Épp csak sikerül belekortyolnom a frissen lefőzött kávémba és nyugodtan tudatosítani magamban, hogy igen, még mindig ez az szervezet legrosszabb kávéja, mikor Santos hirtelen elém csapott egy vékony sárga mappát. – Neked is jó reggelt – jegyzem meg szokatlan jókedvűséggel. Mindig ezt hozza ki belőlem a fáradtság. Nos, ezt is; másoknak az ivásnál vannak fázisaik, nekem a fáradtságnál. A jókedvet hamar felváltja a szótlanság, azt pedig a mogorvaság. Egyelőre csak az első fázisban voltam, egyetlen kihagyott éjjeli alvás még nem taszít mélyebbre. – Mi ez? Lustán húzom magam elé a mappát és nyitom ki. Egy személyi akta az, inkább alapvető információkkal. Még meleg a lap, ez is frissen van nyomtatva. – A mai napunk. James Wright, 32 éves amerikai állampolgár, néhány kisebb kihágás, de túl jólfésültnek tűnik a jogosítványán. Ez olyasmi, amit nem lehetne biztos érvnek venni, de megfigyeléseim alapján mindig azok törekednek tökéletes hatósági bizonyítványképekre, akiknek a legnagyobb rejtegetnivalójuk van. Az enyémen úgy festek, mintha magam is körözött személy lennék. – Nincs túl sok minden róla – állapítom meg. Gyorshajtási és parkolási bírságok, előbbi a lakhelyéhez kötődik, utóbbi az elmúlt hónapok során halmozódott fel itt, a városban. Nincs a nevére jegyzett kerületi parkolókártya, szóval valószínűleg csak időnkénti látogató. – Ezért ez a mai napunk. Háttérkutatás. Minden, amit nem találtunk a rendszerben. – Azt gondolod, Mr. Jólfésültnek belelóg a keze a bilibe? – Felmerült a neve egy tranzakció kapcsán. Nagyobb összegek landoltak a számláján, amiket aztán alacsony címletekben kivettek. A nevére írtak néhány konténert is. Megértően hümmögök. Mindez lehet véletlen, vagy valami egészen más ügy mismásolása, de mindenképp utána kell néznünk. Már csak azért is, mert egyébként sincs most jobb nyomunk. – Mi a felosztás? – Hát, én megpróbálom a lehetetlent és beszélni a családjával. Aztán a sikertelenségen felbuzdulva, néhány ismerősével, Facebookon nem volt nehéz megtalálni... Te mehetnél azok után, akiknek oka van gyűlölni. Ott több sikert érzek. – És honnét tudjam, ki gyűlöli? Erre még nincs Facebook funkció. Santos erre mellém lép, és megkopogtatja az egyik sort a papíromon. Egy perindítvány az, amit ellene nyújtottak be, és elvesztették. Az ügyről nem lehet információt kikérni, hacsak nem alapos indokkal, úgyhogy csak annyit tudhatunk, amit a címbe írtak. – Olvasni nem tanítottak a menő katonai előkészítő suliban? – Santos gúnyolódó hangnemére csak a középső ujjamat kapja válaszul, amit látva röhögve kapja magára a kabátját.
Így kerülök végül oda, hogy egy olyan őrs előtt parkolok le, ahol ezidáig nem kellett még megjelennem. Nem tudom, szerencsésnek érezzem-e magam; inkább véletlennek mondanám, hogy még nem volt dolgom az SVU nyomozóival. Szexuális bűntény épp elég történt a mi köreinkben is a narkósoknál; a paletta szinte már minden színt lefedett a büntetőtörvénykönyv paragrafusai között. A téma végett, amit felhozni készülök, kedvem lenne rágyújtani egy cigire, aztán a bőrdzsekim mellső zsebét megtapogatva rájövök, hogy amúgy rég leszoktam. Vetek még hátra egy pillantást, hogy biztosan kiraktam-e a rendőrségi jelzéssel ellátott parkolási engedélyt a szélvédő mögé, aztán felcaplatok a lépcsőkön. A recepcióspultnál előbb azt kérdezik, kit keresek, majd miután felemelem mellé a jelvényem is, és elmondom, hogy rendőrségi ügy lenne, a nyomozók asztalai felé irányítanak. Az emeleten találom őket, és a berendezést elnézve elgondolkodom azon, vajon az NYPD sematikus berendezési tervet használ-e, hogy minden egyes őrs épp ugyanúgy nézzen ki, mint a többi. Megmondom őszintén, nem néztem utána képileg, kit keresek, úgyhogy csak az asztalon lévő, aranyozott táblákra tudok támaszkodni. Vagyis, tudnék, de még korábban megállít egy ismerős nyomozó, Bernardt, akivel egyszer már dolgoztam együtt, még régen, a gazdasági bűnügyeseknél. Túl sokat csevegni viszont nincs vele időm, ellenben rámutat a keresett személyre. Nem mondom, hogy feltétlenül... Ilyesféle nőre számítottam. Úgy fest, mint aki egy olyan Austen könyvből lépett volna elő, amit anya annyira imádott. Valahogy olyan... ártatlan kisugárzása van a nyilvánvalóan determinált arckifejezése ellenére, amivel a számítógépén klampírozik, hogy egy pillanatra azon is elbizonytalanodom, vajon fel kellene-e zaklatnom. Nos... legfeljebb nemet mond. – Miss... Akarom mondani, Riegan nyomozó? – lépek oda mellé, aztán ha magamon tudom a figyelmét, elmosolyodom, és a kezemet nyújtom felé. A saját jelvényem az övemen lóg, kicipzározott kabátom végett átszik is. – Colton Sykes nyomozó, a narkotikum részlegről. Ha esetleg ráérne, lekötelezne, ha válaszolna pár kérdésre egy bizonyos... Nos. A volt vőlegényével kapcsolatban.
