The stars and the charts and the cards make sense Only when we want them to When I lie awake staring in to space I see a different view

A napom azzal indult, hogy két utcával lejjebb nekiálltam vitatkozni egy hajléktalannal arról, hogy nem túl rövid a szoknyám és a neccharisnya sem felhívás semmire, maximum a bakancsom az, amivel közelebbi ismeretségbe kerülhet, ha nem viselkedik, holott én rendes állampolgár vagyok, valahányszor erre jövök dolgozni, adok neki aprót, sőt, olyan is volt már, hogy kávét hoztam neki, szóval az a minimum, ha legalább ő nem kiabál utánam az utcán. Nem tudom, szegény értette-e igazából, hirtelen mi bajom, de meglehet (ismétlem, csak meglehet), hogy valójában nem vele és nem a viselkedésével volt bajom (bár tényleg egyre nehezebben viselem türelemmel az utcán beszólogató férfiakat), hanem szokás szerint magammal van bajom. De ilyenekről már nyilván nem beszélget az ember hajléktalanokkal.
Odabenn némi fáziskéséssel kapom ki a fülhallgatómat, ledobom magam a kávémmal, körbe sem nézek igazán, ki van ma benn a szalonban és ki nincs, mert különösebben nincs kedvem senkihez, Cole pedig tudom, hogy ma úgysincs benn, úgyhogy teljes nyugalommal vonulok vissza önmagamba, míg előkapom a naptáramat, nyugtázva, hogy jól emlékszem és tizenegyre tényleg egy új vagy alkalmi vendéget írtak be hozzám, úgyhogy jó lenne, ha míg ideér, kicsit barátibb hangulatúra programoznám az agyamat. Általában mondjuk ezzel nem szokott nehézségem lenni, ritkán vetítem ki a vendégeimre az aktuális hangulatomat, legalábbis addig, amíg ők is normálisan viselkednek.
Hozzálátok a szokásos, napkezdő rutinhoz - már észrevettem, hogy a monoton, ismétlődő feladatok olykor remek figyelem elterelők -, áttörlöm az asztalomat, kicsit eligazgatom az eszközöket, a felkent színmintákat, szellőztetek, aztán meggyújtok egy gyertyát (ez a főnökünk mániája), megigazítom a korrektort a szemem alatt és úgy teszek, mintha önmagam lehető legjobb verziója lennék, amikor besétál a szalonba - ekkor még különösebben nem is regisztrálom -, majd odakísérik hozzám... Katet.
Instant káosz.
Kat valahogy annyira nem idevaló, semmilyen értelemben - egyrészt nem az a fajta nő, aki ne ennél jobb helyekre járna, másrészt az életemnek egy olyan részébe tartozik, ami véletlenül sem azonos ezzel, itt. Nem is láttam már vagy... egy éve? Másfél? Ránézni valahogy rémesen kellemetlen, nem tudom eldönteni, hogy azért, mert zavarban vagyok és szégyellem magam, amiért így találkozunk újra, vagy azért, mert olyasmire emlékeztet, amire nem gondolok szívesen. Valószínűleg mindkettő. Fel sem fogom teljesen, hogy a recepciósunk azokkal a szavakkkal hozza ide, hogy "megjött a tizenegy órás", de az egész egy kicsit túl direktnek tűnik ahhoz, hogy ez véletlen legyen. Vagy csak megint rám jött a paranoia - lehet, hogy tényleg csak egy véletlen?
- Kat...? Úgy értem, szia! Ezer éve... hogy vagy? - hirtelen megint húsz évesnek érzem magam, ami olyan, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna, pedig reálisan tudom, hogy nem drasztikusan sok idő telt el azóta, de valahogy úgy érzem, annyi dolog történt velem az elmúlt három-négy évben, amennyi másokkal egy teljes élet során sem, szóval nem egészen irreális, hogy ezt érzem. Ettől csak nehezebb az egész, valahogy lepörög a lelki szemeim előtt minden, ami azóta volt és van, hogy Katet utoljára láttam, egy asztalnál ültünk, azt hiszem, talán pezsgővel koccintottunk a jól végzett munka örömére, aztán nem sokkal később elindult az életemben a lejtő, amikor már azt hittem, a dolgok jó irányba mennek. De hát örökérvényű igazság, hogy magasról lehet nagyot esni.
Tudom, hellyel kéne kínálnom, meg ilyesmi, de helyette azon kapom magam, hogy felállok, amikor köszönök neki, aztán meg pont úgy tipródok, egy kínos kis mosollyal, mintha nem is én lennék hazai terepen. Katnek van rám valami ilyesmi hatása - annyira egyben van, amellett, hogy megkedveltem, még tisztelem is, hogy alkalmasint nagyon kellemetlenül érzem magam mellette, élesen érezve kettőnk kontrasztját mind a mai napig.

