Igaz, hogy az elmúlt időszakban már sikerült nagyon sokat formálódnom és csiszolódni, de azért még voltak olyan helyzetek, amiket nem voltam képes tökéletesen kezelni. Ezzel történetesen én magam is tisztában voltam, még ha változtatni nem is feltétlenül voltam képes rajta. Azt legalább biztosan állíthattam, hogy dolgozom az ügyön, bár elég nevetséges lehet, hogy éppen a változások zökkentenek ki, mikor az egész életemre kiható változást éltem meg nem is annyira régen. Mégis, mindig elbizonytalanítottak, és kicsit visszarántottak a fejlődésem útján az efféle váratlan események. Ilyen volt például az is, hogy az eddigi önvédelmi oktatóm bejelentette, hogy gyermeket vár, és mostantól maga mögött hagyja egy időre a tanítást. Amennyire örültem neki, olyannyira meg is rettentem a gondolattól, hogy már nem lesz az életem része. Vajon önzőség, ha emiatt nehezteltem rá? Rossz ember lennék tőle? Magam sem tudtam eldönteni, de ígérték, hogy a kurzus folytatódik tovább, én pedig már egészen jól haladtam vele ahhoz, hogy ne adjam csak úgy fel. Így aztán, amikor ma beültem a kocsiba a ház előtt, acélos elhatározásom volt azzal kapcsolatban, hogy minden rendben lesz. Csak új ember, ennyi az egész, de ez nem szabhat gátat annak, hogy újabb ismereteket sajátítsak el. Szerettem volna, ha többé nem kell az áldozat szerepébe bújnom, és képes vagyok megvédeni saját magam. Nem akartam kiszolgáltatottá válni, védtelenné, akibe csak az nem rúg bele, aki nem akar. A központban mindent annak rendje és módja szerint csináltam, ahogyan máskor is. Bejelentkeztem a recepciónál, aztán megkaptam a szekrényemet, és már mehettem is átöltözni. A szokásos edzéshez használt holmimba bújtam bele, és újult erővel indultam meg a terem irányába, a palacknyi vizemmel felvértezve magam. Azért a feszültség továbbra sem múlt el nyom nélkül belőlem, de lélegeztem néhány mélyebbet, közben még a szemeimet is lehunytam, és kíváncsian vártam az új oktatót. Mindezzel már egészen jól meg is barátkoztam, amíg meg nem jelent egy férfi. Már kintről hallottam beszűrődni a hangját, úgyhogy mire átlépte a küszöböt, acélszürke tekintetem rátalált az alakjára, szinte egyből. Értetlenül pislogtam rá, még köszönni is elfelejtettem, ha esetleg ő megelőzött az üdvözléssel. Ha nem, akkor meg csak bámultam rá tovább, már-már kifejezéstelen arccal. Szerettem volna felvilágosítani, hogy ez egy nőknek szervezett óra, és rossz helyen jár, de mégsem nyitottam szóra az ajkaimat. Az egyértelmű elutasítás, és távolságtartás viszont ott volt a mozdulatban, ahogy összefontam magam előtt a két karomat. Óvatosabbá váltam, pedig igyekeztem ezt általában háttérbe szorítani, hiszen már nem voltam veszélyben többé. Legalábbis ebben reménykedtem. - Maga… férfi… - böktem ki végül esetlenül, de szinte egyből meg is bántam. Határtalanul ostobának éreztem magam, és valószínűleg az ő szemében is annak tűntem, de már nem tudtam visszaszívni. Gratulálok Maggie, remekül sikerült bemutatkoznod. Nagy taps járna nekem az alakításért valami kabaréban, az már egyszer biztos.
Jó ideig nem akartam elfogadni anno, hogy önvédelmet tartsak olyanok számára, akikkel vadállat hím erőszakoskodott. Azon oknál fogva, hogy nem tartom magam annak, márpedig amikor helyszínen vagy később kérdeztem ki női áldozatokat, egyértelműen lejött még számomra is, hogy velem nem fog dűlőre jutni, mert... férfi vagyok. Azzal meg nem tudok mit kezdeni, ha nem kapok válaszokat. Ő meg nem fog túllépni, megnyugodni. Néha viszont nem volt női kollega, akinek átadhattam volna ezt a feladatot. Nem mondanám, hogy az elején boldogultam, volt, hogy inkább más férfi kollégára bíztam a feladatot. Aztán Clara elrángatott az egyikre, legyek én a próbababa. Egy próbát megért címmel, elmentem és ott fogtam fel, hogy azért annyira nem is rossz dolog. Mert így még jobban szembe tudnak nézni azzal, hogy képesek kiállni magukért egy paraszttal szemben, aki remélem, nem én leszek. Mármint erőszakos barom. Úgy értve, hogy emlékeztetem rájuk. Így maradtam, később kaptam egy csoportot, és így elindultam ezen az úton is. Amiért szerettem menni, az az oldalam volt, ami követelte, hogy mindenkinek egyformán lehessen joga, bármihez is. Talán ez abból fakad, hogy nem szeretem, ha megfosztanak bármitől is, legyen az információ, cselekvés, vagy döntési jog. Mondom ezt pont én, aki olyan helyeken dolgozik, ahol ráadásul az előírás követeli meg, hogy a feljebbvaló parancsát bólogató kutyaként kell teljesíteni. Önellentmondás, ami én vagyok. A terem felé haladtam, mikor valaki megállított, merre is találja az öltözőt. Első alkalommal jött és úgy látni rajta az ősi félelmet, hogy ééén itt, mint férfi, ő meg nem kérdezi. Megtette és ezt egy kedves mosollyal viszonoztam, válasz közben. Figyeltem, ahogy elindul és zavarában bekanyarodik a másik irányba. - Másik jobbra! - Szólok még utána, aztán tovább haladok, hogy pár lépés után belépjek a terembe. Mivel edzőterem és nagyjából hat éves korom óta aikidozok, a zsigereimbe égett, hogy ilyenkor meg kell hajolni, a küszöbön, mielőtt még tovább lépnék. Röhögjön ki, aki akar, ugyanúgy meg fogom tenni. A megszokott oktatói helyre álltam, s körbe néztem. Az öltözetem lazának mondható, egy póló