Ha az emberek ránéznek Raymondra, ha megtudják, mit csinál, hogy milyen priusza van, hogy milyen emberekkel veszi körbe magát... Nem, minek menjünk ilyen messzire? A legtöbbeknek elég ránézni, és máris megpróbálnak átsietni az utca másik oldalán lévő járdára, mintha attól félnének, hogy behúzza őket a sikátorba és kirabolja, csak úgy, heccből. New York talán elfogadóbb hely, mint a legtöbb, lévén előbb futsz össze színesbőrűvel, mint fehérrel a legtöbb környéken, ettől függetlenül aki úgy néz ki, mintha a hoodból szökött volna, azzal úgy is fognak bánni. Ray pedig úgy néz ki.
Volt egy időszaka, mikor megpróbálta tagadni mindezt, amikor arról álmodozott, hogy majd sikeres rendező lehet belőle, aki megismerteti a nagyképernyőt a rossz szomszédságok más oldalával. Mindig közel állt hozzá Ice Cube The Predator című albuma, ami az LA-i zavargások után, azt érintően adatott ki. Ice Cube saját bevallása szerint tudta, hogy az emberek elvárják majd tőle, nevezze meg a zavargásokat, a saját álláspontját, de azt is meg akarta mutatni, hogy az ilyen helyeken se minden rossz és felhős. Vannak jó napok. Egyszerűen történnek nagyon, nagyon szar dolgok is.
A börtönbe kerülése után nem csak a talajt rántották ki a talpa alól, de mintha az egész univerzuma megszűnt volna létezni arra a pár évre. Vannak dolgok, amiket menthetetlenül felszedett: mindig is óvatos volt, inkább meghúzta magát, de már egyáltalán nem gondolkodik azon, ha túl sok figyelmet kap kéretlenül, akkor vissza is vágjon. Ettől úgy tűnhet, hogy forrófejű, pedig inkább az ösztön szól belőle, nem az indulat.
A vallás furcsa helyet foglal el az életében; nagyon vallásos baptista családban nőtt fel, akik nem csak ünnepnapokon jártak misére, hanem sokszor hetente többször is. Mindennek ellenére még mindig jár templomba, és maga sem tudja, mennyire hisz benne, hisz abban, hogy ez az egész Isten akarata.
Eléggé megsavanyodott, pesszimista világképe alakult ki, nehezen bízik meg ismeretlenekben, és főleg olyanokban, akik nem olyanok, mint akik között felnőtt. Néha olyanokat is kimond, amiket nem gondol komolyan, és rögtön megbánja, de visszaszívni nem fogja, ahhoz túl nagy a büszkesége. Alapvetően eléggé jól kiismeri saját és mások érzéseit, mélyebb és gazdagabb belső világa van, mint ahogy tűnik első pillantásra, de ezzel nyilvánvaló okokból nem kérkedik, sőt. Sokszor külön igyekszik kifejezetten szenvtelennek és butának tűnni. Általában jobban jár ezzel. Igyekszik nem jártatni a száját, tudja, hol a helye a táplálékláncban. Szeret élni, úgyhogy nagyjából bármire képes lenne a megfelelő körülmények között a túlélés érdekében. Ennél erősebben csak a családja védelme iránt érez; mindig is felelősségének érezte gondoskodni róluk, mióta pedig apa lett, egészen pontosan tudja, hogy bármit megtenne a lányáért. Néha mégis inkább úgy tűnik, hogy csak ront a helyzeten.


(Némi káromkodással fűszerezve, +16-os jelzés kéretik ide. Trigger warning: nemi erőszak referencia.)

Mindenki ártatlannak tekintendő, míg bűnössége minden kétséget kizárólag be nem bizonyosodik, és bűnösségét egy jogszerű tárgyaláson az ítélőszék ki nem mondja.
Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a szart, de biztosan nem egy fekete. Jogállamiság van, azt mondják. Hogy mindenki egyenlő a törvény előtt, és ugyanazok a privilégiumok illetik meg, mint bárki mást. A nagy faszt.