when the working don't pay
when you're living on faith, something's gotta give
Don't think I can take it With every drama a piece of me dies
- Kibaszott ex-barátok – vágódik le Ben olyan lendülettel a székébe, hogy az nekigurul a félfalnak az asztalaink mellett. Néhány akta a földön köt ki, mire dühében a falba rúg. Egy kis vakolat követi az aktákat. – Az istenit már! – hajol le idegesen, hogy kárrendezésbe kezdjen. Egy kis faldarab az én oldalamon köt ki. Addig-addig figyelem a kis darab festéket, amíg bele nem bambulok. – Hogy a francba lehet, hogy minden hétre jut legalább egy kis féreg, aki nem képes nemhogy jól, de alapvetően EMBERHEZ MÉLTÓN kezelni a szakításokat? – dühöng még lentről is, és hiába a fojtott hang, az éle akár papírt is vághatna. Őszintén, meg tudom érteni, honnan jön a dühe. Csak fáradt vagyok csatlakozni hozzá. - Nem tudom – huppanok le sóhajtva az övével szembeni asztalomhoz, és a megoldatlan ügyekkel teli stócra dobom a legújabb aktánkat. El kellene kezdenem az adminisztrációt, de az égvilágon semmi erőm még egyszer kinyitni és átolvasni az eddigi anyagokat, nemhogy még begépelni-, és ezzel örökre a fejembe vésni őket. Hátradőlve megnyomkodom a száraz szemeimet. – Túléli, ugye? – kérdezek most én csendesen. - A pöcs? – horkant fel, miközben újra az asztalára vágja az aktákat. – Biztosan. A golyó csak súrolta. Ez mondjuk jó, a lánynak nem kell emberölés miatt bíróság elé állnia, még ha önvédelem is lett volna, és a gyilkosságiak sem veszik el az ügyet. Így lesz a legjobb – bólint nagyot, mintha magát is győzködné. - Gondolom… - értek egyet lassacskán, a számat harapdálva, ahogy magam elé húzom azt a bizonyos aktát. Nem tudom, úgy érzem, engem jobban nyugtatna a tudat, hogy halott. Akkor is, ha én lennék a lány, meg… hát, a saját szempontomból is. Nem is magam miatt – mindenki miatt. - Hé! – szól rám Ben, mire kérdőn felemelem a fejem. A tekintete kissé ellágyul, amitől én viszont csak megfeszülök. Jól vagyok. JÓL vagyok, tényleg. Nem kéne babusgatnia. – Komolyan mondom. Mindenki így jár a legjobban. A pöcs vígan felépül, mire bíróság elé kell állnia, ellenben szinte semmije nem lesz a lány ellen. Neki viszont… zaklatás, betörés, megkísérelt nemi erőszak, csak hogy egy párat említsek. Esélye sincs. Hosszú évekre sittre vágjuk. Most pedig add ide azt az aktát, és sétálj egy kört, rugdosd meg az asztalt valamelyik kihallgatóban, vagy nem is tudom – nyújtja felém várakozásteljesen a kezét. Elmosolyodok, de fejet is rázok. Valahol jól esik a törődés, de tényleg nincs rá szükségem, és bármennyire is értékelem a szándékot, bosszant is. Ha hálátlanná tesz, akkor is. – Eszem ágában sincs. A te gépelésed mellett estig itt ülhetnénk. Inkább sürgesd meg a DNS-elemzés eredményét – teszem hozzá, egy leheletnyi élcelődéssel a hangomban. Ben felmordulva nyúl az orrnyergéhez. – Egy; te amúgy is itt ülsz estig. Kettő; meddig kell még ezt hallgatnom? Egyetlen randi volt, nincs köztünk semmi, és képes lennél engem küldeni? Így legyen kedves veled az ember. - Nem mondtam, hogy személyesen menj oda. Neked volt ez az első gondolatod. Freudi elszólások, vagy micsoda – lépek be a gépembe, miközben játékosan vonogatom felé a szemöldököm. – De ha szeretnéd, én aztán nem tartalak vissza. Megleszek egyedül is, és ha gondolod, tudok ajánlani egy nagyon klassz olasz éttermet – öltök rá nyelvet, és csak egy kicsit érzem magam indokolatlanul infantilisnek. Pár évvel fiatalabb vagyok, mint Ben, és Ben még mindig nyáladzik a G. I. Joe babákra, akkor ez is belefér, nem? - Wilkinst is odavitted? Látva, hogy abból mi lett, kösz, de inkább nem, kösz – vág vissza, és ugyan nem vigyorog rám nyíltan, nehéz nem észrevenni a nevetőráncokat a szeme sarkában. A nyelvembe harapok. Ez övön aluli. Ez rohadtul övön aluli, még tőle is. – Csinálok egy kávét – jelenti be, immáron egy tagadhatatlanul széles vigyorral az arcán. – Stewart vs Riegan, 1-0! – szól még vissza a válla fölött. - Barom – jegyzem meg fejcsóválva, mielőtt munkába kezdenék. Próbálok nem szeretetteljesen mosolyogni; barom egy partner, de az én barom partnerem. Hálás lehetek érte, hogy kínos kezdés ellenére már így tudjuk húzni a másik agyát. Néhány röpke hónappal ezelőtt megmertem volna rá esküdni, hogy Ben a térdén állva is hajlandó lenne könyörögni valakinek, csak ne kelljen velem dolgoznia. Nem gépelhetek még tíz perce sem, amikor a periférikus látóteremben egy láb jelenik meg. - Ez gyors volt. Két cukor, sok tej, ugye? – kérdezek, és még befejezem a mondatot, csak utána pillantok fel. De nem Ben fogad. Meglepetten állok fel, hogy rendesen kezet foghassunk az idegen nyomozóval. – Banyek, sajnálom! Nem magára számítottam. Heloise Riegan, SVU, ahogy ezekkel már tisztában van – eresztek meg egy udvarias mosolyt. Valahol azért rossz érzésem van; sosem a legjobb jel, ha más unitokból keresnek, név szerint. Egy pillanatra beugrik, hogy itt-ott feltettem egy-két óvatos, droggal kapcsolatos kérdést Zofia miatt, de elképzelni sem tudom, hogy ezért miért jönne ki valaki rögtön a narkotikum osztályról. Aztán meghallom a vőlegény szót, és megfagy bennem a vér. Tudtam, hogy sosem fogok Jacktől teljes egészében megszabadulni, de azt hittem, hogy ez az ágyam alatt és a szekrényemben táborozó démonok miatt lesz. Arra nem számítottam, hogy megint a rendőrség köt majd minket össze. Több okból sem, és ezek közül csak az egyik a remény. Irracionális, de bevillan, hogy mi van, ha megcsinálta még egy lánnyal, pedig a felszín alatt TUDOM, hogy nem ezért állnak itt előttem a NARKOTIKUM részlegről. Ha megtette volna mással is, arról tudnék. TUDNÉK. - Persze, máris – bólintok végül, elengedve az asztal szélét, amit mindeddig elfehéredő ujjakkal szorongattam, noha fel sem tűnt. Gyorsan lezárom a gépem és elrendezgetem az aktáimat, hogy viszonylagos rendet hagyjak magam után. – Az megfelel, ha leülünk az egyik kihallgatószobában? – érdeklődök, ellenőrizve, hogy minden fontos nálam van-e. A jelvényem a nyakamban, a telefonom a zsebemben, a fegyverem a blézerem alatt, jó vagyok. Ha beleegyezik, egy fejbiccentéssel jelzem az irányt. Útba esik a pihenő is, ahová gyorsan bekukkantok. – Ben, tölts még egyet! – szólok rá a kávéval ügyködő társamra. – Hogy issza a kávéját? – pillantok vissza Sykesra, és a válasza alapján kérem Bent, hogy ízesítsen. Kérdőn pillant rám, ahogy átadja a két poharat, de nem szól semmit, aminek örülhetek, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék. A távolabbi kihallgatóba vezet az utunk, mert az általában mindig üres, csak a legforgalmasabb napokon nem. A mait nem mondanám annak. Ha kell valakinek a helyiség, majd kiraknak minket. - Foglaljon helyet – intek a székek felé, és arra az oldalra teszem a poharát, amelyiken helyet foglal. Jelen esetben szerintem teljesen mindegy, melyikünk hova kerül. Csak értékelem a csendet és a nyugalmat. - Nem tudom, miben tudok a segítségére lenni – foglalok helyet. Nem is próbálom leplezni, hogy ideges vagyok. Persze, hogy az vagyok. Itt ül előttem valaki, aki minden bizonnyal tudja, mi történt velem, és kérdezősködni fog róla. Mindaddig még olcsón megúszom, amíg nem kezdek el látványosan remegni, vagy levegőért kapkodni. – Nem láttam Jacket… Jamest, már lassan 9 éve. Ha nem számítjuk azokat az alkalmakat, amikor azt hittem, hogy őt látom az utcán, és sosem mertem megbizonyosodni róla, hogy tényleg ő volt-e az. Vélhetőleg nem. Mennyi az esélye, hogy átlátogat New Yorkba és PONT Queens vagy Brooklyn azon utcáin flangál, amiken én is megfordulok? Semennyi. Lehetetlen. Azt se tudja, hogy pontosan hol lakok. És mi van, ha mégis? - A legutóbbi tudomásom szerint elég súlyos autóbalesetet szenvedett nem is annyira régen. A legjobb barátjával, azt hiszem – fűzöm össze a kezeimet az asztallapon. Nem csak hiszem, tudom. Nem felejted el, ha az életedet pokollá tevő két férfi autóbalesetet szenved, ráadásul egyszerre. Az egyik ujjam reflexszerűen simít végig a bal gyűrűsujjamon. Gondtalanul teheti ezt meg, semmi nem áll az útjába. – De mindketten túlélték – teszem hozzá még, felpillantva a másik nyomozóra. Nem mondok többet, hagyom, hogy Sykes feltegye a maga kérdéseit.
