Az már nem is lenne kérdéses, hogy mennyire vagyok jó a váratlan látogatásokban. Imádok beletrafálni azokba a pillanatokba, mikor az emberek még a hátuk közepére sem kívánnának, de mégsem tudnak mit kezdeni velem. Ugyanis ritka az, mikor valóban van egy jó oka bárkinek is arra, hogy könnyen rázzon le. Akik ismernek, már nagyon jól tudják ezt rólam. Akik meg nem... Hát majd megtudják. Tudom jól magamról, hogy nem vagyok egy egyszerű eset, de mindig és mindenre megvannak a saját okaim. Ha pedig egy fontos dologról van szó, eszembe sem jutna bárkire várni, hogy esetlegesen a jövőben, hetek múlva, szorítson rám némi időt. Azt már nem.
Éppen ezért sem húzom az időt a feleslegesen lefutott körökkel, inkább csak megjelenek Greg ajtajában, és majd legfeljebb szépen mosolygok rá, akárcsak egy tökéletes zaklató. Hozzáteszem, Greg ismer már annyira, hogy ne lepődjön meg semmin ami tőlem származik, ahogyan azt is tudja, hogy nem szeretem az időt húzni. Sokkal inkább belevágni minden közepébe, amennyire csak lehetséges.  
- Helló Greg! Rég láttalak. - Mondom üdvözlésképpen, mikor a férfi megjelenik az ajtóban. Kivételesen most visszafogom azt a kényszert, hogy beinvitáljam magam mások otthonába, na de nem ám azért mert végre megtanultam az illemet. Sokkal inkább azért, mert tudom, hogy van két kis ördögi kutyája, amiket egyébként imádok, de nem szeretném, hogy a fejem tépjék le, tekintve, hogy sose tudni merre bújkálnak.
- Hogy vagy? - Teszem hozzá végül némi érdeklődést mutatva, bár azt már tudhatja, hogy nem csak bájcsevejre érkeztem. Azt nem ilyen somolyogva tenném, a hülye is láthatja, hogy akarok valamit. És nem is akármit. Lehet a végén ténylegesen a kutyákkal fog széttépetni, bár azt azért remélem, hogy nem. Mindenesetre azért semmiképp sem szívesen rángatom bele az ügyeimbe, főleg nem veszélyes ügyekbe, csakis akkor ha már tényleg nem látok más kiutat. Ez pedig most érkezett el. Szükségem van rá. Nem és félek ezt kijelenteni. Néha az embernek szüksége van mások segítségére, még akkor is ha néhányan ezt képtelenek beismerni.
- Gondolom azt már te is levágtad, hogy nem ok nélkül jöttem. Szükségem lenne egy egészen icipici szívességre. - Vágom is fel a vigyort a képemre, amiből persze sejtheti, hogy nem olyan icike meg picike lesz a szívesség. És nem is az. Komolyan bajba keveredhet érte, nagyon jól tudom, de ha valaki... Hát ő lenne az aki ezzel meg tud bírkózni is. Talán sokkal jobban mint azt én teszem. Vagy bárki más tenné.

Méghogy a kutya és a macska ősellenségek. Támaszkodok a hátsómmal a konyhapulthoz, s közben készítek pár sunyifotót, ahogy a két ”harcias eb” szó szerint vigyázzban áll és érdeklődéssel hagyják, hogy egy fehér tökmag nyivákolda egyen a táljukból.
Amikor legelőször megláttam ezt, a szívemhez kaptam, azt vártam, mikor esnek neki és tépik szét, de nem. Megvárták, amíg megszimatolja, bele-beleeszik, s csak azután estek neki, hogy elment onnan. Persze, mondanom sem kell, olyan fotók is készültek már, ahogy keresztben eszik egymás táljából az ételt.
Macsek elsomfordál, s megint a jelenet, nekiesnek. Nem a macskának, az ételnek. A fehér szőrgombolyag hozzám jön, s úgy nyávog rózsaszín orrával.
- Azt mondták hallod, hogy nem macskának való a tej – nyitom ki a hűtőt, s veszem ki a tejet, hogy öntsek neki a táljába. A lépés azonban nem sikerül, elhagy a lábam. Megint.
- Óhhóhóóó, még jó hogy nem csavartam ki a tejet, látod? - Esni már megy és a fehérséget sem nyújtottam ki kétdimenzióssá, ahhoz elég távol volt s nem mellesleg fürge.
Kinyúlok a tálkájáért és a csempére könyökölve, töltök neki, majd elé tolom.
- Nem kell bökdösni, még élek – nyúlok hátra a kezemmel, mert Marcipánt érzem, ő szokott ilyenkor odajönni és bökdös. Megvakarom a szugyénél, hogy megnyugtassam. Az ujjam is beletörik, annyira izmos. - Mindjárt felkelek, amint visszakapom a lábam.
Ezek szerencsére pár percig tartanak, de éppen ezért nem ülök még se motorra, se kocsiba.
Beletelik pár percbe, de megvan! Felállok és jön a szokásos menet, mintha semmi sem történt volna. Egyre ritkábban van, s el is fog múlni idővel.
Megsimítom a két buksifejet, s ők már egészen máshol vannak fejben, mégpedig útban a nappali felé, mert a kaja után pihenni kell.
Teljesen megváltozott az életem. Sosem volt még kutyám, mióta elköltöztem, mert nem akartam senkit sem terhelni ezzel. Ők is véletlenül kerültek hozzám, mind a hárman. De most már azon sem kell aggódnom, hogy nem lesz majd ki sétáltatja őket reggel este. Tényleg kell egy tanya, mert ezekkel még futni is... még nekem is kimerítő, még az eset előtt is.