Ha valakit kirabolnak, és véletlenül a környéken jártál, a zsaruk pedig meglátnak, elkapnak. Ha jobb kocsit vezetsz, mint amit szerintük megérdemelsz, igazoltatnak. Ha meg mered kérdezni, miért, kirángatnak a vezetőülésről és a földre tepernek, mondván, nem működtél együtt. Ha elő akarod venni a jogosítványod, hogy igazold magad, ahogy ők is kérték – lelőnek. Mert szerintük úgy tűnt, fegyvered van.
Ha elkaptak, nem keresnek már mást. Biztosak benne, hogy te voltál, csak azért, mert beleillesz a képbe.

Az Apa
– Elbaszott egy világ ez – mondogatta az apám az albérlet viaszos terítővel fedett konyhaasztalánál ücsörögve, ahogy megette azt a sajtos makarónit, amit anya nekem hagyott otthon, mielőtt dolgozni ment volna. – Nem feketének való. Érted?
Nem értettem. Vissza akartam menni tévézni, de tudtam, hogy nem lehet, mert a fater csak ritkán jött haza, és ilyenkor ott kellett lennünk vele. Anya szerint azért, mert ezzel meg kell tisztelnem, a Nana szerint meg azért, nehogy ellopjon valamit. Sose jöttem rá, mit tudott volna elvinni, de a nagyi mesélte, hogy egyszer betörtek hozzá és mivel nem találtak értéket, ezért elvitték a járókeretét és felszedték a padlót a nappaliban, szóval szó szerint a talajt a lábunk alól is.
A fater általában elég szarul festett, drogozott, ezt már akkor is tudtam, bár hogy ez pontosan mit jelentett, azt nem. Csak annyit tudtam, hogy néha nagyon mérges lett, anya meg sírt, de akkor valamiért még jobban sírt, ha az apám elköltözött.
Sokáig azt hittem, a szerelem már csak ilyen fura. Nana viszont hangosan felhördült, mikor megkérdeztem, hogy vajon apa is szereti-e annyira anyát, mint fordítva. – Megbolondította azt a szegény lányt! Ez történt. Nem szeretet az – legyintett, kezében a tűvel, amit próbált befűzni a varrógépbe, hogy megjavítsa a szétfoszlott zoknimat. Már három lyuk is volt benne. – Ha szeretsz valakit, annak nem okozol direkt fájdalmat, Ray. Jegyezd meg jól! Ha valaha úgy viselkedsz majd egy lánnyal, mint az a senkiházi tyúkszareszű apád, a Bibliával verem el a fekete segged! Na, és most edd meg azt a szendvicset.


A fater hozott nekünk néha dolgokat. Főleg nekem meg Floydnak; a bátyánk, Dwayne, soha nem fogadott el tőle semmit, úgyhogy egy idő után egyszerűen nem beszéltek egymással. Ő hat évvel volt idősebb nálam, kilenccel Floydnál, és tizenhat évesen ott hagyta a középiskolát, hogy elmenjen szakmát tanulni. Sokat dolgozott, mire reggel felkeltünk, ő már nem volt ott, aztán mikor délután visszaértünk, már aludt. Néha hallottam éjszakánként járkálni a lakásban, vagy beszélni anyával. Sokszor csak a tévé előtt kaptam el, ahogy kapcsolgat az adások között, aztán rám szól, hogy menjek vissza aludni. Ezen mindig megsértődtem, és egyszer hozzá vágtam a cipőmet is. Nem tudom, miért.
Egy iPod volt az utolsó dolog, amit apától kaptam. Tavaly jött ki, és soha nem gondoltam, hogy megengedhetném magamnak; féltett kincsként őriztem, és mindig magamnál tartottam. Ha nem hallgattam, akkor a zsebembe dugtam.
Mikor 2002 október végén az öcsém általános iskolájával szemközti lépcsőn ültem, míg vártam rá, épp a fülemben volt. A számok között váltogattam; nem hallottam, hogy valakik közelednek, csak mikor már megpillantottam a sportcsukákat előttem az aszfalton.