Banyek. Érdekes kifejezése a döbbenetnek, de épp csak a szemöldököm vonódik fel, és nem illetem szóval. Mármint, tényleg megleptem, nem hibáztathatom, hogy valaki mást várt. Én sem számítottam arra, hogy ma meg kell látogatnom egy másik őrsöt, annak ellenére, hogy ez sokszor része a munkának. Na igen, csak nem azért, hogy kihallgassak valakit – nem, ez nem megfelelő szó. Kérdezősködés. Igen, az lesz; már ha hajlandó rá. Kollégáktól viszonylag ritkán kell személyes jellegű információkat kérnem, szóval nem is vagyok egészen biztos abban, mi a megfelelő megközelítés. Amúgy is fura helyzet; nem szakmai szempontból vonni be egy másik nyomozót a munkába. Mintha a sajátjaim ellen mennék; nem felejtem el, mennyire utálatosnak tartottam még a seregben a katonairendészetet. Annak ellenére, hogy nagyon is tudom, egyesek miféle szarságokkal tömik magukat odaát, ahol szükség van az éberségre. – Örülök a találkozásnak – préselem ki magamból helyeselve a bemutatkozására. Mennyi idős lehet? Fiatalabb nálam, de van egy olyan érzésem, nem annyival, mint első pillantásra tűnik. Ha belegondolok, hogy mennyi lehetett mikor ezt a vádemelést tette, elfog valami halovány rosszullét; már csak amolyan visszhangként. Ahhoz túl sokat lát az ember, hogy igazán elöntse. Látszik rajta, hogy még mindig nincs túl a dolgon, a reakciója pedig arra enged következtetni, hogy a vád nem volt megalapozatlan, mint ahogy azt az ítéletből sejteni lehetne. Megmerevedik, még ha csak egy pillanatra is. Úgy szorítja az asztallapot, mintha szét akarná roppantani; vagy azt, vagy a saját ujjait. Már épp megkérdezném, jól van-e, ne jöjjek-e inkább máskor – vagy soha –, amikor kilábal a sokkból. És innentől nem teszem fel a kérdést. Ha túllépett rajta, akkor túllépett; óvatoskodással ritkán oldunk meg ügyeket, ezt alighanem ő is tudja. És valószínűleg jóval nagyobb tapasztalata van azzal kapcsolatban, hogyan illik vagy lehet szexuális bűntények áldozataival beszélni, mint nekem. Az a rövidke harminc órás továbbképzés lószart se ér éles helyzetben. – Persze. Csak Ön után – állok odébb féloldalasan, hogy elsétálhasson mellettem, én pedig követem. A pihenőnél összetalálkozunk egy meglepett pasassal, akire minden bizonnyal korábban várt. – Egy cukor, kevés tej. Kösz – intek oda a Ben nevezetű fickónak, aki azt hiszem, annyira nem lelkes, hogy nem csak a partnerét, de a kávéját is elrabolom. Már a forró csészével a kezemben követem a nőt a kihallgatóba. A fémasztalra helyezem a kávét, és kihasználva, hogy csak az asztal van rögzítve, odahúzom a másik oldalán lévő széket, hogy ne legyen annyira kihallgatás jellegű a dolog, de nem közvetlen mellé, inkább valahová a sarokra, hogy ne másszak a személyes terébe. – Maguknak jobb a kávéfőzője, mint a miénk – jegyzem meg, miután leültünk és belekortyolok a kávéba. – Ezért panaszt kellene tennem. – megpróbálok valamennyit oldani a helyzet komolyságán, de alighanem nem érek vele célt. Ez nem olyasféle téma, ennyi év távlatából sem, amit ennyivel el lehetne vagy szabadna bagatelizálni. A seregben is voltak nők; legtöbbjük keményebben dolgozott, mint a férfiak, pont a nemük végett. Néhányaknak pedig hasonló sérelmeket okozott a kintlét és néhány aljadék, mint Heloise-nak. Még egyet kortyolok a kávéból, míg ő udvariasan próbálja tudtomra hozni, hogy valószínűleg feleslegesen jöttem idáig. – Nos, minket nem is az új kapcsolata érdekelne vele, bár örülök, hogy ezt tisztáztuk. Szóval nem állt semmilyen kapcsolatban vele? Honnét hallott a balestről? – kérdezem érdeklődve, de gyorsan hozzáteszem: – Ne értse félre, igazából magának nem sok köze van ahhoz, hogy itt vagyok. Csakis Mr. Wright üzelmei érdekelnek. A balesetről persze tudunk. Orvosi értelemben semmit sem kaptunk meg, csak a baleseti helyszínelés anyaga jutott, ami alapján szimplán elvesztették az uralmukat az autó felett, és lesodródtak az útról. Mivel még mindig kórházi kezelés alatt álltak, a rendőrség minimális hozzáférést kapott csak, de valószínűleg tudatmódosító szerek hatása alatt álltak. Aztán hogy ez az ügy valaha bíróság elé kerül e, az még kiderül. – Túl. Az egyikük nemrég ébredt a kómából, már a rehabilitációjuk folyik. Sajnos ez ügyben túl sokat nem tudtunk kideríteni, a város határain kívül történt a dolog, és nem zökkenőmentes az együttműködés a helyi szervekkel. – Akik nem kedvelik túlzottan, ha a nagyvárosi nyomozók próbálnak beleszólni az ő vidéki zsaru nyomozásukba. Ezt alighanem nem kell külön elmondanom neki. – Nem is emiatt jöttem. Már a baleset előtt felmerült Mr. Wright neve egy másik nyomozásunkkal kapcsolatban, de csak most találtunk konkrét információkat, amik az általunk megfigyelt bűnszervezethez kötik, úgyhogy el tudtunk kezdeni hivatalosan is utána járni. Gondolom nem lepődik meg, hogy akadályokba ütöztünk. – A RICO törvény talán nekünk kedvez, de mintha ezzel párhuzamosan a társadalom alja egyszerre zárt volna össze az ilyen söpredék körül, hogy ne tudjunk eljutni hozzájuk. James Wright csak kishal egy nagy tóban, de hozzá hasonló halacskák tucatjain átküzdve magunkat tudunk csak eljutni az igazi fogásig. Töredelmes munka, rengeteg idő, még több zsákutca. De végig kell vezetni. – Úgy gondoljuk, hogy köze van egy helyi drogárusító szervezethez. Valószínűleg nem igazán aktív tagként, inkább… Mecénásként, hogy úgy mondjam. A légi és szárazföldi drogcsempészetnek már leáldozott, de a vízi úton való szállításnak felvirágzott, New York pedig a Keleti Part legforgalmasabb kikötője. Annyi illegális áru érkezik nap mint nap, hogy képtelenség az összeset lefoglalni, csak a szerencsén múlik, hogy elkapjunk néhányat a DEA-vel együtt – magyarázom, remélhetőleg nem untatva túlzottan. Igazából csak az iránti esetleges gyanakvását szeretném elhessegetni, miszerint Őt személyesen szeretném érinteni az üggyel. – És néha a szerencse sem elég. A volt vőlegénye nevén akad jó pár konténer, amit azután bérelt, hogy feltételezéseink szerint részesülni kezdett a szervezet profitjából. Erre utalnak az offshore-számlákról érkező rendszeres, nagyösszegű utalások is a bankszámláján. Lekövetni nem tudtuk, és mire odaértünk a konténerekhez, már csak üresen találtuk őket. De kimutatható volt a korábbi jelenlét. Mindig néhány lépéssel utánuk járunk… Úgyhogy elé kell vágnunk. Ezért lenne szükségem önre. Előveszem a dzsekim egyik zsebébe rejtett papírt, amit négybe hajtottam korábban, de mivel csak másolat, amúgy sem igazán számít. – A tervünk az, hogy megpróbálunk nyomást gyakorolni Wrightra. Összeszedni mindent a múltjából, ami rosszul néz ki, hozzátenni a jelenlegi állapotot, és remélni,hogy elég lesz ahhoz, hogy vádalku keretein belül meséljen nekünk. A gond az, hogy… Nos, mint minden bizonyára Ön is tudja, a családja ért a dolgok eltussolásához. Az öné az egyetlen perindítvány ellene, mely valóban bíróságra került – mutatok a per rövid leírására. Ezt az emailt kaptuk vissza adatlekérés során. Lényegében csak annyit mond el, ki perelt kit, és mi az általános leírás. Meg elég érthetően azt, hogy személyiségi jogokra hivatkozva csak ennyit tudnak odaadni publikusan, ha többre vágyunk, indítványozzuk. Mivel szigorúan véve a régi ügye nem releváns a nyomozatunkhoz, sosem kapnánk zöld jelzést. – Több feljelentést is tettek már ellene, Ön előtt és után is, hasonló vádkörben, illetve zaklatás, erőszakos viselkedés végett, de vagy nem találták elég megalapozottnak, vagy visszavonták őket. Alighanem külső nyomás hatására. Odatolom elé a mindössze két összekapcsolt lapból álló dokumentumot, az első fele az email, a második pedig a pasas személyi aktájából kimásolt rész, ahol összegyűjtötték az ellene emelt vádakat. – Tudom, hogy utólag már nem sok jót tesz a maga ügyének, de ha tudna segíteni, azzal ha nem is igazságot tudnánk szolgáltatni, de végre megszorongathatnánk, amit rég megérdemel. Ha tudna esetleg mesélni az ügyről, a kapcsolatukról, és magáról Wrightról, azért hálás lennék.
