Persze, hogy Ulisses előbb tudott erről az egészről, mint a húgom. Persze, hogy mondjuk nem órákkal, de hetekkel előbb. A lelkére kötöttem, hogy ne mondja el senkinek, mert szeretném én, személyesen átadni a hírt, legalábbis azoknak, akik fontosak – és a húgom kimondottan ez a kategória. Ugyanakkor, amíg ez egy fair kérés volt, hozzávetőlegesen hat órával azutánig, hogy ezt megkértem tőle, az első hét után már inkább cinkos társam lett, mint szövetségesem. Aztán volt egy pont – tegnap este – mikor az erkélyén dohányozott, én pedig ittam a borát, és a létező legkegyetlenebbül rákérdezett, hogy pontosan miért titkolom a családom előtt, hogy eljegyeztem Prima Parsons-t, az a mocsok, az a rohadék, miközben úgy vigyorgott, mint amikor ócska horrofilmeket szokott nézni, kimondatta velem. Kimondatta velem, hogy pontosan attól tartok, ami végsősoron meg is történt.
Kéztördelve állok a lakásomban – mióta is lakok itt? Négy hónapja? A válás és költözés után tulajdonképpen arra sem volt időm, hogy tisztességgel kipakoljam a dobozaimat, és hát inkább hasonlít egy raktárra a hely, mint akármi másra. Van egy ágy – vetetlen – az egyik szobában, van egy szoba, ami teljesen üres, egy másik, amit ki kéne festeni, egy íróasztal, amit a nappaliból át kéne vinni valamelyik másik szobába, de akkor min tartanám a laptopomat? A nappaliban egy tisztességes, vadonatúj kanapé – kimondottan kényelmes bármire is. Konyha: evőeszközök, tányérok vagy tálak még csak elméletileg vannak meg, és pár lejárt mirelit szemetet leszámítva mindenféle tápláláék nélkül. A konyha és a nappali között egy ebédlő asztal, ami első blikkre teljesen jól szituált megjelenést kölcsönöz a lakásnak, addig legalábbis, amíg meg nem pillantod közvetlenül mellette az íróasztalt. Hát, szóval ordít a helyről, hogy egy olyan alak lakja, akinek valószínűleg előbb rendet kéne raknia maga körül, mielőtt élethosszig szóló elhatározásokat hoz. Valószínűleg máshová kellett volna meghívnom vacsorázni Stellát, de ezen a ponton már csak arra számítok, hogy nagyobb jelenetet rendez, mint a férje, szóval egyszerűbb ezt a négy fal között rendezni.
Elrámoltam a nappalit (jobbára), odébbtoltam az íróasztalomat (és tudtam, hogy nem maradhat ott, ahová került, és tudtam, hogy még hetek munkája lesz, mire valóban átkerül akárhová máshová), az asszisztensemtől kapott éttermek kínálatát átböngésztem (legfeljebb két órát vett el az életemből, és mire a feléhez értem, már éreztem, hogy megőrültem), majd homlok vakargatva felhívtam vagy hetet, mire találtam egyet, aki hajlandó házhoz szállítani. A bor behűtve. A felkészülős whisky elém rakva. És most kezdődhet a verseny: a húgom ér ide előbb, vagy az a futár, aki azt mondta, fél órán belül kiszállítják a rendelést – egy órával ezelőtt.

Belekortyoltam a whiskybe, és csak arra tudtam gondolni, hogy aki nem egy két lábon járó midlife krízisnek tart, akkor annak csak a poszt-life krízis juthat rólam az eszébe. Utoljára ilyen feszülten Adel ügyvédjére várakoztam a bíróság előtt, mert be akartam verni a képét. (Amit nem tettem meg, és most már nagyon bánom, fene essen bele, örökké bánni fogom!)
Abban nem kételkedem egyetlen percre sem, hogy szeretem Prima-t, és hogy pillanatnyilag semmi nála fontosabb nincs az életemben, de az a helyzet, hogy azt is tudom, hogy más szemszögéből nézve csak nála fontosabb dolgokkal kéne foglalkoznom. Azt hiszem, ezért van szükségem a húgomra, mert ha valaki, akkor ő az, aki kimondja azokat a gondolatokat, amik már nekem is eszembe jutottak, csak ha magammal kell vitatkoznom róluk, akkor azzal nem jutok sehova. Néha szükségem van arra, hogy valamilyen nő a képembe olvassa a tévedéseimet. Adel egy ponton túl nem volt erre alkalmas, túl érzékennyé lett a Polignac-hiba-mérő-műszere, Prima még nem alkalmas rá (egyem a lelkét), na meg amúgy is saját maga ellen kellene érvelnie, olyat meg ki a fene csínál szívesen, a húgom viszont… Nos, ő az a fajta nő, aki megragad minden alkalmat, hogy idiótának nevezzen, pláne, ha idióta módjára viselkedek, és neked mondom, barátom, nagyon jól tudom, hogy mostanában úgy viselkedek. Csak, nézd, ha ezt mástól visszahallom, már hogy egy idióta lennék, akkor egyszerűbb védekezésbe fogjak, hogy aztán elmagyarázzam, hogy miért hihetetlenül logikus és az egyetlen megléphető lépés ez a házasság.
Vagy, tudja a fene, miért kell feltétlenül logikus legyen?
Miért nem elég, hogy egyszerűen ehhez van kedvem?
Jobban, mint hogy rendet rakjak az életemben, vagy bassza meg, legalább ebben a házban.
Ó, látod, most, hogy ebben így megegyeztem magammal, mi szükségem is van Stellára?

Sóhajtottam, ittam egy kortyot a whiskyből, és mikor visszaraktam magam elé a poharat, akkor tépte fel az ajtót Stella. Sóhajtottam, bárhol felismerem a lépteit, bár ez a vehemencia most épp egy kicsit karakteridegen.
- Hát, neked is szervusz – mosolyogtam rá, csak úgy, tovább ülve a kanapémon. Egyébként tényleg szép kanapé volt, egy másik világban, azt hiszem, ennél hosszabban is beszélnék róla, de most az alkalom valahogy sehogy sem olyan, hogy… - Gondoltam, megkérdezem, milyen utad volt ideáig, de most már látom, hogy felesleges – vagy hát szabadkozhattam is volna, hogy nem akartam ráijeszteni, de akárhányszor újragondoltam a helyzetet, arra jutottam, hogy lényegében semmi olyat nem csináltam, amitől valóban meg kellett volna ijednie. Az emberek lépten-nyomon vacsorázni járnak a rokonaikhoz, a fenébe is, csak próbálok úgy csinálni, mintha egy rendes család lennénk, az isten verje meg! – Ez… ez lesz a vacsora. – Sóhajtottam fel a csengő hallatán, és rendben, pár másodpercig lehet, hogy reménykedtem benne, hogy majd ő feláll, és átveszi, nem tudom, miért reménykedtem ilyesmiben, az igazság talán az, hogy rettenetesen lusta voltam. – Bocsáss meg egy percre – mondtam, ahogy feltápászkodtam, aztán kis idő múlva visszatértem két ételhordós műanyag dobozzal. – Rettenetesen unom az embereket, őszintén megvallva frászt kapok a gondolatától is, hogy közöttük üljek ma este, szóval remélem, nem bánod, hogy így eszünk. – Profi hazudozó vagyok, ha arról van szó. – Nyílt valami olasz étterem Chelsea-ben, valamelyik gyakornokom írt róluk kritikát, és hát, úgy látszik, elég meggyőzőre sikerült a cikke. – Még ha nem is értem, hogy miért léteznek a világon ételkritikusok.