- Három kanál kakaó, fél tábla ét, és egy tábla tejcsokoládé, két kanál Nutella… „nehogy túl édes legyen?” – olvasta fel az aprón szedett, megjegyzésnek szánt sorokat is. Hitetlenkedésében egészen közel emelte az arcához a kékszínű félcédulát, ahogy megkívánt győződni arról, jól látja, amit lát, vagy el kell lopnia az anyja olvasószemüvegét? - Kettő? Az neked mennyiség, életem? És különben is, mi az, hogy „nehogy túl édes legyen?” – szépen szedett, íves szemöldöke értetlenül csúszott a hajának töve felé, s mintha csak eredendő bűnt fogalmazott volna meg a Freddietől kapott recept csekély Nutella mennyisége, sóhajtott egyet. Kezét csípőre téve rázta a fejét, és újra meg újra belekukucskált a barnás árnyalatú löttybe – alábecsülnek engem… drága Freddie, nem ismersz eléggé… szégyen! Hány évre van neked szükséged? - telt ajka fintorgóan biggyedt le, miközben a tűzhely felett ácsorogva, a fazékban készülő, itt-ott sötét buborékban fortyogó boszorkányfőzet fölé hajolt. Az illata valótlanul finom volt, ahogy a mandulakivonat lágy aromája, a tejcsokoládé édessége és az étcsoki kesernyés zamata keveredett egymással. Már akkor ordított róla, hogy mérhetetlen mértékű boldogsághormonrobbanást fog okozni, de hát erre volt szüksége nem? Na nem, mintha nem ettől kínlódott volna szüntelenül, immáron második napja. De ugyebár, kicsire nem adunk. Viviana képtelen volt zabolázni a bensőjében verdeső pillangók hadát, szívének folytonos kalapálását. Hol felgyorsult, hol félre ütött, mindannak függvényében, hogy éppen miféle gondolatok fogalmazódtak meg benne. A vére szinte forrt, szemei vidáman, egészen örömtelin csillogtak, mint amikor egy kislány kibontja a legszebb karácsonyi ajándékát, amire mind addig várt, és amiről korábban csak álmodni tudott. Az a kislány jutott eszébe, aki annak idején a prospektusok lapjaiból választotta a kívánt ajándékait. Izgalommal, el nem rejthető vidámsággal nyálazta át újra és újra az oldalakat, míg egy toll segítségével bekarikázottakból kiválasztotta azt, amire a leginkább vágyott. Csakhogy, akkora az ő ajándéka nem játékbaba volt, nem Barbie ház vagy hatalmas, emberméretű plüssfigura, hanem egy férfi nemű egyed, és olyan valaki, akiről elképzelni se tudta volna, hogy valaha viszont fogja még látni. Rosszul gondolta, ez pedig külön örömmel töltötte el. Mosolyogva, egészen elbűvölten idézte fel újra meg újra az azt megelőző napot, a Central Parkban lezajló találkozásukat, és hosszan elnyúló, sötétedésig tartó beszélgetésüket. Változatlanul élt a fejében a kép Luciano közeledő alakjáról. Már messziről felismerte őt, bár tagadhatatlan volt, hogy nem akart hinni a szemének, gondolatainak, emlékképeinek kuszaságának. Mintha képtelen lett volna elfogadni azt, hogy az a pohos, nagyfülű, pápaszemes kisfiú, aki az emlékeiben élt, felnőtt. És nem is akárhogy! Különös izgalom töltötte el Luciano tekintetének lágyságától, az azon túl csillogó kis pimasz fényétől. Látta maga előtt a mosolyát a buborékozó forrócsoki selymességében, és képtelen volt nem felidézni a játékosságát, mely uralta az egész lényét úgy, hogy közben ott lebegett felettük a ténye annak, hogy Lulu azon túl, hogy jószerivel szertelen volt és pimaszkás, jókedvűen kisfiús, csendben rajongó, mégis felnőtt. Okos, ijesztően értelmes és tájékozott férfivá cseperedett. Olyanná, akinek büszkén tartózkodott a társaságában. Olyanná, akivel szívesen beszélgetett, akivel sokkalta jobban érezte magát, mint bárki mással, akit akkortájt eltudott képzelni. Arra pedig külön figyelmet kellett fordítania, hogy ténylegesen férfi volt. Nem úgy, mint Freddie, és nem úgy, mint azok az idióták, akiket csak azért tűrt el a maga társaságában, mert Jackie sleppjébe tartoztak, és így illett. Valahol az apjára emlékeztette őt Luciano… „régimódi”, büszke, illedelmes és udvarias valaki volt…olyan, amilyen csak egy igazi, ízig-vérig olasz férfi lehetett. Izgalommal töltötte el, mind ahányszor rá gondolt. Pajkos gondolatai sorra váltották egymást, noha tisztában volt azzal, hogy észnél kellett lennie, mielőtt a lányos, romantikus képzelgése tévútra csalta volna. Most találkoztak először tíz év elteltével. Már nem ugyan azok az emberek voltak, mint akkortájt. Már nem az a kisfiú és kislány, akikre emlékeztek. Másra vágytak mind a ketten, más terveik voltak… megváltoztak. Ekképpen kellett viszonyulnia a fiúhoz. Bájos mosoly játszott a szája sarkában, és bár, a mesés, nyálcsorgató, minden képzeletet felülmúlóan isteni illatok korgatták a gyomrát, ettől függetlenül mégis elégedetlen volt, s mielőtt még lezárta volna a méretes tégely tetejét – amit az apja vadászott össze potom egy nappal az előtt, és aminek az alján már nem több, maximum három kanálra való, édesség maradt - újra, meg újra belemerítette a kanalát – ez kicsit több lesz, mint kettő - A tűzön forró, tej-csoki mixbe mártotta a púpozott evőkanalat, hogy az utolsó csepp krém is bele kerüljön, s míg az jókedvűen bugyborékolt a fémes fazék mélyén, visszacsavarta az üvegre a fehér kupakot. Hagyott még néhány, mini kanálkára valót az alján, csupa szívjóságból… is. Egyrészt, nehogy el kelljen mennie a szemetesig kidobni azt. Másrészt, nehogy szó érje a háza elejét Raul jóvoltából, miszerint „mindet megettétek??? Másnak nem is hagytatok?”. Volt kitől örökölniük a lányoknak az édességmániájukat. Így végtelen ártatlansággal mondhatta az esetleges kérdést követően, hogy „…természetesen nem, maradt még benne pár nyalásra való…” Több nem. Az édes elegyhez még kevert néhány kis kupicára való rumot is. Csak, mert ketten itták, dupláját tette, így igazságos, nem? De. Míg az ízek egy örvénylő egésszé álltak össze, ő két, jókora üvegpoharat vadászott elő pipiskedve a felsőbb polcok egyikéről, a fiókból pedig egy ecsetet, amit az előre felolvasztott csokoládéba mártott, hogy az üvegek felső, néhány centis peremét jó alaposan összemaszatolhassa vele. Azt pedig az apróra zúzott, darabos csokoládéforgácsba mártotta. Elégedetten, jóleső boldogsággal mérte végig az addigi művét, mire pedig a tűzhely felé fordult, apjának magas alakjával találta szembe magát. Jól érezte hát, hogy egyszeriben mindent elnyomott a kellemes, férfias, pézsmás illatú parfüme. Még a lyukakat összetapasztó itókájának rumosságát is. - Nekem is jut belőle? - Persze, hogy nem! – csente el a kezében forgatott kanalat, amivel már lecsapni készült, fenekével pedig tolta is arrébb a nyálát csorgató Rault. Kék szemei gyanakvón mérték végig a mindig jókiállású, eszméletlen dögnek örvendő apját. Sötét farmer volt rajta egy sportos hatású, mégis elegáns lábbelivel. Felülre, egy sötét pólót vett magára, szintén sötét sportzakóval. Laza volt, mégis elegáns, nem mellesleg páratlanul tökéletes. Olyan, aki után bárki képes volt megfordulni az utcán, sőt mi több, heteró férfiak is sorra jelentették volna ki, hogy „igen… Raul még férfi szemmel is lehengerlő.” Viviana amúgy mindig úgy tartotta, hogy az anyja nem tudta értékelni, sőt mi több, tisztában se volt azzal, hogy milyen tökéletes, „nők álma” férjet talált magának húszon x évvel az előtt. Számos alkalommal volt szerencséje azt hallgatni, hogy Carmela megállás nélkül szidja Rault, ki tudja – talán még ő maga se – hogy mi miatt. Valami soha nem tetszett neki. Különösebb módon nem fogalmazta meg, hogy mi, szimplán pörölt, mintha kötelező lett volna… Ám Vivi biztos volt abban, hogy az apja az igazi „férjek gyöngye” hírében tetszelgett. Ezt bárki megtudta volna erősíteni. Imádott főzni és sütni, nem mellesleg, bár nem tartozott a kedvenc időtöltései közé, mégis, a munkája mellett kikapcsolódásként tekintett a takarításra is. Ő járt vásárolni, az anyjuknak meg se kellett erőltetnie magát ahhoz, hogy hétvégére minden meglegyen, és nekiállhasson főzni. Csak fel kellett ébrednie édesded álmaiból, és odatenni sülni-főni az ebédet, hiszen Raul már a kora reggeli órákban megtette a nagybevásárlási körútját, amennyiben nem kellett bemennie az őrsre. Ha kérése volt, ő teljesítette. Ha csak csettintett, már cselekedett is. Így volt ez aznap is, mikor is, az anyjuk kijelentette, hogy moziba vágyik, majd vacsorázni… ennek volt hát köszönhető, hogy a szülők kiöltözve flangáltak fel és alá a házban, Vivi pedig tudván, hogy lesz jó néhány óra „nyugalmuk” a húgával, kihasználta ezt a nem mindennapi lehetőséget. - Irigy vagy? Emlékeztetnélek, hogy én vettem hozzá minden alapanyagot – próbálkozott visszaszerezni a korábban eltulajdonított kanalat. - Nem! Nem vagyok irigy, hanem, ha most nekiállsz csokival tömni magad, nem marad hely a vacsorának! Az már megint egy másik kérdés, hogy nem is hagynál nekünk semmit! - Az még odébb van… - szontyolodott el. Nagyokat nyeldesve kukkantott újra meg újra a forrócsokira. - Csak néhány óra! Addig éheztetned kell magad, hogy minél több férjen! Na jó, csak egy kanállal, aztán hess! – mártotta bele a sűrű itókába a fémes evőeszközt, amit átadott az apjának, majd szigorú tekintettel kihessegette a konyhából. - Vivi, betettem a mosást – robogott elő az anyja valahonnan a fürdőszoba irányából - elindítottam, majd teregess ki, ha elkészült! De ha egy mód van rá, ne csak úgy rágórd a cuccokat a szárítóra, mint szoktad – az addig határozottan szorongatott kanál hangos csörgéssel csapódott neki a kis fazék falának. Világos szemei vékony réssé szűkültek, s hiába harapdálta a nyelvét, nehogy olyan hagyja el a száját, aminek nem kellett volna, a véleménye mégis kicsúszott. Ha akarta, ha nem. - Mindig normálisan teregetek, csak neked szokott bajod lenni vele. Megszáradnak a ruhák? Megszáradnak… - Persze, mint ahogy a csipesz nyoma is mindig benne marad a blúzaimban. De jó, hogy mondod! Azt a világoskéket majd vállfára akaszd. - Jó. Amúgy, én embert még nem láttam, aki úgy rátudta volna tenni azokat a hülye csipeszeket, hogy nem hagynak nyomot a ruhán. Amúgy meg, csináld te, ha nem tetszik, és ne engem utasíts, hogy aztán moroghass miatta… – szúrta oda az anyjának már csak azért is. - Vivi, elég lesz! – apja pillantása jelentőségteljes volt, mégis bocsánatkérő, mintha ő érezte volna kellemetlennek azt, hogy az anyja folyamatosan hepciáskodott vele. Az elmúlt napokban nem ápoltak túl jó kapcsolatot egymással. Carmelanak mindig volt belekötni valója abba, amit a lánya csinált, egészen mindegy, hogy főzésről, takarításról, vagy éppen a festésről, pusztán a létezésről volt szó. Mintha direkt, szándékosan kereste volna a lánya tetteiben a hibát. Ő pedig olykor úgy érezte, hogy jobb lett volna megszűnni létezni, de legalábbis pár nap erejéig eltűnni otthonról. Nem volt véletlen, hogy a vizsgamunkáját is a Central Parkba tervezte. Oda, ahova a kedves mama egészen biztos, hogy be nem tette volna a lábát, főként a munkaideje miatt. Jó ideje már annak, hogy egyszerűen képtelenségnek látta az együtt élést a család legidősebb női tagjával egy fedél alatt, főleg ha arra ténylegesen rájött a ki tudja, hogy meddig tartó pár perc. - Na jól van, Carmela, itt a cipőd, vedd fel és menjünk végre – Raul hangja lágy volt és kedves, egészen figyelmes, ahogy elővadászta a komódból a felesége kedvenc lábbelijét, de a két nőnemű akarva akaratlanul megtalálta benne a feszültségre utaló kis szösszenetet is. Ha valamit, ezt lehetetlenség volt elrejteni elölük – ez meg rém finom lett! Remélem, holnap is képes leszel reprodukálni – adta vissza a tisztára nyalogatott kanalat. - Persze, ha veszel még Nutellát. - Tessék?! Dehát, most ... - Megtudom csinálni! - Nem akartam ma magassarkút venni. Mostanában nem bírja a térdem. Bár… a topánomban meg olyan a lábam, mint egy fatörzs. - Fatörzs a tudod, hogy mi… ne idegesíts fel! Megyek beindítom a kocsit… - csörgette meg Vivi apja a kulcsot, az ajtó pedig határozott dörrenéssel zárult mögötte. Annie és az anyja, szájukat elhúzva néztek össze nagy egyetértések közepette, s mintha csak tükörképei lettek volna egymással, megvonták a vállukat. - Érezzétek jól magatokat - próbált kedves lenni. - Ti pedig nehogy cukormérgezésbe haljatok bele, jó? Legyetek jók – küldött egy mosolyt Viviana felé, majd, ahogy az apja, úgy ő maga is távozott. - Tehát ott tartottam, hogy tejszínhab! – a porcelán tálcára kitett poharakat egyesével töltötte teli az elkészült forrócsokoládéval. Tetejére sűrű, édes tejszínhabot nyomott, és csokiöntettel, valamint szórással díszítette. Egy-egy csokirolád ide, néhány kocka csokoládé grátiszként, oda. Píros-fehér szívószál a hab közepébe, le a pohár aljáig, s a mestermű pont olyan tökéletes ellenálhatatlansággal illegette magát, mintha egy szakképzett barista készítette volna, nem pedig ő maga. A tálca szabad részére néhány kekszet helyezett, az édességfröccs kiegyenlítéseképpen egy-egy sósperecet is kikészített. Imádott mindent, ami édes volt. Csokoládét, cukorkát, kávét, pudingot, fánkot, tejszínhabot és még sorolható lenne napestig. Viszont, még neki is szüksége volt arra, hogy a nagymennyiségű édesség után pár falat sóssal nyugtassa szerencsétlen, kikezdett gyomrát, és csillapítsa a megugró inzulinszintjét. A biztonság kedvéért bezárta a bejárati ajtót, a kulcsot felakasztotta az arra szolgáló, „Sweet Home” feliratú tárolóra. A lámpákat lekapcsolgatta, noha nem is értette, miért égett mind, szimplán a konyhapolcon végig futó LEDeket hagyta égve, hogy ne a vak sötétben kelljen tapogatózniuk, amennyiben leszándékoztak merészkedni az emeletről. Makacsul ragaszkodva két kezének munkájába, csípte fel a pultról a forrócsokit a hozzájuk járó nassolni valókkal együtt, és már egyensúlyozott is felfele az emeletre, pontosabban Corinne szobája irányába. Párat koppintott a fa felületére, majd lenyomta a kilincset, és a résnyi helyen bedugta a fejét. Kék íriszeivel a húgát kereste. - Anyuék elmentek végre. Mit szólsz eeeeegy… - lökte ki a lábával az ajtót, hogy felmutassa a szerzeményeit – egy csajos, pletyis, néhány órához?....
