Annyi mindent csinálok, hogy levezessem a feszültséget (iszok, füvezek, bulizok, futok, hobbiból járok suliba, hülyeségeket veszek a neten, hamis identitást alakítok ki magamnak, folyamatosan új hazugságokkal állok elő...), hogy kezd gyanús lenni, némelyik "megoldásom" éppen fordítva sül el. Nem tudom, honnan jön ez a végtelen feszültség, de néha úgy érzem, atomerőmű helyett használhatnának engem.
Ma kivételesen tudom, hogy anyám aktuális faszija idegesített fel. Ma (megint) odáig jutottam, hogy a falra kentem volna a férget, ha anyám nem lép közbe. Az mondja, ezt az én védelmemben teszi, de én ezt nem kajálom be: csakis a saját bőrét félti. Ha nem állítana le és talán kárt tennék abban a szarháziban, mindkettőnket elásnának az egyik lakókocsi alatt és a kutya sem keresne minket többé. Hihetetlennek tartom, hogy még mindig félti az életét. Azt a nyüves életét, amiért semmit sem tesz.
Az pedig mindennél jobban bosszant, hogy én is ugyanilyen vagyok. Megúszom a szartenger tetején, és amíg kapok levegőt, nem is foglalkozom azzal, milyen a bukéja. Egyik napról a másikra élünk, és Kathy elvárja, hogy ez legyen okés. És ez nekem majdnem minden nap tényleg okés.
De ez nem az a nap.
A sok feszültséglevezető módszerem közül egy van, ami tökéletesen biztosítja számomra azt a hatalmat, amit a saját életem felett sehol máshol sem gyakorolhatok. A hűvös súly a kezemben, az éles vagy éppen tompa hangok, a sebesség, az erő, a kíméletlenség és a véglegesség... Ezt érzem, amikor elsütök egy fegyvert, és ez az egyetlen dolog, ami teljesen kikapcsolja az agyam.
Csak egyszer süssem el úgy, hogy egy élő áll velem szemben, és sosem fogok tudni leállni. Megrészegít. Még én is félek magamtól.
Most azonban nem gondolok erre, szinte belököm a lőtér ajtaját, követelőző és türelmetlen vagyok. Jack minden bizonnyal látja rajtam a svungot, mert nem húzza az időt. Úgy ragadom meg a felszerelést, hogy elszórok egy töltényt és a rohanásban majdnem fellökök egy másik fickót, de a fene egye meg, úgyis még két-három tárat ellövök, nem azon múlik, a pasas meg túlélte. Gondolom.
Évekkel ezelőtt jártam itt először, anyám akkori hapsija hozott magával, mert szerinte minden férfinak értenie kell a fegyverekhez - legalább egyhez, de ahhoz jól. Nem sokat tanított, de arra máig emlékszem: akkor lősz a legjobban, ha ellenségre célzol. A kezdetek kezdetén gondolatban mindig őrá céloztam, majd az éppen aktuális góréra, aki megkeserítette az életemet... Ma pedig anyám arcát látom magam előtt, ahogy gondolkozás nélkül sorozom a tehetetlen célt.

Csak annyira foglalkozom a környezetemmel, amennyire feltétlenül muszáj, úgyhogy nem gázolok át senkin az utcán, egészen higgadtan közlöm Jack-kel, mire van szükségem, és azt is hallom, hogy a lövések mellett valaki beszél is - csak az nem tűnik fel, hogy éppen hozzám. Valószínűleg jobb is így, miért veszekednénk azon, hogy fellöktem-e vagy sem, ha megmaradt a talpán? Na ugye.
Az első tárral főleg a düh és a kétségbeesés szakad ki belőlem, minden becsapódás könnyít a lelkemen, és ahogy tisztul a fejem, úgy látok egyre tisztábban. Majdhogynem a szó szoros értelmében: alakot ölt előttem a cél, feljebb emelem a könyököm és kiegyenesítem a csuklóm. Minden találat pontosabb, mint az előtte való volt, ez pedig sikerélményt ad. Szomjazom erre.
A második kiürült tár után felsóhajtok. Gyengének érzem a lábaim, legszívesebben leülnék egy pár percre a rideg padlóra, megelőzve, hogy teljesen elhagyjon az erő, azonban egy korábban már hallott hang újra megszólal. Felnézve egészen biztos vagyok benne, hogy hozzám beszél. Megragadom a józan eszem, és csak gondolatban küldöm el melegebb égtájakra, miközben a kezemben tartott fegyverre, majd ismét rá nézek.
- Ez egy Ruger SR22-es. - Habár én nagyon is jóképű kis pisztolynak tartom, azért nem hiszem, hogy akkora különlegesség volna. Főleg, hogy nem is éppen mai darab. Kíváncsian fürkészem a fickót, nem szoktam meg a hirtelen érdeklődést itt - az emberek valahogy tudják, hogy ez a nyugalom szigete, ami csak is a dörrenésektől lehet hangos.
- És az? - Meg sem próbálom eljátszani, hogy tudom, mivel lőtt, mivel maximum egy elsőrendű besorolásig jutnék. A saját fegyveremmel boldogulok, minden kis kattanását ismerem, a hibáiról és trükkjeiről nem is beszélve. A többi talán nem is számít. A többi úgysincs nálam.
- Akarod kipróbálni? - kérdezem a tőlem megszokott haverkodós hangulat jegyében. Bár nem vagyok beszédes kedvemben, ha az a fétise, hogy mások kezéből nézi ki a gépezetet, nem én leszek, aki elrontja a napját!

Úgyis tudom. Hah. Még azt sem tudtam, hogy ilyen mini kézifegyvereknek rendeznek versenyeket! Új lehetőségek nyílnak meg előttem...
- Egy kis gyakorlás sosem árt - felelem csak lazán. Általában nem sokat beszélgetek itt random arcokkal, de úgy általában nincs ellenemre a random arcokkal való beszélgetés, szóval annyira talán mégsem lehetetlen ez a helyzet.
