Egy kis bár, valahol Manhattan déli csücskében, közel a stúdióhoz. Hideg csapolt sör, a pulton sós mogyoró, megértő és hallgatásban verhetetlen pultos, piros függönyök a pácolt tölgyfakeretes apró ablakokon, kényelmes, méregzöld bőrborítású bárszékek. Tartozékként Montoya, a maga 32 évével, és a tíz éves pályafutásával az Ötös Csatorna híradójának vágószobájában veteránnak számít. Valamint én. Amint támasztom a pultot, és fáradtan igyekszem összekapni a gondolataimat. A telefonom rezgéséből ítélve üzenetem jött. Egy órán belül a tizenkettedik, de már energiám sincs megnézni. Morris valószínű ugyanazt kérdezi, amit három éve mindig: hol vagyok, miért nem vagyok még otthon? Őszintén szólva belefáradtam ebbe a kapcsolatba, és nincs kedvem magyarázkodni arról, hogy néha nekem is szükségem van magánéletre, meg arra, hogy ne loholjon állandóan a nyomomban.
Montoya kedélyesen lögyböli a sörét, én meg arra gondolok, hogy fejezze be, mert ettől a hangtól úgy öt másodpercen belül a női mosdóban fogok kikötni. Egyrészt a hangtól, másrészt a közel két liter alkoholmentes sörtől amit lezavartam az idő alatt mióta itt ülünk.
- Fáradtnak tűnsz. Akarsz beszélni róla?
- Hát. Ha beszélni kezdek akkor nagyjából holnap is itt fogunk ülni, te meg átkozod majd magad, hogy ezt a kérdést feltetted. Szóval maradjunk abban, hogy szeretnék beszélni róla, de nem fogok.
- És magadról? Sosem mesélsz magadról.
- Hehe. Hinnéd, hogy égbekiáltóan rossz gyerek voltam?
-Nem.
- És milyen jól teszed. Égbekiáltóan jólnevelt gyerek voltam. Még csak csontom sem tört soha, nem jártam sürgősségin egészen tizenöt éves koromig, nem kaptam infúziót, nem molesztált semmiféle rokon, nem voltak vitáim az anyukámmal, nem feleseltem az apámnak, és imádtam az egyetlen bátyámat, akire a mai napig felnézek. Ortopéd sebész lett belőle….mondjuk egy pöttyet hangsúlyosabb pályát futott be mint én. Nem nagy karrier egy két lábon járó noteszt játszani, de én akartam ezt csinálni, és a pokolba is nagyon élvezem!
- Még azt is, ha valakinek a seggét kell mentened a főnök előtt?
- Még azt is. Mert a srácok odakint keményen dolgoznak. Néha az életüket teszik kockára, és erről a főnöknek sokszor fogalma sincs, szóval kell nekik egy cinkos, egy szövetséges, egy hátország.
- És van oka annak, hogy Brett seggét a kelleténél többször mented meg?
- Mert jó segge van!
-Ne hülyéskedj már!
- Hát mondom! De amúgy van. Ő nem simán a kollégám, hanem a barátom, a haverom, a lelkitársam, ilyen öribari. Valaki, aki nem bánja ha néha rajta vezetem le a feszültséget, cserébe én vagyok az aki elviszi mindig helyette a balhét.
- Még akkor is ha utána épp te vagy aki megpróbálja a fejébe verni a szabályokat.
-Még akkor is. De tudod, hogy örök optimista vagyok. Én hiszek abban, hogy ha sokszor beszélek neki arról, hogy jó lenne végre összevakarni magát, és odafigyelni a főnök kéréseire, meg arra, hogy én mit beszélek, előbb vagy utóbb célt érek.
- Naív!
-Csak optimista.
- És a jövő?
- Nem tudom. Egy biztos: Morrist hamarosan lapátra teszem. Szerzek egy saját lakást, és végre elutazom Kubába.
- Miért pont oda?
- Mert az olyan tiltott gyümölcs, tudod. És az valahogy mindig édesebb.
Mindketten nevettünk. És ittunk. Sokat. A telefonomon pedig harmincra emelkedett az olvasatlan üzenetek száma. De annyira nem érdekel….pedig az egyik nem Morristól jött hanem Brett-től. Basszus!


Laney Határidőnaplója
2019.július 2.

-Barbara-t felhívni és lemondani az állatkerti riportot(gorilla támadásra hivatkozni)
-A tisztítónak megírni a harmadik reklamációs e-mailt(két sötétkék öltöny, és három világoskék kosztüm, három törtfehér blúz)
-Kávét rendelni (négy automata, egy a földszinten)
-Brainstorming értekezlet 12:00!!!!! El ne felejtsem, különben Mr Stillmann szétrúgja a hátsómat. Földszint 2-es díszterem
-A vágóknál jelezni, hogy jövő héten audit, rendrakás!