A laptop előtt hasalva az ágyon, a lábaim egymáson keresztbe és ide-oda hintáztattam őket a térdeimnél behajtva, csak lazán, csupaszon, mint nyáron általában. Karom alatt Boogie, a sokat látott és megélt, viharvert szürke plüss nyúl, akit még születésemkor ajándékoztak nekem a magyar rokonok. A képernyőm fekete hátterén, a beszélgető panelben egy szövegrészlet virított a kék és fehér betűk tengerében, síró fejecske, meg egy szivecske társaságában, amit szerintem összetörve is lehetett volna ábrázolni. Tudom, hogy egy idióta kis rajongó bolond vagyok, aki az első szép szónak bedől, azt is tudom, hogy nagyjából öt másodperc alatt szerelembe tudok esni, aminek minden esetben hangot is adok, és azt is tudom, hogy egy héten keresztül az utóbbi egy hónapban másról sem tudtam rebegni, csak Jeremy búzakék szemeiről és lehetetlenül göndör barna fürtjeiről. Tudom…..tudom, hogy elsiettem, hogy ilyen gyorsan nem szabad lett volna belehabarodni, a szívemet odavetni, hagyni, hogy játsszon velem. Én tudom. De nem tehetek arról, hogy mindez megtörtént, és arról sem, hogy képtelen vagyok az érzéseimet a gondolataimat pár percnél tovább palástolni. És arról sem, hogy úgy öt perce bámulom az üzenetét és próbálom felfogni, de leginkább megérteni, hogy én miért nem voltam neki elég jó.
“Ne haragudj, de ez így nem megy tovább. Nekem túl sok vagy. És ott van Brittany, akivel közös a gyakorlati helyünk. Bocs béjbi, tudom, hogy megérted. És különben sem ígértünk egymásnak semmi komolyat.”
Messengeren szakítani elég gáz, és még az sem mentesíti ez alól, hogy az üzenete végét megspékelte nagyjából tíz különféle emojival, amivel ki akarta fejezni mennyire sajnálja. Sok vagyok. Ez azt hiszem szíven ütött, hiszen én nem szoktam senkire rátelepedni. Vagy az a sok, hogy a megszokottnál jobban kimutatok mindent? Az a sok, hogy rajtam látszik ha valaki fontos nekem, ha valakihez ragaszkodom, ha valakit az utolsó kis sejtemmel is körbe tudnék rajongani? Ez a sok? Vagy mit kellene tennem? Legyek jégkirálynő, megközelíthetetlen, aki ugyan soha nem érez, és soha egy pillanatra sem fogja kimutatni ha mégis?De azt hiszem tudom mi a probléma….Brittany az a fajta lány volt, akit nem kellett arról győzködni egy percig sem, hogy fél órán belül az ágyba cibálja. Nekem ez így nem megy. Azt hiszem nem fogom magam ezen emészteni, bár nem tagadom, hogy pokoli módon rosszul tud esni. Úgy döntök, hogy berakok valami sírást elősegítő, rettentően és nyálasan romantikus filmet, és majd magamban mantrázom, hogy nincs semmi baj, és különben is jobb az én lelkivilágomnak Jeremy nélkül. Ami amúgy igaz is, csak éppen jelen pillanatban a világ legnagyobb hazugságának érzem, ahogyan az is rosszul érint, hogy mindezt messengeren tette meg velem. Bezárom a beszélgető ablakot, és úgy döntötök, hogy arra sem fogom méltatni hogy válaszoljak neki. Van sokkal fontosabb dolog is az életemben amely foglalkoztat lassan egy hete, és amiről még nem beszéltem a nővéremmel. Fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá, főleg mert Annie az utóbbi napokban olyan, mintha egy rózsaszín felhőpamacson hintázna, és a kezével veszettül kapaszkodna bele. A mosolya levakarhatatlan, időnként belebámul a világba, és én ismerem már jól ezt a nézést, noha az utóbbi időkben nem igazán láttam rajta….mikor is volt ilyen utoljára? Nem tudnám már felidézni sem. Nem kérdeztem még rá konkrétan, hogy ki okozza nála ezt az eufórikusan átszellemült, boldog állapotot. Mitől dudorászik reggelente, többnyire olaszul végszavazva saját magának, és még azt is láttam, hogy ide-oda riszálva jár és kel a lakásban, nevetgélve. Annie boldog, méghozzá nem is akármilyen módon, én pedig osztozni akarok vele ebben a boldogságban. Éppen le akarom hajtani a laptop tetejét, amikor pittyen egyet és egy újabb ablakot dob fel. A nővérem az a konyhából.
“Anyáék egy órán belül lelépnek. Ki ne mozdulj addig! Van egy meglepim.”
Mosolyogva küldök neki egy szivecskés szeretgetős kis figurát, meg egy kacsintós fejet, jelezve, hogy vettem az adást és istenbizony itt fogok várni rá, ki sem teszem a lábam a szobámból. Nem mintha most ki tudnék menni, és biztosan kell az az egy óra, hogy a jelenlegi helyzetben összeszedjem magam. De legalább megvan a motiváció.A szakításaimat alapvetően nehezen élem meg, pontosan azért mert mindent és hirtelen adok. Nyitott vagyok, legtöbbször talán túlságosan lelkes és túlságosan hiszékeny. De képtelen vagyok más lenni. Feltolom magam az ágyról és a laptopot a komódra rakom, majd csípőre vágom a keze és körbenézek a szobában. Mindenhol ruhák és kiegészítők hevernek. Az ágyamat sem vetettem még be reggel óta, bár lehet, hogy bevetettem, csak azóta összeheverésztem, a takaró is lecsúszva. A ruhákat egy hatalmas gombóccá gyűröm és a gardrób szekrény mélyére süllyesztem a másik két ilyen gombolyag kupac mellé, amit szintén azzal a szándékkal tettem be, hogy egy alkalmasabb időpontban majd átválogatom őket. Amikor már nem lesz hova gyűrni a holmikat, akkor valószínű meg is fogom tenni.Jelen pillanatban azonban csak az a cél, hogy úgy tűnjön mintha mindig is patyolat rend uralkodott volna a szobámban. Anya megfogalmazása szerint”Csak ahol a papok táncolnak, ugye csillagom?” Nem tudom, hogy a papok szoktak e táncolni, ahogyan azt sem, hogy ez miféle mondás, de anya szerint ezt arra használják, hogy az ember csak a látszatra ad. Mondjuk van benne igazság , főleg jelen helyzetben. Odalentről felhallatszik anya és apa hangja, néha Annie csilingelő nevetése, vagy éppen az, hogy apával beszélget. Nem értem pontosan mit, mert a zárt ajtón keresztül ez nem jut el hozzám. Hallom anya határozott, pattogó utasításait, vagy érzem azt, hogy a szokásosnál is feszültebb. Mindig is én ápoltam vele jobb kapcsolatot, a nővérem és ő, kivált az utóbbi időkben nem nagyon jöttek ki egymással. Anya sokat változott az utóbbi hónapokban, vagy talán években is, aminek az okáról nem nagyon tudunk semmit. Apa próbál vele türelmes lenni, hiszen mindig is a tenyerén hordozta, a házasságuk szinte már legendásan tökéletes volt. Persze olyan nem létezik, hogy valami tökéletes, de tény, hogy szerencsések vagyunk, hogy a szüleink kapcsolata az apró súrlódásokat leszámítva tényleg jó. Volt azonban valami amiről anya senkinek nem beszélt, és én is csak véletlenül tudtam meg. Azóta sem nagyon tudom mit kezdjek ezzel az információval. Apának nem akarom mondani, anyának sem, hogy tudok róla, és Annie az egyetlen akivel megoszthatom, de még nem most….most ő ahhoz túlságosan jókedvű és boldog, és nekem is szükségem van arra, hogy ebben osztozzam vele. A búbánatra, vagy a szív fájdalmára a legjobb gyógyír ha az ember megajándékozza magát egy kis boldogságbombával. Valami édességgel. Már éppen írni akarok a nővéremnek, hogy egy kisebb kosár gumicukrot, meg számolatlan mennyiségű csokis, tejkrémes, mogyorós kekszet hozzon majd fel, erre lesz szükségünk, amikor halk kopogtatás hallatszik, majd pár másodpercen belül a nővérem vigyorgó feje jelenik meg az ajtónyílásban, és ahogyan jobban kinyitja, majdnem eldobom magam, mikor megpillantom a kezében a tálcát. Úgy ugrok fel az ágyról, mintha benne önműködő rugós berendezés lenne, ami már a látványra is eldob magától, hogy minél közelebb kerülhessek ahhoz a bűnös csodához, ami Annie kezében a tálcán szinte nyálcsorgatóan kínálja magát. - Dolce buon dio!- csapom össze a mancsaimat, és magam mögött hagyva az ágyat lépek is elé, hogy segítsek elvenni tőle a tálcát, és az ágyam végében található mívesen faragott, anya szerint egykor valami tulipánosnak hívott festett ládikára helyezzem. Ujjamat jelzés értékkel csak a hatalmas csokitorony tetejéhez illesztem, hogy egyetlen falatkát lopjak magamnak az ínycsiklandó finomságból. - Annie, te aztán tudod, hogy mire van szükségem jelenleg.- dugom be az ujjam a számba, hogy a csokis és tejszínes csodát lenyalogassam róla. De mindez inkább csak felcsigáz semmint csillapítana. Nemes egyszerűséggel marom magamhoz az egyik poharat és huppanok le az egyik piros óriás babzsákra a szoba sarkában, a másik pedig Anniere vár. - Benne vagyok abba a pletyis órába….úgyis beszélni akartam veled. Te figyu…..- finoman vettem a szívószálat az ajkaim közé, és bár folytatni akartam a mondatot, de amikor egy apró kortyocskát felszívtam a pokolian édes finomságból és a nyelvem hegyét szinte végig csiklandozták az ízek, csak egy hatalmas nyögésre futotta. - Nyummm….bocs….de ez….úristen, én nem tudom, hogy ezeket a recepteket honnan szeded de sűrűbben csinálhatnánk ilyet. Nutella? Ahhhh…..imádom a nutellát, és mi van még benne?- piszkáltam meg kicsit a szívószállal a poharat, de aztán csak megvontam a vállaim. Végülis lényegtelen. Finom és kész. Törökülésben helyezkedtem el, a poharat pedig biztonságosan helyeztem el a lábfejemnél, aminek összeérő öblében meg tudtam támasztani. - Na ne kímélj! Látom rajtad, hogy nagyon odáig vagy! De úgy….azt hiszem Roger óta nem láttalak ilyennek. De várj! Nem, még Roger sem váltotta ezt ki belőled…..váááááárj! Tudom. Mikor két éve Firenzében jártunk….áááháááá a hotelben az a napbarnított,karamell fürtös hajú fiú….az aki mindig ott volt a medencénél...hogy is hívták...Francisco...az bizony, az volt ilyen hatással rád. Igaz még az sem ennyire. Mondanám, hogy valamelyik alkotásod sikeres volt, vagy, hogy valami jól sikerült vizsga, de túl jól ismerlek ahhoz, hogy ilyesmire gondoljak. Ez bizony pasi ügy, nem csal a szimatom. Még ha megpróbálsz holmi bűnbetegsok édességgel le is kenyerezni, ami nem mellesleg piszok jó ötlet. Szóval? Ki vele!- néztem rá a nagymonológ végén sokat sejtetően és veszettül vigyorogva. Csak Annie volt képes a puszta jelenlétével egy másodperc alatt elseperni a korábbi rosszkedvemet.