when the working don't pay
when you're living on faith, something's gotta give
Don't think I can take it With every drama a piece of me dies
- Cserébe csak félgőzzel működik az automatánk, ami hozzávetőlegesen azt jelenti, hogy hol csak a poharat kapod kézbe, hol pedig csak a kávét, úgyhogy szerintem kvittek vagyunk – avatom be Sykest, vagyis Coltont (a Heloise-szal a birtokomban nem igazán ítélkezhetek, de szokatlan hangzású név mindkettő, igazából teljesen mindegy, hogy fejben miképp hivatkozok rá), részben hálásan a bájcsevejért, részben bosszankodva miatta. Értékelem a helyzet oldására tett próbálkozásait, tényleg, nagyon figyelmes tőle, de valahol csak túl akarok lenni az egész találkozáson. Megtudni, hogy miről van szó, és hogy nekem mi közöm van hozzá. Ha van egyáltalán, és nem csak jellemrajzra van szükségük, mert elképzelni se tudom, mily módon kapcsolódhatnék Jameshez ÉS a narkotikum részleghez is. Tudom, hogy nem vagyok gyanúsított, mert ha nem alakult ki hirtelen egy második személyiségem, akiről én nem tudok, nem követtem el semmit, de csak most érzem igazán, hogy mennyire nem volt jó ötlet pont egy kihallgatószobába helyezni a beszélgetést - akaratlanul is annak érzem magam. Egy másik életben talán az is lennék, ha tökösebb vagyok bevégezni valamiféle bosszút, kiválasztani egy kifejezetten kegyetlen ötletet a sok közül, amiken az elmúlt majdnem egy évtizedben gondolkodtam. Mert gondolkodtam. Mindenki, akivel valami hasonló történik, gondolkodik. Csak nem valljuk be, és többnyire nem is valósítjuk meg őket. Többnyire. - Közvetve szoktam hallani róla. A szüleimnek maradt néhány olyan ismerőse, akik jóban vannak a Wright családdal – magyarázom, az egyik lábamat a másikra fektetve, hogy ne akarjak tudattalanul is dobolni a lábaimmal az asztal alatt, mert az rövid időn belül megőrjítené valamelyikünket. Engem biztosan. – És… néha lefuttatok egy-egy nem teljesen szabályos keresést mind Jamesre, mind pedig Benjaminra. Benjamin a legjobb barátja, akit említettem. A balesetről is innen értesültem első körben. Meg aztán anyámtól, aki nem győzött elég gyorsan hívni a hírrel, amint hallott róla. Emlékszek arra a néhány napra, amikor az intenzíven feküdtek; a furcsa elégedettségre, ami elöntött, amikor arra gondoltam, hogy talán sosem ébrednek fel. Kíváncsi vagyok, hogy a végeredmény tényleg elégedettség lett volna, ha valóban azokban a kórházi ágyakban halnak meg. Bólintok. James papíron még Albanyban él, a baleset is a város környékén történt, New Yorknak semmi köze hozzá. Még a városon belüli „informátoraim” (vagyis a szüleim) sem segítenek, mert ott sem tud senki semmi biztosat. Gondolom, James apja már megkezdte a kárelhárítást, mielőtt bárki fejében is felmerülne, hogy esetleg a volánnál ülő fia hibázott. Vagy ne adj isten, nem volt teljesen magánál, amikor balesetet okozott. A következő hírre viszont már felszalad a szemöldököm. James, mint egy bűnszervezet tagja? Akármennyi sáros emléket is tudok előásni róla, amiknek mind-mind egy nagy red flaget kellett volna alkotnia, ha nem csak néztem volna a szemeimmel, de láttam volna is, ez viszont soknak érződik. Mi oka lenne csatlakozni valami ilyesmihez? Az unalom nem tűnik elég súlyos indoknak, a pénzzel pedig sosem voltak gondjaik. Ugyanakkor, nem tudom biztosan kijelenteni, hogy képtelenség, hiszen kétlem, hogy valaha is igazán ismertem volna. Legfeljebb azt a részét, amit láttatni engedett. - Őszintén, erre nem számítottam – túrok a hajamba, már most fáradtan. Próbálok nem túlzottan fájdalmas arcokat vágni, amikor az ujjaim csomókban akadnak meg, és úgy döntök, inkább nem nyúlok a hajamhoz a beszélgetés hátralévő részében. Helyette magam elé húzom a perindítványos dokumentumot, mintha nem tudnám, mit fogok találni rajta. - Utólag visszanézve James mindig is egy seggfej volt. Megnyerő seggfej, de akkor is csak egy seggfej. Ellenben ez az ötlet... ne értse félre, mint a legtöbb egyetemista, néha ő is elszívott egy-egy jointot, és messze nem mondanám ártatlannak a szó semmilyen értelmében sem, de sosem tűnt annak a típusnak, aki élne bármi komolyabbal. Ahhoz túlzottan szerette a kontrollt. Persze, tudom, hogy befektetni valami ilyesmibe, és ténylegesen tudatmódosítóhoz nyúlni két teljesen különböző dolog, csak… meglepődtem. Egy újabb bólintással próbálom összeszedni magam. – Utólag, de hallottam róla, hogy más lányoknak is voltak kezdeményezései – utalok a perekre. Vagyis, perkezdeményekre. Nem mondhatnám, hogy meglepő, hogy az incidensek soha nem kerültek bírói szemek elé, főleg, hogy immáron látom a belső eljárások folyamatát is. Ha nincs valami fizikai nyom, megbízható szemtanú, valami, amiből el lehet indulni, egy ügy felépítése sokszor nagyobb kihívás, mint nem felgyújtani a konyhámat, valahányszor főzni próbálok. Nekem két szerencsém volt; az anyám, aki olyan érzékkel szagolta ki, hogy valami baj van, mint egy vadászkutya, és Ryan, akinek az ügyvédemet köszönhettem. Az anyám alig fedezte fel a nyomokat a csuklómon, amikor már úton is voltunk megtenni a feljelentést, Ryan pedig, aki eredetileg James barátja volt, és nem az enyém, valami számomra érthetetlen okból kifolyólag úgy döntött, hogy segíteni fog nekem. Csak nekik köszönhetem, hogy a velem történteknek nyoma maradt. Persze, nem úgy, ahogy azt én szerettem volna. Hiába az ujjnyomok a csuklómon, és a DNS-minta a lábaim között, ha az esküdtszék elhiszi, hogy mindezt akartam is. És James mindig is nagyon értett a valóság kiforgatásához. A per végére én voltam a lány, aki durván, és gangbangben szereti, ő pedig az odaadó vőlegény, aki csak boldoggá akart tenni. Egy pillanatra elfog a hányinger, amíg átfutom a másik átadott dokumentumot, és a James tetteiről összeállított listát. Valahol lenyűgöző, hogy mindet sikerült félresöpörni, pedig elég széles a választék. A kamaszkori bolti lopástól a testi sértésen át a nemi erőszakig mindent találni rajta. A változatosságot látva van egy olyan sanda gyanúm, hogy James csak azért próbált ki bizonyos bűncselekményeket, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg képes megúszni őket. Megnyomkodom az orrnyergemet, és a kávém után nyúlok. Úgy érzem magam, mint egy