There ain't no way you can hold onto something that wants to go

Alapvetően nem tartozik a munkaköri kötelességeim közé, hogy levadásszam a felszívódott kollaborátoraim. Walt is azt ajánlotta, hogy nyissunk Cece-nek egy letéti alapot, amit majd felvesz, ha előkerül, ha őt nem lehet elérni, mert nem frissítette az adatait, akkor az nem a mi felelősségünk. Ügyvédek… Már azóta keressük, hogy beütött volna a divatbemutatók korszaka, és bevallom, eddig másra hagytam a dolgokat, mondván hogy biztosan csak valami félreértés, meg lesz. De mikor az őrület lecsengése utána Trish még mindig azt jelezte vissza, hogy visszadobódnak az utalások, Cece jogi képviselője pedig tanácstalan, kezdtem aggódni. Aztán jött Lina az állásinterjún, és felkapta a fejét Cece nevére, elmondva, hogy egy vacak queens-i szalonban műkörmös. Már elnézést?!
Vagy két hétig mérgelődtem rajta, meg mindenen, nem élem épp a legjobb korszakomat, de végül pár napja nem bírtam tovább, és megkerestettem egy magánnyomozó ismerősömmel. Gyorsan megvolt, a szakmája nagyban leszűkítette a dolgot. Trish foglalt egy időpontot, most pedig itt vagyok, kiszállva a vállalati kocsiból, jelezve a sofőrnek, hogy minimum másfél órát itt leszek, ha gondolja, addig elmehet, majd hívom. Aztán irány a szalon. Nem mondom, hogy lepukkant, de nem is az a hely, ahol Cece-nek dolgoznia kéne. Semmiképp. Egy mosollyal megköszönöm a recepciósnak a segítséget, de a tekintetem már a lányon nyugszik, aki miatt itt vagyok. Nem tudom, hogy csinálja, de úgy viselkedik, mintha tényleg itt lenne a helye. Mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy ül a kis asztala mögött, egy átlagos helyen, és valami átlagos dolgot csinál. Nem azért, hogy leszóljak bárkit, aki műkörmös. De Cece nem műkörmös.
Észrevesz, és legalább annyira meglepődik, mint én akkor, mikor megtudtam, mit is kezd épp az életével. Az asztalhoz lépek, ahová vezetnek, és csendben nézem, ahogy próbálja feldolgozni a jelenlétem. Kérdez, mintha ez valami hétköznapi találkozás lenne, és szinte kézzel fogható a zavara, ami valahol kicsit megszokott, valahol mégsem olyan, aminek örülök. Legszívesebben nekiszegezném a kérdést, mit csinál itt, miért csinálja, amit csinál, és egyáltalán, hová tette a jobbik eszét, de nem teszem fel egyik kérdést sem. Még nem? Majd meglátjuk. – Sikeresen a munkában, terhesen és válófélben a magánéletben. Aggódva érted, mert eltűntél a balfenéken. És te? Újféle művészetben éled ki magad manapság? – kérdezem helyette, miközben leülök, és végigmérem a kis birodalmát, mintha én is otthon lennék. Nem, nem való ide. Miért van mégis itt?
Nincs műkörmöm, szeretem őket természetesen, ahogy vannak, még festeni sem szokásom őket. Ettől függetlenül időnként eljárok manikűröshöz, hogy rendbe tegye a körmeim hosszát, formáját, felületét, ilyesmi, többnyire ugyanott, ahol a hajamat is csináltatom. Egy megnyugtató szertartás. Jelen pillanatban viszont mindennek érzem a helyzetet, csak megnyugtatónak nem, és nem csak azért, mert Cece-ből árad a feszültség, hanem mert bennem is van épp elég. Ennek ellenére magam mellé rakom a táskám, majd az asztalra teszem a kezeim, felkészülve egy manikűrre. Ha ez kell ahhoz, hogy enyém legyen a figyelme, akkor ez kell ahhoz. Ugyanakkor nem akarom letámadni sem, mert tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem sok közöm van ahhoz, mit kezd az életével. Nem igazán. Nem jogosan. Ettől függetlenül felzaklat, amit csinál, és nem fogom véka alá rejteni, még ha egyelőre csak nézek is rá várakozásteljesen. - Nos? - zongorázok kicsit az ujjaimmal a levegőben. - Hacsak persze nem szeretnéd, hogy elmenjek... - ajánlom fel, mert így illik. Persze akkor sem hagyom békén, ha azt mondja, menjek. Akkor ide sem jöttem volna.

The stars and the charts and the cards make sense Only when we want them to When I lie awake staring in to space I see a different view