A dolgoknak, így a testvér létnek is vannak jó, na meg árnyoldalai. Gyerekként ebből jó ideig csak annyit tapasztal az ember, annyit érzékel és vesz tudomásul, hogy ő az egyedüli, aki anyu és apu kicsi angyalkájaként, bearanyozza azok életét. Övé minden figyelmük, minden szeretetük. Ha lehetséges lenne, még a bolygók is körülötte keringenének, nem csak a kedves szülők, akik idejüket nem sajnálva, akár null-huszonnégyben képesek csemetéjük, és egyetlen porontyuk körül ugrándozni. Addig, míg nem születik valakinek testvére, mindent ő bitorol, nincs olyan, hogy „miénk”, csak és kizárólag „enyém” létezik. Az „én” szobám. Az „én” játékaim. „Én” anyukám és apukám. Az „én” ruhácskáim. Az összes figyelem ő rá összpontosul, a szerelem cseppnyi kis gyümölcsére, aki természetesen szebb, okosabb, aranyosabb és jobb bármely másik gyereknél, széles e világon. Őt imádják a rokonok, családi jó barátok. Kézről kézre jár, mindenki meg akarja csodálni, mintha ő maga lenne a szent grál. Ő érte rajong az utca népe, a szomszédok, akik a nyakukat nyújtogatva ácsorognak az udvarban, hogy a sűrűn szőtt kerítésnek egy-egy résén átkukucskálhassanak, vagy pipeskedve átleshessenek annak legfelsőbb takaró pillérei felett. Még a néni is őt magasztalja lent a boltban, aki minden ott tett séta alkalmával nem csak, hogy ódákat zeng a csemete szépségéről, de képes, - és meg is teszi – összerángatni a saját maga pereputtyát, férjét, apját-anyját, gyerekét és barátait, hogy mindenki lássa azt a csepp kis angyalkát, akiről annyit beszélt. Azok pedig sorra ájuldoznak a cukiságtól, és még egy szelet csokit, vagy nyalókát is a parányi, húsos mancsába aggatnak, hogy érezze a törődést, noha a gyerek szülei mind ettől vadul ódzkodnak. Addig amíg ő a „kicsi”, ő az egyedüli, ő hasonlít, és kiköpött mása az édesanyjának, vagy édesapjának, függvényében annak, hogy mikor melyik indul vele kisebb-nagyobb sétára, nagybevásárlásra. Vele játszik apa a játszótéren, és vele játszik odahaza is. Az ő védelmezője, hercege-lovagja, és első szerelme lesz a családfő. Ő bújhat be egyedül a szülei ágyába, szorosan kettejük közé bekucorodva, mint egy parányi kis batyu, apróra gömbölyögve, egészen odasimulva anyu pocakjához, mintha még mindig benne volna. Az ő haját simogatják, őt ringatják álomba, és ha nem marad ott közöttük – mert tudni illik, egy gyerek bárkit kitúr a helyéről – apu, a karjaiban viszi vissza a szobácskájába, ott betakargatja, és egy mély, meghitt puszit nyom a feje búbjára, hogy azt követően jó néhány percig még csodálkozzon élete legszebb, legtökéletesebb művében… Mígnem megérkezik a kistestvér, aki ama bűnt követi el a maga ártatlanságában, hogy mindaz, ami addig a testvéréé volt, elveszi tőle. Megoszlik a figyelem, megoszlik a szeretet. A játékidő redukálódni kezd, mondván a kicsit meg kell etetni, fürdetni, dajkálni, elaltatni, ő viszont tud már egyedül is játszani. Már nem ő a fő attrakció a rokonok és barátok körében. A kedves, mosolygós néni már nem szórja halomszámra a csokoládét és a nyalókát, mert sok lenne. De még mindig kedves, csupán nem őt tartja folyamatosan szem előtt, hogy ájuldozzon meghökkentő bájosságán, sokkal inkább az új csemetét tünteti ki odaadó figyelmével. Apa ugyanúgy hős marad, de apu elfárad, ha két gyereket kell örökösen pesztrálnia és lekötnie addig, míg anyu nyakába véve a munkát, a ház egy félre eső zugában teszi a dolgát. Apa emiatt már nem vehető rá olyan könnyen a különböző játékokra, sorra csak annyit mondd: babácskám, majd máskor, miközben a karján ott ücsörög a kistesó. Osztozkodni kell mindenen, és mindenkin. A kedvenc játékok rendszeresen a tesónál kötnek ki, ha pedig visszatulajdonítani szándékozik, féktelen hisztériaroham következik a kicsi részéről, hiszen az nem érti, nem tudja felfogni azt, hogy miért akarják elvenni tőle azt, amit nagy gonddal-bajjal megszerzett? Ekkor jönnek az első intelmek és dorgáló szavak: „te vagy az idősebb, kicsim, te már mással is feltalálod magad! Add oda neki azt a nyuszit! Ne légy önző, neki is ugyan úgy joga van hozzá, hogy játsszon vele!” Azt viszont, akkor se fogja felfogni, hiszen még ő is csak egy csepp kis gyerek, hogy ami addig az övé volt, amivel mindig játszott és amit imádásig féltett, miért kerülhetne máshoz csak azért, mert ő a „kicsi”? Hiszen, azt ő kapta, a tesónak van másik, ami nyilván nem kell neki mindaddig, míg nem látja azt, hogy az idősebb is azzal szórakoztatja magát. Majd eljön az ideje annak is, hogy elfogadja, ő az idősebb. Ő a nagy testvér, akinek vigyáznia kell arra az idegesítő kis pelenkásra… Ugyan Viviana és Corinne esetében is át kellett esni ezen állomások bonyodalmain, mégis, mióta csak az eszüket tudják – és a szülők is hasonlóképpen nyilatkoztak mindahányszor – jó, mi több, kivételes testvérek voltak. Nyilván mindig voltak, és lesznek is nézeteltérések közöttük, ami nem is biztos, hogy testvéri, sokkal inkább emberi jellegű, mert olyan aztán végképp nem létezik, hogy mindig és mindenkor jó, álomszerű és tökéletes, habos-babos legyen minden. De ettől függetlenül imádva rajongtak egymásért egész eddigi életük alatt. Védték és oltalmazták a másikat. Ha kellett, együtt fogtak össze a szülők ellen, sokkal inkább egymást, mintsem saját magukat védve. Nem csak testvérek, de barátnők is voltak. Talán ebben rejlett a titok nyitja, és ami miatt irigylésre méltó kapcsolatukról híressé váltak. Úgy tudtak, és úgy voltak képesek egymással pletykálni, csacsorászni, mint a legendásan jó barátnők. Nem volt egymás előtt titkuk, és nem is akarták, hogy legyen. Hiszen kire, ha nem a testvéredre, a másik feledre bíznád mind azt, amit szégyellsz, amire nem vagy büszke, ami szomorúvá tesz? Kire számíthatnál, ha nem ő rá? És tudta, érezte aznap is, hogy ki kell használniuk azt, hogy a szülők kirúgni készültek a hámból… nem csak a maga részéről, és nem csak azért, mert vele madarat lehetett volna fogatni. De azért is, mert a húga háza táján megint változások álltak be, s nem kifejezetten jó értelemben. Csalfa, pajkos vigyor jelent meg az arcán, melynek hála egészen babássá, kislányossá vált, noha mindez bármikor, bármilyen körülmények között elmondható volt róla a finom vonásainak, porcelánbaba szerűségének köszönhetően. Olykor furcsa volt belegondolni abba, hogy testvérek voltak, sőt mi több, ő volt az idősebb, hiszen bárhol is jártak, sokkal inkább barátnőknek nézték őket, ha pedig kiderült, hogy egy vérből származnak, Vivit könyvelték el a fiatalabbnak. Azon túl, hogy Corinne is birtokolt egyféle bájt, ő sokkalta az anyjuk drámai, elképesztően elegáns génjét örökölte. Ha egymás mellé tették volna Carmela huszonéves képeinek egyikét, valamint a húga arcképét, kiköpött másai lettek volna egymásnak, egy dolog kivételével: a szemszín nem egyezett. A kék íriszeket Viviana örökölte, míg a kisebbik az apjuk barnáit. Így mondható volt, hogy a két lány, tökéletes fúziója volt a szüleinek. Mindkettőjüknek jutott mindkét szülő szépségéből, jócskán. - Sssszzz… - sziszegte a küszöbön ácsorogva. Loknijai ide-oda hullámoztak az arca és a vállai körül – az lenne igazán furcsa, ha nem tudnám – mosolyogva nézte végig, ahogy Corinne kislányos kíváncsisággal belemártja az ujját a habba, majd elkobozza tőle a tálcát, hogy azt biztonságosabb helyre szállítsa. A menet közben kis híján, csípőjéről lecsúszó, bő, egy-néhány számmal nagyobb, elhordott, világosszürke tréningnadrágot feljebb húzta magán, hogy medencecsontjára „akasztva” tudja azt biztonságban. A spagettipántos kék toppját megigazgatta, nehogy olyan is kilátszódjon „mellesleg”, aminek nem kellene, noha, ha valaki előtt, hát a húga jelenlétében nem kellett szégyenlősködnie. Hosszú haját még a válla mögé dobta, majd közelebb iszkolt a húgához, s mielőtt még magához vette volna a megmaradt, jókora pohárba tornyozott, boldogságért, na meg több ezer kalóriáért felelős édességet, kényelmesen befészkelte magát a szabad babzsákba. - Jó igaz? Mondhatnám, hogy új specialitást igyekszek „kinevelni” magamnak, de tudod, hogy nem vagyok egy konyhatündér… hihetetlen, hogy apánk lánya vagyok, mi? – mert az tudva való volt, hogy Raul nemcsak, hogy remekül főzött, de a sütemények is olyan profi, cukrász milyenségben kerültek ki a sütőből, mintha nem is rendőr, sokkal inkább nagyra becsült cukrász- és séftehetség lett volna. - Képzeld, mióta Freddie bepasizott, azóta az internet legmélyebb bugyrait is képes feltúrni és meghódítani csak, hogy különböző finomságokkal és meghökkentő kreálmányokkal kápráztassa el a kedvesét. Amúgy meg – telt ajkait a szívószálhoz érintette, és egy jókora korttyal kezdte csigázni a fantáziáját – nagyon jó… komolyan egy isten ez a srác. Szóval, ha engem kérdezel, nem lesz hosszú életű ez a kapcsolata se. Szegényem olyan odaadó, de az a srác, olyan, mint egy karóba húzott pöcs – fortyogva rázta a fejét, majd kihúzta a szívószálat az édes habok rejtekéből, és finoman lecuppogtatta róla azt – nem baj, több recept marad nekünk. Mmhm amúúúgy mandulatej az alapja, van benne még egy kis plusz mandula aroma, nehogy már elaprózzam. Egy kis méz, tej- és étcsokoládé. Nutella. Apu ki fog kelni magából, ha meglátja, hogy elfogyott. Holnap el kell ugranom a boltba, venni még egy adaggal, mert a fejemre fogja húzni az üveget – pajkos mosollyal húzta be a nyakát – ja és ja! Van benne két kis felesre való rum. Gondoltam, mert miért ne? – vállvonása hasonló szórakozottságra utalt, s pont olyan pörgős, cserfes és vígkedélyű volt, mintha már korábban felhajtott volna még egyszer annyit belőle. A húga viszont nagyon is tisztában volt ezzel a bizonyos vidámsággal, és annak miértjével. Mert ki, ha nem ő vette volna észre a Viviana körül lengedező sűrű, rózsaszín ködfelhőt? Lesütött szemekkel kotorászta a tejszínhabsipkát. Ajkai mosolyra görbültek, kék íriszei vidáman csillantak fel, s törökülésbe húzva a lábait, izgalomtól kihúzott háttal rázta a fejét. - Na de kérlek, azok… azok csak kislányos hóbortok voltak. Egyfajta szeszély. Roger kedves volt, és ennyi… ami meg Franciscot