And I am talking, talking, talking to my higher self
Figyelem, ahogy Alex elvégzi a zárással járó feladatokat, az egész helyhez nem illik a csend és az emberek hiánya, és a csendtől valahogy nekem sincs kedvem megszólalni egy ideig. Meg egyébként sem akarom zavarni. Csendben támasztom a pultot, a hátam mögött könyökölök rajta, úgy dőlök hátra, kocogtatom a kezemben szorongatott cigisdobozt annak az egy szálnak a végével, amit már kihúztam belőle, indulásra készen - úgy látom, már nincs sok neki hátra. Nem is igazán értem, valójában miért vannak nyitva ilyen sokáig egy csütörtök este. De lehet, csak én nem békéltem még meg vele, hogy más emberek, a normális, átlagos emberek igenis elmehetnek egy ilyen helyre akár csütörtök este is, hogy aztán kókadozva home office-ban töltsék a pénteket, vagy betegséget színleljenek és ne menjenek be. Nem tudom, hogy megy ez, én sosem csináltam ilyesmit. (Én szarabb dolgokat csináltam, bizonyos szempontból.) Ahogy Alex egy pillanatra felnéz, egy futó mosollyal biztosítom róla, hogy ne aggódjon, még mindig itt vagyok, megvárom, amíg végez, ahogy ígértem. Nem szokványos amúgy sem, hogy a záráshoz ilyen közeli órában egyen engem ide a fene, akkor már igazán nem kerül semmibe megvárnom. Meg amúgy is szívesen megvárom. Tulajdonképpen nincs semmi különösebb oka annak, hogy egyáltalán ide járok, inkább megszokás, útba esik az egyik kedvenc manhattani útvonalamon, meg mire észbe kaptam volna, Alexet nagyon megkedveltem. Fogalmam sincs ugyan, miért dolgozik itt - sosem mertem megkérdezni -, valahogy nem illik hozzá, de ki vagyok én, hogy kéretlen tanácsokat osztogassak? Mégis mit tudnék mondani bárkinek, amit érdemes lenne hasznos tanácsként értelmezni? Legyünk őszinték: lószart sem tudok semmiről, szóval inkább befogom a számat. - Tudod, nem vicceltem, szívesen segítek, ha valamiben tudok - mondom most már vagy harmadjára. Ha jó tanácsokban nem is remekelek, de takarítani például egészen kiválóan tudok és mivel elég régóta magamra takarítok, nem is esik le az ujjamról semmiféle gyűrű. A hülye kis bizsu különösképp nem és hát a választott, aktuális szakmám sem érdekel a jelek szerint annyira, hogy nagyon óvjam a körmeimet. Igazából sosem voltam az a fajta lány, aki túl nagy jelentőséget tulajdonítana a körmeinek, a fésülködésnek, a sminkelésnek - az ilyen pepecselős részleteknek. Csak azért, mert jól bánok bármiféle ecsettel, még nem leszek hirtelen szerelmes a körömápolásba - Annál előbb végzel... - világítok rá egy újabb óvatos félmosollyal.
A legtöbb velem egyidős csütörtök este valami buliban van vagy pihen, hogy a péntek reggeli, szerencsétlenül felvett órájára időben fel tudjon ébredni másnap. Ezzel szemben én éppen a pultot törlöm egy bárban, ahol dolgozom. A vendégek már mind hazamentek, egy lányt kivéve, akit megkértem, hogy maradjon. Cece mostanában elég nagy gyakorisággal jár ide és olyankor mindig beszélgetek vele valami apróságról. Néhány dolgot megtudtunk egymásról, de csak nagyon az alapokat. Nem szoktam hangoztatni a bárban, hogy otthon milyen problémákkal kell szembenéznem, ahogyan azt sem miért dolgozok húszévesen egy ilyen helyen ahelyett, hogy egyetemre járnék vagy valamit tanulnék. Úgy gondolom, hogy ezekről senkinek nem kell tudnia. Elég, ha én és a közeli ismerőseim, családom tisztában vannak vele. Már a nagy részét megcsináltam a dolgoknak. A poharakat elmostam, a szemetet felszedtem és levittem. Már csak a pultot kell letörölnöm és lezárnom a kasszát, aztán megvagyok és miénk az egész reggel. Zárás után mindig kedvem lesz bulizni és iszogatni egy kicsit, amit nem űzök mostanában túl gyakran. - Tudom, de ezt már megoldom – rántom meg a vállam. Közben figyelem, ahogy a cigijével játszadozik. Az egyik már kikandikál a dobozból és csak arra vár, hogy végre valaki elszívja. – Gyújts rá itt nyugodtan, sosem fog kiderülni – szólok rá. Én is kiveszek egy szálat a hátsó zsebemben lévő dobozból és meg is gyújtom. Úgy folytatom tovább a pult letörlését. - Pár perc és megvagyok – mosolygok rá. Miután befejezem a pult letisztítását a kassza felé veszem az irányt. Számban ott lóg az égő cigi, a füst belemegy a jobb szemembe, így az könnyezni kezd, de nem csinálok vele semmit. Nem akarom megdörzsölni, mert akkor elmosódik az amúgy sem friss sminkem. – Maradjunk itt vagy átmennél máshová? – érdeklődöm. Nekem igazából ez a hely is tökéletes. Legalább nem kellene mást keresgélni, de ezt nem mondok ki hangosan. Hagyom, hogy Cece döntsön. Végülis én kértem, hogy maradjon. Mostanában túl sokszor tér be ide és mindig látom, hogy valami bántja a lelkét. - Mesélj, mi a helyzet veled! – kezdek bele. Nem akarok egyből rákérdezni mindenre, mert lényegében nagyon nagy ismeretségnek ezt nem mondanám. Meg kell húzni elsőre a határokat és az alapjaitól kezdve felépíteni ezt a kapcsolatot.