szürreális álomban. Valahogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen; már évek óta lemondtam róla, hogy James egy szép napon megkapja, amit megérdemel. Olyan sokáig tűnt ez nem többnek, mint egy reménytelenül égő, viszonzatlan vágy, hogy most, hogy szó szerint a kezemben fogom a lehetőséget, meglep, hogy nem vagyok izgatottabb. Pedig nem vagyok. Nem jár át más, csak lemondás – biztos vagyok benne, hogy ennek sem lesz jobb vége, mint anno a saját peremnek. Már most látom magam előtt, ahogy James szabadon, és rendkívül elégedetten fog elsétálni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem is próbálok meg segíteni. Ha valahogy mégis sikerülne őt rács mögé zárni, soha nem bocsátanám meg magamnak, ha ez nélkülem sikerülne. - Oké – teszem le lassan a papírokat, és megnyálazom a számat. Nem tudom, hol kezdjem, és mi az, aminek értelme is van ebben a kontextusban. – Jamesszel egy középiskolába jártunk, de eleinte nem ismertem túl jól. Egy évvel felettem járt, és nem voltak közös óráink, csak annyit tudtam róla, amennyit mindenki; hogy kedves, okos, és jóképű. Ő volt az a mesébe illően jó srác, aki valahogy ugyanúgy megtalálta a közös hangot a népszerű gyerekekkel, mint a népszerű gyerekek áldozataival. Összességében gyanúsan tökéletes volt, de nem volt mire gyanakodni, mert nem úgy nézett ki, mint aki rejtegetne bármit is. A tanárai imádták, valedictorianként is végzett, egyenes útja volt az egyetemre, amit választott magának. Nem sokkal azelőtt hívott randira, hogy elballagott volna, én pedig nyilván igent mondtam – forgatok szemet, visszagondolva azokra a sokkal egyszerűbb és felszínesebb évekre, amikor még annyi elég volt egy igenre, hogy valaki helyes és népszerű legyen. - A szüleink pénzügyi helyzete között volt egy kis különbség, ennek ellenére közös baráti körbe tartoztak, úgyhogy nagyon örültek a hírnek, miszerint összejöttünk. Az ezt követő pár évben minden hihetetlenül zökkenőmentesen alakult. Tudva, amit ma tudok, kicsit más színben tűnnek fel bizonyos tettei, de sosem bántott, sem fizikailag, sem szavakkal. Manipulálni manipulált, rendszeresen, de ezt akkor észre sem vettem, így nyilván nem is zavart. Amúgy is remek érzéke volt hozzá, hogy megállapítsa, kinél meddig mehet el. Nálam elég széles volt ez a spektrum – magyarázom, és a szemem előtt ezernyi példa pereg le az irányításmániájára vonatkozólag. A meglepetés vásárlások, amikkel lecserélte az egész ruhatáram, melyek akkor aranyosnak tűntek, manapság pedig egyenesen ijesztőnek, vagy a próbálkozásai, hogy az életem minden részébe beleszólhasson. A lelkesedés, amivel időpontokat intézett nekem a saját orvosaihoz, amikor szükségem volt rá, és amit gondoskodásnak hittem a kontroll helyett. Csak néhány a sok közül. - Nem igazán tudom, hogy mi váltotta ki nála, hogy ennyire ledobja magáról a gondosan felépített maszkját – vallom be, immáron csendesebben. Eddig sem voltam túl jó a szemkontaktus tartásában, de most meg se próbálom elszakítani a pillantásomat az asztallaptól. – Talán Benjamin. James és Benjamin apja üzlettársak, csecsemőkoruk óta legjobb barátok, de Jamesszel ellentétben Ben messzebb nem is állhatott volna a tökéletestől. Balhéból balhéba keveredett, amiket természetesen valahogy mindig megúszott, ennek ellenére mindenki tudott mindről. Senki nem értette, miért tűrt meg James valaki Benhez hasonlót maga mellett. Ritkán találkoztak személyesen a középiskola után, mert Ben egy sportösztöndíj miatt Pennsylvaniában kezdett egyetemet, ezért én sem ismertem meg őt alaposabban. Mégis, azon pár alkalomkor, amikor mellette láttam Jamest, olyan érzésem volt, mintha egy idegen embert látnék. Azt hittem, csak paranoiás vagyok, de ezek szerint csak akkor láttam az igazi Jamest, ha Bennel volt. Már reflexszerűen nyúlnék újra a hajam felé, amikor megállítom magam, és inkább az asztallapon kezdek kopogni. – Azt hiszem, Ben kérte meg rá Jamest, hogy… engedjen át neki, azon az estén. Nem tudom miért, és az istenért nem tudom felidézni, hogy belőtték-e magukat valamivel, vagy sem, úgyhogy ezzel kapcsolatban csak a sötétben tudok tapogatózni. James valamiért rábólintott, és gondolom azt hitte, én is belemegyek. Nem igazán mondtam neki nemet azelőtt semmiben. Csak akkor… megtettem. Ez nem igazán tetszett neki – vonok vállat szomorkásan. Nem megyek bele részletesebben a történtekbe, mert nem tudok mibe belemenni. Az égkék falak, a tenger zúgó zaja, és a vanília illatú lepedő emléke nem segítene. - Mint mondtam, James szeretett manipulálni, és elég jól értett is hozzá. A sztori, amihez tartotta magát, a bíróságon, a baráti körünkben, de még az egyetemen is, nagyjából arról szólt, hogy szerettem kísérletezgetni, ő pedig engem szeretett, ezért engedett a vágyaimnak. Az ÉN vágyaimnak – horkantok fel, és megrázom a fejem. A mai napig nem tettem túl magam az arcátlanságán, és feltételezem, soha nem is fogom. – Látva ennek az eredményét, eljátszotta, hogy milyen rémesen sajnálja, hogy nem volt megfontoltabb, és hogy nem is érti, hogy gondolhatta, hogy ez majd jól sül el, vagy hogy nem fogom megbánni. Én nem voltam abban az állapotban, hogy bárkit is győzködni akarjak, így a végén nem sok barátom maradt. Ha nem az lett volna az utolsó évem, az egyetemet is máshol fejeztem volna be, látva a sok ítélkező pillantást, mert természetesen ott is neki hittek többen. Megnyerő személyiség kontra pszichiátriai beteg, nem igazán lehet vele vitatkozni – mosolyodok el az öröm minden nyoma nélkül. - Sajnálom, nem akartam ennyire elhúzni – sóhajtok fel, és megpróbálkozok egy őszintébb mosollyal. – A nagyja valószínűleg nem is lesz használható. Azzal nem sokra mennek, ha azt mondom, hogy James okos, és tudja, hogy mit csinál, de ha vannak konkrétabb kérdései, szívesen válaszolok. Csak annyit tudok javasolni, hogy nézzenek utána Benjamin Rutherfordnak is, mert ahol James keze megfordul, ott általában az övé is. Ő könnyebben megfogható. Mik a terveik a többi üggyel? Felkeresik az áldozatokat, akiket csak tudnak? – bökök a fejemmel a papírok felé. – Ha James, vagy az apja fülébe jut a próbálkozásuk, eltüntetnek minden hátramaradt nyomot, ez biztos. Nem tudom, hogy hogyan, de képesek rá.