és egy vászonnadrág, nem katonai, az túl durva lenne ide, nem kívánok senkiben sem rossz emlékeket felidézni. Mielőtt még üdvözlésre nyitnám a számat, meghallok két szót, arra fordítom a tekintetem. - Valóban - bólintok egy mosollyal. Már mindenki erre figyel, így már nekikezdhetek az oktatásnak. - Bemutatkozom, Gregor Wallem vagyok, Gregnek lehet szólítani - kezdenek gyűlni, talán megszokott helyekre, majd megtudom, ha már többet leszünk együtt. - A rendőrségen vagyok nyomozó, a különleges egységnél - így megtalálnak majd, ha kapcsolatba akarnak velem lépni. - Az előző oktatójuk úgy látta, hogy már kellő előismerettel rendelkeznek, hogy egy új fejezetbe kezdjünk. És persze, hogy majd tudjon babázni - mosolyodom el szélesebben. Nekem elég a nővérem három utódja, rajongásom végtelen feléjük, s éppen elég ahhoz, hogy ne kívánjak többet az életembe. - Ez pedig nem más, mint hogy milyen az, amikor egy férfival állnak szemben, s azzal szemben kell megvédeniük magukat - körbenézek, s figyelem, mik a reakciók. Ez nekem is segítség. - Szerintem tegeződjünk, s megkérnélek benneteket arra, hogy mondjátok meg a neveteket. Bemutatkoznak, jegyzem a neveket, azok mindig mentek, s teszem hozzá az arcokat is. - Köszönöm - döntöm meg röviden magamat. - Bemelegítünk, azután jöhetnek a gyakorlatok. Ez nálam általában úgy 15 perc, hogy alig veszik észre, ennyi idő elment. Közben viszont úgy tartom, hogy fokozatosan eltűnjön a feszültség érzése belőlük, ami sejtem, annyira nem fog eltűnni teljesen, de csökkeni feltételezem, fog. Fogalmuk sincs, mennyire másként viselkedik az agyam, s hogy jó ideig kellett tanulnom ezt, mert a célra fókuszálok, a környezetem helyett. - Rendben. Álljunk körbe, középen hagyva helyet a bemutatásoknak. - Ha megteszik, belépek a körbe. Amelyik név először eszembe jut, máris keresem hozzá az arcot. - Maggie, kérlek, ideállnál elém? - Remélem, megteszi. - Megmutatnád, miket vettetek az előző órán? Nem én lépek oda hozzá, maradok ott, ahol vagyok, s hagyom, felvegye azt a távolságot, ami számára még a biztonságot jelenti. Kell idő, hogy megszokják, én leszek velük.
Eleve már az a tudat is zavart, hogy ennyire képes volt kizökkenteni egy egyszerű kis változás, aminek már nem is kellett volna ennyi idő után gondot okoznia. De az, hogy még totálisan hülyét is csináltam magamból, még inkább elvette a kedvem, pedig alapvetően mindig izgatottan vártam az órákat. Itt nem ismertek annyira sokan, csak sejthették, hogy mi történt velem. Valószínűleg hasonló cipőben jártunk, de ha kiléptem az épület kapuján, mindig próbáltam úgy tenni, mintha mindez nem lenne igaz. Mintha nem azért járnék ide, mert félnék valakitől, hanem pusztán ez lenne a számomra érdekes mozgásforma. - Helló, Greg! – üdvözöltük újdonsült tanárunkat, bár a zavarom miatt én továbbra is igyekeztem kerülni a tekintetét. Főleg onnantól kezdve, hogy kiderült, egy nyomozó lépett a körünkbe. Valahogy mióta szökevény voltam, hiába nem követtem el ezzel bűnt, mégis tartottam a rend őreitől. Erre most éppen egyhez készültem járni minden héten, úgyhogy az a kevés javulás, ami az elmúlt néhány percben bekövetkezett a lelkiállapotomban, most ismét a béka feneke alá süllyedt, úgy három méterrel. Valószínűleg határozottan a paranoia számlájára lehetett írni, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy miattam van itt. A nyomora bukkantak, a férjem keze elért eddig is, és talán már úton volt ide. Természetesen alig pár másodperc alatt el is vetettem az ötletet, és messzire száműztem magamtól a gondolatot, de már az is rossz jel volt, hogy ez egyáltalán eszembe jutott. Úgy tűnt – és ezt magamnak volt a legnehezebb bevallanom -, hogy még mindig nem tudtam teljes mértékben túllépni. Az volt a szerencsém, hogy odakint a való világban senki nem sejtette rólam, mert már nem ugyanaz a nő voltam. Akkor idebent mégis miért léptem hátra sok-sok lépést? - Maggie! – mutatkoztam be, amikor rám került a sor. Persze a hangomat nagyon idegennek és távolinak hallottam, mintha nem is én mondtam volna. Ettől függetlenül szerencsére már zsigerből jött az álnév, ha álmomból keltettek volna fel, akkor is ez lett volna az első, amit kibökök. Közben csináltam a gyakorlatokat, amiket Greg mondott, de inkább voltak automatikus mozdulatok, semmint tudatosak. Hiába próbáltam teljesen arra koncentrálni, amire kellett volna, még az átmozgatás végére sem voltam száz százalékban önmagam, de azért küzdöttem érte. - Én? – zökkentem ki a gondolataimból, amikor meghallottam a nevem. – Persze! – válaszoltam végül kissé megilletődötten, de nem akartam továbbra is ostobaságokat csinálni, úgyhogy megacéloztam magam és beléptem a körbe. – Nos, azt gyakoroltuk, hogy mit kell tenni akkor, ha hátulról támadnak meg minket. – válaszoltam meg a kérdést, mert ezt elég nehéz lett volna csak úgy egyedül bemutatnom. Majd maximum akkor tudtam volna tenni valamit, ha a gyakorlatnak megfelelően megközelít hátulról. – Átvettük, hogyan tudunk kiszabadulni a szorításból. – a múltkor egész jól ment, úgyhogy bíztam benne, ha valóban be kell mutatni, akkor menni fog. Egész jó erőnlétnek örvendtem az elmúlt hónapok kitartásának hála, de nyilván ez még csak egy része volt a dolognak.