– Mizu öcsi? – vigyorgott rám az egyikük. Travis volt a neve, azt hiszem; annyi idős volt, mint Dwayne, és régen jóban voltak, de aztán Dwayne nem barátkozott vele többet. Mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy "szararcú". Utólag tudtam csak meg, hogy belépett egy helyi bandába, Dwayne ódzkodása ellenére.
Ha valaki ott nő fel, ahol én, ahol mi, akkor megtanulja megtartani a tisztes távolságot az utcai bandáktól. Csak rosszat jelentenek. Sok szart, amibe nem akarsz belenyúlni.
Úgyhogy így tizenhárom évesen bepánikoltam kicsit, mikor megjelentek előttem négyen, mind vagy kétszer akkorák, mint én, kivéve egyiküket, aki azt hiszem ugyanoda járt középiskolába, mint én. Nem emlékeztem a nevére, de tudtam, hogy egy ideje nem láttam.
– Jó cucc? – Travis leült mellém a lépcsőre, és felém nyújtotta a kezét. Nagyon kelletlenül, de odaadtam neki a fülhallgatót. Beletekert néhány számba, és a zene ritmusára kezdte ingatni a fejét. Nem mertem a többiekre nézni, de éreztem magamon a tekintetüket. Próbáltam az általános felé fordítani a fejem; Floyd mindig utoljára jött ki, mert utálta, ha sok az ember körülötte. – Bírod Biggie-t? – Bólintok. – Ember, mikor meghallottam, mi történt vele, esküszöm, hogy elsírtam magam. Tragédia, én mondom!
Őszintének tűnt, meglepően annak. Beszélgettünk egy kicsit a zenéről. A kicsinél talán többet; nem vettem észre, de legalább húsz perc eltelhetett. Egyszer csak azt hallottam, hogy valaki a srácok által alkotott emberfal túloldalán megköszörüli a torkát.
Mrs. Freeman állt ott, a Nana egyik barátnője a kártyaestekről. Még nem volt olyan hideg, de már a szokásos leopárdmintás sálja volt a feje köré tekerve. A bundás kabátja mögött az öcsém bujkált; a nő a kapucniját fogta. Tudta, hogy Floyd kiakad, ha az emberek megfogják a kezét.
– Mit csináltok itt? – szegezte a kérdést nekik szúrós szemmel.
Travis lazán megvonta a vállát. – Csak beszélgetünk, hölgyem! Barátkozunk. Ugye, kicsi Red?
A bátyámat nevezték mindig Rednek, de akkoriban már próbált megszabadulni a névtől. Valamiért  örömmel töltött el, hogy így hívott. Úgyhogy bólogattam.
– Mmm-hm – Mrs. Freeman cseppet sem volt meggyőzve erről, pedig tényleg nem csináltunk mást. – Na ne lopjátok itt inkább a napot! Raymond, gyere. A nagyanyád már vár.
Nem mertem ellenkezni, de a lépcső alján megtorpantam. Travisnél volt az iPodom; már ők is felálltak, és lassú, laza léptekkel, egymás között röhögve indultak a másik irányba. Utánuk akartam szólni, de nem mertem; inkább megbarátkoztam volna azzal a gondolattal, hogy elvesztettem, minthogy megpróbáljak közéjük állni.
– Hé! Az nem a kisfiúé? – Megtette helyettem is Mrs. Freeman. Szabad kezét, amivel nem Floydot fogta, a csípőjére támasztotta. Elég ijesztőnek tűnt, de lehet, csak azért, mert már elfenekelt egyszer. – Na, adjad csak vissza Raymondnak, mielőtt...!
– Nyugalom, nyugalom! – nevetett Travis. – Eszemben se volt. Csak véletlenül nálam maradt. Haverok vagyunk. Ugye, kicsi Red?