- Gratulálok! És ööö... sajnálom? - Kat válasza sok mindent elér, csak azt nem, hogy kevésbé legyek összezavarodva azzal kapcsolatban, mi is történik itt most konkrétan. Talán arra sem számítottam - amellett persze, hogy viszontlátom itt, vagy hogy egyáltalán viszontlátom valaha -, hogy ilyen egyenes és valamilyen szinten erősen személyes választ ad a kérdésemre, ami leginkább udvariasságból született és elterelési szándékból. Nem mintha régen ne tudtunk volna közvetlenül beszélgetni bármiről, de ez a bármi többnyire azért mégis csak az ő munkája, az én munkám, meg a közös munkánk volt, nem pedig a magánéletünk. Sosem meséltem neki például apámról, vagy anyámról, vagy hogy milyen volt az életem Detroitban, vagy úgy egyáltalán, a személyes része a kapcsolatunknak is szorosan a művészetre fókuszált, valahogy így volt természetes. A válasza valamiért azt a kellemetlen érzést kelti bennem, hogy most minden más.
Aminek evidensnek kellene lennie, nyilván, hiszen én is más vagyok, mások a körülményeink és meglehet, más a cél is, de azért szerintem nem olyan meglepő, hogy azon gondolkodom, mennyire esélyes, hogy mindez csupán egy véletlen. Kat viszont nagyon magától értetődően ül le, úgyhogy jobb híján leülök én is, a fülem mögé tűröm a hajamat, és máskor, mással már rég érdeklődnék, hogy mi a kívánság, mit csináljunk, hogyan csináljuk, de vele szabályosan le vagyok fagyva és ha nem sürget a maga udvarias módján, lehet, hogy továbbra is csak ülnék és bámulnék rá. Attól persze, hogy a dolgok pont úgy haladnak - fogjuk rá -, mint bármelyik másik vendégemmel, azért nem zökkenek vissza ettől sem teljesen a rendes kerékvágásba. Attól azért meglehetősen távol állok jelenleg.
- Nem, dehogyis! - ami mondjuk költői túlzás - valójában azt hiszem, jobb lenne, ha Kat elmenne, de voltaképpen most már mindegy. Három perc is épp elég a társaságában ahhoz, hogy mindenféle flashbackjeim és gyömörgörcsöm legyen, ezen már az sem változtatna, ha elmenne, mert bizonyára nem küzdeném le a dolgot ilyen gyorsan. Egyelőre úgy érzem, még hetek múlva is itt fogok tartani érzelmileg, úgyhogy jelenleg nem igazán tudok mit tenni, minthogy ezt a tényt elfogadom, és felkészítem magam lelkiekben arra, hogy ez van.
- Mit tehetek érted, mit szeretnél? - navigálom aztán le a pillantásomat az arcáról a körmeire. Régen sosem figyeltem rájuk, miért figyeltem volna? A saját körmömmel sem foglalkoztam azt leszámítva, hogy mennyi festék ragadt alájuk, rájuk, nem hogy valaki máséval. Egyébként ezt a szokást most sem vettem fel különösebben, nem figyelem folyton mások körmét, és a sajátommal is csak azért foglalkozom, mert néha ráérek itt benn, amíg a következő vendégre várok, meg mert lehet, rossz ajánlólevél lenne, ha nem foglalkoznék a saját körmeimmel sem. Valamivel hosszabban hordom őket annál, mint amit régen kényelmesnek találtam, de ez is egy elég jó módszer arra, hogy ne csússzak vissza a régi életembe, a régi mintákhoz, a mandulásra élezett végük zavarná a tenyeremet, ha sokáig, ecsetet, vagy ceruzát fognék, és ez így jó is nekem; de azt leszámítva, hogy egyszínű géllakkot kenek rájuk, azért annyira nem izgat a dolog. Kat körme viszont nagyon natúr, most, hogy elgondolkodom rajta, azt hiszem, mindig is az volt. Látszik persze, hogy rendszeresen figyel az ápolásukra, de szinte nem is nagyon tudnék mit javítani rajtuk, hacsak nem másik formát szeretne nekik, szóval talán egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha megkérdezném, voltaképpen tényleg azért jött-e, hogy manikűröztessen. De hát ha ilyen direkt lettem volna a régi időkben valaha, az is lehet, hogy most nem itt ülnék... ehelyett abban reménykedek, hogy ez tényleg csak egy valószínűtlen véletlen. Meg abban, hogy Katnek nem jut eszébe megkérdezni, mi a jó búbánatot csinálok itt, hogy a szemébe kelljen hazudnom, vagy megpróbálni kitalálni egy olyan választ, ami igaz is, meg nem is, de azért semmiképp nem mond el túl sokat a valóságról.
Mert a helyzet az, hogy arról valójában még senkinek sem beszéltem.

There ain't no way you can hold onto something that wants to go

Nem sok ember tud egyelőre arról, hogy terhes vagyok, épp elég jelenleg a botrány Chris körül, nincs szükségem még most arra is, hogy ennél is agresszívabban próbáljanak levadászni az újságírók. Ha pénzt kapnék minden megkeresésért, amiben arra kértek, hogy sarazzam a férjem, kivásárolhatnám a befektetőket lassan a Diehlből. Néha esküszöm, még követnek is, ami a szánalmasság netovábbja. Hát mit gondolnak, mit fogok csinálni? Jó, mondjuk mehetnék a nőgyógyászomhoz… De ahhoz mehetnék akkor is, ha nem lennék terhes, szóval megint csak, mi értelme? Mindegy. A lényeg, hogy nem dobálózom az információval, és Cece-nek sem terveztem így kibökni, de valahogy jött. Nem tudom, mi van vele, mit csinál, miért csinálja, de abban meglehetősen biztos vagyok, hogy nem fog ezzel az információval a bulvárhoz rohanni. Így aztán mikor félszegen gratulál, egészen őszintén sikerül elmosolyodnom. Örülök a babának. Elmondhatatlanul. Csak minden másnak nem örülök most az életemben, ez pedig eléggé beárnyékolja azt, aminek mégis. Kicsit megrázom a fejem, ahogy azzal folytatja, hogy sajnálja. – A válásom sajnálod, vagy azt, hogy eltűntél? – kérdezek rá, csak a tisztánlátás végett. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha az eltűnést sajnálná, de úgy sejtem, a döcögős házasságomra gondolt. Ami sajnos nem javul meg attól, hogy sajnálja, pedig milyen szép is lenne. Nem csak a neki járó pénzt tukmálnám rá, hanem az egész cégem felét cserébe.
Szerencsére nem áll neki elküldeni, nem viselném olyan jól, így a reggeli rosszullét után, meg a hormonok kavarodásában. Pedig egyébként nagyon higgadt és összeszedett szerettem volna lenni, úgy képzeltem, hogy az leszek, de mostanság azt nehezen valósítom meg, elhasználom az összes higgadtságom a sajtó felé. Valahol ki kell jönnie, mekkora káosznak érzem magam. Lenézek az asztalra fektetett kezeimre, és elgondolkodom, mit is szeretnék. Amit általában csinálnak vele, az egy húsz perces valami, míg a festék rajta a hajamon, készen is van. – Műköröm? Valami szolid – mondom végül, mert jobb ötletem nincs. Azt tudom, hogy az minimum másfél órás játék, ha nem több, attól függ, hogy Cece mennyire gyakorlott. Szóval odatartom a kezeim, és hagyom, hogy végezze a dolgát, szeretném, ha kicsit lenyugodna. Lenyugodnánk.
Így aztán nézelődök, gondolatban próbálom megfejteni, mit is keres itt, mikor nincs rá szükség, hogy itt legyen. Félreértés ne essék, semmi problémám nincs azzal, ha valaki műkörmös, vagy egyéb kétkezi munkás, szolgáltató, és a többi, képmutató lenne részemről, hiszen apa a halála hetéig egy gyárban dolgozott, anya pedig mai napig elkényeztetett fruskákat oktat illedelmesen viselkedni, ha akarják, ha nem. Pedig egyébként már nem lenne szükség rá, hogy dolgozzon, de neki az az élete, a hivatása, a hitvallása, igazából. Ő úgy illemtanár, ahogy én divattervező, vagy ahogy Cece művész. Cece Művész. Nem itt a helye. Egyáltalán nem, és nem helyes, hogy mégis itt van.
- Két hónapja vettük észre, hogy a bank visszadobálja az utalásokat a számládról. Puszta vak szerencse, hogy megtaláltalak, bár pont ebből úgy sejtem, hogy te ezt nem érzed szerencsés véletlennek. Mi történik? Mit keresel itt? Ne érts félre, nem számonkérni akarlak, hát kid vagyok én, egyszerűen csak… Érdekel, mi van veled. És aggódom érted – kezdek bele végül halkan, immár higgadtabban, mit mikor beléptem ebbe a… helyiségbe. Már a környék alapján tudtam, hogy nem egy elit szalonba jövök, de ténylegesen itt látni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben súlyos összegek keringenek az éterben, csak arra várva, hogy végre legyen már meg a számlája, ahol megpihenhetnek… Ha a parkban találtam volna szénportrékat rajzolni bagóért, kevésbé zaklat fel. Ez… ez nem Ő.