Nem éppen az életvidámságtól zengett mindenki hangja, általában ez fogadott minden alkalommal. Ennyit már észrevettem. És őszinte vagyok magamhoz: nem igazán akarom ismerni az élettörténetüket. Koránsem azért, mert ne éreznék velük együtt. Éppen ezért! Hozzárendeltem az archoz Maggie nevét is, s mindenkinél bólintottam egy rövidet, személyes üdvözlésképpen. S egyben felmértem, mit is tudhatnak fizikailag. Ugyanez folytatódott a bemelegítés során. Általában vegyes a társaság, most sem volt másként. És éppen ez a jó, így lehet igazán tanulni egymástól. - Igen, Maggie - bólintok, mellőzve minden, "gyere ide" kézmozdulatot, ami, bevallom vagy sem, engem is irritál a gyakorlatoknál. Legszívesebben ott törtném el a kezét a vezetőnek, amikor edzésen ilyen mozdulatot tesz. Nem vagyok kutya, eddig még senki sem tudott se betörni, se idomítani. Figyelek a szavaira, bólintok a részleteknél, majd a szemeibe tekintek. - Veled szeretném megnézni, ha hátulról támadnak, miként véded ki - a háta mögé sétálok és megállok. - Mehet? Tudom, hogy akár erős is lehet kezdésnek, ahogy közelebb lépve a jobb vállát fogom meg. Megfoghatnám a felkarját is, az kezdetnek elég neheztített pálya általában, így a könnyebbiket választom, ezzel a sikerélményt növelve és ezzel önbizalmat növelve. Fúj. Ez úgy hangzik, mintha idomítanék! Inkább hessegetem ezt a hülye mondatot és csak megfogom a vállát. Ha ez megvan, akkor felteszem a kérdést, ami általában megszokott: - Mire érdemes ilyenkor figyelni? S várom, ki, mit mond, közben Maggire is tekintek, ő milyen választ ad, önreflexiióként
Egy kicsit még mindig zavarban voltam, de ezt annak a számlájára írtam, hogy új volt a szituáció, új volt az oktató, ráadásként még férfi is. Viszonylag könnyen alkalmazkodtam azért a változásokhoz, de voltak olyan esetek, amik ez alól kivételt képeztek. Ennek ellenére próbáltam laza maradni, és úgy viselkedni, ahogyan máskor is szoktam. Miért tűnt most mégis olyan nehéznek? Hiszen a pubban is mindig remekül elboldogulok a vendégekkel, erre most tessék! - Biztos? – kérdeztem a magam bizonytalanságával, mert semmi kedvem nem volt szerepelni. Ismertem ezeket az embereket nagyjából, akik itt voltak ma, hiszen máskor is velük együtt szoktam megjelenni az órán. Mégis, valahogy frusztrált, hogy éppen én adjak számot a tudásomról, mert ezt nem tudtam másképp nevezni. Ennek ellenére végül kurtán bólintottam, nem akartam megfutamodni egy egyszerű feladat elől, amit múlt órán sokszor elgyakoroltunk együtt is. - Hú, rendben! Azt hiszem, hogy készen állok! – bólintottam végül, és valóban hosszasan kifújtam a levegőt, mintha így próbálnám meg elűzni magamból a feszültséget. Nem működött olyan jól, mint szerettem volna, de legalább ennyit is megkíséreltem, miközben próbáltam felkészülni a hamarosan bekövetkező áltámadásra. Mivel a vállamra fogott rá, és nem a mellkasomnál szorított össze, így egyetlen mozdulattal fordultam ki előle, és céloztam a kezemmel a nyaka irányába, hogy ott üssek meg egy olyan pontot, amitől fulladozni kezdene éles helyzetben. Az elég időt biztosítana nekem arra, hogy elmeneküljek előle. Hálás voltam, amiért egyelőre csak úgy tűnt, hogy bemelegítésnek szánja a gyakorlatot, nem többnek. - Arra, hogy higgadtak maradjunk, és igyekezzünk abba az irányba mozdulni, amerről nem fogja meg a vállunkat a támadó. – próbálkoztam én is a válasszal, bár nem voltam teljesen biztos benne. Inkább csak tippeltem, meg nagyjából azt mondtam el, ahogyan ösztönből reagáltam volna erre. Régen talán összerezzentem volna, és leblokkolok egy ilyen ellenséges érintéstől, ám most volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne fagyjak le, és képes legyek valamit tenni a kiszolgáltatott helyzet bekövetkezése előtt. - Nem tudom, hogy mindent jól csináltam-e… - haraptam be zavartan a szám szélét, ahogy Gregre néztem. Ha valamit elrontottam, akkor meg úgyis kijavítja majd, és megmutatja a helyes mozdulatsort, hiszen pontosan ez volt a feladata, ezért voltunk itt. Elsajátítani azt, amit magunktól még nem tudtunk. Nyilván szerettem volna, ha dicséretet kapok, de abba sem fogok természetesen belehalni, ha közli, hogy mit rontottam el, és lassan átveszi velem a többiek előtt, hogy miként kellett volna ebből a helyzetből kievickélnem.