And I am talking, talking, talking to my higher self
- Biztos? - a teljes pár szemöldököm szökik fel kicsit meglepetten, vagy inkább csak biztonságot keresve. Magamtól biztosan nem jutna eszembe rágyújtani idebenn, az ember megszokja, hogy ha cigizni akar, ki kell mennie, és végül megvan ennek is a maga varázsa, de egyébként én kimondottan szeretek bent (helyeken bent, igazán mindegy hol) rágyújtani, talán pont azért, mert nem kellene. Mondjuk egyébként sem szívok el egy nap túl sok szálat, minden azon múlik, éppen hol vagyok, mit csinálok és kivel. A lassan hajnalodó városhoz úgy gondolom viszont, jól illik a cigarettafüst, pont olyan, mint a köd a Hudson felett, amikor még nagyon lehűl minden reggelre. Nem is a dohányról, vagy a nikotinról van szó. Inkább az érzésről és a látványról. Hogy szép. Alex azonban gyorsan eloszlatja a kételyeimet, amikor ő is meggyújt egy szálat, úgyhogy egy néma sóhajjal megadom magam a lehetőségnek. Mindig mindennek csak megadom magam. Megpöccintem az öngyújtót, két kézzel tartom, csak az ajkaimmal billentem felfele, a láng felé a szálat, hogy aztán eltüntessem a dzsekim zsebében a tüzet, meg a dobozt is, utána emelem csak el a szálat a számtól, hosszan fújom a füstöt az utolsó felkapcsolt lámpák felé. - Áh, ne, maradjunk. Ilyenkor már csak olyan helyet találnánk, ami televan részegekkel. Vagy a hangos, vagy a lehangoló fajtával, de nekem egyikhez sincs kedvem - megrázom a fejem, nem önkényesen, Alex nyugodtan mondhatna ellent nekem, ha ahhoz lenne kedve, de nehezemre esik elképzelni, hogy egy műszak után még további részegekre vágyna, vagy ne lenne, teszem azt, fáradt - Nincs valami hangulatos backstage ajtótok valahol hátul? Tudod, lépcsővel, vagy tűzlétrával, ilyesmi - kérdezem aztán egy hamiskás mosollyal, ahogy megpördülök a sarkamon, és most már a pultra dőlve könyökölök a cigimmel. Nem is tudom, cigiztem-e valaha egy bárpulton könyökölve. - Velem? - most viszont tényleg meglepetten kérdezek vissza. Valamiért úgy gondoltam, talán inkább Alexnek esne jól beszélgetni valakivel, mert szar napja volt, vagy csak úgy, azt nem gondoltam, hogy esetleg engem akarunk majd elővenni. De semmi baj, nem kell pánikba esni....! Remekül tudom elhárítani és visszafordítani az életemre vonatkozó kérdéseket - Velem semmi, igazán. Dolgozok, néha szeretem, néha utálom, ma elég unalmas vendégeim voltak, tudod, néha betévednek ezek a középkorú nők, akik azért beszélnek sokat a táska kutyáikról, mert azt hiszik, ezzel elhitetik veled, hogy valójában nem vágynak inkább egy pasira... sajnálom szegényeket, de néha elég fárasztóak - fecsegem súlytalanul, a cigim végét pöckölgetve hüvelykujjam körmével. - Veled mi újság? Jól vagy? - terelem is hamar vissza a szót inkább Alexre és túlzó kíváncsisággal kezdem fürkészni őt, ahogy a kasszát zárja.
Mivel már nem sokáig tervezek itt maradni dolgozni annyira nem zavar, ha Cece rágyújt itt bent velem együtt. Ha kirúg Hudson, akkor is max annyi lesz, hogy egy-két héttel evesebb ideig voltam itt és megspóroltam a felesleges köröket, ami a felmondással jár. Már igazából nagyon várom, hogy Louis-val együtt melózzunk a moziban. Nem lesz annyira embertelen, nem fognak részeg idióták szexuális megjegyzéseket tenni és végre egy olyan emberrel leszek együtt, aki értékel vagyis remélem, hogy azt teszi a pár év kihagyás után is. Utólag belegondolva nem kellett volna levegőnek néznem évekig csak azért, mert kiderült, hogy bejöttem neki. Elég gyerekes viselkedést tanúsítottam akkoriban, de ez mára már bizonyára változott. - Biztos – erősítem meg, ha még az nem lett volna elég neki, hogy az én számból is ott lóg ki a cigi. Kicsit úgy érzem magam, mintha valami filmben lennénk. Két lány zárás után a bárpultnál dohányozva, míg az egyik a kasszában lévő pénzt számolja. Ezt csak azért nem akarom elrontani, mert nem lehetek mínuszban. Nem lenne miből a mostani állapotomban kifizetni. A szüleimtől nem kérhetek kölcsön és Clarytől sem. - Meg itt tényleg csak ketten vagyunk. Nem dübörög semmi hülye zene a háttérben, habár valamit kapcsolhatok ha szeretnél – beleszívok a cigimbe, s közben véletlenül a hamut az apró pénzekre ejtem. A zsebemből kiveszek egy zsebkendőt és nem túl precíz módon áttörlöm vele a tetejét, hogy csak szimplán koszosnak tűnjön. – Hangulatos éppen nincs, de le tudunk ülni ott a lépcsőre. Az a baj mellette csak kukák vannak – húzom el a számat. Nem ez a legszebb környék Manhattanben és néha elég kétes alakok járnak erre. Ezen a helyen pedig még a szokásosnál több is megfordul. - Uhum – bólintok kedvesen, amikor végre lezárom a kasszát és nem kell a pénzzel foglalkoznom. Itt az idő egy kicsit elengednem magam. Hivatalosan is vége a munkaidőnek és jelenleg közvetlenül semmilyen stressz nem ér. – Ah szóval azok a középkorú nők! Ide csak középkorú pasasok tévednek be, akik hozzám is szólnak. Általában olyan megszólításokkal illetnek, mint dögös szöszi vagy tárgyiasítanak – sóhajtok fel. Nem szoktam visszaszólni, mert fő a béke, de nem szabadna tűrnöm és még ezek után is kedvesen válaszolgatni nekik. - Ez amúgy tök jó, de veled mi a helyzet? – direkt megnyomom a veled szócskát. Szeretem, ha az emberek mernek velem beszélgetni. Egyáltalán nem vagyok félelmes alak, sőt nálam kedvesebb embert nehéz találni. Ezt nem én állítom, hanem mondták már. Ezt igazolják a visszajelzések. - Én jól vagyok – mosolyodom el szélesen. Nem akarom az orrára kötni a szüleim helyzetét, de ha ő képes már pár információt megosztani magáról, azt úgy viszonzom majd, hogy teljesen megnyílok neki. Sokkal közvetlenebb vagyok a legtöbb embernél, néha már túlságosan is. – Apropó, kérsz valamit inni? – érdeklődöm és végigmutatok a polcon, illetve a hűtőn.
