Egyetlen esetben vagyok képes a nyugton ülni, vagyis kettőben, ebből az egyik az, ha tervezek, a másik, ha kódokkal foglalkozom. Ebből a készletből hiányzik az, hogy sérülten fekszek egy kórházi ágyon és gyógyulgatok. Jelen pillanatban nem is tudok erről. Az utolsó emlékem az, hogy fizikailag padlót fogok, a szó szoros értelmében és elsötétül előttem minden.

A csendbe és a sötétségbe néha érzetek kúsznak. Akármennyire is csak a logika és ész mentén vélem, hogy tudok mozogni, érzem, hogy vannak körülöttem. Először csak halvány érzetekként, s hamar tovatűnik. Később ismét meg-megjelennek, s egyre erősebben, egyre tovább maradnak. Mintha a nővérem lenne, a szüleim, az őrnagy és Owen. Nem lehet itt, baja esik! Hiszen még ott vagyok, nem? Mégis, megnyugtató a jelenléte, s ezt nem csak én érzékelhetem, külső szemlélőként.

Egy kérdés hasít a sötétségbe. Először nem értem, s végül érzem, a kérdés nekem szól. De nem beszélhetek, nem mondhatom meg. De mit kérdez..? A nevemet.... azt elmondhatom, azt tudja.... nem, nem tudhatja, idegen hang... hol vagyok?... belső elmémbe orvosi köpeny képe ugrik be, s egy kórházi ágyé, amin fekszem. Kórházban vagyok? Miért nem jut eszembe a nevem? Nem tudom a nevem!
Újfent megkérdezi... ha... ha kórházban vagyok, akkor.... ágy... mi van az ágynál? Mi segíthetne, hogy tudja a nevem? Mert nem tudom, továbbra sem.... ágy lába.... a kartoték!
Többszöri próbálkozásra tudom csak kimondani a szavakat. Annyira messze van, s távol, az ajkaim is, hogy szinte belefáradok, lehetetlenek érzem, nem az enyémnek, hogy azon szavak jöjjenek ki.
- Ott van az ágy lábánál a karton, rajta a nevemmel, olvassa el – azzal megint elnyel a sötétség, s csak a nevetés eleje jut el hozzám

Az ébredés hirtelen történt, csak egy tenyér visszanyomására és hangjára jövök rá, hogy már nem ott vagyok, ahol addig gondoltam. A reflex viszont még működik. Az őrnagy tenyerével a mellkasomon egy időben egy kezet is érzek a vállamon, s csak később megy kinyitni a szemem. Onnantól kezdve még mindig kábán, hagyom, amit a protokol szerint meg kell tenniük, aztán csend lesz és nyugalom, csak a nővérem kezét érzem az enyémben, s a fejemben mindazzal, amit elmondtak. Sikerült! A többi annyira most nem érdekel, tudom, hogy meg fog oldódni. Egy időre megint eltűnik a világ, s ahogy most ébredek, egy kicsit jóval másabb minden, a kábaság is másmilyen. Hogy nem érzek fájdalmat, nem lepődök meg, a nővérem van ismét mellettem.
A háta mögött egy ismerős hang szólal meg, s nem látom, mert nővérem éppen tarkarja a bejárati ajtót. A felismeréstől megdobban a szívem, a nővéremre tekintek, sokat sejtető mosollyal néz rám, s már onnan tudom, hogy ő szólt neki. Arrébb is áll, utat adva Owennek, aztán ki is megy. A hálás pillantásomat azonnal Owenre függesztem, ahogy a látómezőmbe ér, tele meglepett örömmel. Minden olyan elképzelést messzire dobok ki az ablakon, a bágyadt, de szélesnek akaró mosolyom megjelenésével, ami arra vonatkozott volna, hogy senki se lásson így, hiába takaró, a testemet körbelölelő kötést már nem képes takarni, mint ahogy a szürke arcomat, a pandára hajazó rajzolatot a szemeim körül, noha a szám már nem annyira fehér. Owen van itt. Eljött. Csak ő képes egyedül azt az örömet fellobbantani bennem, amit azóta pillanat óta éreztem, hogy megláttam itt.
- Héj, héj – a hangom halk, még erőre kell kapnia, noha már volt alkalmam gyakorolni a felébredésem óta, milyen is beszélni.
Egek, de milyen jó látni! Hiába vagyok optimista, még sosem éreztem olyan sziklaszilárdan, hogy onnan nem jövök vissza élve, mint akkor. Ezt már akkor is tudtuk, mielőtt a gépre szálltunk. Már akkor, amikor az akciót terveztük. Nehéz volt úgy lenni, hogy ennyire biztos legyek benne, ám mindenkivel úgy viselkedjek, mintha nem lennék benne ennyire biztos. A remény mindvégig velem volt, azt nem hagytam a felszállópályán, velem volt kitartóan. Ha nem így lett volna, talán most nem döbbenhetnék meg a legjobb barátom, a lelki barátom szomorú mosolyán, aggodalmán a szemeiben.
- Hiányoltalak, Bongyori – ó, ha tudnád, mennyire! Felé tartom alkarom, csapjon bele, noha szerintem most nem tudnám megszorítani az alkarját, de nem érdekel. Érinteni akarom, hogy tudjam, nem képzelgek.