The stars and the charts and the cards make sense Only when we want them to When I lie awake staring in to space I see a different view

Ahhoz képest, hogy nagyon jó vagyok dolgok nem-elmondásában, valójában egyáltalán nem tudok olyan jól hazudni, mint amennyire szeretnék tudni jól hazudni. Olyan jó lenne, ha most valami nagyon látványos, nagyon meggyőző előadással verhetném vissza Kat minden érdeklődését, vagy esetleges kérdését, jó lenne, ha megnyugtató válaszokat tudnék adni mindenre, ha tudnám azt a látszatot kelteni, hogy minden a legnagyobb rendben van az életemben, és csak ő túlozza el ezt az "eltűnés" dolgot. Elvégre ha tényleg eltűntem volna, akkor nem ülnénk most itt egymással szemben, és bár ez igaz, attól még értem, hogy mire gondol. Az ő szemszögéből nézve meglehet, tényleg olyan, mintha eltűntem volna, de nem mintha kötelezően kerestük volna egymást az elmúlt időszakban. Nem rá akarom kenni, csak úgy értem hogy... ez nem olyan, mintha valakivel szerves részei lettünk volna egymás mindennapjainak, aztán meg puff, szó nélkül felszívódok.
- Én... csak arra gondoltam, hogy sajnálom, hogy nincs minden rendben - abszolút bénán vágom ki magam, máshogy ezt nem is tudnám leírni, mármint olyan egyértelműen nem válaszolok arra, amire bizonyára várja, hogy válaszoljak, ami már meglehet, fájdalmas. Nekem meg kellemetlen, nem kicsit, nagyon, még egy kicsit lélegezni is nehéz tőle, nem hogy összeszedni a bátorságot, hogy Kat szemébe nézzek. (Vagy összeszedni a bátorságot bármihez az életemben.) Inkább ránézek helyette a körmeire, amiről lerí, hogy rendben vannak tartva, tulajdonképpen nem is lenne vele sok dolgom, ha mondjuk csak egy lakkot szeretne rá, és majdnem vissza is kérdezek a műköröm emlegetésére, hogy "biztos...?". Mármint... Kat nem az a műköröm típus, de sajnos nincs erőm különösebben vitatkozni vele bármiről is, szóval csak bólintok és inkább mást kérdezek - Zseléből jó lesz? Meghagyhatom alatta a saját körmöd hosszát? - akármit is szeretne, az úgyis megoldható, voltaképpen ez is csak szakismeret, jó alapanyagok és jó kézügyesség kérdése, mint a festészet is, csak... jó, oké. Azért messze nem ugyanaz, de megtanulható. Akárhogy is, mielőtt bármit elkezdek ráépíteni a körmére, kezelésbe kell vennem egy picit a körömágyát és reszelővel nekiesni, ha más nem, a felületének, hogy lemattítsuk, úgyhogy a válaszának megfelelően munkához látok.
Nem olyan rossz buli ez egyébként. Sokan szeretnek ilyenkor beszélgetni, és nem vagyok túl rossz hallgatóság, néha el is tudom felejteni a magam bajait, ha másokat hallgatok, és addig is lefoglalom nem csak a fejem, de a kezem is és ez jót tesz. Van mit kezdenem velük. Az sem olyan rossz, ha valaki inkább a hallgatag típus, elvégre én akkor is dolgozom, van mit csinálnom, de Kattel ez nyilván más. A hallgatása csak olyan,  mint a vihar előtti csend, szinte biztos vagyok benne, hogy ezt nem fogom tudni megúszni némi hallgatással, meg egy kis udvarias fecsegéssel arról, milyen ma az idő, vagy melyik filmet láttuk utoljára és hogy tetszett.
És akkor jön is. A kérdésekkel együtt. Nekem meg kötelezően összeszorul a torkom, egy pillanatra még a reszelő is megáll a kezemben, és most kivételesen, hacsak egy pillanatig is, én is tökéletesen nonszensznek érzem azt, hogy itt ülök és Kat körmén dolgozom. Pár évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy most itt leszek, gőgösen kinevetem. De a gőgért néha meg kell fizetni - Hát én... befagyasztattam azt a számlát. Ne haragudj, nem akartam gondot okozni, nem gondoltam a kifizetésekre - ami voltaképpen igaz, ez az egész üzlet számomra egy kicsit bonyolult volt és néha elfelejtem, mi-mikor esedékes, de persze ez nem a teljes igazság, a teljes igazság az, hogy nem akarok semmilyen pénzt kezelni sem, nem hogy elkölteni, ami abból az időszakból jön. Egyszerűen csak... rágondolni sem bírok, olyan, mintha tilosban járnék, és várnám, ha lecsukjanak érte - Úgy alakult, hogy most itt dolgozom - engedem meg magamnak egy pillanatra, hogy felnézzek rá, mintha csak azt ellenőrizném, vajon elrántja-e a kezét, hogy pofon vágjon, amiért képes vagyok egy ilyen triviális választ megfogalmazni, de aztán persze a pillantásom elég hamar menekülőre fogja - De... ühm... nem tudom, mit mondhatnék, egyébként minden rendben - majdnem hozzáteszem, hogy tényleg, de aztán valahogy nem bírom rávenni magam. Nem azért, mert mindenáron le akarnék bukni, épp ellenkezőleg - túlzásnak éreznem a bizonygatást, nehezebben hihetőnek, mint azt, hogy gondoltam egyet és pályát váltottam. Pedig tényszerűen szintén ez történt - Itt lakom Queensben, randizgatok valakivel, nem igazán tudom, mennyire komoly még, szóval tudod... megvagyok.

