Fogalmam sincs, hogyan, és legfőképpen, miért hagytam magam rábeszélni erre az egészre – hiszen az esetek felében azt sem értem, Greg miről beszél.
Amennyiben megtisztel azzal, hogy beszél, miközben valami új kütyüvel ismerkedik olyan gyermeki lelkesedéssel, mint kamaszfiú a mellekkel, és nem csak némán piszkálja őket, miközben látványosan forognak az agytekervényei – már csak valami drámaian motivációs zenét kéne az egész alá vágni, és simán be lehetne nyomni valami fiatal feltalálókról szóló dokumentumfilmbe. Ha másért nem is, hát eyecandyként már megérné felhasználni.
De, mint ahogy említettem, a beszéddel sem nagyon vagyunk kisegítve, így, királyi többesben, én és a fizika kettesem a középiskolából, amit a padtársamnak köszönhetek. Olyankor szokott előfordulni, hogy masszívan bebambulok és resetbe rakom az agyam, általában a hajára fókuszálva. Néha beszűrődik egy-két szó, mint a „csatlakozó”, „áramforrás”, meg a „lenyűgöző”, de simán lehet, hogy ennél sokkal komplexebben fogalmaz, csak én fordítom magamnak automatikusan érthetőbbre.
Ha különösen kitartónak érzem magam, megpróbálok töredezett, vagy elvékonyodott szálak után kutatni a göndör fürtök között, elvégre valahol ennek a pasinak is embernek kéne lennie, de nem. Sehol semmi. Nevetséges, mennyire jó haja van. Gyűlölöm érte. Remélem minden áldott nap elkésik, amíg belövi. Inkább ez az opció, minthogy kiderüljön, hogy így ébred fel.
Ezzel a hajkoronával meg sem lep, hogy Han Solo jelmezt akart.
Mert igen – képes vagyok elkísérni egy Star Wars conra. Na, semmi túl nagyra - bár New Yorkról beszélünk, ez még így is fullosan teli lesz a galaxis összes gyíkjával -, csak egy amolyan sebtében megszervezett „ünnepeljük meg/siránkozzunk azon, hogy vége az új trilógiának” conra; ha jól tudom, még színészek se nagyon lesznek jelen. Nem mintha bármelyikük is kezdeni akarna valamit ezzel a toxikus rajongótáborral, most, hogy lejártak a szerződéseik.
Igazából messze nem kellett annyira rágni érte a fülem, mint amennyire előadtam magam Gregnek. A Star Wars volt talán az egyetlen közös érdeklődési pontunk, ha a médiáról volt szó. Meglepő, de úgy tűnik, ez még nekem is elég mainstream volt ahhoz, hogy élvezni tudjam, ezért láttam mind a kilenc filmet, a mandalorian sorozatot, és unalmasabb perceimben még néhány messzi-messzi galaxisban játszódó játékot is kipróbáltam.
És hé, egy conon egy csomó klassz cuccot be lehet szerezni, ha pedig mázlim van, talán még egy helyes Obi-Wan is hazavisz.
Kurva élet, hát teljesen úgy hangzok, mint egy kibaszott nerd.
Így történt hát, hogy az egyik közelmúlti fotózás után beszélgetésbe elegyedtem az öltöztető team tagjaival, hogy mit ajánlanak, ha halloweeni jelmeznél kicsit komolyabb minőségű Star Wars kosztümöt szeretnék kölcsönözni. Szerencsém volt, nagyjából öt percen belül már kaptam is tőlük egy névjegykártyát, és további öt perccel később már le is foglaltam a jelmezeinket. Gregét rögtön az őrsre küldettem, nem tudom pontosan milyen lett, vagy mit kapott vele, csak azt csekkoltam kétszer is, hogy tuti Han Solo legyen - nem akarom a csalódott kiskutya szemeit nézni egész nap, ha elhalad mellettünk egy másik Han cosplayes -, az én ikonikus Padmé jelmezem ellenben elég vagány volt.
Oké, azt már előre láttam, hogy meg kell majd vennem, mert nincs az az isten, hogy ez a patyolatfehér nadrág ilyen is maradjon, és őszintén, nem néztem utána, mennyire szigorúak a visszavétellel kapcsolatban, de talán annyira nem is bánom majd; legfeljebb megvan a halloweeni jelmezem is.
Fegyvert és csizmát ugyan nem kaptam hozzá, de amúgy minden a helyén volt: a fehér nadrág, a szaggatott, félujjas felső az ezüst karpántokkal, és az öv. Fehér magassarkú csizmám éppenséggel akadt, fegyverként pedig az övre kötöttem egy fénykardot. Nem a legolcsóbb fajtát, ez kibír majd pár ütést, ha baseball ütőként kell használnom azokon, akik megjegyezik, hogy „de Padménak nincs is fénykarjda!”, mielőtt megadná magát, és eltörne. Ráadásul piros, csak hogy még több okot adjak a kötekedésre.
A hajam sajnos makacs volt, a fodrásztudásom ellenben hiányosabb, mint a filmen dolgozóké, így az éppen szőke, hullámos tincseimet csak egy nagyon magas lófarokba fogtam. Így már egy hibás frizurájú, szőke, részben ázsiai, fénykardos Padmé vagyok; mintha egy céltáblával a hátamon mászkálnék. Alig várom az első beszólást, rég vezettem már le a bennem gyűlő feszültséget. És ha bevisznek, legalább Greg fog.
Még elszívtam kint egy cigarettát, mielőtt a helyszínül szolgáló stadionban megkerestem volna az öltözőt, ami a találkozónk megbeszélt helye volt. Leadtam a kabátomat (máskülönben befagyott volna a seggem), elfogadtam egy bókot a jelmezemre a ruhatárasoktól, és türelmesen vártam a galaxis leggyorsabban tüzelő (hah) csempészére, hogy megérkezzen.
Kíváncsi vagyok, mennyire lesz bezsongva.  
Már messziről felismerem, természetesen a hajáról.
Mi másról?
- Hello there – üdvözlöm egy félmosollyal, és lelkesen pásztázom is végig, milyen jelmezt kapott végül ő, mit hogyan oldott meg, nem-e gondolta meg magát az utolsó pillanatban, és váltott át inkább wookie-ra.

Épp az aktivált állapotában lévő fénykardomra támaszkodok, sokkal óvatosabban, mint ahogy azt a laza beállásom sugallná, nehogy idő előtt felmondja a szolgálatot, amikor Greg felbukkan. Kérdés vajon, hogy mit takar a szolgálati idő: a con végét, vagy amíg tényleg megcsapkodhatok valakit.
Azt hiszem, messze nem volt elég pihentető a karácsonyi szünetem, mert ugyan máskor is gyakran álmodozok arról, hogy nekiugrok valakinek mind a 160 centimmel, általában jóval több idő telik el két agresszív gondolat között. Napok, jobb esetben.
- Nagyon fess, Solo kapitány – vigyorodok el, miután kellően kiélveztem a látványt. Miért érzem úgy, hogy Greg sem akar majd megszabadulni a saját jelmezétől, visszavételi szabályok ide vagy oda? A kolosszális gyík. – Csak Chewie fel ne szedjen; egyedül is elég szőrös vagy – bökök a fejemmel abba az irányba, amerre a droid-wookie páros tovatűnt.
Követem a tekintetét a kardom felé, és könnyedén ellököm magam róla, hogy aztán suhintsak vele kettőt-hármat. A hang, amit kiad, messzemenő elégedettséggel tölt el.