illeti, már abban se voltam biztos, hogy így hívják, de legalább te képben vagy, szép volt a szeme – Vivi mindig is naiv volt, és képes volt belehabarodni már első látásra egy szebb mosolyba, egy bizalomgerjesztő, szimpatikus külsőbe. Ám, pont amilyen virágról virágra libbenőnek tűnt, pont annyira óvta és féltette az ártatlanságát, amit nem adott csak úgy oda bárkinek, és akárkinek. Így hát meglehetett nevezni nem egy srácot, akiről ódákat zengett korábban a húgának, de ez az eset más volt. - Amúgy a vizsga anyag úgy hiszem, hogy tényleg jól sikerült, még kint szárad a hátsó teraszon, majd lesd meg. De az csak holnap fog kiderülni, hogy a tanárok milyen véleménnyel vannak róla. Viszont… - hatalmas sóhajt szakadt fel belőle – a szimatod, mint mindig, most is tökéletes és csalhatatlan. Olyan vagy, mint a szomszéd Maggie néni. Az már akkor tudja, ha valami említésre méltó történt, ha az arról pletykákat rebesgetett fél még nem is volt tökéletesen tisztában vele. Valld be, hogy ő tart neked külön órákat – cincogva nevetett, s orcája egészen pipacsvörössé vált, ahogy újra meg újra bevillant előtte Luciano arca. - Mondd csak, Cukim… te hiszel a sorsszerűségben? Vagy abban, hogy minden okkal történik? – tette fel a találós kérdést, majd újabbat kortyolt az édeskés, csokoládés italból – nem tudom, hogy mennyire emlékszel rá, hiszen ezer meg egy éve volt, még odahaza, Rómában. Tudod, volt az a pohos, szemüveges, elálló fülű kisfiú, Luciano Giovinazzi, akivel annyi időt töltöttem együtt főleg az iskolában, később pedig az énekkarban is mellette álltam. Azt hiszem, hogy azon a fellépésen te is ott voltál, mikor az iskola nagytermében léptünk fel – mutatott rá, gyanúsan emlegetve fel az elmúltakat, és bármit is mondott Corinne, folytatta – ez a kisfiú… nyilván nem kisfiúként, atya világ, nagyon is felnőtt férfiként, itt van New Yorkban. Kint, a Central Parkban futottunk össze, és nem hiszed el, emlékezett rám! Már a délelőtti órákban megjelent. Futott, de többször is, mintha megállt, de legalábbis lelassított volna egy pillanatra. Engem figyelt, mintha ténylegesen próbált volna meggyőződni arról, hogy akkor most ismerős vagyok neki, vagy sem? Eleinte nem értettem, kicsit talán zavart is, hogy valaki mindig engem vizslat. Tudod, pont olyan para volt, mint amikor a krimikben a szerencsétlen, védtelen nőket kiszemeli a pszichopata alak! Nem mondom, zabszem se fért volna a tudjuk hova… aztán el is tűnt, és akkor villant be annak a kisfiúnak az arca régről, csak éppen – simított végig a saját állán és arcán – sűrű szakáll fedi az arcát, de isteni ízléssel vágva, formázva. Úgy, ahogy csak az olaszok tudják igazgatni a hajukat és arcszőrzetüket. Az a fajta pasi lett, jó ég, amitől az ember lányának térdei kocsonyásak lesznek, és hirtelen minden, és megannyi gondolat kezd el cikázni a fejében. Tudod, szélsőséges esetben kétféle ember létezik, a köztest most nem említem… de vannak az iszonyat aranyos és szép gyerekek, akik valamilyen oknál fogva megcsúnyulnak. És vannak azok, akik kis csúnyácska gyerekek voltak, de eszméletlenül jóképű, és/vagy szép felnőtt lesz belőlük. Na, hát ő az utóbbi kategória… add csak ide – biccentett a lány telefonja felé, és ha megkapta, már nyitotta is az Instagrammot. Nem az ő fiókjában akart kutakodni, szimplán bevéste a keresőbe Luciano nevét, az eredményt pedig a húga orra alá dugta… - kora este pedig visszajött a parkba. Hozzám! Ő - kicogtatta meg a képernyőt.
Mai napig emlékszem Stellára, aki nagyjából két évig volt nálam első helyen, ami a babáimat illette. Pedig eredetileg nem nekem szánták. Puha, hosszú, aranyló haja volt, benne két oldalon hatalmas piros masnikkal a fonatok végén. Bazsarózsaszín arcocskája, pipacspiros ajkai, és hatalmas, türkizszín szemei voltak, amelyek élettelenül meredtek a világba, én mégis a leggyönyörűbbnek találtam. Selyemből volt a ruhája, és olyan kék volt mint a napfény simogatása alatt hullámzó tenger, a derekánál egy kikiricssárga, de ízléses masni virított. Nem dédelgetésre szánták, sokkal inkább arra, hogy csodálja az ember, vagy egyszerűen leültesse az ágyra és akár órákon át nézze, amíg meg nem unja. Annie abban az évben ment iskolába, és a nyár közeledtével a szüleink úgy döntöttek, hogy az első év sikerére vesznek neki egy csodaszép babát. Éppen olyan szépet, amilyen ő volt. Csak pár hét volt hátra a bizonyítványosztásig, és addig, mint minden évben a karácsonyi vagy születésnapi ajándékokat, ezt is elrejtették a lépcső alatti szekrényben, amelynek ajtaja egy kristályszín gombbal nyitódott, és ami egy idő után már nem is zárt rendesen. Csak ezt ők nem tudták. Én viszont igen. Három éves elmúltam, és örökké kíváncsi gyerekként mindig ott nyüzsögtem ahol éppen nem szabadott.A lépcső alatti szekrény pedig kifejezetten a kedvencem volt, mert jól el lehetett benne bújni, és csak kuncogva várni, hogy megtaláljon anya, aki már percek óta az én nevemet kiáltozta végig az egész házon. Így történt ez most is, azzal a különbséggel,hogy amikor kinyitottam a szekrény ajtaját, szembe találtam magam azzal a hatalmas dobozzal ami egy rózsaszín masnival volt körbefogva. A kis ablakot formázó nylonon keresztül pedig megpillantottam a babát, és abban a pillanatban tudtam, hogy erre nekem szükségem van. Hiába jött utána a kérlelés, az egyezkedés, a magyarázat, hogy ezt a babát a nővéremnek szánták, és nem illendő, kivált a saját testvérem ajándékát “elszeretni”, képtelenség volt engem meggyőzni. Az aranyhajú, piros masnis babára egyszerűen szükségem volt. Anyáék hiába próbáltak egy ugyanolyat szerezni Annie-nek is, már nem volt több belőle, pedig felforgattak érte számtalan üzletet, elutaztak még Dakotába is, ahol az egyik üzletben remélték megtalálni, mintha ebből nem gyártottak volna többet.Annie végül egy kevésbé szép, barna hajú babát kapott, és nem is tudta leplezni a csalódottságát, hogy az én kezemben látja azt amire ő annyira vágyott, nekem pedig eszemben sem volt azt odaadni. Pedig nem vigyáztam rá. Rengeteget feküdt a baba a kertben, hullott a szép selyem ruhára eső, ha kinn maradt, tapadt össze a haja az őszi szélben kergetőző avartól. Két hónap múlva a baba roppant rossz állapotban volt, pontosan olyanba amilyenbe tőlem várható volt. Annie-vel ellentétben aki mindig igyekezett mindenre vigyázni, én valahogyan erre képtelen voltam. Számomra a világ annyi érdekességet rejtett, amit azonnal fel akartam fedezni, és az sem számított ha közben a körülöttem lévő tárgyak sérülnek, a ruhám koszos lesz. Mire a tél beköszöntött, Stella számomra ugyanolyan volt mint az összes többi hasonló játék, de a nővérem szeméből sosem húnyt ki a tűz, sosem tudott nem vágykozva nézni az én játékomra, amit ő annyira szeretett volna, mégsem….egyszer sem tette szóvá, hogy az őt illetné. Egy nap Annie láza magasra szökött, köhögött és bágyadt volt, ki sem tudott kelni az ágyból. Anya mellé ült, a homlokát simogatta, este pedig apa váltotta anyát, ő fogta a nővérem kezét. Én az ajtóból figyeltem mi történik, nem mertem bemenni hozzá. Nem értettem még a különbséget a betegség és betegség között, és rettentően megrémültem, hogy Annie is talán a halálán van, akárcsak a két házzal lejjebb lakó Mrs Perringer akihez még papot is hívtak egy hajnalban. Láttam, mert egy hatalmas furgonnal jöttek, és az éles fénye bevilágított a szobám ablakán, amire felébredtem. Hó kezdett hullani odakint, apa a nagy karosszékben aludt, a könyökét megtámasztotta a karfán, a kézfeje ökölbe szorult, és azon támasztotta meg a homlokát.Annie szemei csak résnyire voltak nyitva és az ablak felé fordulva nézett ki a kinti fények szivárvány tengerébe, valahova a magasba szökő emeletes házak irányába. Csendesen lopóztam be, apró talpaim csak minimális zajt vertek fel a padlón, hónom alatt a piszkos és nagyon viharvert Stella babát szorongattam, amelyet egyenesen Annie ágyára tettem. Megváltam tőle, odaadtam, pedig nem akartam….mert az enyém volt, az enyém kellett, hogy legyen. - Annie….neked adom a babámat, csak ne halj meg mint Mrs Perringer, jó?- sutyorogtam nagyon halkan, legalábbis én ezt hittem, de apa felébredt és kinyitva a szemeit elmosolyodott. Legalábbis szerintem elmosolyodott, mert a hangja lágyan duruzsoló volt és kedvesen vidám. Feltolta magát a fotelből, megsimogatta a fejem, majd felvett az ölébe, hogy kivigyen. A válla felett még visszanéztem a nővéremre, aki felemelte a kezét és integetett nekem. Mosolygott is. Láttam. - Apa, ugye nem baj, hogy neki adtam a babámat? Ugye nem haragszik amiért koszos lett? - Nem, kicsikém…..egyáltalán nem haragszik.- simogatta meg apa a fejemet. Lehet, hogy nem voltam mindig a legjobb, lehet, hogy voltak nézeteltérések, már csak a természetünk különbözősége okán is közöttünk, de nem létezett ember a világon, akire olyan bizonyossággal mertem volna rábízni a titkaimat, mint Annie-re. Abból pedig nekem mindig volt éppen a tarsolyomban, lévén elég intenzív és pörgős életet éltem, és nagyjából soha nem lehetett kiszámítani éppen merre és hol járok. Hacsak rá nem kérdeztek erre messengeren. Ma úgy volt, hogy ha anyáék dobbantanak, akkor tartunk egy csajos beszélgetést Annie-vel, aztán én szépen elszivárgok valahova Jeremyvel. Füstbe ment terv. Jelen pillanatban nem vágytam semmi másra csak egy nagy adag boldogsághormonra csokoládé formájában, és a nővérem vállaira, hogy elsírjam, megint lapátra lettem téve. Látva azonban az óriási csokicsodákkal beszambázó nővérem boldog ábrázatát, már az első másodpercekben világossá válik, hogy a Jeremy fiaskót nem ma fogjuk megvitatni. Vagy legalábbis nem ez lesz a beszélgetés fő témája. Nem szeretem soha elrontani a jókedvet, és lehet, hogy most nekem is inkább erre van szükségem, mint hogy sírdogáljak valakin, aki ezt még meg sem érdemli.Üzenetben szakítani. Cöh! Szemétség! Az egyik poharat úgy veszem magamhoz, mintha attól félnék, hogy ha félrenézek, akkor valami gonosz manó ellopja, azt meg nem akarom. Nem ám! A babzsák még szuszog egy kicsit alatt amikor elfészkelődöm benne, nagy vigyorgások közepette, az első kóstolót követően csak bólogatva a nővéremnek. - Nanáhogy! Hát….konyhatündérségben valóban nem vagy a legjobb. Viszont senki nem tud jobban nutellás croissant melegíteni nálad!