Loise szorongása egyértelmű, ahogy az is, hogy nekem sincs túl sok kedvem egy kollégától ilyesmiket kérdezni. Tényleg nem tudom, hogy kellene ehhez hozzáállnom. Még soha… Szóval nem nagyon beszélgettem olyannal olyanról, aki megerőszakolta. Van ennek bármilyen „jó” megközelítése? Ilyenkor érzem azt, hogy bármennyire is régen élek New Yorkban, és mindegy, mivel találkoztam odaát, még mindig érződik rajtam a déliekre jellemző elhallgatás. Az emancipációval semmi bajom sincs, de a tabutémák nálunk továbbra is azok maradtak. A nőkkel való erőszakoskodás pedig, bár bizonyos értelemben haragvó lángra gyújtott, ugyanakkor az élet elkerülhetetlen velejárójának gondoltam, amit minden eszközzel meg kell akadályozni. Loise nem az egyetlen, akivel ez megtörtént; és alighanem nem is az utolsó. Még csak Wright esetében sem. Őszintén nem tudom, mekkora megnyugvást okozhat számára a gondolat, hogy a fickó esetleg börtönbe kerülhet; az erőszakolókra nem túl kegyes sors vár odabent, akkor is, ha nem túl szigorú őrizetű börtönbe kerülnek. A rabtársak pedig mindig megtudják, hogy mit csinált az illető; ha nem külső forrásból, akkor az őrök dobják be, mint szalonnát a kutyák közé. Valamit számítania kell, ugye? – Sok díler nem használja a saját anyagát – vonom meg a vállam. – Pont azért, mert tudják, milyen szart árulnak. – Tény, nem biztos, hogy Wright maga konkrétan dílerkedésbe fektetett volna; meglehet, csak a konténerbizniszbe szállt be épp a legrosszabbkor, a legrosszabbakkal. Alighanem tudja, milyen üzelmekre használják az általa bérelt helyet, de a profitért cserébe lemond a tudás káráról. Gondolván, nem bukhat le. Loise mesélése alatt nem sokat szólok sokat. A telefonomat húzom elő, ami már-már kényelmetlenül nagy, és egy hozzá való kis tollacskát, hogy ne a lehetetlenül apró kis gombokat kelljen nyomkodnom jegyzeteléshez. Ha ez kihallgatás volna, igazi, akkor rögzíteném a beszélgetés egészét. Hálás is vagyok érte, hogy nem az. Nem biztos, hogy ezt a szöveget újra meg újra vissza akarnám hallgatni. Kényelmetlenül érzem magam tőle, mintha Én tettem volna. Úgyhogy inkább próbálok a racionális részére fókuszálok. – Azt mondja, hogy Benjamin a vezető kettejük közül? Akinek erősebb az akarata? – vonom fel a szemöldököm. Ez jól jöhet. Az efféle párosokat általában szét lehet törni, csak a gyengébbik láncszemet kell megfogni. Aki, ha szerencsénk van, James lesz. Azért a végére érve némileg kényelmetlenül mocorgok a helyemen, és köhintek egyet. Santosnak kéne itt lennie, ő jobban ért ehhez. – Sajnálom. Hogy ez történt. Ahogy történt… És hogy még mindig nincs vége. – Ez tűnik a legjobb válasznak, és őszintén is gondolom. – Ne sajnálja. Örülök a részleteknek. Ha mást nem, még nagyobb kedvem lesz tőle mindent megtenni, hogy lesittelhessük, lehetőleg jó időre. – Persze az alkuval együtt alighanem néhány év múlva szabadul, de az ilyeneket inkább nem hangsúlyozta az ember az áldozatok családjának. Vagy maguknak. Márpedig Loise is áldozat volt. Nehéz elhinnem, hogy bárki máshogy gondolhatta, ugyanakkor pedig épp elég bírósági tárgyalást néztem már végig, ahol a gazdag család kölyke egy csapat drága ügyvéddel karöltve büntetlenül kimasírozik. – Ez lenne a terv, igen – bólintok, akaratlanul is a telefonomhoz koppintva az érintős ceruza végét, mintha papír lenne. A hangtól kissé összeráncolom a szemöldököm, nem volt direkt. – Azt hiszem, elkeseredne, ha tudná, hogy hányszor történik ez. Hogy az esetek hány százalékában tartóztatunk le neves emberek, politikusok, iparmágnások fiait és lányait, hogy aztán végül valami mondvacsinált ürüggyel ejtsék a vádat. Nevetséges – rázom meg a fejem, aztán újra beleiszok a kávéba. Tényleg nem olyan rossz. – Próbálunk majd óvatosak lenni. Nem ugyanazok a nyomozók keresik fel a személyeket… Bár ha igaza van abban, hogy hova el nem ér a kezük, talán már tudnak róla, hogy lekértük az anyagot. Ez esetben csak reménykedhetünk, míg meg nem teszik az első lépést. Az ujjaim közé csippentem az orrnyergem és megdörgölöm, érezve egy lassan ébredező fejfájást. – Maga szerint mekkora az esélye, hogy hajlandóak lesznek beszélni velünk? – kérdezem aztán, kissé beszélgetősebb hangnemben. – Az ő ügyük még a bíróságig sem jutott el, mert nem találták elégnek a bizonyítékot a rendőrségen, hogy hivatalból pert nyújtsanak be. Aztán most megjelenik egy nyomozó New York Cityből, aki azt akarja, hogy éljék újra életük vélhetően legrosszabb pillanatát egy „talán” kedvéért. Loise ezzel foglalkozik, úgyhogy nagyobb tapasztalata van az erőszakot átélt nőkkel való társalgásban. Jobb lenne, ha egy nő menne oda? Ha nem élőben kellene? Fogalmam sincs. És mivel nem vagyok jártas ebben, kissé frusztrál is. Nem akarok baromságot csinálni. Mint például talán ezzel a kérdéssel: – Ha nem túl indiszkrét a kérdésem… Akkor megkérdezhetem, hogy miért épp ezen az osztályon dolgozik? Tudja… Katona voltam, és láttam dolgokat, amiket soha többé nem szeretnék. Nem hiszem, hogy önszántamból végeznék olyan munkát, amitől minden nap eszembe jut.
when the working don't pay
when you're living on faith, something's gotta give
Don't think I can take it With every drama a piece of me dies
Könnyebb hangosan felidézni a múltat, mint amire számítok – de még mindig nem könnyű. Nem fog el ugyan pánikfélelem, netalántán roham, és a szégyen sem kúszik fel olyan erőteljesen a nyakamon, bőrpírt és libabőrt hagyva maga után, mint egykoron. Ironikus, hogy pont most érzem annak a haladásnak a jeleit, melyekért a terapeutám oly lelkesen dicsért minden alkalommal, hogy sosem tudtam teljes szívvel hinni neki. De a torkom összeszorul, a kezem szinte minden pillanatban a hajamhoz nyúlna, egy rikító, non-verbális neonfeliratként hirdetve, hogy mi zajlik le bennem (és hogy nem vagyok jó pókerjátékos), a tenyerem viszket, a gondolataim pedig ijedt ódzkodással kavarognak a fejemben. Mély levegő. Azt hittem, a kihallgatószoba buta ötlet volt, és eleinte tényleg annak is éreztem, viszont ahogy a részletekbe merülve mesélek, mégis hálás vagyok érte, mindössze azért, mert ismerősként üdvözöl a hideg fém a kezeim alatt, vagy a finoman vibráló, lassan cseréért kiáltó fénycső a fejünk felett. Mindezt pedig nem olyan mód teszi, amit bárhogyan is Jameshez tudnék kötni. Kisimítom az asztallapon pihenő kezeimet, és megnyálazom a hirtelen száraznak érződő ajkaimat. - Nem – rázok fejet újra. – Benjamin csak a hangosabb fél, de agyban… mondjuk úgy, hogy nem ő az emberük. Ha elsőre nem is tűnik úgy, kettejük közül James a dominánsabb, az ész, aki dönt, csak van egy fajta rajongása Benjamin felé, ezért mindent hagy, és mindent elnéz neki. Szimplán csak úgy értettem, hogy mivel Benjamin vakmerősége nem túl sok intelligenciahányadossal párosult, őt könnyebben elcsíphetik. Colton reakciója nagyjából megfelel a nagykönyvben leírtaknak. Feszengő sajnálkozás, és némi szimpátia, semmi szokatlan egy majdnem vadidegen személytől, és ha közelebbi ismerős is lenne, mindez legfeljebb haraggal egészülne ki. Nem igazán várható