And I am talking, talking, talking to my higher self
Tagadólag rázom meg a fejem - Á, nem kell, hagyd csak. Nem zavar a csend - legalábbis ilyenkor már nem zavar, a nagyon késő estéhez, vagy a nagyon kora reggelhez (döntse el, aki akarja, most éppen este vagy reggel van, én erre az időszakra valami ingatag átmenetként gondolok - a semmi és a senki idejeként, amikor fél lábbal itt is, meg ott is vagy, de mivel ez nem lehetséges, lehet, hogy valójában sehol sem vagy. Mély, mi?) valahogy illik a csend. Mindig mindenki azt mondja, hogy New York sosem alszik, de néha rajta lehet kapni, hogy ebben az átmeneti időben nagyon lelassul az élet. Amikor a legtöbben már hazamentek, de a nagyon korai munkások még nem indultak neki. Ilyenkor a csend tűnik az én természetes állapotomnak is, holott egyébként nem rajongok érte. - Szóval semmi új a nap alatt, az éjszaka emberei seggfejek - vonom le a magam követekeztetését kieregetve egy füstfelhőt, aztán ellököm magam a pulttól - Nekem megfelelnek a lépcsők, ha neked is. Itt benn mégis csak olyan furcsa ketten lenni, nem? - az egész szinte kicsit hátborzongató. Nem azt akarom mondani persze, hogy hirtelen félnék, mert mégis mitől félnék?, csak szerintem jót tenne mindkettőnknek egy kis levegő a cigifüst mellé, meg nem hiszem, hogy hátul ne lehetnénk magunkban szintén. Oda talán tényleg senki nem téved hátra még véletlenül sem. A szabad kezemet a dzsekim zsebébe süllyesztem, úgy vonom meg a vállam, hogy éppen slukkolok egy újabbat - Nem sok, tényleg. Ugyanott lakom, ugyanott dolgozok, ugyanazzal randizom - gondolatban persze azt mondom, ugyanazokkal randizok, de szerintem ezt senkinek nem vallottam be, mióta merő véletlenségből (haha) fennáll ez a helyzet. Egy kicsit talán még magamnak sem, de mivel minden elég jól megy, inkább megpróbálom nem is bolygatni a dolgot. Még a saját fejemben sem - Csak... hát, tudod, mennek a napok ugyanabban a rutinban és az ember észre sem veszi, hogy rohan az idő - ez viszont nem kamu, néha tényleg azon kapom magam, hogy őszből hirtelen tél lett, aztán meg mintha a tavasz nem is történt volna meg, már nyár van, és kiakadok, hogy fogalmam sincs, valójában mi történik az életemmel. De azért talán nem kellene ilyen mélységekbe kalandoznunk itt és most, nem? - Csak ha iszol valamit velem, nehogy már magamban igyak. Egy sört mondjuk? - kérdezek aztán vissza, félig-meddig válakozó álláspontra helyezkedve, ha Alex hátrafele vezet, hát arra követem, ha máshova fogunk leülni, alkalmazkodom ahhoz is - Szóval bírod még? Nem akarod itthagyni a szexista disznókat?
Nem érzem kellemetlenül magam, hogy nem szól zene a háttérben. Más esetben már az ujjaimat járatnám a pulton valami ritmusra, de úgy érzem, hogy most nem illik ide. A zene sokszor azért van, hogy feloldja a hangulatot a jelenlévők között, de nem érzek semmilyen kínos kisugárzást. Ugyan annyira nem ismerem Cece-t és nem is tűnik túl nyitott embernek első klikkre, de szüksége lehet erre a mai kis beszélgetésre. Mindig egyedül ül itt és kezd egyre feltűnőbb lenni ez a számomra. - Meg most úgy gondolom, hogy jobb is így – válaszolok mosolyogva, s újabb slukkot szívok a cigimből, aminek már több, mint a fele hiányzik. Egy kisebb hamukupac a pultra esik le, s idegesen sóhajtok fel. Most takarítottam le, nem hiszem el! - Azok, de már teljesen hozzászoktam. Nem lep meg, ha meló után vagy közben beszólogat a sok idióta. Szerencsére még nem kerültem olyan szituációba, hogy bajom származzon belőle – rántom meg a vállam. Nagyon sokszor jöttek oda hozzám nem a legszebb szándékkal, ahogy éjszaka New York utcáit jártam. Már abból meg lehet állapítani, hogy kinek milyen szándékai vannak, hogy hogyan is néz rád. Valahogy mindig sikerült ezt eddig hárítani, s nincs bennem semmilyen félelem érzet, hogy bajom eshet. – Menjünk akkor a lépcsőkre – bólintok, ám még mielőtt kimásznék a pult mögül újra letörlöm azt. Több hamut ejtettem ide, mint amit először láttam, így jobbnak tartom ezt a másodlagos tisztítást. - Ugyanott, ugyanaz – ismétlem meg a szavait. – Nem tudom, hogy ez nálad mit jelent – teszem hozzá. Olyan érzésem van, mintha próbálna egy kicsit mellébeszélni. Nem mondja el egyenesen, hogy mire gondol, miket tervez. Valami pedig biztosan nyomja a szívét. Ha minden rendben lenne, akkor nem ülne itt hajnali négy óra harminckét perckor egy számára majdhogynem idegen lánnyal és figyelné, ahogy az megcsinálja a teendőit záráshoz. – Azt hiszem ebben van tapasztalatom bőven. Mostanában már azt sem tudom, hogy miket csinálok, ha nem a bárban vagyok. Többnyire alszom, takarítok és bevásárolok. Minden nap ugyanolyan és nincs benne semmi, ám az állandóság is mindenkinél más – egy szomorú mosoly kúszik fel az arcomra. Van, akinek az a normális, hogy reggeltől estig azt csinál, amit szeret. Az én életemben semminek sincs ehhez köze. - A sör tökéletes lesz – az utolsó pillanatban meggondolom magam és ahelyett, hogy csapolnék, kiveszek két üveget a hűtőből. Az egyiket Cece kezébe nyomom és végre elhagyom a helyem a pult mögül. Végig magamnál tartom a leégett csikket, hogy ki tudjam dobni, amint kiértünk az épületből. – Már tervben van a váltás. Lényegében az utolsó napjaimat húzom le éppen – az ajtóhoz érve megtartom Cece előtt azt, s ha kibújt rajta, akkor kitámasztom, hiszen nem akarom, hogy kint ragadjunk.