– Persze. Haverok. – Lelkesen csaptam bele a tenyerébe, és süllyesztettem el mélyen a zsebembe az mp3-at. Baromi menőnek tűnt lepacsizni egy idősebb sráccal, főleg, hogy Travis... Menő volt. A lányoknak is mindig bejött, és mindig a legújabb csukákban járt. Szerettem volna olyan lenni, mint Ő, és minél többet beszéltem vele, annál nagyobb baromságnak tűnt Dwayne részéről, hogy megszakította vele a kapcsolatot.
Mikor viszont ők elsétáltak, én pedig visszanéztem Mrs. Freemanre, úgy felhúztam a vállam, hogy egészen a fülemet súrolta. Féltem, hogy kapok egy tockost. – Mit csinálsz itt ezekkel a kölykökkel, ha? Raymond?
– Mi csak beszéltünk...
Na persze, forgatta meg a szemeit. Aztán megrántotta az öcsém kapucniját, ezzel késztetve őt mozgásra, hogy oda álljon mellém. – A hetvenedik utcán találtam meg. A nagyanyád elfenekelne, ha megtudná, hogy nem figyeltél rá!
A hetvenedik utca pont az ellenkező irányba van, mint amerre mi lakunk. Mérgesen grimaszolt arccal néztem Floydra, akit a legkevésbé sem hatott ez meg. – Miért mentél el?
Megvonta a vállát. – Nem voltál itt.
– Itt voltam. Miért mentél el a másik irányba?
– Mert arra még sosem voltam.
Akkoriban nagyon tudott bosszantani az öcsém értetlensége, valami miért jó és miért nem. Azon a környéken, akkoriban, nem igazán tudtuk, mi az az autizmus. Csak volt, aki normális volt, meg volt, aki hülye. Senki nem szerette, ha hülyének hívták, vagy degeneráltnak, de én is így gondoltam az öcsémre, és csak idegesített, hogy vigyáznom kell rá, és nem olyan, mint a többiek. Ha bárki más csúnyát mondott rá, azt megütöttem.
Bocsánatot kértem Mrs. Freemantől, és megígértem neki, hogy jobban vigyázok majd az öcsémre. Mielőtt azonban megfordulhattam volna, hogy elinduljunk haza, még megfogta a vállam.
– Nagyon vigyázz ezekkel a nagyobb fiúkkal – intett, komolyan aggódva, de határozottan. – Te jó fiú vagy, Raymond. Ne keveredj az ő fajtájukkal!
Akkoriban bizonyára fogalma sem volt arról, hogy ha tizenöt év múlva megpillant az utcán, akkor majd inkább elfordul. Mert nem vagyok olyan jófiú, mint gondolta.


A fiú

– Hogy érted azt, hogy szakítasz velem?
Heather szép lány volt. Gyönyörű, igazából; teljes ellentéte annak, amiben és akik körül felnőttem. Sokat ugrattam azzal, hogy ha még egy árnyalattal fehérebb lenne, már átlátnék rajta, de legalább bármikor elmehetne hóbuckának, ha pucérkodni támadna kedve az utcán és arra járna egy rendőr. A hajának mindig valami trópusi samponos illata volt, ami az elején tetszett, most már viszont úgy éreztem, hogy belefulladok ebbe a kókuszba.
A kollégiumi szobámban voltunk; hála a ténynek, hogy a családom havi bevétele a béka seggét verdeste alulról, sikerült elhelyezést kapnom az egyetemi campuson. A szobatársam, Carl, épp házon kívül volt, mint mindig, mikor Heather átjött. Egyszer véletlenül ránk nyitott szex közben, gondolom sokkolta a látvány vagy valami, mert azóta nem tudott a barátnőm szemébe nézni. Vagyis, most már csak exem. Annak ellenére, hogy nehezen fogta fel.
Sóhajtva tolom el magam az asztalomtól, ahol a forgószékemben ülve épp a két héttel korábbi fotózáson készített képeimet utómunkáztam, mikor Heather benyitott. Az ágyon ül, és olyan ábrázattal néz rám, hogy tényleg elhiszem, nem érti.
– Nézd, szerintem nem kéne megnehezíteni a dolgot...