There ain't no way you can hold onto something that wants to go

- Nos… ritkán van olyan, hogy minden rendben, többnyire az is csak valami vihar előtti csend, de köszönöm – mosolyodom el, kicsit szomorúan. Sosincs minden rendben. Csak van, mikor több dolog van rendben, mint nem, és az ember inkább azt érzi. Jelenleg nálam egy dolog van rendben, a többi őskáosz, amitől a rendben lévő dolog is káosszá válik. Próbálom nem hagyni, de nehéz. Nos, van rá még pár hónapom, hogy valami értelmet csiholjak ebbe az egész szituációba. Nem mintha most ezért lennék itt, szóval akár lapozhatunk is. Most miatta „gyűltünk” itt össze. Meg úgy tűnik azért, hogy műkörmöm legyen. Nem gondoltam én ezt át eléggé… ugyanakkor ezen a ponton nem fogok visszakozni. – Persze, jó lesz úgy – hagyom rá magabiztosan, mintha lenne halvány fogalmam bármiről is, ami műkörömépítéssel kapcsolatos. Nincs. Nem mintha ne tetszene máson, ha ízlésesen van megcsinálva, de nem tudom elképzelni, hogy a saját ujjaimon élvezzek ilyesmit. Nos… Majd most kipróbálom. Ha más nem, hát később elmegyek valahová, és leszedetem, nem aggódok miatta különösebben.
Ahhoz képest, hogy vártam a téma felvetésével, míg kicsit megnyugszik, sikerül egyből újra befeszülnie, mikor nekikezdek. Több időt is pazaroltam már el életemben, és legalább próbálkoztam. Nem tudom, miért hiszem, hogy ez lehet egy felhőtlen beszélgetés, mióta meglátott, tudom, hogy nem lesz az. – Nem haragszom. Mint mondtam, inkább aggódom. Először azt hittük, valami baj történt veled, aztán a banknál mondták, hogy önkéntes számlafagyasztás volt, és nem tudtunk mit kezdeni az információval. Az ügyvéded sem tudott segíteni. Ha új számlád van, szükség lesz egy szerződésmódosításra, de elég rutin dolog, csak oda kell szólni, és pár aláírás az egész – mondom halkan, higgadtan. Sejtem, hogy nem ennyi lesz, mert az ember nem feledkezik meg csak úgy kifizetésekről a számlájára. Egyszerűen… nem. Pláne nem ekkorákról. Meglehetősen komoly összegről van szó ezen a ponton.
Úgy jelenti be, hogy most itt dolgozik, mintha maga sem gondolná komolyan, hogy ezt mondja. Pedig ezt mondja. Csak kérdem én, persze magamban, hogy ha ennyire hiteltelen még számára is, akkor mit keres itt? Csak nézek rá pár hosszú percig, próbálom kitalálni, erre mégis mit is mondhatnék. Úgy alakult. Mi alakult úgy? Munka kell? Adok a Diehlnél. Bármit. De ez… Miért ez? Zavartan mesél arról, mi van most vele, bár ez lehet, hogy csak számomra tűnik zavartnak. Az első találkozásunk jut eszembe, mikor mindenben bizonytalan volt, és nem tudta, hogy viszonyuljon hozzám. Talán most is ez a helyzet, pedig reméltem, hogy ezen a szakaszon túlléptünk. Én túlléptem. Mégis, amilyen reflektorfénybe került nyusziként viselkedik most, én is elbizonytalanodom. Ugyanakkor nem akarok. Nem voltunk puszipajtások, de volt köztünk egyfajta barátság, legalábbis részemről biztosan. Nem az a fajta, ami azt igényli, hogy beszéljünk kétnaponta, vagy linkeket küldözgessünk egymásnak közösségimédiákon, hanem inkább az a fajta, akivel ha összekerültünk, és beszélgettünk, úgy éreztem, hogy értjük és megértjük egymást.
A kezem, amelyiken épp nem dolgozik, óvatosan a reszelőt fogó jobbjára helyezem, némán kérve, hogy kicsit hagyja abba, és figyeljen rám. És csak az érintés kedvéért is. – Miért itt? Miért ezt dolgozod? Miért fagyasztottad be a számlád? Miért nem jelentkeztél azért, ami jogosan a tiéd? Ha ez a szíved vágya, hát abból a pénzből, ami összegyűlt, vehetnél saját szalont, elkezdhetnél egy saját vállalkozást. Mit csinálsz itt? Kevésbé lepődtem volna meg, ha a parkban talállak, szénportrékat rajzolva tíz dollárért. Miért reagálsz így arra, hogy itt vagyok? Megbántottalak, megbántottunk valamivel? Baj van? – kérdezem halkan, szinte duruzsolva, mert nem akarom, hogy más is hallja. Talán nem ez a legjobb helyszín erre. De jobb nem jutott eszembe. A lány, akitől megtudtam, hogy itt dolgozik, nem tudta a lakcímét, csak nagyjából a városrészt, és utána néztünk, nincs bejelentve lakhelye erre. Az irodámban ülve ez tűnt a leglogikusabb lépésnek, most enyém a figyelme két órán keresztül. Mégis, most hogy enyém a figyelme, sajnálom, hogy erőltettem.