And I am talking, talking, talking to my higher self
Kicsit ráncolom a homlokomat, nem igazán tudom elképzelni, milyen lehet az, amikor az ember már hozzászokik az effajta beszólogatásokhoz. Nekem első dolgom elég csúnyán, sok esetben számos káromkodással megtűzdelve visszaszólni, de az az igazság, hogy ha olyan a helyzet, néha még a tettlegesség sem rettent el. Ütöttem már meg tejfölös szájú hülyegereket, aki a seggemre csapott. Nyilván két perc alatt rúgnának ki egy ilyen bárból. - Elképzelni nem tudom, hogy én ehhez valaha hozzászokjak - jelentem is ki egy kisebb fintorral, pedig az a vicc az egészben, hogy vasággyal sem nyomhatok túl sokat, még csak izom sincs sok rajtam, szóval sokkal jobban tenném, ha be tudnám fogni a számat, de az élet ilyen apró igazságtalanságai néha nagyon kiborítanak. Nem mindig, és nem minden egyes embertől, de néha nagyon kiborítanak... azt már nem teszem hozzá, hogy nem tudom, Alexnek jó-e, ha ilyen dolgokhoz hozzá van szokva. Remélem, hogy erre magától is rájön. Némileg megjátszott csodálkozásra vált aztán az arcom, de csak részben, valójában nem nagyon tudom, pontosan miről és mennyit mondtam Alexnek. Amikor először itt jártam, nem egyedül jöttem, nem véletlenül, aztán meg a dolgok csak... nos, azt hiszem, a dolgok kicsit kicsúsztak a kezemből, mert lehet, hogy számára rettentően furcsa, hogy egy huszonéves lány csak úgy eljár ide, hogy itt lógjon egyedül, meg az ő agyára menjen. De miközben nonstop azon vagyok, hogy túlgondoljam és lehetőleg túlbonyolítsam a saját életemet, tényleg fogalmam sincs, mit mondtam neki magamról. - Mire gondolsz? Kérdezz és válaszolok, komolyan - ütöm el aztán a dolgot könnyedén, de nem akarok teljesen parának tűnni, szóval azért folytatom - Egyedül lakom Queensben egy unalmasan hétköznapi egy szobás lakásban, egy szalonban dolgozom manikűrösként és kézápolóként, nincs itt semmi extra, mármint, tudod, nem egy hihetetlenül felkapott hely, de azért nem is csóró, szóval nem panaszkodom, egész normális emberek esnek be hozzám. Többnyire. Furcsa alakok azért mindenhol vannak, miért pont Queensben ne lennének? Aztán ha nincs meló, akkor... csak úgy vagyok - fejezem be egy hümmentéssel, és pont így reagálok arra is, amit Alex mond - a napok néha összemosódnak, ha ugyanazt, ugyanúgy csináljuk, ez kétségtelen. - Nos, igen, valahogy így vagyok vele én is - mondom is ezúttal különösebb kertelés nélkül. Nem mintha ne tudnék mit kezdeni magammal, például igyekszem a lehető legkevesebb időt otthon tölteni, egyrészt, hogy ne legyek egyedül, másrészt, mert igazán gyűlölöm a lakást, aztán meg próbálom egyensúlyozni Cole-t és Linát, ami néha az őrület szintjén tart, de az a baj, hogy... egyfajta jó őrülettel jár ez az egész, még ha fogalmam sincs hová, tart, vagy mi lesz belőle. Csak azt tudom, hogy jobban érzem magam tőlük, ami egy rémesen önző dolog, nyilván, mégsem tudom elengedni őket. Vagy valamelyiküket. Vagy mindkettőjüket. Ha erre gondolok, megfájdul a fejem, úgyhogy inkább nem gondolok erre. Szóval, elfoglalom magam. De közben nem tudom, mi történik igazából. Elveszem Alextől az üveg sört, felszisszentem, úgy követem ki a hátsó lépcsőig, ahol aztán habozás nélkül le is huppanok a felső fokra - Váó, tényleg? - kapom fel aztán meglepetten a pillantásomat Alexre, miközben persze az is belém villan, hogy ha innen elmegy, akkor meglehet, elveszítem ezt a gyenge, de azért a lábán éppen csak megálló alibit, amivel ki tudok vele alakítani valamiféle kapcsolatot - És mi jön ezután?