- Ez volt otthon – vallom be őszintén, mert ez az igazság. Tartok otthon egy fénykardot, csak mert… nem is tudom. Megtetszett. Faszságra akartam költeni a fizetésem. Hazudhatom azt, hogy kaptam? Igen, Nick ajándékozta nekem. A legjobb barátom, akinek annyi maradhatott meg az egész Star Warsból, hogy szívesen megdugna egy rabszolga-Leia jelmezes csajt. Vagy egy Han Solos pasit, ilyen tekintetben nem válogat. Fogadok, még a fénykardra is lézerkardot mondana.
- Remélem, nem akarsz beszólni a jelmezem precizitására. Valahogy meg kell védenem magam az apósodtól – csapom a vállamra a kardom, és lassú léptekkel körbejárom. Szép jelmez, hátulról különösen.
Nem mintha jó ötlet lenne pont Gregen tesztelni a kard tartósságát, bár megtenném, ha kellően kihúzza a gyufát (a „hold my beer” mellett akár az én fotóm is szerepelhetne a szótárban), de egyrészt akkor nem jutna azokra, akik igazán megérdemlik, másrészt, vélhetőleg egy mozdulattal padlóra küldene még a második ütés előtt, és nem abban az értelemben, amit általában díjazni szoktam a férfiaktól. Vagy ami még rosszabb; kiröhög.
- Nekem is tetszik. Mintha egy magasabb költségvetésű pornóból léptél volna elő – fejezem be a kis körutamat, és elégedett félmosollyal nyugtázom, hogy még mindig jó vagyok, ha a barátaimnak kell beszólogatnom.
- Nem tovább, mint neked bepréselődnöd a nadrágba. Van még vérkeringésed a fontosabb pontokon? – öltök szórakozottan nyelvet rá, és kíváncsian veszem át a jegyeket.
Őszintén, amikor a saját jegyemet vettem, fel sem tűnt, hogy ezeket is árulják. Mihez lehet majd kezdeni velük? Olyan programok lesznek, mint egy vidámparkban? Uh, be lehet majd nevezni fénykard-párbajra? Céllövöldébe, ami elől a rohamosztagosok fejvesztve menekülnek? Ütlegelni kell majd azon felbukkanó rohamosztagosok fejét, akiket büntiből odaállítottak, mert két méterről sem találtak el semmit?
Vagy csak körhintázhatunk egy jót a pszichopata férjurammal és a sleppjével? Gáz, ha még ezt is élvezném?
- Jé, köszi – rakom is el őket az övem egyik kis táskájába, amit még nem foglalt el a telefonom és a tárcám. Mármint, nem megyek el innen fotók és ajándéktárgyak nélkül. Apropó, ajándéktárgyak…
- Veszel nekem egy köcsög porgot? – nézek fel Gregre nagy szemekkel, és még a pilláimat is megrebegtetem, noha sejtem, ez nem igazán az én világom, Gregre meg nem hiszem, hogy hatna bármiféle női trükk, amit nem kódolva kap. – Magamnak nem vagyok hajlandó megvenni valamit, amit csak azért raktak a filmekbe, hogy plüsst csináljanak hozzá, de azért cukik – magyarázom is meg a kikezdhetetlen logikámat.
Mivel már egy ideje csak itt téblábolunk, mint két balfasz, akik nem ezeket a droidokat keresik, elindulok abba az irányba, amerre Chewie-ékat is láttam, meg amerre a tömeg nagyobbik része tart, abban a reményben, hogy Greg követ. Jut eszembe, el kellene kerülnünk az összes droidos pavilont, különben ott válok öreg Obi-Wanná, mire elszabadulunk.
- Merre menjünk először? – teszem fel aztán a nagy kérdést, amit aztán abban a pillanatban meg is bánok. Basszus, Valerie, hát neked is annyi eszed van, mint azoknak a kicseszett porgoknak. Nehogy azt mondd, hogy droidokat nézni, nehogy azt mondd, hogy droidokat nézni, az erő velem van.

- Felesleges felkapni a vizet, a szőr fele úgyis a fejed tetején foglal helyet – mutatok a saját fejtetőm felé, nem mintha a hajhosszon kívül bármiben is versenybe szállhatnék az ő dús bozontja ellen. U-tá-lom. – A másik fele meg a mellkasodon, gyanítom. Vagy a hátadon, brrr – színlelek borzongást, de nem tudok nem vigyorogni.
Az egyik szemöldökömet felvonva biccentem oldalra a fejem a fénykardom dicséretét hallva.
- Igen. Mi ebben olyan furcsa? Más baseball ütőt vagy pisztolyt kap elő, ha betörőt hall, én meg egy kibaszott fénykarddal verem agyon azt, aki felébreszti a macskáimat az éjszaka közepén. Nehogy azt mondd, hogy neked nincs – kapcsolom ki meglepettségemben a fénykard piros fényét, majd gyorsan vissza, mert így hangot sem ad ki, az meg nem pálya.
Ha ez a hatalmas Rubik-kocka sem tart otthon fénykardot, kénytelen leszek a sarok felé fordulva újragondolnom az életemben hozott döntéseimet. Francokat, azt a fénykardtól függetlenül is megteszem.
A csizmám felé pillantok, de csak hogy közben kecsesen megforgathassam a lábam, amin a „feslő” csizmát viselem. Szeretem nézegetni a saját lábaimat, olyan szépek.  
- Hogyne tudtam volna. Téged szokott fojtogatni az ágyban, vagy engem? – kérdezek vissza, ismét a szemöldökeimet táncoltatva. Nem mintha Greg könnyen zavarba hozható lenne, de a remény hal meg utoljára, nem?
Az idióta képes kicsalni belőlem egy nevetést, ahogy nekiáll chippendale fiúsat játszani a hátsójával. Finoman rálegyintek a fénykarddal, hiszen gyakorlatilag kéri, hogy így tegyek, és közelebb lépve előrenyúlok, hogy az egyik tombolajegyet becsúsztassam elől az öve alá. Szép munka volt, megérdemli.
- Nem tudom, még sosem volt lehetőségem közelebbről megvizsgálni Harrison Ford fenekét. Vagy övét. – Ez már valóban csak részletkérdés. Öv nem is lenne rajta. Mondjuk, nadrág sem, ha lenne beleszólásom a dologba. Fúj, groupie lettem.
- Deréktől lefele gondoltam, de üdítő változatosság hallani, hogy egy férfi azon felül is talál magán fontos pontokat – vonok vállat. Én ugyan ezzel nem értek egyet, de hé, papíron férfigyűlölő vagyok. Nem is tudom, hogy lehet ennyi hímnemű barátom, ahogy azt sem, miért van ennyi belőlük. Ennyire élvezik, ahogy köszörülöm rajtuk a nyelvem?
…
Oké, ez kétértelműbben hangzott, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna. Mennyire vagyok beteg, ha így máris jobban tetszik?
- Héló, a porgok szerintem is kis patkányok, de Jar-Jar egy egészen más történet, ne hasonlítsd őket hozzá! Jar-Jar egy fertő, egy átkozott pestis, egy, egy…. ahh, nem is tudom! – szorítom ökölbe az éppen nem kardot fogó kezem. Jar-Jar rossz emlékeket ébreszt. – Egy elbaszott marketingfogást, akit legfeljebb voodoo babának vesz meg bárki is.
Hé, ez nem is hangzik akkora baromságnak. Ha hinnék ezekben az okkult faszságokban, lehet, hogy be is neveznék egyre. Nicknek keresztelném, és folyton a lába között szurkálgatnám.
De a célomat elértem, lesz egy porg plüssöm, és mindemellett majd szemforgatva játszhatom a nagy Star Wars kritikust, aki nem vett magának ilyet, mert felismerte, hogy csak a plüsseladások és a cukiságfaktor miatt voltak a filmben. A maga módján ördögien dörzsölt ez a Disney, kár, hogy nem a megfelelő dolgokban.