- Igen - mosolyodom el halványan, amivel inkább bíztatni akarom, s hogy valóban őt kértem. Türelem, a mozgatórugó, ilyenkor általában csak feltérképeztem, s azt, hogy ki hol tart. Úgy mindenféle szinten. - Rendben - bólintok, egy kicsit megdöntve magam, majd kezdem a legegyszerűbbel, vagyis inkább a legkönnyebbel. Ilyenkor bevetni a nehezebbet, nem a legcélszerűbb. Nyugodtan lenni és határozottnak, ez volt a legelső, amiket megtapasztaltam, hogy szükséges betartani. Volt a mozdulatban gyakorlás és nem rezzent, ahogy megérintettem. Haladás. Az ütés is a helyén volt, noha nem vitte be. Elengedem a vállát, majd hátrébb lépek. - Ez jó volt - majd újfent megdöntöm kicsit magam. Olyan megszokássá vált, amit nem veszek észre, csak teszek. Az elején is tetszett, mert egyfajta tiszteletet fejez ki a másik irányába. - Így van, adott esetben nagyon jó, és az is, ha éppen a támadási erőt lendítjük tovább. Ezt is meg fogjuk majd nézni. S bizonytalan, szüksége van megerősítésre. - Jó volt, Maggie, köszönöm - döntöm meg magam ismét, szavaim őszinték és elismerésről szólnak. - Lane, megmondanád, mi volt a következő, amit gyakoroltatok? - Fordulok egy alacsony, nagyon vékony nő felé. Lane még egyáltalán nem tartott ott, ahol Maggie. A kézgyűrögetéstől kezdve, a nem mer a szemembe nézni, a megrettenéstől, minden szerepelt, így a legkönnyebbet kértem tőle. S megkértem, vigye be. Sikerélményt akartam neki, olyan módon, hogy lássa az eredményét. Másodikra sikerült is neki, s láthatta, mit is tesz egy egyszerű rúgás. A nők valahogy elfelejtik, hogy a lábuk erősebb, mint a férfiaké, s erősebb, mint a karjuk. Megköszöntem neki is, s továbbiakat kértem, mutassák meg, mit tanultak. Azt is kértem, vigyék be a támadást, hogy lássák, mit is alkotnak eredményként. Végül az új anyagokhoz érkeztünk, amit ma veszünk és nagy részükkel már érintkezésbe léptem, hogy felmérjem, miként reagálnak egyáltalán rám. - Kérem, mindenki álljon párba. Joe, kérlek, most te leszel a párom - odalép hozzám, s én elé lépek, még kellő távolságra. - Szemből sem mindig egyszerű kivédeni a támadást. Legtöbbször derék, felkar, vagy nyak a támadási felület. Most jöjjön a felkar megfogása. Joe, megfognád a felkaromat, mind a kettőt? Nehéz dió, de végül megteszi, odalépve hozzám. - Ilyenekor több megoldás is lehet. Ha kintről befelé teszem - mutatom a karommal. - akár le is fejelhetem, ha van olyan magasságban, vagy egyszerűen csak mellkason ütöm tenyérrel. Mind a kettőt megmutatom, lassan, s csak finoman érek hozzá, a fejelésnél pedig még csak össze sem ér a fejünk. - Megpróbálod, Joe? Megteszi, s megköszönöm, visszaáll a párjához. - És most ti jöttök, próbáljátok egymással - elkezdik, s körbesétálok, figyelve őket. Maggie párja eléggé félénk. - Szabad? - Lépek hozzájuk. - Maggie, most én leszek a támadó és tedd, ahogy mutattam, és te pedig figyeld - tekintek Maggie párjára, majd vissza Maggiere. - Kezdhetjük?
Annak mindenesetre a szokatlan helyzet ellenére is örültem, hogy türelmesnek tűnt, és megvárta, hogy felkészüljek. Talán nem is lesz ez olyan rossz, talán kifejezetten jót fog tenni, hogy egy férfi mutatja meg, hogyan győzhetném le egy társát éles szituációban, ha megtámadnának. Azért reméltem, hogy soha többé nem kell majd megvédenem magam senkivel szemben sem, aki meg akarna ütni, de sohasem lehet tudni. Egy ekkora városban az utcán is bármikor megtörténhet a baj, noha Brooklynt már magam mögött hagytam a kertvárosért cserébe. Miután megcsináltam a gyakorlatot, továbbra is bizonytalannak éreztem magam, a dicséret viszont jól esett a lelkemnek. Ez megerősített abban, hogy legutóbb jól sajátítottam el azt, amit meg kellett tanulnom. - Köszönöm! – futólag még el is mosolyodtam, szerencsére én már eljutottam arra a szintre, hogy ne legyek teljesen pánikban, mint néhányan a többiek közül, csupán épp egy kicsit. Voltak gyenge pillanataim, inkább így fogalmaznék. A kedves szavak azonban növelték egy kicsit az önbizalmam, és pont erre volt most szükségem ahhoz, hogy továbbra is viszonylag lelkesen próbáljam meg elsajátítani az önvédelem alapjait. Közben visszasétáltam a helyemre, ahol