The stars and the charts and the cards make sense Only when we want them to When I lie awake staring in to space I see a different view

- Ó… aha, értem. Mindenképp eljuttatom az adatokat akkor Martynak - a hangsúly itt mondjuk egy elhallgatott “majd”-on van, mert úgy gondolom, párszor (vagyis pár napig, hétig, hónapig) megfeledkezhetek erről a dologról, amit meg sem merek ígérni, szóval egy ideig még lehet húzni-halasztani a kifizetést. Közben persze elég rosszul érzem magam, hogy ennyire tele vagyok félrebeszéléssel, és határeset kamuzással. Azt mondom, megcsinálom, amikor valójában eszem ágában sincs, mert pont az lenne a lényeg, hogy ne legyen hozzáférésem ilyen magas összegekhez, ne legyenek a nevemen ilyen volumenű szerződések, csak ne kelljen úgy egyáltalán azzal foglalkoznom, hogy mi lehetnék ahelyett, ami most vagyok.
Túl sok. Nem bírom.
Pont ennyire sok minden egyes kérdés, amit Kat feltesz nekem. Az érintés még csak egy dolog, noha picit összerezzenek tőle, azért itt még nem tartok, hogy hozzám sem lehetne érni, csak meglepődök, fel is nézek rá, mert ösztönösen érzem, hogy ezt akarja, de aztán mégis kénytelen vagyok elnézni róla. Mintha attól félnék, hogy ha túl sokáig fenntartom a direkt szemkontaktust, akkor úgy átlát majd rajtam, mint a rizspapíron is ki tudja olvasni a szememből az összes bűnömet és hazugságomat, hogy aztán majd a fejemre olvashassa mindet. Kicsit ilyenek a kérdései is, pedig tudom, hogy nem kimondottan vádaskodik, nem úgy ismertem meg őt, de mégis, feltesz minden olyan kérdést, amelyektől rettegtem, hogy valakivel majd összefutok és felteszi nekem. Ezért ignoráltam Marty hívásait, ezért nem beszélek Berrimanékkel, ezért nincsenek már barátaim az egyetemről, és ezért nem hozom szóba soha senkivel a festészetet. Hogy ne kérdezzen tőlem ilyeneket senki, és egy ideig úgy voltam vele, egész jól működik ez a rendszer, illékony nyugalomban tengetem az életemet, aztán ez történik. Már egy is elintézne ilyen kérdésekből, nem hogy ennyi, és pár pillanatig nem vagyok benne biztos, hogy nem kapok pánikrohamot.
A kezem megremeg, az alsó ajkammal egyetemben, és úgy érzem, muszáj elhúznom a kezemet, letennem a reszelőt és hátradőlnöm, mintha ezzel olyasfajta távolságot iktathatnék be kettőnk közé, ami valamilyen módon védelmez majd. Kár, hogy valójában nem Kattől lenne szükségem védelemre, valószínűleg saját magamban én okoztam az elmúlt időben a legnagyobb károkat, de hát ez ellen mit lehetne tenni úgy mégis…?
- Én… - pont idáig jutok, aztán egyik kérdés csúnyán a másikba csúszik a fejemben, és már most nem tudom, mire kellene válaszolnom. Vagyis mi az, amire nem akarok igazán válaszolni - Valamit mégis csak dolgoznom kell, és nem volt semmilyen végzettségem, szóval… szereztem egyet - alig mozdulattal megvonom a vállamat, nem gondolnám, hogy ez rosszabb munka lenne, mint bármelyik másik. Tudom, hogy Katnek sem ezzel van a gondja, inkább azzal, hogy engem nem egy ilyen jövőképpel képzelt el, de hát… a dolgok néha megváltoznak. Azért az sem olyan meglepő, hogy a legtöbb ember, aki valamiféle művészetet tanul, főleg olyan kevésbé menő dolgot, mint klasszikus festészet, nem feltétlenül tud belőle jól megélni, főleg az elején - most ignoráljuk azt a tényt, hogy az, amit Katnél kerestem tényleg elég jó alap lenne sok mindenre, inkább úgy általánosságban mondom.
Muszáj ilyen átlagossággal elterelnem a saját gondolataimat. Azt mégsem mondhatom, hogy olyasmit csináltam, amit nem kellett volna. Hogy most csak magamat büntetem, ha már a törvény magától nem büntet, és ahhoz túl gyáva vagyok, hogy magamat nyomjam fel. Meg azt sem, hogy paranoiásan nem merek ecsetet fogni, mert attól félek, ha így, vagy úgy húzok meg egy vonalat, akkor majd pont lebukom, ami nincs összhangban a büntetés utáni vágyammal, de talán attól még jobban félek, hogy már nem is tudok úgy festeni, mint én, csak másokat utánzok. Hogy a fenébe mondhatnám ezt…?
Kicsit úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki nagyon rossz fát tett a tűzre, vagy nagyon rossz jegyeket vitt haza, és most ki kéne magyaráznom magam, de voltaképpen mindegy, mit mondok, mert szavak nem változtathatnak a tényeken - Nem bántottál meg, Kat, csak… csak nem tudok már festeni - és tudom, biztosan nem válaszoltam meg minden kérdését, de ha legalább egy őszinte dolgot muszáj mondanom, akkor valahol ez a gyökere mindennek.