Felkapják a fejüket a csengőre, de rám néznek.
- Marad – intem őket. Nem várok senkit, de az eset óta figyelmesebb is vagyok. De nem parázok.
Még darabosan mozgok, s legalább már nem húzom a jobb lábamat, az jött helyre később. Kinyitom az ajtót és szemezek Biancával.
- Ugye, most viccelsz? - Vigyorodom el. A kórházban majd a rehabon eltöltött idő nem kevés időt tett ki. De legalább járok és szabadon.
- Jól, köszi. Gyere be – lépek hátrébb, hogy szélesebbre nyitva az ajtót, beengedjem.
Apolló és Marcipán már a nappaliból sorakoznak egymás mellett, úgy figyelnek. Lesnek rám, majd Biancára, majd megint rám.
- Minden rendben – esküszöm, értik, amit mondok, mert az izmaik leengednek, szinte látni, s csak az érdeklődés marad meg.
- A rajongótáborod. Nem fogsz tőlük szabadulni, nem bántanak, csak ismerkedni és játszani akarnak meg. És persze figyelmet, meg mozgást. Ugye nem buktál fel aknában? - Mostanában már nem ásnak annyit, néha még rájuk jön.
- Azt sejtettem, hogy nem azért jöttél, hogy azt nézd meg, mikor balettozok megint – vigyorodom el. - Kérsz sört? Vagy valami másra szomjazol?
A hűtőből veszem ki a nedűket, a kezébe nyomva, amit kér, s ha olyan, a nyitót is, majd a nappali felé megyünk. Marcipán és Apolló megunva, hogy nem foglalkozunk velük, inkább elvonulnak emészteni.
- Miről van szó? Egészségedre – emelem koccintásra a söröm.

Az ajtónyitást követő szavak, majdhogynem rosszul érintenek. Még akkor is ha egy vigyor párosul hozzá, elvégre jól tudom, hogy nem csak akkor kellene ezeket a látogatásokat megejtenem, mikor valamire szükségem van. Azt is pontosan tudom, hogy ezt már jó néhányszor el is döntötöttem magamban, hogy felhagyok vele, de az idő... Ha egy nap akárcsak pár órával is hosszabb lenne, talán még lenne is időm spontán látogatásokat tenni, anélkül, hogy valamit szeretnék. Végül egy bocsánatkérő pillantás kíséretében lépek be az otthonába, ahol már természetesen várnak is rám. Nem tévedtem a kutyákkal kapcsolatban. Hű, de nagyok!
- Ne haragudj, hogy nem jöttem korábban. Vagy inkább sűrűbben. Tudod, hogy megy ez... - Biztos vagyok benne, hogy tudja, nem egyszer sikerült már együtt dolgoznunk, tapasztalhatta már, hogy a rohanásban, néha még a fejemet is elhagynám ha tudnám. Még szerencse, hogy az nem megy olyan könnyen.
- Róluk bizony már hallottam. Jó nagyra nőttek. - Jelentem ki, miközben a két jókora méretű ebre nézek. Nem félek a kutyáktól, legfőképpen nem ismerősök kutyáitól, de azért elég méretesek ahhoz, hogy óvatosan közelítsem meg őket.
- Fene! Pedig szívesen megnéztelek volna balettozás közben is. - Mosolygok fel rá féloldalasan, miközben már a két kutya előtt guggolok, hogy némi simogatással üdvözöljem őket is. - Hogy vagy? Mármint komolyan. Persze, tudom, hogy te mindig jól vagy, de mégis? - Kérdezek rá ismételten, de ezúttal sokkal nagyobb érdeklődéssel. Mivel Greg maga lenne az optimizmus, ezért nem is várok tőle egy kevésbé optimista választ, de ténylegesen tudni akarom, hogy hogy van. A jól kösz, pedig semmiképp sem teszi meg.
- A sör megteszi nekem is, de csak egyet. Még haza is kell jutnom majd. - Figyelmeztetem még időben, mielőtt annyira belelendülne, hogy csak hozná az újabb köröket, akár észrevétlenül is. A végén majd fejjel az egyik aknában végzem. A francnak kell nekem vizuális típusnak lenni. Ezt még elképzelni is fájdalmas, nemhogy átélni.
- Hogy miről van szó? - Állok fel végül, hogy újra szembenézzek Greggel és az italt is átvegyem tőle. - Tudod, szeretek fejjel menni a falnak és mindenbe belekeveredni. - Kezdek bele felvezetésként, hogy érezhesse, ebből bizony semmi jó nem fog kisülni, majd a néhány nappal ezelőtt, Adriantől kapott kis tárgyat veszem elő és lebegtetem meg előtte. - Erről. - Válaszolom, de még nem nyújtom át neki a sticket, először megpróbálom lefektetni a szabályokat. - Egy nagyon kényes ügyről van szó, ami különösen fontos számomra. Te lennél az első akinek ezt megmutatom, senki nem tudhat róla.  - Jól megnyomom a senki szócskát, hogy még véletlenül sem érthesse félre a dolgokat. Majd mielőtt még folytathatnám, szemem sarkából, egy kis fehér gömbőcke közeledtét veszem észre. - Hát ő meg kicsoda? - Ha már a két kutya nem lenne elegendő, akkor az ennivaló hógolyó biztosan megolvasztja a szívem. Akárcsak egy gyerek, csillogó szemekkel nézek le rá, majd miután a sört már nyomom is vissza Greg kezébe, a karjaimba is veszem a pici állatot.

