- Gyerünk, Jax! – préselem ki a szavakat fogaim között, kezeim egymásra helyezve pumpálják a társam mellkasát. – Nyisd ki a szemed, Jax! – érzem, ahogy kezeim alatt reccsennek a férfi bordái. Mélyen, legbelül azt is érzem, hogy Jax már sosem fog rám nézni, nem fog idegesíteni a szörnyű poénjaival, a még annál is rosszabb szóvicceivel, nem fogja direkt húzni az agyam, ahogy nem fog nekem reggelente kávét hozni, és nem lesz ott mellettem, ha szükségem van rá. Tekintetem elhomályosul, könnycseppek záporoznak végig arcomon. Messziről szirénák hangját hallom, de olyan távolinak tűnik, szinte teljesen kizárom, csak a kezeim alatt fekvő férfivel foglalkozom. Nem hagyom abba az újraélesztést. – Gyerünk már! – hirtelen két oldalról erős karok rakadnak meg, hogy arrébb húzzanak.
- Ward, hagyd a mentősökre – szólal meg az egyik kéz tulajdonosa kedves, nyugtató hangon. Egyből felismerem, hogy Dave az. Igyekszem valahogy kiszabadulni a két férfi szorításából, de nem sikerül.
- Kenna, elég! – kiált rám Ryan, a másik kollégám már sokkal keményebben, temperamentumosabban. Megfogja a másik karomat is és magával szembe fordít. – Meghalt! – vágja a fejemhez úgy, hogy megdermedek egy pillanatra. Egyből abbahagyom a kapálózást. Hirtelen a fájdalmas felismerés tör rám. Lassan magam felé fordítom mindkét tenyeremet. Véresek. Jax vére festi vörösre őket. A holttest felé fordulok. Hangosan zokogva ismét próbálok kiszabadulni Ryan szorításából, de túl erősen tart. Tehetetlenül figyelem, ahogy a mentősök abbahagyják az újraélesztést. Az egyik középkorú férfi leveszi a kesztyűjét, majd felénk fordul. Alig észrevehetően, de csóválja a fejét. Érzem, ahogy lábaimból kiszáll az erő, nem bírom tartani magam. Térdeim összecsuklanak, Ryan pedig velem együtt zuhan a földre, miközben próbál tartani. Mellkasába temetkezve zokogok.
Miért pont neki kellett meghalnia?
Ahogy egyre jobban elönt a keserűség, a szomorúság és az egyedüllét érzése, minden körülöttem lévő zaj egyre halkabbnak tűnik, míg végül megszűnnek létezni. Az időérzékem teljesen odavész. Mire kissé megnyugodva megtörlöm arcomat, senki sincs körülöttem. Vajon olyan sokáig ültem itt magamba roskadva, hogy addigra mindenki elment? Igyekszem légzésem szabályozni. Lassan feltápászkodom, majd körbenézek. Sehol senki. Pár lépést teszek abba az irányba, ahol Jax holtteste volt. Az egész helyiség visszhangzik cipőm kopogásától. Minden üres és kihalt, csak én vagyok itt. Kis idő múlva hátat fordítok a helyszínnek és a kijárat felé indulok, de hirtelen megtorpanok. Mintha zajt hallanék valahonnan. Nem is zajt, inkább neszt. Nagyon halk neszt. Körpebillantok, de nem látok semmit és senkit. Ismét megindulok a kijárat felé. Néhány métert tudok csak ismét megtenni, mert megint elvonja valami a figyelmemet. Ugyanazt a hangot hallom, de már hangosabban. Mintha valaki próbálna mondani valamit, de nem értem tisztán.
- Hahó, van itt valaki? – válasz azonban nem érkezik. Megint a kijárat felé veszem az irányt, de ekkor egy kéz érintését érzem a vállamon. Villámgyorsan hátrafordulok. A fegyveremért nyúlnék, hogy előkapjam, azonban annak hűlt helye. Furcsa, hiszen mindig az oldalamon tartom. Tisztán emlékszem, hogy ma is ott volt egész nap.
- Ki van ott? – most már egész biztos vagyok benne, hogy valaki van itt. Csupán ki kell derítenem, hogy ki. Most nem kifelé indulok el, hanem befelé. Arra, amerről jöttem. Ismét hirtelen megpördülök. Mintha valaki elfutott volna mögöttem, de nem látok senkit. Megtorpanok. Értelmetlen összevissza forgolódni. Fegyvertelen vagyok, ráadásul ez a valaki sokkal gyorsabb nálam.
- Kenna – szólal meg mörülem egy ismerős hang. Lassan megfordulok.
- Jax? – hitetlenkedve nézek a férfira. Hisz nemrég még halott volt. A szemem láttára halt meg, most pedig itt áll néhány méterre tőlem. – De hisz te...
- Meghaltam – fejezi be, mielőtt én megtehetném. – Igen – mondja meglepő lazasággal, majd elindul felém. – Meghaltam – bólogat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nemrég meghalt. – Tudod, miért haltam meg? – kérdezi fejét félrebiccentve, egészen közel hajolva hozzám.
- A kartell...
- Neeeem, nem a kartell miatt – csóválja a fejét gúnyosan mosolyogva. Ez nem az a Jax, akit én ismerek. Ismertem. – Nem a kartell hibája volt, Kenna – mondja, miközben megkerül, majd a hátam mögé áll karjaimat szorosan átfogva. – A te hibád – suttogja fülembe. Hangja hideg, érzelemmentes. Egyik karomat elengedi, a nyakamhoz pisztolyt szorít. Végül a másik karomat is elengedi, ismét megkerül, hogy szemben állhasson velem. A pisztolyt immáron a mellkasomra szegezi. Alaposabban szemügyre véve jövök csak rá, hogy a fegyver az enyém. Nem szólok semmit, ahogyan ő sem. Némán állunk egymással szemben, míg végül a csöndet a ravasz meghúzását követő hangzavar töri meg. Levegőért kapkodva zuhanok a földre, kezeimmel vérző mellkasomat tapogatom. Jax leguggol mellém.
- A te hibád – suttogja ugyanazon a rideg hangon. Már nem küzdök, nem kapkodok levegőért. Kezeimet leeresztem magam mellé. A plafonon világító lámpa körvonala egyre jobban elmosódik, míg végül minden sötét, fekete lesz.

Hirtelen kipattannak a szemeim. Érzem, hogy szinte úszom az izzadságban. Oldalra pillantok az órára. Hajnali kettő van. Ledobom magamról a takarót, a pizsamát és bevonulok a fürdőbe. Veszek egy frissítő zuhanyt, a hajamat is megmosom. Törölközőbe csavarva megyek ki a konyhába egy pohár hideg vízért. Szétszakad a fejem. Amióta megölték a társamat, folyamatosan rémálmok gyötörnek. Ő épült ugyan be a kartellbe, de fedeznem kellett volna. Még az sem hozott megnyugvást, hogy végül elkaptuk a mocskokat. Aztán jött az áthelyezésem is. A főnök szerint jót fog tenni a környezetváltozás. New York-ban új életet kezdhetek. De eddig még nem sikerült. Két napja vagyok itt, de a rémálmok ugyanúgy kísértenek. Így mégis hogyan lehetne új életet kezdeni?