Izgatott vagyok. Ezúttal én szervezem a randinkat, ami ha utánaszámolnék, biztosan meg tudnám mondani, pontosan hanyadik is, de miért lenne ez fontos? Az elmúlt hetek csodálatosak voltak, úgy érzem, egy folyamatosan emelkedő hullámvasúton csücsülök, minden pillanatban csak tovább növekszik az izgalom, a lelkesedés. Szeretem ezt az érzést, de komolyan, ki nem? A sok-sok találkozásunk azonban főleg publikus terekben történt, és ma szeretném valami személyesebbe is beavatni a lányt. Nem mondhatom, hogy egész nap erre készültem, de a találkozó előtti utolsó fél órában háromszor változtatom meg az outfitem, míg végül egy könnyű, apró virágmintás nyári ruhában lépek ki az ajtón, abban reménykedve, hogy nem ma fog tönkremenni az elmúlt napok csodás időjárása. A színházhoz közel találkozunk, Manhattanben; szerencsére a délutáni csúcs már lement, de így is bő fél órára van szükségem, hogy időben odaérjek. Útközben zenét hallgatok és az ujjaimmal dobolok - hátha az egész város megtudja, tényleg izgulok. Úgy tervezem, hogy addig maradunk, amíg jólesik. Ma este nincs előadás, bár volt egy főpróba, aminek mostanában kell, hogy vége legyen, úgyhogy mire a színházba érünk, már csak kis eséllyel futunk össze bárkivel is. Nem mintha illegális lenne barátnőket a backstage-be vinni, de azért nem szeretnék túl nagy feneket keríteni a dolognak a kollégák és a vezetőség előtt. A megbeszélt kávézó előtt állapodok meg. Szerencsére még nem fordult elő, hogy túl sokat (vagy éppen hiába) kellett volna várnom Cece-re, úgyhogy ezzel már nem idegesítem magam. A munkám viszont mindennél többet jelent nekem, és bár említettem már, hogy ezt azt ügyeskedek, most élőben is megnézheti a helyet, amit a második otthonomnak tekintek, és ezzel... Ezzel engedhetem magamhoz a legközelebb. Kiderül, mennyire díjazza majd az ötletet.
You're making me better You're making me bright You're making me fuller
Gyalog indultam neki. Nem mintha ne tartana órákig, de hé, igazából nincs jobb dolgom és egyébként sem szeretem a tömegközlekedést, a gyaloglás viszont megnyugtat. Egyébként is nagyon könnyűnek érzem most magam. Nem csak most, igazából egy ideje már sokkal könnyebbnek érzem magam, mintha valaki levett volna párat az általában a vállamon csücsülő kövekből. Nem a legnagyobbakat, de sok picikét, amik csak nehézkessé tették a mozgást. Nem vagyok teljesen hülye, (de) ez bizonyára Lina miatt van. Mert valahogy az egész nagyon könnyű, és én szeretem, ha könnyű, ha valamiért harcolni és gyötrődni kell, előbb feladom, semhogy elkezdeném, de vele, vagy érte nem kell hadakoznom. Találkozunk és jól érzem magam, jó kedvem van, és azzal mindenkinek egyet kell értenie, hogy az ilyesmiért érdemes élni. Még az olyan szerencsétlen, elveszett lelkeknek is, mint nekem. Ha soha semmi ilyesmi nem történne velem, soha semmi jó, nem igazán tudom, hogy rá tudnám-e venni magam arra, hogy újra meg újra kikeljek a takaró alól reggelente, aztán meg ráadásul el is hagyjam a lakást. (Bár az a lakás csak arra jó, hogy elhagyják.) Persze fogalmam sincs, pontosan mit művelek - leginkább csak úszok az árral, mint mindig, de régóta nem esett ilyen jól csak úszni az árral, ráadásul végre valami kitölti a szabad óráimat, napjaimat, úgyhogy nincs időm hülyeségeken rágódni. Linát könnyű kiszúrni a kávézó előtt, a vörös hajával és a virágos ruhájával valósággal kiemelkedik a manhattani tömegből, kedvem lenne egy gyors skiccet kanyarítani a válláról, a virágmintáról, és a válla mögé söpört hajáról, kicsit görcsösen rándulnak meg a gondolatra az ujjaim, de aztán úgy teszek, mintha megnyomnám a képzeletbeli "delete" gombot. Nincs skicc, nincs virágminta. Vagy hát virágminta van, épp csak a valóságban. - Hééé! Nagyon csinos vagy, jól áll ez a ruha - vágódom be mellé némileg szelesen, egy egészen gyors, tűnő pillanatra a hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentem a szoknyája szélét, ahol épp elérem, finoman meghúzom magam felé - erőtlenül, nem épp ezzel akarom magamhoz rántani, csak gesztus-érték-szerűen. Valójában egyáltalán nem szükséges közelebb húznom, amikor éppenséggel én is odahajolhatok hozzá (és általában ez az a rész, ahol az a bizonyos, egyenletes tatamm-tatamm egy időre mindenféle figyelmeztetés nélkül átváltozik tatatata-tamm-tatammá), hogy megfelelően köszöntsem, megkeresve puha ajkait a sajátjaimmal, egy hiába hosszú, mégis rövidnek tűnő pillanatig - Remélem, én nem öltöztem alul az alkalmat - többnyire nem rágódom ilyesmi miatt, de mivel nem tudom pontosan hova is megyünk, fogalmam sincs, elmegy-e a farmerszoknya. Korábban kellett volna kelnem, hogy aggódjak ilyesmin. - Nem vársz régóta, ugye? - ránéznék az órámra, ha lenne, hogy pontos voltam-e, de általában rászámolok mindenre, ismerve saját bámészkodós séta-tempómat, szóval úgy remélem, időben vagyok, úgyhogy csak villantok egy mosolyt, még 'véletlenül' összeér egy villanásra az orrunk hegye, ahogy visszahúzódom - Elárulod már, hova megyünk?
Cece pontosan az a fajta lány, aki mellett az embernek nincs oka szégyellnie magát. Kicsit a saját habitusom köszön benne vissza, könnyedek vagyunk és a legapróbb kedvességeken is tudnék kacagni a boldogságtól. Talán egy kicsit elmebeteg dolog, de tényleg ezt váltja ki belőlem és teljesen feltölt a jelenlétével. Korábban még idegeskedtem, de amint meglátom, elszáll minden aggodalmam. Hiszen mégis mi rossz történhetne? Megbecsülöm ezeket a pillanatokat minden kapcsolatomban. Történt már meg, hogy elveszett a lendület, kialudt a tűz és elmúlt a jókedv - valahol félek, hogy ez akár újra és újra megismétlődhet, mintha elkerülhetetlen lenne; másrészt viszont eltelve ezzel a csodás pezsgéssel, eszem ágában sincs azon gondolkozni, mint lesz akár csak holnap. Ez a perc a lényeg. Azt szeretném, hogy bármelyik percemre gondolok vissza, biztos lehessek benne, én mindent beleadtam. Mindenem. - Köszönöm - mosolyodok el, és ahogy közelebb hajol, gyengéden átölelem. A csókja nyomán még szélesebb mosoly marad csak az arcomon. Ezért éli meg élni. - Ne butáskodj, tökéletes vagy! - A szavaim mellett utánzom a korábbi mozdulatát és megírtam a szoknyája alsó szegélyét. Klasszikus darab, a farmer majdnem bárhová megfelel - ha mégis szigorúbb dress code-ról lett volna szó, mindenképpen említettem volna neki. - Egyáltalán nem - legyintek könnyedén. Ahhoz is elég türelmes lennék, hogy a késős emberekre várjak, de mint azt már említettem, Cece miatt sosem kellett még huzamosabb ideig rostokolnom. - Sétálnunk kell egy kicsit, remélem nem bánod - Mindössze a fürkésző pillantásomban bujkál a kérdés, nem hiszem, hogy ez problémát jelentene. - Viszont láttam itt fagyizó embereket, és nagyon megkívántam. Bár csak két sarokról van szó, vehetnénk az útra. - Pár méterre van tőlünk egy kávézó, ami talán a nyári szezonra újított be egy fagylaltos pulttal, talán ezután már a profiluk részét képezi majd, ki tudja, nekünk viszont mindenképpen jól jön. - Meghívlak! - jelentem be ellentmondást nem tűrően, majd hacsak jó kifogással nem szolgál, máris kézen ragadom és a megfelelő irányba lódulok. Ez a randi most az én szervezésem és ezért minden felmerülő költséget állok. Ilyen egy úrihölgy, nemhigaz? Haha! Nem totojázok sokat a választással sem, madártej és csoki kombót kérek - két gömbbel talán még meg is birkózom ennyi idő alatt. Kifelé menet azért andalgósra veszem a figurát, biztos, ami biztos. - Szeretnélek elvinni egy különleges helyre. Legalábbis számomra az, és úgy gondolom, talán neked is tetszeni fog - de ha mégsem, akkor nem kell sokáig maradnunk, nyugodtan szólj, és már állunk is tovább. - Még ha úgy is tűnik, nem az izgalom beszél belőlem, hanem őszintén szeretném, ha jól érezné magát ma este. Úgy gondolom, hogy közöttünk nincs gond az őszinteséggel, de nyilvánvalóan senki sem szereti megbántani a másikat, ezért szeretném tisztázni, hogy a program nem erőszak, és nem lesz sértődés sem, bárhogyan reagál rá. Persze, azért nagyon-nagyon szeretném, ha valóban tetszene neki.