korábban is álltam, és onnan néztem meg a következő bemutatót. Azért valahol mégiscsak megrázó volt nézni, ahogy megtámadnak egy nőt, pedig tudtam, hogy csak színjáték az egész. Vajon én is ennyire sebezhetőnek tűntem, amikor megütött? Sokszor fordult meg a fejemben, hogy vajon miért tette, de soha nem sikerült épkézláb magyarázatot találnom a tetteire. Kezdetben próbáltam mentegetni és magamat hibáztatni, de a végére olyan erős lett a túlélési ösztön bennem, hogy már ez sem érdekelt, nem éreztem rosszul magam egy pillanatig sem. Életem legjobb döntésének bizonyult a szökésem, különben mostanra már lehet, hogy halott lennék. Párba rendeződtem, amikor ez volt a feladat. Egy Hillary nevű nő mellé rendeződtem, mert már máskor is dolgoztunk együtt. Nagyjából hasonló testalkatúak voltunk, erőnlétben is egyeztünk, úgyhogy megfelelő választásnak tűnt már két órával korábban is. Azóta valahogy mindig összekeveredtünk. Figyelmesen néztem végig, hogy mit is kellene csinálnunk, és próbáltam megjegyezni a mozdulatsort. Amikor Greg mellénk ért, akkor éppen Hillary védte magát tőlem. Mindig kicsit furcsán éreztem, ha nekem kellett megszemélyesítenem a támadót, de igyekeztem ettől függetlenül úgy teljesíteni, hogy a fejlődésünket szolgálja. A koncentrálásból a mellettünk megszólaló hang zökkentett ki, mire odafordítottam a fejemet. - Öhm, oké! – biccentettem újra bátortalanul. Olyan érzésem volt ilyenkor, mintha felelnék az iskolában, és ha elrontok valamit, akkor rossz osztályzatot kapnék. Az pedig egyet jelentene a világ végével, de nem akartam megfutamodni a kihívás elől. – Igen, kezdhetjük! – szusszantam egyet hosszasan. Mivel tőlem nagyon távol állt az, hogy bárkit is lefejeljek – már csak a fájdalomtól való félelem is visszatartott -, így az ütéssel próbálkoztam védekezés gyanánt. – Így kell? – kérdeztem utána bizonytalanul.
Mostanában kezdem sejteni, miért is mondta a kollega, hogy jót fog tenni, ha önvédelmi oktatásokat tartok. Az érzelmek nem voltak a területeim és rohamléptekben sem fejlődtem benne. Szerintem a diákok sokkal hamarabb eljutottak edzés során A-ból B-be, mint hogy közelebb jussak az érzelmek felismeréséhez, vagy megértéséhez. Számomra olyan komplexitással bírtak, vagy olyan idegenek voltak inkább, hogy képtelen voltam felfogni, akár a jelzéseket is. Ami itt kapcsolódási ponttá vált, az az, hogy sosem tennék olyat, amit a másik nem akar. Jó, oké, mondom én, aki terepen van és védelmi szervben is dolgozik, de nem erre értem. Ha úgy veszem, kölcsönösen tanulunk egymástól. Halvány mosollyal pillantok rá, s biccentek a köszönömre. Maggie határozottan mozdul, s a lökés is jó. Hátrébb is lépek, így a karom kicsúszik Maggie karjai közül. - Látod? Ezzel leblokkolod a támadást, szabad utat kapsz a mellkas felé, és így már el tudod lökni - tekintek Hillaryre. - Igen, jó volt, Maggie. Ha így tartod közben a karod, még jobban el tudod lökni - behajlítom a könyököm, lefelé néz és úgy rugom ki, a levegőbe a tenyerem alsó részével adva az érkezési lökést. - Ha a karod be van hajlítva, de például nem így - vonom szinte magamhoz - mivel így nem tudsz annyi erőt kifejteni a másik felé. Így a legjobb - a megfelelő távolságra helyezem vissza, behajlítva. - Ezzel még több erőt viszel bele és még távolabb tudod magad tartani. Mint a tánc - teszem magam elé úgy, mint a balettozók, s mintha egy nagy farönköt tartanék magam előtt. - Ha ez a távolság érzet megvan, akkor azon belül a te térfeledről van szó. Oda ne engedj be senkit, háríts vagy lépj arrébb. Ezzel adsz magadnak szabad mozgást. Nézd - azzal ismét hozzá lépek és tartom a térfelet. - Így bárhogy elérhetlek, úgy, hogy te nem férsz hozzám. Ha viszont közel vagy hozzám, nekem már nem marad tér, hogy mozogjak - nem lépek közel hozzá, nehogy megijesszem, inkább csak behúzom a karom és mutatom, mennyire nem megy mozdulni. Kicsit groteszknek hat, de a valóságban is nagyjából így tudnék mozogni, ha ekkora helyem lenne. - Ilyenkor is lehet még cselekedni, de jobb, ha elkerüljük és van rá mód is, így is, úgy is. Megpróbáljátok? - Tekintek rájuk, majd kilépek és úgy figyelem őket.