–Megnehezíteni? – ismétli meg a szót éles hangon, aztán savanyúan felnevet. – Bocsánat, ha ilyen flancos sok dolgod van, hogy nem érsz rá... rám, meg a buta nyavalyáimra, minthogy szeretném tudni, mi a szarért akar szakítani velem a pasim!
– Egyszerűen nem érzem, hogy ez működne hosszútávon, oké? – tárom szét a kezeim. – Nézd, jó csaj vagy, jófej meg minden, de... Egy kicsit sok. Meg ott van az a propagandaklubbod is...
– Mármint arra a non-profit szervezetre gondolsz, ami a feketék egyenjogúságáért küzd? Na menj a faszba! – Azelőtt látom a felém érkező párnát, hogy fejbe vágna, de nem hajolok el előle. Mármint, tényleg megértem, hogy mérges. – Bocs, hogy próbálok küzdeni az elnyomás ellen!
– De ez nem a te dolgod! – Összetett kezekkel dőlök előre, próbálva megértetni vele azt, amit már sokszor máskor. Cuki, hogy fellép az elnyomás ellen, de neki semmi köze az egészhez, mégis úgy tesz, mintha ő is áldozat lenne. Sokszor volt, hogy olvastam a neten a különböző megnyilvánulásait arról, hogy a fehérek miért szégyelljék el magukat; és iszonyat gáznak tűnt.
Itt volt egy random fehér csaj valahonnét a Közép-Nyugatról, aki próbálta a szociális médián közzétenni, mennyire "woke", bár ez a szó akkoriban még nem nagyon létezett.
Heather egy pár pillanatig csendben maradt, és összeráncolt szemöldökkel bámult rám, mielőtt a kezeibe temette volna az arcát. – Egyszerűen nem értelek...
– Néha úgy érzem, mintha... Mintha a trófea feketéd lennék, érted? – vonom meg a vállam. – De csak azért, mert velem jársz, még nincs jogod a feketék dolgaiba beleszólni, és másokat kioktatni arról, mi a mi kultúránk. Én se beszélek a...
Mi a szarért nem jut eszembe egy fehér dolog sem, mikor kéne?
Inkább megrázom a fejem, és folytatom. – Sajnálom, oké? De már egy ideje így érzek, nem hirtelen döntés volt, úgyhogy nem hiszem, hogy megváltozna.
– Nem hirtelen döntés? – kapja fel a fejét. Ekkor látom, hogy sír. Miért sír? Nagyon kényelmetlenül érzem magam tőle. – Tegnap még szexeltünk, te fasz! Ebben az ágyban! Már akkor is szakítani akartál velem?
Erre nincs jó válasz. Úgyhogy nem adok. Ez pedig eléggé felmérgesíti annyira, hogy hirtelen felálljon, és felkapja a táskáját a szabad székről. – Ezt még meg fogod bánni, Ray. Kurvára megbánod!
Azt hittem, szimplán arra gondol, amire ilyenkor sokan. Úgyse találsz jobbat nálam. Úgyis hiányozni fogok. Úgyis vissza akarsz majd jönni!

Az eszemben sem volt, hogy kihasználja az alkalmat, na meg a bátyja rendőrségi kapcsolatait, és rohan az első őrsre, hogy feljelentést tegyen nemi erőszak vádjával. Ellenem.
Épp konzultáción voltam az egyik professzorommal a portfólióm végett. A témát beszéltük meg, mikor megjelent két egyenruhás pasas a teremben, szinte feltépték az ajtaját, aztán rám kiáltottak, hogy feküdjek a földre. Belém nevelték, hogy soha se ellenkezzünk a rendőrökkel, szimplán azért, mert náluk van a fegyver. Ha ártatlan vagy, akkor is hagynod kell, hogy bevigyenek. Sokra mész az igazaddal, ha elvérzel a betonon. Úgyhogy eszemben sem volt ellenkezni, mégis úgy rángattak végig a folyosókon, mintha szökni próbálnék. Sokan voltak még az épületben, sokan rohantak ki a termekből, hogy megnézzék, mi a felfordulás tárgya. Sokak megdöbbent, elképedt arcát kellett végignéznem, míg végigsiettettek a folyosón, le a járőrautóig.
