Zofia&Heloise

They say oh my god I see the way you shine Take your hand, my dear, and place them both in mine

- Jó lesz – hangzik el tőlem először, amikor a lakásajtót zárjuk (Bobby épp Aprilnél van, ami külön öröm, mert nem akarom ugyan azt sugallni, hogy ne bíznám Bobbyra, és csak és kizárólag Bobbyra a lakást, de azért… nyugodtabb vagyok így, tudva, hogy lesz hova hazajönni), és a viharvert Chevroletem felé vesszük az irány.
Zofia hümmög valamit, ami bármi lehet a „persze” és a „baszdmeg” között, úgyhogy úgy teszek, mintha inkább az előbbi felé hajlana, és egyetértő bólintással osztozok a pozitivitásában, mielőtt mosolyogva rászólnék, hogy kösse be az övét, mert akkor dupla annyi esélye van rá, hogy túléljen egy karambolt, mint biztonsági öv nélkül.
Lehet, ezt nem kellett volna megemlítenem, miközben vezetni készülök. Nem mintha rossz sofőr lennék! Remekül ellavírozok bármilyen forgalomban, de érthető módon Zofia ezt még nem tudhatja. Kimozdultunk már egy párszor közösen az elmúlt hónapokban, de kocsiban talán kétszer ültünk együtt; egyszer egy gyűlésre menet, és még egyszer onnan visszafelé. Háromszor, ha számít a kínais, ahol hazafelé megálltunk, és ahol Zofia ellopott egy halom gyógyszert attól a szerencsétlen idős nénitől.
Többet nem mentünk gyűlésre.
- Jó lesz – ismétlem meg egy félóra kocsiút után, az ujjaimmal a kormányon dobolva, egy indokolatlanul széles és erőltetett mosollyal. Nem tudom, melyikünket győzködöm inkább, vagyis de, sejtem, hogy magamat, mert kettőnk közül én rágcsálom mániákusan a számat, míg Zofia csak többé-kevésbé érdektelenül bámul ki az ablakon, az újdonsült, vörös haján pedig hízelgően megcsillan a napfény. Egészen büszke vagyok a munkámra; egyenes és egységes színű lett, egy fodrász sem kínálhatna ennél többet, ugye? És nagyon jól áll neki.
Egyszer felém fordul megkérdezni, hogy hova megyünk, látva, hogy átindexelek a Coney Islandre vezető útra, és az értetlenkedése somolygásra késztet ugyan, de nem mondok semmit. Csak azt ismétlem, amivel egész héten idegesítettem: meglepetés. Ha eddig nem szúrt villát a vállamba ezért a szóért, most sem fog – legfőképpen, mert nincs nála. Legalábbis remélem, hogy a hajával együtt nem vált villamániás hableánnyá. Most órákig a Poor Unfortunate Souls fog ismétlésre állítva szólni a fejemben.
Van egy kis bűntudatom, amiért Bobbyt nem hozzuk magunkkal, mert szerintem jobban lelkesedne ezért a programért, mint mi ketten együttvéve, de már a harmadik nap fárasztóvá vált a spic-loise megnevezés, és őszintén, ha még egy funfactet meg kell tudnom a kengurukról, kifutok a világból. Már arra se voltam igazán kíváncsi, hogy én egy keresztsávos nyúlkengurura hasonlítok a legjobban. Ha érdekelt volna, kitöltök egy „milyen kenguru vagy?” Buzzfeed tesztet. Biztos van ilyen is; ha a Buzzfeed megtudja mondani, milyen paradicsomból készülne a ketchupom, akkor ez sem lehet különösebb kihívás. (Bár aztán rákerestem a keresztsávos nyúlkengurukra, és nagyon aranyosak, de sajnos veszélyeztetettek is, úgyhogy awww. Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos, hogy ez sértés, vagy bók akart-e lenni, mert egyaránt jelentheti azt is, hogy "édes vagy", és azt is, hogy "halj ki".)
Már a vidámpark mellett parkolok le, amikor Zofia kapcsol. Az arca alapján nem túl lelkes, ami szomorú, de van ennél nagyobb problémám is, amennyiben az indikátor bármire is, hogy épp most zárja be az ő oldaláról a kocsiajtót.
- Na, ne csináld ezt, jó lesz! – mondom újra, ezúttal tényleg nem magamat győzködve. Elég bátornak érzem magam, hogy áthajoljak Zofia előtt és kinyissam az zárat, majd előhúzzam a kesztyűtartóból a kinyomtatott jegyeinket. Meglóbálom őket előtte, jelezve, hogy innen már nincs visszaút, de csak röviden, aztán húzom is őket magamhoz, mielőtt még kedve támadna kikapni őket a kezemből és cafatokra tépne negyven dollárt.
- Addig esszük majd a vattacukrot és a hot dogot, amíg rosszul nem leszünk, aztán leöblítjük egy kis shake-kel, és reméljük, hogy nem jön vissza a hullámvasúton! Szerda délelőtt van, nem is lesznek sokan. – Annyira. Coney Island mindig teli van, ha másokkal nem is, hát turistákkal, csak az a nem mindegy, hogy mennyire.  
- Lövök neked egy plüsst! Egész jól célzok, egy próbalövés után kiismerem majd, hogy a bódéüzemeltetés hogy állította át az irányzékot. Aztán te levezethetsz vele egy kis feszültséget – mosolygok rá, és megkockáztatok egy kiszállást. A kocsikulcs nálam van, nem zárkózhat be. Örökre.
- Csinálunk majd egy vidám fotót Westnek, aztán majd irigykedhet pelenkacsere közben – nyitom ki Zofia oldaláról a kocsiajtót, miután körbementem. Igazából egy ilyen fotóval szerintem csak segítenénk Westnek értékelni az apaság örömeit, mert biztos szívesebben csinálna bármit, csak ne kelljen úgy tennie, mintha jól érezné magát egy vidámparkban. Nem mintha én megjátszani készülném magam, de valahogy nem tudok egy vigyorgó Westet elképzelni a körhintás rendőrautóban. Nincs az a mennyiségű alkohol.
Lehet túlzás kézen fogni Zofiát, de most először félek attól igazán, hogy meglép. Bevallom, én sem repesek annyira az örömtől egy vidámpark gondolatától, inkább az emberek, semmint a programok miatt, de Zofia mesélte, hogy még nem volt ilyen helyen. Gondoltam, kár lenne nem megismernie Amerika egy szórakoztatóbb oldalát is, szóval megerőltetem magam miatta, és nem fogok majd elbújni egy nyilvános vécében - bármennyire is szeretnék -, cserébe viszont ő sem teheti ugyanezt. Még ha ő is erre vágyna.
A jegycsekkolás után magamhoz ragadok egy térképet és kihajtogatom előttünk, a napszemüvegemet a hajamba tolva.
- Hova szeretnél először menni? – pillantok a lakótársamra. – A haza nem opció – teszem hozzá gyorsan.

‑ Itt folyton dugó van, hogy lehet karambolozni? – kérdezem, de végül beadom a derekamat és száj húzva ugyan, de becsatoltam a biztonsági övet. Nem, mintha fájna ez a mozdulat, csak azt hiszem így próbáltam visszaadni valamit abból, hogy Loise nem volt hajlandó beavatni abba, hogy mi is lesz jó. Megpróbáltam rákérdezni, de leszerelt, így végül morogva döntöttem a fejemet az ablaknak és bámultam kifelé. Csak egyszer zavartak meg ebben, mikor egy kisfiú az út széléről felém kezdett mutogatni, de a középső ujjamat felmutatva elnémult. Loise egyből a kezem után kapott és bocsánatot kért, amit persze senki nem hallott a lehúzott ablak miatt. – Nem tudok úszni. És nem készültem fel a bikini szezonra – jegyzem meg, erősen szarkasztikus éllel a hangomban, mikor már körvonalazódik bennem, hogy hol lesz a meglepetés.
‑ Szóval kiakarsz nyírni – vontam le a következtetést, mikor az óriáskerékre tévedt a pillantásom, amit kurva nehéz lett volna eltéveszteni. Sose voltam olyan magason. Innen lentről meglehetősen ijesztőnek tűnt. Ez valahol még tetszett is. Csak a zuhanás ténye volt ellenemre. – Itt a sok potenciális szemtanú – folytattam tovább szórakozva csak. De az orosz bűnözőkből valószínűleg nincs itt olyan sok, azt a számlájára írom. Valahogy nehéz elképzelnem a tetovált fejű hústornyokat dodzsemezés közben. Bár néhányuk gyűjtött olyan hülye szuperhősös kártyát is, szóval … sose ítélj külső alapján.
‑ Tudom, már mondtad – sóhajtottam fel, egy újabb pillantást vetve a park felé még az autóból. Ez egy vidámpark, rólam pedig az emberek utolsó gondolata az, hogy ”vidám”. Kivéve Loise-t, úgy tűnik. Vagy csak nagyon szeretné látni, ahogy hányok.  
‑ Már értem miért szerettek annyira amerikaiak lenni – lehányni másokat mindig jó poén. Kivéve, ha megütnek érte, akkor kevésbé éri meg. – Ez így… a filmekben nem volt ennyire magas. Meg hangos – és ijesztő, de ezt már nem mondom ki hangosan. Nem félek tőle, csak… új, azt hiszem. Láttam már vidámparkot, de sosem voltam, aminek az oka meglehetősen egyszerű: a pénzt másra költöttem. Mikor pedig egyszer megpróbáltam belógni, kidobtak.
‑ Lövöldözhetek? Miért nem ezzel kezdted – mosolyogtam rá. A lövöldözés része határozottan tetszik, ha tudom is, hogy valószínűleg cukrot lő az a szar. Vagy valami ilyesmit, mindenesetre abban igaza van, hogy ártani nem árthat a dolog. Azt hiszem kezdte megunni, hogy belőve, szinte ájultan fekszem az ágyban folyton.
‑ Vidám fotó egy vidámparkban. Voltál már korábban? – hülye kérdés, biztos volt. Loise nem olyannak tűnik, mint akinek nem volt gyerekszobája. – Tudod, így eléggé olyanok vagyunk, mint egy leszbikus pár – jegyeztem meg, a kezünkre pillantva. – Engem nem zavar, csak mondom. Bilincsben még jobb volna – jegyzem meg kissé száj húzva, de nem rosszindulatból. Nem igazán tudnék semerre se elfutni. Az átúszás nem opció, a vezetés szintén nem. Gyalogolni pedig a fasz se fog.
‑ Mióta megcsináltad a hajam, mindenki bámul. Miért feltűnőbb a vörös, mint a kék? – valójában mindig is kiakartam próbálni a vöröst. Otthon erre esélyem se volt, Amerikába érve pedig sok más fontosabb dolgom is volt, mint a hajszínemmel foglalkozni. Mióta Loise ”fogságában” vagyok, elkezdtem hasonlítani egy emberre is. Vagy talán csak ezt akarom látni, mindenesetre már kevésbé voltam ijesztő látvány, de … még így is eléggé ellenszenves volt, amit láttam. De ez már csak az én saram.
‑ Most először nem akartak megmotozni, ha bementem valahova – jegyzem meg, mikor minden további nélkül átengedtek minket. ‑ Mindig attól féltek, hogy kés van nálam. Vagy drog. Nem tévedtek akkorát[/i] – teszem hozzá kissé borúsan mosolyogva. Nem tudom, hogy van-e ember, aki csak úgy védtelenül jár New York utcáin, de én úgy voltam vele, hogyha el is kapnak, legalább megszúrhassam párszor őket.
‑ Hm… van itt az az izé, ahol kalapáccsal kell püfölni valakit? Szívesen szarrá vernék egy bohócot… hé, nézz a lábad elé! – szóltam kissé erélyesen egy kis srác után, aki mögülem érkezve sikeresen bordán könyökölt futás közben. – Vagy gyereket – teszem hozzá morogva, villámokat szórva a hülyén vigyorgó kisgyerek felé, mikor feltűnik mellettem az anyja, aki szemmel láthatólag nem értene egyet a nevelési módszereimmel.
‑ Gondolom felszeretnél menni majd oda is, mi? ­– böktem a kezemmel az óriáskerék felé. Nem tudom, hogy tériszonyos vagyok-e. Most így felnézve oda… azt hiszem igen. ­– Ha nem szeretnéd, hogy lehányjalak, akkor utána együnk. Hé, az ott nem is rossz, nézd! – mutattam a dodzsempálya felé, magam után húzva Loiset az embereken át. Részben tényleg megtetszett a dolog, másrészt láttam, hogy a kölyök az anyjával szintén odatart. Én pedig … ingyen nevelési leckéket akarok adni. – Na mit szólsz? Kiborítsuk őket? Úgy értem, szó szerint.
‑ Hé, semmi durvulás – szólalt meg mellettünk egy itteni dolgozó, legalábbis a ruhájából ítélve. Gondolom ő felügyelte, hogy … franc se tudja, betartsák a közúti szabályokat?
‑ Nyugi, autópályarendőrség. A kisöcsémről beszélek – hazudom, egy fintorral elfordulva tőle, ami úgy tűnik elég, hogy ne akarjon etikett órát tartani arról, hogy mit lehet egy dodzsemautóban, és mit nem. Ha bele kezdene, felmerülne bennem a gyanú, hogy még mindig az ágyamban vagyok és csak hallucinálok a drogoktól.