Leginkább csak udvariasságból (hogy mi?!) kérdezek vissza, azonban a lelkesedése a Ruger iránt tisztán látható. Úgy vagyok vele, ha már nekem szar napom volt, neki még lehet jó, sőt, talán az enyémen is segíthet. Alapvetően már a két üres tár sokat lendített már rajta, de tagadhatatlanul társasági ember vagyok, szóval...
- Oké - vonom meg a vállam. Habár nagyon is lelkes vagyok az új dolgok kipróbálásában, a sikertelenséget nem jól tűröm. Évekkel ezelőtt úgy gondoltam, hogy pisztoly pisztoly, nincs nagy különbség - majd kiderült, hogy van, és azóta nem nagyon próbálgattam mást, mint a saját tenyerembe passzoló masinát. Kíváncsi vagyok, hogyan fog menni, kezdek egészen izgatott lenni és lassan megfeledkezem a korábbi agybajomról.
Elfogadom a felém nyújtott fegyvert, majd balommal passzolom át neki a sajátomat. Az utcán sosem adnám ki a kezemből, itt ez azonban biztonságos, úgyhogy elég laza vagyok, nem tartok attól, hogy elfut vele. Ahogy ő is megbízik bennem.
Érdekes, mintha valami titkos szövetség tagjai lennénk, bár nem is ismerjük egymást.
Üresen is más a súlya, mint amint megszoktam, hosszabb is valamivel. Félautomata, akárcsak az én szépségem, úgyhogy ebben legalább nem idegen. Nem kapkodok a töltéssel, megnézegetem, előre felmérem a terepet, bár ennyiből még nem tudhatom, mire számítsak. Éppenséggel festhetek úgy, mint egy szakértő, de gőzöm sincs az egészről.
16 lövés. A Ruger csak 11-gyel bír el, úgyhogy ez még izgalmasabbá teszi a dolgot.
Már nem figyelek a másikra, elmehet lőni a Rugerrel vagy megnézheti, hogyan boldogulok, ebben a pillanatban már nem létezik számomra. Jobban figyelek a tartásomra és a célra, nem akarok beégni! Talán nem is olyan rossz a lövés... bár igazítanom kell a fogáson, meglep az ereje. Gyorsabb is! Fel sem fogom, hogy tekerek a vállamon is kettőt, mielőtt újra céloznék, egészen elmerülök az újdonság érzésében, és egyre rövidebb szüneteket hagyva ürítem ki a tárat.
Bakker, ez jólesett!
- Erős - vigyorodom el egy pillanatra, ahogy visszafordulok a gazdájához. - Ehhez képest az enyém csak játékpisztoly. - Nyilván így is veszélyes tud lenni... de még sosem használtam éles helyzetben. A legtöbb suttyónak elég felmutatni egy pisztolyt, máris behúzza a farkát. Ez a Smiss & Wesson gép viszont talán még komolyabb károkat tudna okozni.
- Régóta lősz vele? - Nem tűnik egy mai darabnak, bár a pasas nem lehet tőlem sokkal idősebb. Talán ő is korán kezdte. A korábban használt "csak a szokásos" megjegyzés miatt pedig azt is feltételezem, hogy ez egy elég népszerű modell.
- Kösz az élményt! - Engedem vissza a gazdájához a pisztolyt.

Mondhatni, hogy szerencsés vagyok, amiért van egy ilyen kis kicsikém a kéz ügyében, mégsem kell használnom. Annak is már van vagy egy éve, hogy díszként, fenyegetően meg kellett lengetnem - mostanában elkerül a nagyobb zűr. Talán jót tesz nekem az egyetem, haha!
Mindenesetre még mindig ez a legtisztább módja a fejem kiürítésének, és bár eredetileg nem akartam beszélgetni senkivel, ez a laza csevej is segít ellazulnom. A jó társaság a legfontosabb: olyan emberek vegyenek körül, akik nem szítják a bennem lévő vihart és jóban leszünk. Elég egyszerű ember vagyok, ha innen nézzük - őt pedig máris kedvelem.
Tetszik ez a kis kaland is egy másik fegyverrel, ritkán van alkalmam bármit is kipróbálni, pedig talán mégis kellene. Nem rossz érzés.
- Kösz - vigyorodok el. - Érezniük kell a törődést és örökélet plusz egy napig is szolgálnak. - Egy évtized meg sem kottyant a fegyverének, és bár az enyém még nincs annyi, egyre közelebb jár hozzá... Sajnos nálam nem töltött el még ennyi időt, de remélem, hogy jó gazdája vagyok és tényleg sosem fog cserbenhagyni. Sosem lehet tudni, mikor lesz szükség rá mégis.
Plusz pont neki, amiért buliként hivatkozik a lövésre. Persze, aki nem szereti, nem jön ide, de vannak azért páran, akik túl komolyan veszik, és minden humoros megjegyzésre csak a szemüket forgatják. Mondjuk az ő triggerelésük is lehet éppen hobbi... De általában csend van a lőtéren, csak a durranások visszhangoznak.
Ahogy magamra hagy, újra megtöltöm a kicsikét, és ezúttal lassabban, megfontoltabban lövök: a jó célzás a lényeg, nem a kapkodás. Meglepően hasonlítanak a fegyverek és a lányok... Molly biztosan élne-halna ezért a párhuzamért.
Konkrétan dörren mellettem a puska, engem pedig kizökkent a kíváncsiság. Nem kispályás a hapsi. Reflex-szerűen a nadrágom derekába dugom a Ruger csövét, és közelebb lépek az ő fülkéjéhez, hogy a háta mögül kukucskáljak a művészkedésére. Hiszen ez az! Halvány mosoly ül ki az arcomra, és végre teljesen megfeledkezem a korábbi nehéz pillanataimról.
