When I said it out loud, it wasn't as strong as it was in my head

Tudjátok, miben vagyok igazán jó, de tényleg, verhetetlen? Figyelmen kívül hagyni dolgokat. Egyszerűen csak nem foglalkozni dolgokkal - fontos dolgokkal -, melyekkel a normális emberek nem tudnának nem foglalkozni. Úgy tudok lelépni a zebrára, hogy nem nézek rá a lámpákra, nem nézek körbe az úttesten, úgy sétálok el ordas nagy, pirosra mázolt felkiáltójelek mellett, mintha nem léteznének.
Általában.
Ma valamiért ez nem működik. Vagyis, eddig egész jól működött nem a nappal van a baj, hanem a hellyel, az órával, a perccel, és veled. Veled meg vele.
Pedig nem kellene zavarnia, miért kellene? Nem feltétlenül jelent ez ránk nézve semmit, annyira nem, hogy talán nem is létezik ez a bizonyos "ránk". Végtére is, mi nem vagyunk egy dolog, és amúgy nekem ezzel nincs semmi problémám. Cole talán még nem tudja (vajon tudja?), de szerintem teljesen rendben van nem beszélni dolgokról, nem meghatározni dolgokat, figyelmen kívül hagyni dolgokat - ugyanis ebben tényleg jó vagyok, nem csak blöffölök. Jó vagyok abban is, hogy a dolgokat könnyedén vegyem, hogy csak megragadjak a pillanatban, mert egy szórakoztató pillanat jobb esetben tényleg csak egy szórakoztató pillanat, attól lesz nehéz, ha túlgondoljuk, szóval én mindig nagyon igyekszem nem túlgondolni és csak élvezni azt a kevés jó dolgot, ami van az életemben. Ha kést tartanának a torkomhoz, talán akkor sem ismerném be konkrétan, hogy Cole egy efféle jó dolog, mert félnék, hogy azzal csak elrontom.
Ugyanakkor... minden egyes legurított felesnyi tequilával egyre nagyobb ingert érzek arra, hogy elrontsam. Ha nem látnám, mi folyik itt, akkor vígan nem is gondolnék olyan eshetőségre, hogy ez előfordulhat. Ha elő is fordulna, azt hiszem, nem érdekelne annyira - végül is, nem mintha nem tehetném meg, hogy én most inkább sarkon fordulok és elgyaloglok Linához, hogy majd előadjam neki, mennyire kurvára unalmas volt ez a munkabuli. Tényleg megtehetném... de itt vagyok és látom, mi folyik itt, és tök indokolatlanul ideges leszek tőle, annyira ideges, hogy már a második ember hagy itt a picsába a pultnál, mert félúton elfelejtek válaszolni nekik, vagy csak a legkisebb jelzést is adni nekik, hogy ja, amúgy figyelek, annak ellenére, hogy a pillantásom mindig ugyanarra a pontra kalandozik vissza. Többnyire nem a beszélgetőpartnereimre.
És még csak részegnek sem érzem magam.
Persze, valójában tudom, mi bajom, hiába tudok általában remekül figyelmen kívül hagyni dolgokat. Az a bajom, ha mással is ezt csinálod a munkahelyünkön, akkor mi lesz velem? Akkor én már nem is számítok? Muszáj mindig mindenkinek hátrahagynia?
Hiába ez a tisztánlátás, arra még én sem számítok, hogy egy ponton tényleg csak eldurran az agyam, nagyjából akkor, amikor mintha kifelé tartanának ők ketten, vagy nem tudom, valahova elfele. Kikérek még egy felest, egy mozdulattal ledöntöm, ellököm magam a pulttól. Valami jól áll ma a csillagzataimban, mert ettől nem szédülök meg, nem tántorodok el, nem esek keresztbe a lábaimon, hanem tök egyenes tartással sétálok oda Cole-hoz és a... maradjunk diszkrétek és nevezzük egyszerűen csak másik lánynak.
- Hé, beszélhetnénk? - annyira már nem vagyok diszkrét, hogy gyakorlatilag ne masírozzak be Cole és a másik lány közé, anélkül, hogy udvariasan szólnék közbe, vagy inkább megvárnám a percet, amikor alkalmas közbeszólni. Mondjuk pont nem úgy néztek ki a dolgok, mintha erre akarna bármelyikük lehetőséget adni.