- Túl sokat ettem és elpilledtem – nevetnék, ami nem megy, helyette inkább még jobban mosolygok, az aggodalom a szemeiben viszont lejjebb tekeri ezt.
- Hogy látlak... már sokkal jobban – összeszedem magam, legszívesebben jó alaposan átkarolnám, megszorongatnám. Hejj, de nem megy most! Helyette a közelben lévő székre pillantok.
- Ülhetsz a székre is, jobb szeretném, ha az ágyon foglalnál helyet. Csak ne feküdj rajtam keresztbe, bár mondtad, hogy elég kényelmes rajtam elterülni – próbálom humorra venni a hangulatot. Mert élek, itt vagyok.
Aztán csak nézem, boldog mosollyal egy ideig.
- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni a házban – bocsánatkérően nézek rá. - De talán faültetésre már Apolló és Marcipán is tud segíteni … és még valaki más is... - remélem.  Nem tudom, mikor tudok újra járni – nem értek az olyanokhoz, hogy finoman adagolva tálalni, s nem azért, mert érzéketlen szeretnék lenni. A tényeket kedvelem és éppen tőle, a lelki barátomtól nem fogok ilyet eltitkolni. Így is jóval kevesebbet vagyok vele, mint amennyit szeretnék.
- És még jössz egy beszámolóval. A nélkül nem mentem volna sehová – nézek rá. - Mármint … - és mi van, ha nem jöttek mégsem össze és én meg jól beletaposok a lelkébe. - csak ha szeretnéd és majd egy kávé mellett. Ennél biztosan finomabb – mutatok az infúzióra.

Így még sosem éreztem magam. Fogalmam sincs, hogy a gyógyszerek hatása is beleszámítódik, vagy amin keresztül mentem. Lényegtelen abból a szempontból, hogy néha valós meglódulásnak érzem az időt és az energiám, néha masszává olvad szét. Kéne fájnia mindennek, amim csak létezik, és mégsem teszi, csak a érzem, hogy vannak és léteznek.
Mint ahogy Owen is létezik, valósnak kell lennie, ez most nem álom. Nem olyan, mint az... ott volt. Azt mondta, hogy forduljak vissza. De honnan? Vagy én üvöltöttem a többieknek a terepen?
A pillanatnyi kiesést Owen szemei hárítják el, vonzanak. Itt van!
A Solora tágabbra nyílik a tekintetem. Mélyen megérint most ez a becenév, s mikor megérint, bizonyosodom meg végleg afelől, hogy ez a valóság. Owen itt van velem és élek. Úgy zárulnak körülötte gyengén ujjaim, tenyerem, mint elmerülni készülő fuldoklóé. Visszatér az idő kerékvágása, felélénkülni vélem magam.
- Megfogadom tanácsod – mosolyodom el. A köddé válás előtti napok valóban csömörlést képes lenne hozni bárkinek. Nekem most kényelmes messzeségben lebeg, távolról nézem, s most el is tűnik, mert majd foglalkozom vele, ha képes leszek vele szembenézni, a vonal másik oldaláról.
- Az nem ér fel azzal, hogy itt vagy – vigyorodom el. - Csak úgy van gyógyhatása – van saját élete, nem tarthatom fel, annak is haladnia szükséges, de ha tudná, mennyivel magasabban van az élet- és jókedvem, hogy megláttam!
Fel akarok nevetni arra, hogy nem úszom meg szárazon a vízbe lökést, de csak viszafojtott köhögésbe fullad bele egyből. Nem érdekel, ez nagyon jól esett! Mélyeket kortyolok a levegőből és hagyom, hogy Owen elengedje a kezem, amit önkéntelenül sem akartam elengedni.
Meglepetten hallgatok el a szavam közepén és csendben figyelem. Mivel sérthettem meg? Zavartan beszippantom az alsó ajkam, úgy figyelem némán. A nyomás a mellkasomról leugrik, nem foglalkozom azzal, hogy ha pittyegés nincs is, az összes görbe jelez mindent rólam. Nagy része amúgy is látószögön kívül van.
- Olyan kis... batyuval a hátadon? - mutatnám kézzel, de az első rándulás jelzi, annyira nem kéne mocorogni, így a felé eső kezemmel mutatom a kicsit. - Bébinek már kicsit nagy vagyok...
Fogalmam sincs, hol tartanék az életemben, vagyis én hol lennék ember nélküle. Figyelem és szeretném ebből kirángatni, még az én faérzékeim is jelzik, hogy ideje témát váltani. Szeretném a vállára tenni a kezem, ezt érzem.
Ha nem lennék idekötve, akkor most egy ”ez az!” mozdulatot tennék, helyette, a szemeim kezdenek veszett csillogásba és elég széles mosoly ül ki a képemre, legyen akármilyen bágyadt is. Összejött! Ó, ha tudná, hogy drukkoltam!
- Drukkoltam – suttogom mosolyogva. Annyira kívántam neki, hogy találjon rá már végre az a boldogság és szeretet, amire vágyott! Izgatott leszek, ám tovább lendül, s megértem, most nem akar róla beszélni. Nem baj, az, ami a legeslegfontosabb, az megvan, a többi nem, egyáltalán nem számít! Azért némileg izgatott leszek.
