Something doesn't feel right That's enough for one night Hope y'all get home alright There I go, blame it on the weather

Elveszek egy pohár pezsgőt a felém imbolygó tálcáról és bár szükségtelen a színjáték, mégis a fal felé fordulva húzom fel egy szusszanásra - mindez megtörténik az érkezésemet követő két percen belül. Ennél jobban esne valami erősebb, de erre gondolhattam volna korábban, most már késő. Üres mosollyal helyezem vissza a kiürült poharat a tálcára, aminek még ideje sem volt eltávolodnia tőlem és azoknak a lányoknak a hamis pislogásával veszek el egy második poharat, akik nagyon butának akarnak tűnni.
Nem vagyok buta és igazából nem azért jöttem, hogy a sárga földig leigyam magam - de most, hogy már itt vagyok, ez nem is tűnik annyira rossz ötletnek.
Mit gondoltam úgy mégis?
Vagy két éve nem jártam sem múzeumban, sem kiállításon. Szeretném azt hazudni, hogy nem is emlékszem, milyen kiállításon voltam utoljára, de túlságosan is jól emlékszem.
Monet. Nyitásra mentem és úgy kellett elkergetni záróra után. A Giverny fagy előtt talán több mint egy órát eltöltöttem, és nem találtam a szavakat. Másnap visszamentem a boltba, végigpörgettem az összes könyvet és albumot, ami a kiállítást kísérte, végignyálaztam az összes vackot - posztereket, füzeteket, kulcstartókat, képeslapokat, hűtőmágneseket, de egyik reprodukció, egyszerűen egyik sem, adta vissza azt az érzést, amit a kép maga. A színeket, a fényeket, a mélységet, a hidegséget, ami beszippant, a rózsaszín-narancs meghatározhatatlan, halványan átütő használatát, ami gyengesége ellenére úgy melengeti a szívet, hogy sírni lenne kedvem tőle.
Hogyne emlékeznék. Belefacsarodik a gyomrom.
Ehhez képest mi vagyok én? Most meg... mi ez itt? És mi a faszt keresek itt?
A válasz egyébként egyszerű, vannak olyan meghívások, melyekre az ember nem mond nemet. Vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy nem mond nemet, ha van egy cseppnyi esze is és én szeretném azt gondolni, hogy még nem mentek el nekem otthonról teljesen. Azért még van bennem egészséges félsz és egy csipetnyi paranoia is azzal kapcsolatban, hogy mi közöm nekem (nekem! Amúgy ha bárki kívülről nézné ezt a helyzetet, biztosan kiröhögne.) Cillian MacSweenhez. Meglötyögtetem a pezsgőt a poharamban, kicsit beljebb kerülök és nyújtogatom a nyakamat. Minél előbb megtalálom, leróvom ezt a kötelező udvariassági kört - közben pedig remélem, hogy csak ennyiről van szó -, annál előbb menekülhetek innen, mert belépni egy galériába nekem most felér egy rossz akupunktúrás kezeléssel. Minden idegszálam pattanásig feszül, nem merek felnézni a falakra, az emberek mind olyan ismerősök, rettegek, hogy valakit tényleg ismerek, rettegek, hogy esetleg Paulék itt lehetnek.
Az a kurva paranoia, hogy el kellett jönnöm.
Szerencsére Cilliant nem túl nehéz megtalálni. Körbeveszi pár ember, én pedig nem akarok feltűnést kelteni azzal, hogy félbeszakítom a beszélgetést, úgyhogy csak megállok a látóterén belül, mérsékelt aktivitással igyekszem elkapni a pillantását és ha sikerül, egy suta integetéssel köszönök.

Something doesn't feel right That's enough for one night Hope y'all get home alright There I go, blame it on the weather

