Zachary & Adaline

Akadnak olyan tárgyak, amelyeket, ha nem találsz, akkor lábon hordod ki a szívinfarktust. Példának okáért erre, ugye, ott a telefonod. Nos, amennyiben pedig a fegyveres erők kötelékében dolgozol a jelvényed és a szolgálati fegyvered ugyanilyen kategóriába avanzsál. Teszem hozzá, elég gyorsan.

Szóval, miután hazaértem... Jobbnak láttam, ha a napokban történt dolgokat minél előbb elkezdem kitörölni az emlékezetemből. Persze, ez nem igazán ment varázsütésre, így csak lecsaptam a táskámat, és más elfoglaltság után néztem. Ez egészen addig tartozott a tökéletes döntések közé, amíg eszembe nem jutott, hogy a fontos dolgaimat nem pakoltam el a megfelelő helyekre. Ilyen az, ha az otthoni szabályok szerint, fegyver a lakásban tilos.
Ami nem igazán egy kellemes helyzet, ha a munkahelyi előírás pedig, hogy a pisztolynak és a jelvénynek mindig nálad kell lennie. Szóval, persze, végig túrod a kocsidat, remélve előkerül az elhagyott tárgy. A lakásom áttúrására, másnap reggel kerítettem sort. Segítek, hiába.
A konyhapulton doboltam az ujjaimmal, valami ihletet várva, hogy hol lehet az a kicseszett fegyver. Mindezt úgy, hogy olyan helyeken is kerestem, amikben még a logikát sem találtam. Mert, ugyan mit keresne egy Glock a hűtőben?
Nyugalom, nyugalom. Gondoljuk végig, hol jártam én tegnap és tegnap előtt. Nos, egyszer volt az iroda, aztán a kávézó, aztán a bokor. Ja, a bokorban még meg volt! Utána voltam itthon, és lerobbantam… Baszki! Az nem lehet. Légyszi, ne! Nem, nem! Tuti nem!  Csak van valami más megoldás! Az arcomat a kezeimbe temettem, a gondolatra, hogy nekem vissza kell mennem Zachary-hoz. Főleg a… az után. Francba, de nem vágom a címét! Mármint, miért jegyezném meg egy kalandom címét?
Lemondó sóhajjal mentem a telefonomért, tárcsázva egy kolléganőm számát. Hamar felkapta a telefont, és a csicsergő hangja, most minden volt, csak nem megnyugtató. Más választásom meg nagyon nem volt, hogy honnan kaparjam elő a srác címét. A telefonba azt hazudtam, nálam maradt a pulcsija, és bedobnám a postaládájába, ezért kell az infó.
- Hű, kislány! Te aztán belenyúltál a közepébe! Vágod, én elsőre meg sem mondanám a srácról, hogy 22! – erre kipattantak a szemeim, miközben az asztalon támaszkodtam. Aztán egy sóhajt hallok a vonal túloldaláról. – De miért van az, hogyha szívdöglesztő a faszi, akkor tuti sáros is?
- Mi, a fegyveres rablásra gondolsz? – ami, maradjunk annyiban elég elhanyagolhatónak tűnt a korához képest. Jézusom, az öcsém lehetne! Én meg lefeküdtem vele? Kétszer is?!
- Jaj, dehogy! Ő csak őrködött a jelentés szerint. Ezért úszta meg. Viszont, Észak-Dakotába küldték miatta. – álljunk meg egy kurva pillanatra! Mi van?! Úgy érzem, a rám zúduló infó tömegtől, feladja az agyam a szolgálatot. Megsürgetem a nőt, aki így is árasztja róla az adatokat, míg nekem csak egy rohadt lakcím kellett volna.
Nem sokkal később, újra Queensben találom magam, a másik kocsival, amit anyám használ. Hiába parkolok három utcával messzebb, nem merek kiszállni. A gyomrom görcsbe rándult, szívem szerint elbőgném magam. Na, ezt azonnal fejezd be! Ügynök vagy, az ég szerelmére! Meg lesz a fegyver, ledobbantasz, és elfelejted ezt az egészet. Kész. Ennyi.
A lakása felé sétálok, nem kellemes érzésekkel. Miközben végig abban bízom, valami megakadályoz a dolgomban. Nyilvánvalóan nem így történik, amikor egy ott lakó férfi előre enged egyenesen be a lépcsőházba. A földszinten toporgok, mint egy idióta, mert a lábaim nem akarnak indulni fel az elsőre. Jézusom, azt se tudom, mit mondjak. „Szia! Nem láttad véletlenül a fegyverem?”
Persze, még csak az kellene. Így is azt fogja hinni, hogy azt hiszem, hogy elvette. Tuti van rá más magyarázat. Például, kieshetett valahol, és nem vettük észre. Légyszi, legyen így! Kérlek!
Jó, de az ajtaja előtt sem szobrozhatok egész délelőtt. Mély levegő, dupla vagy semmi. Majd azzal a lendülettel megnyomtam a csengőt.