– Még mindig fogalmam sincs, miért vagyok itt – jegyzem meg fáradtan. Már három órája ültem a kihallgatóteremben, mire végre bejött egy nyomozó. Tudtam, hogy az volt, mert ing volt rajta egyenruha helyett.
– Raymond, ugye? – pillantott rám, ahogy a kávéjával a kezében helyet foglalt a másik oldalon. Volt nála egy mappa, amiben lapozott párat, néha rám pillantott, mintha az én aktám lenne. Tudtam, hogy nem lehet az, mert nincs aktám. Nincs priuszom; még egy fizetetlen parkolási bírságom se. Főleg azért, mert kurvára nincs pénzem autóra, de ez más kérdés. – Nézd, őszinte leszek veled, értelmes srácnak tűnsz. Nem áll jól a szénád.
Ellentétben az ő hajával. Egyetlen szál sem szabadult a Ken-baba szerű séróból. Nyugodt pasas, valahol a harmincas évei végén, átlagos testalkatú, kék szemű. Amolyan kertvárosi apuka érzést ad, aki talán marketingesként dolgozik. A testbeszéde és az egész kisugárzása viszont másról árulkodik; nyugodt, de nem szimpatetikus. Meg akar félemlíteni. Nincs eszemben se kihívni és megpróbálni megkérdőjelezni az autoritását, de már csak ezért is unszimpatikus.
– Ismétlem: fogalmam sincs, miről beszél. Miért vagyok itt?
– Megvádoltak téged valamivel. Valami csúnyával. Ismered Heather Darringtont?
Mélyen beszívom a levegőt, próbálva nem pánikolni. Életem legrosszabb döntése volt vele kezdeni, ez a gondolat cikázik a fejemben. – Igen. Az ex-barátnőm. Miért? – Azt gondolom, talán megvádolt, hogy elloptam tőle valamit. Vagy hogy drogot árulok, ilyesmi. Olyan, amit simán kinéznek belőlem a rendőrök. És amire nincs semmi bizonyítékuk.
– Feljelentést tett ellened, nemi erőszak vádjával.
– Na várjon, hogy mi? – Legszívesebben nevetnék, olyan szürreálisan hangzik. – Mégis miért...
– Felismered ezeket? – Fotókat szed ki a mappából, felnagyított rendőrségi felvételek egy fehér fal előtt; egy női test, és tudom, hogy Heatheré. A csípője, a válla, a karjai, a combja. Tele véraláfutásokkal. Amiket én okoztam.
– Félreérti – rázom meg a fejem, elkapva róluk a tekintetem. Azt hiszem, hányni fogok.
McCain nyomozó viszont, ahogy bemutatkozott, nem tágít, sőt, közelebb tolja a képeket, és rájuk mutat. – Tényleg? Csak mert szerintem nem. Szerintem megerőszakoltad ezt a szegény lányt, nem foglalkoztál vele, azzal, hogy nemet mondott. Hogy elhagyott téged. Akartad őt, ugye, Ray? Nem mondhatott neked nemet.
Egy pillantás alatt eltűnik a maradék szimpátia is a hangjából. Mérgesnek tűnik,a felszín alatt, mint valami befagyott gejzír. Ahogy felpillantok rá, süt a szeméből a gyűlölet és az undor. Elhiszem, hogy tényleg azt hiszi, megtettem.
Az alsó ajkam megremeg, a torkom pedig egészen kiszárad. Nagy szarban vagyok, kurva nagyban. Végignyalok a számon, hogy ne tapadjanak össze. Bár most szívesen leszakítanám a kis bőrdarabokat; meg úgy az egész arcomat. – Ügyvédet kérek – mondom végül hangosan és meglepően magabiztosan.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor McCain nyomozó végleg bizonyosságot vélt nyerni arról, hogy én voltam.