A kérdésére újfent lerántódik a függöny arról, amivel most nem akarok foglalkozni, egy pillanatra elhallgatok, majd miután azt megint a függöny mögé tettem, Owen kerül ismét a látómezőbe, aggódó arcával.  
- Magadat – suttogom, a szemöldököm némileg felrándul, mert szinte úgy érződik, mint egy kérés, ami a fuldoklótól érkezik. Pedig nem érzem, hogy fulladnék.
- Most már igen – szélesedik a mosolyom, legszívesebben most kívánnám magunk elé a vizet, hogy megint berántsam a víz alá, feledve mindent, legfőképpen talán a látványomat és a béna lábaimat. Sosem voltam önsajnáló, de megszakad a szívem, ahogy látom aggódni Owent.
- Igen – honnan sejteném, hogy nem feltétlenül az egészségi állapotom miatt térnek be hozzám olyan sűrűn? - Még kabalamacit is hoztak – mutatok az egyik asztalra pakolt virághalmazokra, közöttük pár plüsst.
Egy rövid ideig a szemeibe tekintek. El kell mondanom, ki akarom mondani, különben megfulladok.
- Owen, én... - nehezen találom a szavakat. Tudjuk mind a ketten, mivel jár a munkám. Mégis, az a tudat, hogy nagyon biztosak voltunk a csapattal abban, hogy benne van a pakliban, most tényleg nem térünk vissza, s úgy lenni a családunkkal, a szeretteinkkel, hogy nekik erről fogalmuk sem lehet, ez most nekem is nehezebb volt. Megértettem volna Owent, ha nem akar látni többé, noha a barátságunk mindennél többet jelent számomra.
- Köszönöm.
Hogy mégis itt van velem és hogy olyan aggodalom van rajta, amit most érzek, és ez furcsa is, nem biztos, hogy megérdemlek.

Fogalma sincs, mennyire hatékony. Korántsem, mert ne számítottam volna rá. Hanem, mert ahogy megpillantottam, sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Ha ő itt van, akkor a jelen van jelen, akkor itt vagyok és nem hallucinálok. Az érintése pedig a jelenbe rángat vissza, bizonyosságot ad.
Valahol szeretnék a keze után kapni, mégsem teszem. Biztos vagyok benne, hogy ha újfent szükséges, ott lesz, hogy megfogja.  S fordítva is. Számomra ez a barátság egyik fontos ismertetője.
- Egy kicsit súlyos egyéniség vagyok ahhoz a batyuhoz – de a szemeim mást mondanak. Most is batyuban vagyok, még ha a logikus agyam képtelen végeredménynek írná ki. Az ő batyujában mindenképpen ott vagyok. Itt van velem.
- Aaaz a helyzet, hogy így van – hunyorítok gyengén a plafon felé, még az orrnyergemen is ráncba szedem a bőrt, aztán mosolyogva nézek rá. Annyira ráférne már a boldogság, hogy viszontszeressék. Hogy úgy szeressék vissza, ahogy megérdemli. S még nem fogom megkérdezni, mit szólt hozzá családja többi tagja. Sosem értettem, mi közük van hozzá, ki az, akit szeretek és ezt mindenkinél fordítva is ugyanígy értettem.
- Köszönöm - hálásan mosolygok rá vissza. Neki is megvan a maga élete, sok minden van a vállán és nem kívánom onnan kivonni, elvonni. S éppen ezért vagyok nagyon hálás neki.
- Á, inkább beton – már megint legyintenék, de érezve a sok mindent a kezemen inkább csak egy jókedvűt fintorgok. Még akkor is, hogy ha valahogy most nővérem dorgálása is mélyebben fogott meg. Még akkor is, ha tudja ő is, a családom is, mennyire veszélyes terepen mozgok. S a legjobb barátom csak sejti, hiszen még családnak sem mondhatom el, mivel is foglalkozom valójában. Nővérem csak azért, mert ő is benne van a nagyobb körítésében. És sokszor vágta már a fejemhez, hogy nem gondolok bele abba, ha történik velem valami, az hogyan érintené őket. Menyasszonyom halála fogatta fel felem valamennyire ezt az érzést. S felfogtam azt is, hogy mindössze annyit tudunk tenni, elfogadjuk a másik döntését, hiszen azzal került az életünkbe, majd azzal együtt, esetleg örökre, onnan ki.
- Még össze is vesznek, ki hova kerüljön – meglepett ez a sok minden. Voltam már kórházban, voltak sérüléseim, akkor is kaptam. Nekem sokkal fontosabb, ha ők jönnek el, személyesen, ha már felébredtem. Szokás és becsülöm. Hiszen végül is itt volt.
- Dehogynem – suttogva erősködöm. És talán most először rossz, hogy nem mondhatom el. És egyszerre jó is. Hiszen megkímélem mindattól, amit láttam, amin keresztülmentem. S ez az érzés, hogy tudtuk, mire vállalkozunk... ez is. Az egyszerű halandóra megrándul a szám széle, mondanám, közbevetném, s szemöldököm felugrása is jelzi, máshogy gondolom. A döbbenettől viszont még nem jutok szóhoz. Aggódott értem, s én is azt tenném, igaza van. Nem foglalkozom azzal, érzéseimet abszolút nyomon lehet követni a monitoron.