 | ⚶

Zofia&Heloise

They say oh my god I see the way you shine Take your hand, my dear, and place them both in mine

Hazugság lenne azt állítani, hogy ne szoktam volna már meg legalább egy kicsit Zofia sötét humorát és az ennek jegyében születő riposztjait, és még azt sem tagadhatom, hogy egyre több alkalommal sikerült is ezeket megmosolyognom. Bátortalan, kérdőjelekkel teli mosolyok voltak ezek, mert azt még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy hol húzódhat a határ a vicc és a komolyság között, úgyhogy néha ugyanúgy teret nyert az aggodalom, mint a korai napokon, de nem mindig, nem olyan sűrűn. Egészen büszke lehettem magamra, ezzel szerintem ki is maxoltam a „ne stresszelj rá minden apróságra” képességemet, legalábbis kételkedtem benne, hogy ennél jobban letudnék lazulni. Soha senki nem emlegette egy mondatban a „Heloise Riegan” és „laza” szavakat.
A megszokástól függetlenül akadtak persze alkalmak, amikor a nevetés helyett elszörnyedtem, vagy éppenséggel a szememet forgattam. Most éppen utóbbit tettem – bár, meg kell hagyni, mosolyogva.
- Megszavazhatnál nekem egy kis bizalmat. Tudom, nem látszik, de rendőr vagyok, ügyesebben kiviteleznék egy gyilkosságot – vágok vissza, habár utána megakadok egy rövid időre. Nem szeretek ilyesmivel poénkodni – és ha őszinte akarok lenni, még soha nem gondoltam teljes egészében végig, mit tennék, ha hirtelen elveszíteném a maradék kis józaneszemet is, és meg akarnék ölni valakit, majd mindezt megúszni. (Nagyobb cipőt vennék fel, mint a méretem, de valahogy itt megakadtam. Talán jobb is.)
Azaz, azt hittem, hogy nem szeretem ezeket a morbid vicceket, most mégsem érzem különösebben elborzadva magam. Annyira furcsa, hogy ilyen apróságokkal identitásválságig tudom magam zavarni. Néha – sokszor - úgy tudom sajnálni a terapeutámat; hányszor verheti falba a fejét miattam?
Bólintva húzom őt a bejárat felé, hogy becsekkoljunk a jegyünkkel és átvegyünk egy tucat kis jegyet, amiket aztán a különböző játékokon és hullámvasutakon tudunk beváltani. Kevesebbet kapunk, mint ahány lehetőséget a park nyújt, ami gondolom az üzleti stratégia része, ettől függetlenül kissé elszomorít. – Igen. Itt is, meg más vidámparkokban is. Gyerekkoromban elég nagy rajongója voltam ezeknek, főleg Halloween táján, volt egy pár év, amikor folyton vidámparkokba cipeltek a szüleim októberben. Disneyland volt a kedvencem – vallom be, és csak egy kicsit szégyellem magam, ahogy a fülem mögé tűrök egy tincset. Disneyland van olyan meseszerű, hogy még felnőttként is visszavágyjak. Azaz, annyira nem, mert klausztrofóbiám lenne a tömegtől, Florida pedig meglehetősen elvadult hely lett az utóbbi években, de… ha nem lenne, visszamennék.
- Én nem bánom. Biszexuális vagyok, ez pedig New York 2020-ban, ha valaki utálkozik, az gyűlöletkeltés, elijesztjük egy letartóztatási fenyegetéssel – vonok vállat a kommentre, miszerint leszbikus párra hasonlítunk, miután a park dolgozói beengedtek minket.
Nem szeretek visszaélni a rendőri „hatalmammal”, de még én is csak egy mikroszkopikus méretű bűntudatot érzek, ha bigottokat kell ezzel ijesztgetnem. Aztán eszembe jut, hogy rendben, engem nem zavar, de mi van, ha Zofiát igen? Hirtelen elszégyellem magam. – Vagyis… elengedjelek? Nem szeretnélek feszélyezni, és esküszöm, bízok benned, de azt is tudom, hogy elég erős véleményed tud lenni a dolgokról, féltem, hogy a vidámpark láttán eldöntöd, hogy most volt eleged belőlem és… világgá mész. Kicsit még meg is értettem volna, elsőre tényleg soknak tűnhet a közeg. Igazából részben még én sem tudom, mit keresünk itt.
A válaszától függően fogom tovább, vagy éppen engedem el a kezét, tényleg nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezze magát. Vagy azt higgye, flörtölök vele. A gondolat elsápaszt; vajon hiheti erre ezt?
- Sokan szeretik a vörös hajú nőket, mert… „tüzesnek” gondolják őket? Nem vagyok benne biztos. Neked pedig jól áll, úgyhogy még vonzóbbnak tartanak az emberek. Megértem, ha bosszantó, de részben a mi hibánk is, amiért nem választottunk szolidabb színt – hümmögök csak ennyit, ahogy megállok egy térképes tábla előtt, hogy összehasonlíthassam a kezemben tartott brosúrával. A gyalogos tájékozódási képességem valahol a „nincs” és a „hol vagyok?” között helyezkedhet el, jobb szeretem hát minden módon lehetséges módon tudni, mik az opcióim. Érdekes, mert kocsiban ritkán kapcsolok GPS-t, és mégis elboldogulok.
Szomorúan viszonzom a borús mosolyát, és egy picit meglököm a vállammal a vállát. Csak annyira, hogy érezze, itt vagyok. Talán megszokta már annyira a közelségem, hogy ez ne is zavarja. – Az emberek sokszor félnek attól, amit nem ismernek, vagy ami eltér a megszokottól. Ne vedd magadra a reakcióikat. Bár a kést nem támogatom, de legalább megtudtad volna magad védeni, ha úgy adódik.
Ekkor találkozik Zofia bordája egy kisgyerek éles könyökével. Reméltem pedig, hogy nem tarolnak le minket az első óra előtt, de hát… ember tervez, Isten végez.
- Jól vagy? – kérdezem egy csepp aggodalommal, Zofia felé fordulva. Tudom, hogy nem egy nagy sérülés, de azzal is tisztában vagyok, hogy Zofia néha élesebben reagál, mint ahogy a helyzet megkívánná. Legalábbis, ha figyelembe vesszük azt is, hogy egy gyerekről van szó. Igen, talán tanácsos lett volna erre is egy kicsit jobban felkészíteni; már a gyerekek (és a gyerekzsivaly, a gyerekfutkosás, …) jelenlétére. Vagy legalább biztosra menni, hogy tudja, gyereket nem ütünk meg, akkor sem, ha nagyon megérdemelné. – Nem verünk gyereket! – szögezem is le gyorsan, egy leheletnyit lehalkítva a hangomat. Az kellene még csak, hogy valaki meghallja ezt a beszélgetésrészletet.
Követem az ujját, és az óriáskerék felé fordulok. Magam sem tudom, hányadán állok vele. Régen szerettem, de régen nem is voltam pánikrohamokra hajlamos. Nem lenne szerencsés, ha ott fogna el egy légszomj. Kellemetlen lenne akkor kiszédülni a kis fülkéből, amikor legfelül vagyunk. – Hát… térjünk rá vissza később, rendben? Ha nem szeretnéd, nem megyünk fel, ha szeretnéd, megpróbálhatjuk. De aközben tényleg fogni fogom a kezed.
Végül aztán egyik térképre sincs szükségünk, mert Zofia kiszúrja a dodzsemeket (részben annak a kisfiúnak hála, aki belészaladt, szóval voltaképpen akár hálásak is lehetnénk neki), és szokatlanul céltudatosan kezd el arrafelé húzni. Nem kellene meglepődnöm, miért. – Nem lökünk ki senkit sehonnan! Legfeljebb nekik megyünk – mondom, nagyot biccentve a kijelentés végén. Nem mintha az annyival jobb lenne, de… dodzsemről van szó, ez az egész lényege.
- Én pedig rendőr vagyok! – bólogatok hevesen a vidámparki dolgozóval való szóváltás közben, és sietősebbre veszem a dodzsem felé vezető lépteimet. Mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos, sokszor tragikus és váratlan körülményeket leszámítva a baj nem olyasmi, ami csak úgy megtalál egyeseket (a balszerencsét kivéve, mert az az én életem szerves része is), de Zofia megismerése óta már ebben is kételkedek. Mármint, mennyi az esélye, hogy folyton-folyvást ehhez hasonló helyzetekbe kerül?
A dodzsempálya előtt beváltok egy-egy kis jegyet, és a miénk is egy járgány. Mármint, „járgány”. Ülhetnénk külön kocsikban is, de valahogy nem hiszem, hogy szeretném megtapasztalni Zofia dodzsemezési technikáját, amikor épp nem mellette ülök, szóval meg se fordul a fejemben, hogy ne az ő dodzsemjébe pattanjak be.
- Te vezetsz – mondom, noha kétlem, hogy ez bármikor is kérdés volt. Öv természetesen nincs, úgyhogy csak kapaszkodni tudok. Hurrá? – De ne menj szisztematikusan csak annak a gyereknek! Néha váltogasd a célpontokat, hogy ne legyen túl feltűnő. És ne ölj meg minket, ha lehet – suttogom. Nem az a szándékom, hogy minél sikeresebben próbálhassuk meg kiborítani a kissrácot a dodzseméből, egész egyszerűen csak nem akarom magunkat kidobatni. Korai lenne, még hot-dogot és vattacukrot sem ettünk. És bevallom, szívesen felülnék egy hullámvasútra, hogy aztán abban a pillanatban megbánjam ezt a gondolatomat, hogy fejjel lefelé lógnék a hullámvasút-pálya legmerészebb részein.