- Hát... jöhettél volna, ha itthon lettem volna – híresen nem sokat voltam itthon, s ezért sem tartottam se kutyát, se macskát, de még halat sem. Azt végképp nem. - Az utóbbi időben pedig végképp. Bár rodeóra meghívtalak volna, meg egy kis karikás kosárlasztira – vigyorgok tovább.
- Eléggé. Túl jól tartja a gazdijuk – Apollo és Marcipán rám néznek, engedélyt kérve, mire egy bólintás kíséretében jelzem, hogy szabad, s izgatottságuk egyből nagyobb lesz, főleg, amikor Bianca leguggol eléjük, kinyújtva nyakukat, szaglászni kezdik.
Nem bukhatott fel semmilyen aknában, ha itt van és nem csípőre tett kézzel állt meg az ajtóban, hogy mi az a méretes vakond túrás a kertemben, ami elé huppant.
- Azt meghiszem! - nevetek fel jóízűen. - Harisnyám már van, már csak a spicct kéne gyakorolnom még – ami most egyáltalán nem menne, ott még nem tartok, de a kézen állás és az edzés már egészen jól halad. Formában akarok maradni, és ezt még a kórházban sem hagytam abba. Amint tudtam, máris edzettem.
- A múlt héten volt az utolsó kezelés, s csak egy hónap múlva kell visszamennem kontrollra – a lehetőségeket, a fejlődést keresem. Vannak nem pozitív érzéseim is, azokat is megélem, ugyanakkor el is engedem, ahogy átéltem őket. Ezt nagyon megtanultam, s nem is ragaszkodom hozzájuk. Ahogy jöttek, úgy mennek. Van, akit csak megnézek, azután engedem is tovább. Így voltam azokkal az érzésekkel is, amelyeket a kezelések és a lábadozás során éltem át. Ezekk nélkül még mindig a kerekesszékben vedelném a sört, egyedül, borostásan és olyan pokróc jellemmel, hogy még a ház is rám esne. Ugye, mennyivel jobb így megosztani a sört, ahogy most teszem?
- Van mentesem is – nézek vissza a hűtő ajtajából, nekitámasztva az arcom, míg válaszol. Nem látom ugyan onnan, így jobb figyelnem. Közben a két négylábú már jobban befogadta Biancát s a kéznyaláson már túl vannak, s ha így halad, hozzák majd a játékukat is. Valamelyiket a sok közül, amely szészórva hever a házban. Jobban örülök nekik, mint a legóknak, bár abból is akad. Az volt a legelső, hogy megtanítottam nekik, azt ott hagyni, ahol van. Féltem, hogy lenyelik. Most már csak  kikerülik, vagy átlépik.
Odaadom neki a sört, mielőtt leülök a kanapéra.
A stickre esik a pillantásom. Nem lep meg, keresnek meg páran ezzel. Ha valaki, én tartom a szám. Ezt pár hónappal ezelőtt bizonyítottam be a legjobban. Pedig dalolhattam volna, mint az énekes madár. A kórházban meg is köszöntem az őrnagynak, hogy elküldött a kiképzésre. Nem, nem azért, mert daloltam volna különben. Hanem mert akkor nem a kezelésemen, hanem a temetésemen lettem volna.
- Szerinted elmondanám bárkinek is? - Nézek rá kíváncsian. S megjegyzem, hogy azt is beletette a mondatba, a számára. Személyes ügy, ami könnyen banánhéjjá válhatna.
Az irányba tekintek én is, s már előre jót szórakozok, milyen eszméletlenül féltékenyek lesznek négylábú barátai a fehér szőrmókra.
- Egy kismacsek – és ahogy sejtettem, máris ott lebzselnek Bianca körül, izgatottan figyelve a szőrmókot. Ugyanis nem féltékenyek, hanem féltik. Kistesónak veszik, akire vigyázni kell. Közöttük alszik, azok meg mint a hímes tojásra, úgy vigyáznak.
Kortyolok a sörből, s hátradőlök. Továbbra is egyenes háttal, mint ahogy eddig is.
- Mivel kapcsolatos a dolog? Mielőtt belenézek, szeretném tudni, miről van szó.
Már nem fenyegetnek bizonyos veszélyek, s nem csak azért, mert a tárgyalás úgy végződött, ahogy. Megváltozott a jogköröm, s ráadásul más dolgok is történtek, ami miatt már nem kell annyira tartanom dolgokról. Érdekesen tud alakulni az élet.

Hálás vagyok amiért nem veti szememre, hogy nem látogattam őt, hiszen a tény, hogy nem volt otthon, még nem mentesít az alól, hogy nem is érdeklődtem.
- Vigyázz mit mondasz, a végén még szavadon foglak. Rodeóbajnok vagyok ám! - Mondom ezt én fene nagy büszkeséggel, miközben csak egy sarki kocsmában sikerült elnyernem az első helyet... Persze cseppet sem becsiccsentve, és természetesen a többiek sem voltak már félig kidőlve. Dehát mindenkinek meg vannak a módszerei.
- Igen, ez meg is látszik rajtuk. Imádnak téged. - Ez már abból is megmutatkozik, hogy a két kutya addig nem mozdul amíg engedélyt nem kapnak rá. Viszont amint szabad utat kapnak, már támadnak is be, hogy némi szeretetet kapjonak. Vigyorogva simogatom meg a két nagyra nőtt állatot, miközben ők már az arcomban is vannak, jól körbeszaglásznak, csak izegnek-mozognak, örülnek nekem, vagy inkább a simizésnek.  