- nevettem el magam, utalva bizony arra, hogy apu konyhai tehetségét egyikünk sem örökölte. Ellenben az életszeretetét azt hiszem mindketten meg is dupláztuk. A szívószálal csipegetem a habot, és dobálom az ajkaim mögé, amikor is a csodálkozás egyezményes jeleként elképedve, égig futó szemöldökkel a homlokom irányába nézek Annire, még a fejem is rázom. - Freddie bepasizott? Neeeeee….a múltkor amikor szakítottam Julian-el, még együtt bőgtünk, hogy soha többé nem fogunk bízni egyetlen srácban sem. Igaz nálam sem tartott sokáig….de úgy tűnik nála sem. Szóval kifogott egy édesszájút. De amúgy ja….igazad van. Mindig megbízik mindenkiben, a szívét is odapakolja, aztán lábtörlőt csinálnak belőle. Pedig annyiiiiiira cuki. És meleg. Miért mindig az ilyen odaadó és édes srácokról derül ki, hogy melegek? - nyafogtam egy kicsit talán jobban vékonyítva a hangom a még elviselhetőnél, úgyhogy inkább be is fejeztem és végre belekortyoltam a finomságba. Óvatosan, nehogy megégessem a számat. Végignyaltam a felső ajkam. Csak vigyorogva csóváltam a fejem a nővérem tiltakozását hallva, még legyintettem is az egyik kezemmel, hogy lárifári, ismerem én őt. - Ha pasikról van szó, én mindig képben vagyok, tudhatnád.- kacsintottam vidáman, mert az szent igaz, hogy könnyen szerelembe estem, és ugyanolyan könnyen hagytam magam megvezetni bárkinek, hogy aztán megint elkövessem ugyanazt a hibát. Annie megfontoltabb volt nálam. Bárcsak én is tudnék olyan lenni mint ő. - Sorsszerűség? Hogy érted?- vetem közbe éppen csak amikor felteszi a kérdést, és homlokom ráncolva billentem oldalra a fejem. Olyan vagyok hirtelen mint egy mindenre kíváncsi kölyökkutya, aki addig nem nyugszik, amíg minden részletet meg nem tud. Luciano nevének említésére összevonom a szemöldököm, láthatóan a múlt ködében próbálok kutakodni, noha alig múltam tíz amikor eljöttünk Rómából. Aztán az énekkar említésére láthatóan felderül az arcom, hiszen lassan rémleni kezd kiről is beszél Annie. - A bamba Giovinazzi, aki olyan volt mindig mintha a szájával nézne.Mármint a lányok mindig ezt mondták. De szerintem nagyon szép hangja volt. Erre emlékszem, meg arra, hogy állandóan igazgatta a szemüvegét.Igen….emlékszem, de tényleg csak dereng valami.- magyaráztam, és azt hiszem még inkább meglepődöm, hogy éppen itt, New York-ban találkozott vele megint. Szakáll….meg egészen megváltozott, és nyoma sincs az egykori bamba Giovinazzinak...bevallom töredelmesen el nem tudom képzelni, hogy milyen lehet most, de hallva a nővérem áradozását kezdem azt hinni, hogy van abban valami, hogy a rút kiskacsából egy napon valóban szemrevaló hattyú válhat. Annie az a fajta lány volt, aki nem olvadt el minden szembejövő szempártól. Válogatós volt, és nem utolsó sorban kizárólag azokat a fiúkat vette észre, akikben a külsőségeken kívül volt még valami….valami ami megfogta, ami rabul ejtette. Fészkelődök egyet, majd egyensúlyozva a pohárral előre nyúlok, és elérve a telefonomat odaadom neki, hogy meg tudja végre mutatni amiről beszél. - Okés, hiszek neked….de vannak fenntartásaim azért…- na ennél a mondatrésznél nyomja az orrom alá a telefont én pedig szembetalálom magam egy olyan de olyan pasival, hogy ki híjján a szívemhez kapok. Megköszörülöm a torkom. - Újratervezés. Egy szemernyi fenntartásom sincs mert….úúúúúristen Annie! Menj már! Ez a kis pohos, bamba Giovinazzi? Neeehheeee!- láthatóan nem akarom elhinni és, hogy bizonyosságot nyerjek tovább lapozgatom a képeket, de mindegyik ugyanazt a mosolygós, vagy éppen komoly pasast ábrázolja. Határozott, karakán és komoly vonások, eszméletlen, éjsötét szempár, az arcszőrzet pedig tökéletes. A magam részéről odavagyok az arcszőrzetért, de minimum a borostáért. Gondolom ez családi vonás, és mert apa is így hordja. Mondjuk ezt tudni is kell viselni. Hoppácska! - És….és mi az, hogy visszament hozzád? Mármint hozzád hozzád?- emeltem a szabad kezem a levegőbe és a mutatóujjamon megpörgettem a láthatatlan slussz kulcsot. - Ő is emlékezett rád? És mit csinál itt? Ő is itt él? Úúúúú….mesélj, ez tök izgi!- ültő helyemben fészkelődtem, és csak tartottam a csokis poharat a két tenyerem óvó bölcsőjébe, mert ez az egész szinte valószerűtlenül izgalmasnak és romantikusnak, és gyönyörűnek hangzott.
- Jó, hát… na! Nem lehetek mindenben tökéletes, nem? – hangjának pimasz éle volt annak ellenére, hogy soha nem tartotta magát tökéletesnek semmiben, hiába is mondta. Sokan irigyelték volna őt a külseje miatt, de valójában soha nem látta hibátlannak a tükörképét. Mások a tudása előtt emelték volna a kalapjukat, ami a festészetet és a rajzot illette, ám ez még nem jelentette azt közel sem, hogy valóban tökéletes lett volna az, amit csinált. Voltak hiányosságai, és mindig volt hova fejlődnie, mint mindig, mindenkinek. Ezt pedig soha nem veszítette szem elől. Ettől függetlenül olykor-olykor ő is tehetett rafinált megjegyzéseket azt illetően, hogy tisztában volt az adottságaival az élet minden, és legtöbb területén. A tudásával, annak értékével. Ezért hát, ha úgy tetszett, akár egy egészséges mennyiségű önbizalomnak is a tulajdonosa lehetett volna… De nem volt, inkább a szája volt nagy. Négy fal között, a húga társaságában. Mert a nagyhangú kisördög ilyenkor, az ő jelenlétében bújt elő belőle igazán. - A sütés-főzés nem az erősségem, ellenben úgy takarítok, mint a kisangyal! Nem tudom, hogy láttad-e, de olyan makulátlan tisztára vakartam ma a fugát a fürdőszobában, hogy három takarítógárdának kellene emelgetnie most előttem a kalapját. Aztán mi lett belőle? Mit böfögött oda anyu? „Ez többször is eszedbe juthatna!”… na puff, kösz, mert amúgy mást se csinálok, mint vakarom a valagam! Azt már inkább nem is mondom, hogy kigazoltam az egész kiskertet a ház mögött, szinte biztos, hogy ahhoz is lett volna egy-két keresetlen szava. Pedig tudtommal, az az ő feladata lett volna – magyarázta kicsit morcosan és sértetten, ám ugyanakkor nagy büszkén. Az ő lelkiismerete tiszta volt, és amit lehetett, kihozott abból a napból anélkül, hogy különösebb dicséretet várt volna érte. Miért tette volna, mikor természetes volt számára a rend és a tisztaság, az pedig főleg, hogy ha a szüleik dolgoznak, akkor minden követ megmozgat azért, hogy rendbe és tisztaságba érjenek haza. A felesleges anyai megjegyzésektől viszont falra tudott volna mászni. Kéretlenek voltak, ráadásul alaptalanok és gyanúsítóak. Mert tagadhatatlan volt, hogy, ha valaki, hát ő ténylegesen szeretett háztartási eszközökhöz nyúlni, főleg, ha egy kis kikapcsolódásra volt szüksége, és azt nem tudta kiélni a festésben. Annak tekintetében is ugyan úgy szükség volt az összpontosításra, és az agyának, elsajátított kompetenciáinak használatára, mintha csak irodai munkát végzett volna. Neki nem volt terhes a felmosás, a porszívózás, de még az se, ha a kisebb-nagyobb penészfoltokat kellett eltüntetnie a mosógép mögül. Persze ezt is jobb szerette akkor kivitelezni, mikor rajta és a kutyán kívül nem tartózkodott más a házban. Nem volt, aki beleszólt volna abba, hogy mit, hogyan és milyen ütemben csinál. Bekapcsolta a zenét, az bömbölve zengett a ház falai között, miközben szépen sorban haladt helyiségről helyiségre, hogy a legtökéletesebb tisztaságba érjen haza a család. A patyolatot persze soha nem vették észre, hiszen magával értetődő volt a rend, ami mellett akár vacsorázni lehetett volna a rémesen csúszós csempéről. A sütés-főzés ezzel szemben, na, az nem tartozott az erősségei közé. Pedig mit meg nem adott volna azért, hogy szebbnél szebb, finomabbnál finomabb cukrászati műremekek kerüljenek ki a kezei közül. Viviana eredendően édesszájúnak született, és nem volt rá befolyással még az sem, hogy az anyjuk, ha valamit, hát a különböző nyalánkságokat legszívesebben a háta közepére kívánta volna. Carmelának nem lehetett bonbonnal, fagylalttal és más-más édes finomsággal kedveskedni, hiába próbálkoztak be számos alkalommal a barátok és ismerősök a születésnapja alkalmából, esetleg egy-egy kiállításának, ruhabemutatójának apropójára. Ha rajta múlt, előbb fogadott el egy üveg pezsgőt vagy bort – na nem azért, mert iszákos lett volna, csak azzal tudott később mit kezdeni - a csokikat pedig a két lánynak, valamint a férjének adta, tudván, hogy azok viszont két kezüket képesek lettek volna összetenni bárhol és bármikor, egy kis falat csokoládéért is. Ebből adódott, hogy az otthoni süteménykészítés az utóbbi időkben, egyre csak a nulla felé standált. A ház asszonya nem ette és nem is készítette, mondván nem értett hozzá, míg Raul, ugyan remekelt az iparágban, a munkája mégse tette lehetővé azt, hogy csak úgy nekiálljon szöszmötölni a konyhában. Ami pedig a két lányt illette… hát, abban biztos lehetett mindenki, aki élt és mozgott, hogy ha ők beszabadulta a konyhába sütés-főzés címszó alatt, ott már baj volt, köszönet viszont nem volt benne. Inkább ettek és szórták a különböző kívánalmaikat listaszerűen, minthogy ők maguk teljes magabiztosságukban elkészítettek volna bármit is. - Be. Már megint, aztán elnézve azt a savanyú képű fazont, azt hiszem, hogy rövid időn belül megint itatni fogja az egeret a vállunkon… de nem is értem őt, komolyan! Babám, te kispályás vagy még hozzá mérten is. Kéthetente mással kavar… ideig-óráig elvannak egymás társaságában, sokszor nem jutnak el semeddig, csak kerülgetik egymást, mint két megkergült, megmérgezett egér. Tudod, körbe-körbe – még az irányt is mutatta csak, hogy értse a másik, hogy mire gondolt – becsavarodik tőle teljesen, és mintha a kikosarazásokon buzdulna fel, úgy gondolja, hogy „na majd én megmutatom nektek, és akkor is összeszedek valakit!”