Mióta leérettségiztem nem igazán foglalkoztam olyan dolgokkal, mint az emberi kapcsolatok építgetése. A sok rossz miatt, ami velem történt nem volt túl sok kedvem a barátaimmal foglalkozni. Néha én is lehetek önző, nem? Kezdetnek nem vettek fel az egyetemre, majd a sok balszerencsés fordulat otthon. Aztán, hogy eltereljem a figyelmemet jelentkeztem erre a munkára. Kezdetben nem én voltam a legjobb munkaerő, hiszen lassú voltam és néha összekevertem dolgokat. Sok vendég visszajött panaszkodni, hogy nem is azt adtam nekik, amit ők eredetileg kértek. Ilyenkor mindig ezer bocsánatkérés között végzem el a dolgom újból. Nem nekem való ez a hely, már tényleg itt az idő helyes vágányra rakni az életem. - Pedig hozzá lehet szokni. Meglepődnél, hogy mennyire könnyedén. Mikor már mindennapossá válnak a beszólogatások egy idő után immunis leszel rá. Még ezek ellenére is tudok mosolyogni az emberekre – rántom meg a vállam. Mindig én voltam a társaságban azaz ember, aki feldobta a többiek kedvét és meglepő módon nem a humorommal. Általában tudok valami frappáns megoldást találni mindenre, hogy az emberek körülöttem jól érezzék magukat. Ezt tartom a legjobb tulajdonságomnak és azt, hogy sosem adok fel semmit. Ha valamit véghez akarok vinni, akkor kitartóan próbálkozom, míg nem sikerül. - Nem tudtam, hogy manikűrös vagy. Mennyire tolonganak nálad? Szerinted be tudnál vállalni jövőhéten valamikor? – érdeklődöm. Végre meglenne az indok, hogy egy olyan helyen találkozzunk Cecevel, ami nem ennyire alpári és még talán emberi időben sikerülne összehoznunk. Egyébként maga a bár elég menő hely, s az elhelyezkedésével sincs túl sok gond csak nem hiszem, hogy nekünk való lenne. – Micsoda véletlen egybeesés! Én is Queensben lakom csak valamiért eljöttem egészen Manhattanig dolgozni. Mehetünk majd együtt haza. Egy darabig úgyis ugyanazon az útvonalon kell mennünk – ajánlom fel mosolyogva. Már nem nagyon tartom senkivel a kapcsolatot a környéken, így jó lenne valaki, akihez unalmamban átugorhatok egy délután beszélgetni kicsit. - Mit csinálsz, ha éppen nem dolgozol? – kérdezem, habár arra szeretnék inkább kilyukadni, hogy miért van itt. Félreértés ne essék, mert élvezem a lány társaságát, de tudni akarom, hogy miért ücsörög egyedül mindig a pultnál, amikor én dolgozom. Persze a többiek műszakjában is betévedhet, de arról nincs túl sok információm. Nem ez a legjobb időtöltés neki és sokszor látom rajta, hogy valami nincs rendben, habár már megmondani nem tudnám, hogy mi nem klappolhat a lány életében. Ha beszélgetésre kerül sor, akkor mindig a sablontémák jönnek fel, mint most is, de valamiből ki kell indulni, hogy megismerhessük a másik lelkét. - Nemrégiben befutott az egyik volt évfolyamtársam és ki volt akadva, hogy egy ilyen helyen dolgozom. Felajánlotta, hogy áthoz nekem egy jelentkezési lapot a munkahelyére, ami igazából egy mozi, de én tökéletesen meg lennék elégedve vele. Holnap tervezem bevinni a jelentkezést. Az is itt lenne Manhattanben, de már hozzászoktam a sok utazáshoz – mosolygok rá, s követve a példáját leülök a lépcsőre és kinyitom a söröm. Mindenféle figyelmeztetés nélkül iszom bele.
And I am talking, talking, talking to my higher self
Hümmentek egyet, nem túl boldogan, vagy vidáman, mert végül is Alexnek igaza van - mindent meg lehet szokni, általános emberi tulajdonság ez, hogy azokat a réseket igyekszünk kitölteni, amelyek jutottak nekünk, túlélünk mindent és még a legkényelmetlenebb helyzeteket is megpróbáljuk úgy alakítani, hogy valahogy mégis kényelmesek legyenek. Ez szerintem egyszerre erősség és gyengeség. Ha megszokjuk és kitöltjük a kellemetlen tereket is, mégis mitől lenne egyszer jobb minden? - Azt hiszem, igazad van. Bármit meg lehet szokni, még az igazán szar dolgokat is - helyeslek végül, miközben kénytelen vagyok belátni, hogy én pontosan ezt csinálom. Lehet, hogy nem beszólogató férfiakkal, mert annak a munkámban nem igazán vagyok kitéve, de én is létrehoztam magamnak egy teret, vagy inkább elfogadtam azt a kényelmetlen teret, amibe juttattam magam, és ahelyett, hogy megpróbálnék rájönni, hogyan mászhatnék innen ki, egy jobb helyre, inkább csak belesüppedek és alkalmazkodom. A saját magam teremtette szar körülményekhez. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy jóval több erőkifejtéssel ugyanígy teremthetnék magamnak éppenséggel jobb körülményeket, épp csak abban nem vagyok biztos, hogy van-e hozzá elegendő erőtartalékom. Többnyire úgy érzem, hogy nincs, ezért maradok, ahol vagyok, és meggyőzöm magam, hogy nem is olyan rossz itt... Kicsit meglepődök saját magamon, hogy tényleg, még a legalapvetőbb dolgokat sem mondtam el Alexnek, ennyire el voltam foglalva azzal, hogy ne legyek feltűnő, de azért egy-pár dolgot én meg megtudjak róla? Kicsit sem vagyok creepy, komolyan. Pedig ha valami kevéssé okoz fejtörtést a jelenemben, az a munkám. Egy kis kézügyességgel és némi tőkével képzésekre, meggyőződésem, hogy bárki lehet tisztességes manikűrös. Egy kis kreativitással lehet kedvelt is, és ha hajlandó magát tovább- és tovább- és továbbképezni, akkor meg lehet állati menő is. Én mondjuk persze megragadok a kreativitásnál, nincs bennem semmi extra, de tisztességgel meg tudok csinálni mindent, ami az árlistámon rajta van, és ennél nincsenek is nagyobb ambícióim, hogy őszinte legyek. Nincsenek álmok, nincsen motiváció, nincsen fejfájás. És nekem ez így most köszönöm, nagyon is elég. - Elég változó, sokan csak beesnek az ajtón a szalonba aztán azt sem tudják, mit akarnak, vagy kitől, de nézhetünk neked egy időpontot, persze - végülis a szalon ennek megfelelően egy kellemesen semleges terep, ha Alex be akar ugrani, én csak örülök neki. Ahogy leülök a lépcsőre, a térdeim közé szorítom a sörös üveget, hogy előhúzhassam a telefonomat a zsebemből és elkezdhessek görgetni a naptáromban a felvett időpontok között. - Nem sokat. Leginkább ott maradok melóban, hogy a munkatársaimmal lógjak, elmegyünk együtt ide-oda... meg sokat csatangolok a városban, szeretem a jövés-menést, figyelni az embereket, ilyesmi. Nem vagyok az az otthonülős és sorozatozós típus... - végülis, azt hiszem, ez egy korrekt válasz és elég jól lefedi a valóságot, többnyire tényleg úgy érzem, sosem vagyok túl sokat egy helyben, kivéve, ha Cole-éknál, vagy Linánál csövezek másfél napokat, csakhogy ne otthon kelljen lennem, amit sokszor elviselhetetlennek érzek - És milyen igaza van! - pillantok fel Alexre egy percre a telefonomról - Egy mozi sokkal élhetőbbnek hangzik. Melyikbe mész? - lehetne ez teljesen laza érdeklődés is, nem igaz? Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogyan kellene ezt csinálnom. Egyik opció sem tűnik elég jónak, és mi van akkor, ha voltaképpen csak öncélúan ártok azzal, bármit is osztok meg Alexszel az anyánkkal kapcsolatban...? - Gondolom nem vagy valami korai kelő, úgyhogy nézzünk inkább egy délutáni időpontot, hogy még beérj dolgozni is... szerdán négykor? - kérdezem aztán megállva a naptárban a szerdai napnál.