Kénytelen vagyok megállni és visszanézni a vállam fölött, mert nemhogy nem követ elég gyorsan, egyáltalán nem követ. Próbálom elrejteni az elégedett mosolyomat, látva, hogy mit néz, de nagyon megnehezíti a dolgom a bámulással.
- Mi az? Már most beleültem valamibe? – játszom az ártatlant, és lehessegetem a nem létező akármiket a hátsómról, amikbe kizárásos alapon sem ülhettem bele, mert ma még csak egy taxi hátsó ülését tiszteltem meg, de akkor a kabátom ért a huzathoz, nem a nadrág.
Felsóhajtok a droid pavilon hallatán. Az erő nincs velem, ezek szerint. Mi a Qui-Gon Jinnt csinálok, ha BB8 és BD-1 robotokkal lesz teli az egész? Távirányítós R2D2-val? Akkor semmi mást nem lesz lehetőségünk megnézni, ott ülünk majd hajnalig.
Habár, egy kávéfőző engem is vonz. Na, nem azért, mert droidos, hanem mert… kávé. A kávé jó. A kávé az élet. Nem mintha otthon bármikor is főznék magamnak, tekintve, hogy a legjobb barátomnak kávézója van, de ki tudja, egy szemnek kellően kellemes kávéfőzővel talán ezt is elkezdhetném.
Aztán egy hétig nem jelentkezek Nicknek, hátha elkezd értékelni is.
- Ó, jelmezverseny! – sétálok vissza, hogy belékaroljak, és elkezdjem előre ráncigálni. Attól függetlenül, hogy a kávéfőző része érdeklődést vált ki belőlem, a többi droid hidegen hagy, és ha maga Greg dob fel alternatívát, akkor inkább legyen már az. – Neked még esélyed is lehet. Nekem nem hiszem, parókám sincs, de esetleg kijátszhatom a rasszizmus kártyát, ha úgy van – vigyorgok rá.
Nem, nem fogom kijátszani, de jó vele poénkodni.
- Iratkozzunk fel, vegyél nekem egy porgot, kerítsünk egy Obi-Want, akivel fotózkodhatok, neked egy Greedot, akit lelőhetsz, vagy aki téged lőhet le, és utána beszerezhetjük a kacatjaidat. Mit szólsz?
Szerintem ez egy tök korrekt ajánlat.
Pajzánul kacsintok a valóban igencsak élethű Darth Vadernek, de fogalmam sincs, hogy reagál rám, mert csak azt hallom, ahogy szuszog. Ami tökéletesen elég. Szeretem, ha nem beszélnek sokat.

A fél kezembe temetem az arcom. Tudtam, úgy tudtam, hogy nem szabad esélyt adnom a nem konkrét megfogalmazásokkal semminek, és mégis megtettem. Balfasz vagy, Vane. Most próbálhatom elfelejteni ezt az apahumort megszégyenítő megjegyzést.
- A kardra értettem – pontosítok, na nem mintha már számítana. Igazából csak tudni akarom, hogy most akkor van-e fénykardja, vagy sem. – De nyilván ezt te is tudod.
Drámaian a szám elé teszem a kezem. Ő és a férjem? Na neeeeee.
- Kis HALOTT cafka lesz abból a járkáló szemetesből! – jelentem ki, és megpróbálok halál komoly arcot vágni, de… van, aki képes ilyenkor megőrizni a hidegvérét, és nem fültől-fülig vigyorogni? – Neked meg mi bajod van ennyire a pandákkal? Légy kedves, veszélyeztetett állatfaj.
Azt hiszem, már csak a „sebezhető” besorolás alatt szerepelnek, de ez messze nem hangzik annyira drámaian, így tartsuk csak meg azt a veszélyeztetettet. Legalábbis szóban, nem a valóságban.
A maradék négy tombolát visszateszem az egyik övtáskámba, és vállat vonok.
- Teljesen fel voltál öltözve, gondolod, hogy ez megérne egynél több jegyet? Ebben még Darth is egyetértene velem – tudom le a dolgot. Ha a szeretője, biztosan. Különben is, merne nem egyetérteni, mutatok én neki olyan sötét oldalt, hogy az a villámhárító Palpatine hirtelen engem akar majd tanítványának. – Ne menj sztriptíz táncosnak.
- Hah, ez jó volt – kuncogok fel elégedetten az öves szóviccére. Elgondolkodva tekerek egy hajtincset az ujjam köré; tény, hogy Jar-Jar és a porgok is faszságok voltak, habár az utóbbiak legalább cuki faszságok, de nem tudom, mit tudnék elképzelni a helyükre. – Mire gondolsz? Mármint, te mit tettél volna bele? Cthulhut? Vulkániakat? Biztos több fantázia kell azért ezek kitalálásához és megalkotásához, mint ahogy azt mi gondoljuk.
Aztán lehet, hogy nem, nem értek hozzá. Nekem nem lenne elég ötletem hozzá, azt tudom. Bár, így legalább Jar-Jar se jutott volna eszembe és értelemszerűen megkíméltem volna tőle a nagyközönséget.
Vigyorogva helyezem a derekamra a kezem, de csak mert tisztában vagyok vele, hogy valóban nem volt életem legegyszerűbb menete felvenni ezt a nacit. Nem mintha az anyag ne lett volna kellően ruganyos, azzal nem volt gond, inkább a szabásvonalak voltak kicsit szűkre szabottak. Nem ebben fogok jógázni járni, az egyszer biztos.
- Ó, szóval te így csináltad? Púderrel? Nemár, Greg, a vonzerőd most nagyobb zuhanásba kezdett, mint az Ezeréves Sólyom… mittudom én, hajtómű nélkül! – legyintek érdektelenül, félig már most a koponyámba fordult szemekkel, mert csodálkoznék, ha erre nem jönne valami oktató jellegű magyarázat, hogy nem, az Ezeréves Sólyomnak nem az volt, hanem szuperszonikushiperkvantumanyámfasza.
- Hé, ne forgasd ki a szavaimat, nem azt mondtam, hogy ne nevezzünk be! – tiltakozok a karjába bokszolva. Magamhoz képest teljesen lelkesedek az ötletért. – Igenis benevezünk, csak megjegyeztem, hogy vélhetőleg csak neked van esélyed. Meg nekem, ha elkezdek sírni a reprezentációm hiánya miatt. Ez nem jelenti azt, hogy ne akarnék felvonulni; simán lehet, hogy én leszek az egyetlen, aki tud kifutón sétálni.
Modell lennék, vagy mi. Igaz, technikailag hazudtam, mert az életben nem volt, és nem is lesz kifutós munkám, ahhoz előbb el kéne érnem egy felnőtt méretet, amire lassan 23 évesen már nem sok esélyem van, de az arcom biztosan megvan hozzá, hogy többé-kevésbé hihetően úgy tegyek, mintha tudnám, mit csinálok.
Amúgy is, már csakazértis jelentkezünk, mert Greg ilyen hamar lemondana a dologról. Nem-nem, nem így működik ez. Fogalmam sincs, meddig lehet jelentkezni, így figyelmen kívül hagyom a kérdést, de azon a véleményen vagyok, hogy tudjuk le előbb, az a biztos. Már így is belé karolva sétálok, de ezt most céltudatosabban kihasználva kezdem a jelentkezős asztal felé húzni-taszigálni (mikor hogy), amiről azért egyértelmű, hogy a jelentkezős asztal, mert egyrészt arrafelé gyűlik az összes cosplayes, és körülbelül 300-as betűmérettel, Comic Sans Ms betűtípussal hirdeti egy bazi nagy poszter az asztal mögött.
