem rá, mint abban a teleshopos műsorban, amiben egyszer, huszonvalahány éves koromban tényleg szerepeltem. Amúgy kirúgtak, mert elbasztam a Turbo Cookert, amit reklámoznom kellett volna, szóval aztán soha nem ment le adásban. Mindenesetre most hasznomra vált a dolog, mert így egészen megnyerően tudtam felvázolni neki étkezési szokásaimat. - De azért elfogadok valamit, ha nem gáz. És nem kaphatok inkább... ööö egy sört? - Nem voltam valami kávés figura. Mondjuk ahogy ott ültem a makulátlan tiszta és speckó cuccokkal felszerelt konyhájában - vajon van Turbo Cookere? és vajon mennyi idő alatt tudnám megint elbaszni? -, úgy nem csak kávés, hanem úgy egyáltalán evős figurának sem tűntem. Inkább valami hajléktalannak, aki csak hírből ismeri az étkezőasztalt, ami elé leültették.
Még bűzlöttem is. Jó, nyilván Albert sem a rózsaillatot ontotta magából, és ha volt is Chanel parfüm zsákjában, hát nem kínált meg vele.
- Kösz, Loise! - Őszintén felmosolyogtam rá a croissantok mellől. - Te vagy a legjobbfej zsaru, akit ismerek. De tényleg. Nagyon kösz. És amint kicsit... ööö összekapom magam, visszafizetem, és veszek neked ajándékba egy Turbo Cookert. - Vigyorogtam rá és nagyjából három falással eltüntettem az egyik péksütit.
Közben Loise is leült velem szembe, és ismét felhozta a témát, amit már az előbb is szándékosan kerültem. Pedig tökre nem hibáztattam érte, hogy szerette volna tudni, miért rontom a levegőjét Albert szagával és miért zabálom két pofára a croissantjait.
- Mhm, titában vaok vele - bólogattam a pofámban keresztben álló reggelimmel, és amíg megrágtam annyira, hogy tudjak válaszolni, meg mondjuk lélegezni, addig volt egy kis időm gondolkozni, hogy hogyan szerelhetném le őt. Persze nem April volt, szóval nyilván nem állt szándékában letépni a tökeimet amennyiben nem adok egyenes választ, de azért jobb volt vigyázni. - Ja. Tök kedves vagy, hogy így... segíteni akarsz. Sőt, hogy segítesz! De... - nyeltem és szipogtam egyet. - Ööö... szóval a dolog már megoldás alatt van igazából. Kérdezted, hogy miért nem mehetek haza, na hát, ez a megoldás része. Egy alaposan kigondolt terv van a fejemben - mutattam a halántékomra. - Ja, szóval emiatt ne aggódj. Mármint... megértem, ha emiatt nem akarsz befogadni. Csak pár napig maradnék, de megértem, ha nem. Vagyis hogy azt sem tudod, hogy mi van, és hogy mi van ha veszélyeztetem a munkádat azzal, hogy itt vagyok. Ha a pincében alhatnék, csak egy napot, amíg kitalálom a nagyon átgondolt tervem következő lépését... Szóval az nagyon jó lenne. - Valószínűleg semmit értelme nem volt annak, amit mondtam. Nos. Nem baj, még mindig jobb, mintha olyasmit mondtam volna, amit jobb, ha nem tud.
- Ja. A kenguruk! Szóval valahol olvastam, hogy 40 millió kenguru van az egész világon. New Yorkban meg ugye kábé 8 millióan vagyunk. És ha mondjuk megtámadnának minket, hirtelen, mármint az összes, akkor egy emberre vagy öt kenguru jutna, és hogy azon tűnődtem, hogy erre fel vagyunk-e készülve rendesen.

Bobby&Loise

And you're standing on the edge, face up 'cause you're a natural A beating heart of stone You gotta be so cold To make it in this world