A tárgyalás gyorsan ment, de nem jól. Bűnösnek kellett volna vallanom magam az ügyvédem tanácsa szerint; azt mondta, szerinte mindenképp elítélnek. Ki fogja elhinni nekem, a gettóból jött senkinek, hogy ez a szegény, ártatlan fehér katolikus kislány, aki babakék, konzervatív ruhában, arany keresztes lánccal jelent meg az esküdtek előtt és kisírta a szemeit, igazából oda van a durva szexért? És hogy tucatszor elutasítottam az egészet, mert kurvára furának találtam, hogy bárki a fájdalomra gerjedjen, de aztán... Szóval ha húsz éves vagy, és a csajod ezt szereti, mit csinálsz? Egy idő után lófasz se mondana nemet.
És lófasz se hitte el, hogy ezek konszenzussal történtek. De nem voltam hajlandó bűnösnek vallani magam valamiben, amit nem követtem el.
Egy ideig. Tizennégy évet kaptam a tárgyaláson. Hat év múlva, jó magaviselet és egy év próbaidő fejében szabadultam feltételesen. Legalábbis, ami fizikailag illeti. Nem tartottak már a börtön falai, de egy ilyen után sosem szabadulsz. Soha.
Én se akartam elhinni, mígnem a huszonhatodik állásinterjún ültem, úgy három hónappal a szabadulásom után. A nyakkendő szorította a gégém, kellemetlen érzés volt az egész, élére vasalt ing, nem megszokott. Alig vártam, hogy visszatérjek a pulóveremhez és a farmerhez.
Az asztal túloldalán a nő a jelentkezési lapomat olvasta, aztán elkezdte alakítani a profilomat a gépen. Ez a harmadik munkaközvetítő cég, akinél jártam a héten.
– Legmagasabb végzettsége a középiskola?
– Igen. Elkezdtem a főiskolát, de... Nem jött össze.
– Milyen szakon? – Ez nem a lap kérdése volt, csak mosolyogva próbált érdeklődni.
– Filmtudomány.
– Érdekes. És miért szeretne akkor most ilyesféle fizikai munkákat vállalni, Mr. Redding?
– A munka az munka, nem? – nevetek fel. Már majdnem elhittem, hogy talán most megtaláltam a jó helyet. Hogy az előző hónapok kálváriája a végére ér.
Mekkora idióta voltam.
– Van néhány kérdés, amin kötelezően végig kell mennünk, előírás – legyint, gondolva, úgyis csak udvariassági formula az egész. Az én szívem viszont hevesebben kezd verni. Nem ez az első. – Volt már valaha megvádolva bűnténnyel?
Itt jövünk.
– Igen.
Erre meglepetten pillant fel rám. Én cseppet sem vagyok meglepve. Tovább olvassa.
– Volt már valaha megvádolva szexuális bűnténnyel?
– Én... Igen, de nem tettem semmit.
Hülyének érzem magam, amiért kicsúszott ez a mondat, de még nagyobb hülyének, amiért egyáltalán reménykedtem. A nő minden szimpátiája eltörlődik, bár továbbra is mosolyog, de egyértelműen megfeszül. A lapomat oldalra teszi, egy kupac tetejére.
– Köszönjük, Mr. Redding. Feltétlenül értesítjük, ha megfelelő munkát találunk.
Meg a nagy lófaszt. Nem tudom, kit hívnak majd, de hogy engem nem, az biztos. Törvény által előírt kötelességem bevallani, hogy voltam már vádolva. Nem elítélve; vádolva. Az is elég. És ez annak is az oka, hogy három hónapja, mióta szabadultam, egyszerűen képtelen vagyok munkát találni.