You're making me better You're making me bright You're making me fuller
- Tökéletes, hm? - kérdezek vissza olyan arckifejezéssel, hogy bárki feltételezhetné, most fog durván elszállni az egóm - játékból legalábbis biztosan, egyébként erősen kételkedem benne, hogy az egóm létezik, szóval nem biztos, hogy képes lenne valaha is elszállni. Vicces ez az egész, mert tudom, hogy a legtöbb ember azt hiszi, magabiztos lány vagyok, a magabiztos lányoknak pedig minden bizonnyal van egója, de közben én nem érzem így magam. Inkább megbotlok valami gödörben félúton a magabiztosság felé, és ha épp szerencsém van, akkor nem cikin, hanem bájosan esek hasra. De Lina mellett majdnem tényleg úgy érzem magam, mint egy magabiztos lány. Nem érzem úgy, hogy tepernem kellene azért, hogy megfeleljek neki. Nem sok ilyen embert ismerek, de akikhez van szerencsém, azokat aztán nem hagyhatom futni csak úgy... mi lenne velem nélkülük? - Dehogy bánom. Imádok sétálni - vágom rá egy ábrándos sóhajjal, még nem vetemedtem arra, hogy elcsaljam magammal Linát a tipikus, majd' a fél várost átszelő vasárnapi sétáim valamelyikére, de ha nem vigyáz, akkor meglehet, hogy előbb-utóbb ez a sors vár rá. Nem tudom megunni New Yorkot. Azt hiszem, más városokat sem unnék meg könnyen, de itt nem csak arról van szó, hogy mindig találok valami újat, ami felfedezésre érdemes, hanem még a régi részletek és apróságok is újra meg újra le tudnak nyűgözni. A folyton változó embertömeg pedig tele van kiaknázatlan lehetőségekkel. Például megismerkedhetünk arcpirítóan szexi, vörös hajú lányokkal mindenféle tüntetéseken - Oké, te vagy a főnök - mondom hangtalan vállakat megrezzentő nevetéssel, sanda mosolyra áll a szám, hát mernék én ellenkezni? Normál körülmények között persze, de Linával talán azért is mennek ilyen jól a dolgok, mert az egész nagyon egyszerű, példának okáért nagyjából mindketten mindig mindenre gondolkodás nélkül igent modunk, ami sokban megkönnyíti szerintem a dolgunkat így a dolgok elején. Dolgok? Nevezhetjük ezt dolgoknak? Nem komolyabb már egy kicsit ez, mint "egy dolog"? Még az is lehet. Nem? Egyik édes mámorból a másikba csúszunk, a viszontlátás öröme és a könnyedre kulcsolt ujjak után a sztracsatella és pisztácia érdekes kombóját szorongatom, miközben irányba állok, hogy kövessem Linát, bárhova is vezessen. Talán még korai olyasmivel dobálózni, hogy feltétlen bizalom (létezik az egyáltalán?), de azt semmiképp nem feltételezem, hogy valami kimondottan kellemetlen dolgot talált volna ki mára, eddig elég sikeresen választottunk programokat mindketten. - Hmm, egészen felcsigázol, Lina - mormogom a fagyimba és nem hazudok, éppenséggel elég kíváncsi vagyok, vajon hova megyünk itt Manhattan közepén.
- Jobb jelzőt nem tudok - nevetek fel az egós arckifejezésén. Tény, hogy nem ismerem még olyan mélységekben a lány - ahogy egyébként ő sem engem -, hogy ezt teljesen megalapozottan állíthassam, de mindaz, amit eddig láttam és kaptam belőle, erre utal. Nehezen tudnám elképzelni, hogy közöttünk konfliktus vagy félreértés essen, és bár újfent emlékeztetem magam, hogy még elég rövid ideje ismerjük egymást, ez mégiscsak biztató jel. Biztató és csodálatos. Megkönnyebbülten mosolyodok el. Nem gondoltam, hogy a séta kihívás lehet, de a válasza azt sugallja, legközelebb hosszabb túrát is tervezhetek, nem bánná - márpedig napokat is el tudnék tölteni mondjuk a Central Parkban tekeregve. - Vigyázz, mit mondasz - hunyorgok rá sejtelmesen, majd el is indítom magunkat az édességhez vezető úton. Nagyszerű ötletnek tartom, hogy ezzel kezdjük a napot, mivel a Napocska lassan egyébként le is megy, úgyhogy mire megéhezünk, éppen vacsoraidő lesz, ez pedig tökéletes passzol a mai elképzeléseimbe. Habár nem adja a szavát, hogy szólni fog, amint menekülni támad kedve, azért beleegyezésnek veszem a szavait. - Tudod, gyereknek imádtam a színházat. Az élő emberek játékának megvan a varázsa, nem? Persze, a moziélményhez sem hasonlítható, teljesen más világ a kettő - kezdek bele Ádámtól-Évától. - Tényleg, neked van valami kedvenced? Azt hiszem, engem a musical-ekkel lehet leginkább levenni a lábamról. - Felnevetek, és érdeklődve pislogok a lányra, hátha most kiderül, hogy ő a horrort vagy komédiákat részesíti előnyben, bár egyik sem lenne rosszabb választás a másikánál, én igazi mindenevő vagyok az összes lehetséges platformon. - Ez a madártej isteni, szeretnéd megkóstolni? - kérdezem közben, valószínűleg maszatos mosolyt villantva a lányra. - Szóval miután befejeztem a sulit, azt hiszem, megtaláltam álmaim állását. - Megtorpanok a bejárat és a mellette kifüggesztett plakátok előtt. Nem itt szoktam bemászkálni, de a művészbejárót meghagyom a randi megkoronázásának. - Szeretném megmutatni neked a titkos részeit. - Kissé zavarban érzem magam, bár ez esetemben nem gyakori, úgyhogy - főnökhöz méltóan - nem engedem magam visszakozni. Kidobom a fagyi után hátramaradt szalvétagolyómat, majd újra kézen fogom a lányt, hogy bevezessem ebbe a félhomályos, titkos, mégis mesés valóságba.