- Azt szereted, amikor rendesen visszarúg, mi? - kérdezem szórakozottan, amikor befejezi a sorozatot. - Van még valami ennél is komolyabb a tarsolyodban? - Kiderülhet, hogy még egy géppisztolyt vagy gránátvetőt is tesztel ma - na, azt tuti megnézném!

Talán furcsa tárgyakról úgy beszélgetni, mintha érzéseik és tudatuk lenne, de ez a kis pisztoly talán többet adott nekem, mint bármelyik rokonom vagy ismerősöm: biztonságot, nyugalmat, kikapcsolódást és elfoglaltságot, amikor máshol nem találtam a helyet. Nem kell ahhoz vérnek folynia, hogy egy fegyver hasznos legyen.
Szinte öröm használni, de ahogy elpárolog a korábbi dühöm, már nem érzem, hogy az egész világ ellenem lenne, és szívesen nyitnék újra felé. A szokatlan dörrenés felcsigázza a kíváncsiságomat, így már semmi sem foghat vissza, hogy más dolgába üssem az orrom.
- Látom - pillantok egy félmosollyal a cél felé. Nem szívesen állnék az útjába, maradjunk ennyiben. A nagyágyúkat pedig otthon tartja! Érdekes egy fickó. Kezdek kíváncsi lenni, mi lehet a szakmája - biztosan vannak olyan munkák is, ahol egész nap mindenféle lőfegyvereket kell kipróbálni, tesztelni, értékelni; esetleg vadász vagy bérgyilkos. Végtelen számú lehetőség.
Habár nem azért fordulok hozzá, hogy kinézzen a fegyvert a kezéből, nem is vagyok egy szégyellős fajta. Bár tényleg az az első gondolatom, hogy vajon komolyan gondolja-e az ajánlatot, nem teszem fel a kérdést, nehogy meggondolja magát. Kimondta, ennyi, nincs visszaút!
- Naná! - Azonnal közelebb is lépek, hogy ha nyújtja, át tudjam venni a puskát. - Sajnos nem. De gondolom, a lényeg ugyanaz. - Elvigyorodok; minden lőfegyvernél ugyanaz a lényeg, hát nem? - Hogyan kell talpon maradni? - Újra megforgatom a jobb vállam, mintegy felkészülve a közeledő kihívásra. Tény, hogy jól tűröm a fájdalmat, ahogy az is, hogy amikor lehet, elkerülöm. Biztosan megvan a taktikája, hogyan és hová kell elvezetni a felszabaduló energiákat. Bár azt nem gondolom, hogy hátrarepülnék tőle, mint a rajzfilmek hősei, de bízom benne, hogy így is érteni fogja a kérdést és hajlandó egy-két tippet adni.

Általában kifejezetten rosszul tűröm a dirigálást, most azonban egyáltalán nem leszek tőle feszült - mégiscsak én kérdeztem! -, inkább csak feszülten figyelek a szavaira, és igyekszem a legjobb tudásom szerint utánozni a mozdulatait a töltényekkel, majd követni az utasításait a fegyver tartásával kapcsolatban. Még szórakozottan fel is horkantok a pucsítás szón. Mintha valaha is jellemző lenne rám, hogy kitolom a fenekem... Na persze, igazítok magamon, bár továbbra is ellenzem, hogy az előbb rossz lett volna, de végre elfogadja, én pedig elengedem a témát. (Még hogy pucsítani?! Mint a csajok?!) Elengedem.
Sokkal fontosabbnak tartom ezt a totál új, izgalmas dolgot, és szeretném gyorsan elsajátítani a szükséges tudást.
Tisztára úgy érzem magam, mint a katonaságban - bár szerencsémre sosem kellett kivennem belőle a részem; csak a filmekből és a fakabátok kontrollált viselkedéséből következtetek -, ahogy minden szavának engedelmeskedve oda-vissza lépegetek. Meglep, hogy végül nem feleslegesen csinálok magamból teljes idiótát: az utolsó próbálkozás után nincs semmi, amibe beleköthetne. Még semmit sem csináltam, de máris királynak érzem az egészet.
- Mert mi van, ha kiesik? - Gondolom, azon kívül, hogy megalázkodik a használója, nem sok hátrány érheti. Ha kint van, nem sül el. Ha nem sül el, nincs kár. Elég egyszerűnek tűnik.
A biztonság kedvéért azért rávágok (én aztán nem maradok cikiben!), és végigsimítok a felületen, hátha érezhető lenne, hogy valahol kilóg - úgy tűnik, minden rendben. Ő is megadja a végszót, úgyhogy a fülemre igazítom a hangtompítót, majd újra felveszem a betanult pózt.
Csak semmi kapkodás, Burke. Nagy levegőt veszek, és három pontra fókuszálok: szemem a célon, ujjam a ravaszon, a lábam pedig biztonságosan alattam, felkészülve a felszabaduló erőre.
Nem egészen az történik, amire számítok. Az első lövés a cél közelébe sem ér (csalódás), mivel puska kissé megugrik. Jelentősen eltér az ereje a megszokottól, de nem érzem, hogy kárt okozott volna a vállamban, ezért csak egy kicsit igazítok az állásomon (mégiscsak bejön ez a nem-pucsítás), és a csövet tartó kezemre is nagyobb figyelmet osztok. Ezért nehezebb, több minden van. Egy kézifegyvernél csak tartod és lősz - persze, ott is kell mindkét kezed, és fontos a jó fogás, de guggolva is el tudom sütni, és ha meg is remeg a kezem, még akkor is közelebb leszek a célkeresztben kinézett ponthoz.
A második már sokkal jobban sikerül, újra korrigálok, és a továbbiakban is folytatom ezt a lépéssort. A tár végére (szomorúan hat ez az üres kattanás) már őszintén élvezem a dolgot, és ahogy leengedem a fegyvert, meg is fogadom, hogy többször játszom majd másféle fegyverekkel is.