- A seggedet akkor is megmentném, ha nem civil lenne – vigyorodom el, noha legszívesebben hátba veregetném, s addig szorítanám jókedvemben, míg szusz fér belé. Szeretetből, hálából. Ez most éppen nem a legbölcsebb ötlet, így csak a mosolyom és hálás tekintetem jut.
Az izgalom fáradttá tett. Pedig annyira akarom, hogy tudja, nagyon fontos nekem.
- Nem vagy egyszerű halandó, Owen. Sosem voltál az – fűzöm hozzá. Sosem voltam érzegős típus. - Neked mindent elnézek... - elején komolyan nézek rá. - Még azt is, hogy belevágsz a vízbe – elvigyorodom. - Úgyis magammal rántalak. - mert olyan nincs, hogy csak én vágódjak hátsóval a vízbe, nem-nem.

Bajtársaimon kívül kevés olyan személy van, akiben megbízok. Owen vezeti a mezőnyt és ha úgy hozná a helyzet, tudom, elvinne a nyakán is, amibe boldogan kapaszodnék, s azt is tudom, fordított helyzetben szintén megtenném vele. Már nem a nyakba kapaszodást. Bármit megtennék érte.
A sors iróniája, hogy szeretek őszinte lenni, ám hallgatnom meg szükséges. Mégis, egészen jól tudom kezelni ezt a két, egymásnak ellentmondani látszó tényezőt. Így vagyok hiteles, s ha nevetek, akkor az szívből és lélekből jön. Mert Owen itt van és hozza a formáját, amiért lelkesedem és rajongok érte.
- Mármint isten volnék, mert folyton bajnak teszem ki magam? - tekintek rá csodálkozással, melyről süt, hogy jön valami turpis visszavágó tőlem. Az agyam még ilyenkor is képes stabilan mókákat gyártani. Hiszen ez a veszély a közegem és a humor segít át ezen a legjobban. S nem csak engem. Ennek megfelelően a meglepettség vigyorrá alakul át.
- Alább nem is adom.... hogy nehogy már egy egyszerű halandó legyen a legjobb barátom – mosollyá szelidül a vigyorom.
- Mert az vagy – isten is és a legjobb barátom is. Kettő egyszerre, s ritka kincsként őrzöm.
Mosollyal nézem a nevetését, majd a takarómat simítom végig.
- A fene, elsüllyedek. Ez nem tollas. Talán a hátamon van még pár. Majd az megment! - vigyorgok.

A fekve gyógyulást nem nekem találták ki. Most értem s élem meg igazából, hogy nem csak az agyam képtelen egy helyben pörögni, hanem a testem is. Zsörtölődni ugyan nem szokásom, helyette Owent bombázom vicceimmel és állandó jókedvemmel. Nem a gyógyszertől vagyok ilyen. Owen ennek az egyik állandó kulcsa, a másik az alaptermészetem.
S az, hogy Owen minden nap, ha csak pár percet is tud életéből, s idejéből rám szánni, mérhetetlen módon és nagyon hálás vagyok neki. Tudom, hogy nem kell kimondanom, ott van az arcomon és a tekintetemen, ugyanakkor tudom, mennyire fontos kimondani, s ezt ki is fejezem, szavakban is.
Így akad, hogy az agyamat lefoglalni szándékozó munkámat is behozatom, amit szabad, s a tervrajzok mellé apránként, egy mikiegér, tank mellé, Owen is felkerül, hol portré, hol teljes alakos formájában, a házával együtt, mert bizony faggatom róla, s az alapján rajzolom tovább. Egy egész alakosat elkészítettem neki, s mikor tudom, jön, akkor eltetetem. Meglepetésnek szánom.

* Pár héttel később *

Tudtam, hogy tárgyalás eredménye nekünk fog kedvezni, hiszen arra hajtottuk a dolgokat, mégis, egészen más hallani, hogy az ügyben és események során helyesen jártunk el, minden elmarasztalás nélkül, mint csak fejben ott tudni, hogy ez lesz. Pedig istentelenül megszivatták még a bandát is a tárgyaláson. Valaki más is neszt kaphatott erről (ami egyáltalán nem volt véletlen), így egy bírócsere után már jobb volt az irány is. Már csak azért is, mert elég vaskos anyagot írtam alá az utolsó nagyobb kör előtt, melyről lemondtam pár dologról. Például a civil védettségemről, így a ruhám színt cserélt. Csak a tárgyalás után ért egy másik meglepetés, mikor már nagy elánnal akartam Owen felé gurulni, hogy a banda egy rövid banzáj után máris munkába szállt. Szó szerint.
Hogy mi az új hír? Most már majd ezt is elújságolhatom Owennek! Egy részét, természetesen. De hogy már ezt elmondhatom, a hallgatás helyett, tett igazán boldoggá. Ami lehet, őt éppen annyira nem. Nem értek az érzelmi dolgokhoz, így csak korábbi tényezőkre tudok alapozni.