Kénytelen is lennék igazat adni neki. Kettőnk közül én vagyok az, akit megakarnak ölni egy gyilkosság miatt, amit ráadásul el se követett. Pedig, ha tudom, hogy így is, úgy is megakarnak majd ölni, magam végzek azzal a rohadékkal. Elméletben. Gyakorlatban … mindenki képes embert ölni, igaz? – Tudom. Veled fenyegettem meg múltkor a sarki gyrosost – vigyorogtam rá, de voltam annyira gonosz, hogy ne adjam jelét annak, hogy valójában csak viccelek. Egyébként, nem. Az a köcsög leakart húzni, de a kis műsorom után végül meggondolta magát. Nem valószínű, hogy hitt nekem, de egy ilyen kis hülyeség miatt miért is kockáztatna? Kettőnk közül csak ő bukhatott. Van ezeknek azért eszük, csak nem látszik.
- Minek öltöztél be? Hófehérke? – pillantok rá, inkább azért kérdezve, hogy ne érezze magát rosszul, semmint kíváncsiságból. Nem ő tehet róla, hogy kettőnk közül csak ő járt ott.   Az én anyám egyszer elvitt magával Donyeck-be a munkahelyére, hogy lássam milyen jó lenne nekem is ott. A fickó, aki körbevezetett, levágta az egyik ujját, mikor valami gépet mutatott be– nem kéne, de halkan nevetek rajta. Akkor és ott annyira meglepődtem, hogy lefagytam, de később anyám megütött, mert nevettem rajta. – Visszavarrták az úját azt hiszem, de… hát az elég szürreális volt – direkt nem használom Loise előtt a vicces szót, pedig szíven szerint azt mondtam volna. Mostanra biztos máshogy emlékszem a történtekről, de ahogy magam előtt látom a fickó arcát, mintha valami béna vígjátékból lett volna egy jelenet.
- Nem kell. Néztek már rosszabbnak is, mint leszbikusnak – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Pár pillanatig ott volt a nyelvem hegyén, hogy rákérdezzek, de végül inkább elvetettem az ötletet. Én ezt így sose mondtam ki magamról. Nem azért, mert szégyellem, egyszerűen csak … semminek tűnt más dolgokhoz képest. – És tuti, hogy nem felszedni akarsz, legalábbis…remélem, hogy nem vidámparkba hozod a barátnőidet – vigyorogtam rá. Kicsit szomorú lenne, ami azért elég ironikus. De sejtem, hogy a nők terén is hasonlóképp van, mint a férfiakkal. Legalábbis gondolom, ha egyébként is felvállalja.
Igaza volt, kissé zavart. Nem igazán szerettem, ha bámulnak, és inkább éreztem magam feltűnőnek, semmint vonzónak. Nem igazán foglalkoztam soha ezzel, nem is nagyon tudtam volna. A közhiedelemmel ellentétben, nem az a dolgunk, hogy vonzók legyünk. Aki prostihoz megy, valószínűleg egy tűzcsapot is megdugna. A dolgunk egyszerűen csak annyi, hogy… legyünk. Se több, se kevesebb. De közel sem olya egyszerű, amilyennek hangzik.
-  Ja, csak az a kis köcsög …  morgom a gyerek után nézve, akit elég gyorsan szem elől is tévesztek a tömegben. Az általános vélekedésekkel ellentétben, nincs bajom a gyerekekkel. Maru srácait kifejezetten kedvelem, de ezt soha nem fogom kimondani. De lássuk be, a gyerekek idegesítőek, ez egy megmásíthatatlan tény. – Buligyilkos – jegyeztem meg száj húzva. Pedig egy kis verés senkinek sem árt. Egy vidámparkban pedig lényegében legálisan mehetne az egész, kész haszon.
-  Persze, úgy értettem! És ha felborul, vagy kiesik, az csak hab a tortán – finomítottam az előző kijelentésem mosolyogva. Én jobban örülnék, ha felborulna, de hát az ember be kell érje néha kevesebbel is. – Tényleg az, szóval hátrébb, vagy letartóztatja – hessegettem arrébb a férfit, én is kihasználva, hogy Loise rendőr. Régebben el nem tudtam volna képzelni azt, hogy szóba álljak velük, most pedig élvezem a jelvényük nyújtotta előnyöket. Gyorsan változik a világ.
-  Nyugi, itt nem mi vagyunk a prédák – mosolyogtam Loisera, mikor beszálltunk és gyorsan felmértem, hogyan is működik a dolog. De mivel az a húgyagyú gyökér is simán tud menni vele, így nekem sem különösebben okoz problémát. – Látlak, kis köcsög! – vetettem oda a hangzavarban a srácnak, aki – bármit is mond Loise – szinte biztos, hogy rám vigyorgott. Egyből utána is eredtem, és úgy nagyjából fél perc múlva már hátulról beléjük is mentünk. Talán kissé erősebben, mint kellett volna, mert a srác mellett ülő ne elég szemrehányóan fordul hátra. – Előre nézz! – szólok rá, ahogy jobbra kormányzom a járgányt, és már vigyorogva fordulnék is újra előre, mikor jobbról belénk szalad valaki, és bár hallom, hogy egy mély férfihang valami bocsánatkérés félét rebeg, önkéntelenül is kiszalad a számon egy elég hangos anyád, amiért kis híján Loise ölében kötöttem ki. Nem igazán foglalkozom a rosszalló pillantással – mert szinte biztos, hogy van -, helyette inkább egyből utánuk eredek, ezúttal próbálva oldalra is figyelni, de úgy tűnik mindenki összefogott ellenünk. Mintha egy rohadt flipperben lennék, úgy pattogtunk ide-oda, néha még meg is pördülve, mikor két oldalról találtak el minket. Talán úgy tíz percig tarthatott, mire leálltak a gépek, így végül a frontális ütközés helyett éppen csak hozzáértünk a végén az egyik gyerek és az anyja dodzseméhez.
-  Mázlista rohadék – morogtam, ahogy kiszálltunk, átengedve a járgányt másoknak, miközben mi leballagtunk a pályáról. – Nem is volt olyan rossz. Leszámítva, hogy tuti összebeszéltek. De az egyikük majdnem kiesett, láttad? Az apja fogta meg – vigyorogtam, próbálva megkeresni az említett gyereket, de valószínűleg már rég beolvadtak a tömegbe. – Kár, hogy az igazi vezetés nem ilyen – ott az a sok szabály, meg a többi, nekem tuti nem menne. Ukrajnában régen vezettem traktort, de kétlem, hogy pont ugyanolyan lenne, mint egy kocsit. Ráadásul, azzal is elütöttem egy mobil wc-t.
- Sose gondolkodtál még tetováláson? – kérdeztem egyet hirtelen, miközben kerülgettem az embereket, akik nem voltak hajlandók két lépést tenni jobbra. Faszfejek. – Vagy neked nem is lehet, mi? – jut hirtelen eszembe. Elvégre rendőr, gondolom van valami megkötése annak, hogy mit engedhetnek meg maguknak és mit nem. Bár, ha így van, Westnél elég sokat tűrnek. – Ismerek egy csávót, jól csinálja és jön nekem eggyel, szóval jó áron pingálna ki – azt az apró tényt majd nem említjük, hogy zsaru, mert abban az esetben valószínűleg egyből nemet mond. Ahogy mindenki más is. Legyünk őszinték, rendőrt csak akkor látsz, ha már szarban vagy. Vagy biztosan abban leszel. Ez csak túlélőösztön.  

 | ⚶

Zofia&Heloise

They say oh my god I see the way you shine Take your hand, my dear, and place them both in mine