Viszonylag hamar megvagyunk, bár hiába érkeztünk a stadionba a kezdésre, így is „csak” a 66-os és 67-es nevezőszámok birtokosai lettünk. Nyilván nem is kérdés, hogy enyém a 66, duh.
- Kezdem megérteni, miért tart a szeretőjeként, ha te képes vagy megmondani, mit gondol az alatt a porszívó alatt – jegyzem meg, miközben magamra tűzöm a számomat, elől, oda, ahol véget ér a felsőm anyaga. Lehet, hogy hátulra célszerűbb lenne, de akkor meg a hajam takarná. Nem azért lettem 66-os, hogy aztán ne mutogassam.
- Tényleg, még egy rabszolga Leiát sem láttam – jut eszembe, és csodálkozva körbefordulok. Mi a szösz, azt hittem, mindenki az lesz. Bezzeg Ahsoka Tanoból már a harmadik sétált el előttünk, és szerintem flörtölni szeretett volna Greggel, hacsak nincs csípőficama. – Bár igazából Obi-Want se nagyon…
Rey és Kylo Ren nevét már ki se merem ejteni, mert a végén még meglincsel valaki, de amúgy egy Kylo Rent se bánnék, ha éppen nincs Obi-Wan. Csak az Anakinoktól mentsen az ég, vagy homokot dobok az arcukba.
A célbadobós standnál meg is állok, mert meghallom, hogy „porg”, és „nyerés”, ez pedig azt jelenti, hogy egy darabig most itt leszünk. Hozzávetőlegesen, amíg Greg nem dob pont egy porgot. Vagy Jar-Jart, de azzal élete végéig szívatnám.
- Hát akkor mire vársz még, nyerj nekem porgot! – lököm meg finoman a hátát, hogy a stand felé toljam. – Majd utána megnézzük a programlistát, de előbb a poooorg!

Feladom. Még egy ilyen csodaszórakoztató szóvicc, és imádkozni kezdek ahhoz az istenhez, akinek a létezésében sem hiszek, hogy csináljon valamit, vegyen magához, mentsen meg ettől a kíntól, és hadd essek össze holtan. Egyenesen rimánkodni fogok.
Az előbb a fél kezembe temettem az arcomat, most még a fénykardomat is képes vagyok az övembe csúsztatni, hogy mindkét tenyeremet felhasználhassam a mozdulathoz.
- Kezdem komolyan azt hinni, hogy utálsz – engedem le lassan a kezeimet, és csak azért nem húzom végig a körmeimet az arcomon, mert féltem a sminkem. Nincs kedvem a kijavításával baszakodni.
- Még fénykorában. Azóta furcsamód ragaszkodik hozzá, hogy csak sötétben csináljuk – válaszolok azért, mert ezt sem lehet kihagyni, majd hevesen bólogatni kezdek a szavaira. – Ó, igen. Széttépnének, ez tuti. Én is széttépnélek.
Azt nem teszem hozzá, hogy inkább a „die, die, dieeeee!”, semmint az „oh igen, oh igen, oh igen!” módon, ha meghallok még egyet a sziporkázó szellemességéből, de szerintem a hangsúlyomat még ő is tudja értelmezni.
- Nem tudom, én ehhez nem vagyok elég kreatív. Bár hiányolom a humanoid formájú, szárnyas lényeket, nem hiszem, hogy pont ilyenek nem léteznek – mondom aztán mégis. Mármint, a zabrakok (ez még mindig egy debil név) voltaképpen démonok, vagy nagyon démon-inspiráltak, akkor már angyalok is kellenének, nem? Nem mintha ne lennék meg nélkülük, csak egy ötlet.
- Ó, tényleg… - Jé, leesett, amit mond! Asszem. - És ha bolygón zuhan? Ott jobb esetben van gravitáció, nem? – kérdezek vissza bután. Nem tudom, miről beszélek. Az egyetlen, amit fizikából tudok, hogy minden test megőrzi nyugalmi állapotát, mindaddig, amíg egy másik test vagy erőtér ennek megváltoztatására nem kényszeríti. Aggasztó, hogy erre még mindig emlékszek.
- Én mindig – viszonzom a vigyort. – Persze, hogy vannak jobbak. Harrison Ford, példának okáért. De ő most nincs itt, úgyhogy… akár még nyerhetsz is!
Amikor a standnál magához ránt, készségesen fellendítem magam mögött az egyik lábam, mint a nyálas filmekben a főszereplő nők a csókjeleneteknél, és az egyik kezemet a mellkasára teszem. Padmé és Han, és ez még csak nem is a legfurcsább párosítások egyike.
Amikor Darth beszáll harmadiknak, előkapom a telefonom egy lövök egy gyors selfie-t („mindenki mondja, hogy wookie!”), a jelentkezésnél asszisztáló staff legnagyobb örömére, mert ezzel egy kicsit feltartjuk a sort, de még a szúrós pillantások ellenére is megérte.
- Mi az, hogy ördögi? – méltatlankodok a számom felbiggyesztése közben. – Hogy asszociálhatsz először az ördögre, és nem a 66-os parancsra? Noob! Várj, nem csak noob, hanem szexista noob! – felháborodást tettetek. Persze, most is vigyorgok közben, mert sose tudom komolyan venni ezeket a vádakat, de ha most ezzel tudok belékötni, akkor nincs mit tenni. Ez van, ezzel kell dolgozni.
- Szóval Leia nem lehet dögös, mert te az eszéért szereted? Ugye nem azt akarod konklúziónak levonni, hogy a dögös csajok nem lehetnek okosak? – játszom neki az agyam, és makacsul összefonom a mellkasom alatt a karom. – 2020-ban ilyet mondani, megáll az eszem! Mindjárt feminista tüntetést szervezek ellened!
Nem biztos, hogy összejönne, ahhoz túl jóképű, úgyis lenne nő, aki szó nélkül kiállna érte.
És különben is, most épp porgot fog nekem nyerni!
Eleinte várakozásteljesen állok Greg seggében, arra számítok, hogy ez neki egyszerűbb lesz, mint az egyszeregy, de aztán nem ez történik. Ugyanakkor tudom, hogy ennek igenis mennie kéne, mint séfnek a rántotta, így félig felvont szemöldökkel dőlök a stand egyik oldalának. Mit tervez ez a spanyolos beütésű Jon Snow?
Válaszolni sincs időm, hogy mégis mi az anyámat csináljak egy majdnem az én méretemet megközelíti porggal, de Greg már dob is az újabb körben, úgyhogy hang nélkül csukom be a számat. Végülis, jól fog mutatni a fotelben. Vagy az ágyban, legalább lesz mihez bújnom, ha fázok. Csak nehogy féltékenykedni kezdjenek a macskák.
Egészen ámuldozva nézem a bazi nagy plüsst Greg kezei között, és hálásan megölelem. Mármint a porgot, és rajta keresztül valamennyire Greget is. Nem esek túlzásokba, hogy itt a nyakába ugorjak.
- Tökéletesen kielégítettél, és ezt nem sokaknak mondom – szorongatom meg a porgot. Imádoooom. De azért nem veszem el. – De neked kell hoznod, mert én nem látnék ki mögüle – táncolok gyorsan odébb, mielőtt a kezembe nyomná. Á-á, ő választotta, ő a férfi, ő cipeli. Ezért sem lennék jó feminista.