Átöltöztem, kesztyűt és széket is cseréltem, sokkal sportosabbra (székben inkább terepire, miután a ház felé vesszük az irányt), vészfékkel (ala kezem használatával) meg is állok Owen előtt, hatalmas vigyorral, s dobom be összehajtva a széket a megfelelő helyre, miután átemeltem magam az ülésre. Mert hogy van még egy örömhírem a számára! Lesz mit ünnepelni ma, azt hiszem!
Hogy mennyire combosodtam ki a sok edzéstől, hogy végre mozogjon a lábam? Amit megspékeltem rendszeres rodeóversenyekkel a folyosón, majd kint a kertben? Ha a korábbi Han Solos pólót fel kéne vennem, akkor most nem csak majdnem szakadna szét rajtam. És őszintén? Elég … gorillának érzem magam, pedig az eszemet többet használtam, azóta is, hogy végre az agyam rendesen működik. Ami születésem óta nem így van, de hát ízlések és pofonok.
Már mindent izgatottan várok, fülig vigyorral nézelődök kifelé az ablakon és csak azt sajnálom, hogy nem kétkerekű batárokon száguldozunk éppen a házához.  Az ölemben volt egy rekesz üveg sör, magamhoz csatoltam, mert tudtam, hogy miként fogok betoppanni Owen elé. Ünnepelni akarok, de azért mértékkel.
Amit fogok is tátott szájjal, így Owen tol a székkel. Kínos? A ház szépsége egyből elfeledtet minden kényelmetlenséget. Ahogy leírta, és ami a rajzon van.... a futárnak már megadtam, hogy mikorra időzítse az érkezését a képpel, amit bekereteztettem és üveggel le is fedettem. Méretes darab, de akkor is összeraktam.
- Aztaaa. Ez nagyon király! - És egyben nagyon sajnálom, hogy a végére már nem jutottam odáig, hogy részese lehessek ennek a csodának. S mindazon időnek, amit Owennel tölthettem. S még rám is volt ideje.
- És még nálam is voltál, minden nap – ami a szívemen, az mindig ott a számon, amikor ki lehet mondani.
- Owen... én rád fekszek és nem mozdulok. Legalább alszol egy … sok napot – az elején egy eléggé besokalló arcot vágok, hogy aztán rásandítsak, szememben ott lapulva a huncutsággal.
- Wááoh, így még királyabb a terasz! - az asztalra csapom a rekesz sört és csakis a felém nyújtott sört vagyok hajlandó elmarkolni.
- Ez a ház teljesen kész van. Mikor költözöl? - csillognak a szemeim, majd mikor meglátom a facsemetéket...
- Ugye nem a sörből? - vágom rá egyből viccelődve, de a szememben ott van, hogy … megvárt ezzel. Hogy ha nem is mindet, hiszen az élet ment tovább mindenkinél, míg kettős lasztiztam az életemmel és a sorsommal is..
- Akkor állj félre, kérlek, Luke – veszem a lapot és Yoda mester arcát veszem fel, majd kinyújtom a karom és a mutatóujjammal a facsemete felé mutatok és úgy teszek, mint aki koncentrál. Hát persze, hogy semmi!
- Milyen szellemi erőről beszélsz te nekem itt?! Hát, én meg már majdnem beugrottam neked, hogy Jedi mester vagyok! - vigyorogva gurulok hozzá, a kerék kibírja, még egy kis eső utáni állapotot is. A sárban azért benne maradnék, elvégre abban még a jó kis fordink meg hummunk is képes fogat otthagyni.
- Majd én tartom őket – nyújtom ki a kezem a fa felé, hogy adja bele, vagy ha már a földben van, akkor a törzset fogom meg.
- Hát... - az általa rám aggatott nevén nevezettet, amitől a világ minden kincséért sem válnék meg, kisöpröm a szememből, aminek amúgy sem használ, ám kiváló pótcselekvés.
- A jó hír az, hogy nem kapok börtönbüntit – még nem vigyorgok, s nagyon erőlködve adom a komoly arcot.
- S a működésünk, vagyis pontosabban a működésem eredményeképpen... - hagyok egy kis hatás szünetet.
- Előléptettek – most már vigyorgok.
- S nem csak egy fokozattal feljebb – ami annyira ugyan nem foglalkoztat, ám az annál inkább, amivel ez a hatáskör jár a játszótéremnek tartott világrészben. Nagyon homokozót, több játszópajtit, noha nekem azok a pajtik kellenek, akikkel eddig voltam.
- És! - emelem fel a mutatóujjam, majdnem elengedve a fát.
- Hopszla, maradj. Külön osztályt hoztak létre, s oda rendeltek át... most már a katonasághoz – és egyben a kurtán-furcsán kijátszható rendelkezést is becsukták, így már ugranom kell, ha azt mondják, ugorjak. Csakhogy a rang miatt már nem vagyok köteles paprikajancsik egy részének ugrálni. Owennek annyit elárulhattam korábban, hogy rendőrként dolgoztam egy időben, aztán inkább átvettek civilként az elhárításhoz, így a két egység között is összekötő szerepben voltam. Most is megmarad némileg, de ezúttal a másik oldalról.