- Egész jó tanár vagy! - vigyorgok a srácra, ahoy letolom a nyakamba a fülest. - Ilyesmi a melód? - Nem fogok túlzásba esni a kíváncsiskodással, mégis érdekel, honnan ért ennyi féléhez és ilyen mélységben. Az oké, a kis pisztolya megvan egy ideje; ismerős a helyzet, azzal lehet tanulni és gyakorolni, ilyen nagyobb kaliberhez azonban nem lehet csak úgy hozzájutni. Kézenfekvőnek tűnik, hogy valami családi dolog legyen a háttérben vagy fegyverboltja van, esetleg tényleg tanít valami lőtéren. A gazdag kölyköknek biztos van erre külön tanár, el tudom képzelni. Talán én is építhetnék ilyen - talán még legális! - karriert is.

- Nem is tudom, melyik lenne rosszabb. - Féloldalas vigyorral fűzöm csak hozzá, de közben konstatálom is magamban, hogy nem lesz gáz. Egyrészt, mert ő ért hozzá. Másrészt, mert ez egy lőtér, ahol fel vannak készülve mindenféle lövöldözős eseményre. Harmadrészt, mert baromi jó vagyok.
Hamar kiderül, hogy tökéletes azért nem, de úgy érzem, elég gyorsan sikerül korrigálnom a dolgokon, és végül mégiscsak minden jól sül el. Egészen élvezem is! Nem mondom, hogy vinnék haza egy ilyet, mert nem olyan kényelmes és könnyen kezelhető, mint az én apróságom, viszont öregkoromra mindenképpen beszerzek egyet, hogy legyen mivel kergetni a füvemet letaposó semmirekellőket. Haha!
Jó tanár és jó diák - utóbbival sosem vádolt még meg senki, úgyhogy jó is, hogy nem mondja ki konkrétan, így biztos lehetek benne, hogy csak az agyam szüleménye ez a messziremenő következtetés.
Jön is a következő lecke, én pedig talán még lelkesebben utánzom a mozdulatait. Bár valahol beakad a tár, és először vissza kell löknöm, mielőtt rendesen kicsúszna, ez még mindig a könnyebb részek közé tartozik.
- Izgalmas!
Kíváncsi leszek, honnan tud ennyit, illetve miket tud még, azonban a homályos válasza egyértelmű jel: itt a határ. Nem faggatom hát, őrizze meg a titkait. Tiszteletben tartom az ilyesmit, hiszen én sem örülnék, ha túl sok kérdést tenne fel bárki egy nekem nem tetsző témában.
- Jöhet! - vágom rá, majd eszembe jut a szabadkozó mechanizmus, amit szinte mindenki gyakorolna hasonló helyzetben. - Bár nem akarlak feltartani - kezdem óvatosan -, de szívesen meghívlak utána egy sörre hálám jeléül. - Tárgyalni is tudni kell, ha pedig valaki valamit felajánl, célszerű megragadni a lehetőséget. Talán nem is legális ez a kicsike - márpedig, ha rezeg alatta a léc, valószínűleg nem is látom többet, és akkor oda az oktatóm meg ez az izgi új fegyver.
Minekutána már felajánlotta, az előbb betanult lépésekkel töltöm meg újra a fegyvert, és bár nem kérek tőle visszaigazolást, a fülem végig hegyezem, hátha rosszallóan felmorran valamelyik mozdulatomra. Mivel tényleg érdekel ez a téma, úgy tűnik, gyorsan tanulok, és egyébként is a lövés érdekel a legjobban, úgyhogy csak akkor torpanok meg, mikor a vállamhoz emelem a fegyvert.
- Az ilyenhez spéci engedély kell amúgy, igaz? - A fegyvertartási egyébként is elég macera, na meg rengeteg zseton, de ahogy nő a kaliber meg a többi, úgy lesz egyre szigorúbb a törvény.
Talán jobb lett volna jogi egyetemet választanom, akkor hasznosabb tudásra tennék szert, mint a biokémiával.
Na bumm neki!

Legyünk őszinték: senki sem akar beégni. Valamiért úgy érzem, hogy őt aztán különösebben nem érdekelné a bénázásom (amíg nem okozok kárt a felszerelésében, természetesen), meg aztán néha sikerül lenyelnem a békát: egy kezdet sem lehet egyszerű, és érdemes kihasználni, amikor valaki a segged alá tesz valamit. Bármit. Sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségem ilyesféle képességekre. És ahogy haladunk, úgy tűnik, nem is vár cserébe semmit. Persze, megéri figyelnem erre, de nekem is lehet egy jó napom, nem?
Érdekes ez a lényegretörősége, mert egészen eddig én hittem, hogy tömör vagyok, most azonban úgy tűnik, totál másképpen működik, mint általában a környezetem. Nincs szükség ennyi rizsára, vettem.
- Ja! - vigyorodok el és nem adom ki a kezemből a puskát, hogy majd magam töltsem meg újra - immáron nem először és egy fokkal talán ügyesebben.
- Lehet, hogy van olyan hely, ahol ez ilyen sima, de... Nem nagyon jársz ide? Elég magának való arcok vagyunk. - Megvonom a vállam. Nem vonom ki magam az általánosítás alól, hiszen soha nem kezdeményeztem itt beszélgetést, és a legkevésbé sem érdekelt a többi ember körülöttem. Nem haverkodni járok ide. Sőt, szeretem is, hogy itt nyugalomban hagynak.
Szinte meg is feledkezem róla, miért jöttem egyáltalán.
A sörözés "bevállalására" újra vigyorogva biccentek, nem hiszem, hogy megbánná, elég felemelő társaságnak tartom magam. Most fordul meg először a fejemben, hogy talán egy jó kis beszélgetésen meg egy korsó pián kívül mással is szolgálhatnék neki, de egyelőre nem foglalkozom a gondolattal. Ehhez még túlságosan is emlékszem, miért jöttem, és legyűrhetetlen bennem a dac.