Catch the wind, see us spin
Sail away, leave today

Tudom, mit gondol.
Azt hiszi, fel akarom szedni, pedig csak azért ültem mellé, hogy hozzáférjek a steak burgonyájához - miután pedig elfogyott, elvégre egy bárban nem szokás nagy adag steak burgonyát felszolgálni, feltűnő lett volna egyből továbbállni, úgyhogy maradtam.
Azt is tudom, hogy a kollégák mit gondolnak kettőnkről, mert úgy viselkednek, mintha egy hadművelet részesei volnának. Ha egy idegen lány ülne mellettem, ezerrel égetnének, de mivel Sofia az, akit mindannyian ismernek és a legtöbben kedvelnek, elmaradnak az “emlékszel, amikor telehánytad” kezdetű sztorizgatások (lehet, mert már mindegyiket hallotta), és elmarad a ráncigálás egyik asztaltól a másikig, ahogy a munkabulikon általában szokás.
A saját álláspontomról már nincsenek ilyen konkrét elképzeléseim. Nyilvánvalóan örömmel szabadítanám meg ettől a blúztól, és nem azért, mert úgy látom, melege van benne - de azt hiszem, ennél sokkal jobban szeretném tudni, hogyan vélekedne erről Cece. Ugyanis annak ellenére, hogy már-már átdöf a tekintetével, ő az egyetlen, akinek se a gesztusai, se az arckifejezése nem segít rájönnöm, mi jár a fejében. Mint barát, értékelem benne ezt a kiismerhetetlenséget, hogy mindig meg tud lepni valamivel. De mint férfi, aki a halvány jelzések segítségével is nehezen igazodik ki a női nem szeszélyein? Hát, úgy még inkább imponál.
Szóval, mielőtt bármibe is túlságosan belemélyednénk Sofival, odahajolok hozzá, és az arcába lógó tincseket arrébb simítva suttogok a fülébe. Kapásból kettő társaságban-nem-illik poháralátét reppen felém a többiek jóvoltából (ha eddig nem lettem volna tudatában, hogy minden mozzanatomat figyelemmel kísérik, ezzel gyorsan eloszlatják a kétségeimet). És csodálkoznak, hogy nem engedtem őket a krumplim közelébe? Félúton van a kezem a legközelebbi alátét felé, mikor Sofia kikászálódik a bokszból.
- Na, mehetünk? - fordul felém várakozóan.
Szúrósan tekintek végig a társaságon, majd a piámat magamhoz véve csatlakozom a hölgyhöz.
- Még nem végeztünk!

A szemem sarkából észreveszem, hogy Cece felénk tart, ám addig nem torpanok meg, amíg közénk nem áll. Oké, lehet, hogy egy kicsit lelassítottam. Kérdésére futólag Sofiára pillantok, inkább időhúzás gyanánt, mint kíváncsiságból, hiszen alig két perccel ezelőtt tisztáztam vele a határokat. Azért így sem mondhatnám, hogy repes az örömtől, mondjuk benne van a pakliban, hogy csak Cece előtt akarja leplezni a szándékaimat.
Mire visszafordítom a fejemet, már mosolygok.
- Hogyne. Kimenjünk? - Nem tudom, mennyire publikus, amit mondani akar, de itt mindenképpen útban leszünk. Ha a benti meleget és a mohó szempárokat választja, máris kerítek számunkra egy félreeső bokszot; más esetben enyhén meghajolva nyitom ki előtte a pub ajtaját, kis híján kilöttyentve ezzel a kezemben tartott italt.
- Szóval, miről szerettél volna beszélni? - érdeklődöm ártatlanul. - Ha a muffinról van szó, biztosíthatlak róla, hogy nem én ettem meg. - Igazából abban sem vagyok biztos, hogy ő hagyta ott a hűtőben, azt viszont nagyon is el tudom képzelni, hogy őt küldték rám, hogy kicsikarjon belőlem egy vallomást.