- Mondanám, hogy segítenék, de saaajnos nem tudok balettozni. - Jelentem ki, mintha ezt én komolyan bánnám. Szerintem még Greg is jobban nézne ki balettozás közben, mint én. Nagyon nem az én asztalom, eleve semmiféle tánc nem tartozik az erősségeim közé. Még annak idején mikor anya próbált rávenni, hogy próbáljak ki valamit, hamar kiderült, hogy az nem nekem való. Elég hülyén festettem, meg hülyén is éreztem magam.
- Ez jól hangzik. Akkor már csak edzened kell. Na nem mintha annyira szükséged lenne rá, deee... - Nézek fel rá egy sunyi kis mosollyal, jelezve, hogy azért simán legyűrném ha arra kerülne a sor, persze ezt kizárólag viccnek szánom. Elvégre már így is sokat elért, csodálom is az erejét és optimizmusát, ehhez kétség nem fér.  
- Mentes? Már kimondani is vétek, remélem csak dísznek tartod. - Nevetek fel, elvégre annyira már ismerhet, hogy semmi nem tudna rávenni arra, hogy mentes sört igyak. Vagy akármilyen ízesített valamit, ami mindennek nevezhető, de sörnek bizony nem. Ha már valamit iszok, akkor az legyen igazi, máskülönben narancslét kértem volna. Nem mellesleg, egy sör még simán belefér a szabályokba, sőt akár kettő is, de nem szeretnék határokat feszegetni.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. - Nézek rá bocsánatkérő tekintettel. - Ha nem bíznék benned, eszembe sem jutott volna, hogy tőled kérjek segítséget. Csak ez az ügy... Számomra nagyon fontos, tehát biztosra akartam menni. - Magyarázom neki, hiszen semmiképp sem akarom, hogy azt gondolja, nem bízom meg benne vagy akármi más lenne a háttérben.   
- Egy nevenincs kismacsek? - Kérdezem, miközben máris a kis szőrmók bűvelete alá kerülök, ahogyan az a nagy kék szemeivel néz fel rám. Gyengéden emelem fel a kicsiny állatot, hiszen olyan törékenynek tűnik, bár legszívesebben magamhoz szorítanám akárcsak egy plüssmacit. Végül a cicával együtt foglalok helyet a kanapén, majd nagy erőfeszítések árán, igyekszem koncentrálni arra, amiért valójában idejöttem.
- Nos, néhány héttel ezelőtt kaptunk egy névtelen bejelentést arról, hogy mi folyik a hivatalban... Vagy inkább a háttérben. Minden alátámasztva bizonyítékokkal, de mint kiderült ez egy igencsak bonyolult ügy. Nem tudni kinek van benne a keze, vagy kinek nincs. Aztán történt egy balesetnek álcázott gyilkosság, így kerültem én a képbe. - Tartok egy kis hatásszünetet, próbálom összeszedni a gondolataimat, elvégre ez egy igencsak hosszú történet lenne, de igyekszem csak a fontos részleteket mondani, valamivel rövidebben. - A gyilkossági része azóta már megoldódott, ám a nyomozásom során arra is rájöttem, hogy ki volt a névtelen bejelentőnk. Minden bizonnyal a kis társaság azt hitte, hogy a már halott férfi volt az. Éppen ezért is fontos számomra az ügy, mert semmiképp nem hagyhatom, hogy egy újabb "baleset" történjen. - Jól megnyomom a baleset szócskát, hogy értelmezze mit is értek ez alatt a szó alatt. - Szóval itt van ez, ami még magyarázatot adhat sokmindenre, ha megnézed mi van rajta. - Nyújtom ezúttal oda neki a kis tárgyat. - Ezt utólag kaptam és nagyban segítene abban, hogy lezárhassuk az ügyet, vagy legalább haladás lépjen fel. De ugyebár továbbítani nem tudom ameddig nem találok valami magyarázatot arra, hogy honnan szereztem. Itt jössz te a képbe. - Tudom, hogy tudja mire gondolok, hogy miért is jön ő a képbe és mit kellene tennie, éppen ezért sem kezdek újabb magyarázkodásba. - Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egy egyszerű lépés lenne, könnyen veszélybe is kerülhetsz érte, de ígérem, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. - Nem várhatom el tőle, hogy segítsen, nem is tenném, elvégre az ő élete forog kockán, az ő döntése. Ha azt mondja, hogy szó sem lehet róla, elfogadom és soha többet nem hozom fel a témát.

- Eeez egy speciális műfaj – felelelm műkomolyan, majd megint vigyorgok. Nem mondom, hogy az első kanyaroknál nem mentem neki a falnak, vagy billentem úgy ki, hogy meg kellett kapaszkodni a falban, s akkor is megvan az élmény. A legjobb, hogy úgysem éreztem volna semmit, ha történik valami a lábammal. Morbid, s igaz.
Meleg mosollyal nézek Biancára, majd a két négylábúra, akik teljesen lefoglalják magukat Biancával. - Én is őket – az első pillanattól fogva.
- Van egy jó hírem – nevetem el magam. - Én sem – nem is vágyom rá, a modern táncok sokkal jobban bejönnek, nem az, amit mostanában látni szórakozóhelyeken. Az igazi társastáncok a kedvenceim.