Zachary & Adaline

Tíz percig se mondom, hogy titkon abban reménykedek, nincs itthon. Na, meg valahogy abban is, ez az egész egy rossz álom. Mert ezt még poénnak sem lehetne felfogni. Aztán eszembe jut az, mekkora szarba keverhetem őt is, ha ez kiderül. Főleg, most, hogy már olyat is tudok róla, amit jobb lett volna tőle hallani. A gondolat, miszerint hiába mondom el az igazat és belső vizsgálat folyna ellenem, azt még kibírnám. Láttam már ilyet. Viszont, amennyiben magammal rántanám ebbe őt is… Nos, kettőnk közül nem én húznám a rövidebbet. Nem azért, mert összetartunk. A korruptakat mi is utáljuk, de neki az előélete problémás. Így, egy szerencsétlen helyzet miatt, olyat is húzhatnak a nyakába, amit nem kéne.
Oké, fejezzük be a rossz gondolatokat. Meg lesz a Glock, aztán itt sem vagyok, és remélem, minél előbb megtaláljuk. Bár, amíg az ajtója előtt várok, a percek inkább tűnnek óráknak. Én meg egyik lábamról állok a másikra, miközben a karjaimat dörzsölöm. Egyáltalán nincs hideg, még is úgy érzem, fázom. Na, vegyünk vissza a lendületből! Ennyire nem félhetek tőle. Az ajtót nézve a homlokomat ráncolom. Képtelen vagyok eldönteni, én most az idegességtől remegek vagy, mert tényleg félek?
Hallom a szöszmötölést az ajtó túlsó oldalán. Ilyen vékonyak itt a falak? Lehet, hálát kellene adnom, hogy nálunk maximum a gyerekzsivaj hallatszik át a szomszédból. Meredek lenne, ha a saját gondolataimat nem hallanám a szomszéd napi rutinja miatt. A kulcs zörgését hallom a zárban, az idegességem meg, egyre inkább fokozódik. Azért a látványra totál nem voltam felkészülve, így meglepetten pislogok egyet. Ha még nem vette észre mellé azt is, hogy megugrottam ijedtemben. Remélem, nem.
A figyelmemet nem igazán az ragadja meg, mely szerint nincs rajta felső. Hanem a kómás feje az, ami lesokkol. Meg mellé az is, nincs éppen a legjobb passzban. Megfogom a fejem lányos zavaromban. Ezzel párhuzamosan igyekszem megnyugtatni magam lelkiekben, hogy csak fáradt. Meg nem biztos, hogy jól van. Sőt! Na, gyorsan találjuk meg azt a kurva pisztolyt.
Ne akadj ki. Ada, ki ne akadj! Csak fáradt. Szóval, nyugi. Mély levegőt veszek, és igyekszem a legnormálisabb hangnemben beszélni vele. Pláne, így, hogy egyikünk sincs valami eszméletlenül jó hangulatban.
- Nem az miatt vagyok itt. – mondom, ahogy a nyakamat dörzsölöm az egyik kezemmel. – Azt hiszem itt hagytam nálad valamit, aminek mindenképpen meg kellene lennie. – sütöm le a szemeim. Igen, jól látja, szégyellem magam. – Igen, otthon mindent átnéztem miatta. – valahogy, ha tippelnem kellene… Morogva közölné, miért nem keresem az elhagyott dolgot a lakásomon. Ezért inkább előre válaszolok, míg igyekszem a lelkére hatni. Legalább annyira, hogy körül nézzek, aztán már itt sem vagyok.