You're making me better You're making me bright You're making me fuller
Nem számítok úgy konkrétan semmire - ha találgatnék, a végén még elvenném a szituáció varázsát, úgyhogy bár kíváncsi vagyok, nem töröm előre azon a fejem, hova fogunk kilyukadni, az mindenesetre biztos, hogy erre a startra nem gondoltam volna talán egyébként sem. Hümmögök párat, egyrészt, hogy jelezzem, fagyizás és sétálás közben azért figyelni is tudok, na meg azért is, hogy hangot adjak némi egyetértésnek. A színház meg a mozi össze sem hasonlítható. A moziban az emberek hangosan rágcsálják a popcornt, de nem zavar senkit, olyan hangos a film, míg a színházban jobb, ha senki meg sem pisszen. Ha valaki popcornt ropogtatna a hatodik sorban, a színészek valószínűleg teljesen kiborulnának (joggal, teszem hozzá). - Ó, hát, hm - a kérdés aztán kicsit váratlanul ér a nagy egyetértésekben, szóval kicsit megtörlöm a számat, amíg végiggondolom, mit is szeretek igazán, hogy előálljak valami épkézláb válasszal - Nem vagyok igazából túl válogatós. Ezer éve nem is voltam színházba, ami azt illeti... de azt hiszem, a nagy, klasszikus tragédiákat szeretem legjobban. Viszont ha filmekről van szó, akkor meg a... gagyikat - hogy is mondhatnám szebben. Ha filmet nézek, az a minimum, hogy legyen annyára gáz, amennyire csak lehet, hogy véletlenül se érezzem úgy, hogy köze van a valósághoz. Rossz horrorok, pocsék romkomok, ostoba vígjátékok... utoljára Schiele-ről láttam egy filmet, de úgy megviselt, hogy aztán semmi mást nem néztem, csak tényleg rossz vígjátékokat. Vajon a világ sosem unja meg Adam Sandlert? Egy kicsit remélem, hogy nem. - Persze, idevele - kapok a lehetőségen, hogy megkóstoljam, mégis milyen lehet a madártej fagyi, sétálás közben persze az egész jelenet egy kissé komikus kezd lenni, úgyhogy egy pillanatra megállítom Linát a vállánál fogva, úgy kóstolom meg a fagyiját, és ha szeretné, hát itt a lehetőség, hogy ő is elkalandozzon pisztáció-földre, mielőtt folytatnánk az utunkat a rejtélyes célig. Ami már nem is visz sokáig, mert lefékezünk egy első blikkre is színháznak tűnő épület előtt és mielőtt kérdéseim támadhatnának, Lina elég hamar meg is magyarázza, miről van itt szó - Váó, te itt dolgozol? - kérdezem csodálkozva, nem mintha ez valami világmegváltó dolog lenne, csak eddig egészen más dolgokkal voltunk elfoglalva, mint az ilyen hétköznapi dolgok, mint iskola, munka, értitek... Linát követve a tenyerembe gyűröm és kidobom a szalvétámat, csak hogy aztán a tölcsér utolsó pár falatját egyszerre tömjem be a számba - pár pillanatra ezzel némaságra ítélve magam -, de közben feltartott hüvelykekkel mutatom, hogy minden oké. - Naná, menjünk! - nevetek aztán rá, nagyon szívesen megnézem, hol dolgozik, vagy kifaggatom, pontosan mit is csinál itt - Mutass meg mindent, amit szeretsz.
Nem idegen tőlem a csacsogás, a könnyű, derült égből választott téma és néha még én sem látom az összefüggéseket, most azonban nem véletlen, hogy a színházról kezdek csacsogni. Nem látom jobb módját a bevezetésnek, ha már ma mégsem szeretnék csak úgy, összefüggéstelenül betáncolni a York Színház kapuján. Talán az utolsó pillanatban, de szeretném felderíteni a nyitottságát a témára, vagy legalábbis megfelelő hangulatba hozni. Nem biztos, hogy ezt is érem el, de ez már nem is jelent akkora gondot, amikor felnevetek. - Mindkettőnek megvan a varázsa. - Tragédiák versus gagyi, komikus filmek; megértem, hogy hangulattól függően az embernek mindig máshoz van kedve. - Ha van kedved, valamikor megnézhetnénk egy darabot. Lehet tragédia! - Az egész színházazásnak megvan az az egyedi, kissé ünnepélyes, izgalmas hangulata, amikor egy unalmasnak tűnő kedd estén is van okod szép ruhába bújni és... Ábrándosan felsóhajtok. A fagyit önzetlenül osztom meg vele, és amikor megállít, veszem a bátorságot, hogy cserébe én is megkóstoljam az ő választását. Furcsának tartom, hogy pisztáciából lehet ilyesmit készíteni, mert hát, mégiscsak magvasról van szó. Nem éppen az én ízvilágom, viszont a színe nagyon tetszik. Tényleg nem kell messzire mennünk, a következő épület máris a célállomásunk. Izgatottan szedem össze a maradék infót, amit még azelőtt kell tudnia, hogy beljebb kerülnénk, de így is úgy érzem, túl sok mindent ömlesztettem rá máris. - Aha - mosolyodom el, és szinte szégyellősen sandítok fel az épület homlokzata felé. Kis ékszerdoboz nekem az egyébként is ékszerdoboznak tűnő városban. Biztos vagyok benne, hogy tele van ilyen apró helyekkel, amik mellett minden nap elsétálok, és örülök, hogy ezt itt belülről is ismerhetem. Megtorpanok, amikor betolja a még legalább három falatnyi fagylaltot, nem akartam sürgetni, és bár fürkészve méregetem a tömött pofiját (nehogy lefagyjon itt nekem az agya vagy ilyesmi), a feltartott hüvelykek némileg visszafogják az aggodalmam. Amint biztosak lehetünk benne, tényleg megmarad, újra kézen fogom, és (már nyugodtabban, amiért itt vagyunk, de ugyanakkor izgatottabban, amiért itt vagyunk) bevezetem az aulába. A pénztár már zárva van, de az információs pult felé intek köszönésképpen, mielőtt az előadóterem felé vennénk az irányt. Az épület régiépítésű, jelentős a belmagasság, de alapvetően nem nagy - a vendégek által látogatható - alapterület. Lenyűgöző hangulata van, a cipőink kopognak a márványpadlón, az ajtó viszont meg sem nyikkan, amikor az egyetlen terembe érünk. A színpad üres, egy fény azonban még ég, arról árulkodva, hogy a világosítók még nem mentek haza, habár a próba végetért. Jó lesz ezt kihasználni. Nagyjából nyolc széksor mellett sétálunk el, és hacsak Cece meg nem torpan valahol bámészkodni, a színpadig vezetem. Nem kell nagyot lépni, enyhe emelkedő és egy lépcső vezet a pódiumra, ahová fellépve fordulok a nézőtér felé. Nagyjából százötven férőhely van, és ahogy végignézek a sorokon, szinte tömve látom őket magam előtt, habár sosem kellett innen néznem az embertömegre, maximum a színfalak mögül van lehetőségem kikukucskálni. - El sem tudom képzelni, milyen érzés, amikor ennyi ember csak rád figyel. Biztosan nagyon zavarbaejtő. - Felnevetek. Amennyiben Cece még nem pattant fel mellém, most a keze után nyúlok, hogy magam mellé vonjam, és úgy lássa a színházat, ahogy - reményeim szerint - még sosem. - De nagyon izgalmas is lehet - Felemelem a lány kezét, hogy megfordítsam a tengelye körül. -, amikor több százan kíváncsiak rád és a munkádra. - Közvetve az enyémre is, de nem élek álomvilágban: a jelmezek csak pluszt jelentenek, a színészi játék a legfontosabb aspektus. Rámosolygok, egészen megfeledkezve a félelmeimről, csak gyermeki áhítattal élvezve a helyzetet. - Néha ücsörgök itt munka után - vallom be. Nem egyszer kaptak már rajta, ahogy a színpad közepén csücsülök törökülésben, vagy az első sorból méregetem a díszleteket ihlet után kutatva.