Kicsit izgultam, hogy vajon jól fogom-e csinálni, a feladatot, amit kellett, de nem akartam megfutamodni előle. Egyrészt, egy éles helyzetben sem tenném meg reményeim szerint, hiszen pontosan ezért jártam ide, másrészt elég gyávának tűnnék, ha a többiek előtt nem lennék hajlandó megcsinálni. Már csak azért is, mert őket már ismertem valamelyest, legalábbis a többségük velem együtt járt az elmúlt hetek során, így nem voltak teljesen idegenek számomra. - Hogy? – kérdeztem rá, közben figyelmesen hallgattam a tippeket, amiket a másik tanítványnak mondott. Néztem is a helyes kartartást, és aztán megpróbáltam letükrözni a Greg által mutatott módon. Behajlítottam egy kicsit, aztán próbából löktem egyet előre csak úgy a levegőbe. – Így? – mutattam be újra, amikor visszakerültem a megfelelő távolságba. Azért nem mondom, hogy nem zökkentett ki valamelyest, amikor túl közel húzott, meg oda-vissza pakolt, de betudtam a tanulási folyamat részének, és nem futottam ki fejvesztve. Már amúgy is egész jól álltam azzal, ha mások megérintettek. Amúgy sem voltam annyira visszahúzódó típus, inkább csak bizonyos téren zárkózott, nem osztottam meg egykönnyen magamról semmit. - És ha az ellenfél gyorsabb, és nem tudok előle kitérni? Ha olyan erősen markol rá a karomra, és ránt magához, hogy nincs elég távolságra ahhoz, hogy erővel ellökjem? – érdeklődtem bizonytalanul, mert ez is megeshetett. Annak idején nem egyszer fordult velem elő hasonló helyzet, bár az is hozzátartozott a dologhoz, hogy a férjemet nem mertem megütni. Talán azért, mert én nem akartam fájdalmat okozni neki, ahogyan ő, vagy egész egyszerűen csak attól tartottam, hogy akkor kamatostul kapom vissza, és még nagyobb lesz a büntetés. Elég nehéz lenne megmondani, hogy mi állt a háttérben, valószínűleg alkalomtól függően ez is, meg az is. - De, ha lefognak, és kihasználja a közelséget, én pedig nem tudok előnyt kovácsolni belőle? Hiába nincs neki se tere… - erősködtem tovább, mert úgy éreztem, hogy simán elképzelhető, hogy ez bekövetkezzen. Nagyobb erő egy férfi részéről, és én hiába vagyok közel, és használhatnám ki, hogy ő sem nagyon tud mozdulni, attól még nem lennék elég erős egy támadáshoz. Talán nem is önvédelmet kellene egyébként tanulnom, hanem futni. A sok kérdésemet követően – igazán büszke voltam magamra, hogy kezdeményeztem és érdeklődtem – igyekeztem a párommal újra megcsinálni a feladatot, és több variációban is végig vinni a látott mozdulatsort. Csak az volt a baj, hogy Hillary meg én nagyjából egy súlycsoport voltunk, de ha nem kiegyenlített a küzdelem, akkor mégis mi történik? Fogalmam sem volt, azt hogyan kezelném, egyáltalán tudnám-e. Tudom én, hogy nem csak az erőn múlik, hanem a technika is sokat befolyásol, de lennék ennyire ügyes? Időnként kérdő pillantásokat küldtem Greg felé, hogy ha hibásan csinálnám, akkor kijavítson.
Figyelem, ahogy a karját és vállát tartja, s újfent kilöki a kezét. - Igen, így jó. - bólintok. - A válladat engedd lejjebb, úgy még több erőt tudsz a karodba vinni. A lökésnél meg nyugodtan vidd fel az erőt, a lökést egészen a talpadtól. Mintha attól tolnád el magad. Az egyik első dolog volt, hogy egyszerre figyeljek arra, ahogy hozzájuk érjek és egyszerre ne. Ezt aztán meg nem tudtam érteni. Hogy tudjunk úgy verekedni, ha nem érek senkihez és finomkodnom kell? Értem én valamennyire, elvégre nem rózsaszín gyöngyöket fűzögetek unalmamban, vannak időszakok, amikor nem csak szimplán felriadok éjszakánként. És néha ezek miatt is nehéz volt oktatni. Érteni, hol a határ. Olyankor inkább csak hagytam a dolgokat zajlani a maguk módján. Hallgatom a kérdést, ilyenkor általában sosem a másik szemeibe tekintek, hanem arra figyelek, amit mond. - Használd fel az általa indított erőt. Elsőre furcsának tűnik - most lenne jó, ha lenne egy segédem. És ehhez kell, csak nem innen. - Egy pillanat - tartom fel a kezem, majd kilépek a folyosóra. - Johanna, tudnál jönni egy kicsit? - Ki volt az az ökör, aki úgy gondolta, hogy majd a tanítványokat fogom így pakolgatni? Johanna pedig volt elég filigrán, hogy kellőképpen megfelelő segéd lehessen, ugyanakkor elég képzett, hogy bemutathassam, miként is lehet a felvetett kérdésre reagálni. És nő. - Johannát ismeritek - mutatom be, miután a recepciós pultra tette menet közben a flakont, amiből éppen ivott. - A kérdés az volt, hogy ha hirtelen és nagy erővel rántanak magukhoz, miként lehet kivédeni. Erre mondjuk van egy nagyon találó és hatékony módszer - Johanna a szavamba vág. - Rúgd tökön - erre muszáj elnevetnem magam. - Igen, ez a legjobb és leghatékonyabb. Ha mégsem sikerül, akkor használd fel az erejét. Leszek én a támadó - Johanna bólint, szőke fonata előre lendül. - Mindet bemutatjuk? - Kérdezi. - Hármat mindenképpen, azokat gyakorolhatjuk. - Rendben. Most szemben van, magamhoz rántom, ő pedig azonnal tolja fel a tenyere élét az államhoz, annyira, hogy hátra kell lépnem. Nem cicózik, az biztos. Ahogy hátralépek, máris teszi mögém a lábát és így hátraesek, ő pedig az ádámcsutkámra üt a tenyere élével, ami imitáló mozdulat, megáll a torkom felett. - Ezzel időt nyersz - gördülök oldalra