-  Szerintem is – érdeklődéssel vonom fel a szemöldököm. - Deeeeee? - emelem fel meg le az e-t jelezve, hogy hallottam ám azt a de szócskát. Kétségem sincs abban, hogy edzések és kezelések ide meg oda, még azért nem vagyok száz százalékos. S azon vagyok, hogy az legyek, minél előbb. Az az opció, hogy  kerekesszékben éljek, nem tartom megvalósíthatónak, csak a két lábon való futást.
- Dísznek? - Még mindig a hűtő kinyitott oldalán pihentetem az arcom, ahogy felelek. - Legfeljebb, ha kiiszom a tartalmát – szokásom menteset inni, főleg nyáron, mert akkor víz helyett azt iszom, soookkal jobb.
- Tudom – bólintok komolyan. - Különben nem lennél itt – van, aki nem feltétlenül a technológiai tudásom miatt jön hozzám, hanem mert nagyszerűen tudok hallgatni. Aztán elgondolkodva félrebiccentem a fejem. - Nem kérdezem meg, miért ennyire fontos – így is többet fogok tudni az egészről, mint amennyit akarok.
- Vanília a neve – teszem a visszakapott sört az asztalra, Bianca keze ügyébe, s hátradőlök a kanapén.
Hagyom lebzselni a négylábúakat, hogy maguktól jöjjenek rá, vigyázva van szőrmókra, s inkább Bianca válaszára koncentrálok. Amit leír, az egy megszokott forgatókönyv, legalábbis, ami az információkat illeti, és hát sajnos a haláleset is. Szeretik kivenni a nem kívánt elemeket.
- Ezek szerint az illető még nagyobb veszélyben van, mint eddig, érthető – felállok és a másik asztalról leveszem a laptopot, elindítom, míg a kanapéra ülök vissza. Semmi internet és külső hozzáférhetőség. A profibb felszerelés kicsit beljebb és lejjebb van a házban és azt még senkinek sem mutattam meg, még a nővérem sem tud róla, de sejti, túlzottan ismer és én is őt. Felveszem a szemüveget is, amire inkább a védelem miatt szükségem mielőtt szétfolyik a szemem a monitortól.  
Elveszem a sticket, s figyelek tovább.
- Úgy érted, hogy szeretnéd, ha a névtelen bejelentő továbbra is névtelen lenne, tehát ezt a sticket én adtam neked – pillantok a kis szerkezetre, miközben felemelem, meglengetve az ujjaim között.
- Voltam már ennél nagyobb veszélyben és … most már még inkább ez a dolgom, így teljesen belefér. De előtte szeretném megnézni, mi is ez. Kedves tőled, tudok vigyázni magamra, inkább a bejelentőre figyelj – aki civil civil, feltételezem.  
Nem fogok azzal jönni, hogy mielőtt behelyezem, elmondom neki, ha úgy látom, nem tudom vállalni, akkor visszaadom a sticket s nem láttam semmit. Ez eddig még  nem történt meg, s nem is foglalkozom ezzel. Nem vagyok beszari és nem azért vagyok haditechnológiai ipari kémekre szakosodva, hogy félretegyek dolgokat bármi más miatt.
- Belenézek, s meg tudom mondani, mikorra lesz kész az elemzés, s ha kérdeznek, akkor tudjak válaszolni – és elvégzem a háttérmunkát is.
- A névtelen bejelentő gondolom érti, hogyan kell a nyomokat eltörölni, különben már nem létezne – pillantok rá.
A szokásos protokolljaim lefuttatása után végül megnyitom, előtte azonban ránézek Biancára.
- Adott hozzá jelszót is? - ordít róla, hogy lezárt stick, mindenféle szempontból.
Átfttatom a listán a szemeim. Apolló és Marcipán bebújnak a lábamhoz, a földre, miután megadták magukat, látva, Vanília jó kezekben van.
- Nem is koccintunk? - Pillantok a sörökre, majd kinyúl a kezem és felnyitom, koccintásra tartom felé.
- Ezek... - a felismeréstől egy arcot vágok. Figyelem tovább. Már az, amit látok, elég lenne egy jó kis balhéhoz. - Bárki is az informátor, nagyon vigyázz rá. Nagyon belenyúlt – koccintás után belekortyolok a sörbe. A katonaság és egészségügy eléggé szorosan összefügg, sok kapcsolódási pontjuk van. Technológia terén is. A cégnevek jó része ismerős, mint ahogy a licenszek és a levédések is.
- Mi az, amit sikerült a gyilkossággal kideríteni? - Hagyom futni a programot.

Érdeklődve pillantok rá a kijelentése hallatán. Speciális műfaj? Na nem mintha nagyon otthonosan mozognék a rodeózások körül, fogalmam sincs arról, hogy milyen "műfajok" léteznek, az egyetlen alkalom mikor alkalmam volt kipróbálni, még mindig csak egy bárban volt. Még a memóráim sem túl tökéletes ahhoz, hogy pontosan emlékezzek mindenre. Tehát fogalmam sincs, hogy miről is beszél, hacsak... Hacsak jobb is ha nem kérdezek túlzottan bele. Semmiképp sem szeretnék tapintatlan lenni, főleg azután, hogy már eleve nem látogattam őt az elmúlt időszakban, legalább próbálkoztam volna vele.
- Igen, ez meglátszik. - Válaszolom csak egy meleg mosollyal, hiszen ez így is van. Ő csodás gazdájuk a négylábúaknak, másképp nem is ragaszkodnának ennyire hozzá. Jó tudni, hogy legalább nincs egyedül és van aki jó farban harapja a betolakodókat. Főleg ha arra gondolok amit kérni készülök tőle.