You're making me better You're making me bright You're making me fuller
- Ú, benne vagyok. De akkor valami olyasmit nézünk, amit te sem láttál már tizenötször. Vagy nem lógsz itt esténként eleget? - kérdezem sanda félmosollyal, ahogy beljebb kerülünk, valahogy úgy képzelem, ha az ember imádja ezt és lehetősége is van rá, hogy csak úgy megnézzen egy előadást, akkor biztos látott ebben a színházban mindent az aktuális repertoárról és nem is egyszer. De feltételezem, a készülő darabok próbafolyamatába is belekukkant. A színház és a mozi a kulturális területek között még mindig azok, amiktől a legkevésbé támad mostanság fejfájásom. Ismertem ugyan egy csomó embert, akik színházi vagy filmes területen akartak elhelyezkedni a képzőről, díszletek, jelmezek, anyagtervezések, de én sosem gondolkodtam el rajta komolyan ezért nem is érzem magam olyan rosszul egy színházban, mint amennyire rosszul egy galériában érezném magam. Sőt, Lina lelkesedése igazság szerint ragadós, mindig, épp csak egy töredék gondolatig jutnak eszembe ezek a régi ismerősök, a régi gőg, aztán már el is illan, ahogy mi illanunk végig a folyosókon. Nem maradok le Lina mögött, ebben a tempóban is bőven van időm bámészkodni, természetesen ebben a napszakban még sosem jártam színházban, meg úgy sem, hogy rajtunk kívül ne legyen ott senki, nézők százai példának okáért, csak halkan neszező, láthatatlan szellemekként sejtsem a műszak jövés-menését valahol a színfalak mögött. Meg tudom érteni, miért tartják ezt sokan varázslatosnak. Mindazonáltal nem lépek fel a színpadra is automatikusan Lina után - megtorpanok közvetlenül előtte, onnan fordulok vissza pont úgy, ahogy ő odafenn teszi, félig zsebre vágott kézzel akaratlanul is ugyanarra gondolok, mint a jelek szerint ő. - Nekem inkább a rémítő szó jut eszembe - mondom kendőzetlen őszinteséggel és végül hagyom neki, hogy felhúzzon maga mellé, meg még meg is fordítson, utána pedig suta kis pukedlit vágok ki a szoknyám szélét fogva, ami persze abszolút nem alkalmas ilyesmire, de nem is ez a lényeg. Végül nem engedem el az ujjait, csak igazítok egyet a kezünkön, hogy kényelmesebb legyen, ahogy mellé helyezkedve végignézek az üresen ránk ásító széksorokon - Meg kell hagyni, hogy különleges a hangulata. Gondolom, nem hasonlít semmi máshoz - hiszen nekem sem jut most eszembe semmi, amihez hasonlíthatnám, hiába hasonlítgatjuk a kettőt, egy üres mozi sem lehet ugyanez. - Szóval, hogy megy ez pontosan? Egyedül kell megbirkóznod minden darab jelmeztárával? Vagy nem minden darabon dolgozol? Egyáltalán, alkalmazott vagy, vagy megbízásos alapon rikoltanak érted, amikor kedvük szottyan? - sorjázom meg Linát kérdésekkel, miközben a szabad kezemmel kicsit odébb söpröm a haját a felém eső válláról, hogy azon megtámaszthassam az államat. Részletekbe menően még nem is hiszem, hogy beszéltünk volna a munkájáról. És azt hiszem, az övéről éppenséggel többet lehet mesélni, mint az enyémről.
- Mehetünk másik színházba is - nevetek fel, és játékosan megbököm Cece-t a szabad kezemmel. - Sőt, igazad van, a mostani műsort már kívülről fújom. - Persze, ha arra vágyna, ez jelentheti azt, hogy végig a fülébe duruzsolom a szöveget, mintha legalábbis súgó lennék, nem jelmeztervező, de nem hiszem, hogy azt (rajtam kívül természetesen) bárki bírná ép ésszel, márpedig nem tervezem a közeljövőben az őrületbe kergetni. Néha még így is megfordul a fejemben, hogy talán túl sok vagyok egyszerre, de a lelkesedés gyakran magával ragad. Számomra ez a világ a legnagyobb kaland: minden szakmában az a legszebb, amit csak a "belső kör" láthat, itt pedig aztán bőven vannak kulisszatitkok! Szeretem ezt az érzést a színpadon - mintha összenyomna a nemlétező tömeg, a nyomás, és a valós, hatalmas, üres tér. Az a legjobb az egészben, hogy én csak kényem-kedvem szerint álldogálok itt, és valójában a színészkedés terén a legkisebb nyomás sem nehezedik rám. - Még szerencse, hogy nincs itt senki rajtunk kívül - somolygok rá huncutul. Egy kicsit el tudjuk képzelni, milyen érzés lehet, de valójában sosem fogjuk tudni. A színészek legyőzik a félelmet. Mi meg elkerüljük! - Nem találtam még hasonlót - sóhajtok fel. - De azért én is jobban szeretek a nézőtéren ülni. - Egy jó előadás azért tudja überelni az üres színháztermet, ez vitathatatlan. Ma csak egy kicsit mást szerettem volna mutatni neki, mint amit valaha láthatott. Egy pillanatra meg is feledkezem róla, hogy a munkahelyemről van szó. Ritkán vagyok csendben, de most... Nem is tudom. Szerencsére Cece emlékeztet rá, hogyan kerültünk ide, bennem pedig újra megindul az élet. - Állandós vagyok, és szerencsére mindig van is munka. Négyen dolgozunk a jelmezeken, de nem mindig ugyanazzal a szettel, van, hogy párhuzamosan két-három projekt is fut... Általában boldogulunk is mindennel, nem igazán kell egyedül dolgozni. Szerencsére! - A másik vállamat felvonom egy kicsit, erről ilyen hivatalos formában beszélni nem olyan érdekes, mint csinálni. - Inkább megmutatom, milyen. - A lány felé fordítom az arcom, eszkimósan az arcának dörzsölöm az orrom hegyét, majd továbbra is kézem fogva elfordítom a visszhangos terem felől, hogy a színfalak mögé vezessem. - Az előadások alatt általában nem kell dolgoznom. Bár pár hete volt egy eset, amikor két jelenet között kellett megfoltoznom egy zakót a premieren, mert az egyik új díszlet kihasította... De ritkák az ilyen balesetek. Szerencsére megúsztuk a botrányt, a díszleteseket sem vették elő, mert fel sem tűnt a baki. - Utólag ez is vicces, egyébként pedig szeretem a lehetetlen küldetéseket, úgyhogy nem mondhatnám, hogy megijesztett volna a helyzet. Mesélés közben, félhomályban rendezetlen színfalak és fogasokon lógó ruhák között vezetem egy folyosóig, amiről tömérdek ajtó nyílik. Öltözők, irodák, és persze a mi kis birodalmunk. - Tádááám! - nyitok be egy sötét szobába, majd arrébb lépve fel is pattintom a világítást. Ez közel sem reflektorszerű, csak halvány, jelzésértékű fénnyel borítja be a helyiséget. A munkához mindenkinek saját fényforrása van, hogy azt kedvünkre állítgathassuk. - Tiszta Moulin Rouge hangulata van, nem? - Bár hiányoznak a hatalmas alsószoknyák és az asztalokon smink helyett papírhalmok, cezurák, ollók, minták és tűpárnák sorakoznak, magasztosabbnak látom ennél. A Moulin Rouge pedig az egyik kedvenc filmem, úgyhogy a görgős fogasokon sorjázó különféle anyagú, színű, méretű ruhák kavalkádja igenis arra a bohémságra emlékeztet. - Ez az én asztalom - lépek a legnagyobb papírkupachoz, amit életemben láttam, mégsem szégyellem a kuplerájt. A terveim nagyrészt a színházhoz köthetőek, akad azonban pár másféle rajz is, egy-két portré, vagy csak skiccek; többek között Jasonről is, ahogy az asztalára görnyedve firkál. - Néha akkor is elfoglalom magam itt, ha már nincs több dolog - fűzöm hozzá, ha rajta akadna a szeme. Mindig is jobban szerettem fekete-fehérben alkotni... - Te mi szerettél volna lenni pici korodban? - kérdezem, és felcsücsülök az asztalom szabad sarkára. Természetesen azért létezik egyáltalán a szabad sarok, mert szokásom madártávlatból lógatni a lábam.