Újra itt a lövészi kedv.
- Te se unatkozz addig. - Hanyagul nyúlok a derekamba dugott Rugerért, majd a markolattal felé nyújtom át neki. Valószínűleg ez nem akkora élmény neki, mint fordítva, viszont mást nem tudok felajánlani, és a sok kedvességtől még megcsömörlök - jobb, ha ő is kihasználja a lehetőséget, nem áldozatkész szentként korrepetál egész nap.
Ha igen, ha nem, én mindenképpen újra a puskával foglalkozom, kissé kapkodósra véve a figurát, és az első lövés mondhatni botrányos - ezt azonban sokkal könnyebb orvosolni, mint a gyenge üzleti teljesítményemet, így most csak erre koncentrálok, és a tár végével már minden eddiginél közelebb kerülök a céltába közepéhez. Fejlődőképes. Az vagyok én.
Nagyot fújva nézek utána, majd újra nyugodtabban biztosítom a fegyvert és megszabadítom az üres tártól. Oda sem figyelve forgatok kicsit a jobb vállamon, még örülnék is, ha megérezném holnap a gyakorlás hatását.
- Azért nem lehet egyszerű ebből élni, katonaként vagy ilyesmi. Nem is fizikailag, de... a figyelem is fárasztó. - A világért sem ismerném be, hogy engem lefárasztott ez a pár kör, és ha kellene, reggelig is csinálnám, hogy ne is vádolhasson ilyesmivel senki. - Tényleg kösz a lehetőséget, egy élmény volt. - Ezúttal a saját fegyverét nyújtom át neki, nem várva meg, hogy újabbat ajánljon, és attól függetlenül, hogy lőtt-e a Rugerrel az előbb, gondosan átnézem a kicsikét, mielőtt elpakolnám.
- Megvárom, amíg lősz te is még, nem volt sokra időd eddig. - Eszemben sincs sürgetni, sőt, szívesen elnézem, hogyan abálja ezt is.

Megértőn biccentek, tudtam én, hogy új itt, még ha nem is ismerek minden faszit név szerint, azért ki lehet szagolni, hogyha valaki friss. Persze, nem olyan egyszerű, mint egy zöldfülű lövöldözőt észrevenni, de a régi motorosoknak - és igen, magamat is ide sorolom - szemetszúrnak az idegen arcok.
A véleményén azonban szélesen elmosolyodom, és egyáltalán nem bánom, hogy erre fújta a szél. Jófej.
- Hát jó, ha nem lennének ilyen morcosak, talán minddel lepacsiznék - szerényen megvonom a vállam. Társasági lény vagyok, lököm a dumát, és meghallgatok bárkit, ha úgy van. Nem zavar, hogy ez látszik rajtam, ennyiből még nem ismer ki senki.
Attól már inkább tartok, hogy a felszín alatti hullámzó hangulatom átüthet valahol a bőrömön, mint afféle rejtegetni kívánt betegség, és nem tudhatom, ő az az érzelmekkel vagy hűvös fejjel lövöldöző típus. Ha az utóbbi, egyikünknek sem esne jól az ellentétünk felfedezése. Emellett, tényleg nem szeretném, ha elaludta a hátam mögött, nézni mégsem ugyanolyan élvezet, mint csinálni - ahogy ez a legtöbb dologra igaz.
Kellemesnek ítélem a fáradtságot, amit a gyakorlás hoz magával, és jobban is érzem magam, bár be kell ismernem, ez részint a társaságnak köszönhető. Nagy bölcsességeket mond a fickó, ami nem is idegesít - valószínűleg azért viselem ilyen jól, mert nem a bátyámról van szó. Szerencsétlen klisés Matthias nem mondhat nekem semmi okosat anélkül, hogy gúnyt ne űznék belőle. De hát ez a kisöcsik dolga, nem igaz?
Mindenesetre vigyorogva biccentek. Nehezebb és könnyebb, más és más, de mind élmény. Ezzel nem is tudnék vitatkozni.
Újra biccentek, bár ezúttal a szemöldököm felveszi az értetlenség ívét. Teljesítés? Előírás? Nem vagyok benne biztos, hogy mondta-e, kötelezettségből van itt, bár a spéci engedélyes nagy kaliber akár rá is vezethetett volna ilyen következtetésre. Egyelőre nem adok hangot az értetlenségemnek, talán később sem fogok, hiszen tudom, jobb, ha néhány dologról nem beszélünk. A végén tényleg kiderül, hogy katona vagy ilyesmi, az alkata megvan hozzá.
Az újabb kör előtti megjegyzése azonban újabb gondolkodnivalót ad: érdemes lenne puskával is foglalkoznom. Lehetetlennek tartom, hogy megengedhessek magamnak valaha ilyen fegyvert, bár nagyon is szívesen álmodoznék róla... Még bérelni is lehetne itt egyet, talán többfélét is, hogy meglegyen a gyakorlat és a változatosság izgalma. Talán foglalkozhatnék ilyesmivel, talán akár legálisan is foglalkozhatnék vele. Mint egy igazi munka. ... Azt azonban nehéz megértenem, miért dicsér ennyire, és a szürreális jövőm latolgatása után már hátsó szándékot keresek a szavaiban. Netalántán ő olyan fegyverrel házaló típus? A végén kiderül, hogy az egyikünk drogot, a másik meg puskákat árul hobbiból, és mindketten a törvény elől menekülünk.
Kitől örökölhettem ezt a vad fantáziát?
Lustán a boksz oldalának támasztom a vállam, ide-oda csapongó gondolataimat így támogatom, amíg nem végez az utolsó tárral is.