- Csodálkoznék is ha tényleg balettoznál. - Oh nem! Ezt már aztán tényleg nem szeretném elképzelni, ő egyáltalán nem az a táncos alkat, gondolom csak jót nevetnék rajta... Meg úgy mindeneki aki látja.
- Ááá, semmi-semmi! Nem is mondtam semmit. - Ártatlanul vigyorgok rá, mint aki semmi rosszat nem mondott, nemhogy épp megkérdőjelezte edzettségét. Még élni szeretnék, nem szándékozom meghalni a kezei által.
- Neee! Hát ilyen puhány lettél? Tényleg muszáj lesz sűrűbben látogatásokat tennem. - Mondom elkerekedett szemekkel, bár arcomról lesül, hogy csak ugratom őt. Még akkor is ha alkoholmentes sört még mindig bűnnek számít tartani, de legfőképp meginni.
- Az azért túlzás, hogy akkor nem lennék itt. - Ami igazából nem az, de ez így ténylegesen szörnyen hangzik. Csak alátámasztja a tényt, miszerint csakis akkor jövök, mikor szükségem van a segítségére. Ettől pedig nem érzem magam túl jól. - Nos, talán megválaszolni sem tudnám. - Csak egy sokat sejtető mosollyal nézek rá, bár tényleg nem tudnám teljes egészében megmagyarázni.
- Pontosan így értem. - Greg nem hülye, tudja jól, hogy mit szeretnék kérni tőle és bár még mindig nem kényszeríteném rá, de nagyon örülnék ha elvállalná. Sok fejfájástól váltana meg vele engem is és Adriant is.  - Mármint ezt értsem úgy, hogy elvállalod? Komolyan megtennéd? - Na nem mintha nem fogalmazott volna érthetően, de nem szeretnék félreértéseket, így aztán ezt újra hallanom kell.
- Igen, azt hiszem érti a dolgát. Ha pedig tényleg elvállalod ezt nekem, akkor nem lesz okuk mégcsak gyanakodni sem rá. És persze annyi időt szánsz rá amennyire csak szükséged van. - Természetesen az igen jó lenne ha nem lenne szüksége évekre, de ezt gondolom magyaráznom sem kell neki. - Igen, van jelszó. - Jelentem ki, majd felidézve Adrian szavait, amin akkor még csodálkoztam is, egyszerűen csak lebetűzöm neki a jelszót, hogy azt be tudja írni. - Esetleg meg tudod változtatni? - Kérdezek  rá egy hirtelen ötlettől vezényelve, elvégre nem lenne túl jó ötlet Adrian nevével dobálózni ha esetleg egyszer arra kerül a sor, hogy másnak is megmutathatom ami a sticken van. Ugyanakkor én nem éppen vagyok jártas az ilyesmiben, örülök ha a telefonommal el tudok bánni, valamint meg tudok írni néhány jelentést.
- De, persze. Ne haragudj, Vanília túlzottan lefoglalta a kezeimet. - Mosolygok a kicsi állatra, aki mintegy végszóra ugrik ki a kezeim közül, hogy hagyjon koccintani egyet Greggel. - Igyekszem vigyázni rá, ezért vagyok most itt. Nem egy egyszerű eset. Gondolod, hogy működhet a dolog? - Le sem tagadhatom, hogy mennyire fontos is ez nekem.  
- A gyilkosságot egy autóbalesettel akarták álcázni, de ezt nem sikerült olyan jól véghezvinni. A fickó elfelejtett eltakarítnai maga után, ám nem igazán volt eddig beszédes kedvében. Gondolom valamivel zsarolják, így nagyon hallgatag mindennel kapcsolatban. - Rázom meg a fejem, ezzel is jelezve, hogy mennyire esélytelen ez a szál. Idegesítő mikor van valaki aki tudna beszélni, de egyszerűen nem akar, még akkor sem ha a csillagokat ígérjük le neki az égről.
- Esetleg ha találnál bármi új információt, azt is megköszönném. Igazából bármi segíthet. - Mondom, elővéve a lehető legartatlanabb tekinteteket, miközben én magam is iszom a saját italomból.

Érdeklődve pillanotk én is vissza rá, majd újfent elvigyorodok. - Kétkerekű rodeózás, kézzel hajtottan? - Mert nincs mit ezen takargatnom, s nem azért, mert felálltam onnan. Ha még mindig kerekesszékben lennék, ugyanúgy rodeóznék, edzésnek is bőven belefér.
Bólintok egyet, határozottan. Aminek örülök, hogy beengedték őket és velem lehettek. Hiába nővérem három, energiabomba lurkója, azért mégis csak engem szoktak meg a legelején és nagyon boldogan fogadtak a kórházban is. Engem meg még jobban felvidítottak.
- Nos, balettozni valóban nem balettozom, egy salsa bármikor jöhet, vagy valami jó kis latin tánc – mert azok a gyengéim. Abban van tűz, energia, vibrálás, élet.
- Hát perszeee – de vigyorgok. Azért feküdtem és utána ültem kerekesszékben pár hónapot, ami meglátszik, rehab és edzés közben ide vagy oda. A nyarat megkaptam épülésre, de már ősszel nem fogok megülni a hátsómon, ha így haladok a felépüéssel. Igaz, már most sem.