el más, és nem is tudom, mire vágynék, ha én magam választhatnám meg az érzelmeket mások szemében, amikor rám pillantanak. Érthető okokból ez nem igazán az a fajta téma, amire létezne „jó” reakció. - Köszönöm, és higgye el, amikor azt mondom, hogy ezt egészen felemelő érzés hallani – mosolyodok el, és igazán ekkor realizálódik, hogy soha senki olyan szájából nem hallottam még a felvetést sem, hogy James egy szép napon börtönben köt ki, aki tenni is tudna érte. Anno, amikor a saját kihallgatásomon ültem egy ennél jóval barátságosabb irodában, a nyomozók nem tettek hiú ígéreteket, és tudom, hogy ez volt a megfelelő, a professzionális döntés a részükről. Azt viszont nem tudtam, hogy mennyire hiányoztak ezek a szavak. Ha másért nem is, a pillanatnyi megkönnyebbülésért. - Sajnos tudom – viszonzom a sóhajtást, és a saját, kihűlt kávém felé nyúlok. – De más tudni, hogy valaki a tévéből mindent megúszhat, és más, ha a közvetlen környezetedben akad ilyen személy, aki elsőre nem is tűnik érinthetetlennek. Mint James. Hiába ismertem, és voltam tisztában a családja vagyonosságával, álmomban sem gondoltam volna, hogy az apja keze ilyen messzire elér. És lám, mégis. Megdörzsölöm a szemem. Eddig nem vettem észre, de a fáradtság hevesebben öntött el, mintha egy órás kocogás után lettem volna. - Őszintén? Fogalmam sincs – felelek szinte gondolkodás nélkül. – Nyilván mindenkinél más a feldolgozás pontos folyamata, hogy ki mennyire akarja eltemetni magában a történteket, vagy mennyire kezelik azokat nyíltan, mit okoz nekik a felidézés… ezt nem lehet ilyen könnyen megmondani. Az is lehet, hogy aki elsőre elutasító, később magától keresi meg önöket… Mindenre elegendő példát láttam már, hogy elképzelhetőnek tartsam az összes opciót. Sok esetben hiába a legóvatosabb kommunikáció, és a legfinomabb kezdeményezés, ha valaki egy ekkora trauma után – okkal – nem érzi magát biztonságban, vagy túl nagy a nyomás, ki fog törni. Vagy így, vagy úgy, de ki fog. Erre nincs megoldás, csak fel kell rá készítened magad, hogy ne szakadjon meg a szíved a látványtól. - Esetleg… segíthetek? – kérdezem meg óvatosan, a kezeimet tördelve. – Nincs rá garancia, hogy bármi előnnyel is járna a jelenlétem, de rengeteg kommunikációs tréningen vettem részt, és mint valaki, aki tudja, min mennek át, sokszor könnyebben megtalálom a közös hangot az áldozatokkal. És szívesen is tenném, komolyan. Tudva, hogy mi a cél, még annál is szívesebben, mint amúgy. Megpróbálom elképzelni, hogy mi lenne erről a terapeutám véleménye, de nem tudom. Valahogy mindig képes olyan oldalról megközelíteni, amire nem számítok, noha gondolom ez is a dolga; mindent összevetve kielemezni. Nem tudom, miért lep meg Colton katonai múltja. Talán az összeszedettsége nem cseng egybe az eddigi katonaismerősök ködös tekintetű szétszórtságával, amihez eddig szerencsém volt, még ha sejtem is, hogy ez előítéletes megállapítás. Mentségemre szóljon, mindez rosszindulat nélküli. - Ó, én… sajnálom. És ezt a megszólalást is, valahogy utólag nem tartom a legszerencsésebbnek – csóválok fejet kínosan mosolyogva. Inkább rátérek a kérdése megválaszolására. – Jogos kérdés, de… biztos te, elnézést, maga is érezte már úgy, hogy bármit is tesz, a traumák elől nem igazán menekülhet. Azt hiszem lassan három hónapja voltam pszichiátrián, amikor végérvényesen tudatosult bennem, hogy nemhogy elfelejteni soha nem fogom, amit átéltem, de talán feldolgozni sem. Az érzés szíven ütött, és egy pár napra minden maradék reményemet elvesztettem. Ahogy viszont telt az idő, rádöbbentem, hogy nem akarom feladni, hiába minden önsajnálatom, szóval úgy döntöttem, hogy keresek magamnak egy célt, amivel egyszerre kényszeríthetem magam a szembenézésre és a segítségnyújtásra is. A többi pedig jött magától – vonok vállat lassan kedvesebben elmosolyodva. - Persze, nem egyszerű. Mint mindenkinek, nekem is vannak jobb napjaim, és rosszabbak, amikor azon kapom magam, hogy egy kuka fölé kell hajolnom, ha nem szeretném lehányni a monitoromat, és olyanok is, amikor hazaparancsolnak, de… azt hiszem, szerencsés vagyok. Nincs erős PTSD-m, és többnyire csak az inszomniámat köszönhetem neki, a pánikrohamokkal megtanultam együtt élni, és… úgy gondolok az egészre, mint egy terápiára – magyarázom lassú megfontoltsággal. Fogalmam sincs, mennyire hangzanak bolondnak a szavaim egy kívülálló szemszögéből, tekintve, hogy hányszor fordul elő, hogy én sem vagyok biztos az ittlétem pozitív hatásaiban. – És segítséget nyújthatok másoknak. Azt hiszem, ez az, ami a legnagyobb nyugalommal szolgál. Biztos érti, mire gondolok – intek Colton alakja felé, jelezve, hogy ő is bűnüldözéssel foglalkozik. Kétlem, hogy a fizetés vagy a bónuszok vonzották volna.
– Értem. – Hazugság. Inkább felfogom, mint értem. Nem hiszem, hogy külső szemlélőként lehetne bárhogyan máshogy, bár nem zárom ki, hogy csak az empátiám nem elég fejlett. Monroe szerint biztos ez lenne a helyzet. – Akkor marad a reménykedés. Szokás szerint. Valahogy a tévében mindig minden egyszerűbben ment; sőt, mikor még én voltam fiatalabb, azt hittem, csak a logika hiányzik a nyomozásokból, és nem is gondoltam rá, hogy talán eleve az alapok, a bizonyítékok, a szemtanúk, az okok és a miértek és a hogyanok hiányoznak, és ezen az én érkezésem sem fog segíteni. Szerencsére a sereg után elég könnyű volt elfogadnom, hogy többek között itt sem úgy működnek a dolgok, mint kellene vagy szeretnénk. Néha szerencséd lesz, néha nem. Most, bár nem erre céloztam a kérdésemmel, talán kivételesen előbbi történik. – Megtenné? – vonom fel a szemöldököm. Bár személyes érdek is fűzi ahhoz, hogy sikeres legyen a nyomozásunk, mégsem számítottam az ajánlatára, és nem tudom, mennyire csak udvariasságból születik. Mint az én ajánlataim az öreg házaspárnak a folyosónk végén, hogy bármi gond van, szerelni kell vagy cipekedni, szóljanak nyugodtan. Úgyhogy a szabadnapjaim nagy részét a csapjuk, a vécéjük vagy az új szekrényük fölé hajolva tölthetem. És csoda, hogy még nem szakadt le a derekam. – Ha csak egy ember is akad majd, akit az Ön jelenléte meggyőz, már megérné. A kikérdezés része, úgymond, véget ért; Heloise elmondta, amit tudott és ami hasznos lehet számunkra, és azt hiszem, többre mentem vele, mint amennyire Santos jut majd a saját megkereséseivel. Az enyém inkább kényelmetlen volt, az övé szinte eleve lehetetlen. Nincs bajom különösebben az általános csevegéssel, bár a megjegyzésemet nem úgy értettem, ahogy azt hiszem, ő vette. Nem azt akartam éreztetni vele, hogy megértem. Inkább azt, mennyire nem. – Valóban, nincs rajta mit sajnálni. Mindennek ellenére, életem legjobb és leghasznosabb évtizede volt – bólintok. Kicsit több is, mint egy évtized. Bár retrospektív tekintetben már én is tudom, hogy mennyivel kevésbé látom utopisztikus dicsfényben most, mint akkor. Önkéntelenül megfeszülök viszont a „pszichiátria” szóra. Ahogy elnézem őt, és persze tudva, hogy ezek szerint orvosilag megfelelőnek találták a munkára, nem gondolnám, hogy ilyen helyeken