Ne a sarki gyrosost!, hördül fel bennem felháborodottsággal vegyes ijedelemmel az idegesítő belső hangom, akit valamiért nem érdekel, hogy Zofia nyilvánvalóan viccelt. Tudom, hogy nem kockáztatná azt a gyrost, tekintve, hogy az égiek ajándékozhatták meg a tulajt a recepttel. Nem tenné.
…
Ugye?
Természetesen messze nem ez a legfontosabb, úgyhogy gyorsan el is hessegetem a gondolatot. Majd aggódok emiatt, ha gyrosra vágynék, és furcsán néznek rám. Nem mintha amúgy ne néznének rám folyton-folyvást furcsán, mert amikor épp nem összevissza zagyválok valamit (mint most, csak fejben), akkor "csak" úgy akadok kínos témákra, mint a fémdetektorok szemétre. Szép kilátások; mint mindig.
- Nem, őt unalmasnak találtam. Énekel, süt, énekel, takarít, nem igazán volt megfelelő példakép, a szüleim még arra használták volna, hogy motiváljanak a szobám kitakarítására – rázom meg a fejem mosolyogva. Házimunka? Egy kisgyerek fejében? A legősibb ellenség. – Nem, én inkább olyan Csipkerózsika-féle lány voltam, már amikor Disney-hercegnőben toltam, persze. Szőke volt a haja, nem takarított a képernyőn, és összvissz húsz percet szerepel a saját filmjében, szóval tökéletes volt, hogy olyannak képzeljem, amilyennek akartam, vagyis… önmagamnak.
Az vesse rám az első követ, aki nem csinálta ugyanezt a kedvenc rajzfilmkaraktereivel! A self-insert teljesen normális dolog, mindaddig, amíg egy idő után kinövi az ember.
- Neked ki eddig a kedvenc Disney-hercegnőd? – vigyorodok el haloványan, visszaemlékezve Zofia lemondó arcára, valahányszor megnézetek vele valamit, ami kimaradt a gyerekkorából, vagy a popkultúrális edukációjából. Lemondó, határozottan lemondó, de ha épp nem altatónak használja a filmeket, szerintem még ő is élvezi őket. Valahol mélyen biztosan. – Fogadok, hogy Ariel, ha másért nem is, akkor a hajáért.
Érdekes, milyen gyorsan kötöttünk ki a Disney-hercegnőktől a vérnél és levágott ujjaknál. Kicsit talán aggasztó is.
- Jézusom. – Nem tudom, mi erősebb bennem, a döbbenet a történet hihetetlensége hallatán, vagy az elborzadás. Ha hívő lennék, keresztet is vetnék, így azonban azt a mozzanatot telepatikusan meghagyom anyának. A vallás soha nem töltött be kifejezetten nagy szerepet az életünkben, de anyának néha voltak hajlamai, amik közé ez is beletartozott. Meg Szent Pál szeretethimnuszának az imádata, az volt az esküvői fogadalma, mert szerinte „klasszikus”, és annál jobbat úgyse írt volna magától. – Ezért bírod olyan jól a véres horrorfilmeket.
Disney-hercegnők, vér és csonkolás, majd pedig a randevúzás. Egy átlagos nap az életemből.
- Ó, nem, ennél unalmasabb vagyok. Általában maradok a klasszikus vacsora-randiknál, de jobban belegondolva érdemes lenne megfontolnom a mozi-randik létjogosultságát. Ott nem kell beszélnem – teszem hozzá magyarázat gyanánt, még ha kétlem is, hogy Zofia ne értette volna az implikációt. Egy cseppet jobbat érzem magam, ha én pontosítok, és úgy tehetek, mintha nem lenne mindenki számára egyértelmű, hogy miért preferálnék egy mozitermet egy csendes vacsoraasztal helyett.
Ha ez egy normális beszélgetés lenne, megkérdezném Zofiát, ő milyen randikat preferál, de nem hiszem, hogy tudna bármi kellemesre gondolni, vagy hogy készen állnék a brutálisan őszinte válaszára. Ha ez egy romantikus komédia lenne, talán még azt is felvetném neki, hogy megmutatom neki, milyen egy jó randevú, de egyrészt, nem az, másrészt, ha megkínoznak se tudnék normális randihangulatot teremteni, harmadrészt pedig túl nagy köztünk a jelenlegi szituációban power imbalance, hogy kényelmes legyek bármi ilyesmi gondolatával, még ha csak viccelődök is vele.
- Alapból aggodalomkeltő, hogy buliként gondolnál a verekedésre, főleg egy gyerek ellen – dörmögök az orrom alatt, tükrözve Zofia szájhúzogatását.
Nem vagyok a gyerekek nagy védőszentje, az égvilágon semmi bajom nincs velük, a legtöbb esetben egész egyszerűen csak nem tudom, mihez kezdjek velük. Mint amikor a kezedbe nyomnak egy csecsemőt, te meg tartod magad előtt, hogy most mi tévő légy vele, miközben az egyikőtök nagyobbakat pislog, mint a másik. April gyerekeivel is azért jövünk ki olyan jól, mert megszántak, és míg April nehezített fokozaton lavírozik köztük, addig nekem a könnyített pálya jutott.
A dodzsempályához érve nem igazán aggódok különösebben Zofia bosszúján, mert hát őszintén, mégis mekkora sérülést lehet okozni egy dodzsemben ülve? Nyilván, ha dodzsem-nélküli, járkáló emberek között szálltunk volna a járgányba, máris jobban félnék.
Mégis, látva, hogy milyen alapossággal méri fel Zofia a lehetőségeket, felsír bennem valami egy biztonsági övért.
- Jéééééézusom! – sikkantom az első ütközésnél, elfehéredő ujjakkal szorítva mindent, amit csak kapaszkodónak tudok használni. – Ez nem a Halálos Iramban! – jegyzem meg, habár nem tudom, kinek szánom jobban: Zofiának, aki kicsit sem visszafogott (és akivel amúgy büntetés gyanánt sem nézetném meg azt a filmcsodát, szóval az utalás amúgy is süket fülekre találna), vagy annak a felelőtlen kölyöknek, aki még adja alá a lovat, és visszatámad, ennek hála egy fél Zofiával gazdagodok az ölemben, meg vélhetőleg egy-két lila folttal.
Fogalmam sincs, hogy kivívtuk-e mindenki más ellenszenvét, vagy csak így adódott, de hirtelen mintha mindenki csak és kizárólag belénk csapódna, egymásba pedig legfeljebb járulékos veszteség gyanánt. Mire a kör végére érünk, kétszer vertem be a homlokom, egyszer én estem át majdnem Zofia ölébe, és a vállaink és csípőink is jobban megismerték egymást, mint amit szükségesnek ítéltem volna meg.
- Ez gyerekként nem tűnt ennyire vadnak… - szállok ki imbolyogva a dodzsemből, az egyik kezemmel a sajgó oldalamat, a másikkal a homlokomon alakulgató púpot, és hálás vagyok Zofia jelenlétének, mert így legalább tudom, merre kell mennünk, anélkül, hogy figyelnem kéne az útra. – Ez is az öregedés egyik jele? Betöltöd a harmincat, és hirtelen a vidámpark is a túlélésről kezd szólni? Ez nagyon szomorú – morfondírozok halkan. Nem mintha Zofia értené a problémát, még csak 26, és nem, nem számítom bele, hogy milyen nehéz 26 év is volt az, ki kell várnia azt a maradék 4 évet, mielőtt panaszkodni kezdhetne ilyenek kapcsán. Nem én írom a szabályokat.
- Van jogosítványod? – érdeklődök, amikor sikerül rendesen beérnem, és nem csak utána vánszorgok. – Mert ha igen, elmehetnénk egyszer valami kevésbé sűrű forgalmú helyre, gyakorolhatod esetleg, ilyenek… - vetem fel, kissé félve, mert ugyan magát a programot teljesen ideálisnak találom, ha a dodzsem vezetéséből indulok ki, Zofia nem lehet egy türelmes sofőr.
- Vegyünk egy vattacukrot – kezdem el terelgetni egy bódé irányába, amikor megbizonyosodok róla, hogy bízhatok a lábaimban, és nem fognak összecsuklani alattam. – A cukor jót tesz ilyenkor. Meg amúgy is. Mértékkel, persze – bólintok nagy komolyan, nem akarok egészségtelen életmódokat hirdetni.
Abba inkább nem gondolok bele, hogy Zofiával jobb esetben is heti ötször take out kaját vacsorázunk, a maradék kettőn meg rántottát és tésztát, mert máshoz vagy nem értek, vagy nincs időm rá.
- Amíg nem látványos helyen van, kétlem, hogy bármiféle problémát okozna. Nem tudom pontosan, mi az erre vonatkozó szabály, tekintve, hogy még sose fontolgattam komolyabban tetoválást. Mármint, semmi bajom a tetoválásokkal, egyszerűen csak nem tudom, mit varratnék magamra – vallom be. Az egyetemista évek alatt nem egyszer megfordult a gondolat a fejemben, de inkább csak olyan „mi lenne, ha” alapelvet követve, sose gondoltam, hogy komolyan csináltatnék bármit is, ezért nem is nagyon gondolkodtam rajta.
Az eset után több fórumon is olvastam, hogy vannak, akiket átsegítenek a biztató, erőt adó üzenetek, de… nekem ez inkább csak egy újabb emlékeztetőt nyújtott volna. Fizikai billogként csatlakozott volna mindahhoz, amit lelkileg cipeltem, és kétlem, hogy több súlyt elbírtam volna összeroppanás nélkül.
- Sokszor látom amúgy embereken az elhunyt kisállataik memoárjait; el tudnád képzelni, hogy esetleg a virágaimat örökíteném meg így? – viccelődök egy apró mosollyal. A virágminta hirtelen nem hangzik rossz ötletnek, de az meg olyan általános, nem? És nem tudom, mit akarnék vele mondani, vagy mit jelentene a számomra. – Akkor nem sok szabad bőrfelületem maradna. Na és veled és a tetoválásokkal mi a helyzet? Hányat birtokolsz? Éééés, ami majdnem ilyen hasonlóan fontos, milyen ízt kérsz? – kapom elő a tárcámat a farzsebemből, ahogy elérjük a vattacukorra várók rövid sorát.