When I said it out loud, it wasn't as strong as it was in my head

Úúú, ezt nem gondoltam át.
Rögtön ez jut eszembe, amikor akaratlanul (inkább kényszeresen) mégis csak vetek egy pillantást Sofiára (igen, lebuktam, egyébként csípőből tudom a nevét), vagyis inkább Sofia arckifejezésére, meg aztán Cole hülye, mosolygó fejére. Ez most úgy néz ki, mint aki jön, hisztizik és számonkér, teszi mindezt úgy egyébként teljesen jogtalanul, mert mégis mi jogom van nekem itt bármire?
Pedig nem is vagyok az a fajta ember, aki a legkisebb jelekre látványosan kijelölné a saját területét, aztán bárkire ráordítana, ha akár csak a közelébe megy - a fenébe is, még arra sem vagyok képes, hogy megjavíttassam a fűtőtestet a saját lakásomban, vagy hogy vigyázzak arra a kasmír pulcsira, amit még régen vettem, és nagyjából annyiba került, mint most egy havi keresetem. Tényleg nem vagyok ez a fajta ember, és ha Sofia helyében lennék, hát biztosan elkönyvelném magam egy öntelt, hülye picsának. És bassza meg, igazam lenne. Sofiának (a másik lánynak) igaza van.
- Mindegy - vágom rá a kérdésre gondolkodás nélkül és sajnos csak utána jövök rá, hogy ez valójában nem megfelelő válasz, és ha szeretnék megőrizni egy kis darabkát abból, hogy ura vagyok ennek a helyzetnek, akkor jó lenne, ha nem "mindegy"-ekkel dobálóznék - Persze, menjünk ki - folytatom aztán egy visszatartott sóhajjal, mintha hirtelen sziklaszilárd elhatározásom lenne mindennel (is) kapcsolatban, és anélkül masírozok ki az ajtón, hogy akár Sofiára vesztegetnék még egy pillantást, akár kommentálnám Cole bohóckodását.
Normál körülmények között persze pont a bohóckodása, meg a hülye vigyora az a két kvalitása, amit nagyon is szeretek, most viszont hirtelen mindez egy kicsit olyan, mintha a személyem ellen létrejött összeesküvés lenne, és elsődleges kiváltója a viselkedésemnek.
- Muffinról? Milyen muffinról? - már megint gondolkodás nélkül kérdezek vissza, holott szerintem egyértelmű, hogy nem egy muffinról akarok beszélgetni - mármint, hogy nem csak számomra, de Cole számára is egyértelmű, csak direkt nehezíti meg a dolgomat, miközben nekem rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem találtam ki, mit akarok mondani.
Pedig eléggé lett volna időm kitalálni, mit akarok mondani - amíg jól leplezve gyilkoltam őket a pillantásommal és magamban fortyogtam aprócska hülyeségeken kitalálhattam volna egy elég klassz mondatot. Egyetlen mondatot, ami megoldja a helyzetünket és varázslatos módon megszünteti a kellemetlen érzést a gyomromban. Nem találtam meg azt az egy mondatot, de még csak egy jól átgondolt kismonológgal sem rukkoltam elő, amíg a feles poharakat emelgettem, úgyhogy most vessek magamra, repülhetek tök vakon.
- Nem, nem a muffinról akartam beszélni - rázom aztán meg elég gyorsan a fejem, mielőtt elkezdhetné sorolni, miért nem lehetett ő, aki - feltételezem - megette valaki más muffinját és összefonom magam előtt a karjaimat, mintha legalábbis arra számítanék, hogy két perc múlva majd nekem kell megvédenem magam valami miatt - Arról akartam beszélni, hogy megoldható lenne, hogy... tudod, ne a munkahelyünkön akarj összeszedni más lányokat? Mármint, ne értsd félre, azt csinálsz, amit akarsz, tényleg, csak mondjuk lehetne nem előttem? - ó, várjunk! Nem, valójában ez biztosan pont annyira hangzik szánalmasan, mint a fejemben.
- Mert igen, mielőtt megkérdeznéd, ami azt illeti... eléggé zavar - hiszen úgyis tudom, hogy előbb-utóbb ki kell mondanom Biztos a képembe dörgölnéd valamikor, nem igaz? és ezen nem segít túl sokat az sem, hogy a körülményekhez képest rezzenéstelen arccal és kemény tekintettel adom elő mindezt, mintha legalábbis valami tényszerű dologra világítanék rá, amivel Cole-nak már rég tisztában kellene lennie.