. De annyira jószívű, tündéri srác, egyszerűen nem tudom megérteni azt, hogy miért nem próbál meg normálisan, hosszú távra tervezni valakivel?! Mert persze azt se hiszem el, hogy mindig ő lenne a szenvedő fél egy kapcsolatban. Ott volt például Toby! Tudod az a szemüveges, szép mosolyú, zöld szemű… az a fiú a tenyerén hordozta őt, amit akart, amit szeretett volna, még a föld alól is előteremtette. Aztán közli vele ez a hülye, hígagyú bolondos, hogy túlságosan ellaposodott a kapcsolatuk és ő izgalmakra vágyik... Mi van?! – horkant fel, ide-oda forgatva a kezében a méretes édességheggyel megrakodott poharat. Abban se volt biztos, hogy hol kellett volna neki kezdenie – persze, minden meleg kedves, odaadó lenne, ha kedvesek és odaadók lennének. Én mondom, talán nem látjuk mindig, nem ismerjük, de Freddienek is van egy sötét oldala – illetve de, nagyon jól ismerte, hiszen rendszerint megmutatkozott. Akkor és úgy, ahogy senki nem számított rá. Olykor egészen akaratossá, valódi zsarnokká vált, akit csak nagyon nehezen volt képes tolerálni. Jackie akadt, hogy jól fel is képelte csak, hogy végre valahára magához térjen, és ne játssza a primadonnát. Vivi viszont tudta jól, hogy mindenkinek vannak rosszabb napjai, amikor jobb nem nyaggatni, vagy épp felhánytorgatni neki az elviselhetetlenségét. Ez rá is igaz volt, nem is bántotta a fiút miatta. A húgára pedig az, hogy olyan tökéletesen és hibátlanul fogott mindig és mindenkor szimatot, amivel nem sokan lettek volna képesek felvenni a versenyt. Ha változás állt be Vivi életébe, elsők között jelentkezett nála, hogy leverje rajta: ő is tudni akarja! Ez esetben nem kellett könyörögni, hiszen ő maga volt az, aki önként és dalolva tette tiszteletét a húga előtt. - Ó, persze, hogy tudom. Uggyan olyan vagy te is, mint Freddie, aztán majd, ha egyszer igazán nagyot koppantok, fel se fogtok tudni állni belőle – őszinte volt és kemény, de a tekintete mégis együttérzővé és szomorúvá vált. Utálta, ha szenvedtek körülötte az emberek, bármiről is volt szó. Egészségről, betegségről, kiskutyáról, családról, szerelemről. Ám azt koránt se tartotta szerelemnek vagy szerelmi témának, ha hetente-kéthetente mással lófrálnak az emberek, aztán sipákolnak, ha kiteszik a szűrüket. Mikor először megfogalmazódott benne az, hogy szóba kellene hoznia azt a rég múlt kisfiút a húgának, akire ő maga kristály tisztán emlékezett régről, nem volt egészen biztos, hogyan kellett volna tennie. Az egy dolog volt, hogy neki nem esett nehezére emlékezni. Az ő fejében, emlékezetében meglepően tisztán és elevenen éltek azok az idők, hiszen érintett volt benne, minden nap találkozott Luluval. Ez viszont a húgáról aligha volt elmondható. Tíz éves kislány volt, ezért is tapogatózott először bizonytalanul a sötétben, mígnem beugrott neki az a bizonyos, év végi énekkari fellépés, amin ő is ott ült a nézőtéren, és a felismerést is csak ekkor látta csillanni a lány szemében. Hát persze, hogy a fenébe ne emlékezett volna rá ő is? Hiszen a szülei is napokig azt emlegették, hogy milyen szép hangja volt annak a kedves, pohos kisfiúnak. - Nem is volt bamba! – nevetett fel csilingelően, majd újra belekortyolt a veszettül édes, ám lehetetlenül finom, csokoládéval teli finomságba – de igen, ő az – először eszébe se jutott, hogy milyen módon tudta volna elhitetni vele azt, hogy már közelébe se állt annak a fiúnak, aki régen volt. Mert való igaz, nem tudta volna elítélni Corinnet azért, ha arra gondolt volna, mint ilyen esetben sokan mások, és, ha nem látta volna ő is a saját szemével, talán hasonlóan gondolt volna rá: az évek folyamán csak nőtt az a pohos kis pocak, vele együtt a toka is. Eszében sincs fodrászolni a kusza tincseket és fürtöket, és minden bizonnyal az öltözékére se fordít túlzott hangsúlyt. Ezzel szemben mit kapott? Egy tíz per tízes pasast, akinek fogszabályzó egyengette, gyönyörű mosolya volt. Megtanult öltözködni, az előnyös ruhadarabok alá pedig egy sok csillagos testet edzett magának, hogy méltó legyen a színpad- és opera hercege címére. Ez utóbbi felől a rögtönzött kis előadása is biztosította. Aztán csak beugrott neki az olyan sokat lesegetett Instagram fiókja, amit árgus szemekkel követett – bő egy napja – ám egyetlen egy reakciót se küldött neki a feltett képekre. A sajátja híján a húga telefonját kérte el, és annak segítségével kereste meg a fiú fiókját, aminek tartalma újra felvillant előtte. Halk sóhaj szakadt fel belőle. Orra alatt somolyogva legeltette kis ideig pillantását a markáns vonásokon, a mindig rendezett és sűrű szakállán, pont úgy a sötét, lehetetlenül szép szemeken. - Nem kell ide semmiféle fenntartás. Tudod, hogy én nem csorgatom csak úgy a nyálamat akárki után, mint te, vagy Freddie – vigyorogva nyújtotta át neki a készüléket, s kérdő, kíváncsi szemekkel fürkészte húgának gyönyörű vonásait. Bingo! – csilingelt a győzedelmi zene a fejében. Mosolya kiszélesedett, szemei jószerivel a Napot is megszégyenítően ragyogtak. Tudta jól, hogy a húga tekintete nem akadt meg csak úgy, akárkin. - Ugye, hogy ugye? – hajolt közelebb, az izgalom miatt még a csokoládékelyhet is letette a magával hozott tálcára. Tudta, hogy a kettő együtt nem megy, így vagy Lucianora és a húgára koncentrál, vagy pedig a forrócsokira. Ez a küldetés már meghaladta az ő tudását is – eszméletlenek ezek a képek, de élőben még elképesztőbb az egész srác! Egészen hosszú haja van – mutatott a legutolsó feltöltésére, gondosan ügyelve arra, nehogy érintse a képet, és esetlegesen „beszivecskézze” azt, főleg ne a húga felhasználójával. A fehér alapon mintás kendőre ráomló tincsek voltak azok, melyek leginkább mutatták az említett hajkorona hosszát – amit hátrazselézve hord. Itt, oldalt is hosszabb – kocogtatta meg a saját füle feletti, dús hajtömeggel fedett területet – nem ám tényleg „hosszú”, épp csak annyira, hogy kifogástalanul álljon, minta egy magazin fotózásra menne. Széles válla és mellkasa van, és bár nem nőtt olyan magasra, mint például apu, de pont az a fajta pasi, akinek nem is kell, hogy alulról súrolja a százkilencvenet ahhoz, hogy „pasi” legyen – csicsergett és csiripelt, mint egy kismadár. Mosolya letörölhetetlen volt, kék íriszei vadul villództak, mintha tüzet csiholtak volna az agyában – ne nevess ki, de igen, megnéztem… kerek feneke van, olyan… jó ég, iszonyatosan kerek, tényleg markolni való… atyavilág, ezt kimondtam? – egészen belepirult magába a gondolatba is, hogy ő, Viviana Pellegrini nem csak a szép szemei, a mosolya vagy éppen az öltözete alapján nézett meg egy pasit, hanem immáron valamivel komolyabban, mint minden nőnemű egyed, rátért az amúgy roppant lényeges „részletekre” is – ne nézz hülyének, kérlek – kuncogott – és persze gyönyörű a vigyora! Széles, fültől fülig ér. Teli van élettel. A mosolya pedig végtelenül kedves és ragyogó. Ilyenkor egészen pajkos, játékos. És pont ez az, ami nagyon tetszik benne – mutatott rá a húgára, és ficánkolva egy kis ideig az alatta lévő babzsákon, mintha giliszta lett volna a fenekében, képtelen volt egyhelyben megülni. Hol az egyik, hol a másik lábára ült. Egyszer a haját birizgálta, másszor a nadrágja rojtjait – amellett, hogy komoly, érett férfi lett belőle, akivel tényleg, úgy éreztem, hogy bármit meglehet beszélni, másszor vidám, egészen kisfiús, lelkes és rafinált. Imádnivaló ez a kettősség benne. Azt hiszem, hogy teljesen elvarázsolt – na hát, ha valamit, akkor ezt felesleges lett volna tagadnia, hiszen ordított róla a megszállottság, a rajongás és az a fajta izgalom, amit még az előtt soha, senki nem váltott ki belőle. Ez pedig nem csak a húga számára lehetett idegen és szokatlan, de számára is. - Hát, úgy, hogy futott jó néhány kört a Central Parknak azon a részén. Párszor felbukkant, néha megnézett magának, aztán eltűnt. És mikor már lemondtam volna arról, hogy kiderüljön, ki is ő, bár azt hiszem, hogy legbelül már nagyon is tisztában voltam vele, újra megjelent. Tisztán, frissen és illatosan. Nem lakhat messze a parktól, mert nem telt el sok idő azután, hogy elment. És igen. Azt hiszem, hogy ő hamarabb is, mint ahogy én őt… meglepő, hogy egy pasinak ilyen jó az arcmemóriája, mi? – bazsalygósan, kislányosan húzta a nyakát a vállai közé – egyetemet fejezi be itt. Mesterdiploma, és képzeld, hála a jó égnek, énekesi pályán maradt pont úgy, ahogy kiskorában is bizonygatta. Opera. Elképesztően gyönyörű hangja van, kaptam egy rövid kis bemutatót, de azt hiszem annak ellenére olvadtam folyékonnyá ott mellette, hogy amúgy nem volt már meleg, kora este – jobban nem tudta volna kifejezni, hogy mit érzett abban a néhány pillanatban, míg újra hallhatta Luciano elképesztő tenorját. Megérett, felnőtt… olyan hang birtokosa lett, amilyeneket hallgatva csak ámulni tudott a színházakban, vagy a televízió előtt – ja és ja! – derült égből fasírt, csapta össze a tenyereit – tudod volt az a másik srác is, akivel olyanok voltak, mint a testvérek. Ő is itt van. Ma, míg kimentem befejezni a képet, mindketten kijöttek hozzám, és bár Matteo tovább állt, Lulu maradt egy kis ideig… - néhány másodpercen át csak a tenyerét fürkészte, mintha az azon húzódó vonalakból akarta volna megállapítani, mit is tartogatott neki a jövő? Nem tudta volna megmondani, hogy tudni szerette volna, vagy a véletlenre bízni mindent. Utána viszont a húga gyönyörű arcára emelte a tekintetét. - Tudod, először elgondolkoztam, és az jutott eszembe, hogy miért nem zavar az a tíz év, amíg nem találkoztunk egymással? Miért nem zavar, hogy ő egyszer se keresett, én pedig egyszer se kerestem őt? – félszegen vont vállat – azt hiszem, hogy ez így volt jól. És nem azért, mert esetleg úgy csak barátok lehettünk volna, így pedig… talán...esetleg, lehetőségünk van valami másra is. Mi van, ha így volt megírva, hogy „újra meg kell ismernünk egymást”? Újabb lehetőség, egy szép újrakezdés? Szerinted létezik ilyen? Persze, nem akarom előre beleélni magam, meg azon gondolkozni, hogy ebből talán más is lehet… mert mi van, ha nem? De mi van akkor, ha úgy tényleg csak annyi lett volna nekünk, hogy barátok legyünk, így viszont mint "férfi és nő" ismerkedhetünk meg újra? – pislogott jókorákat, mintha ténylegesen értetlenül állt volna a megfejteni való rejtvény előtt...