You're making me better You're making me bright You're making me fuller
- Jöhetünk ide is, csak nem szeretném, ha már te ezerszer láttad volna, amit nézünk. De elcsalhatsz mondjuk a következő premieredre. Vagy valami ilyesmi - mondom a végére valami egészen hamisan csengő, drámai hangszínt felvéve, még némi színpadiassággal megérintem ujjbegyeimmel a saját mellkasomat is - de hát végül is egy istenverte színpadon állunk, mikor mehet ez el egy csak mérsékelten pocsék viccnek? Már ami a felvett modort illeti, nem azt, amit mondok, mert azt egyébként komolyan mondom. Nem fogok hevesen tiltakozni, ha valamelyik esténkent feláldozzuk Thália vagy Melpomené oltárán. Hümmögök még csendesen vagy kettőt nagyjából Lina nyaka mellett, egyszer, vagy háromszor még én is végigpásztázom a tökéletesen kihalt nézőteret - amellett, hogy elképzelni nem tudom, milyen félelmetes lehet itt állni egy csomó vadidegen előtt (az efféle nyilvános szereplés nem az én műfajom, hiába gondolná ezt bárki, csak mert rendszerint a nagyobb társaságok leghangosabb tagjai közé szoktam tartozni, de ahhoz általában jár alkohol is), de van valami ebben a kihaltságban is, ami egy egészen kicsit hátborzongató. De talán csak azért érzek így, mert számomra nem ez a színház megszokott arca. Idült mosollyal tartom oda az orcámat Lina nózijának, aztán csak nagyon engedelmes turistaként engedem, hogy továbbvigyen minket - Mutasd! - adok azért súlytalan engedélyt verbálisan is és sietek mögötte a zeg-zúgos, a napszak ellenére örökké sötét folyosókon, amíg el nem érünk az ő birodalmáig. - Sosem láttam a Moulin Rogue-t, de elhiszem neked - vallom be élből némi bocsánatkéréssel a hangomban. Van egy olyan érzésem, hogy ez azon pillanatok egyike, amikor kedveltek valakit egymással, ezért akarva-akaratlanul is feltételezitek, hogy ugyanazokat a dolgokat szeretitek, és amikor valami számodra alapvető dologról kiderül, hogy a másiknak nem mond túl sokat, vagy éppen semmit, az felér egy kisebb (bár komolytalan) botránnyal - Ne ítélj el nagyon, jó? - fűzöm ezért máris a szavaim után és kiskutyatekintettel rebegtetem meg Linára a pilláimat. Azért azt remélem, nem ezen fogok elvérezni. Természetes kíváncsiságom egyébként is visz tovább, körbetéblábolom a szobát, a felakasztott ruhák sorát, a munkaasztalokat, nagyon is el tudom képzelni magam előtt Linát, ahogy itt tüsténkedik nap, mint nap, aztán ahogy lassan megérkezünk az ő asztalához, egy kicsit arra gondolok, hogy egyébként miért nem tudott volna összehozni az élet mondjuk egy... nem tudom. Pékkel. Villamosmérnökkel. Banki ügyintézővel. Valakivel, akinek semmi köze ahhoz a világhoz, amit olyan nagyon el akarok hagyni, vagy akinek nincsen tele az élettere ilyen kis apróságokkal, mint random skiccek és portrék. Nem azt mondom, hogy ha előre tudom, eszembe sem jut Linát elhívni inni egyet valahova. Vagyok ilyen mazochista. Csak arra akarok rávilágítani, hogy az élet egy seggfej. - Ügyes vagy - mondom akaratlanul is felvéve a papírok közül a legfelsőt, pedig az igazi békesség az lenne, ha csak úgy simán, hozzá véletlenül sem értően bólogatva sétálnék tovább. Kis híján le is ragadok itt, a régi szokások nehezen halnak, ilyenkor kicsit mindig hiányzik az ujjaim közül egy ceruza, egy toll, egy ecset, de... áh. Nincs de - Én? Tűzoltó. Ne kérdezd, miért, valamiért nagyon tetszett a piros kocsijuk, menőnek gondoltam. Mármint, még mindig menőnek gondolom őket, csak érted... nem hiszem, hogy vagyok ilyen bátor és elhivatott - hát, igen. Sem elhivatottnak, sem bátornak nem érzem magam mostanság - Szóval te mindig is ezt akartad csinálni? Nem akartál sosem a másik oldalon lenni, a bátrak színpadán? - teszem aztán vissza a rajzot gondosan a kupac tetejére, mielőtt visszapördülnék Linához.
Szívesen jönnék ide is, máshova is - szeretném, ha inkább majd a darab döntene, nem a helyszín, hiszen nem vagyok idekötve, és nem szeretném, ha úgy érezné, bármilyen szinten is erőltetem, hogy időt töltsünk itt. - Ó, úgy érzem, már nincs is igazán választásom - nevetek fel. -, kénytelen leszek a kedvedben járni - játszi keserűséggel sóhajtok egyet, majd újra mosoly terül szét az arcomon. Természetesen Cece közel sem ilyen hisztérika, és tetszik ez a színpadias humor, hiszen sokszor jelennek meg ilyennek a nők: célozgatósnak és nyűgösnek, akiknek semmi sem lehet elég jó. Szerencsémre azt hiszem, elég jól ismerkedem, mert egyetlen ilyen közelebbi hölgyismerősöm sincs, úgyhogy... Viccelni egyébként is mindennel szabad, kell, különben unalmas lenne a világ. Persze, nem ez a világ, nem az én világom - az nem is lehetne már izgalmasabb. Nem vártam kitörő lelkesedést a színházlátogatás miatt, de amit szerettem volna elérni, azt talán máris sikerült. Úgy érzem, olyasmit mutathatok neki, amit más nem, ami különlegessé teszi ezt a napot, és ami után még jobban fog ismerni. Nekem ez fontos; szeretném, ha a legenyémebb környezetben is látna, még ha nem is éppen munka közben. - Hmm - kezdek bele elgondolkozva, de a közbeszólásával újra megnevettet. - Megpróbálok megbocsájtani. De csak azért, mert így először velem nézheted meg a filmet. - Rákacsintok, és folytatom, ahol az előbb félbeszakadt a gondolatmenetem. - Sajnos nem tudom jobban leírni az ezernyolcszázas évek legvégi bordélyházak hangulatát, de a félhomály és a sok színes ruha szerintem nagyon is belepasszolna. - Így talán egy kicsi fogalma lesz róla, miért is ehhez hasonlítottam; egyébként pedig nem olyan súlyos ez a hiányosság, hogy ne tudjunk együttélni vele. Büszke vagyok erre a helyre, és kíváncsian figyelem, miket néz meg, merre sétál; a mosolyom pedig még szélesebb lesz, ahogy a rajzaimra is vet egy fél pillantást. - Ááá, aranyos vagy, de azért ennyiből nem tudnék megélni. - Pedig sokszor eszembe jutott már, hogy jó lenne valami nagyobbnak is tervezni, mint egyetlen színház egyetlen színpada. Nem arról van szó, hogy kevés nekem a rivaldafény, és itt aztán igazán változatos dolgokban is van lehetőségem kipróbálni magam, mégis... Merni kell nagyot álmodni! A gyerekek pedig aztán mindig vagány dolgokról álmodnak, úgyhogy kíváncsi vagyok, mire vágyott régen Cece. A válasz azonnal meg is mosolyogtat, hiszen annyira nem klasszikus, és annyira szuper. Szinte sajnálom, hogy nem lett tényleg tűzoltó. - Jól állt volna neked a piros pedig. - Kinyújtom érte a kezeim, hogy egy kicsit közelebb húzzam magamhoz. - Most egészen kéknek tűnik a szemed, de esküdni mernék, hogy láttam már zöldnek, és mindkettőben van az a barna folt... Igazán megörökíteni való lenne, bár nem fekete-fehérben, inkább talán egy fotón. - Az meg már nem az én asztalom. Annyira vagyok jó fotós, mint egy átlagos korombeli, aki képes használni a mobilja kameráját és a snapchat filtereket (amiből egyébként a klasszikus kutyás a kedvencem, szóval nem valami művészi), úgyhogy nem vállalnék ilyesmit, csupán megjegyeztem. - És szerintem elég bátor vagy. Bármihez. Csak neked kell elhinned, hogy menni fog, és nem állíthat meg semmi. - Olyan könnyű másoknak ilyen lelkesítő tanácsot adni, de komolyan igyekszem én is megfogadni ezeket. Rossz dolgok történhetnek, de azokból is csak felállunk és tanulunk - szóval talán nem is voltak olyan rosszak. És szerintem a bátor emberek is nagyon szoktak félni, valami másban erősebbek. - Szeretek szerepelni, de csak szűk körben és csak impróval. Vagy dallal, de azt is szeretem itt-ott átalakítani. Úgyhogy a rengeteg szöveg és a mozdulatok kötöttsége nem passzolna hozzám. - Az önuralom lesz az. A tűzoltóknak, mentősöknek, színészeknek, rengeteg szakmában olyan fegyelemre van szükség, amire én egyszerűen képtelen vagyok. Szerencsére ezt nem könyvelem el hibaként - szeretek ilyen lenni, még ha néha emiatt meg is sérülök vagy kínos helyzetbe hozom magam, tudom, hogy aki igazán számít, meg fogja érteni... És nem keresem a plusz lehetőségeket, ahol felfedhetném ezt a hiányosságomat. - Egyébként azt hiszem, mindig is ez a világ vonzott... Talán még tényleg nagyon pici koromban szerettem volna énekes lenni apa bandájában. - Felnevetek. Akkor még azt hittem, apának egy bandája van, és mire felnövök, az még mindig meg lesz, hogy engem énekeséül fogadjon. Királyak a gyerekek, nem?