Zachary & Adaline

Nagyon rosszul érzem magam a kialakult helyzet miatt. Rá férne egy kiadós alvás, mert elég betegen fest. Látszik is rajta, az ajtót is majdnem lefejelte. Arról nem is beszélve, hogy hiába beszélek neki, már annak örülhetek, ha felfogja, mi van.
- Aha, jó lenne, ha minél előbb túleshetnénk rajta. – egy esetleges belső vizsgálat elkerülése miatt is. Meg, mert sosem tudhatom, mikor rendel be a főnököm. Igen, még a kényszer szabadság ellenére is. Az megint csak egy fontos tényezőként játszik, hogy a számát sem tudom. Szóval, még azt sem mondhatom, visszajövök délután, de előtte felhívlak.
Nem igazán szeretném csuklóból az orrára kötni mit hagytam nála. Vagy csak egy esetleges kiabálást akarok elodázni? Tudja, a fene. Mindenesetre, ha egy karkötőről vagy zokniról lenne szó, inkább vennék másikat. Eszembe se jutna ilyenekért a lakására menni. Viszont, egy szolgálati fegyver teljesen más tészta. Nem az van ilyenkor, hogy bemész a fegyver boltba, veszel egy újat, aztán rámondod, hogy ezt használod szolgálatban. Ja, örülnék, ha ennyire könnyű lenne. Példának okáért, mert őt sem kéne, akkor most zavarnom.
Mindenesetre örülök, hogy beenged. Elsőnek a fogas körül nézek körbe, mert tudom, felakasztottam ide a táskámat. Aztán, ha jól emlékszem, valamit megnéztem a telefonomon, ez után vittem be a nappalijába. A kanapéra tettem le, szóval itt nézek körbe elsőnek. A legkevésbé sincs szerencsém, amikor felteszi azt a kérdést, amit nem igazán akartam hallani. Pontosabban, azt a kérdést, amit a leginkább szerettem volna elkerülni.
- A szolgálati fegyverem. – fogom meg a fejem, egy nyüszítés kíséretében. – Egy Glock 19-es. – ahogy ezt kimondom a borzongás fut végig rajtam. Ha erre nem ébred fel agyban, akkor semmire. Arról nem is beszélve, szerintem lekiabálja ezért a fejem. Teszem hozzá, jogosan. Körülnézek a kanapé körül, azokat a helyeket is beleértve, amik úgymond „eldugottnak” tűnnek. A fegyver sehol, én meg kezdek egyre idegesebb lenni. Jól van, nyugalom. Becsúszhatott valahova.
Nem telik bele pár perc, de már pólóban díszeleg. Csodálom, hogy nem dőlt vissza az ágyára. Mondjuk, ki tenne ilyet, ha valaki van nála? A kanapé támlájára támaszkodik, ami nem igazán lesz nagy segítség. Na, nem azért, mert annyira elvárnám tőle a segítséget. Viszont, ha ennyire le van lassulva, én meg éppen a kanapéját túrom fel, nekem is figyelnem kell, hogy ne vágjam orrba. Vagy fejen. Véletlenül, úgy, mint, amikor megijesztett az autómnál.  
- Megnézhetem ezek alatt is? – mutatok a párnákra a kanapén. Mármint, volt gyerekszobám, azért nem ugrok bele a heves kutatásba. Elvégre ez nem egy házkutatás, az ég szerelmére. Ha belemegy, akkor neki is állok. Csak, a legkevésbé szeretnék bunkónak tűnni. Bár, most már mindegy.