Catch the wind, see us spin
Sail away, leave today

Tehát miért nem jó, ha egy lány bizonytalan? Ugye megvan az a jelenet, mikor a pasas megkérdezi a barátnőjétől, mit szeretne enni, ő azt mondja, "döntsd el te, nekem mindegy", és innen már tudod, hogy nem, nem mindegy, sőt, leginkább egyetlen opció sem lesz megfelelő, amivel szegény flótás előhozakodik.
Hiába vágja rá pár másodperccel később Cece, hogy menjünk ki, már tudom, hogy nekem befellegzett. Akaratlanul is hátrapillantok a vállam fölött, talán mégiscsak jobb lenne, ha... De tudom, hogy az előbbi szúrós pillantása (most már biztos vagyok benne, hogy nem az alkoholtól ködös képzeletem szüleménye volt) csak ízelítő abból, ami rám vár, ha menekülni próbálok. Nincs más lehetőségem, ezért bevetem a második hadicselt is (az első a gyanútlan mosolyom volt): a muffint. Mert hát nincs az az épeszű ember, akinek ne terelné el a figyelmét egy ínycsiklandozó süti. És azért is, mert tényleg megettem a hűtőben talált muffint.
Talán ha hozzátettem volna, hogy csokis volt, kizökkentettem volna annyira, hogy engedjen kibontakozni, így viszont még azelőtt belém fojtja a szót, hogy akár csak résnyire nyitnám a számat. Hogy vigasztaljam magamat, nagyot kortyolok a poharamból - ekkor kell rájönnöm, hogy nem is a saját piámat sikerült kimenekítenem. Az én kis aranyos, másnaposságra szánt koktélom helyett lehúzott piros abszint valósággal végigégeti a nyelőcsövemet, alig bírom megállni, hogy köhécselni kezdjek, az arcomra toluló fintort azonban már meg sem kísérlem elrejteni Cece elől. Fel is emelem a mutatóujjamat, hogy várjon egy kicsit, mielőtt még belekezdene a hegyi beszédbe.
- Oké - intek, akár egy karmester, habár a hangom még mindig nem tért egészen vissza. - Figyelek.
A mérgező folyadékkal teli poharat a közeli, széles ablakpárkányra helyezem, és hátamat a falnak vetve hallgatom őt. Először megdöbbent a kérése. Nos, nem is annyira a kérése, mint annak indoklása. Köztünk nem szokás, hogy egymás érzelmeiről beszélgessünk, azt hiszem az sem, hogy egyáltalán tudomást vegyünk róluk, és bár valahol számítottam erre, sőt, mondhatni reménykedtem benne, hogy egyszer elérkezünk ehhez a ponthoz, valahogy úgy csengenek a szavai, mint mikor az akciófilmben egynyelvűnek hitt kínai szereplő egyszer csak megszólal angolul.
Amint túlteszem magamat a csodálkozáson, ajkaim egyre szélesedő mosolyra húzódnak.
- Rendben - bólintok a legnagyobb természetességgel, mintha magától értetődő volna, hogy teljesítem a kívánságát. Tulajdonképpen az is, de nem bírom megállni, hogy tovább húzzam az agyát. - Szóval ha nem a jelenlétedben teszem, akkor nem jelent problémát? - Olyan apró lépést teszek felé, hogy talán észre sem veszi azonnal. Függetlenül attól, hogy tagad, beismer, vagy megelégeli a játszadozásomat és belebokszol a karomba, még közelebb lépek hozzá, és még közelebb, egészen addig, amíg a lehelete kis híján csiklandozni nem kezdi az arcomat.
- Azért kérdezem, mert Sofiának azt mondtam, együtt vagyunk - mormolom félszegen, felváltva pillantva a szemébe és az ajkának finom ívére.