- Persze – sétálok a háta mögé, és a vállaira teszem a kezem, hogy elkezdhessem a színpad felé tolni. – Nem lesz semmi gáz, csak ne pirulj el, ha füttyögni kezdenek a csajok. Vagy pirulj, neked az is jól állna. Ha plusz pontokat akarsz, kezdj el vetkőzni. Ne trükközz a fegyverrel, ha nem megy, és semmi esetre se hajolj le, mert a végén még megvillantod a rohamosztagos alsógatyádat – osztogatom a jobbnál jobb tippeket.
A porgot (Gergnek fogom hívni, remélem, nem kell magyarázni) nem vihetjük egy ponton tovább magunkkal, hacsaknem kellék, úgyhogy egy újabb standnál kell hagynunk, ahol vigyáznak rá, de kapunk érte egy újabb számot, hogy tuti visszakapjuk. Az idézőjeles színfalak mögött már nagy a nyüzsi, van néhány olyan profi világító-hangot kiadó jelmez, hogy tuti esélyünk sincs, de legalább jól fogunk szórakozni.
- Szerinted szereplőnként választanak nyertest, vagy csak úgy en block? – kérdezem meg halkan Greget. Nem mintha annyira érdekelne, de ha nem vagyunk alaphangon majdnem kétszázan, akkor tízen sem.
- Uh, ott vannak Obi-Wanok – kerülöm meg a bongyorhajút, hogy nem túl látványosan csorgathassam egy kicsit a nyálam. Egyikük sem egy Ewan McGregor, de azért szimpatikusak. – Ott meg a Leiák! – mutatok egy Leai-csoport felé. Van ott mindenféle Leai, fiatal, idősebb, a fehér rucis-kakaós csigás hajú, de számaikban természetesen még mindig a rabszolga Leiák vezetnek.
- Ah, de menő az a Kylo Ren! – könyöklök izgatottan Greg hasába kétszer-háromszor. – Még hangtorzítója is van! Azt kéne mondania, hogy „I’m Batman”.
Néhány Padmét is látok, inkább a szebb ruháit viselve, és természetesen, ők helyes színű hajkoronát is viselnek, tehát tényleg nem számítok nyerésre. Nem mintha az lenne a fontos, ez már önmagában hatalmas flash, de ha bárki megkérdezi, letagadom, hogy így gondolom.
Miközben én tátom a számat jobbra balra, a verseny kezdetét veszi. Van valami blabla az elején, aztán Star Wars zenékre elkezdődik a bevonulás. Nincs idő egyesével menni, libasorba indul meg az eleje, és ahogy észreveszem, tízesével haladunk, előbb az első tíz szám vonul fel, majd a második, és így tovább. Valószínűleg mindezt tudnám, ha a backstage-ben nem csak a szememet legeltettem volna.
- Uhhh, remélem mire a hatvanasokhoz érünk a tütütürürü fog szólni! – fordulok vigyorogva Greg felé, és újra előkapom a kardomat. Úgyis érti, mire gondolok. Sose szabad fullba nyomni a kretént, kivéve most. Egészen izgatott lettem.
- Sok sikert! – nyomok egy szándékosan undorító, cuppogós puszit az arcára, amikor elérkezünk a hatvanosokhoz. Nem a tütütürürü szól, sajnos, de egye fene. A vállamra csapom a kardot, ismét, és megindulok az előttem állok után.
Tényleg csak egy sorfelvonulás az egész, a színpad végén körülbelül három másodpercre mindenki megállhat, az mindenki esélye a „tizenötperc hírnévre”, ezért extrémebbnél extrémebb mozdulatokat mutatnak be. Én nem viszem túlzásba, csak meglendítem a fénykardom, nem mintha rajtam kívül bárki hallhatná a hangot a zenétől, és dobok egy csókot a nézőközönségnek, majd megyek is tovább, noha a vállam fölött rögtön nézem is, hogy Greg mit produkál össze.
- Megcsináltuk! – emelem egy pacsira a tenyerem vigyorogva, amikor újra visszaérünk a függönyök mögé.

- Gondolom, valami mást tartasz… - vetem még oda sejtelmesen, de aztán túl gyorsan eltereli a figyelmemet, hogy elégedetten szemléljem a felháborodását, kiváltképp, hogy az egy kicsit később érkezett, és a fáziskésés csak szórakoztatóbbá teszi az egészet.
- Őt nem mondanám éppen humanoidnak – forgatok szemet. – De kedves tőled, hogy főnöknek hívod tulajdonos helyett.
Vagyis, őszintén remélem, hogy ő senki mércéjével nem számít humanoidnak, mert még a gondolat is undorító. Fúj, az a lény még a legnagyobb jóindulattal is egy elhízott bogár. Vagy rovar; biológiából sem voltam a legjobb. Az elméleti részeiből biztosan nem, a gyakorlatot meg sajnos nem osztályozták.
Olyan fintorral és felháborodással pillantok rá, amikor nekiáll magyarázni… hát, valamiről, valami fizikás nyavalyáról, épp ez a baj, hogy nem értem, mit szeretne átadni nekem, de visszatérve az arckifejezésemhez, egy megbotránkozott aggszűz is megirigyelné a szenvedélyt, amit elő tudok idézni.
- Értem a szavakat, amiket mondasz, de nem értem a mondatot, amit alkotsz belőlük – rázom meg végül a fejem. Inkább fel sem veszem. Kár, hogy épp sétálunk, aközben nem a legszerencsésebb bambulni, különben talán még bátorítottam volna is, hogy persze, magyarázzon még, folytassa nyugodtan.
Nevetéssel vegyes horkantás hagyja el a számat a főbelövés láttán. Legalább tisztában van vele, mit érzek. Aztán újra kénytelen vagyok a koponyám felé fordítani a szemem, mert ez az állandó Harrison Ford tagadás már nagyon a fárasztó poénok alját súrolja.
Annyi fotót lövünk végül a jelentkezésnél, és annyi embernek ígérem meg, hogy taggelem őket a fotókon, miközben instagramom sincs, hogy már követni sem tudom, de talán pont ezért is olyan élvezhető az egész. Mert spontán történik sok minden.
Tényleg elképesztő elégedettséggel tölt el, hogy pont nekem jutott a 66-os szám (vagy Gregnek, de teljesen magától értetődő, hogy ÉN kaparintom meg a számot, tök mindegy, hogy ő mondta be előbb a nevét, vagy én), úgyhogy még csak nem is zavar, hogy ott ficánkol a hasamnál, pedig más esetben már biztos letéptem volna.
Büszkén és drámaian libbentem hátra a hosszú fürtjeimet a vállam felett, amikor bombázónak hív.
- Mondj valamit, amit nem tudok – felelek, aztán rájövök, hogy ez így nem lesz jó. – Oké, mégse, nem akarok fizikaleckét hallgatni. Mellesleg meg, a Leiához való viszonyulásod gondoltam szexistának, de köszönöm szépen, hogy ezt az illetlen bókot is felírhatom a listára.
- Mondjuk a hófehér ruhája alatt nem viselt fehérneműt – rángatom meg vigyorogva a szemöldököm. Azt hiszem legalábbis, hogy így volt, de még ha csak egy elterjedt városi legenda is, most pont kapóra jön. – Így végül is megértem, miért találod abban dögösebbnek, mint rabszolgaként; sejtelmesebb. Meg a fehér rucit önként vette fel, a bikinit nem.
A saját döntéseid mindig szexik, a nem konszenzuális döntések annyira nem.
- Jó ötlet! – csettintek a nővére említésére. - Majd megkérem, hogy hozza a transzparenseket.
Már csak valami jó szöveg kell. „Gregor, a terror”, vagy valami ilyesmi. Lehetőség szerint valami, ami nem hangzik ennyire gázul erőltetettnek.