You're making me better You're making me bright You're making me fuller
- Úgy érzem, ez rögtön kilátásba helyezett egy mozi-estet - szúrom közbe könnyedén, nem úgy, mintha pánikba esnék a kilátástól, hogy meg kell néznem Linával az egyik kedvenc filmjét (vagy A Kedvenc Filmjét?), elvégre ennek inkább az ellenkezőjét érzem. Nagyjából bármit szívesen megnéznék vele. Sőt. Megnéznék vele bármit. És ha nem tetszene, hát akkor lehet, hogy a film helyett mondjuk őt nézném. Basszus. Nyálas lettem. Már most? - Oké, oké, hadd foglaljam össze, úgy érzed, hogy egy bordélyban dolgozol? - kérdezek vissza rosszul leplezett nevetéssel a hangomban, mert ez egy kicsit még akkor is viccesen hangzik, ha hozzátesszük a párhuzamot, hogy ez a kedvenc filmjének a világa is. Érdekes, a filmek romantikus megvilágításba képesek helyezni mindent, szerethetővé tesznek bármit, ami nem is feltétlenül romantikus, vagy szerethető. Nekem speciel sok jó dolog nem jut eszembe a bordélyházról, legalábbis, ha munkáról van szó. Persze, ne értsetek félre: nem ítélkezem, csak én a magam részéről sok mindent megtennék, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. Azt hiszem, elég sok mindent meg is tettem. - Hordhatok több pirosat, ha szeretnéd - jegyzem meg egy nem teljesen ártatlan félmosollyal, miközben hagyom, hogy a kezemnél fogva közelebb húzzon magához, és ha már közelebb, így ahogy az asztal tetején ücsörög, nehezemre esne megállni, hogy a jobb csípőmmel oldalról ne férkőzzek a térdei közé, aztán ne fészkelődjak oda hozzá egészen úgy, szembefordulva vele, hogy kicsit kénytelen legyen szétnyitni a combjait, ha helyet akar nekem adni. Úgyhogy nem is igyekszem megállni. Nem mintha mindenféle gondolataim támadtak volna itt és most - másfelől mikor nem támadnak mindenféle gondolataim? - Remélem, ezzel most azt akarod mondani, hogy tetszik a szemem - hunyorgok Linára most már egészen közelről, engem leginkább talán az nyűgöz le benne, hogy nagyjából olyan tempóval vágtázik az életében, mint egy szélvihar. Egyik témáról, egyik helyről, egyik gondolatról ugrik a másikra, néha szabályosan úgy érzem, én csak futok utána, és nagyon oda kell figyelnem rá, ha nem akarok lemaradni. Talán ezért olyan könnyű vele lenni. A figyelmemet egészen rá kell irányítanom, ami mellett nem marad időm, lehetőségem, energiám arra, hogy saját magamat marcangoljam. - Hááát, nem is tudom... akkor talán csak nem voltam hozzá elég elkötelezett. Mindenesetre nem igazán vonz a lehetőség, hogy tűz közelébe menjek és ingatag épületekbe rohanjak be hősiesen, szóval talán nem vesztett sokat a világ, hogy nem csaptam fel tűzoltónak - kicsit megvonom a vállamat, soha nem voltam azt hiszem ilyen nagylelkű ember, aki esetleg önmagát is feláldozva képes lenne megmenteni másokat. Aztán halkan felnevetek - Váó, oké. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nagyjából kamaszkorodban feladhattad annak gondolatát, hogy egy családi bandában énekelj - bár... ki tudja? Lehet, hogy most tök hülyeséget mondtam. Ha van ilyen jóban az apjával, nem feltétlenül helytálló az elgondolásom.
A "megérzésére" csak egy sokatmondó pillantással és mosollyal válaszolok, hiszen igen: a hiányosságokat pótolni kell, és tényleg lelkesen mutatom meg neki ezt az új világot. Igaz, erős túlzás mindenzt a Moulin Rouge nyomán kész új világnak venni, de majd utólag megvitathatjuk, mennyire volt igazam. A visszakérdezésén fel is nevetek, hiszen nem teljesen gondoltam át a hasonlatot, mielőtt kinyitottam volna a számat. Csak mint általában. - Ez így nem teljesen igaz. - Megtörlöm a szemem sarkát, habár nem folyik a könnyem a kacagástól, inkább pillanatnyi zavaromat leplezem így. - Bár mi is műsort árulunk, se a fiúkat, se a lányokat nem lehet.. kikölcsönözni utána. - Egyszerre fintorgok és nevetek, mert egyrészt nagyon abszurd lenne, másrészt ez valaha tényleg így működött. - De ilyesminek képzelnék egy ottani, akkori öltözőt is. A többi részlet tényleg nem stimmel. - Hiába beszélek rengeteget, nem tartozik kifejezetten az erősségeim közé, hogy tökéletesen átadjam az érzéseimet a szavaimmal - mintha ez lehetetlen küldetés lenne. Talán megérti, ha megnéztük a filmet, talán bolondnak tart a párhuzam miatt, azonban nem félek, hogy ez a szórakozottság elriasztaná. Mindennel kapcsolatban ugyanilyen őszinte, még ha megmagyarázhatatlan véleményem van, ezt pedig már jól tudja rólam. A gyerekkori álmoktól eljutunk az igéző szeméig, és örömmel fogadom a közeledését, hiszen én hívtam magamhoz közelebb. Nem vagyok szégyellős, prűd típus, most pedig senki sem zavarhat meg minket, és egyébként, társaságban is remekül kezelem az intimebb pillanatokat. Képtelen vagyok elszakadni a pillantásától, és át sem gondolva emelem fel a kezem, hogy megsimítsam a halántékát, ahogy rámosolygok. - Valami ilyesmit, igen - felelem halkan. Talán túlbonyolítottam ezt a megállapítást, de remekül olvas a soraim között, ezért nem érzem magam bután. - Elkötelezett - elgondolkodva hümmögök néhányat, emésztem a gondolatot, végül úgy döntök, ezt tényleg Cece tudja a leginkább megítélni. - Én sem bánom, hogy nem kell mindig az életedet kockáztatnod. - Lágy mosollyal vonom meg a vállam. Eszembe jut Lip, aki szintén fontos szakmát választott magának, emberek segítése, az életük védelme... Ez olyasfajta stresszt generálhat, amivel én személy szerint nehezen birkóznék meg. Csodálok mindenkit, aki napi szinten képes elviselni, de örülök, hogy nem kell mindenkinek átélnie. Cece is megkímélte magát ettől. - Talán nem is baj, hogy nem azzá válunk, amik először lenni szeretnénk, hiszen mi is idővel ismerjük csak meg magunkat. Az a fontos, hogy amikor már tényleg tudod, mit szeretnél - na akkor, ne hagyd futni. - Megcirógatom az arcát. Még nem ismerem úgy a vágyait, mint a sajátjaimat, szóval lehet, hogy ez egy jelentéktelen szent beszédnek hat most csak a számára, azonban minden szava igaz, a saját gondolkodásomat és hitemet tükrözi. - Hmm - kuncogok. - Tény, hogy voltak konfliktusaink, de inkább anyával. Meg elhanyagolhatóak. Azért frontembernek lenni még mindig elég menő. - Villantom a megnyerő vigyoromat. - És akkor csak turnéznánk ezer felé, és nem csak a keleti partot, de valószínűleg a kontinens is elhagytam volna már, bejártam volna Mexikóvárost, Barcelonát, Berlint, Tokyót meg Sydney-t is. - Mélázva felsóhajtok, majd összefonom ujjaim a lány tarkója mögött. - Elutazhatnánk egy hétvégére, a tengerhez. Akár még sátrazhatnánk is! - Lina ugyebár mindenféle kalandban benne van!