There ain't no way you can hold onto something that wants to go

Nem vagyok élő hazugságvizsgáló, távol álljon tőlem, de emberismerőnek jó vagyok. Figyelek másokra. Mindig figyeltem, úgy neveltek, hogy az az illendő viselkedés, én pedig, mióta az eszemet tudom, érdeklődöm is mások iránt. Jó hallgatóság vagyok, és általában a nagyobb társaságokban is inkább megfigyelek, mint hogy vigyem a társalgást. Így aztán sok mindent látok. Azt is, hogy Cece eddig is tudta, hogy nem érkezik neki a pénz, és tudatosan nem keresett fel senkit ezzel. És úgy érzem, ezután sem fog. Mit kezdjek, mit kezdhetek egy ilyen felismeréssel? Nem sokat. Felnőtt nő. - Kérlek, tedd meg. Senkinek nem hasznos, a bankon kívül, ha ott kering az összeg az éterben. Már egy rövidtávú részleges lekötés is szépen hozott volna ennyi idő alatt, míg próbáltunk megtalálni – jegyzem meg, bár sejtem, hogy ha ilyet képes volt meglépni, akkor nem épp az észérvek fogják meghatni. Művész embereknél egyébként is ritkán működik. Szerencsés vagyok, hogy nekem valahonnan akadt ilyen üzleti szemléletem is. Nem volt mindig így… De egy ponton rájön az ember, hogy ha akar valamit, akkor bele kell feküdni. Az is segít, hogy Chris a férjem, ő meg aztán teljesen racionalista. Számok, tények, azok alapján kell döntést hozni, nem azért, mert van egy sugallatunk. Pedig utóbbi nélkül sem lehet azt elérni, ahol vagyok. Nehéz egyensúly.
Ahogy megfogom a kezét, egy pillanatra rám néz, nem sokáig, de épp elég ideig ahhoz, hogy lássam, felzaklatom a kérdéseimmel. Igazából ahhoz nem is kellett volna rám néznie, mégis, a tekintete az, amitől az én gyomrom is görcsbe rándul kicsit. Megint. Nem azért jöttem, hogy bántsam. Tényleg nem. Fogalmam sem volt, mire számítsak, nem volt semmi értelme annak, amit Lina mondott róla, legalábbis nem tűnt annak, ismerve Cece-t. De most ránézve… nem vagyok biztos benne, hogy ismerem ezt a lányt itt előttem. Elengedem, ahogy érzem elhúzódni a kezét, de a magamét otthagyom az asztalon, és még mindig előrehajolva várom a válaszát. Ami jobban meglep, mint gondoltam, hogy meg fog. Pedig egyébként sem számítottam sok jóra. – Semmilyen végzettséged… Otthagytad az egyetemet? – kérdezem elhűlve, mert ennyire telik. Remélem rosszul értettem. Kérlek, Cece, mondd, hogy rosszul értettem.
Mikor aztán kiböki, hogy nem tud többé festeni, rajtam a sor, hogy visszahúzzam az asztalról a kezeim, és hátradőljek. A lány, aki olyan könnyedén alkotta meg az egyik kollekcióm tematikáját, mintha csak firkálgatott volna, most azt mondja, nem tud többé festeni. Ha ez csak ennyi lenne, nem aggódnék, mert minden művész érzi néha így, azt hiszem. Legalábbis akikkel beszéltem, mindnél előfordul időszakosan. De nem így. Nem hagyják maguk mögött az életüket, mint a jelek szerint Cece. Nem jelentik ki, hogy nem tudnak már festeni, vagy bármi legyen is, amit művelnek. Én magam is úgy érzem néha, hogy többé semmi sem fog megihletni, aztán mégis. – Ugye tudod, hogy ihlethiányra van egyszerűbb gyógymód is, mint új életet kezdeni, új munkával? – kérdezem pár hosszú másodpercnyi hallgatás után, mert a kérdést, hogy MIÉRT? nem akarom feltenni ilyen hamar. Fel fogom, azt hiszem. De nem, amíg süt róla, hogy épp ettől retteg. – Miért pont a manikűr? A divatszakma nem érdekelt volna? Egy szavadba kerül, és van hely akár nálunk, vagy akár máshol is közbenjárok az érdekedben. – …Míg nem térsz vissza a festéshez. De ezt nem mondom ki. Tudom, hogy nem venné jó néven. És megérteném. Ugyanakkor… Cece művész. Ha fejen állva tagadja, akkor is. Ez nem szűnik meg csak úgy.