Megsimítom a fa törzsét, amely már biztosan áll a földben. Owen olyan gondoskodással veszi körbe ezt a facsemetét is, hogy egészen biztos vagyok benne, a többit is ugyanilyen gonddal ültette el és fogja majd ápolni.
- Nagyon klasszak a csemeték, majd áruld el, honnan varázsoltad őket. Egy területre akarod őket ültetni? - mutatok egy vonalmban előttünk.
- Belül hogy állsz a házzal? - tudom, hogy mondta, de annyira leesett az állam, hogy milyen klasszul néz ki és hogy ez a keze munkáját és a tervezését dicséri. És nagyon gyönyörű lehet a többi is, amit a ház belseje rejt.

Owen gondoskodó keze nyomát viseli a ház, mint amilyen ő maga. A jelenben vagyok és ámulok a ház láttán. Ahogy utoljára láttam és amilyen most, olyan dolog, amiért mindig is rajongtam. A térből, a semmiből felépíteni egy funkcionálisan, feladatát tökéletesen betöltő, mégis komfortos tárgy, eszköz, bármi, a csodálatomat élvezi. Owennel együtt.
Felnézek rá, majd megvakarom a pajeszom és gondolkodón teszem államra a kezem.
- Akkkoooor nem mondom el, hogy kétszer voltam harmadik. Eleonor olyan vágtát lecsapott, hogy csak úgy füstölt utána a kondenzcsík – somolygok, mert ez valóban így volt. Az egyik egy kimerítő kezelés után volt, de kihagyni egy ilyen mókát vétek. A másodiknál egy új kerekesszéket kaptam és még nem járattam be rendesen. A málnaszörp dukált neki, és a hangulat volt a lényeg. De azért megkaptam a harmadik helyemért az érmemet, aminek a hátuljára filccel írták fel, ”Akit még Eleonor is lehagyott”. Eleonor hetven múlt, még mielőtt bármiféle ugyan, dehogy van ebben humort vélne felfedezni.
Lassan, érdeklődve és némán biccentem oldara a fejem, majd lehúzom jelentőségteljesen a napszemcsit és onnan nézek fel rá, majd feltolom vissza és egy ötösre tartom fel a tenyerem. Nem kívánom, hogy ebbe beavasson, de fantáziám, ami inkább másra van pellengérezve, azért csak somolyog rendesen.
Ámulattal nézek a házra és gondolatban már be is barangoltam, azon járva, hogy miként is volt kialakítva, mikor utoljára itt voltam.
- Ühüm – becsukom végre a szám, bólintok. - Illik hozzád a ház. És a környék is – bólintok komolyan.  Hozzám a légüres tér illik, szupernovával egybekötve, ám Owen maga az élet és a gondoskodás és nyugalom. Még az én kocka lelkem is képes valamennyit felfogni (nem sokat!) mindabból, ami árad belőle: szeretet, támogatás, törődés és feltétel nélküli elfogadás.
- Húú, már ennyire előre haladtál bent is? - csettintek a nyelvemmel elismerően.
Nagyon komolyan veszem a telekinézist. Nagyjából annyira, hogy a szemeim már most csillognak a visszafojtott nevetéstől, de ezt azért előadom.
Széttárom a karom, mint egy öreg bölcs mester.
- Mindezt azért adtam elő, fiam, hogy lásd, mindenki hibázhat. Még az olyan öreg medvék is, mint én – bólogatva hümmentegetek hozzá.
- Ezért van itt Han Solo! - Mutatok rá, majd Han Solos mosollyal széttárom karom. Ha tudná a világ, hogy ehhez pedig soha nem voltunk ilyen közel, mint most! Már nem a telekinézishez. Egy jó kis Han Solós repkedéshez...
Mosolyogva vágok faarcot a rosszalló felnézésére. Míg tartott a tárgyalás, szigorúan titkos volt, most már pár dolgot lehet mondani. Egyszerű eszemmel nehéz felfognom, miért is szükséges ennyit hallgatnom, a terepen és a többi munkám során megláttam, hogy az emberek bizony nem úgy látják a világot, ahogy én. És ha megneszelik, hogy bárkinek is csicsergek, nagy bajba sodorhatom az illetőt. És azt persze mondanom sem kell, mit teszek azzal, aki nem jó szándékkal közelíti meg azokat, akik fontosak a számomra. Neeem, semmi keménykedés, mondtam már, hogy az eszemet használom? Na jó, az ujjaimat is....
- Az tuti. Börtönlázadás lenne a vége – amit nem én szítanék. Miattam törne ki, húzzak már ki onnan, mert az agyukra megyek. Ezt a bíró közölte velem, nem kevés mosollyal az arcán. Humora az van, és élvezni is képes más humorát. Becsülendő!
- Nah, repülő szőnyeg voltál előző létedben? - Fogom meg a fát még jobban, ahogy látom, Owen majdnem eldobja.
Csendesen mosolygva nézek rá, örülve az örömének.
- De még hogy! - Ezért is hoztam a sört, s még egy hír kimaradt, de csak mindent, szépen adagolva. Eléggé izgatott voltam idefele úton, ahogy megértettem, milyen lehetőségeket kaptam mindezzel. Sokat vesztettem, ám mindig a jó oldalát nézem a cserének, így az örömöm teljesen mélyről s őszintén érkezik.
