Heart skipped a beat And when I caught it you were out of reach but i'm sure you've heard it before

Felnézek a falon ketyegő órára és sokadjára állapítom meg, hogy bassza meg, nagyon korán van. Ülök Lina konyhájában a pulton, csendben gőzölög mellettem a kávém, sokadjára próbálok rájönni, de nem igazán tudom megállapítani, pontosan miért dobott ki a meleg ágy, miért hiszi azt az agyam, vagy a testem, hogy ideje volt ma felkelni. Négyszer is össze tudnék készülni még ahhoz, hogy el kelljen indulnom dolgozni, fél tizenegyre jön az első vendégem, szóval nem kellene sietnem sehova. Valamitől mégis nyughatatlannak érzem magam, kicsit idegesnek, mintha valamit elfelejtettem volna, mintha valahol máshol kellene lennem, mintha tényleg mennem kéne valahova, nem pedig itt lógatnom a lábamat, és csinálni a nagy semmit.
De kétlem, hogy lenne jobb dolgom. Valószínűleg nem felejtettem el semmit, csak azért érzem így magam, mert valahogy soha nincs rendben minden az életemben, ami még a jó részekre is árnyékot vet olykor.
Vagy csak front van. Lehet, hogy peteérésem van. Mit tudom én.
Kortyolok a kávéból, a reggeli fekete csak megszokás, de kétlem, hogy képes lenne megnyugtatni, épp ellenkezőleg. Visszafekhetnék Lina mellé, bebújhatnék a testmelegbe, megpróbálhatnék visszaaludni is, de ilyenkor már sosem megy. Nagyon egyértelmű, mit akarok igazából csinálni, idegesen kocogtatják az ujjbegyeim a pult szélét, nyilvánvaló, hogy kezdeni akarnak magukkal valamit és én tudom, mire vágyakoznak, mi hiányzik, mire viszketnek. Rámarkolok a rideg felületre. Lehetne több önuralmam, nyilván lehetne, de hát sosem voltam arról híres, hogy fegyelmezett, vagy túlságosan tudatos lennék.
A táskámban van toll, mindig van, nem azért, hogy rajzoljak, hanem hogy időpontokat jegyezzek fel, bevásárló listákat írjak, jegyzeteket magamnak, hogy ne felejtsek el ezt, vagy azt. Van nálam mindig igazából egy kis doboz is, ceruzákkal és egy kis készlettel, amivel bármikor keverhetnék ki tust. Néha benyúlok a táskába, ha úton vagyok valahova és babonásan rászorítok, de egyébként a doboz tartalmához hónapok óta nem nyúltam hozzá. Lassan már lehet, hogy egy éve sem. Most sem tartom jó ötletnek efféle munkához látni Lina konyhájába, de azért teljesen nem tudom legyűrni a rutinos ingert.
Előveszem a tollat, és letépek egyet a kis négyzetalakú, színes jegyzettömb lapjai közül, amit az egyik polcon találok. Ha nincs rendes papírom, vásznam, nincsenek igazi munkaeszközeim, nincs igazi alanyom, talán csalhatok egy kicsit, megcsalhatom magamat, az akaratomat és az érzéseimet egyaránt. Visszahajolok a pultra, ott kezdek el óvatosan felskiccelni valamit a kis darabka papírra, persze nem igazán tetszik semmi, amit csinálok, vagy négy lapot is belegyűrök a kukába.
Az ötödik egész tisztességes lesz, egy mókás külsejű csiga, nagy szemekkel és kisebb mestermunkának is beillő, részletesen kidolgozott házzal. Nem utálom. Annyira nem utálom, hogy már arról fantáziálok, húzok mellé egy szövegbuborékot, beleírom, hogy "szia!", kiragasztom Lina hűtőjére, de majd úgy teszek, mintha semmi közöm nem lenne hozzá, vagy hogy azt mondom, a táskámban találtam, úgy kaptam valakitől melóban, nem emlékszem, kitől. Mintha egy pillanatig akarnám, hogy ez az egész visszakússzon az életembe, újra a részese legyen, de nem jutok el odáig, hogy a tervből bármilyen tekintetben valóság legyen, mert egyszer csak azt veszem észre, hogy Lina valamikor ügyes csendességgel belopózott a konyhába és engem néz, és... és ekkor már inkább arra gondolok, hogy remélem, inkább a fenekemet, vagy az arcomat nézi, nem azt, amit csináltam, mert ahogy észreveszem, hogy itt van, úgy kapom fel a fejemet, mint akit rajtakaptak valamin, amin nem szabadna, és azzal a lendülettel, ami a következő tollvonásomat vitte volna, kezdem el a kezem alá gyűrni azt a szegény csigát, mintha nem számítana egyáltalán. Ha nem számítana, akkor mondjuk nem lenne ilyen ijedt, szinte pánik-szerű a mozdulat.
- Jesszus, észre sem vettelek, a szívbajt hozod rám - mintha egy kicsit még a hangom is remegne. Lina mondjuk tényleg megijesztetett, bár egyáltalán nem úgy, ahogy most azt sejtetni akarom - Felébresztettelek? Még állati korán van...