járt, még ha ez a múlt bizonyára indokolja is. Annak ellenére, hogy kötelezően elvégeztem egy online pszichológia szakot, nem érzem különösebb szükségét a pszichológia jelenlétének a mindennapokban, legalábbis nem olyan szinten, ahogy azt kezdjük elfogadni. A legtöbbeknek igazából nincs szüksége ilyesmire, csak panaszkodni akarnak, és azt hallani, hogy valaki külsős, valaki, aki szakember, egyetért abban, hogy a szar életük oka az, hogy az anyja nem ölelte meg őket elégszer kiskorukban. Az én véleményem, hogy csak a felelősséget hárítják, és ez sosem megoldás. Heloise esete természetesen más. – Nem tudom, ez az a pont-e, ahol én mondom, hogy sajnálom – jegyzem meg némileg kényelmetlenül mosolyogva. – Csak látogatóban voltam pszichiátrián, egy barátomnál, de őszintén meglep, hogy az a közeg bárkinek is jót tesz. – Én speciel már attól úgy éreztem, hangyák szaladgálnak az egész testemen, hogy egy fél délutánt ott töltöttem, és bár igyekeztem a volt rajtársam, Callum mesélésére figyelni arról, hogy halad a terápia, meg hogy vannak Lauren és a gyerekek, akiket így már két hetente láthat, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt, ahogy a szomszéd asztalnál ülő, egyébként egészen normálisnak tűnő nő egyszercsak rohamot kapott, és hozzávágta a sakktáblát a partneréhez, mert szerinte csalt. „Ne törődj vele, csak skizofrén”, legyintett Callum. Könnyű volt mondani. – Érdekes módszer – ismerem el lassan bólintva –, nem gondolnék rá, de lehet, hogy a végén igaza van. Talán jobb, mint ódzkodni. Gondolom illetlenség a férfinak kérni, de mi lenne, ha tegeződnénk? Azt hiszem, egyszerűbb lenne. – Szerintem legalábbis nagyjából egykorúak lehetünk; néhány évvel fiatalabb, talán. Ha viszont komolyan gondolta az ajánlatát, egyébként is jobb elhagyni az ilyen formaságokat. – Ha úgy gondolod, hogy segíthetne, ha ott vagy, amikor megkeressük a listán szereplő nőket, és személyesen sem érintene rosszul, akkor örömmel venném. Persze előbb egyeztetnem kell róla a csoportvezetőmmel, de nem hiszem, hogy találna benne kivetni valót. – Már csak azért sem, mert a csoportvezetőnk valami érthetetlen oknál fogva kapta meg a pozícióját. Talán Aspergeres; a számokkal jóban van, a szociális interakciókban viszont megakad. Ha a logika a helyén van, márpedig ebben az esetben ott, akkor nem mond nemet. Gyorsan leöntöm a kávém maradékát, mielőtt még kihülne. – Mikor érnél rá esetleg megejteni az első találkozót? Nem szeretném feltételezni, hogy errefelé kevés ügyetek lenne, ezek pedig legalább egy-egy napot igényelnek majd az utazással együtt. Ahogy elnéztem, a legtöbb nő, már aki még az államban lakik, a másik felén tartózkodik. Persze előbb még velük is beszélnünk kell – vakarom meg az államat eltűnődve, a listán lévő neveket bogarászva. Jó sok telefonhívás. Jó sok kellemetlen beszélgetés. – Most mennyire érsz rá? Lehet, hogy meg kéne próbálnom felhívni őket. Munkaidő van, talán telefonközelben lesznek. És akkor nem kell oda-vissza telefonálgatni az egyeztetés végett.
when the working don't pay
when you're living on faith, something's gotta give
Don't think I can take it With every drama a piece of me dies
Nem tudok mást tenni, csak egyetérteni. A legtöbb nyomozás mindig egy nagy lutri, csak a bizonyítékok számától függ, hogy éppen nagy, vagy kicsi. Ez az SVU-ra különösen igaz volt, hiszen a mi osztályunk soha nem hemzsegett igazán bizonyítékokban – már amikor volt valódi bizonyíték. Nem véletlen, hogy nálunk volt mindig a legnehezebb bíróságra küldeni egy ügyet; a szavak sosem elegek, mindössze addig érnek valamit, amíg valaki más ellent nem mond nekik. - Segíteni akarok, tényleg – felelek, határozottabban, mint ahogy az egész beszélgetés alatt éreztem magam. És tudok is segíteni, szóval segítenem kell, mindegy, mennyire lesz nehéz. Talán, ha úgy alakulnak a dolgok, még lezárást is nyerek. Nem akarom beleringatni magam, de egy kicsit mégis érzem a remény aprócska bizsergéseit a szívemben. James, rács mögött… sok mindent megoldana, kezdve az inszómniámtól. Legalábbis, örülnék neki. Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, és vélhetőleg koppannék, ha azt várnám, hogy minden egy csapásra helyrejöjjön. Próbálok mosolyogni, de sokkal inkább grimasznak látom az arckifejezésemet az egyoldalú tükörben. - Nem is igazán segített, pedig nem volt az a tipikusan lepukkant pszichiátria. Igazából nem sokra emlékszek, az egész… összefolyt. Nem tudom, hogy a gyógyszerek, vagy a rossz emlékek tették-e, de lehet, hogy jobb is így – sóhajtok fáradtan. Úgyse lennének jó emlékeim onnan, vagy úgy abból az időszakból úgy en block. - Persze – mosolyodok el őszintébben a tegeződés ötletére. – Bocsánat, hogy nem hoztam fel. Kicsit ideges voltam hozzá. Szerintem érti, mire gondolhatok. Colton példáját követve én is befejezem a magam kávéját, mielőtt belefolynék a tervezgetési folyamatokba. - Szívesen segítenék már most is, de előbb mindenképpen leülnék személyesen is beszélni a kapitányommal, hogy az áldását adja a dolgokra. Nem szeretnék a háta mögött bármibe is belekezdeni – rázom meg a fejem a telefonálgatásra. Ismeretem már a kapitányt, mint a rossz pénzt, és jó ember volt, talán túlságosan is. Az a fajta főnök, aki aggódok is alá tartozók egészségéért. Ezért ülök minden hónapban egy bőrfotelben, miközben velem szemben valaki egy noteszba firkálgatja a karikatúráimat. Renden, talán nem ezt csinálják, de lényeg a lényeg, nem szakíthatom ezt a hírt és az ezzel kapcsolatos terveimet a főnököm nyakába. Ben biztosan támogat és fedez majd, így ha sikerül őt is meggyőznöm, semmi akadálya nem lesz annak az egy-egy kieső napnak. Majd behozom a túlórával, és remélem, hogy Zofiáék nem szedik szét a lakást – vagy egymást. - Nem hiszem, hogy nemet mondana, de akkor is. Mit szólnál, ha telefonszámot cserélnénk? Megpróbálom még a héten megbeszélni vele a dolgokat, és amint megkapom a jóváhagyást, felkereslek, és akkor elkezdhetünk tervezgetni. Ez működhet? – érdeklődök, és odanyújtanám Coltonnak a telefonomat, hogy bepötyögje a számát, cserébe én is beleírom a sajátomat az övébe, és a nevem mögé biggyesztem azt is, hogy „SVU”, biztos, ami biztos. – Sietni fogok, nem akarom sokáig feltartani a folyamatot – ígérem meg, lassan felállva a kényelmetlen székből. Tényleg rossz ötlet volt pont itt leülni. Nem tudom, mit hittem. - Köszönöm a türelmedet, nem mellesleg. Tudom, hogy az ilyesmiket nem élvezetes hallgatni, én pedig nem pont az összeszedett gondolataimról vagyok híres – tűrök egy tincset a fülem mögé, lassan kifelé indulva a helyiségből. – Kérsz még egy kávét esetleg, vagy engedjelek utadra, és igyekezzek azzal a telefonhívással? Skyes érthető módon nemmel felel, gondolom neki sincs igazán vesztegetni való ideje, úgyhogy felajánlom, hogy kikísérem, és egyelőre így válunk el. Meg az ígérettel, hogy nem sokára keressük egymást. Kicsit könnyebb lélegzetvétellel folytatódik a napom ezután.
Kezdőlap
– Ezért ez a mai napunk. Háttérkutatás. Minden, amit nem találtunk a rendszerben.