- Ó, és jó kis árnyékot is tudnak adni – nézek a stégig, megértve, hogy a feltételezésem helytálló volt, így a gondolataim a jövő felé figyelnek és gondolatban felépítik a fákkal kísért utat a stégig.
- Aaaaz nagyon jó, köszönöm! - fákra szükségem lesz, igaz, nem nekem, hanem négylábú barátaimnak, akiket ha bezárnék a házba végig, míg nem vagyok otthon, nagyjából hetente építhetném újra a belső részt.
Owen lelkesedése minden alkalommal feltölt, s mosolyom is szélesebbé válik, ahogy magyaráz.
- Wáó! - lelkesen hülledezek, hiszen így a költözés valóban nagyon közel van. Ez a  hely valóban ő, és nagyon egymásra találtak. A folytonosan dolgozó agyam képtelen lenne csak úgy itt lenni, mint életmód, még akkor is, ha terepen sokszor vagyunk ”semmittevésre” kárhoztatva. Rövid időre. A sóhajtásra türelmes kérdéssel, némán vonom fel egyik szemöldököm, s várom a folytatást.
Eléggé elvigyorodok, ahogy kiderül, Pocakról beszél.
- Szerintem  nagyon jó alkut kap ezzel a gyönyörű tájjal és... itt vagy neki, ami szerintem fontosabb neki – Mert ezt kihagyta a képletből, márpedig szerintem egy olyan gondoskodó és szerető gazdiról, mint ő, nagyon is meg kell említeni.
Továbbgurulok a következő helyhez, s miután elhelyezte, megtartom ezt a facsemetét is. Gondolatban már nagyra nőve látom, ahogy végigvezetik az utat a stégig.
- Hát... most valószínűleg éppen azt filmezi a konyhai ablakból, ahogy a kutyák ássák el a gyerekeket – adom a gondolkodót. - Vagy a gyerekek ássák el a kutyát, a lényegi kérdésen nem változtat – vigyorgok a végére. - S egészen jól, főleg, hogy már otthon vagyok – a nővérem kifejezetten kedveli Owent, s mivel tudta, mennyire fontosak vagyunk egymásnak, a legelső és egyben egyetlen körben őt is értesítette. Ilyenekben nem finomkodóan finomkodó, ami fontos, az fontos.
Ahogy tartom a facsemetét és Owent figyelem, nővérem arca jelenik meg előttem, ahogy mindig elgondolkodik, mielőtt kérdezne. Valami fontosat. Imádom az olyan jeleket, amiket nem tudok értelmezni, mondtam már? S ha nem tudom értelmezni, akkor az a lélekkel kapcsolatos. Ha pedig a lélekkel, akkor...
- És te, hogy vagy, Owen? - kérdezem nyugodtan.

Teljesen ártatlan és angyali arcot vágok, széles vigyorral a képemen. Egyáltalán nem erőltetem ezt a boldogságot és örömet. Tartson bárki defektesnek, az örömök fontosak, s előnyben részesítem a játékosságot. Még a tervező asztal felett, terepen is ott van bennem a játékos, kópés kisgyerek, s bölcsen megtartom, mert képes olyat észrevenni, amit a keretek közé szorított, felnőtt elme képtelen meglátni, észrevenni. Mindebből csak az érzelmek értelmezése hiányzik. Talán éppen ezért.
A katonatársakkal az obszcén viccektől egészen a szaftos részekig hallottam már vegyesen, mindent, mégis, a barátság éppen az, ahol ezt nem teszem, mert tiszteletben tartom magánéletének ezen részét, s annyira lépek be, amennyire beenged. Az örömömet azonban mindenképpen ki akarom fejezni, s hogy végre meglépte, s megadja magának a boldogságot.
Owen házát kedvelem eddig a legjobban. Praktikusságban nagyiék háza elbújhat, noha éppen a gyakorlati élet alakította a házat, csak akkor bővítették, amikor szükség volt rá, s akkor belülről is átalakították, hogy kellően használható legyen.
A reakcióra vigyorgok. A közös fotó még most is ott van az album elején, mert azt bizony kinyomtattam. Két Han Solo az igazi! Jobb, mint az egy!
Először értetlenül nézek rá, aztán ösztönösen feltör belőlem a röhögés.
- A fára értettem... de egy Chinookkal bármikor... vagy egy Black Hawkkal. Saját pilótád lenne – mutatok magamra, az cseppet sem zavar, hogy láb is kéne hozzá, működőképes. Az meglesz, most már még inkább tudom.
A másik nagy hírrel várok még, noha még csak megtartani megy magamat pár másodpercre és segítséggel ment lépni egyet, aztán pofára estem, pár másodperces kieséssel, a testemnek és az agyamnak is hirtelen jött az érzet, vannak lábaim. De innentől már csak a rehab és az újra tanulni járás várat magára.
- Ha eddig kibírta, hogy a fejtapickolás után elhessegeted, akkor bármit kibír – nevetem el magam. Nem tudom, honnan jött Pocaknak ez a szokása, de az én hajamat kifejezetten szereti tapickolni, kanapé háttámlájára oson és onnan pofozgatja, lapogatja a hajamat.