Nem hittem volna úgy igazán, hogy végül tényleg kikönyörgök magamnak egy porgot, de lám, sikerült! És még mekkora porg ez, te jó isten. Napokig még csak látni se fogom a macskákat, ha meglátják ezt a szörnyeteget.
- Nem hiszem, hogy itt árulnának Leia-szexbabát, az elég tiszteletlen lenne – nézek fel nagy szemekkel Gregre, és alig bírom visszafojtani a nevetést. Aztán valahogy csak sikerül. Együtt érzőn megpaskolom a vállát, még ha a mozdulat kissé nehézkes is az útban lévő porg miatt, amit éppen ölelgettem. – De majd szerzünk neked az internet sötét bugyraiból.
Az alsógatyája mintáját firtató kérdésére csak vigyorogva vállat vonok. – Csalódnék, ha nem az lenne.
Arra már csak „persze, persze” módon bólogatok és legyintek, hogy a verseny után rám bízza a porgot. Hogyne, hogy aztán semmit ne lássak az eseményekből. Túl jó szíve van ahhoz, hogy ezt hagyja.
A verseny előtti tíz perc valami eszméletlen. Soha nem is hittem volna, hogy ilyen profi jelmezek létezhetnek; hát egy-kettő mintha a mozivászonról sétált volna le. Utálom a kölköket, de amikor egy irtó aranyos Yoda krapek elsétált mellettünk a még kisebb Baby Yoda tesójával, azért az én térdeim is megrogytak egy kicsit.
Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnék kedvencet, vagy legjobbat választani. A zsűrinek nem lesz könnyű dolga.
Kíváncsian nézem, kinek integet Greg, és halkan elnevetem magam, amikor megértem, miért mondta, hogy vigyázzak velük, mert talán nem azok, aminek látszanak. – Néha mindegy, mi van a ruha alatt – kacsintok rá játékosan.
- Őt azért ne lődd le – utalok a kedvenc Leia hercegnőjére, bár pontosan nem tudom, melyikre gondol, mert kakaós csiga hajból is vagy ötöt látok. Ki tudja, talán az összesre.
Hatalmas élmény az egész, főleg, mert mindenki bolondozik, és senki nem veszi véresen komolyan az egészet. Akinek olyan jelmeze van, hogy majd’ megszólal, az úgyis tudja, hogy jó helyezést fog elérni, a hozzám hasonló pontatlanoknak meg pont nem a helyezés számít.
- Te is! És a nadrágod is épen megúszta! – örvendezek immáron újra a backstage-ben. Nem figyeltem elsőre sem eléggé, hogy mi hogyan fog zajlani, de aztán egy elképesztően gyönyörű Aayla Secura kisegít minket az infóval, miszerint egy óra múlva. Az még odébb van.
A porgot is megengedik, hogy a verseny végéig otthagyjam a kis megőrzőjében, úgyhogy ezzel sincs gond, mehetünk tovább.
- Fogalmam sincs, mi az az AMW. – A kérdőjelek a szememben szerintem árulkodóak. – De persze, menjünk. Ez is valami technikai izé?
Csak egy icipicit húzom el a számat. Ha teljesen őszinte akarok lenni, egy icipicit engem is érdekelnek a droidok, és na, Greg is megérdemli a gyereknapot, nem akarok én lenni a gonosz mostoha.

- Ha szeretnéd feleslegesen jártatni a szádat, nyugodtan – hagyom rá. Ha fizikatanárt szeretne játszani, felőlem tegye nyugodtan. Akkor én is visszacsöppenek a gimis időkbe és nyitott szemmel fogok aludni. Discovery Science-t is altatónak nézek – mindig bejön.
Miután túl vagyunk a rögtönzött fotózáson és a kicsit kevésbé rögtönzött jelentkezésen, meglepően hosszan ragadunk le a szexizmus és a feminizmus témájánál, ami szokatlan, mert sose tartottam magam annak a habzó szájú aktivistának, aki vérre megy, ha valaki lemeri csekkolni a dekoltázsát és a külseje alapján skatulyázzák be. Girl, ez egy fegyver, használd okosan, és úgyis te jössz ki nyertesen az összes nő versus férfi helyzetből. De biztosan csak nem tisztelem önmagam és a testemmel akarok törődést kicsikarni másokból, blablabla, a kurváig bezárólag tetszés szerint bármivel kiegészíthetjük ezt a gondolatmenetet.
- Most összezavartál – vallom be, miközben elgondolgatva tekergetem egy hajtincsem az ujjam köré. Ez hagyján, a gimiben még rágtam is a hajam, valami számomra is érthetetlen okból. – Lehet, hogy igazad van? Nem tudom, rémlik valami olyasmi is a feminizmusról, hogy attól, mert egy nő magabiztos a testében, és azt visel, amit akar, az még nem felszólítás és nem illik megszólni érte. Áh, hagyjuk, hülye vagyok ezekhez! Most még megúszod a vasvillát, amíg ki nem találok valami jobb indokot a használatára – legyintek aztán.
Lehetetlen nem észrevenni a (szerintem megjátszott) undort és szörnyülködést az arcán a porg és a köztem dúló szerelem láttán, de fogadok, hogy csak irigykedik, és már most megbánta, hogy nekem adta a nyereményét, ahelyett, hogy megtartotta volna.
- Ez az, add át magad a dühödnek! – dugom ki az arcom a vártnál kissé nehézkesebben a nagydarab porg mellett, hogy nyelvet tudjak rá ölteni, ma már sokadjára. Ez egy ilyen nap. – Hitvány tudásod nem vetekedhet a sötét oldal hatalmával! Vagy valami ehhez nagyon hasonló.
- Akkor mire vágynál? – kérdezek vissza célozgatós szemöldökvonogatással a szexbabás tiltakozására. Oké, megértem, ki akar egy strandmatraccal huncutkodni? – Persze, könnyen lehet, hogy itt felszedhetnél egy igazit, de ha mégsem sikerül, csak szólj, tudok egy telefonszámot. Kidumálunk neked valamennyi kedvezményt is.
Izgalmasabb, mint a makett, az biztos, bár Gregről van szó, szóval sose lehet tudni mit mi fölé preferál.
- Lego Halálcsillagod vagy Ezeréves Sólymod van? – kérdezem, természetesen mindennemű lelkes érdeklődés nélkül. Na jó, hazudok, azokat nagyon adnám; szívesen rájuk szánnám az indokolatlan mennyiségű időt, ami a kirakásukhoz szükséges. Hogy aztán valamelyik macska leverje a polcról és semmivé tegye minden próbálkozásomat. Szoktak valami olyat mondani az állattartásról, hogyha lelkes vagy, kutyát vegyél, ha pedig a kihívást is szereted, macskát. Igazabb szavakat sem hallottam még.
A verseny feltolja az adrenalin szintemet, ami kifejezetten ritka olyan esetekben, amikor nem érzem magam veszélyben, úgyhogy összevissza mekegek-makogok, úgy viselkedek, mint egy túlcukrozott gyerek és John Williams legendás alkotását is „tütütürürü”-re degradálom - amiért még biztosan a pokol egyik mélyebb bugyrába kerülök, de legalább ott garantáltan vadabb lesz a buli is -, de semmit nem bánok meg, mert istenien érzem magam.
Általában nem vagyok a „részvétel a fontos, a nyerés nem számít” híve, ha már megpróbálod, akkor szerintem igenis adj bele mindent, és küzdj a győzelemért, vagy menj haza, de most mégis úgy érzem, hogy már önmagában az élmény megérte.