Cece annak a lánynak tűnik, akivé legszívesebben válni szeretnék. Titokzatos, fel-feltűnik helyeken és senki sem tud róla semmit. Csak annyi van meg az embereknek, hogy a magas, barnahajú, gyönyörű lány, aki többnyire a szájából kilógó cigi mellett magyaráz. Beszél ő dolgokról, de semmi lényeges. Semmi olyan, amiből rájöhetnénk, hogy ő kicsoda, ám mégis könnyen a bizalmadba férkőzne. Kicsit olyan hangulatom van a közelében, mintha Alaska Younggal beszélgetnék John Green egyik hősnőjével. Ez egyszerre dobja fel a kedvem és szomorít el, hiszen köztudott, hogy a lány nem úgy végezte, mint amit bárki megérdemelne. Egy rossz döntés és mindennek vége szakadhat. Én vele ellentétben tipikusan azaz ember vagyok, aki több dolgot is megoszt magáról idegeneknek, mint kellene. Egy nyitott napsugár, akinek az arcán mindig ott van azaz idegesítően boldog mosoly még akkor is, ha éppen nem úgy érez. - Vannak dolgok, amiket nem választhatunk meg magunknak. Például a család. Ezeket a baljós személyeket simán elhagyhatom az életemből, akik nap, mint nap idejárnak, de a szüleimet nem. Kicsit ironikus, mert örökbefogadott gyerek vagyok. Lényegében én sem úgy jöttem a famíliába, ahogy azt Isten eltervezte – halkan felkuncogok, s kiveszek egy újabb száll cigit a dobozból. Nem vagyok rászokva, legalábbis évekig nem voltam, de az utóbbi hat hónapban anya betegségének köszönhetően eléggé megváltoztam. Próbálom pozítivan látni a dolgok, de egyre rosszabb az állapota és nem tudom, hogy meddig marad még velünk a remény. Pár percig csak ülök és bámulok magam elé. Jól esik most a csend. Egy ideig még a sörömből is elfelejtek kortyolni. Az italból, amit évekig nem voltam hajlandó meginni, mert túl sok benne a kalória. Mostanra már elengedtem ilyen dolgokat. Nem számolgatom napi szinten, hogy miből mennyit viszek be a szervezetembe. - Rajtad kívül mások is dolgoznak a szalonban? – érdeklődöm, hiszen kíváncsi vagyok, hogy milyen környezetben tengeti a hétköznapjait. Vajon egyedül a gondolataiba merülve csinálja a szebbnél szebb körmöket befutó idegeneknek vagy van, aki szóval tartja egész nap? Valaki, aki tényleg ismeri. Már ha ez lehetséges. - Áh akkor sikerült is megválaszolni a kérdésemet. Én mindig rohanok sajna. Mostanában nem sok időm van csak úgy kiülni a parkba és megfigyelni, de azt hiszem nem is igazán vagyok ilyen típus. Maximum nagyon ritkán, ha rám jön az, hogy egyedül szeretnék lenni a szabadban. Othonülősnek sem mondanám magam, de sorozatozni szeretek. Ez sem igazán jött össze az utóbbi időszakban. Talán majd, ha vége lesz a báros időszakomnak – sóhajtok fel, s szívok egy slukkot a cigimből. Egy kis szomorúsággal tölt el, hogy mennyire egyhangú lett az életem. Nem voltam ám én mindig ilyen. Egy időben még mindig eljártam a többiekkel bulizgatni, de egyszer mindennek vége kell szakadnia. Emlékszem, hogy én voltam a tyúkanyó a társaságban. Bulikban többnyire figyeltem az emberekre és akik rosszul voltak hazatámogattam őket. A barátaim szülei bíztak bennem, hiszen több felelősség szorult belém, mint az összes többibe együttvéve. Mára ez már kicsit alábbmaradt. - A Regal Cinemasba. Igazából már mindegy csak menjek el innen. Pedig milyen jó ötletnek tűnt anno, hogy pultos legyek! – nevetek fel jobban is a kelletténél, így egy picit kifolyik a sör az üvegből, de nem túl nőies módon orvosolom a problémát és felszívom róla. - A szerda négy szerintem tökéletes lenne. Egyébként régebben korán kelő típus voltam csak közbejött a munka – mosolyodom el.