- Te és hogy Pocakot hátsón billented, azt megnézem. Sokáig élek akkor – vigyorgok. Azt látom, hogy  nagyon együtt vannak, bár nekem Pehely még kicsi, és csak a pólómba bújba tud elaludni, így ha otthon vagyok, akkor rajtam alszik.
Nővérem humora még tőlem is egyedibb, szerinte három gyerekkel csak így lehet kibírni. Ilyenkor mindig csendben hozzáteszem, hogy a gyerekek előtt is ilyen volt...
- Akarnak majd grillezni, kérték, hívjalak meg téged. Vagy ha nem grill, akkor egy piknik. Olyan mindegy, hogy mit borítanak fel a kölkök, vagy esnek át rajta – mint tavaly a középső, pont belefutott a piknikes kosárba, amiben a torták … utána már csak voltak.... - A meghívó két főre szólt. Nem Pocakra – utalok arra, hogy ha meg akarja hívni a párját, őt is szívesen látjuk, de ezt rájuk bízta és bízom én is. - Nem kötelező – emelem fel a kezeim megadóan.
Valamit mégis csak sikerült tanulnom, megfigyelnem ebben is! Érdeklődő csendességgel hallgatom. Fogalmam sincs, milyen lehet az, hogy megtudod sok év után, akit gyerekednek gondoltál, vér szerint nem is a tied. Még az a hazugság sem ér fel hozzá, amit a második kapcsolatomban éltem át, vagy a menyasszonyommal.
S jó látni, hogy boldog. Nagyon megérdemli, hogy az legyen. Hogy végre vele törődjőn valaki, s valóban szeresse is. Nagyon régóta drukkolok neki ezért.
- Jennievel milyen a kapcsolatod? - érdeklődöm, megadva neki a lehetőséget, ha nem akar róla beszélni, akkor a témát elviszi a szél.
- Semmi sem történik véletlenül. S Lawrence éppen a legjobb időben érkezett – mosolygok rá. Hogy boldog, nekem is örömet hoz. Látom, hogy még folytatni fogja, így várakozón tekintek rá.
Talán más arra gondolna, mennyire rossz neki, aki hallgatja. Hiszen nincs partnere, az utolsót éppen eltemette, azóta senkivel sem akar hosszabb kapcsolatot, mert nem akar felébredni arra a hívásra. Nem akarja, hogy megtörténjen a dolog.
Ha ez is hajtana, minden gondolatommal Owen felé lennék és azzal, az amúgy nem tudom megfogni az érzéseimmel, ahogy most hallgatom. Annyira jó látni és hallani végre, hogy a legtitkosabb szívének részében a jövő felé gondolkodik, a nélkül, hogy hátrafelé nézegetne. Az sosem segít. Előre, csakis előre. S megtörtént, végre megtörtént!
A tudomra bólintok, s csak némán mondom ki a tudom szót.
- Kérdezd meg, mit szeretne, hogyan szeretné – gurulok az utolsó fához, ami még gödör mellett várakozik, hogy végre földbe kerüljön. - Van ismerete benne – tárom szét a karom, s persze, benne van az is, hogy semmit sem kötelező megfogadni. Azzal nem tudok jönni, hogy ahogyan érzi, legfeljebb, ha zsigeri érzésről van szó.  S az párkapcsolatokban mindig cserben hagyott, vagy én nem figyeltem rá. Az utóbbi.
- Ki ne találd, hogy öreg vagy hozzá! - ingatom a fejem mosollyal. - Azért gondolod így, mert egy teljesen új és eddig szokatlan helyzetben vagy. Engedd haladni a dolgokat a maguk útján.
A kérdésére, hogy túlgondolja, csettintés után rámutatok.
- Egészen pontosan fején találtad a szöget. S mert nagyon akarod, hogy működjön – foglalom össze, amit mondott, megerősítve abban, jól látja a dolgokat.
- A nőket meg.... - legyintek. - Inkább igyunk erre az egészre! - Csapok a vállára nevetve.
- Aki elsőnek a teraszra ér, az öntözi meg a fákat! Miután benyakaltunk egy sört! - Azzal villámgyorsan megfordulok a terasz felé és gurulni kezdek a kerekesszékkel. Van benne gyakorlatom, elég csak sebességre pörgetni, földes talaj ide vagy oda, nem hiába ezzel a kerékkel van felszerelve.
Nevetve érek az asztalhoz és akárhanyadiknak is érkeztem oda, megnyitok két sört, az egyiket felé nyújtom.
- A kapcsolatodra Lawrence-el! - koccintok vele, majd belekortyolok.
Hallgatok egy nagyon rövid ideig.
- Újratemethetjük Evyt. Találtunk élő rokonokat, meglett a családja – a menyasszonyom meg volt győződve róla, hogy árvaként egy élő rokona sincs és így nem is foglalkozott vele. A nyomozás alatt viszont nyomokra bukkantunk, s lassanként a végére érünk a nyomozásnak. S le fogom tolni a keserű pirulát a vádaskodók torkán, akik kígyót-békát kiáltottak rá.