Egy hatalmas Ó-t formázok a számmal a puhány csigára. - Ó, akkor rrrengeteg mentes söröm van, csak hogy gyere minél többször, számonkérni, hol is van az igazi sssörr – vigyorgok. Kellenek még gyógyszerek, azaz csak kellenének. Határozott mozdalattal a kukába vágtam az összeset, a receptekkel együtt. Nem vagyok hajlandó fájdalomcsillapítóra szokni és lám, nem is kell. Nyugtató sem. Vibrálni, élni akarok, nem a plafont bámulnii.
- Nem azért mondtam ám, s ha csak akkor tudsz jönni, akkor... csinálok neked még több ilyen melót és akkor joggal ücsöröghetsz a kanapémon. Mit szólsz hozzá, áll az alku? - Hogy a fenébe sértődnék meg azon, hogy ritkán jön? Jön és ennek tökre örülök, még ha éppen meló miatt is. Akkor is itt van és boldoítja a többi energiabombát a házban.
A sokat sejtető mosolyra csak hunyorgok, és még a szemöldököm is felvonom egy pillanatra. Mivel totál homály honol a fejemben, máris tudom, hogy érzelmi szál van benne, amihez olyan sötét vagyok, mint a galaxis középpontja. Teljesen. Így aztán tényleg hagyom a  kérdést és a választ meg végképp.
- Az attól függ, mit találok – nem vagyok válogatós, de ha nem vág abba az ipari kémkedés nyomozásokba és hackelésekbe, amikben vagyok, vagy ismerem, akkor nehéz lesz megmagyarázni, ugyan, honnan jutottam ide. De mivel Bianca ismer ebben, sejtem, hogy nekem való falat lesz. Vaktában viszont sosem ígérgetek. Elvégre, ahogy hallom, egy emberéletet már követelt a dolog, s valaki még veszélyben van, nem is kicsit.
A jelszót megkapom, s máris beljebb jutok. Feltörni is menne, de az idő, s abból néha kevesebb van, mint gondolnánk, erre én is ékes példa vagyok.
- Seperc alatt – miközben fut a programom, át is írom, s meg is jegyzem.
- haragszik a hóhér, tudod, hogy nem olyan vagyok – koccintok vele, s aztán pár korty közben nézem az adatokat.
- Eddig egészen jól benne van a területemben, s ha nem ad semmi gyanúsat, akkor meg fogja úszni. Viszont – tenyerembe helyezem az állam, úgy nézem. - nem ártana az illető után egy háttérnyomozást ejtened, gondolom megtetted. Sokat tud és ha nincs benne, nem ő a csali, akkor be fogják hálózni. Túl sok mindenhez fér hozzá és ez gyanús, másoknak viszont veszélyes. Rájuk nézve. De gondolom, tudod, csak gondoltam, szólok – szerintem az az ember vagy benne van nyakig, vagy ha nem sikerül behálózniuk, akkor őt is félreteszik.
- A szokásos – húzom el a szám az autóbalesetre. - Mikor volt a bejelentés? - Mert ha éppen kómában voltam, vagy lábadozva azt sem tudtam, hogy Hreg vagy Greg vagyok, az gyanús.
Kiegyenesedve, a kanapé támlájának döntöm a hátam, miután vagy két párnát magam mögé vágtam.
- Ezt be tudom vállalni. Annyit tudok mondani, hogy ettől függetlenül még veszélyben lesz, mert nem egy könnyen engednek ki a kezük közül egy olyat, mint ő. Ha új infókra vágysz, adj nekem … huszonnégy órát, addigra meglesz az elemézés és utána a saját ujjlenyomatomra tudom a kereséseket is formálni. Jobb, ha ide jössz, itt aztán senki sem fog hallani – nagyon is foglalkoztat mindaz, amit látok, s jó látni egy újabb, némileg ismeretlen szeletet abból, amiben dolgozok és mindig meglep, mennyire úgy hisszük, mindent tudunk, pedig dehogy!  

- Azt hiszem inkább kihagynám, ha nem muszáj. - Utasítom el kedvesen az ajánlatot, melyet egyik épeszű ember sem fogadna el önkéntesen, bár az tetszik, hogy Greg nem igazán zavartatja magát a dologgal. Ahogyan nem is úgy beszél róla, mintha ez lett volna élete legrosszabb időszaka. Mondjuk nem is tudom mit vártam, hiszen Greg maga az optimizmus, ő valahogy mindenben képes a jót látni. Nem is értem, hogy csinálja. Valahol még irígy is vagyok ezért rá, hiszen ilyen gondolkozással sokkal egyszerűbb lehetne az én életem is. Csakhogy én képtelen vagyok mindenről a legjobbat gondolni.
- Szerintem csak maradjunk meg az edzéseknél. Nem vagyok táncoslábú. - Nevetek fel. Ténylegesen nincs sok tudásom és tehetségem se a táncokhoz. Legfeljebb ahhoz értek, hogy miként taposhatok le minnél több lábat, vagy éppen eshetek hasra.
- Vagy legközelebb majd egy rakás igazi sörrel érkezem, nehogy a végén már ne is tarts itthon és kénytelen legyek menteset inni. - Csak el ne felejtsem legközelebb beugrani a boltba mielőtt hozzá jövök. Mert bizony ezt még csak nem is viccnek szántam. Legalábbis nem teljes mértékben.