A Szentlélek
Nem sok barátom maradt a régi időkből. Eleve sokan elpártoltak akkor, amikor elmentem egyetemre; vagy inkább én pártoltam el tőlük. Próbáltam annyira keveset visszajárni, amennyire csak lehetett, csak minél messzebbre akartam lenni az egész gettótól. Aztán már csak annyit hallottak rólam, hogy elítéltek. Nem hibáztatom őket, a helyükben én is tartanám a tisztes távolságot. Egyedül az zavart, hogy anyáéknak is gondot okoztam: az anyámat kirúgták a munkahelyéről. Állítólag nem miattam, de ki hiszi ezt el?
Dwayne nem nagyon beszél velem azóta, hogy egyszer összevesztünk. Anyánál laktam, mert nem tudtam munkát találni, amiből fizethetnék... Bármit. A gond az, hogy Floyd is ott lakott; kezdett zsúfolt lenni.
A kevés emberek egyike volt Alyssa. Szomszédok voltunk régen, bár igazából az utcában mindenki ismert mindenkit, és nagy eséllyel amúgy rokonok is voltatok, bár mentségünkre legyen mondva, hogy az is rokonnak számít, aki az unokatestvéred csajának a másodunokahúga, szóval ez elég széles skála. Szerencsére mi nem voltunk azok, mert így elég kellemetlen lett volna, ha az első pár mell, amit látok, az unokatesómé.
Miután tizennyolc évesen kábé átcuccoltam Brooklynba, nem beszéltünk. Egészen addig, míg vissza nem jöttem.
– Nem hiszem, hogy te voltál – szólalt meg. Köszönés nélkül, az egyik sarkon lévő koreai mindenes boltban állt meg mellettem nagyjából egy hónappal azután, hogy kijöttem a sittről. Először fel sem ismertem. Aztán hirtelen vállon bokszolt, egészen keményen. – De ezt azért megérdemled, mert egy szó nélkül leléptél!

Négy éve annak, hogy újra találkoztunk, három, hogy összejöttünk, kettő, hogy megszületett Jade, és egy, hogy Alyssa szakított velem.
– Nem érdekel, mi a kifogásod! – vágta hozzám jobb híján az egyik üres cumisüveget. Elkaptam, mielőtt a földre eshetett volna; Alyssával ekkor az unokanővérénél éltünk, mert az egy fokkal jobb, mint az anyámnál. Nem akartam felkelteni a délutáni alvásából, mert hisztisebb, mint Jade. – Traviséknek dolgozni öngyilkosság!
– Nem nekik dolgoznék! – Nehéz egyszerre kiabálni és suttogni. – A nagybátyjánál, jó? Autószerelés, semmi extra. Jó meló.
– Most még ezt mondják, aztán a következő pillanatban már drogot árulsz a sarkon! Hogy lehetsz ennyire vak? – Közelebb lép hozzám, én pedig frusztráltan pörgök egyet a sarkam körül.
– Nem vak vagyok, csak nincs más lehetőség.
– Mindig van más lehetőség, mint belefolyni ezekbe az utcai bandákba.
Alyssa nagyon határozottan tartja magát az igazához, de tudom, hogy most nincs igaza. Nem tudom, ő hogy nem éli át ugyanazt a frusztrációt, mint én, ha ránéz Jade-re. Mindennél jobban szeretem őt, és pont ezért rémít meg a gondolat, hogy nincs pénzem, nincs pénzem semmire. Nem olyan extrákon gondolkodom, minthogy nem tudok venni neki egy pónit. Mi van, ha orvoshoz kell vinnünk? Mi van, ha nem fizetnek majd neki a manikűrökért többet, és nem lesz mit ennünk? Már nem igényelhetem a munkanélküli segélyt, rég kifogyasztottam a lehetőségeket, és mióta kirúgtak a mozis melóból, egyszerűen nincs más. Ennek fél éve.
Alyssa azóta... megbékélt vele. Legalábbis annyira meg, hogy engedje, hogy Jade néha nálam legyen, főleg, mikor ő az esti főiskolára jár, és nem ér rá egy rokona sem vigyázni rá. De nem mehetek vele a műhely közelébe; mintha ugyan ez lett volna a célom.
Ha tehetném, én se mennék a közelébe.

Az Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében,
kibaszott Ámen.