- Naná! - Travis Burke sosem szegi meg a szavát. Általában nem. Legtöbbször. Mindegy. A lényeg, hogy ezt ő azért nem tudhatja, mivel... - Travis Burke. Ha már egy asztalhoz ülünk, szólíts a nevemen. - Elvigyorodok és kezet nyújtok neki. Nincs okom rá, hogy a kamu profilomat használjam előtte, azt pedig kétlem, hogy bárhonnan is ismerősen hangzana neki a név. Hacsak nem konkurens dealer bérgyilkosa. Vagy fiatalkorúak bebörtönzője. Bár ebben az utóbbi esetben már rég felismertük volna egymást. Nincs hát mitől tartanom.
Magam is összeszedem a cuccaimat, amíg elpakolja a fegyverarzenált, a Ruger kendőbe csomagolva süllyed el a hátizsákomban, majd magamra kanyarítom a kabátom, vállamra vetem a zsák felét, és indulásra készen állok.
- Van kívánság, hova menjünk? - kérdezem a társam kifelé ballagva. Ha nincs tippje, netalántán nem is brooklyni, egy közeli, nem túl füstös helyet választok, ami nem tartozik a kedvenceim közé. Legyen bármilyen ártatlan is ez a barátkozás, nem szeretném, ha egy félnótás vásárlóm belerondítana egy nem várt megjegyzéssel.

Megvonom a vállam. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs, azt viszont tudom, hogy tényleg nem szoktunk haverkodni, és nekem különösebben nem is hiányzik. Innen. Ez a fickó, ez a nap különlegesség számba mehet majd, mert azt sem gondolom, hogy a jövőben változtatnék a bevált szokásokon.
A mai azonban kivétel, mert tényleg feldobta a kedvem, és meghozta egy jó sör utáni vágyamat is, úgyhogy benne vagyok, hogy folytassuk ezt a kis ismerkedést csendesebb körülmények között.
Természetesen nem okoz gondot várnom egy keveset, közben csekkolom a szósölt is, hogyha esetleg bárki aggódna a hollétem felől, ne tegye. Eddig eszembe sem jutott írni Mollynak, és lehetséges, hogy késő estig megint nem lesz rá igazi lehetőségem, úgyhogy igyekszem most egy percet egy elfogadható üzenet megfogalmazására fordítani.
Aztán csak figyelem, hogyan fejezi be a gyakorlatot az új ismerős, és gyorsan a névkérdést is tisztázzuk. Így már akár haverok is lehetünk!
Újabb furcsa pillantást érdemel tőlem azonban, amikor a fegyvereit és még néhány kulcsát (kocsié lesz az) is átadja távozás előtt. Nem nagyon tudom hova tenni, hiszen abban voltam, hogy ezek a saját holmijai, meg egyébként is, mikor akar visszajönni értük? Naná, elég hosszú a nyitvatartásuk, ezért is kedvelem ezt a helyet, de végtére is nem 0-24-es. Talán a közelben lakik?
Újfent eldöntöm, hogy ehhez azért nem sok közöm van, meg egyébként sem fog érdekelni, hol alszik, ha éppen nem tudja magát a kocsiba sem beengedni. Ahogy lőtt, talán nem merészség feltételezni, hogy képes átgondolt döntéseket is hozni. Rám kár lenne hagyatkoznia.
- Nagyszerű! - Örülök, hogy ő ajánl kocsmát, nekem okozna egy kis fejtörést, milyen jellegűt válasszak, és mindig jobban szeretem, ha kímélhetem magam a gondolkodástól. - Nem kell, bízom a választásodban. Egyébként is, ki merne vitatkozni veled, ha látott lőni? - Elvigyorodok. Eddig sem éreztem feszültnek a beszélgetésünket, de valahogy a pia gondolata old rajtam egy fokot. Az is átfut a fejemen, hogy be is kéne kapni valamit, de csak megdörzsölöm a szegycsontom és türelemre intem magam. Nem éppen ma vették el a kedvem az áru megcsapolásától?
Nem kell sokat baktatnunk, és még olyan tömeg sincs, mint egy pár óra múlva lehet. Ez egy viszonylag csendesebb pub, a nagyobb banzájai elmennek máshol kisebbecskének, úgyhogy részben megkönnyebbülök - bár nem tudnám megmagyarázni, miért.
Egy korsó világost választok, majd nyomban állom is a cehhet, ahogy ígértem, mielőtt csatlakoznék a kiválasztott asztalhoz. Ledobom a táskám, a kabátom a szék háttámlájára kanyarítom, gyorsan kényelembe helyezem magam.
Jókedvűen villan a pillantásom a kérdésére.
- Bevallom, nem figyeltem. Nem tudta hova tenni a nagy kedvet? Pedig ez neki az üzlet, nem kellene húznia a száját. Csináltuk csak kicsit a fesztivált. - Reklámnak is elment volna ez a mai session!
- Az összefutásra! - értek egyet lelkesen, ahogy összekoccantjuk a poharainkat. Két nagyot kortyolok, mintha ezer éve nem ittam volna semmit, most érzem csak, milyen sivatagot kreáltam ott belül. Hümmögök párat, mielőtt válaszolnék végre a kérdésre. - Lényegében ott kezdtem el tanulni, úgyhogy nem is nagyon jártam máshová. - Nem mintha ezt nehéz lenne felidézni, nagyon is élénkek az emlékeim a fickóról, aki szerint egy pisztoly tesz férfivá, és ez a hatalom és az erő legjobb kifejezőeszköze. - Úgy vagyok vele, hogy itt van, ismerem, a lőtér meg mindenhol csak lőtér. Nem hiszem, hogy annyi különbség lenne. - Lekicsinylőn biggyesztem az alsó ajkam, mert hát eddig igazából meg sem fordult a fejemben, hogy másik helyet próbáljak ki. - Vagy ha van valami extra tapasztalatod, ne hallgasd el előlem! Nyilván jobban vágod az ilyesmit, mint én. - Újra a számhoz emelem a korsót, kíváncsi pillantásom Gregoron marad. A maga módján vénebb motoros nálam, és bár azt ránézésre senkiről sem lehet megmondani, hogy használt-e már élesben is fegyvert, róla el tudnám képzelni. Inkább cselekvő típusnak tűnik, mint nagydumásnak, és ha ehhez még egy-két tűzfegyvert is hozzáadunk... Hát nem nehéz összerakni, na.