- Mégtöbb ilyen melót akarsz csinálni nekem? Ugye tudod, hogy ez általában nem az én asztalom? - A gyilkosság az én asztalom, ezt a részét pedig már meg is oldottuk, szóval ha nem lenne számomra fontos az ügy, valójában nem lenne kötelességem a továbbiakban is ezzel foglalkozni. Viszont ha másért nem is, de Adrianért muszáj vagyok folytatni és annyi segítséget nyújtani, amennyi csak tőlem kitelik. Elvégre ha én nem vagyok, nincs belelátásom az ügybe, akkor még csak figyelmeztetni sem tudom őt ha baj közelegne. Szüksége van rám.
- Köszönöm, esetleg írd fel nekem majd valahová az újat. - A memóriám általában jól funkcionál, de még véletlenül sem szeretném elfelejteni, még akkor sem ha könnyen jöhetek hozzá emlékeztetésért.  
- Az illetőt már próbálták behálózni, de szerencsére eddig sikeresen hárított el mindent. Bízom benne, hogy meg tudja csinálni. Ahogyan abban is bízok, hogy nem fog olyan könnyen beállni közéjük, nem azért adta át nekem az információkat. - Persze el tudok képzelni egy esetet, mikor már nem lesz más választása, de remélhetőleg még mielőtt bármi ilyesmi történhetne, már nem lesz hová beállni sem. Csak az időt kell húznia, ameddig csak tudja, előbb vagy utóbb úgyis vége lesz ennek.
- Csak néhány héttel ezelőtt. - Mondom miközben ismételten az italom után nyúlok, elvégre senki sem szereti a meleg sört. - Nem is azt várom el tőled, hogy mentsd őt meg. Az az én dolgom. Csak annyit kérek, hogy az információkat amiket tőle kaptam, vállald be, hogy használni tudjuk őket és talán az ügy végére érhessünk. - Magyarázom ki magam, nem akarom, hogy félreértsen. - A huszonnégy óra pedig jól hangzik. De ha több időre van szükséged, az sem lenne gond. - Nem szeretném őt siettetni, bár fontos az ügy és szorít az idő is, de talán egy két nap haladékba még nem fog senki belehalni.

- Hát jó – egyezek bele, ugyanakkor senkinek sem kívánom, hogy kerekesszékben ragadjon. Akármennyi időre is. Tény, hogy akkor a rodeózás is kimaradt volna....
- Á, ne már! - nevetek fel a végére. - Rendben – miért hiszik az emberek magukról azt, hogy ezt meg azt nem tudják megcsinálni? És most jön a poén! Ha azt hittem volna, mire nem vagyok képes, akkor nem lennék itt! Van irónia, nem? Mégis, örülök, hogy mindazt megetettem eddig, amit megtettem.
- Aaaaa, olyan még nem fordult elő – ingatom a fejem. - Sör kell. Különben mit megyünk ledolgozni az edzőteremben? - vigyorogok rá, miközben a hasára tekintek.   Egy kis ugratás mindenkire ráfér. Sok olyan dolgok és események vannak a világon, amelyet csak humorral lehet túlélni. Nálam mindennaposak, így előszeretettel alkalmazom a humort.
- Ugye tudod, hogy ezt azért mondtam, hogy kifejezzem, örülnék, ha többet találkoznánk? - Nézek rá meglepett humorral, mert jó a társaságában lenni. Tudom, hogy tudja, hogy tudom, így aztán azt a szójátékot most inkább kihagyom. Helyette inkább sokat sejtetően tekintek rá. - Inkább menjünk motorozni, vagy akármi – teszem még hozzá, hiszen nem feltétlenül munkával kapcsolatban akarok vele kapcsolatban lenni.
A válaszra ránézek, aztán hunyorgok egyet, hiszen igaza van. Még csak hangosan sem mondtam ki, ezért vigyorogni kezdek és magam elé húzok egy papír akármit és ráírom a jelszót, amiben minden megtalálható, hogy ne legyen egyszerű csak úgy feltörni. Elvégre ezzel is foglalkozom, tudom, mi szokott kifogni rajtunk.
- Ahogy gondolod. Ha veszett fejsze lenne, szólj... igaz, azt látni fogom – mivel mindenhová figyelő kis bombákat fogok majd dobálni, ami jelez, ha valaki piszkálni akarná az egészet. S azt sem ismételem el, hogy veszélyes elemmé válik abban a pillanatban.
- Ammm – gondolkodom, majd bólintok. - Az még belefér – meg tudom nézni az időzítést, s ahhoz igazítom a többi nyomot is, hogy rám vezessen. Eleve nem vagyok kedvenc a maguk fajtája között, s ha meglátnak, akkor annyira nem válnak boldoggá. Mert előbb-utóbb az arcomat is látni fogják és akkor az még inkább nem jobb.
- Rád bízom, bár az esetében a két végletet látom. Ha egyik sem, akkor az sok mindenen fog múlni – rajta is, s Biancán végképp.
A sört kortyolva figyelem a tartalmat. Ez eléggé be fog vonni, mint ahogy Vanília is felbukkan megint, ezúttal Bianca lába érdekli, elkezdi szaglászni, majd felfelé nézni rá.
- Megszeretett – látom a fehér foltott az asztal alól kibukni, s láttam, ahogy szalad hozzá.
- Ha szeretnék is többet, nem lehet. Nem az én életem fog múlni rajta. Ha lehet, ne menjen velük sehová – nem fog visszatérni, ha nemet mond, márpedig úgy tűnik, hogy kiállt mellette, akkor már nem fogja meglátni a partot. Élve, legalábbis. Ezek nem az én döntésem, a dolgokat utána is tovább viszem, ha már felvállaltam.
- Holnap ilyenkor? Nálam? - Nézek rá.