‑ Szóval… unalmasnak képzelted magad? – pillantok rá kicsit értetlenül, de nem megbántani akarom ezzel, szóval remélem annyira nem veszi magára. Csak nem egészen tiszta. Néha nehéz őt hova tennem. Van, hogy határozott, néha meg nem, pedig nincs rá oka. Egyszer összeszedett, máskor belőve is tudatosabban beszélek, mint ő. – Az Anasztáziát elég sokszor láttam – vonom meg a vállam. Az sem orosz, de még az oroszok is jobban szimpatizálnak vele, mint akármelyik másik Disney cuccal. – A szépség és a szörnyeteg egész aktuális volt, mikor próbáltak eladni az undorítóbbnál undorítóbb alakoknak. De nekem több eszem volt, mint annak a picsának – már a nevére se emlékszem annak … azt se tudom, hogy hercegnő volt-e egyáltalán. Nem sok mindent tudtunk nézni, és tévéje is csak annak volt, aki éppen tudott egyet lopni a szomszédból kihalóktól, szóval a választék elég szegényes volt. – Az Aladdin se volt rossz, bár nem bírom a cigányokat. Tudom, ők … indiaiak vagy mi, de azok is csak keleti cigányok – legyintek egyet, mielőtt esetleg Loise megszólna, amiért nagyon… passz, ez rasszista? A mi környékünkön nem voltak sokan, csak néhány, de azok szaporodtak, mint a nyulak, viszont tovább is álltak. Amerikában utáltam meg őket. Az összeset. Főleg azokat, akik arabnak hívják magukat. Mintha a szarnak adnál egy pofont.
‑ Az életem egy horrorfilm – mosolyogtam Loise-ra. Nem igazán volt választásom, nem lehettem túl válogatós, vagy finnyás sem. Lényegében gyerekkorom óta dolgoztattak ilyen, vagy olyan módon. Arra felé ez nem volt ritka, vagyis… nálunk az volt, de csak, mert a többség közelebb volt a koporsóhoz, mint a mosdóhoz.
‑ De sötét van, és egy terembe vagy zárva. A perverzeknek ez kedvez. Bár rendőr vagy, lelőheted őket. Azért így könnyű – mosolygok rá. Persze, tudom, nem lőhet csak úgy le valakit. Ezt már elmagyarázta, miután a folyosó végén lakó öreg hölgy beárult engem, mert azzal mertem fenyegetőzni, hogy Loise majd lelövi őt. Pedig azt a nőt szerintem még maga Jézus Krisztus is kilyuggatná.
‑ Könnyű célpontok és nem ütnek vissza. És kurva idegesítők – teszem hozzá, ahogy a hangoskodó utódok felé pillantok, akik mögött kivétel nélkül ott állnak a büszke arcú szülők. Gőzöm sincs, hogy miért vágnak ilyen pofát. Főleg nem az a kockás ingű vörös hajú, fehér férfi, amelyiknek a gyereke feketére sikeredett.
De pont úgy mentem neki a fekete kölyöknek, mint az összes többi fehér szarosnak, úgyhogy egy szóval sem mondhatják, hogy faji alapon bármelyik kis szemétládát is előtérbe helyezném. Azt se mondom, hogy nekem van igazam, de azért ezekre ráfért egy alapos keretezés. Az egyik hallottam, ahogy lekurvázott minket. Ezt majd tíz év múlva mondhatja csak anélkül, hogy megüssék.
‑ Nincs, de vezettem már traktort. Mondjuk nekimentem egy pajtának – vonom meg a vállam. De a traktor biztos más, mint egy autó, nem? Bár azt nem mondanám, hogy különösebben vonz a vezetés, pedig itt még jól is jönne. Úszni sem tudok, de annak viszonylag ritkán érzem szükségét a mindennapokban.
‑ Járni is megtanulsz tőle azt mondják – vigyorogtam rá, és kissé gonosz mód a vállammal is meglöktem őt, de úgy, hogy ne boruljon fel. Bár, ha mondjuk megbotlik és elesik akkor lettem volna csak igazán gonosz, mert tuti hangosan röhögtem volna. – A virágok nem is rossz ötlet, jól tudnak kinézni. De ne rózsát meg ilyet, hanem valami egyszerűt – bár talán Loisenak mégiscsak jobban állna valami… nem is tudom, színesebb? Bírom a tetoválásokat, de sose csináltattam önszántamból. De nem ártana, mert a meglévők elég árulkodók. – Kettőt. De mindkettőt át kéne üttetnem. Nem túl közkedveltek erre, és árulkodók is – mutattam a jobb gyűrűs ujjamat, amiről lehúztam a gyűrűt, ami eddig a tetoválást takarta. Sarló és kalapács. Nem túl nagy, és csak azért csináltattam, mert Roman jó orosz módjára az egész világ helyett siratta a Szovjetuniót. – Egy nyolcágú csillag viszont már feltűnőbb. Ezért nem hordok kivágott cuccokat – valamivel a kulcscsontom alá, a mellkasomra böktem az ujjammal, ahol a tetoválás volt. Ez volt a mi … billogunk, ha úgy tetszik. Időnként megvédett, nem szarakodtak velünk, ha tudták, hogy kikhez tartozunk, de most olyan volt, mint egy kicseszett célkereszt. – Rágó gumisat. Az kellően elbaszottnak hangzik – válaszolok a legfontosabb kérdésre is, kicsit közelebb hajolva, hogy lássam miként is készül a cucc, de egyből visszahőköltem, mikor megütött a tömény cukor illata.
‑ Nem csoda, hogy utálnak titeket jenkiket mindenhol, ahol a ruszkik voltak. Ez a szar tényleg jó. És gumicukor íze van – konstatálom meglepve, már tele szájjal, jó ízűen nyámmogva. – Még néhány ilyen és be is tudnék állni tőle – a cukorbetegség még pont hiányzik azoknak a dolgoknak a listájáról, amik megkeserítik az életemet. – Ezzel meg a gyors kajákkal az se csoda, hogy el vagytok hízva. Mondjuk te pont úgy nézel ki, mint aki salátát is salátával eszi – ez igazából bók volt, mert tudtam, hogy nem azt eszik, tekintve, hogy együtt ettünk az elmúlt időben. Jó a genetikája, mázlista. Nem, mintha én olyan nagydarab lennék, de az én esetemben ezt nem a genetika teszi.
‑ Ahhoz ott mit szólsz? Nem tudok senkit megölni vele – böktem az állammal valami céllövölde féleség vele. – Nyerhetsz nekem valami baszott nagy plüssállatot. Aztán elajándékozzuk. Vagy drogot csempészünk benne. Most, hogy mondom, nekem fura annak a fickónak a feje. A turbánimádó ott jobbra. Én mondom, hogy épp lopott a kasszából, vagy … belehugyozott, de az arcára van írva, hogy csinált valamit – Loise pedig rendőr, szóval akár le is tartóztathatná. Egy vattacukorral a kezében ez garantáltan milliós youtube megtekintéseket eredményezne.
– Utánajárok ‑ kacsintottam Loisera, és még mielőtt elkaphatott volna, már a tömegen átverekedve magamat ott is voltam a fickó mellett.
- Mit adhatok? – kérdezte fáradtan.
- Heroint.
‑ Hogy... mi?
- Le van tartóztatva – szívattam egyelőre még halál komoly arccal, és még csak a vattacukor se árult el, mert a fickó nem nevetett, csak nézett maga elé, mint aki szoborrá dermedt. Én mondom, valamit rejteget.  

 | ⚶

Zofia&Heloise

They say oh my god I see the way you shine Take your hand, my dear, and place them both in mine