Minden energiámat felemészti épp, hogy ne tűnjek tökéletesen neurotikusnak. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ha más helyzetekben ez rendszerint kiválóan megy, miért most ne menne, ugyanakkor kénytelen vagyok beismerni, hogy itt sokkal nehezebb jó arcot vágnom az élethez.
Az egész olyan, mint görbe tükörbe nézni. Éveken át (még csak nem is olyan sokáig, mégis rettentő hosszú időszaknak tűnik) ilyen események tették ki az életemet. Minden hónapban más kiállításra készültünk, más projekteken dolgoztunk, közben hol kötelező, hol önkéntes alapon ezerféle kiállításra jártunk, hogy az iskola utasítására magunkba szívjunk mindent, amit csak lehet, a klasszikusoktól a kortárson át, az amatőr hobbi művszektől egészen a profikig és azon kivételes, befutott sztárokig, akiket éppen agyon dícsér a New York Times.
Egy ideig még el is hittem, hogy ez nem csak a jelenem, de a jövőm is lehet.
Aztán, ahogy az lenni szokott, minden iszonyatosan elbaszódott.
- Az vagyok? Szuper, örülök. Helló - egy egészen picikét remeg a hangom, de legalább egyenesen állok és biztos kézzel fogom a poharam, úgyhogy foghatom arra, hogy egy ideje nem szólaltam meg, mióta befutottam.
Nem hibáztattam soha Cilliant ezért a bizonyos elbaszódásért. A dolgok már előtte is eléggé el voltak rontva, annak idején inkább úgy gondoltam, ő az igazi életmentő, mert ha nincs, még az is lehet, hogy olyan hülyén viselkedtem volna, hogy az utcán kötök ki. Arról már egyikünk sem tehet igazán, hogy egy kicsit belerokkantam abba, ami utána jött. Hogy én ehhez az egészhez nem vagyok elég kemény és minden sarkon és kanyarnál megkérdőjelezem nem csak azt, amit csinálok, hanem önmagamat is.
Kicsit eltartom magamtól a pezsgős poharat tartó kezemet, mintha ez bármiféle változást is jelentene a megjelenésemben, és szabályosan le kell néznem saját magamra, hogy vajon tényleg "csinosan festek"-e.
- Ó, hát, köszönöm. Ezer éve nem öltöztem ki, szóval kösz, hogy értékeled - megengedek magamnak egy rövid mosolyt, végül is csak nem a kivégzésemre jöttem, szóval legalább megpróbálok ennek megfelelően viselkedni. Azt már nem teszem hozzá, hogy a legtöbb "csinos" ruhámat egészen konkrétan azokból a pénzekből vettem, amit Cillianen keresztül kerestem. Sőt, úgy egyébként azóta meg sem engedtem magamnak egy kiadós bevásárlást sem, de annak idején olyan bőségesen elláttam magam csupa valójában haszontalan dologgal, hogy egy kicsit bele is fulladtam - vígan öltözködöm ugyanabból a szekrényből azóta is.
- Te is jól nézel ki. Hogy vagy? Láttál már valamit, ami kedvedre való? - jól emlékszem még vajon, ezt szokás kérdezni ilyenkor? Mint a színházban szünetben a naivát kritizálni.

Something doesn't feel right That's enough for one night Hope y'all get home alright There I go, blame it on the weather

- Á, igen, az borzasztó lenne. Kitűnni a tömegből - mondom egy csipetnyi száraz iróniával, és hazudnék, ha azt mondanám, nem ugyanezen okból kifolyólag erőltettem meg magam én is. Persze, nem annyira, mint régen, amikor még jártam egyetemre, állandóan úgy éreztem, hogy minden egyes nap be kell bizonyítanom, nekem igenis van helyem ebben a világban és úgy is nézek ki, mint akinek van helye a világban. Ez most már igazán nem erről szól, most csak tényleg nem szeretnék semmiféle feltűnést kelteni. Ha az öltözékem a kedvemet tükrözné, akkor valószínűleg farmerben és Martens bakancsban érkezem, de kevés dologgal vonhatnám jobban magamra mások figyelmét.
És kinek hiányzik az...? Mostanság csak szeretnék leginkább annyira elrepülni mindenki, bárki radara alatt, amennyire csak lehet.
- Még nem nagyon volt érkezésem körbenézni, előbb megkerestelek - magyarázom első körben a véleményem hiányát, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eddig szándékosan nem néztem körül és kicsit remélem, hogy elkerülhetem a dolgot. Biztos van itt egy csomó másik üresfejű lány is, akit hiába kérdeznek arról, mit szól ehhez a színkompozícióhoz, vagy ahhoz a durva ecsethasználathoz, lehetnék én is egy közülük.
Ehhez mondjuk lehet, választhattam volna egy mélyebben dekoltált ruhát. De persze, Cilliant úgysem verhetem át ezzel kapcsolatban.
Egy pillanatra elgondolkodom, megkérdeztem-e valaha Cilliantől, miért épp arra használja a tehetségét, amire. Őszintén nem emlékszem - valamiért úgy gondolom, ha megkérdeztem volna, emlékeznék a válaszra, másfelől kicsit olyan, mintha az agyam szándékosan törölt volna bizonyos dolgokat abból az évből. Az egész kicsit homályos, mint valami rossz trip, éles villanások (ehhez hasonló kiállítások, after partyk, szállodákba zárkózva töltött munkanapok, hogy csak egyszerűen továbbálljak, ha valami elkészült és ne legyek egy helyben sokáig, vagy hagyjak nyomokat) váltják a sebtében elmosódó képeket, aztán már csak az marad, hogy leléptem.
Akárhogy is, bizonyára ez a mostani nem a megfelelő alkalom arra, hogy bepótoljam ezt a hiányosságot, hiába érdekelne jobban, mint körülnézni a kiállításon és potenciálisan elemezgetni a kiállított képeket. Ettől egy kicsit kiráz a hideg és újra elfog az émelygés, de azt hiszem, elég hülyén venné ki magát, ha ezt most közölném Cilliannel.
Úgyhogy csak üresen elmosolyodom, mintha mi sem lenne természetesebb - Hát, akkor induljunk neki... körbevezetsz?