When I said it out loud, it wasn't as strong as it was in my head

Bármi is volt abban a pohárban, amit Cole a párkányra helyez inkább, érzek némi ingerenciát arra, hogy eltulajdonítsam és közelebbi kapcsolatba kerüljek vele. Nem vagyok ugyan benne teljesen biztos, hogy bármilyen mennyiségű alkohol igazán segítene rajtam, a lavinát már elindítottam lefele, akár meggondoltam én ezt, akár nem, hovatovább innentől már elég hülyén venné ki magát, ha hirtelen mégis visszavonulót akarnék fújni.
Pedig akárhonnan is nézzük, a reakcióm nem csak messzemenőkig túlzó, de még logikátlan is. Ha tényleg annyira vágyakoznék bármiféle érzelmi stabilitisára, éppenséggel csak hívnom kéne egy Ubert és bemondanom egy bizonyos queensi címet, csak hogy nem erről van szó. Tulajdonképpen teljesen kiábrándító a hozzáállásom minden ilyesmihez, őszintén ijesztőnek tartom annak gondolatát, hogy az érzelmi boldogságomat egyetlen emberre akarjam rábízni. Nem is igazán arról van szó, hogy attól félek, nem lesz elég lehetőségem az életben, ha elköteleződöm bárki és bármi mellett, inkább csak kockázatosnak tartom, ahogy az emberek megszokásból mindig egy valakit tesznek felelőssé mindenért, ami egy bizonyos ponton túl történik - és ha így gondolom, akkor többszörösen is meg kell kérdeznem magamtól, hogy mégis mit csinálok?
Ha mindehhez semmi köze nincs a dolognak, akkor tényleg csak kicsinyes és nagyon-nagyon-nagyon önző vagyok. Az, hogy Cole-ra nézve ez valahol bizonyára hízelgő, inkább csak egy rövidtávú előnynek tűnik - neki, nem pedig nekem.
- Nem, igazából tényleg nem érdekel, máskor mit csinálsz, bár azért, ha lehet, ne ugorj ki autók elé, ne rabolj bankot, meg ilyenek - próbálok megütni valami kicsivel könnyedebb hangot, hátha elhisszük, hogy legalább egy kicsit csak ugratom én is, pont úgy, ahogy ő kóstolgat engem. Belemehetnék ebbe részletesebben, hogy tulajdonképpen tényleg nem zavarna, máskor-másokkal mit csinál, mert nem vagyok én sem szent, csak ha komolyan akarnék erről beszélgetni, akkor az hirtelen sokkal bonyolultabb és sokkal komolyabb beszélgetéssé változna, mint amire most alkalmas vagyok. Akkor bizonyára magyarázkodnom kéne és én rettentően utálom, amikor meg kell magyaráznom magamat.
Pont ezért nem igazán várom Cole-tól sem, hogy magyarázkodjon, ha valamiről viszont ez tényleg nem szól, akkor az ez, kicsit mégis olyan, mintha a tényleg nem várt fordulattól ijedtemben lenyelném a szívemet, ami most vígan a gyomromban kalimpálna. Kicsit hányingerkeltő - talán csak nem működik együtt túl jól a tequila és a heves szívdobogás -, de azért még így is elég jó érzés. Megpróbálok nem elmosolyodni, valami mégis átszalad az arcomon, hogy aztán össze kelljen préselnem az ajkaimat, jó szorosan, ez el is foglal annyira, hogy ne lépjek egyet hátrafele reflexesen, hagyom, hogy egy ponton Cole csak nekiütközzön magam előtt összefont karjaimnak, és picit félrehajtom a fejemet. Nem is azért, hogy ne kelljen ránéznem, inkább pont azért, hogy kényelmesebben tudjunk egymásra nézni ilyen közelségből is.
- De gondolom, mindez attól függ, mit mondtál pontosan Sofiának. Hogy ti vagytok együtt, vagy itt most ránk akartál célozni? - nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy ne érteném, most már hagyom is, hogy egy egészen kicsike, féloldalas mosoly odaegye magát a szám jobb sarkába, de azért szó-mi-szó a "mi", a "ránk" és az "együtt" szavakat eddig nem igyekeztünk agyonhasználni. Vagy egyáltalán, használni.