Zachary & Adaline

Csak feltételezéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy mit fog hozni ez a helyzet. Nos, nem sok jót. Ha jobban belegondolok, nem direkt, de ködösítettem előtte. Ezzel is időt nyerve magamnak, mert ez a bomba is hamarosan robban. Én meg jól teszem, ha előrukkolok valami ésszerűvel. Viszont, azt sose gondoltam, hogy a munkám ennyire az életem szerves részévé válik. Az ajtója előtt egyszerűen még ötletem sem volt, melyik irányból fogjak bele. Erre most ott tartok, miszerint tudat alatt direkt odáztam el egy balhét.
Éppen annyira volt időm, hogy visszarendezzem a kanapéját, a következő lépésemen agyalva. Mert a kanapén nem volt a fegyver. Apropó kanapé… Na, ezt most felejtsd el! A legkisebb problémád is nagyobb annál, mint egy túl jól sikerült estén gondolkodj.
- Munkahelyi előírás. – válaszolok tömören, de ez most nem fog segíteni. Inkább ez olaj lesz a tűzre, főleg, ha még kiderül, hogy utánanéztem. Oké! Mosom kezeimet, ott a munkatársam pletykássága volt a bökkenő.
- Biztos, csak kiesett valahol. – nem hazudtam, hiszen így gondolom. Viszont, a köcsög zsaru-gonosz zsaru mentalitása miatt, olyan lesz, mintha a falnak beszélnék. – Ja, és még négy év, aztán nyoma sem lesz. Nem, hogy a rendőrséget nem érdekli, még az FBI-t se mozgatja meg. – íme, az első jele annak, kezdek kiakadni. Nem gondolom végig, mit mondok. Különben is, nem mozgott jó körökben, senkinek nem jutott eszébe felsötétíteni őt? Mármint, ha priuszod van, az a rendszerben marad a bűnödtől függően. Ám, ha még azt is megúszod, és húsz év távlatából kotorják elő az aktádat, jó eséllyel nem érdeklődnek. Feltéve, ha tiszta maradsz addig. Amúgy sem értem mit rugózik ezen. Elmúlt. Eltelt hat év, de bevinni, nem vitték be az óta. Kész. Ennyi volt.
Rá pislogok, és eddig sikerült visszafognom magam. Persze, tényleg, nincs is jobb dolgom! A rohadt életbe! Ne szórakozzunk már! Bár, ahogy ránézek ösztönösen lépek hátra egyet. Rossz emlékek jutnak eszembe, az exemmel kapcsolatban. Egy kalap alá nem venném a két srácot, de ami berögzült az ellen, nincs mit tenni.
- Pont, azért akarom megtalálni, hogy ne rántsalak magammal, ha egy belső vizsgálatot kapok, mert nincs meg! – fonom karba a kezeimet. – Ha annyira azt hinném, amit te gondolsz… Szerinted lennék olyan hülye, hogy egyedül jöjjek ide védelem nélkül?! – remélem, ezzel tudok hatni a józan eszére. Nem hazudok, a francba is! Legyen meg az a tetves fegyver, és itt sem vagyok. A többi meg már nem az ő gondja.
Hisztérikusan elnevetem magam, amint felfogom, miről beszél. Az agyam megáll!
- Persze! Tényleg! – megfogom a fejem, mert egyre és egyre dühösebb vagyok. – Mert nincs jobb dolgom, miután falhoz vágott egy kibaszott bomba, hogy ilyenekkel szórakozzak! - nem árulok zsákbamacskát, ezt hallhatta a hírekben is. – Mert a rohadt remediációs tréningre való készülés mellett aztán még annyira érdekel, hogy mit gondol más! Nem szokásom ártatlanokat a semmiből magammal rántani a mélybe! Nem tudom, ki volt az a fasz, akivel te akkor találkoztál, de nincs közöm az egészhez! Meg akarom találni azt a kurva fegyvert és ennyi! – ekkor pedig érzem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon. Na, fasza. Még ez is! Elfordulok, és gyorsan letörlöm a könnyeim.
Kezdem unni az egész szarságot, hogy mindig minden az én nyakamba szakad, mert én vagyok a zsaru. Zsaru és zsaru között is akad bőséggel probléma. Arról nem is beszélve, egy barátnőm elkezdett cuccozni, és folyamat azon kattogok miért. Nem elég, hogy a robbantás után mindenki tojáshéjakon lépked előttünk, mert mi lesz, ha kiakadunk. Sosem panaszkodtam, ha a munkahelyemen fellépett valami nehézség, de elegem van. Nő vagyok, eleve hátránnyal indulok! Mindennek ellenére tudom mit vállaltam, sok emberen segítünk. Azért, mert volt egy köcsög, aki gyerekként nem a megfelelő módon kezelte az ügyét… Az nem az én saram!
- Kérlek, csak hadd keressem meg! – próbálok lehiggadni. Jó, ez tőlem is durva volt, de tényleg nem akarok neki ártani. – Kérlek! Megkeresem, legyen bármi a kimenetele, végeztem, elhúzok. A többi onnantól meg az én problémám. – így is lesz. Ha nincs meg, az egész ezzel járó procedúra az én nyakamba szakad. Neki ehhez nem lesz köze. Csak lássa már be, hogy nem ellene játszom!