Mindig nagyon lelkis voltam, főleg abban a kérdésben, hogy anya és Annie miért kapnak össze állandóan és olyan gyakran? Ameddig a gyerekkoromra vissza tudok emlékezni, nem mindig volt ez így. Ahogyan nőttünk azonban, anyának az elvárásai is nőttek velünk szemben. Noha apa gyakorta finoman próbálta felhívni a figyelmét arra, hogy néha hagyhatna bennünket kicsit többet gondtalannak és szabadnak lenni. Annie eleinte elfogadóbb volt, talán simulékonyabb és én voltam az aki mindig és állandóan lázadt anya utasításai vagy kérései ellen. Pedig nem voltak ezek nagy dolgok. Például, hogy a héten már a harmadik adag zsebpénzt verem el, mindenféle bugyutaságra, vagy többnyire ruhákra, és nézzem meg a nővérem mennyivel beosztóbb. Vagy miért vagyok fenn hajnalokig a tévé előtt görnyedve, mikor másnap suli. Ne tömjem magamba a sós mogyorót éjjel tizenegykor, mert egyrészt hatalmas hátsót növesztek, másrészt meg úgy kirügyezek tőle mint a tavaszi kis fácska a kertben. Vagy, hogy nem kellene minden fiút túl komolyan vennem, főleg nem tizenöt évesen, mert ilyenkor az ember lánya hamar belebolondul mindenkibe, de valójában mindig újra és izgalmasabbra vágyik. Aztán ott volt, hogy nem ártana megszüntetni az íróasztalon a bögregyűjteményt, és néha a mosogatót is boldogítani kellene velük, vagy igazán kirakhatnám néha én is a szennyest és nem a szobámból kellene elővadászni. És ha már itt tartunk, lehetnék kicsit háziasabb. Amiben volt igazság, de engem akkoriban minden érdekelt, csak éppen a háziasság nem. Így aztán valahogyan mindig Annie maradt a célkeresztben anya számára, én meg valahogyan mindig megúsztam. Persze volt emiatt bűntudatom a későbbiekben, de talán nem annyira, hogy változtassak rajta. Ettől még az évek előrehaladtával egyre jobban bántott, de mindig csak az elhatározásig jutottam, hogy néha én is kiveszem a részem jobban a munkákból. - Hát úgy konkrétan a fugát pont nem nézegettem a fürdőben, amikor tusoltam, de hiszek neked. Anya meg! Cöh! Ismerhetnéd. Ha van rajtad sapka akkor az a baj, ha meg nincs akkor az. Mostanában amúgy is harapósabb kedvében van...Egyrészt ott van az az új kollekció amin dolgozik éppen, amihez mondjuk még engem sem nagyon enged hozzá….és ne szólj amúgy semmit, mert a te véleményed mindig kikéri. Bezzeg ha én mondanék valamit, akkor csak elhajt, hogy menjek batokolni! Batikolni, érted? Ki használ manapság már faggyút, kötöző zsineget és hasonló barbár cuccokat a ruhafestéshez, de őszintén? Látni, hogy anya egy csomó dologban naprakész, de egy csomó minden másban meg abszolút le van maradva két kanyarral.Szóval nyugi, más fronton én kapom az áldást. - felveszem a nővérem hasonlóan sértett és durcás ábrázatát, és a szabad kezem előre nyújtva, pontosan úgy mint apa, ha nagyon belejön egy sztori előadásába, csuklóból mozgatom is a kezem. Néha szusszantok, néha meg bólogatok is, mert ha valamiben akkor a puffogásban nagyon egy hullámhosszra vagyunk képesek kerülni a nővéremmel. Nem egyszer fordult elő, hogy ha valaki őt megsértette, nekem még fogalmam sem volt arról miféle főbenjáró bűnt követett el az illető, de Annie-hez hasonlóan én is dörmögtem a magamét az illetővel kapcsolatban. Aztán persze jött a ráeszmélés, hogy azt sem tudom tulajdonképpen miért is perlekedem, de az már mindegy is volt. De hasonló helyzet fordított esetben is történt. Ha én fújtam valakire, akkor némi fáziskéséssel Annie is fújt. Miért? Nem tudom megmagyarázni...ha valaki az egyikünk önérzetébe gázolt, annak számolnia kellett azzal, hogy a másik sem fogja szívlelni. - Miért, gazolás közben nem szoktad vakargatni a valagad, te huncut?- vigyorogtam nagyon pimaszul, és már húztam is be a nyakam, az ajkaim közé véve a kis csíkos szívószálat, veszettül vigyorogva továbbra is és laposan pislogva fel a másikra. Óvatos kortyot követően pislogva bólogattam, és bocsánatkérően billent oldalra a fejem. - Jól van na! Tudom mire gondolsz. És ha ez vigasztal, akkor ketten vagyunk ebben a házban akik hihetetlenül tudják díjazni, hogy ennyire kis gondoskodó vagy. Apa meg én. Most mondd, hogy nem vagyunk főnyeremények, és a mi rajongásunk nem nyomja agyon anya morgolódását? Ugyan Annie, néha meg kellene tanulnod elengedni a füled mellett, és nem rágódni rajta, mint a kiskutya a soknapos csontocskán.- nyúlok át a nővérem felé aki a másik babzsákon csücsül, és láthatóan egyszerre izgatott, egyszerre van kipirulva és egyszerre puffog anya miatt. Kicsit megpaskolom a felkarját, hogy érezze a törődést, meg azt, hogy tréfálok amúgy semmi komoly. Imádom amúgy, amikor ilyen ellentmondásos érzelmek között tobzódik, mert olyankor jönnek tőle ezek a veszett finom édességek, amikkel most is beállított hozzám. Ha ma este a cukormérgezés fog a sírba vinni, akkor a márványlapomra azt írják majd: “Ezért a csokis bűnét akkor is imádlak, Annie!” Aztán persze a szokásos módon kibeszéljük Freddiet, akit amúgy egyszerűen nem lehet nem imádni. Amikor belelendül bennünket is leseper a porondról, és csípőből puffogtatja a beszólásokat, és a tuti szövegeket, meg a jótanácsokat. Olyan stílusérzéke van amilyen egy csokor stílusikonnak se. Nem tudom hogy csinálja, de ha nem lenne meleg, istenbizony ő lenne a pasim, feltéve ha Annie le nem csapná a kezemről. Mondjuk ha nem lenne meleg, akkor lehet nem is lenne ilyen, amilyennek most imádjuk. - Tudom, Béjb, hogy az vagyok mellette. Elég csak belépnie valahova, és mindenki észreveszi. Van valami benne, nem tudom. Ami pedig azt illeti, valahogyan ezek a szemétládák, amilyen az a….na annak nem tudom a nevét. Tudod a fagylaltos fiú, amelyik állandóan kis termoszos üvegben hordta a mindenféle fagyikat neki virág helyett. Közben meg másokkal kavart a háttérben. Szóval az ilyenek valahogyan megérzik azt a nagy és imádnivaló szívét, és egyből lecsapnak rá. Ő meg se lát se hall a nagy szerelemtől. Biztos van sötét oldala, de az egyszerűen nem érdekel. Mert ő így jó, ahogyan van. Éééésss tudom.- nyöszörgöm elnyújtva az utolsó mondatot, kicsit talán le is hajtva a fejem, hogy elmondjam a nővéremnek, csak úgy mellékesen megemlítve a dolgot, ami tulajdonképpen pár perce történt, és aminek amúgy sem akarok nagy jelentőséget tulajdonítani, mert hékás, messengeren lettem kidobva. Hatalmasat sóhajtva néztem Annie-re és egy vállrándítással rendezve el a dolgot tettem meg a vallomást, tényleg röviden és lényegre törően. - Amúgy a búzakék szemű Jeremy úgy egy fél órája szakított velem messengeren.Dedede….ne aggódj, már megvan a vigasztalóm. Ebbe fojtom bele a bánatom.- kocogtattam meg szépen manikűrözött körmeimmel a pohárkát, amit a nővérem hozott, mintha érezte volna, hogy azon túl, hogy a szülők nincsenek itthon, még extrán szükségem van valami vidítóra. De nem akarok én lenni a téma, így aztán ha lehet azt mondani, kapok is az alkalmon, hogy azt a huncut jókedvet amit mindentől függetlenül Annie arcán látok, arra valamiféle magyarázatot kapjak. Luciano Giovinazzi tényleg csak haloványan élt a fejemben, de arra mindenképpen emlékeztem, hogy anya pohosnak nevezte, mások meg bambának. Én nem tudom, én csak arra emlékszem, hogy nagyon szép hangja volt, és tíz évesen még én is szívesen hallgattam őt, azon az iskolai koncerten. Szóval nem volt nehéz összeraknom abból ahogyan a nővérem lelkendezik róla, meg ahogyan egykor kinézett, hogy alaposan megváltozhatott, de azt azért hősiesen be kell vallanom, hogy nem számítottam olyan jó pasira, aki az instagram képeiről nézett vissza rám. Még kicsit előre is hajoltam, alaposan megnéztem, hogy vajon jó emberre keresett rá Annie? A keresőbe megpróbáltam beírni a családnevét, de nem volt sok találat, lletve volt még egy Luciano Giovinazzi valahol Szardínián, aki egy jól megtermett, leginkább hentesre hasonlító alak volt, közel a negyvenhez. Na az tuti nem lehet. Szóval miközben Annie megállás nélkül csacsog, és áradozik, én azért végigpörgetek néhány képet. - Azt látom, hogy eléggé….hm...szóval ki van pattintva rendesen.- kocogtatom meg a telefont a nővérem felé fordítva nagy vigyorgások közepette. Éppen egy félmeztelen képet bámulok, ami valami tengerparton készült, és bár Luciano, nem vág olyan hajmeresztő és idegesítő pózőr beállást, amit a legtöbb pasas ilyenkor szokott, de azért észre lehet venni, amit észre kell. Napszemüveget visel, és egyenes tartással, kicsit lezseren álldogál, mintha nem is lenne ott valaki, aki őt fotózza. Vannak elegánsabb, bulizósabb, vagy éppen sportosabb fotók is, mindegyiken tagadhatatlanul veszedelmes csáberővel van megáldva a pasas. - Én szeretem ha egy pasas magas, de nem kizáró szempont ha éppen nem. De ilyen vállakért, és ilyen lehengerlő mosolyért azt is elfelejteném neki, ha Tyrion Lannisterre is csak felfelé tudna nézni.- nevettem el magam, de a nővérem szerintem tudta, hogy csak poénkodok. - Igen, kimondtad! Végre te is beismered hangosan is, nem csak titokban, stikában bámulod! Nem kell ezt szégyellni, úristen Annie! Szerintem nincs nő aki ne nézne meg egy szép férfi hátsót. Ha engem kérdezel….én is megnézem. Kétszer is!- nevettem fel jókedvűen, és közben tovább lapoztam csak úgy random a képek között, és volt pár ahol feltűnt még két másik srác, velük elég sok kép került fel, ilyen olyan alkalmakon, vagy éppen komolyabb, esetleg mikrofon mögött állós, vagy csak szimplán random az éjszakában lőtt fotó. Szóval miközben a képeket bámulom, időnként felsandítok Anniere, mosolyogva, vagy vele együtt kislányosan összevigyorogva hallgatom a találkozásuk hihetetlennek tűnő történetét. - Ugye tudod, hogy erre mennyire kicsi volt az esély? Hogy éppen itt találkozzatok újra New Yorkban? Volt az a film….úúúúúú nem tudom mi volt a címe. De ott az volt, hogy a nő meg a férfi egy szilveszter éjjelen találkoznak, és megbeszélik, hogy egy év múlva New Yorkban megint találkoznak, de csak a férfi megy el….illetve a nő is elmegy, csak nem ugyanoda, mert úgy emlékszik, hogy máshova beszéltek meg találkozót….áááá mindegy, tök más a sztori, de a tiéd is ilyen filmbe illő. És ahhhh….mit nem adnék ha egy pasi nekem énekelne csak úgy a Central Parkban. Jajj, Annie….őőőhmm...melyik srác az a Matteo? Ez a sötét szemű fülig vigyor Don Quijote, vagy ez az igéző szemű...ajjj basszus ez a srác naaaagyon helyes. Tudj meg nekem mindent róla...léééééci!- kérleltem, aztán a félig kiürült poharat odébb raktam, és kényelmesen oldalra dőltem a babzsákon, a halántékomon megtámasztottam a fejem, úgy könyököltem. - Hát figyelj! Nem kerestétek egymást, mert miért kerestétek volna? Gyerekek voltatok, nem mintha most öregek lennétek csak….na mindegy. Szóval egy énekkarban énekeltetek. És már bocs de ő nem volt éppen álmaid pasija akkoriban, és hát akkoriban te csinos voltál, de annyi fiú legyeskedett körülötted, hogy oda sem mert volna menni hozzád. Utána meg….elköltöztünk, valahogyan az ilyesmi elfelejtődik, még a legjobb barátok között is. Lehet, hogy pont erre a tíz évre volt szükségetek. Ki tudja?- vontam meg a vállam, és az ajkaim lebiggyedtek, de közben rögtön utána mosolyra görbültek. - És adott valami jelet arra, hogy szívesen találkozna veled újra? Nézzük meg az instáját, hátha tett ki valami képet….- martam megint a telefonom után, mert az előbb csak kutyafuttában néztem át, és amikor megtaláltam egy két órával korábban felrakott képet, diadalittasan nyújtottam szabad kezemmel a nővérem felé a telefonom. - Tessék! Kirakott egy képet a Central Parkról. - azt el sem olvastam kommentelt e mellé valamit, de az már mindenképpen beszédes, hogy pont most tette ki, miután Annivel találkoztak.