Nem telik sokból megbízni valaki kocsma választásában, ezen mégsem múlik az életem, úgyhogy nem fogok belőle nagy ügyet csinálni. Annál jobb, minél inkább ő érzi magát kényelmesen és nem én - azt hiszem, lenne különbség bőven a preferenciáink között.
- Na jó, konkrétan én nem vitakoznék veled! - Megadóan felemelem a kezeim, de ahhoz túlságosan is vidám a képem, hogy valódinak vegye a kimondott félelmemet. Ez inkább évődés, mint igazság... vagy igazi hazugság.
A kaja említésére lesből kordul meg a bendőm. Az arcomra van tán írva, hogy határtalanul nyelek minden ételt, italt?
- Hát, egy hamburgert talán bevernék, ha már így mondod. - Ne kelljen tukmálnia, elfogadom elsőre is, ilyen rendes gyerek vagyok.
Kicsit meglep, hogy ismerősként látják a kocsmában, pedig azt mondta, ritkán jár erre... Talán a közelben él, és itt a sört jobban szereti, mint a lőteret. Nem kell kinyomoznom a részleteket róla, úgyhogy nem is rágódom rajtuk.
- Szerintem ez a boldog arca is - legyintek. - Egyszer, mintha ezer éve lett volna, valami szerencsétlen nem biztosította ki a fegyverét és az előtérben elsült. Akkor láttam más érzelmet az öregen, tajtékzott. Valami képet talált el a fickó, úgyhogy nagyobb volt a pánik, mint a baj, de asszem soha többé nem merte visszatolni a képét. És nem a megaláztatás volt az oka. A vénség valami otromba puskával zavarta ki és melegebb helyekre. - Úgy vigyorodom el, mintha nem fagyott volna meg bennem is a vér akkor. Szerencsére szorult helyzetekben jól tudok kussolni és sunnyogni, azóta pedig extra elővigyázatos vagyok, nehogy hasonló balfékséget kövessek el a kis birodalmában.
- Aha. Azért mondtam, hogy nem haverkodós a bagázs általában. - Megvonom a vállam. Az ismert, megszokott dolgok kényelmesek nekem, az újításokat inkább más téren szeretem... és igénylem is, hogy őszinte legyek.
- De ezek szerint neked ez is megfelel - mutatok rá. - Milyen gyakran kell így vizsgázni? - érdeklődöm. Olyan keveset tudok! Szóval figyelek a válaszára, a többi javaslatára és a lehetőségekre, amiket sosem vizsgáltam meg még tüzetesebben.
- Na, zsírul hangzik! Kösz a tippet, lehet, hogy legközelebb majd elnézek arra. - Talán egyszer elmehetnék úgy lőni, hogy nem csesznek fel előtte. Talán magammal vihetném Mollyt, megmutatni neki, milyen. Arra alkalmasabb is lenne egy olyan hely, ahol még látásból sem ismerhet senki. Egészen jó ötletet adott! Tényleg hálás vagyok. - Nem is tudom, miért nem néztem szét még. Általában nem gondolkozom azon, hova megyek... Van az az érzés, mikor lőni kell, arra pedig már be van állítva a GPS. - Az utolsó szónál a halántékomra koppintok. Nem árulom el, hogy mindig és kizárólag csak a feszültség levezetése céljából, tényleg gondolkozás nélkül indulok meg lövöldözni, viszont így is elég sokat megosztok vele.
Ahogy a rendőrség és a civilek kifejezéseket használja, kissé gyanakvóvá válok. Semmi fakabát, zsaru, nem hogy szaftosabb megnevezés? Puska meg vizsga? Jobb is, ha vigyázok a számra, amíg nem vagyok benne biztos, milyen körökben mozog.
- Valószínűleg profibb, mint a legtöbb magán kis lyuk. - Érdemes lenne megnéznem azt is? Talán túlságosan is kísérteném vele a sorsot. Bátor vagyok, amíg a saját pályámon kell mozogni, de ilyen nyíltan nem tálalnám fel magam. - Tényleg nem kell oda sem semmi spéci engedély? - Miért jó ez nekik?
- Nem, eddig. De elég meggyőzően mondod, úgyhogy talán utánajárok, hogy megy az ilyesmi. - Feltételezem, hogy van nevezési díj, ami nem éppen jó hír, viszont ha a nyeremények között busás összegek is vannak, egy próbát talán megér. - És ha úgy alakulna, ezennel mentoromnak fogadlak! - Felé biccentem a korsóm, mintha csak a tiszteletére innám a következő kortyot. De basszus, akkor fegyvertartási is kellene, nem? Elég sok macera. Tényleg jól kell tejeljen, hogy megérje.
Nem elég mosolygós pincérnő hozza ki a rendelt vacsoránkat, de most meg sem próbálkozom a felvidításával. Csak a hatalmas burgeremnek szentelem a figyelmem.
- De jól nézel ki - dicsérem meg motyogva, mielőtt felfalnám. - Ez tényleg jó ötlet volt, most érzem igazán, milyen kajás vagyok. Az is jól fest - biccentek a szendvicse felé, ami valóban szép darab, de azért ezzel a csodával versenyre sem kelhet. Nagyot nyelek, mielőtt ráfonnám az ujjaimat. Sosem akarok éhes lenni.

- Szerintem az előbbi kizárja az utóbbit. Nincs vita. - Amúgy sem vagyok finnyás a kocsmákra, szóval ebből nehezen lehetne; de ha már megmondtam, hogy nem vitázom vele, akkor sem tenném, ha lenne rá okom. Inkább ütnék és futnék. Nem vagyok a szavak embere, na.