Zachary & Adaline

Fogalmazzunk úgy, hogy a vérnyomásom már a plafont verdesi. A kanapé körül nincs ez a szar, és a vita sem segít perpillanat. Nem szeretném hibáztatni, látom, hogy nincsen jól. Viszont, a vitatkozás nem visz előre senkit sem. Az meg a másik, miért hiszi folyamatosan azt, miszerint rá akarok kenni valamit? Vagy hogy bűnözőnek tartom? Hiszen tiszta, vagy nem?
Ekkor férkőzik eszembe a gondolat… Lehet, hogy csak látszólag tiszta, attól még ugyan úgy benne lehet valamiben. Jó, ez nem az én dolgom.
- Mert máshol mindenhol megnéztem. – nézek rá, miközben azért fohászkodok, higgye már el, nem hazudok neki! Ám, a hideg fut végig rajtam a szavait hallva, és kezdem azt érezni, elszakad nálam a cérna.
- Honnan szedsz ekkora faszságot?! Egy rohadt szóval nem mondtam ilyet! – pislogok rá. Még csak nem is éreztettem vele. A bokorban való találkozásunk óta, még gondolni sem gondoltam ilyenre. Különben is, miért érdekli őt, én mit gondolok róla?
Nagyon utálom ezt a fajta mentalitást, hogy a zsaru az csak egy szemét dög lehet, akinek a legfontosabb célja, mások életének megnyomorítása. Üvölteni lenne kedvem, mondván ne legyen már ennyire gyerekes. Bár, az sem segít a jelenlegi helyzetünkön.
Egyet léptem hátra, azt sem kifejezetten miatta. Hiszen tudom, ő és az exem az nem ugyanaz a kategória, de akkor, amit abban a pillanatban a szemében láttam… Tényleg megijedtem, de csak átmenetileg. Közelebb jön hozzám, és megacélozom magam. Nem félek tőle. Ő nem az exem. Szóval, nem mozdulok, remélve, belátja ez nem miatta van.
Hülyeség lenne ilyen reményekben ringatnom magam, mert a szemében én még mindig csak a rossz zsaru vagyok. Ha olyan rossz lennék, mint amennyire hiszi, már rég alátettem volna. Viszont, nem tettem meg!
Így is túl sokat mondtam el neki azzal, hogy kiakadtam, a hátrálásom miatt meg a legkevésbé sem akarok neki magyarázkodni. Az, hogy mi történt pár évvel ezelőtt, az nem az ő dolga. Téma lezárva.
Akkor lepődök meg legjobban, amikor megölel. Jó érzés, ezt aláírom, de ahogy leesik neki mit művel, elhátrál. Talán, mondhatom azt nála ez a szokásos?
- Mondtam már, hogy biztos csak kiesett! – fonom karba a kezeimet. – Egy szóval se mondtam, hogy elvetted! Nem is gondoltam ilyenre! – mérgelődök.
Persze, mert két-három nap elteltével aztán már új pasi után nézek. Ne legyen már ennyire hülye! Más dolgaim is vannak, mint jobbra-balra kefélni ismeretlen srácokkal. Megforgatom a szemeimet. A reakciója nem lep meg, csak a fejemet fogom, miszerint most ezzel előrébb vagyunk? Mert nem hiszem. El is káromkodja magát, amihez nekem is most már ingerem van. Aztán mire feleszmélek már leguggol, kicsit közelebb lépek mit csinál. Egyszerre esik le nagy kő a szívemről, és egyszerre fog el a szorongás újból. Nem fog lelőni, ez tiszta. Ugyanakkor, ez még inkább csak olaj arra a rohadt tűzre. Ami alapból nem is zavarna, ha nem tudnám, most teljes mértékben igaza van.
A szégyen miatt csak állok ott, kezdem azt érezni, hogy forog velem a világ, de még tartom magam. Érdeklődve nézek rá, mit csinál. Eszem ágában sincs odamenni, majd kivenni a kezéből. Bízok benne annyira, hogy visszaadja. Elég rutinosan szedi szét a fegyvert, ami kicsit meglep, tekintve, hogy ennyire ki van akadva miatta. Na, jó, ez itt végül is, Amerika és nem nagyon kéne meglepnie ennek. Akkor veszem el tőle, amikor odaadja. A tárat a zsebembe csúsztatom, a fegyvert pedig a táskámba rakom.
Nem hátrálok el, még úgy sem, alig van közöttünk hely. Inkább csak felfelé nézek rá, várva ezek után mi történik. Furcsállom, ahogy azt mondja még egyszer. Megrázom a fejem, elhessegetve olyan gondolatokat, mint legyen a pár nappal ezelőtt történteknek folytatása. Helyette szépen rendet rakok, ahogy erre kér. Miután végeztem, tudtam mennem kellene. Erre mit csinálok, én totál idióta?
- Nézd… - állok meg a konyha küszöbén. – Csak bocsánatot akarok kérni, meg, hogy köszönöm. – mondom mindezt, miközben a zsebembe csúsztatom a kezeimet. Aztán kifordulok, elindulva az ajtója felé, ha nem fog vissza, valahogy. Így is azt ígértem, amint megtaláljuk lelépek. Mivel rosszul van ez meg pláne indokolt. Ha csak nem azt szeretné, hogy egy zsaru anyáskodjon felette míg jobban nem lesz. Szerintem maximum, akkor kérne meg ilyenre, amikor majd piros hó esik.