- Nem! Mármint, de, utólag belegondolva nem voltam túlságosan különleges semmiben, és elég hétköznapi hobbijaim voltak, bár nyilván egy gyerek sem szeret átlagosként gondolni önmagára, de úgy értettem, hogy mivel Aurora hercegnőnek nem volt túl sok személyisége, így a saját arcképemre formálhattam – magyarázom, itt-ott kissé megszaladó vagy éppen megmakacskodó nyelvvel, így a mondat furcsa, sajátos iramot vesz fel, a rendes beszédtempó és a hadarás között váltakozva. – Ó, az Anasztázia is gyönyörű! Mindig sírok a volt egyszer egy december alatt– vallom be, csak egy egészen kicsit szégyenlősködve a tény miatt. Sokan vannak ezzel így, nem szabad hagynunk, hogy megszégyenítsenek minket az érzelmeinkért.
Beugrik, hogy ez az egész mennyire ironikusan is hangzik, még a fejem biztonságában is; a meseízlésemet és az ezzel kapcsolatos érzéseimet gond nélkül felvállalom, mi több, szívesen beszélek is róluk (kivéve, ha Mustafa haláláról van szó, azon még nem sikerült túllépnem), de ha bármi komolyabbról van szó, addig mekegek és makogok, amíg magunk mögött nem hagyjuk a témát, ha másért nem, hát kényelmetlenségből. A terapeutám biztos imádná ezt is kielemezni.
Épp megdicsérném Zofiát, amiért nem esne a Stockholm-szindróma áldatlan medreibe, mert ez egy felettébb bölcs döntés, még úgy is, hogy vélhetőleg senki nem szimpatikus érzésekkel vág neki egy fogoly-fogvatartott kapcsolatnak (és úristen, miért gondolkodok részletesen ilyeneken?), amikor kénytelen vagyok felhördülni.
- Ne mondj ilyet, főleg ne hangosan! – szólok rá elképedve, és finoman megsuhintom a karját, inkább paskolás-, semmint ütésszerűen, miközben sietősen körbenézek, hogy nem vontuk-e magunkra valaki teljesen jogos haragját a nem teljesen polkorrekt beszélgetésünkkel, de úgy tűnik, jók vagyunk, és senki nem akar minket megverni. Még.
Sosem gondoltam úgy a mozi termekre, ahogy Zofia épp lefesti őket, de zavarba ejtő, hogy mennyire igaza van. Remek; egy hely, ahol nem kötelez semmi a szocializációra, mégis feszengeni fogok a legközelebbi látogatásom során. Ha eddig nem lett volna elég "érezd magad tőle kényelmetlenül magad" alapom.
- Miből gondolod, hogy magammal viszem a fegyveremet, ha moziba megyek? Most sincs nálam.
Technikailag a kesztyűtartóban van, biztos, ami biztos, gyakorlatilag tényleg nem viselem magamon. Kellemetlen lenne, ha kiesne egy hullámvasutazós kör közben, és a szerencsémet ismerve vagy valaki fejét találná el, vagy egy gyerek kezében kötne ki. Nem tudom, a kettő közül melyik lenne a szerencsétlenebb eset, de biztosra veszem, hogy bármelyik következne is be, a jelvényem leadásával fizetnék érte.
- Vannak köztük szerethetőek és kevésbé szerethetőek, de ez bármelyik korosztályról elmondható. Én több aranyos gyereket ismerek, mint bosszantót – mosolyodok el, egyszerre büszkén és bizonytalanul, és csakis azért hangzik egy leheletnyit hazugságnak a kijelentés, mert April gyerekei az egyetlenek, akiket közelebbről is ismerek, és az én jelenlétemben soha nem rosszalkodnak. Néha szemtelenek, de többnyire az élni, és élni hagyni elv alapján remekül kijövünk egymással. April elmondásai szerint a tombolást és lázadozást megőrzik neki.
Meglepetten szalad fel a szemöldököm, mielőtt halkan elnevetném magam. – Igen, ez a mentális kép valahogy pont úgy hangzik, amit könnyen el tudok képzelni tőled. Csodálom, hogy nem úgy szól a történet vége, hogy lerohantad a pajtát és áthajtottál rajta a traktorral. Egy filmben egy robbanással a hátad mögött zárták volna a jelenetet – csóválom meg a fejem, továbbra is mosolyogva.
Sokkal jobban alakul eddig ez a nap, mint ahogy számítottam rá. Persze ez nem feltétlenül nagy bók, tekintve, hogy az elvárásaim sem voltak túlságosan magasak, de tudjuk, hogy aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Mindig a legváratlanabb pillanatokban köszön vissza egy a nagymamám rengetegsok közmondásából.
Valószínűleg ezzel a gondolattal el is kiabáltam az egész napot, de erre egyelőre inkább nem gondolok, és akkor aggódni sem fogok rajta. Még.
- Milyen virágot tudsz elképzelni, ami egyszerűbb a rózsánál?
Soha nem voltam egy kifejezetten nagy művészlélek, a tánc volt az egyetlen kivétel, amiben valahogy sikerült megállnom a helyem, és ott is messze voltam a tehetségestől, de annyira emlékszek az általános iskolás művészet óráimról, hogy rózsát mindig egyszerű volt rajzolni. Mondjuk az úgy is nézett ki.
- Ó – érintem meg Zofia ujját, hogy picit közelebb emeljem a szememhez. Nem is tudom, mit mondjak. – Hát… legalább pici, talán nem olyan nehéz rá más mintát találni. Gondolkodtál már rajta, hogy mit szeretnél a helyükre? – kérdezem, ahogy elengedem a kezét, hogy visszahúzhassa a gyűrűjét.
A vattacukros bódéhoz érve előhúzom a tárcámat, Zofia választása alapján kérek magunknak egy rágógumisat, majd fizetés után kicsit hátrébb állok, amíg készül.
- Imádni fogod. Olyan lesz, mintha egy élénk pink felhőt ennénk, aminek egyszerre van fogkrém és cukor íze. Szörnyen hangzik, de isteni. Nem mintha bárki az ízéért enné, ebben az élmény az igazi – mesélem, és visszaadom a korábban kapott váll lökést is.
Én veszem át az édességet, és előbb természetesen Zofia felé nyújtom, mielőtt leszakítanék magamnak is egy darabot. El is felejtettem, hogy mennyire ragadós az egész, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy valahogy Zofia arcához kellene érintenem az ujjaimat, de nem, nem vagyok ennyire bátor és a halálvágyam sem ilyen erős.
- Kedves vagy, hogy ezt mondod, de évek óta nem vagyok formában. Az egyik atlétika fan kollegám tökéletesen megfogalmazta, hogy ugyan nincs rajtam felesleg, de izom sem, és ez szerintem tökéletesen leírja az testalkatomat – jegyzem meg két falat vattacukor nyammogása között.
Ha csak szimpla, hétköznapi életet élő barátnők lennénk, itt jegyezném meg, hogy még ő beszél, látva, hogy mennyivel karcsúbb nálam, de nem vagyunk azok, és Zofia sem a saját választásának köszöneti az alakját. Egy rövidke, múló pillanatra elillan a jókedvem, és csak annak ígéretével tudom visszatartani, hogy megfogadom magamban; vacsorára valami rémesen laktatót és egészségtelent eszünk. Megnézném Zofia reakcióját egy igazi, hamisítatlan amerikai steakre, szerintem élvezné.
- Hm, jól hangzik – fordulok a mutatott céllövölde felé. Nem hazudtam, tényleg egész jól célzok, úgyhogy még esélyt is látok valami jelentőségteljesebb nyereményre. Ami alatt azt értem, hogy nagyobb, mint a tenyerem. Aztán természetesen ismételten hápogni kezdek. – Turbánimádó? Jézusom, Zofia, nem mondhatsz ilyeneket hangosan!
Ami azt illeti, gondolni sem túl szép ilyenekre, de haladjunk kis lépésekben.
- Mégis hova… Zofia! – sietek utána, amikor faképnél hagy, és kecsesen körbeszlalomozik a gyerekek és lufik kisebb tömegén.
A szellő az arcomba lök némi vattacukrot, mire prüszkölve söpröm azt félre, kissé megtépázva vele a még pálcikán lévő részeket is. Remélem, valami rózsaszín áll ki a szemöldökömből, mert az minden bizonnyal jót tenne az amúgy sem túl biztos lábakon álló autoritásomnak.
- Mit művelsz? – ragadom meg halkan sziszegve Zofia felkarját a szabad kezemmel. A helyzet kényelmetlen is, zavarban is vagyok, és LÁTOM a szemem sarkából, hogy tényleg beleragadt némi vattacukor a szemöldökömbe és a hajamba, de nem felejtem azt sem, mi mindenen ment már át, ezért különösen ügyelek rá, hogy ne legyek túl erőteljes, épp csak hozzáérintem az ujjbegyeimet. Inkább csak azért, hogy tudja, hogy mit csinálok, és nem azért, hogy érezze is.
- Nagyon sajnálom, uram, a barátom csak… viccel – fordulok a zaklatott férfi felé. Arra számítok, hogy harag fogad, ismerve a legtöbb New York-i vehemenciáját, de minimum értetlenség és zavartság, de az úr csak bámul ránk tág szemekkel, és lassan pislog. Kellemetlenül felborzolódnak a hajszálak a tarkómon. Sokkot kapott volna? Mitől? – Még egyszer elnézést, de... jól érzi magát?
- Te jól érzed magad? Mit mondtál neki? – kérdezem meg halkabban Zofiától is, immáron komolyabb hangszínnel. Ha nem ez a reakció nem Zofia polgárpukkasztásának az eredménye, akkor rendben, beismerem, hogy talán lehetett valami Zofia megérzésében. Jó nyomozó lenne; majd megemlítem neki, ha arra vágyok, hogy kiröhögjön.