Mégis érti az igenemet, úgyhogy azért olyan rosszul sem megy.
- Mármint puskával zavarnád el a rendbontót vagy sosem jönnél vissza? - kérdezek rá vigyorogva, mert mindkettőt el tudnám képzelni.
A tény, hogy nem mindenhonnan fogadják el az eredményeket, új a számomra. Az viszont kifejezetten meglep, hogy az a kis koszfészek, ahol ezer éve lövök, pont ilyen elfogadós helyzetben van. Hogy mondják, ne a külsőről ítéld meg a lőpályát? Úgyhogy erre csak biccentek.
- Az jó gyakori. A jogsit sem kell minden évben újracsinálni, pedig azért fogadnék, hogy többen okoznak balesetet, mint lőnek rosszul. - Tiszta statisztikai hivatal vagyok, kérem. - Na jó, gőzöm sincs, de így elsőre kicsit overkillnek hangzik. - Milyen melóhoz kell ennyire profin lőni? Talán ennyi a foglalkozása, hogy lő. Mesterlövész. Bérgyilkos. Ilyesmi. Vagány szakma tutira. - Mihez kell ennyire profin lőni? - Általában tudom tartani a számat. Általában. Úgyis kamuzik valamit, ha nem akarja elmondani, én meg úgysem fogom tudni az igazat.
A tippeket megpróbálom eltárolni az agyamban valahová, hogy éljek velük a jövőben. Kölyök vagyok még, nem kell belefásulni mindenbe - a lövöldözős helyeket igazán kipróbálgathatom a környéken.
Örülök, hogy érti a beragadt, menetrendszerű dolgokat és még csak ki sem néz miatta. Általában nem különösebben foglalkoztat mások véleménye, de szimpi nekem a csávó, és ilyen ritka alkalmakkor jólesik az egyetértés.
A versenyzés újabb adag gondolkoznivalót ad, viszont azt hiszem, ez egészen jóféle gondolkoznivaló. Szívesen rágódok majd rajta.
- Azért fel ne dobd a pacskert idő előtt! Ennyire nem lennék pocsék diák. - Mondhatni önelégülten mosolyodok el, mert mintha már megbeszéltük volna, milyen gyorsan tanulok és milyen jól magyaráz. Nem ragaszkodom hozzá, hogy újra elmondja. Csak ha tényleg akarja.
Bár senki sem akarhat annyira semmit, mint én most a vacsorámat, és ez nyilvánvalóan rám is van írva; főleg, mivel egy pillantásnál nem szentelek többet a pincérnőre sem, holott az is jó szokásom. Újra megkordul a gyomrom, ahogy gyorsan körüludvarlom a vacsoránkat.
Jóízűen felnevetek a kínálgatásán. Egyrészt (bár ez a kisebb rész) jólesik, hogy hasonlóan közvetlen, én is simán idegenek arcába nyomnám a.. cigim, ha kérnének, másrészt viszont mondhatni édesen naiv, pedig én ilyet aztán pasira sosem mondanék.
- Nem vágod még, úgyhogy elárulom: ha megkínálsz belőle, neked valószínűleg nem is marad. Úgyhogy beérem annyival, hogy jól néz ki, és inkább ezzel foglalkozom. - A hambimra bökök, ami elég kiadósnak tűnik első blikkre is, de hát hót ziher, hogy belémférne kettő-három is belőle, mert feneketlen vagyok és utálok éhes lenni.
Fent emlegetett közvetlenségem okán értetlenül vonom fel a szemöldököm, éppen, mikor a fogaimat a zsömlébe mélyesztem. Így kell egy-két másodperc, amíg elég apróra rágom a falatot, addig viszont felemelem az egyik mutatóujjam, hogy tudja, érkezik a válasz, ne rohanjon tovább. Aztán egy nagy glutty, és újra szabadon jártathatom a számat!
- Ez nem para kérdés. Az anyám egyik exe vitt el magával, amolyan pasis programként. Pedig nem voltunk különösebben jóban. - Megvonom a vállam. Az biztos, hogy jobban voltunk, mint az utódjával, de most igazán nem akarok erre gondolni sem. - Aztán megszerettem. Talán azért, mert ilyen videójátékokon nőttem fel, vagy mert magányos sport. Inkább mindkettő. - Újra megvonom a vállam, de most vigyorgok is mellé. - Te? Vagy ez érzékeny téma? - Utalok a korábbi szabadkozására, na meg, felszabadítom a válaszadás kötelezettsége alól, ha nem szeretne belemenni a részletekbe. Bár újabb falatot tolok befelé, úgyhogy kénytelen lesz beszélni addig, amíg én fizikailag képtelen vagyok.
- A Counter-Strike megvan? Eskü, szégyellem, de főleg onnan ismerem a fegyvereket. Ezzel a maival is egy kész álom vált valóra, de a legteteje egy lightweight géppuska lenne. Nem is a találatokért, az szerintem nem egészen a pontosságra megy, csak a hecc kedvéért. Ratatata. - Nem olyan fegyver, amit szerintem bárki szívesen tartana otthon, mert hangos és irtó koszt csinálhat. Jobbak az ilyen Ruger meg Smith félék, amivel elég egyet küldeni, csak pontos legyen. - Mondjuk így egy ágyút is elsütnék. - Röviden felröhögök, mert nem ez volt a kérdés, de ha már eszembe jutott... Nem hiszem, hogy most kellene elkezdeni szégyellni magam, azt meg még kevésbé, hogy valaha is képes lennék rá.
- Neked ez azért izgalmasabb. Van valami, amit még nem próbáltál? - Talán túl sokat képzelek róla, de simán elhinném, ha azt mondaná, a világ összes lőfegyverét forgatta már a kezében. Lehet, hogy a kajával vett meg ennyire. Ja, valószínűleg azzal.