Catch the wind, see us spin
Sail away, leave today

A homlokomon megjelenő ráncok jelzik a rendszer túlterheltségét. Biztos voltam benne ugyanis, hogy a kérdésemre mindössze egyféle válasz érkezhet: hogy a háta mögötti történések is ugyanúgy ellenére volnának. Ez itt most vagy egy jól megtervezett csapda, vagy csak azért próbál megtéveszteni, mert nem vagyunk együtt, és tudja - pontosabban úgy gondolja -, hogy nem kérhet tőlem ilyesmit. Pedig kérhetne. Nagyon sok mindent kérhetne tőlem néhány igazán élvezetes ellenszolgáltatásért cserébe, és ha az ígéreteimet nem is tudnám feltétlenül betartani, ez utóbbi talán kárpótolná érte. Feltéve, hogy kárpótlásra szorul, ugye. Amíg nem élesben derül ki, nem is akkora baj, hogy nem tudom eldönteni; ellenkezőleg, az lenne furcsa, ha könnyen ki tudnék rajta igazodni. Elismerem, ha valakit, engem igazán nem nehéz összezavarni, de Cece megkérdőjelezhetetlenül túltesz mindenkin.
- Ez menni fog, asszem - vigyorodom el. A bankrablás, legalábbis - nem vagyok az a bűnöző típus. Az autók elé ugrálás már egy merőben más téma, sokkal veszélyesebb helyzetekbe is kevertem már magamat, és nem csak részegen: az anyám elmondása szerint (mikor éppen választékosan kívánja kifejezni magát velem kapcsolatban), olyan vagyok, mint egy macska, aki lazán felkapaszkodik a legmagasabb fa tetejére a környéken, aztán nyávog, hogy nem tud lejönni. Remélem, hogy ez nem egy ilyen eset. - De ha mégsem, ugye meglátogatsz? - Csak az egyik szemöldökömet emelem meg, és bár továbbra is könnyedén cseng a hangom, a kérdésemet már sokkal halkabban intézem felé. Közelebbről. Szinte viszket érte a tenyerem, hogy kiszabadítsam a mellkasa előtt összekulcsolt karjait, nem kell közénk ilyen akadály, ám egyelőre megállom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek. Annak ellenére is, hogy szája szegletében megbúvó félmosoly valósággal megőrjít.
- Mondd meg te. - Alig észrevehetően szívom be az alsó ajkamat, ahogy Cece előbbi mozdulatát leutánozva enyhén oldalra billentem a fejemet. Még mindig érezni rajta egy leheletnyi abszintot, ezzel együtt szívesebben kóstolgatnám helyette az ő ajkait. Ha másból nem is, a pillantásomból tudnia kell.
A biztonság kedvéért segítek neki rájönni.
Kezemet a tarkójára csúsztatva húzom magamhoz egy olyan csókra, aminek már köze sincs az ittasan (vagy ittasabban) váltott, halványan derengő csókjainkhoz. Azoknak is biztosan megvolt a maga jelentőségük, eszem ágában sincs elvitatni tőlük, de sokkal inkább a kérdést testesítették meg, mint a választ. Ha nem húzódik el tőlem, a tincsei közé fúrom az ujjaimat, míg szabad kezemmel a derekát karolom át, ha kell, a köztünk gorombáskodó karjaival együtt szorítva magamhoz a törékeny testét. Hetek óta csak erre vágytam.