Ez csak egy átlagos napom, átlagos bejegyzése és korántsem a teljes.Mindezeken kívül lassan olyannak érzem magam mint Barry Allen.Csak én kevésbé vagyok cuki.Igaz, nekem a piros overall fényévekkel jobban állna, de ez mellékes. A lényeg, hogy gyorsan kell eljutnom akár épületen belül, akár azon kívül bárhova. Állandó kellékeim a barna bőrkötéses határidő naplóm, amely az évek során volt már grafitszürke, mélybordó és tengerzöld is.Most éppen kávébarna. Ilyen volt raktáron, amikor múlt év végén kérvényeztem. Az év közepére többnyire dupla akkorára dagad, mert sokszor abban tárolok csokoládés papírokat, apró, jelentéktelennek tűnő fecniket, szalvétákat, névjegykártyákat, és olyan fotókat, amiknél már a felére sem emlékszem kit ábrázol és tulajdonképpen miért is kaptam. Az egyik legkellemetlenebb fotóm még április közepéről való, ahol egy hófehér csipke push-up kebeldekoltázs virít fej és arc nélkül valaki.Na már most magyarázatot lehetne kreálni, csak éppen teljesen felesleges, és nem is hiszem, hogy akár én magam elhinném a sajátomat. Ettől függetlenül a fotót, valami különös okból kifolyólag igen lelkesen őrizgetem ez év áprilisának közepéről. Aztán ott van az állandó kávéillat, ami körbeleng, és mint valami kellemes aura gőzölög körülöttem. Ennek egyik oka, hogy én magam is vállalhatatlan mennyiségben fogyasztom, a másik oka, hogy mindig van nálam plussz egy pohár lefőzve, amit random valakinek a kezébe nyomok, akivel éppen beszélőkém van. Persze fél órán belül újra a kezemben lesz még egy újabb ajándék pohár...és így tovább.
Állandóan jegyzetelek, mert bár sok dolgot meg tudok jegyezni, azért mindenre én sem emlékezhetek.
Odakint rekkenő forróságban hullámzik az aszfalt, idebent jótékony húsz fokon zümmögnek a klímák. Egyedül a központi irányítóban van állandó tizennyolc fok elsősorban a gépek miatt. Oda tartok, hogy beszéljek Montoyával a holnapi hiradós anyagokról, és tolmácsoljam Mr Stillmann kérését, hogy kinek az anyagát nem szeretné benne látni. Például a madaras riport az óceánpartról teljesen kilőve, amit Norman készített. Egészen egyszerűen azért, mert az operatőr másnaposan, vagy aznaposan (a megfelelő aláhúzandó) készítette el az anyagot és a kamerakezelési technikája hagy némi kivánnivalót maga után. Már csak azt nem értem hogyan nem vette észre egy olyan gyakorlott riporter mint Norman, hogy az operatőre aznap használhatatlan. Mondjuk lehet úgy volt vele, hogy ebből talán a vágószobában még ki lehet hozni valamit. Hát...az állandó alzheimeres kézremegésre hasonlító mozgásból, amitől úgy néz ki a kép mint egy landoló ufo nem tudom mit lehet kihozni. Nagyjából semmit.
A négy monitorból kettőn éppen egy sötét, éjszakai felvétel fut és Montoya igyekszik a legjobb beállításokat elkapni, amelyben látszik is valami, nem csak a háttérben sötéten elnyúló park, meg az utcai lámpák gyér fénye.
A kávéscsésze az irányító pultra kerül én pedig a nyakamban lógó szemüveg után nyúlok és az orromra biggyesztem. Van aki megvádolt azzal, hogy nincs is rá szükségem, csak intellektuálisnak akarok látszani benne. Nekik üzenem, hogy a rövidlátás minden csak nem intellektuális, szóval nem azért hordom, hanem mert kell. Másképp képtelen vagyok a monitoron meglátni ilyen távolságból amit kell.
És akkor meglátom.Meglátom akit nem kellett volna, aki elvileg ott sem lehetett volna a helyszínen. És hiába bújik meg a háttérben, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ő áll az egész mögött.
-Ó, hogy csessze meg! Vidd vissza kettő kockával légyszives! Most, ott!- magyarázom a technikai kollégának, aki teljesíti a kérésem, én meg csak pislogok. Brett. Mi a fenét keres ott Brett, mikor a főnök világosan megmondta, hogy O’Donell tudósít arról az akcióról? Ezt ne hiszem el!
-Ki tudod vágni Brett alakját a kockákról anélkül, hogy a főnök észrevenné?
A technikus bólint, én meg egy bűbájos mosoly kíséretében megkérem rá. Pedig tudom, hogy pontosan azt csinálom, ami ellen küzdelmet folytatok, és amiről állandóan papolok, mennyire helytelen. És tessék, most én vagyok, aki megszegi a szabályokat.
Felszívom magam, hogy majd holnap alaposan lehordom a sárga földig, kíméletlenül vágom a képébe, hogy egy meggondolatlan barom, aki nem hajlandó megérteni ha valami veszélyes, és a főnök valaki mással szeretné megcsináltatni.Neki mindig mindenhol ott kell lennie, mint egy kamerával és operatőrrel felszerelkezett Batman. Maholnap egy mikrofont fognak az égre vetíteni, ha Brett Watson-t akarják az Ötös Csatornától.
Összerezzenek, amikor a mobilom zümmögni kezd a zsebemben, és egy üzenet vár Morristól, miszerint este moziba megyünk. Semmi, hogy én akarok e, vagy kedvem van, vagy mást terveztem, esetleg dolgoznék….mélyet sóhajtok és megadóan rejtem vissza a farzsebembe a készüléket.Most még valahogy attól is elment a kedvem, hogy visszaírjak neki. Újabb zümmögés ezúttal Brettől. Azt kérdezi, hogy sör és sajtos chips ma este? Elmosolyodom, és már éppen írnék vissza, hogy naná! Ki nem hagyom, főleg mert így a dionnüszoszi lakoma közben tudom leoltani azt az imádnivalóan hülye fejét, mikor eszembe jut Morris. Pokolba Morrissal, meg a mozival.

“Ott leszek te sátányfattya!”

Olyan kedves tudok lenni néha, nem? Miután visszapötyögtem Brettnek, még megy egy válasz Morrisnak is.

“Ma este nem jó. Közbejött egy halaszthatatlan meló.”

Nem tudom meddig fogok így hazudozni, de véget kellene vetni neki. A vicc az egészben, hogy bár mindenkire féltékeny de Brettre a legjobban. Pedig esküszöm az égre, hogy soha semmi nem történt közöttünk.De ezt hiába is magyaráznám Morrisnak.