The stars and the charts and the cards make sense Only when we want them to When I lie awake staring in to space I see a different view

Óvatosan bólogatok, de persze elég lelketlenül, mint ahogy az ember bólogat, amikor valamit felfog, mert nem teljesen hülye, csak igazából nem kimondottan érdekli. Ez vagyok én, amikor arról a bizonyos éterben kerengő pénzösszegről beszélünk, amit tudom, hogy hülye lennék nem kikiáltani a magaménak, valahogy mégsem megy.
- Persze, persze, oké - mintha ennyivel lerázhatnám magamról ezt az egészet, főleg annak gondolatát, hogy lekötések meg befektetések, hát pont annyit tudok az ilyen dolgokról, hogy semennyit, és más körülmények között is ideges lennék, ha ezen kellene gondolkodnom. Most meg pláne.
Megvan a maga egyszerű szépsége annak, hogy itt minden hét végén megkapom a fizetésem, aztán valahogy kijövök belőle, és ennyi, nincs más, amin gondolkodnom kéne. Az más kérdés, ha mondjuk tudatosabban kezelném ezt az egészet, vagy elköltözhetnék abból a lakásból, amit utálok, vagy felújíthatnám. Vagy legalább vehetnék magamnak egy normális ágyat, de mindig úgy voltam vele, hogy alig vagyok otthon, szóval nem mindegy?
- ...igen, ott.
Mondjuk ha valamire nem számítottam, akkor az ez, nem gondoltam, hogy ebben az egész sztoriban Katet majd az akasztja ki legjobban, hogy nem végeztem el az egyetemet. Nem mintha egy festészet diplomával a kezemben jobb lenne az élet, vagy nem mintha lenne belőle bármi hasznom, ha attól még ugyanitt tartanék. Ha nem tudok festeni, hatszáz diplomám is lehet hozzá, akkor sem tudnám azt csinálni, amit a papírok szerint tudnom kellene. Mégis azt érzem, valamiért ez jobban meglepi, mint minden más, már előre látom, hogy mindent majd ezzel akar összefüggésbe hozni, vagy hátulról megmagyarázni, és nem azt mondom, hogy tévedne, de a dolog azért egyáltalán nem ilyen egyszerű. Még csak nem is a jéghegy csúcsa. Attól, hogy eljöttem, a dolgok még alakulhattak volna máshogy, csak hát... nem alakultak máshogy.
- Ez nem ihlethiány - mondom gondolkozás nélkül, ezúttal szinte habozás nélkül, a semmiből hirtelen kezdek ideges lenni, de nem a frusztrált ideges, hanem a dühös ideges. Mondanám, hogy nem tudom, honnan jön ez, de azt hiszem, valahogy úgy érzem magam, mintha sarokba szorítanának és bántani akarnának, hogy nekem muszáj legyen megvédenem magam. Pedig tudom, hogy Kat valószínűleg nem akar bántani, de közben azt is tudom, hogy Kat nem igazán ismeri ezt a Cece-t. Ő a fiatal, lelkes, ötletekkel teli, kíváncsi Cece-t ismeri, aki hálásan fogad bármiféle pozitív megerősítést és lehetőséget, akinek ugyan fogalma sincsen bizonyos dolgokról az életben, de azért úgy van vele, hogy valami biztos lesz, ha csak csinálja azt, amihez ért. De közben nem hiszem, hogy valaha találkozott volna azzal a Cece-vel, aki sosem tette túl magát az apja halálán, akit a környezetében a legfontosabb emberek akartak folyton leépíteni, mint mondjuk az anyja, vagy élete nagy szerelme, aki sosem biztos semmiben, leginkább a saját tehetségében, azzal a Cece-vel meg végképp nem, aki vétett nem csak a törvény ellen, de az ellen, amiben mindenek felett hitt. Ez a Cece igazság szerint nem sokra jó, épp csak arra, hogy életben maradjon, de az csak úgy megy neki, ha legalább minimálisan megvédi magát mindentől és mindenkitől.
Tudom, miért leszek hirtelen ideges, de ez nem jelenti azt, hogy ne utálnám magam máris, amiért úgy fogok viselkedni Kattel, ahogy, mert tudom, hogy nem érdemli meg és tudom, hogy az ő szemszögéből nézve ennek az egésznek semmi értelme. Nyilván elmesélhetnék neki mindent, de nem hiszem, hogy tudnám, vagy akarnám ezt. Sosem tudtam igazán elhinni, hogy akarná látni azt a bizonyos másik arcomat, amiről legszívesebben én is megfeledkeznék, nem hogy vígan reklámozzam. Arról nem is beszélve, hogy sosem tudtam magam elképzelni egy olyan magabiztos és sikeres nőnek, mint amilyen ő. Nem az ő hibája, de egyszerre éreztem magam mellette mindig szerencsés kiválasztottnak, és olyasvalakinek, aki ehhez sosem fog felérni - Ugyan már, Kat, mit értek én a divathoz? - nyilván semmit, mármint tényleg, ez az egész csak valami véletlen kaland volt nekem, amibe váratlanul és tervek nélkül csöppentem, sosem akartam belőle többet, mint ami volt, megfogni ezt a szerencsét, aztán csak lenni vele, de mivel én én vagyok, még ezt sem sikerült teljesen abszolválnom.
- Olyasvalamit akartam, amit relatív gyorsan ki lehet tanulni és dolgozni benne - leginkább azért, hogy ne haljak éhen, ezt már nem teszem hozzá, mert tudom, hogy azt mondaná, közelében sem voltam annak, hogy éhen haljak, és egyébként tényleg nem, de ez egy saját farkába harapó kígyó, ami mögött olyasmi van, amit már felismertem, csak van különbség a felismerés, meg a tettek között.