Heart skipped a beat And when I caught it you were out of reach but i'm sure you've heard it before

- Dehogy, nem zökkentettél ki, csak meglepődtem - kicsit megköszörülöm a torkom, most már nagyjából normálisnak hallom belülről a hangomat, és ahogy kicsit kisimítom a homlokomból a babahajakat, csak remélem, hogy ez pont egy ugyanolyan átlagos, könnyed mozdulat, mint bármikor máskor - elvégre mitől is lenne más ez a reggel? Ez is csak egy reggel, még kicsit szürkésen derengenek odakinn a fények, épp lekapcsolták belőle a narancssárgán világló utcai lámpákat, a kávé is csendben gőzölög, az illata is pont ugyanolyan, mint bármikor máskor és hirtelen én sem lettem valaki teljesen más.
Pedig kimondottan, kitartóan szeretnék valaki más lenni, valaki, aki nem cseszte el ilyen irdatlanul, valaki, aki egy kicsit kitartóbb, valaki, akiben jóval több a harci kedv és az elszántság, meg csak úgy egyáltalán, valaki, aki ennél azért jobb. Vagy legalább csak annyira jó, mint amennyire Paulék azt gondolják, hogy jó vagyok, meg néha úgy érzem, Lina is jobbnak képzel annál, ami valóságos. Olyan is szívesen lennék.
Helyette én olyan vagyok, aki félszegen elmosolyodik, nyom egy puszit a feje búbjára, ahogy kicsit odadől a vállamnak, és közben majdnem észrevétlenül, teljesen a tenyerembe gyűröm a papírt, amire eddig rajzoltam, a tollat meg csak úgy mellékesen hagyom kigördülni az ujjaim közül, mintha eddig nem kapaszkodtam volna belé. De az életem már nem olyan, hogy igazán tudnék, vagy akarnék ilyesmibe kapaszkodni, de például itt van helyette Lina, aki ahogy megérkezik, nem csak elűzi az ujjaim nyugtalanságát, de valamiféle lanyha, indokolatlan bűntudattal tölt el, amiért sosem arra vágyakozom igazán, amim van, hanem arra, amim nincs.
- Aha, kidobott az ágy - vonom meg egy picikét, kicsit úgy félgőzzel a vállamat, nem azért vonogatom itt magam, mintha le akarnám rázni, vagy ilyesmi, bár azért lehet, hogy nem lenne olyan rossz, ha kiszökne mosdóba, vagy tusolni, én meg szépen darabokra cincálhatnám ezt a fecnit, amit most jobb híján a tenyeremben gyűrögetek, és a kezem igyekszik elszökni a kávés bögréig, hogy ártatlanul rámarkolhassak, mintha a porcelán meg a bőröm között nem lenne semmi.
De legalábbis, semmi látnivaló, Lina azonban bizonyára elcsípett valamit a korábbi ténykedésemből, legalábbis a szavaiból, és épp a bűnös kezemhez nyúló mozdulatából kénytelen vagyok erre következtetni. Ösztönösen siklom ki az érintése alól, pedig többnyire nem szokásom, de most megszököm, és tényleg megfogom a kávés bögrét - Semmi érdekeset. De főztem kávét, maradt még, melegítsek neked? Sőt, akár ágyba is vihetem neked, ha csak miattam keltél fel, de visszabújnál... - nyilván eszem ágában sincs egyenesen játszani, a mindenféle, évek során kifejlesztett védőmechanizmusaim aktív működésbe lépnek, bár régen soha nem ilyesmire használtam, nem rejtegettem ilyen vehemensen az életem bizonyos aspektusait, mint mostanában; a szabad kezemmel kicsit beleborzolok Lina álomtól kusza tincseiben, a tagadást, az apró füllentést (amit persze be sem ismernék) máris azzal akarom elkendőzni, hogy kicsit közelebb csusszanok hozzá, és megcirógatom az arcélét, mielőtt visszahúzódnék magamba.