And I am talking, talking, talking to my higher self
Egészen váratlanul lyukadunk ki oda, hogy család - vagy csak én nem számítottam rá, hogy ez következik. Akaratlanul is hunyorogni kezdek, majd fél kézzel elengedem a telefonomat, hogy a lassan a szűrőéig leégő cigiből szívjak még egy utolsót, majd elemeljem az ajkaimtól, hogy elnyomhassam magam mellett a lépcsőn - Örökbefogadtak? Az nem lehetett könnyű... hány éves voltál? - kérdezem kis szünet után, mintha csak azt latolgattam volna, mennyire akarok ilyen nagyon is komoly és személyes kérdéseket feltenni, de hát tulajdonképpen mi veszítenivalóm van? Ha Alex nem akar erről beszélni, akkor reményeim szerint szólni fog, bár amilyen könnyedén felhozta a dolgot, az is lehet, hogy benne nincsenek effajta gátlások. Engem még csak örökbe sem fogadtak, mégis összeszorul a torkom, ha valaki a családomról akar beszélgetni velem, és amennyire lehet, próbálom nem túl feltűnően valami másra terelni a szót. Nem mintha hatalmas titkokat őrizgetnék (bár, tulajdonképpen Alex pont az az ember, aki előtt igenis őrizgetek efféle titkokat), egyszerűen csak nem szeretek a szüleimre gondolni. Régebb óta gondoskodok magamról, mint ami normális lenne, azt hiszem, és eléggé hozzászoktam ugyan, de attól még fájdalmas pont ez. Elemelem az üveget a térdeim közül, meghúzom, aztán visszateszem ugyanoda, miközben bólogatok. - Aha, amúgy van nálunk minden is. Fodrászok, kozmetikusok, manikűrösök, pedikűrösök, masszőrök, szóval eléggé nyüzsög a hely, mindig többen vagyunk benn egyszerre. Egész jó hangulat szokott lenni - engedem meg magamnak, hogy kicsit elmosolyodjak. Szó, mi szó, amikor úgy gondoltam, tolok egy laza száznyolcvan fokos fordulatot az életemben és elkezdek valami más szakma után nézni, mint a festészet, nem különösebben gondolkodtam azon, hol fogok dolgozni és milyen lesz az a hely. Ahhoz képest egész jól érzem magam a szalonban, nem utálok bemenni és több időt tölteni ott a szükségesnél, bár azt hiszem, ebbe az értékelésbe azért menthetetlenül beletartozik az is, hogy Cole ott van velem. De kedvelek éppenséggel rajta kívül másokat is a kollégák közül, na de persze nem mindegyiküket. Az túlzás lenne. De azért úgy gondolom, könnyen megtalálom a közös hangot másokkal, szóval nem esik annyira nehezemre beilleszkedni oda - Meg aztán a főnöknek van ez a mániája, hogy össze kell kovácsolódnunk, szóval két-három hetente szervez nekünk valami közös kocsmázást, meg ilyeneket - folytatom aztán félrebiccentett fejjel. Így belegondolva, ha valami egyszerűre vágytam, akkor pont azt kaptam, amit akartam. Ennél egyszerűbb munkahelyet talán keresve sem találhattam volna, azt leszámítva, hogy valójában tudom, nekem nem ott van a helyem. - Hát, ha moziba mész, akkor szerintem ha nem is sorozatokat, de filmeket biztos nézhetsz majd dögivel, nem? - kérdezek vissza derűs mosollyal, gondolom, megvan egy mozinak is a maga varázsa, mint ahogy például megvan a színháznak is - Na, akkor szerdán négykor, be is írlak. Mit szeretnél majd? Gél, műköröm? Csak hogy mennyi időt számoljak ki a következő emberig - fordulok aztán vissza egy percre a telefonomhoz, hogy bepötyögjem az időpont előjegyzést - Spahh Spa-nak hívnak minket - tudom, ne is mondd, de ha megadod a számod, szívesen el is küldöm a címet.
Jól esik most ez az éjszakai szellő és a beszélgetés Cece-vel. Teljesen máshogy érzem magam, mintha egyből hazarohantam volna meló után. Valószínűleg már a takaróm alatt bámulnék ki a fejemből és azon pattognék, hogy mennyire aggódom az édesanyámért. Ez a kis idő legalább kizökkent a vaóságból és ahelyett, hogy magammal és a problémáimmal foglalkoznék, valaki másnak is belelátok az életébe. Clary-n kívül nem sok emberrel beszéltem az utóbbi évben, hiszen elég hamar megszakadt a kapcsolatom a gimis osztálytársaimmal és nem mentem egyetemre, hogy új barátokat szerezzek. - Igen. Szerencsére még elég kicsi voltam ahhoz, hogy ne érintsen meg olyan mélyen. Talán két éves lehettem, maximum három. Az elején még érdeklődtem az igazi szüleim után, de idővel már eszembe se jutottak. Nem is emlékeznék már rá, hogy hogyan néznek ki, ha nem lennének képeim. A nevelőszüleim sosem kényszerítettek arra, hogy szabaduljak meg a fotóktól – rántom meg a vállam. Erről nem olyan fájdalmas beszélni nekem, mint a legtöbb ember azt hiszi. Ez a sorsom, már hozzászoktam a hosszú évek alatt. Szerető családra leltem és aránylag jó gyerekkorom volt. Nem mi voltunk a leggazdagabbak és volt, amikor valamiből éppen nem úgy jutott, mint kellett volna, de az emlékeim nagyrésze boldog és örömteli, mintsem szomorú lenne. Az utóbbi időszak az, ami inkább betette a kiskaput. Nem kérdezek vissza, hogy meséljen nekem a családjáról. Megtehetném, de inkább nem. Elég zárkózott ígyis a lány és már ezt is hatalmas piros pontnak tartom, hogy egyáltalán kiült velem egy sörre. Nem akarom elijeszteni. Talán majd egyszer ő is jobban megnyílik, ha meglátja, hogy mennyire közvetlen vagyok. Amennyiben legalábbis nem az ellenkezőjét érem el a dolgoknak. - Nagyon jól hangzik. Kiskoromban még ábrándoztam is arról, hogy egyszer egy hasonló szalonban dolgozom majd, de rájöttem nincs éppen elég türelmem hozzá. Sok mindent kipróbáltam az elmúlt években – kacagok fel halkan, s lehúzom az utolsó korty sörömet. Rögtön feljönnek az emlékek, hiszen annyi mindent próbáltam. Sosem érnék a lista végére, ha fel akarnám sorolni, hogy hány szakmára hittem azt tizenévesen, hogy ez lesz a befutó. Természetesen egyikben sem remekeltem igazán. – Sosem dolgoztam még olyan helyen, ahol a főnök azt szerette volna, hogy barátok is legyünk, ne csak kollégák. Teljesen más megvilágításba helyezi ez a munkát – most kicsit irigykedem Cece-re. Itt a bárban sosem tudtam beilleszkedni. Többnyire amatőrnek kezeltek még azután is, hogy sikerült elsajátítanom az itteni dolgokat. Nem mondom, hogy én vagyok a legprofibb bartender a világon, de annyira bénának így már a végére nem érzem magam, mint ahogy azt felém sugározzák a munkatársaim. - Úgy tudom, hogy nem engedik nézni a filmeket, maximum a végét láthatják, de azt rengetegszer, mire elveszítik a motivációt arra, hogy megnézzék az egészet – legalábbis Louis ezt mondta nekem. - A szerda négy óra tökéletes lesz. Legyen először géllak, aztán lehet még állandó vendéged leszek a szalonban, ha már itt a bárban más veszi át a pultoslány helyét, akivel spanolhatsz – mosolyodom el. Ha akarom, akkor úgyis fogom tartani Cece-vel a kapcsolatot. Nem azon fog múlni, hogy hol fogok dolgozni. – Akkor diktálom a számom, a cím jobb lenne. Akármilyen egyszerű és vicces a szalonotok neve, képes lennék akár már reggelre elfelejteni.