‑ Gyerekként senki se különleges, csak úgy mondják. Mármint, egy átlag gyerek miben tud kiemelkedni? Legfeljebb több fikát eszik, mint a többi – vonom meg a vállam, ezzel próbálva … nem is tudom, vigasztalni őt. Gyerekként felesleges arra törekedni, hogy különleges legyen az ember. Az egyébként se mindig használ. De Loisenak végül is összejött. Ha azt nézzük, hogy kicsit olyan, mint aki altatón élne, elég jól megy a szekere, és majdnem annyi növény van a lakásában, mint az egész rohadt Central Parkban. – Az… jó. Én elég rég sírtam már – és ez jól is van így, mert legutóbb talán épp elég kemény elvonási tüneteim voltak és azon járt minden gondolatom, hogy fejbe lövöm magamat. Ami ismerve a kibaszott szerencsémet egészen biztosan nem jönne össze. Egyszer lőttem csak pisztollyal és akkorát rúgott, hogy elejtettem.
‑ Úgyse beszélik a nyelvet! – kértem ki magamnak Loisera pillantva, de aztán csak fújva egyet eleget tettem a kérésének parancsának. Megértem, hogy miért aggódik, én se beszélnék így, ha más helyzetben lennék. Van az a hülye mondás, hogy az ember csak akkor szabad, ha nincs már semmije. Ha valaki több akar lenni, mint egy két lábon járó halálraítélt, akkor meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy mindig lesznek falak, amik lezárják az utat. De még mindig jobb visszafordulni, mint szarrá törni magad egy szakadékban.
‑ Én mindenhova magammal vinném. Nem kell sorban állni, sőt, ha ügyes, fizetni se. Egyszer kölcsönadhatnád – vetem fel az ötletet komolytalanul, de nem teljesen volt az. Jól tudom, hogy nem adná oda, én pedig csak akkor próbálnám ellopni, ha már kurvára ki lennék, ami bármi meglepő, még odébb van azért. Plusz, nem bánok jól a lőfegyverekkel, úgyhogy az a tervem, hogy kirabolok mondjuk egy benzinkutat, ugrott.
Némán sóhajtok, igazat adva Loisenak. Manu gyerekeit én is bírom, bár sose vállalnék értük felelősséget, de senkiért sem, szóval nem miattuk van. De végül minden aranyos gyerek felnő, és a legtöbbjükből címzetes geci lesz, nem mindegyik váltja majd meg a világot.
‑ A valóságban a tehenek is elfutnak, nem olyan könnyű őket telibe kapni őket – osztom meg vele a megfigyelést, amit akkoriban vontam le. Alaposan elvertek utána, de nem az volt az első, sem az utolsó eset. Néha kíváncsi lennék arra, hogy mi is folyik ott. Hányan élnek még azok közül, akiket ismertem. Sose mennék vissza, még innen se. Így tanul meg az ember ragaszkodni mindig az aktuális szarhoz.
­‑ Passz. Páfrány? – bár az nem virág, azt hiszem. Egyébként is, miért csak virágot lehetne? – A rózsa az … megtévesztő, tudod? Nézed, hogy milyen rohadt szép, de valójában megszúr, vérzel tőle – és mindenki olyat csináltat magának. Az emberek minden jó dolgot tönkre basznak, ha elegen kapnak rá. – Nem. Ami azt illeti, időnként jól jöttek. Megvédtek, elég ironikus, mi? – a maguk módján olyanok, mint egy jelvény. Az életünk nem oszt és nem szoroz, de ha megölnek jó pár orosz lányt, annak következménye lesz. Pótolható árú vagyunk, de az üzletnek árt, ha túl gyakran kell cserélni. Most már célkereszt is, de kitudja mikor jön még jól.
‑ Uh. Ez… cukor – állapítom meg, egyetlen darabon nyammogva hosszú másodpercekig. – Sok cukor. De nem rossz, ha nem lenne a heroin … ‑ hagyom nyitva a mondatot, de csak viccelek, persze. Azaz, a heroin sajnos van. Sok függő titkolja, hiába egyértelmű. Én sose próbáltam eltitkolni. Időnként talán tagadtam, de sose azért, mert szégyelltem. Ez gyengeség, olyan, amit kurva könnyű kihasználni.
‑ És az izom olyan fontos? – kérdezek rá. Rendőr, szóval gondolom valami felmérőn át kell mennie, de ezen kívül miért kell neki? Van egy pisztolya, az üti az izmot. – Amúgy is, a lényeg, hogy nincs felesleg, nem? Mintha az olyan rohadt rémes lenne – pedig egyáltalán nem az. Sőt. De amíg világ a világ, mindig is ez lesz a szépségideál. Bekajáltatják az emberekkel, elveszik az önbizalmukat, nem néznek majd tükörbe. Ami igazán szép, sosem igazi. Ott vannak azok a sztárok a tévében, a színészek és színésznők a filmekben, amiket Loise nézetett velem. A néző irigy rájuk, eszébe sem jut, hogy napi tíz órát baszakodnak velük, hogy kinézzenek valahogy. Az életük pedig másból sem áll, mint megfelelni a világ igényeinek. Elég szolgalelkű egy dolog.
‑ Én? Semmit! A szőnyegimádót kérdezd – böktem az állammal Mohamed felé. Gőzöm sincs, hogy hívják, csak tippelek. – Nem, nem viccel – ráztam meg a fejemet, ellentmondva Loise-nak, ami Mohamed fejében láthatóan nem oszlotta a ködöt. – Hogy kérek heroint. Ja, meg, hogy le van tartóztatva. De csak az elsőt gondoltam komolyan, a másodikat majd eldöntöd, de én letartóztatnám.
‑ Én ... amerikai állampolgár vagyok…
‑ Látod? – fordultam Loise felé. – Be van állva, mint a szar, hülyeségeket beszél.
‑ Kérem menjenek innen, dolgoznom kell…
‑ Egy bombán? – vágtam a szavába egy kérdéssel, mire totálisan lefagyott. Ha nem lett volna köztünk egy pult, segítek felszedni az állát a földről. Szerencséjére elég nagy volt a zsivaj, így nem hallotta senki, pedig nem suttogtam. – Azt add ide – mutattam az ujjammal az egyik kissé megtépázott plüss medve felé. – Haver, ő itt rendőr. Add a medvét! – mutattam Loise-ra, hogy meggyőzőbb legyek. Remélem itt a jelvénye, de ha nincs, akkor az is elég, ha nagyon morcosan néz. Ha tud olyat.
Nem azt mondom, hogy igazam lesz, de ha valamihez értek, akkor azok a drogok. Már volt szerencsém egy-két dílerhez, akik hasonlóan intézték a dolgukat. Ártatlannak tűnő tevékenységen át, amiről elsőre fel sem tűnik az embernek. De láttam, hogy Mohamed miként számolta a pénzt, amit az előbb kapott. Annyit száz célbalövőtől sem kaphatna.
Nem igazán finomkodtam a medvével, amit végül sikerült kivennem a kezeiből, a varrásánál széttéptem, hogy beférjen a kezem, majd amint kitapintottam valamit, már elégedett arccal is húztam ki egy … ‑ Gyűrű? Mi a szar?
‑ Hangulatváltozáskor színt vált, ha … ‑ hajolt közelebb a férfi, próbálva magyarázni valamit, de nem voltam vevő rá.
‑ Leszarom! – förmedtem rá, a gyűrűt Loise kezébe ejtve, miközben én könyékig eltűntem újra a medvében, de néhány hasonló bizsun kívül nem volt benne mást.
‑ Ez nem igazi drágakő, nem lopott – ezt főként Loise-nak bizonygatta, elvégre kettőnk közül ő volt a rendőr, meg a beszámítható is.
‑ Akkor honnan a pénz? És minek varrsz ilyen szarokat plüssökbe?
‑ Az én pénzem, korán reggel óta itt vagyok. A plüssállat pedig kincset rejt – mutatott a fejünk felett lévő táblára, amire tényleg ki volt írva az, hogy a plüssállatok ”kincseket” rejthetnek.
‑ Hát ez elég elbaszott – jegyeztem meg, visszadobva az asztalára a félig kibelezett medvét. Elbaszott és hervasztó. – Te széttépnél egy plüsst? – néztem Loise-ra, majd vissza Ali-ra. – Miért nem adod külön?
‑ Csak erre van engedély. De ez nem károsít senkit, sokan csinálják! – tette sietve hozzá, Loise-nak címezve, miután rájött, hogy elárulta magát.
‑ Tudtam! – mutattam a fickóra, kis híján kiszúrva a szemét, mert hátra kellett ugrania. – Én azt mondom börtönbe vele – fonom össze a kezemet magam előtt, vigyorogva nézve Loise-ra. Lehet, hogy nem pont azt csinálta, amire gyanakodtam, de tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Azon kívül, hogy milyen rohadt sok pénzt össze lehet szedni egy ilyen célbalövő szarsággal. Én pedig még takarítani akartam jönni Amerikába.

 | ⚶

Zofia&Heloise

They say oh my god I see the way you shine Take your hand, my dear, and place them both in mine

- Tegyük fel, hogy ez mind szép és jó – mellesleg nem az, ezt te is tudod -, de mihez kezdenél, miután eljöttél a boltból és a kamerafelvételeknek hála körözés alatt állnál? – kérdezek vissza, a témához mérten egészen derűsen, köszönhetően annak, hogy tudom, Zofia viccel, de ettől függetlenül érdekel a gondolatmenete.
Annyira eltérő mód működött az agya az enyémtől, és tudom, ennek részben azok a tragikus, az előbb hallott, neveltetésből és Zofia közelmúltjából adódó okai vannak, valahol tehát helytelennek érzem, hogy ezt érdekesnek tartom, valahol viszont úgy érzem, hogy ilyen indokokból adódóan figyelmen kívül hagyni az érdeklődésemet szintén butaság. Néha (sokszor) nem értem az agyamat, de kezdem megszokni, hogy egész egyszerűen nem tudok problémamentesen létezni, ezért lassacskán már magamnak generálom őket. Szép kilátások a jövőre nézve.
- Milyen költői – nevetek fel halkan Zofia megfogalmazására. Egy pillanatig érzem a késztetést, hogy kimagyarázzam, hogy nem rajta nevetek, inkább csak vele (vagy ha azt nem is, mellette), végül azonban visszafogom. Szerintem Zofia is tudja, úgyhogy megelőlegezem neki ezt a bizalmat. – Ha így nézem, egy rózsa nagyon illene hozzád. Vagy egy kaktusz. Egy virágzó kaktusz – pontosítok. A kaktuszok túlélők, ahogy Zofia is; olyan éghajlatokon boldogulnak, ahol kevés más növény marad meg. Nem mellesleg rendkívül hasznosak is: a belsejükben folyadék van, így ha valaha eltévedne az ember egy sivatagban (nem túl valószínű, de sose lehet tudni), érdemes felvágni a kaktuszokat. Fogalmam sincs, ezt honnan tudom.
Megértem, Zofia miért érzi hasznosnak a tetoválásait, a helyében minden bizonnyal én is így lennék ezzel, de ez megint egy elborzasztó gondolat. Már nem az, hogy meglátta benne a hasznot, sose az, hanem hogy megbélyegezték, mint egy vágóhídra szánt szarvasmarhát. Olyan helyeken háborít ez fel, amiket manapság ritkán érzek akárcsak megmoccanni is. Nagyon remélem, hogy előbb vagy utóbb Bell képes lesz végleg pontot tenni az ügy végére. Tudom, hogy ez még idő, és hogy a fejemben ideálisabb kép él a lezárással kapcsolatosan, de ez nem fog vissza a vágyakozástól.
Mindenesetre, hálás vagyok a vattacukorért (mondatok, amiket sose hittem, hogy kimondok), és a témaváltásért.
Lemondással teli kérlelő tekintetet vetek Zofiára a heroinos kommentje hallatán, de nem kommentálom.
- Mindenben van cukor, amiért élni érdemes – jegyzem meg inkább gyorsan. – Vagy sok-sok só. Esetleg zsír. Szóval minden, amiről azt mondják, hogy rossz nekünk.
Nem is értem, miért nem vagyok formában, tényleg.
- Alapvetően nem lenne fontos, de azért a rendőrségnél dolgozva nem árt, ha esetleg valaki nyomába kéne eredni. Ami amúgy sokkal ritkábban történik meg, mint ahogy hinnéd, de azért nem példátlan esemény.
Engem se izgatna túlságosan az alakom (egy egészséges pontig), ha nem tudnám magamról, hogy ilyen helyzetben valószínűleg két sarok után úgy lihegnék, mint aki hiperventillálni készül. Így azért úgy érzem, jobban oda kéne tennem magam. A hangsúly a feltételes módon.
- Ezért is jó, hogy elkezdtünk futni járni, ugye? – lököm meg a vállammal finoman Zofiáét. Biztos ő is így érzi.
Aztán Zofia hirtelen katapultál mellőlem, nekem pedig meg kell próbálnom felvenni vele a lépést, mielőtt valami nagyon meggondolatlant tenne. Ironikus, hogy az előbb beszélgettünk az engedetlen gyerekekről, és az általam ismert gyerekek soha nem okoztak akkora kihívást, mint Zofia.
- Zofia, az ég áldjon már meg, nem mondhatsz ilyeneket! – csattanok fel, amikor már nem bírom visszafogni magam, idegesen a hajamba túrva. – Sajnálom! Nem idevalósi – bizonygatom az úrnak. A félelem alatt látok megcsillanni némi jogosan hitetlen értetlenkedést, mintha azt kérdezné, „miért, mégis honnan jött, a Marsról?”, és még hibáztatni sem tudom érte.
Mivel nem látok más módot mihamarabbi szabadulásunkra, intek a bódésnak, hogy hagyja Zofiát randalírozni, majd kifizetem, és türelmetlenül dobogok az egyik lábammal a drogfelkutató kutyának állt lakótársam mellett. Ha tényleg drogot talál, majd bocsánatot kérek, addig viszont a lehető legidegesítőbb formámat próbálom nyújtani, amit mindig próbáltam elkerülni, de most nagyon vágyok rá. Nem tudom, hogy hálás legyek-e Zofiának, amiért ennyi távoli, már-már idegennek ható érzést ébreszt bennem (valahol jól esik tudni, hogy még képes vagyok rájuk), vagy bele akarjam fojtani egy kiskanál vízbe. Persze, nem komolyan.
Sóhajtva pillantok a tenyerembe ejtett – amúgy csinos – gyűrűre, és várakozásteljesen vonom fel a szemöldökömet.
- Mi? – lepődök meg aztán az árus válaszait hallva. – Mégis miért árulna azért plüsst, hogy széttépjék őket? Ez olyan… barbár – jegyzem meg, mire az árus már megint úgy emeli maga elé a kezét, mintha legalább fegyvert tartanék rá, és ugyanezt játssza el akkor is, amikor Zofia drámaian felé bök.
Ismét felsóhajtok és a tárcám után nyúlok. Pár dollárnál többet adok a táblán jelzett árnál, a szakadt plüssmacit és a gyűrűt Zofia kezébe nyomva.
- Szerezzen engedélyt vagy gondolja át az üzleti stratégiáját, ha nem akar gondokat a jövőben – teszem még hozzá, aztán habozva harapok az ajkamba egy plüss nyuszi láttán a pulton. Nem akarom, hogy széttépjék. – Ezt pedig… lefoglalom – húzom magamhoz közelebb. – Elnézést a kellemetlenségekért. Tényleg szerezzen engedélyt! Jelezni fogom a dolgot az illetékes osztálynak – emelem felé én is a mutatóujjamat a tőlem telhető legfenyegetőbben. Ki tudja, lehet, mire foglalkoznak vele (HA foglalkoznak vele), a bódénak és az árusnak már hűlt helye sem lesz.
Az egyik kezemben a nyúllal ragadom karul Zofiát, mielőtt széttéphetne még valamit, és pár lépéssel később megkönnyebbülten lélegzek fel.
- Néha olyan érzésem van, mintha egy öt éves barátja lennék. – Egy ötévesé, aki iszik. És drogozik.  – Nem csinálhatsz ilyeneket! És nem csak mások fenyegetésére és terrorizálására gondolok, hanem az elrongyolásodra. Ne tűnj el szem elől, mert aggódni kezdek.
Tudom, hogy azt ő sem akarja, mert megkaptam már egy párszor, hogy túlságosan sokat teszem.
- De tényleg egész jó érzéked van a hazugságokhoz – ismerem be kissé kelletlenül. Nem igazán szeretném pozitív megerősítéssel bírálni az ehhez hasonlókat, de ez az igazság. – És lett egy hangulatgyűrűd. Meg egy megfáradt plüssöd. Megvarrhatjuk, ha szeretnéd. Fuh, úgy érzem, éveket öregedtem. Kérsz egy kávét?