You're making me better You're making me bright You're making me fuller
Nem mintha én ennyire komolyan vettem volna a hasonlatát. Épp csak kicsit mulatságosan hangzott hangosan kimondani, nevén nevezve a párhuzamot, miközben természetesen tökéletesen tudatában voltam annak, hogy bizonyára nem gondolja ezt. Nem gondolhatja ezt, hiszen remélhetőleg ma már egy efféle színház nem így működik és nem kell azon túráztatnunk magunk, kiárusítják-e a társulati tagokat. És vélhetőleg nekem sem kell azon aggodalmaskodnom, valaki meg akarja-e vásárolni Linát. Tehát igaz, ami igaz, a kérdésemben volt nem kevés csipkelődés, most meg hamisan ártatlan ábrázattal hagyom, hogy Lina valahogy kimagyarázza magát saját gondolatainak hálójából, sanda, ám rejtőzködő mosollyal hallgatom, a világért sem szakítanám félbe, vagy kímélném meg attól, hogy befejezze az okfejtést, csak a végére kezdem ingatni egy picit a fejem - Megkönnyebbüléssel hallom - nyugtázom aztán a szavait némi túlzó nyugalommal, de talán érzi ő is, hogy az előbb galádul csak húztam, nem gondoltam komolyan a dologból semmit. De egyébként is szeretem hallgatni, ahogy hadovál. Finoman a keze felé döntöm a fejemet - nem ejtem egészen a tenyerébe az arcom, de azért mégis jelzem, hogy jól esik az érintése és folytassa egészen nyugodtan, ez egyáltalán nem zavar meg abban, hogy tudjak figyelni közben arra is, amiről beszél - Valószínűleg igazad van - néha mégis meglepődöm magamon, milyen magától értetődő egyszerűséggel tudok kimondani dolgokat, miközben valójában semmi magától értetődő és semmi egyszerű nincs benne. Ha komolyan gondolom, hogy Linának ebben igaza van (és egyébként miért ne lenne igaza), akkor most köpöm magam szembe nagyjából két milló hatszáz-huszonötödjére és közben még csak arcizmom sem rezdül. Mindezt tudom és még csak arcizmom sem rezdül. A gondolattól valami összerándul a gyomrom mélyén, hideg, jéghideg gombóccá gyűri magát, megdermeszt odabenn, közben mégis olyan zavartalanul peregnek tovább a másodpercek a valóságban, mintha mi sem történne. Gondolhatnám naivan, hogy tényleg nem ilyen nagy dolog megtagadni saját magam és az álmaimat, melyeket én valójában már nagyon hamar tudtam. Tudtam, csak azt nem tudtam, hogy ez akár egy járható út is lehet, hogy lehet ezt igazából, felnőttként is csinálni, még ha nehéz is és ha elbénázom, akkor mondjuk éhen halok, de nagyjából már akkor is rajzoltam, amikor még azt hittem, tűzoltó akarok lenni. Aztán most itt vagyok, ha ecset van a kezemben, akkor mások körmére maszatolok vele és azon gondolkodom itt és most, hogy vajon Lina mit gondol, vannak a világon kislányok, akiknek tényleg ez a szenvedélyes álma, hogy körmöt építsenek, meg ilyenek? Nem mintha szánnám, ha valaki ezt akarná csinálni tényleg, de nekem valahogy nehezemre esik elképzelni. Nem is merészkednék el odáig, hogy most azt mondjam neki, én tényleg élem épp a nagy és frenetikus álmomat. Ugyan már... Könnyedén megtámaszkodom a tenyereimen Lina combjai mellett - még csak különösebben előre sem kell ehhez hajolnom, egyébként is szédítően közel merészkedtem hozzá, és így egyáltalán nem nehéz ignorálni azt a bizonyos jeges gombócot, pedig az egyáltalán nem olyan kellemes, mint a fagyi, amit idefele nyalogattunk - Valaki igazán világjáró hangulatában van - mondom ajkaimon mosollyal, most nem világítok rá, hogy ha Linának ez lenne az élete, akkor meglehet, sosem találkozunk, felesleges lenne ezen rúgózni, hiszen végül nem így alakult, meg egyébként is, már találkoztunk, késő és lehetetlen lenne ezt visszacsinálni - De persze. Mehetünk bárhova, ahova csak kedved szottyan - felelem aztán eléggé meggondolatlanul, mintha az egész olyan egyszerű lenne, mint pöccinteni egy varázspálcával, mi meg már ott is lennénk. Nyilván igényelne némi szervezést a dolog (főleg velem, aki képtelen egyensúlyban tartani a saját idejét, életét, kapcsolatait), de ez egyelőre nem aggaszt különösebben, a pillanatban ez nem tűnik fontosnak, főleg, hogy a pillanat tényleg nagyon egyszerű. Egyszerű picit közelebb hajol Linához, az orrom hegye kedveskedve megcsiklandozza az övét és ennél tovább nincs is kedvem előre látni, vagy gondolkodni.
Újra felnevetek, most már inkább felszabadultan, mint zavaromban, hiszen sikeresnek könyvelem el a kimagyarázást - ami azt illeti, úgy tűnik így utólag, hogy csak én gondoltam túlságosan komolyan a kérdést, számára végig egyértelmű volt, hogy nem bordélyház a munkahelyem. Gyengéden megcsippentem a felkarját, amiért beugratott, de így már ennyiben is hagyhatjuk ezt a témát. Tisztáztunk, szinte steril lett, annyira megmagyaráztam. Cece néha igazán szűkszavú, ami egyébként teljesen rendben van, mert nagyon sok szűkszavú emberrel találkoztam már életemben, mégis, amikor egy kicsit elmerül a gondolataiban, mindig azon kezdem törni a fejem, mi járhat az övében. Egyáltalán nincs bennem bizalmatlanság irányába, hiszen még csak most ismerkedünk, és bár én egy szempillantás alatt kiadom magam szinte bárkinek, számomra ez nem nehéz vagy veszélyes - mások szeretnek titokzatosabbak lenni, én pedig türelmes vagyok a pattogós felszín alatt. Emellett álmodozó is vagyok, legyen szó életem szakmájáról, A Hivatásról, színházról, vágyakról, kirándulásról... Úgy élek, mint aki előtt nem létezik lehetetlen, és higgye el nekem mindenki, hogy így sokkal könnyebb bármibe is belevágni. Tudok nagyokat csalódni is, de sosem hagy el a lelkesedés, hogy legközelebb, egy másik vállalkozásom majd kifizetődőbben ér véget. Szüntelenül cirógatom a pofiját, a babahajakkal játszom a halántékán, körberajzolom a füle ívét - papírra is tudnám már vetni, úgy ismerem. - Én mindig - mosolyodom el angyalian. Hiszen olyan kevés helyen jártam még, és olyan nagy a világ! A folytatásra azonban óvatosan oldalra döntöm a fejem és kissé összeszűkítem a szemeimet. - Vigyázz, mint ígérsz, mert emlékezni fogok ám rá! - Ez inkább ígéret, mint fenyegetés, csak az előadásom hajaz az utóbbira, még ha hangom nem is sok van a közelségétől. Hangtalanul kuncogok az eszkimópuszin, és lassan még egy picit közelebb húzódom hozzá. Gyengéden kóstolom meg a kicsit még mindig pisztácia ízű ajkait, eltelve a közös kaland pillanatnyi élményével és a jövő ígéretével még édesebbnek tűnik a finom érintése. Megszűnik a világ, nem sietek, nem gondolok a színházra körülöttünk. Csodálatos ez a lány.