When I said it out loud, it wasn't as strong as it was in my head

- Hmmm... nem is tudom. A börtönben nem biztos. A kórházban esetleg - persze a legjobban nem ennek a lehetőségnek örülnék és mondhatnám, hogy ezzel az egész vonallal csak viccelek, mert nem gondolok folyton arra, hogy Cole elütteti magát egy autóval, vagy kirabol egy bakot és lecsukják (érdekes módon az az eshetőség most sem merül fel bennem, hogy kirabol egy bankot, de megússza), és bár ezzel viccelek, azért az már kevésbé vicces, hogy a gondolat egy nagyon is komoly másik gondolatból fakad: nem nagyon érdekel, hogy mit csinál, amikor nem velem van, de az azért érdekel, hogy jól van-e.
Ugyanis nem igazán bánnám, ha jól lenne, mindig, mindenhol.
Önkéntelenül halkítom hozzá a hangom, ilyen apróságok is elegendők ahhoz, hogy éles határvonal válassza el ezt a kintet az előbbi benttől, ahol sokan vannak, hangosak, meleg van, minden olyan látványos, míg idekint egészen gyorsan kettőnkre zsugorodik a világ és egyre szűkül, egyre halkabb, egyre bensőségesebb, amit egy kimondottan gusztustalan szónak találok (ki nem gondol róla a belsőségekre?), most mégis nagyon találónak érződik.
Ellőhetnék még egy viccet arról, hogy a börtöni házastársi viziteket akár meghagyhatjuk Sofiának is, ha annak jobban örülne, de aztán valahogy a világom összezsugorodásával párhuzamosan ez hirtelen már nagyon helytelennek tűnik. Cole pont nem úgy néz rám, mint aki szeretné, hogy valaki más látogassa magányos cellájában. Ha úgy nézne rám, akkor bizonyára nem kezdene el hirtelen egy kicsikét a frissítő levegő ellenére melegem lenni és nem préselném a kelleténél kicsit erősebben az ujjbegyeimet a saját felkaromba, miközben valójában utána bizseregnek. Egy pillanatra majdnem el is felejtem, hogy egyébként (még) nem várja egy börtönszálló sem. De valaki várja, azt mondjuk még nem egészen tudom, mivel, ha akár ő, akár bárki más nekem szegezné a kérdést, hát továbbra sem tudnék előállni semmi tisztességes válasszal, nem hogy magyarázattal, de amíg nem is muszáj előállnom eggyel... addig sem mondanám a helyzetemet egyszerűnek, de attól még tehetek úgy, mintha egyszerű lenne.
A pillanat maga bizonyos szempontból igenis egyértelmű és végzetesen egyszerű.
Ha ma este akár csak egy pillanatig is működött bennem az a bizonyos pirosan villogó lámpa, ami azt hivatott jelezni, ha valami olyasmit csinálsz, amit valójában nem kellene, akkor valószínűleg most ki is ég némi magas feszültségtől. Valami ehhez hasonló érzés, amikor Cole ajka az enyémhez ér, egészen beleborzongok, ahogy az ujjai elvesznek a tarkóm alján a hajamban. Ösztönösen sietni akarok hirtelen, mintha attól félnék, hogy a következő percben ebből már nem is marad semmi, kapkodva és mohón akarom megcsókolni, de aztán nem uralom el tőle a pillanatot, hagyom, hogy ő csókoljon úgy engem, ahogy csak akar, puhán igazítom hozzá minden mozdulatomat. Egy ponton csak kényelmetlenné válnak a köztünk feszülő karjaim, a balom pont úgy csúszik le a dereka köré, mint az övé, a jobbom ügyesen felharcolja magát a mellkasán át a pólójának nyakáig, ott gyűröm az anyagot a tenyerembe, és húzom magamhoz közelebb (mindig csak közelebb-közelebb-közelebb), hogy eltűnjön az eddig a karjaimnak fenntartott, valójában nem is olyan nagy távolság és egészen hozzá simulhassak.
Felőlem akár egy évszázad is eltelhetne így, egyre csak arra gondolok, tudattalanul, hogy ez nekem most igenis jár, és már járt egy ideje holott miért járna?, úgyhogy nem akarom, hogy hamar végetérjen. Ugyanakkor véget kell érjen, már csak olyan praktikus szempontok miatt is, mint hogy egyre kevesebb levegő jut el az agyamig tüdőmig, és persze van egy olyan pont is, ahonnan már elég nehéz lenne visszatérni a valóságba, de nem veszthetem el magam ilyen könnyen. (Dehogynem.) - Oké, akkor már értem, Sofia miért akart meggyilkolni a tekintetével... - még el sem távolodok Cole-tól igazán, épp csak sóhajtásnyi-suttogásnyi távolságot ékelek be az ajkaink közé, rá sem tudok nézni igazán, mégis úgy szólalok meg, mintha minden kérdésemre választ kaptam volna - még azokra is, amelyeket fel sem tettem.