s állok fel a lendülettel együtt. - Jöhet a második? - Igen - most háttal áll nekem, s úgy rántom magamhoz, s mivel a csuklójánál fogtam meg, megfordítja a fogást és a hátam mögé csavarja a kezem, úgy, hogy közben előre lendít. - Mindez csak az az erő, amit a támadó használt ellened. Használd fel. Megvan a testnek a saját működési elve, amit betart. Ha viszont már teljesen magához rántott, akkor sincs veszve semmi - Johanna elé állok, és úgy fogom meg, mintha magamhoz rántottam volna. Rátapos a lábamra, ami cipővel nem is nehéz, a mozdulatom önkéntes, egy pillanatra nem megy mozdulni, így a karját a nyakam mögé teszi és előre lendít. Egyet gurulva, állok fel. - Ezt lehet lábszár csonton rúgással is, ha magas sarkúban vagy, garantált a magas cé, ugyanúgy, mintha tökön rúgod. Ilyenkor nincs semmi udvariaskodás, hiszen nem tartotta tiszteletben az akaratodat. - Megérdemli, igen. - Köszönöm, Johanna. - döntöm meg magam felé, köszönetképpen, szintúgy tesz ő is, és egy viszláttal, el is tűnik. - Ezeket is gyakoroljuk és mára ennyi, új formának, elég is lesz. Maggie újfent kérdez és ugyanazt. Ez szokott így lenni. - Azt használja fel, hogy megrémül. Kellő gyakorlással már tudni fogja, mit tegyen, teljesen zsigerből jön. Ahogy látták, Johanna egy törékeny, alacsony hölgy, mégis, úgy dobált, mintha csak egy labda lennék. Ez a gyakorlás és a technikai ismeret. Majd arrébb lépek, helyet hagyva nekik. - Most elég azt gyakorolni egyelőre, amit legelőször néztünk meg. Aztán tudjuk nézni a többit is és mára több gyakorlás nem lesz. Körbe-körbe járok, figyelem mindenki mozdulatát, ahol szükséges, korrigálok, ahol helyesnek látom az adott mozdulatot, mozdulatsort, bólintok. - Rendben - állok középre. - Most már mindenki kellően begyakorolta a mozdulatsort. A kérdésem az, hogy az imént Johannával bemutatott három védés közül melyikkel szeretnének kezdeni? Tegyék fel a kezüket, akik az elsőt... a másodikat... a harmadikat szeretnék? Számolom a jelentkezéseket és ennek megfelelően kezdünk a következő és egyúttal az utolsó gyakorlatsorba. Szerintem belőlem nekik ennyi mára már bőven elég.
- És ha éles helyzetben nem jut eszembe, hogy hová és hogyan vigyem az erőt? – kérdeztem, amitől egy kicsit ugyan ostobának éreztem magam, de nem zavart. Azért voltam itt, hogy tanuljak tőle, és ha valami nem volt tiszta, akkor arra rákérdezzek. Én legalábbis így álltam hozzá ehhez a tanfolyamhoz, és szerettem volna minden lehetséges ismeretet maximálisan elsajátítani. Nem akartam többé áldozat lenni, senkivel szemben sem. Volt egy sanda gyanúm, hogy egyszer még kénytelen leszek Vele szembenézni, és akkor talán meg tudom majd védeni magam – vagy éppen pont leblokkolok a személyétől -, én erre játszottam. Nem igazán tudtam elképzelni, hogyan gondolja ezt, de figyeltem mindenre, és szerencsére még segítséget is kaptunk a bemutatáshoz. Johanna felé csak küldtem egy futó mosolyt, amikor bejött, és még egy biccentésre is futotta tőlem, mielőtt elhangzott volna Greg szájából is a korábbi kérdésem. Azért halkan a többiekkel együtt én is felkuncogtam az orrom alatt a nő javaslatára, de azt hiszem, hogy ehhez csak végső esetben folyamodtam volna. Sőt, igazából eszembe sem jutna elsőre, pedig sokszor adja magát. Nagyon figyeltem a technikát, mert szerettem volna majd a gyakorlásnál én is megfelelően csinálni. Persze abban korántsem voltam biztos, hogy egyáltalán sikerülne nekem is ilyen módon elgáncsolni egy támadás közben egy megtermett férfit, de biztosan megvolt ennek is a trükkje. Egyszerűen csak be kellett gyakorolnom, csak éppen nem szívesen okoztam volna kárt egy társamban, aki esetleg hozzám hasonlóan szintén egy sokáig megfélemlített nőként élte az életét. - Igen, ő már mindezt tudja, de mi lehet, hogy nem gyakoroltuk még annyit, hogy éles helyzetben is menjen, vagy egyáltalán legyen annyi lélekjelenlétünk. Én leginkább ettől félek… - vallottam be neki őszintén, ha esetleg közelebb jött. Kezdtem kicsit oldottabb lenni így a vége felé közeledve, de azért még mindig nem voltam teljesen felszabadult, mint esetleg máskor, ha nem kellett ilyesmit csinálnom. Közben a párommal igyekeztem megismételni azt, és úgy, ahogyan az előbb láttam. Nem sikerült elsőre a gáncsolás, pedig hozzám hasonlóan nő volt és könnyű, filigrán alkat. Másodjára azonban már jobban ment, és harmadszor – talán pont Greg segítségével – sikerült helyesen elvégeznem a mozdulatsort. Roppant büszkének éreztem magam, amikor a matracon landolt a hölgyemény, bár egyből fel is húztam onnan. Én az első opciónál emeltem fel a kezem, mert azt éreztem egyelőre számomra a leginkább kivitelezhetőnek. Igazából nem tudtam elképzelni sem azt, hogy valakit ennyire meglendítsek, sem azt, hogy a nyakánál ragadjam meg. Oké, nyilván ezt is el lehetett sajátítani, de úgy döntöttem, hogy egyelőre a legkönnyebbet szeretném tökéletesre, és majd később jöhetnek a nehezebb, kissé bonyolultabb technikák is, amikor már gyakorlottabb leszek. Bíztam benne, hogy egyszer ez is menni fog, és ha bajba kerülök, akkor megfelelően fogom tudni alkalmazni. Pontosan úgy, ahogyan azt az előbb bemutatták.