- Naná, nehéz nem oda lenni érte, amikor ennyire jól áll! – vigyorgok a verseny után szélesen Gregre, hogy aztán a következő pillanatban oldalba lökjem a csípőmmel a csípőjét. Ami kicsit inkább a combját éri, mert nincs értékelhető magasságom, de ebben az esetben a szándék a fontos. – Máris lecseréled Leiát? Jó választás, de azért ezt nem hittem volna rólad – utalok az elhaladó Aaylára. Aztán én is utána fordulok, és egy halk, csalódott szisszenés hagyja el az ajkaimat. Szomorú látvány fogad a feneke környékén, legfőképp, mert nem találom a testrészt. Mintha csak a háta legyen nagyon hosszú. – Vedd úgy, hogy nem szóltam. Bár, a csápok még így is izgalmasak lehetnek – teszem hozzá az előbbiekhez.
Ez pont úgy hangzik, mint amit egy hentaiban mondanának, de esküszöm, most nem azokra a csápokra gondoltam.
- Rajongók által készített videókat a YouTube-on is nézhetünk – gyökerezik földbe a lábam, mert azt biztosan nem ülöm végig. Ha annyira vágyik ilyenekre, azt otthon sokkalta mozisabb körülmények között nézhetjük végig, kevésbé kényelmetlen nadrágokban. Ennek és a múlóban lévő adrenalinnak lehet a hatása, hogy én magam javaslom végül a tech részleget. – Egye-fene, essünk túl rajta!
Elindulok valamerre, ami vagy a jó irány, vagy nem, és szerencsém van, mert egy idő után egyre több droid cosplayes tagba meg űrhajó alakú drónokba futunk.
- Uh, ez azért menő ötlet – jegyzem meg egy felettünk elsuhanó Ezeréves Sólyomra.
Lassan elérjük a standokat, a bazi nagy űrhajó maketteket, a középen kialakított VR és geek szekciót, és ha eddig nem éreztem volna úgy, hogy egy élő és lélegző science fictionbe csöppentem, akkor most határozottan elfog az érzés. Élőnek és lélegzőnek persze nem mindent mondanék, elég sok a robot, egy BB8 majdnem átsuhan a lábamon, egy R2D2 megzavarodott és a mellettünk lévő falba veri újra és újra a fejét, de pont ez teszi annyira futurisztikussá és hihetővé az egészet.
Somolyogva pillantok fel Gregre. – Merre menjünk először, kapitány?

Nem mondom, hogy végleg, de egyelőre elengedem a feminizmus témáját, úgyse áll nekem jól, mert túl nyilvánvaló, hogy nem hiszek benne. Legalábbis a dolog ezen formájában nem.
Most hirtelen úgyis sokkal érdekesebbnek ígérkezik a világos vs sötét oldal témája.
- Mit takar a szürkelét? Szórhatsz villámokat az ujjaidból, cserébe nem kell padawanokat gyilkolászni? – kérdezek vissza némi kétkedő szarkazmussal. Hallottam már a fogalomról, de mivel a Star Wars-diétám szigorúan maradt a fénylő képernyők által átadott információknál (értsd, a tévénél és a laptopom monitorjánál), és mivel az étvágyam soha nem is nőtt tovább, nem érdekeltek kifejezetten a nyomtatott médiában megjelent kalandok, így a szürkékkel sem igazán találkoztam. – Vagy harcolhatsz a jó ügyért, de teheted ezt egy piros lézerkard lóbálása közben, csak hogy kimaxold a badass faktort?
Elégedetten felkuncogok a felháborodására. – Ha tudnád, mennyibe kerül egy kicsit igényesebb… éjszakai pillangó, nevezzük csak őket így, lehet megfontolnád a kezdeményt. De tudom, hogy nincs ilyenekre szükséged. Ezeknek a fürtöknek egy nő sem tud ellenállni – nyúlok fel, hogy kicsit összekócoljam az oly lazán tökéletesre rendezett – vagy legalábbis ennek a benyomását keltő – frizuráját. Lehet valami hajfétisem, ha végiggondolom, hogy minden férfibarátom haját piszkálni szoktam, de az is előfordulhat, hogy ritka szép hajszerkezetű ismerősökkel áldott meg az ég, hogy emlékeztessen rá, hogy mi mindentől fosztottam meg magam a hajfestékeknek hála.
- Képes voltál eladni, miután órákat kínlódtál vele? – méltatlankodok. Ráadásul egy Ezeréves Sólymot? Hát hülye ez a pasi? Milyen menő dekorációs tárgy lehetett volna már abból? Elképzelem, ahogy szombat esti kezdéssel hajnalba nyúlóan vacakol a sok kis szaros legóval, hogy aztán eladja. Értem én, hogy biznisz, és mégsem értek vele egyet. – Nincs. Az egyetlen, amire hajlandó lennék annyi pénzt kiadni, egy halálcsillag alakú macska mászóka. Vagy egy űrhajó formájú robotporszívó, de azt is csak azért, hogy nézhessem, ahogy a macskák azon utaznak – mosolyodok el, azt hiszem oly módon, amit nevezhetünk szeretetteljesnek. I-má-dom a dögeimet. Ha macskás öreg néniként halok meg, boldog életet tudhatok majd a hátam mögött. Csak kell valaki, akire aztán ráhagyhatom őket.
- Legalább már azt is tudom, hogy nem szereted a hentait – vonok vállat. Nem mintha vágytam volna erre az ismeretre, de most, hogy a birtokomban van, akár hasznát is vehetem. – Ez mindig jó pont. Sose tudom eldönteni a hangokból, hogy a női karakterek élvezik-e, vagy éppen megerőszakolják őket – rázom meg a fejem eltúlzott értetlenkedéssel.
Nem mintha élettelen geek lennék, aki masszívan rá van gerjedve a rajzolt japán pornóra (mintha komolyan lehetne venni bármit is, ahol japánul kiabálnak meg vinnyognak), de voltak durva bulik az életemben, a legszürreálisabb értelemben.
Nem tudom, miért vonzza ennyire, hogy egy kicsit nagyobb képernyőn és hangosabban nézzen popszámokra összevágott montázsokat, amikor ez tényleg otthonról is megvalósítható, ugyanakkor azt sem értem, miért gerjed ennyire a fizikára meg a technológiára, amikor ennél csak izgalmasabb hobbik vannak, úgyhogy nem is foglalkozok vele. Én nem fogok popcornt majszolgatva YouTube-ot nézni, hacsaknem filmekről van szó, és lehetőleg jó filmekről.
Így maradnak a droidok. Hurrá? Még nem tudom, de hajlandó vagyok adni egy esélyt a dolognak.
Be kell vallanom, az űrhajónak álcázott drón remek első benyomás. – Dettó. És ezt még egy átlagember is meg tudja csinálni. Talán. Csak műanyag alkatrészek kellenek az űrhajó formájához, meg valami cucc, amivel precízen rá tudod illeszteni. Ugye? – nézek kérdőn a nálam jóval okosabb kísérőmre. Már várom a magyarázatot a súly fontosságáról, meg a propeller (vagy mi) nem elfedéséről, esetleg valami képletnek a felvetését, amiről még sosem hallottam, mert a tankönyvemre fekve aludtam végig a fizika óráimat.
Abban úgy tűnik, egy rugóra jár az agyunk, hogy a VR a mi terepünk lesz.
- Ne is mondj többet – ragadom meg Greg karját ellentmondást nem tűrően. Klassz a kapitány szimulátor is, de az én ízlésemnek túl békés, és nem érzem benne a kihívást. A párbajhoz elkerített kör alakú kis pálya felé veszem az irányt. – Most legális keretek között foglak megverni – jelentem ki, ahogy odaérünk a VR-fénykardpárbajokat üzemeltető srácokhoz.