You're making me better You're making me bright You're making me fuller
- Ejnye, ne fenyegess...! - féloldalas mosolyra húzódik a szám, természetesen legkevésbé sem érzem magam igazán fenyegetve, épp ellenkezőleg, meggondolatlan ígéreteket tenni olyan, mint játszani valamivel, ami ugyan lehetne picit veszélyes, de többnyire azért mégis csak olyasvalami, ami több örömöt, mint bánatot hoz az életünkbe. Ahogy a mondás is tartja, háborúban és szerelemben mindent szabad, és néha ugyan úgy érzem, nem tudom teljes bizonyosággal eldönteni, én most éppen háborúzok (magammal, mindenkivel, a világgal), vagy szerelmes vagyok, de az biztos, hogy Lina mellett félelmetesen jól alakítom ezt a szerepet, bármelyikről van is szó. Meggyőződéssel, mi több lelkesen, miközben ilyen meggondolatlan dolgokat mondok, ígérgetek, az ágyában alszom, reggel a müzlijét eszem, látszólagos gondtalansággal hallgatom, ahogy magáról és az életéről mesél, vagy ahogy most, lassú, égető mohósággal viszonzom a csókját, miközben a jobb kezem felcsúszik a derekára és finoman megszorítja azt; és csak néha érzem úgy magam, mintha tökéletesen idegen lennék a saját magam teremtette helyzetben. Mintha nem is én lennék itt vele, vagy bárhol máshol vele, pedig én vagyok, csak ez az én-koncepció mostanság egy kicsit ingatag, amitől minden más is ingatagnak tűnik néha. Néha az is eszembe jut, milyen könnyűszerrel megbánthatnám, mintha nem is érdekelne, pedig mostanra már nem áltatom magam azzal, hogy mindez semmit sem jelent nekem. Azt hiszem, soha nem is hittem el igazán, hogy nem érdekel, ha nem érdekelne, biztosan nem keverném magam ilyen érzékeny helyzetekbe. De mint megannyi mást, úgy érzem, ezt sem egészen én irányítom és képtelen lennék megoldást találni - főleg, ha nem egészen regisztrálom problémaként saját helyzetemet és többszörösen kettős életemet. - Na, és mi a következő állomás? Vagy csak ide akartál lecsalni? - kérdezem aztán, miután egy árulkodón kiszakadó, halk sóhajjal ott hagyom Lina ajkait, kis távolságot ékelek magunk közé, ami nem is annyira egyszerű dolog, mint amilyen egyszerű a mozdulatsor; talán mondani sem kell, semmi kifogásolnivalót nem találnék abban sem, ha ma már nem mennénk innen sehova, nem is beszélnénk, legalábbis szavakkal nem, hanem csak beleszédülnénk és elvesznénk egymásban. Igen, pont ezzel a hétköznapi nyáltengerrel.
Mondhatnám, hogy gonoszkás mosolyra húzódik az ajkam, de képtelen vagyok most már ezt is túljátszani. A fenyegetésem ígéret, méghozzá édes ígéret, az övét tükrözi vissza, hogy majd együtt lehetünk a hétvégén is, igazi kalandot eszelhetünk ki, mi ketten, bizony. Mesésen érzem magam a gondolattól is, és ezért lehet biztos benne, hogy nem feledkezem meg róla, dédelgetem és megtervezem, hogy tökéletes legyen. Akárcsak ez a pillanat is, amiben elvesznék örökre, csak élvezném és viszonoznám a gyengéd érintését. A puha ajkaktól libabőrös leszek, de ez az a kellemes libabőr, mintha vibrálna a levegő körülöttünk. Telhetetlen vagyok, ha ezt szeretném érezni minden áldott nap? - Hát... Igen. - Halkan beszélek, kicsit talán zavarban vagyok most, amiért a tervem kvázi hamar kimerült. Tényleg nem egy olyan hely ez, ahol rengeteg mindent meg lehet nézni, de szerettem volna átadni a hangulatot... - Szerettem volna, ha látod, hol vagyok elveszve, amikor nem találsz. - Gyengéden elmosolyodom, és ahogy a jövőbe pillantok, el is suhan rólam az a távoli zavar. Ez egy csodálatos nap, amit azzal tölthetek, akivel a legjobb nekem. - De ha már közben így felmerültek a filmes hiányosságaid... Szívesen bevenném a filmes babzsákot veled meg egy nagy tál popcornnal. Tortilla chips-szel. Sajtszósszal. Kívánj bármit. - A szemem újra csillog. Azzal, hogy innen eloldalgunk, még közel sem kell végetvetni az estének, nemigaz? Nem engedem messzire, ahogy lecsúszok az asztalról, vele szemben állva még egy rövid csókot lehelek az igéző ajkaira, majd végül csak lefonom a karjaim róla, hogy csak az ujjait kapjam el, gyengéden akasztva közéjük a sajátjaimat. - Azt hiszem, ha végül mégis tűzoltó lettél volna, most többszörösen is veszélyesnek könyvelnéd el ezt a helyet - nevetek fel, ahogy végigfuttatom a pillantásom még egyszer a termen. A sok papír meg szétszórt holmi könnyedén kapna lángra... De ilyesmire gondolni sem lenne szabad, éppen csak átfutott az agyamon. - Neked van abszolút kedvenc filmed? Ha nem tudsz dönteni, kettőt is mondhatsz, és akár maratoni filmezéssel is tölthetjük az estét... - Szóval tartom, miközben kifelé indulok. Néha úgy érzem, hogy sok ilyen feleslegesnek tűnő apróságot nem tudok róla, pedig akár meglepetést is okozhat, vagy újabb érdekes oldalát ismerhetem meg általuk. Másrészt nem nagyon hiszem, hogy egynél több filmet végig tudnánk nézni normálisan odafigyelve, viszont ha elkezdem tervezni a hétvégét, mindenképpen kell esti elfoglaltságot is találnom, ahhoz pedig elhanyagolhatatlan, hogy a kedvencei alapján meg tudjam ítélni az ízlését. Izgatottságomban kicsit meg is szorítom a kezét, de érdeklődve hallgatom, ahogy kifelé veszem az irányt. Vár ránk még egy kellemes metrózás is, és esküdni mernék, hogy nem ennél a témánál fogunk leragadni.
Kezdőlap
Izgatott vagyok. Ezúttal én szervezem a randinkat, ami ha utánaszámolnék, biztosan meg tudnám mondani, pontosan hanyadik is, de miért lenne ez fontos? Az elmúlt hetek csodálatosak voltak, úgy érzem, egy folyamatosan emelkedő hullámvasúton csücsülök, minden pillanatban csak tovább növekszik az izgalom, a lelkesedés. Szeretem ezt az érzést, de komolyan, ki nem?