Volt pár kollegám, aki nem értette, miért kérdeznek ennyit ezeken az oktatásokon. A válaszaimnak sosem örültek. Azért vannak itt, mert tanulni jöttek. Kérdezés nélkül nincs válasz és úgy meg nincs tanulás. És ez az egész olyan, mint egy számítás: ha beleteszem az egyenletbe ezt az elemet, akkor is jó a megoldás? És mi van, ha ezt vagy ezt emelem be? Mi lesz a végeredmény? Ez éppen olyan körbejárás, mint amit én is teszek a tervező asztalnál. Erre viszont tudtam a választ. - Mit csinál, ha átszalad ön előtt egy pók az asztalon? Vagy átfut egy egér a konyhán? Vagy netán meglát egy kígyót? - Az ujjam elkezdek számolva sorolni válaszokat. - Reflexből agyonüti a pókot. Hozzávágja az egérhez azt, ami a keze ügyében van. Vagy, felugrik egy székre. Zsigeri reflexek, a túlélési ösztön is így működik. - Azzal, hogy itt van az oktatáson, gyakorol, a teste már tudja, hogy miként cselekedjen, s védje meg magát. Gyakorlással ezt még jobban el tudja érni, a hatásfokát mindenképpen tudja fejleszteni. A határozott és azonnali válaszra még nekem is megáll az arcmimikám egy pillanatra, aztán bólintok egyet. Azért az a tökön rúgás elég fájdalmas tud lenni, de őszintén egyetértek még a hangszínnel is, ahogy kimondja Johanna. - Ezért jó, ha eljön és gyakoroljuk, mint ahogy Johanna is tette és teszi - döntöm meg magam Margaret felé. - Önbizalmat és bejáratott technikát ad. Ezek az oktatások számomra olyanok, mintha azt mondanák, rutin programot lefuttatni. Csakhogy a rutinprogramban benne van az, hogy rutin. Itt még nem találkoztam két egyforma tényezővel, s érzelmi feldolgozó képességemet alaposan megdolgoztatja. Nem hiszem, hogy képes vagyok mindent felfogni, amit ők mutatnak, s nem is vagyok agyturkász. A testbeszédük mond többet, amikor hozzájuk érek, vagy közeledek hozzájuk. A zsigeri ösztönök, a túlélés lép életbe, s azokhoz értek. Megtanultam ezen keresztül értelmezni őket, s azóta jóval könnyebb az oktatás, noha minden alkalommal, magam is tanulok újat. Margaret sikerének örülök, az első helyes cselekedetsorozat megvan, s az eredménye is. Ez ad önbizalmat, hogy újfent neki lehessen kezdeni, gyakorolni. A legtöbben a legelsőre szavaznak, így bólintok. - Rendben, az elsőre érkezett több jelentkezés, azt vesszük. Még egyszer megmutatom. Tamara, kérlek - lépek hátrébb, helyet adva egy nálam jóval alacsonyabb hölgynek. - Az előbb is jól csináltad az ellökést. Ugyanazt tegyed, most felfelé. Menni fog. - hála az oktatói képzésnek, vannak csodaszavak, amiket betanultam. - Lassan fogjuk először csinálni, hogy mindeki lássa még egyszer. Mehet? Csak a bólintására s az igenre cselekszem. Hozzálépek, leblokkol, csak áll. Lenézek rá. - Nos, ilyenkor jön a tökön rúgás, de ha nem megy, elég ha odanyúl és jól belemarkol, s minden érzését beleadja - felelem nyugodtan, mire halk kuncogást hallani pár helyről. - Ne kímélje, egy szemét állat támadta meg, amihez semmi joga nincs. - Várok egy kicsit, közben hátralépek, helyet hagyva neki. - Még egyszer. Mehet? - Tekintek rá, s már tudom, nem hagyhatom, hogy ne tegye meg. Bólint, elég bátortalanul. Odalépek, s bár kicsit előbb indít a tenyerével, az állam eltalálja. - Most jön a lábkaszálás - megteszi, s bár nem esek el, eldőlök. - Ez jó! A technika megvan. Most már csak gyakorolnia kell - mosolygok biztatóan rá. - Köszönöm, Tamara - döntöm meg magam felé, mire visszamegy a helyére. - Mindenki látta? Ha nincs ezzel kapcsolatban kérdés, akkor mehet! Ezúttal is körbe-körbejárok, igazítom a mozdulatokat. Oldódott a hangulat, s jobban is teljesítenek. - Nagyszerűen megy, Maggie - figyeltem, ahogy mozdult, s láthatóan nagyon jól megy neki. Még hagytam, hogy jó párszor elgyakorolhassák. - És kész! Köszönöm! Levezetés következik. Nyújtás után, egy rövidebb, egyik lábról a másikra történő, levegőbe boxolással zárom az oktatást, majd a combajimhoz zárva tenyeremet, meghajolok feléjük. - Köszönöm, hogy eljöttek a mai órára, szép estét! Azért ilyenkor is elkezdek izgulni, de nem tudom, miért. De ez csak mostanában van így.
Kezdőlap
Jó ideig nem akartam elfogadni anno, hogy önvédelmet tartsak olyanok számára, akikkel vadállat hím erőszakoskodott. Azon oknál fogva, hogy nem tartom magam annak, márpedig amikor helyszínen vagy később kérdeztem ki női áldozatokat, egyértelműen lejött még számomra is, hogy velem nem fog dűlőre jutni, mert... férfi vagyok. Azzal meg nem tudok mit kezdeni, ha nem kapok válaszokat. Ő meg nem fog túllépni, megnyugodni. Néha viszont nem volt női kollega, akinek átadhattam volna ezt a feladatot. Nem mondanám, hogy az elején boldogultam, volt, hogy inkább más férfi kollégára bíztam a feladatot. 