And I am talking, talking, talking to my higher self
Azért én valami részvétteljes szájhúzással hallgatom Alexet, még ha nem is emlékszik rá, szerintem ezek a dolgok nyomot hagynak az emberen. Még ha nem is vagy tudatában, de életed egy olyan korai szakaszában megtagadtak, hogy az alapvetően határozza meg a puszta létezésedet is, pedig nem tehetsz róla. Vagy vajon ezt csak én misztifikálom túl? De engem például nem tagadtak meg két éves koromban, de később annál rosszabb volt a helyzet. Lehet, hogy anyám megtartott és lehet, hogy soha nem mondta, hogy nem akar látni, azért messze nem volt idilli a kapcsolatunk. Alig emlékszem már arra, amikor a dolgok még relatív rendben voltak, és nem azt várta tőlem, hogy én legyek a felnőtt kettőnk kapcsolatában, amikor kétségtelen, hogy én még a saját életemben is alig bírok felnőtt lenni. Ehhez képest lehet, hogy Alex nem is járt olyan rosszul az örökbefogadással? De persze, ennyit nem tudok róla, az mindenesetre biztos, hogy nem tűnik kimondottan traumatizáltnak, de mit tudok én bármi ilyesmiről…? - Akkor talán jobb is volt így, nem…? Vagy hát, úgy hangzik, nem rossz arcok az örökbefogadó szüleid - ami nyilván csak feltételezés, arra alapozva, amit az imént mondott, de szeretnék arra gondolni, hogy ez pont így van. Nem kell mindig mindenkinek szar gyerekkor, biztos vannak a világban emberek, akik legalább normális gyerekkorral a hátuk mögött élnek. Meg olyanok is, akik csodás gyermekkorral. - Talán ki kellene próbálnod ezt is - teszem aztán hozzá könnyedebb hangot megütve, elvégre én is nagyon későn tanultam ki a manikűrös szakmát, csak szerencsém volt, hogy volt némi megtakarításom, amiből befizethettem magam mindenféle képzésekre, és jobb dolgom sem volt épp, mint hogy egyik tanfolyamot elvégezzem a másik után, meg még melót is találtam. De valahol ez is olyan, mint egy pub, vagy klub - ahogy az emberek mindig fognak járni inni és szórakozni, úgy a nők (bár amúgy van pár férfi vendégem is!) is mindig igyekeznek majd foglalkozni a külsejükkel, szóval mindig van valahol szükség jó munkaerőre, legyen az fodrász, vagy körmös. Egyedül azért nehéz lett volna belevágni, én elvagyok azzal, hogy nem a saját klientúrámat építem, hanem azzal dolgozom, aki betéved hozzánk a szalonba. Szerencsére azért úgyis lettek visszajáró vendégeim. Nem mintha én valaha is azt képzeltem volna gyerekkoromban, hogy ebből fogok élni. - Mi? Komolyan?? Ne már… - hördülök fel halk csalódottsággal, hát még ezt az örömöt is elveszik az emberektől? Mégis mit kellene akkor csinálniuk az ott dolgozóknak, amíg megy az előadás, támaszkodni a seprűn meg a szemetes zacskón, amíg egy vetítés véget ér? Milyen kiábrándító - Ez azért új perspektívába helyezi a dolgokat. De azért biztosan mindenképp jobb lesz, mint folyton éjszaka melózni - mármint, tényleg nem akarnám elvenni tőle a kedvét. Balfék emberek biztosan vannak a mozikban is, de jobb esetben talán legalább nem részegek. Az is valami. - Akkor ez egy terv! - mosolyodok el vidáman, beírom Alex számát és rögvest el is küldök neki egy térkép linket a munkahelyemhez, meg a saját naptár bejegyzésemet az időpontról is - ha most nem teszem meg, később tutira elfelejtem. Felhörpölöm én is a söröm maradékát - Akkor így, hogy szerdán találkozunk, talán hagyjalak is végre hazamenni, mi?
Kezdőlap
A legtöbb velem egyidős csütörtök este valami buliban van vagy pihen, hogy a péntek reggeli, szerencsétlenül felvett órájára időben fel tudjon ébredni másnap. Ezzel szemben én éppen a pultot törlöm egy bárban, ahol dolgozom. A vendégek már mind hazamentek, egy lányt kivéve, akit megkértem, hogy maradjon. Cece mostanában elég nagy gyakorisággal jár ide és olyankor mindig beszélgetek vele valami apróságról. Néhány dolgot megtudtunk egymásról, de csak nagyon az alapokat. Nem szoktam hangoztatni a bárban, hogy otthon milyen problémákkal kell szembenéznem, ahogyan azt sem miért dolgozok húszévesen egy ilyen helyen ahelyett, hogy egyetemre járnék vagy valamit tanulnék. Úgy gondolom, hogy ezekről senkinek nem kell tudnia. Elég, ha én és a közeli ismerőseim, családom tisztában vannak vele. 
|| 
Nem érzem kellemetlenül magam, hogy nem szól zene a háttérben. Más esetben már az ujjaimat járatnám a pulton valami ritmusra, de úgy érzem, hogy most nem illik ide. A zene sokszor azért van, hogy feloldja a hangulatot a jelenlévők között, de nem érzek semmilyen kínos kisugárzást. Ugyan annyira nem ismerem Cece-t és nem is tűnik túl nyitott embernek első klikkre, de szüksége lehet erre a mai kis beszélgetésre. Mindig egyedül ül itt és kezd egyre feltűnőbb lenni ez a számomra.