Az egyikőjük kétkedve néz rám, de szerintem a gyilkos pillantásom elveszi a kedvét a megjegyzésektől, mert gyorsan segíteni is kezd a szemüveg felvételében és a pozíciók beállításában. Ha nem akarjuk hosszabb időre kisajátítani a cuccot, és letudjuk egy körben az egészet, külön nem kell fizetni az élményért, mert a belépőjegy ezt is magába foglalja, ami szintén klassz. És ugyan logikusan végiggondolva tudom, hogy vélhetőleg el leszek verve, az arcosabb énem úgy véli, hogy nem is kell majd sok idő, amíg felülkerekedek Gregen.
Rohadt furcsa érzés egy darabig a szemüveg viselése. Nehéz, illetve amíg nem indítják el a programot, sötét is. A kezeinkbe mozgásérzékelőket nyomnak, és igazából készen is állunk. A program elindításra kerül, és a jobb kezemben hirtelen egy fénykard jelenik meg.
- Ez kurvajó – lehelem ámultan magam elé, és meglengetem a kardot, ami igazából nincs is, és mégis van. A hang is tökéletes, és baromi jó a mozgásérzékelő is, annyi erőt kell kifejtenem a karommal, mintha tényleg lenne valami súly a kezemben. És még személyre szabható is! – Stip-stop a piros kétoldalú kard! – jelentem ki Gregnek, noha nem Greget látom magam előtt, csak a körvonalait, és az ő saját lézerkardját.
Beállítom magamnak, amit beakarok, és készen állva fordulok felé.
- Nem akarok hencegni, de… de, igazából pont azt akarok. Készülj a vereségre, szürke-jedi! – Vagy mi. Nem tudom ezeket hogy nevezik. Felveszek valami harci pózt, amin valaki kívülről biztos szakad, és amint jelez a játék, és elindul a számláló, energikus támadásba kezdek.

Szemet forgatok. – Egy filozófus veszett el benned valahol a kütyümánia alatt. Vagy csak a kivételes midiklorián-sűrűséged tesz ilyen bölccsé? – mosolyodok el gonoszkodva. A „midiklorián” szó volt a Star Wars-fandom kriptonitja, és legádázabb ellensége, a szádra vétele felért egy mazochista felkiáltással, amellyel a halálodat kéred. Még jó, hogy Greg az elmondása szerint szürke, így talán elszámol tízig, és nem enged utat a dühének, ami minden bizonnyal lelkesen biztatná rá, hogy fojtson meg puszta kézzel.
- Látszik, hogy nem vagy macskatartó – legyintek a robotporszívós szavaira. És elég mémet sem látott a robotporszívókon fenségesen csücsülő szőrös királyok és királynőkről, akik azokon szelik át a nappalit, a nemes pózt némi irtó zavart arccal kiegészítve.
Kissé morcosan bököm oldalra, amikor enyhén ugyan, de leolt a drónos ötletelésem hallva. – Olyan ünneprontó tudsz lenni az amúgy so-so elviselhető jellemed mellé. – Első körben kedvest akartam mondani a „so-so” helyett, de az egyrészt tőlem lett volna váratlanul kedves, másrészt pedig ezek után meg sem érdemli. Különben is csak a fejébe szállna.
A VR tökéletes lehetőségnek tűnik, hogy jól seggbe rúgjam többet között ezért is, és ha ez nem lenne elég, meglepő módon lelkesít az elképzelés, hogyha virtuálisan is, de sith lehetek pár fénykardforgatás erejéig.
- Gondolom valami utcai bunyó – vonok vállat a kérdésre. – Te vagy a rendőr, nem én. Pardon, nyomozó.
Igazából még az életben nem volt rajta VR-szemüveg, talán ennek is egy intő jelnek kéne lennie, hogy vegyek vissza az arcomból, mert alaposan kifogok kapni (látva, hogy Greg szakavatott mozdulatokkal – és segítség nélkül – oldja meg a szerkezetbe bújást, míg én finoman szólva is értetlenkedek egy sort annak kapcsán, hogy mi hova megy), de a csakazértsem szellemiség mint mindig, most is erős. Az agyam azt súgja, hogy úgyis kifogok kapni? Fuck you és hold my beer, majd én megmutatom, hogy mennyire nincs igazad.
- Szeretnéd – forgatok szemet, noha a szemüveg alatt senki nem láthatja. Még hogy egy szürke fénykard veri a pirosat, persze. Ha lila lenne, azt mondom talán, de azt is csak Samuel L. Jackson miatt.
Nem egy hosszú harc a mienk, de büszkeséggel tölt el, hogy ez azért van, mert három perc jut egy körre, és nem azért, mert a baloldalamon jelzett életcsíkom mínuszba zuhanna. Várható volt, hogy Greg ügyesen védekezik majd az én „előbb támadj, utána gondolkodj” technikám ellen, és vagy hagyja, hogy ütést vigyek be, vagy szerencsém van, mert néha látom a mínuszpontokat felvillanni a levegőben. Ugyanakkor legalább annyiszor látom a saját életcsíkom csökkenését is, de mivel nem érzem az ütéseket (tekintve, hogy a levegőt püföljük), nem igazán tart vissza. Pláne, hogy aztán rám tör a nevetőgörcs, Greg ingjének szakadását hallva.
Mindenesetre döntetlenre jön ki az állás, mert az idő hamarabb telik le, semmint legyőztük volna egymást.
- Egyetértek – vigyorgok Gregre. Az adrenalin szintem az egekben, a sikerélmény még a döntetlen küzdelem ellenére is adott, és tetszik a félelem, amit az egyik kisegítő srác szemében látok, ahogy rám pillant. Kicsi a bors, de erős, szokták mondani.
A következő állomás, hogy összeszedjük Greg berendelt cuccait, és én is kiegészítem a Star Wars gyűjteményemet néhány droig plüssel, veszek Nicknek egy doboznyi Star Warsos sütit, hátha megihletődik tőle, illetve amikor Greg nem figyel, egy nem teljesen hivatalos Bébi Yoda pólóval is. A porg miatt már így is – jogosan – cukkol, nem akarom még azt is bevallani, hogy Bébi Yoda a legédesebb teremtmény, akit valaha is láttam – és igen, tudom, hogy ő hivatalosan „The Child”, nem pedig Bébi Yoda, de nekem az utóbbi megnevezés akkor is tetszik.
- Azt hiszed, a taxik városában majd metróra szállok? Nem mintha ne lenne nálam szokatlanabb látvány, ez itt New York – felelek, visszaemlékezve arra az alkalomra, amikor épp nem volt nálam a tárcám egy buli után, és metróznom kellett, a szerelvényt pedig egy csapat skóttal osztottam meg. Hogy honnan tudom, hogy skótok voltak? Kilt volt rajtuk, és az egyikük még dudált is.
- De azt megköszönném – bólintok azért a felajánlására, mert azért nem vagyok teljesen hülye. És kevésbé is fognak annak nézni, ha a hatalmas porgomat egy haver kocsijában szállítom haza, nem pedig taxiban.
Felszedjük a porgom, eljutunk a ruhatárig, és egy utolsó mosollyal nézünk körbe.
- Jöhetnénk jövőre is. Talán – adok hangot a véleményemnek, kilépve a stadion kapuján. – Akkor majd szerzünk neked egy inget, ami bírja is a gyűrődést. Vagy keresünk neked egy félmeztelen karaktert.
Ez egy jó nap volt, és még az sem zavar, hogy végül elfelejtettem Obi-Wan telefonszámot szerezni. Egye-fene; majd jövőre.