Something doesn't feel right That's enough for one night Hope y'all get home alright There I go, blame it on the weather

Az egész jelenet kezd olyan lenni, mint egy szürreális időutazás. Mondanám, hogy a jó fajta, de valójában nagyon kevés embert ismerek, aki rettentően igyekezne, hogy felemlegesse a saját múltját. Nem tudom, hogy ez valami általános emberi dolog, mindig azt hisszük, a múlt rosszabb, mint amilyen a jövő lesz (miközben persze tökéletes teljességgel megfeledkezünk a jelenünkről), és nem szívesen nézünk hátrafele. Épp csak előre nézni meg sokszor rettegünk. Néha nehezemre esik nem azt gondolni, hogy a puszta létezés, a puszta ember-lét egy tökéletes huszonkettes csapdája.
Mindenesetre akármilyen erős szorongás gyötör odabenn, nem áll szándékomban látványosan szenvedni, egyrészt, hogy Cillian ne gondolja, hogy miatta van (nem azt mondom, hogy nincs hozzá némi köze, de valójában tényleg nem miatta van), másrészt meg hogy potenciálisan ne csináljak valami hülyeséget. De azért ha elsétál mellettünk egy újabb pincér, nagyon hamar utána fogok nyúlni egy új pohárnak, akár most, akár később, amikor elfogadom a felém nyújtott kart, és hagyom, hogy körbevezessenek ennek a bizonyos kellemetlen időutazásnak az állomásain.
Sosem gondoltam volna, hogy majdnem fizikai fájdalmat fogok érezni pár istenverte festmény láttán. Egyszerre akarok fejvesztve menekülni, és hosszasan diskurálni arról, szerintem mégis mi a baj például ezzel az első képpel vagy arról, hogyan javítanám ki - jelen esetben ez azt jelenti, hogy felgyújtanám.
Akaratlanul el is fintorodok - Borzasztóan unalmas - mondom kitörő őszinteséggel, amin talán nem kellene meglepődnöm, mert sosem szoktam fukarkodni a véleményemmel, csak azt hittem, legalább egy kicsit tovább tudom magam tartani és nem viselkedek majd ugyanúgy, mint régen, mert nem gondolnám, hogy ugyanaz az ember vagyok, mint régen - Ha valaki nem tudja megfesteni a Gyverny fagyot, talán inkább keresnie kellene valamit, amit meg tud festeni - ironikus, hogy pont arra emlékeztet a téli naplemente, amire idefele jövet gondoltam, de az az igazság, hogy rémes kritikus vagyok. Úgy vagyok vele, hogy ami kicsit is kevesebb, mint a tökéletes, az legyen legalább eredeti, mert ha sem nem tökéletes, sem nem érdekes, akkor mégis mire jó? Hol a lelke?
Aztán rájövök, hogy ez itt a megnyitó, szóval amilyen szerencsétlen fajta ember vagyok, még az is lehet, hogy pont az alkotó füle hallatára hangoztatom a nyers véleményemet és most nem vagyok felkészülve egy ilyesmiről folytatott parázs vitára. Előbb-utóbb ezek mind oda lyukadnak ki, hogy mit tudok én erről és talán én tudok jobbat? Régen néha gondolkodás nélkül rávágtam, hogy persze, tudok. De most legjobb napjaimon is csak szalvétára vetett skicceket tudok felmutatni, és azok is hamar marokba gyűrve, majd szemétbe dobva végzik, amint rájövök, hogy már megint önkéntelenül rajzolgatni kezdtem.
Továbbvezetem a pillantásomat a következő képre, előbb meglepetten, majd hunyorogva méregetem - Ezek alapján elég eklektikus a válogatás, jól gondolom? - kérdezem hangosan gondolkodva, még mindig a megvilágított kutyafejet vizslatva, jobbról, balról, középről és próbálok rájönni, igazából miért nem tetszik - Szerinted nincs benne valami nyugtalanító? Nem is tudom...