Próbálom viszonozni Bobby széles vigyorát, de ha a szám szélének rángatózása bármire is hasonlít, az jobb esetben egy furcsa grimasz, rosszabban pedig szimplán egy epilepsziás roham kezdete, semmint bármi, amire ráfoghatom, hogy mosoly. Nem mintha epilepsziás lennék (az lenne még az igazi cseresznye a habos tortám tetejére, tényleg), de nem hiszem, hogy ez az arckifejezéseimet bármiben is akadályozza.
Smack-burger, mi a szar, és még én hittem azt magamról, hogy rosszul eszek. Nem mintha bármi problémám lenne a heti beviteli értéket messzemenően meghaladó pizzával vagy kínaival, eltekintve az utóbbi esetében felbukkanó félelemtől, amikor megkérdőjelezed, hogy tényleg csirkét ettél-e, de azért tisztában vagyok vele, hogy létezik ennél egészségesebb, fenntarthatóbb és költséghatékonyabb étkezés is. Az már más kérdés, hogy képtelen vagyok megtanulni főzni; nem véletlenül ennyire tiszta a konyha.
- Szerintem csak alkoholmentesem van, de megnézem – bólintok lassan. Igaz, még dél sincs, de tekintve, hogy mikor alhatott Bobby utoljára, megpróbálom nem elítélni az ivási szokásait. Különben sincs semmi jogom megmondani, hogyan élje az életét. Inkább örülhetek, hogy nem egy jointra kért engedélyt, vagy valami rosszabbra. Undorítóan előítéletes vagyok, és most valamiért még nem is szégyellem magam érte. Nem Bobby miatt, nem vagyok kifejezetten kiélezve rá (legfeljebb a hirtelen mozdulataira, mert nem tűnhet el, különben én is csomagolhatok, mert April végigrugdossa a fenekemet az országon), csak a drogok mindig egy nagy no-nonak bizonyultak az életemben. Végül mégis utolértek, ha Zofiát szimbolikusan szeretném értelmezni.
- Tessék – teszek le elé egy citromos sört. Tévedtem, nem alkoholmentes; van benne két százalék. Fogalmam sincs, miért van itthon egyáltalán söröm, nem szoktam inni. – Ne viccelj, ezek csak croissantok. És nem tudom, mi az a Turbo Cooker, de ijesztően hangzik. Mint egy extrém robotgép, ami lecsapja az áramot, valahányszor bekapcsolod. Sok zsarut ismersz? April által? – érdeklődök ártatlanul, immáron vele szemben ülve. Teljesen természetes megkérdezni valakitől, hogy mégis hány zsaruhoz képest vagy kedves, ugye? Véletlenül sem azt szeretném kinyomozni, hogy a mostani helyzetének mennyire van köze a rendőrséghez. Vélhetőleg semennyi, különben – merem remélni -, hogy még Bobby sincs annyira bátor, hogy egy nyomozó konyhájában üljön, de az információ ettől függetlenül még lehet hasznos.
- Ne aggódj a befogadásod miatt – rázom meg a fejem. Megpróbálok mosolyogni, megint. Valami összejött belőle, de lehet, hogy csak egy vicsor. Inkább úgy teszek, mintha köhögnöm kellene, és a szám elé teszem a kezem, amíg eltüntetem az arcomról. – Itt maradhatsz. Itt FOGSZ maradni, teljesen mindegy, hogy miért van szükséged rá, és éppen ezért nem kell félned az elmondástól. Nem foglak kirakni. Nem lenne jobb hallanod egy külső szemlélő véleményét és meglátásait? – próbálom győzködni. Van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű, és vélhetőleg April megkérdőjelezhetően békés közbenjárására lesz szükségünk, de egy próbát megér. Mondhatnám úgy is, hogy ezzel csak megakarom menteni Bobby életét, mert ha beavat, talán segíthetek neki megpuhítani Aprilt. Talán, mert egyrészt ez attól is függ, hogy ténylegesen miről van szó, másrészt pedig, hogy April mennyire van gyilkos hangulatban. Van az a szituáció, amikor inkább csak bebújnék az asztal alá, semmint szembenézzek vele.
- Nincs pince, de a kanapé a tiéd lehet – intek az említett bútor felé. – A hátad nem lesz hálás érte, de a vendégszobámat már lestoppolták. A héten te vagy a második új lakó – mesélem, legfőképpen azért, mert magam sem hiszem el, hogy ilyen létezik. Mármint, most már elhiszem, mert megtörtént, de amúgy, ha kívülállóként gondolsz bele, mégis mennyi esélyt látsz rá, hogy befogadsz valakit, aki menekül az orosz maffia elől, csak azért, hogy rá egy hétre megjelenjen valaki más, aki menekül… a nővére és valaki más elől? Statisztikailag ez elég hihetetlen. A valóságban pedig meg úgy 50-50 százalék.
- Á, hogy… azok a kenguruk – felelek lassan. Tényleg nem látok pszichoaktív szerekkel fogyasztásával járó reakciót, de az is igaz, hogy a pupillatáguláson, kábultságon, remegésen és izzadáson kívül nem is vagyok velük teljesen képben. – Mondd csak, Bobby… ittál vagy ettél mostanság bármit, ami megkérdőjelezhető forrásból származik? – teszem hát fel a kérdést, noha ez hangosan kimondva már most eszméletlenül ostobán hangzik. Az utcán töltötte az éjszakát, és smack-burgert evett, kell ennél több?
- Mikor aludtál utoljára? – kérdezem meg ezt is, hátha esetleg a kialvatlanságban rejlik a válasz a kenguruk iránti furcsa megszállottságára. – Mellesleg, a kenguruk többnyire nem ausztrál lakosok? Vagy hirtelen megnövekedett az állomány a Central Park Állatkertben?
Nem tudom, miért adom alá a lovat, tényleg nem. Azt pedig pláne nem, hogy miért érdekel ennyire, hogy mi az isten van a kengurukkal.