‑ Megkeresnélek téged, hogy segíts – vontam vállat, elmosolyodva. Valahol remélem, hogy azt hiszi, csak viccelek, pedig a legkevésbé sem. Nemcsak a kétségbeesett ember ilyen, de a függők is. Nem foglalkozunk másokkal, nem gondolunk a következő lépésre, csak arra az egyre, ami épp segít. Megbízhatatlanok vagyunk és felelőtlenek. Többek közt ezért is hagyom ki ezt a gyűlés szart, amire West szerint is jó lenne eljárnom. Semmi kedvem azt hallgatni, hogy mi a baj velem. Pontosan tudom, nem véletlen nem akarok vele foglalkozni.
‑ Kár, hogy minden kaktusz olyan, mint egy szúrós fasz – vigyorogtam rá. A legtöbb emberről szintén egyből erre asszociálok, úgyhogy lehet csak bennem van a baj, de szerintem nem véletlen nem futkosnak az emberek kaktuszt tetováltatva magukra. Én se akartam soha, mikor idehoztak, sok választásom már nem volt. Mostanra kicsit megbarátkoztam velük. A tetoválások …takarnak, elfednek, elterelik a figyelmet arról, amit nem szeretnénk, hogy mások lássanak.
‑ Pedig téged olyannak nézlek, aki magassarkúban is tud futni – jegyzem meg. Loise nőies volt, ha nem is szereti, de gondolom hordott már, és járni is tud benne. – Valakinek biztos jó – sóhajtok fel, már csak a futás gondolatára is. Leginkább a sportáruháznak jó, ahonnét a szerelésemet vette Loise, merthogy nekem eddig csak fájdalmas légszomjat okozott a futás, az is biztos.
‑ Tartóztasd le miatta! Ma gyűrű, holnap bomba, igaz? – mordulok rá a fickóra, aki a bomba szó hallatán vad fejrázásba kezd. Ha nem úgy kezeltek volna egész életemben, mint egy darab szart, talán még sajnálnám is szerencsétlent, hogy egyetlen szóval lényegében bárhol megfélemlíthetem. De most nem éreztem mást, csak némi csalódottságot és valami füstölő szerű szart. Gondolom épp áldozatot mutatott be az istenének, vagy a franc tudja náluk mi a szokás.
A két középső ujjamat felmutatva hátrálok Loiset követve, csak akkor fordulva meg, mikor Loise karon ragad. Pedig néhány percig még álltam volna ott beintve a fickónak. – Nem is terrorizáltam! Lehetett volna abban a plüssben valami bomba is, mint abban a sorozatban! – fogalmam sincs mi a címe, de este kilenckor kezdődik. Annyi ilyen nyomozós szar van, hogy nem könnyű különbséget tenni közöttük. – Most ígérjem meg, hogy nem fordul elő többet? – az tényleg olyan lenne, mintha egy ötévessel lenne. Azok is minden szart megígérnek, és nem tartják be. Pont, mint én.
‑ Biztos valami átverés, mi? – pillantotta Loise-ra kérdőn, felhúzva a jobb ujjamra, amin már így is volt egy gyűrű. Most épp kék színű volt, ami gőzöm sincs mit jelent, és az irányt is voltak kételyeim, hogy fog-e változni a színe. Az arabokban sose lehet bízni. – Kettőt is – bólintok Loise kérdésére, és mivel én csóró vagyok – de ha lenne pénzem is így tennék – hagytam, hogy Loise vegye a kávét, míg én befoglaltam egy asztalt. A mit kérek kérdésre meg csak annyit mondtam Loisenak, hogy lepjen meg.
Az újonnan szerzett gyűrűt csavargattam az ujjamon, hogy elszórakoztassam magam, míg Loise újra fel nem tűnt. Közben fáradt pillantásokat vetettem az emberekre a tömegben, akik kígyózó sorokban vártak.
‑ Mi történt vele? – kérdezte mellettem egy kislány, aki a helybenhagyott plüsst nézte.
‑ Az élet – vontam meg a vállam, a legkevésbé megbotránkoztató választ adva azok közül, amikkel készülhettem volna. Loisenak ezért büszkének kéne lennie.
‑ Tessék, nekem nyuszim már úgy is van.
‑ Várj, mi … ? – kezdtem bele, hátra fordulva, de nagyon gyors volt, mert eltűnt a tömegben, mire megfordultam. Szóval valami ilyesmi érzés lehet Loisenak, ha egyszer csak eltűnök. Ahogy erre gondoltam, visszafordulva meg is pillantottam őt. Az új, teljesen ép plüssre pillantva csak megrántottam a vállam. – Megszánt egy kisgyerek.
‑ Szóval … akkor mi barátok vagyunk? – kérdeztem Loiset, magamhoz húzva az én kávés poharamat. Nem olyan rég azt mondta, hogy olyan, mintha egy ötéves barátja lenne. – A normális fajta? Nem az a… tudod – vagy nem, elvégre ő normális ember. Nekem főleg olyan barátaim vannak, akiknek legszívesebben kikaparnám a szemét, de kénytelen vagyok jópofát vágni hozzájuk, és ez viszont is igaz. Volt és van is kivétel, de úgy általában nem nagyon vagyok az a barát mágnes típus.
‑ Az elvonás. Nem viselem valami jól, ezért… ‑ mutattam az árus irányába, akit nemrég heroin kereskedelemmel vádoltam meg. – Amit West hozott a múltkor, már el is fogyott. Szar függőnek lenni, ha nincs nálad semmi – dőltem hátra, felsóhajtva. Peresze, függőnek lenni önmagában szar, de ez is csak pénz kérdése. Ha gazdag lennék, nem lenne vele probléma. Így viszont… csóróként szar függőnek lenni, ennyi az egész. – Lehet, hogy tudok egy dílert – pillantottam Loisera, kíváncsian fürkészve az arcát. ‑ Független, nem tartozik senkihez sem. Drágább, mint az a seggfej, akitől régen szereztem anyagot, de … most nála jobb nem ugrik be. Régebben párszor vettem tőle, eléggé kattant, de nem hülye. Nincs jobb ötletem – vontam meg a vállam, kortyolva a kávémból. Ez is sokkal jobb lenne, ha felütném valamivel. Nem várhatom el azt, hogy ők szerezzenek meg mindent, főleg mivel rendőrök, kockáztatnak, de a végtelenségig nem fognak. Úgyhogy itt jövök én.
‑ Az elvonót nem akarom, már mondtam Westnek is. A többi drogos társasága kétlem, hogy jó hatással lenne rám. Inkább… kéne egy saját vidámpark – amint tudok, kívánok is még kettőt. Az elvonónak az ötletétől is megfájdult a fejem. West nem mondta ki, mert okosabb ennél, de célozgatott erre, és talán Loise is párszor. Az elvonók veszélyesek, hiába az a funkciójuk, ami.

 | ⚶