Carmela Pellegrini, születési nevén Füredy Karolina, bár fiatal korában se a szertelenségéről és a fokozott bájáról, lányos hóbortjairól és álmodozásairól volt híres, mégis, az igazi karakánságát, szigorát és vasmarkúságát azután nyerte el, hogy a szülei burkolt célzások közepette, kiadták az útját, és az önmegvalósítás mezsgyéjén, egészen Rómáig vezetett az útja. Megmásíthatatlanul, és visszavonhatatlanul is egyedül maradt a nagyvilágban, egy idegen országban, ahol a saját konoksága és művészeti beállítottsága miatt kényszerült vakon tapogatózni. Nem állt mögötte senki, akit addig ismert és szeretett, nem volt megfelelő támogatása. Az otthonaként tartott nép jószerivel kiköpte őt magából, mintha eredendő bűn lett volna az, hogy a nagy művészek között egyszer méltán viseltesse majd ő is a nevét. Pedig egykoron, hány festőművészt, fotográfust, írót és költőt ontott magából az a csepp kis ország…?! Milyen nagy névnek és dicsőségnek örvendtek és emlegetik őket mindmáig, s míg annak idején kiváltság volt művésznek lenni, hatalmas szó és mély tisztelet övezte csoda, még ha olykor-olykor ténylegesen a nincstelenségbe hajszolták magukat, manapság egészen szégyenteljes szitokszóvá korcsosult, és amit a Füredy család is minden ízében elítélt és megvetett. Nem maradt hát neki más, mint egy bizonytalan kapcsolat, nyakában egy vagon hitellel, hogy legalább tető legyen a feje felett és legyen mit ennie, valamint néhány tanárának odaadó bizalma, és a belé vetett hitük. Mert ők, akkor már látták azt, amit senki korábban. Azt, amire még a fiatal nő se mert gondolni, csupán az álmaiban jelentek meg a jövőjének legbecsesebb, legtöbbet jelentő, reményekkel teli képei. Ezek tudatában talán nem volt meglepő, hogy Carmela szíve is megjegesedett, hiszen hiába is igyekezett bizonyítani, és elhitetni a családjával, a szüleivel és a testvérével azt, hogy nem kevesebb az ő tudása és irányultsága az övéknél, azok menthetetlenül mentek a saját maguk feje után. „A művészet nem munka! Nem pénz, csupán egy úri hóbort. Festeni mindenki tud, még egy idétlen majom is, csak adj neki ecsetet és vásznat!” Hiába hát a sanyarú próbálkozások egyvelege, hiába próbált a kezdetekben újra és újra a szülei után futni, elérni, hogy elfogadják, mindez füstbe ment tervnek bizonyult. Ellökték, megszégyenítették, mire pedig fel kellett ismernie, ha ők ilyenek, kénytelen lesz egyedül boldogulni… … ő pedig megtette, és a semmiből teremtett magának egy olyan életet, ami előtt azóta is milliók lennének képesek fejet hajtani. Hatalmas erőket mozgósított annak érdekében, hogy bebizonyítsa a szüleinek, rosszul döntöttek, mikor ellökték őt maguktól, mert egyedül, egymaga, az ő támogatásuk nélkül lesz képes arra, hogy egy új világ táruljon ki előtte. Olyan, amire azok talán soha nem is mertek volna gondolni. Elfogadta és megszerette, gyermekéül fogadta őt Róma, és vele együtt egész Olaszország, mikor Magyarország kitagadta. Majd kitárta kapuit előtte Amerika is annak érdekében, hogy olyasfajta tehetségeket importáljon magába, mint amilyen ő is. Mert az elszántságára, a kitartására, tehetségére és tudására, a nevére mindig szükség lesz. Ám az, hogy valaki mindent megteremt magának amire szükség volt, nem jelenti azt, hogy jobb ember is lesz általa azoknál, akik korábban bántották. És bár Carmela nem számít rossznak, senki nem is mondaná azt, mégis, a saját szüleinek vált tükörképévé Vivianaval szemben mind ezt úgy, hogy ő maga észre se vette. Hiába az anyai szeretet, az oltalmazás és a gyermeke útjának tudatos egyengetése, sokkal inkább azt várja el elsőszülöttjétől, hogy hasonló babérokra törjön majd, mint ő maga. Fel se tűnik már neki, ha rátelepszik a lányra… észre se veszi, ha plusz terhet ró rá azzal, hogy Vivinek nem csak a saját maga tökéletességre való törekvésével kell megküzdenie, de az anyjáéval is. Mert folyamatosan az a monoton hang duruzsol a tudata mélyén, hogy: ez még nem elég! Hatalmas elvárások elé állította őt mind ahányszor, aminek viszont a fiatalabbik nem csak, hogy képtelen, de nem is akar eleget tenni, hiszen más tervei vannak. Ezek a tervek viszont egyre nagyobb és nagyobb ellentéteket szültek közöttük, mely immáron nem csak szakmai szempontból okozott számukra nézeteltérést, de az anya-lánya kapcsolat is szépen lassan kezdi megsínyleni ki-ki makacsságát. - Persze! – csattant fel a kelleténél hangosabban – kikéri a véleményemet, hogy aztán ne fogadja meg, sőt mi több, rákontrázzon, hogy az miért hülyeség, és szerinte miért kéne máshogy csinálni, mint ahogy én elgondoltam. Csak kérdem én, mi a fenéért akar akkor minden áron az én véleményemmel foglalkozni, ha állandóan csak a hülyeséget látja benne? Akkor inkább ne is kérdezzen! Menjen ahhoz, akivel tökéletesen megegyezik az ízlése – pont úgy duruzsolt és háborgott, mint egy kitörni készülő vulkán. Viviana alapjáraton türelmes, nyugodt és melegszívű ember hírében állt. Idegenekkel, barátokkal, családtagokkal egyaránt se perc alatt volt képes megtalálni a közös hangot, nem úgy az anyjával, aki kis milliószor mondta már el neki, hogy milyen fontosak számára az ő meglátásai, amiket aztán rendre kritizálni kezdett. Ez pedig felbőszítette és dühítette őt. Nehéz volt megfelelni a nő elvárásainak, és annál nehezebb volt vele egy fedél alatt tartózkodni, főleg, ha magával ragadta őt az a bizonyos, jó néhány perc. Raul számos alkalommal igyekezett őt finomkodva, kedveskedve jobb belátásra téríteni, főként elfogadtatni vele azt a tényt, hogy a lányai bár örökre a gyerekei maradnak, az ő kis babái, ettől függetlenül felnőtt nővé cseperedtek, akiknek ugyan úgy volt beleszólási joguk a család életébe. Meglehet, hogy nagy változásokat nem tudtak volna eszközölni, s mint anya, valamint apa bank lévén mindig és mindenkor, amíg saját lábra nem álltak, a szülők akarata fog érvényesülni, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna meghallgatni őket is, és ne lehettek volna nekik is hasonlóképpen jó meglátásaik, gondolataik. - Mhm – révedt el egy pillanatra, s mintha csak megjelent volna a feje mellett egy felhőbuborék, abban vetítve le a pillanatot, miközben a hortenziabokrok közül kilógó fenekét vakargatja, elnevette magát – végül is, meglehet. És sokkal szórakoztatóbbnak tartom, mikor az éticsigák párzási rituáléját kell bambulnom a növények között. Baszki! – csapta össze a tenyereit – nem csipkedtem le a hortenziákról a rozsdásodott leveleket. Na majd holnap hallgathatom egész nap. Nyakamat rá, hogy a telefonja elemlámpájával fogja leellenőrizni az összes virágot, hogy mindent megcsináltam, amit megkellett, vagy megint mulasztottam, legjobb szokásomhoz híven?! Újonnan az a kedvencem, hogy a csipeszek nyomot hagynak a blúzaiban. Aztán győzzem bárhogy feltenni azokat a nyomorult csipeszeket, azok így vagy úgy, de mindig hagyni fognak egy kis nyomot. Ha meg nem csípem oda őket, akkor leesik a földre, és csodálkozik, hogy gyűrött, koszos lesz, ha éppen nem Rocco fogja meg és lép meg velük… - éjt nappallá téve tudná fújni és mondani a magáét, a sérelmeit, melyeket az anyja minden egyes nap a fejére olvas. Mintha mindig, mindent azért csinálna rosszul, hogy őt bosszantsa. Pedig el lehet képzelni, hogy mennyire hiányzott neki Carmela haragja és hisztije. Mint fenekére egy nagy pattanás – az a baj, hogy tudom, hogy ti vagytok a főnyeremény számomra idehaza, de tudod a legkisebb rossz is képes pokollá tenni az ember napját. Anyu pedig nem csupán a legkisebb rossz dolgokat szórja rám, mint átkait, hanem lassan azt is kikéri magának, hogy miért születtem meg?! Mintha én akartam volna, hogy így legyen, mi? Ohh, na mindegy is – elegáns, mégis laza csuklómozdulattal legyintett. Kék szemeit forgatva, halk szusszanással jelezte, hogy nem is akar több szót fecsérelni az idősebb gráciára, hiszen jelen állás szerint más miatt érkezett a húgához, mint az örökös, anya-lánya konfliktusok megoldásának reménye érdekében. Kisvártatva új panaszáradat után is nézett, így kerülhetett szóba nem csak Freddie, de a húga szerelmi életének legjava is, az örökös virágról virágra reppenő kis pillangó effektus. Tagadhatatlanul olyan szeleburdi volt mindkettő, és pont olyan gyönyörű is, mint a lepkék királynői. - Peter… az Peter volt. Csak onnan tudom, hogy pont annyira idióta és irritáló feje volt szerencsétlennek, mint a megfilmesített Pókember első verziójában a főhősnek. Tobynak… - Viviana hatalmas tudással rendelkezett, amennyiben filmekről, színészekről, vagy ténylegesen értéket képviselő hírességekről volt szó. A bulvárral és a celeb sztorikkal nem foglalkozott, így se Kardashianék, se pedig az újonnani tinisztárok nem érdekelték, ellenben a valós, igazi sztárok, hírességek, akik hatalmas, képzeletbeli lexikonokban sorakoztak az agyának mélyén. - Hogymimi?! Nemár!! Mekkora egy görény ez is! De megmondtam én neked nem? Ó, hogy a próféta szóljon belőlem basszus, hogy nem minden ám a szép búzavirágkék szem meg a cuki mosoly, de abban a srácban benne él a gonosz! – hörrent újra. Vivi mindig is „én megmondtam” fajta volt, ráadásul az a szingli barát és testvér, akinek saját maga révén nem volt tapasztalata a kapcsolatokban, ellenben mindig és mindenkor neki kellett megoldania másokét – igyad csak, Babu! Van még lent egy kisebb pohárra való, meg akartam hagyni apunak, de szerintem mire hazaér, azt is elfogja felejteni, hogy bármit is csináltam amiért annyira odáig volt – ajánlgatta a maradékot, ami még mindig ott figyelt lent a gázon, egy csinos kis kübliben. Ugyan nem akart hagyni Raulnak egy kortyot se, hiszen ahogy ismerte őt, szinte biztos volt benne, hogy úgyis dupla adag desszertet fog enni az étteremben, de mit tehetett volna, ha nem fért több az amúgy ijesztően nagy poharakba? Így pedig úgy tűnhetett, hogy világi jó szíve nem a pohárba való mennyiséget nézte el, hanem hagyott a kedves apukájának is egy adagra valót. Ó, ha tudná! És bár, a húga újonnani balul elsült próbálkozására való tekintettel volt egy kis lelkiismeret furdalása, amiért ő mégis a saját maga boldogsága, és elképesztő jókedve miatt érkezett, mintsem egy újabb adag lelkizés miatt, ami az utóbbi időkben Freddie, Jackie, vagy pedig Corinne miatt folyton esedékes volt. De végtére is… kell egy kis jókedv is nem? Márpedig, a telefon képernyőjén felvillanó kép mi mást, ha nem a boldogságot és a jókedvet idézte elő újra meg újra? - Nem is gondolná az ember – villant ezer wattos mosolya, mert tagadhatatlan, hogy a karjai és a mellkasa miatt senki nem sejtette volna egy szál bélnek, vagy éppen pocakosnak Lucianot, de egy elsődlegesen operaénekesnek készülő srácról, aligha az edzettség és a szépen megmunkált izmok ugranának be az embernek. Ezzel szemben, olyan szép, sakktáblához emlékeztető kockái voltak, amik igazán buja gondolatokat ébresztett Viviben. - Valóban nem hátrány a magasság, de nem is lényeges – főleg, ha azt vették alapul, hogy a Pellegrini lányok se a csepp kis manó alkatukról voltak híresek, sőt mi több, Viviana ha egy kicsivel is magasabb cipőbe bújtatta volna a bokáját, magasabbra nőtt volna az olasz fiúnál. De ő soha nem a magasságot tartotta fontosnak. Úgy is lehetett fogalmazni, hogy a leginkább elenyésző fontossággal bírt, hogy egyhetvenöt, vagy egynyolcvanöt magas egy férfi, ha más, és egyéb módon sokkal inkább figyelemfelkeltőbb és érdekesebb volt. - Jó, igen meglesem! Hogy ne leshetném meg, hát majd kiesett a szemem?! – zavart nevetéssel igazgatta a füle mögé egy kósza hajtincsét. Zavarban volt, még a saját húga előtt is, hogy erről kellett beszélnie, elvégre hosszú éveken át, Corinne férfiakat illető vágyálmai számítottak igazi témának. Az ő meglátásai, az ő férfiakról szóló sztorijai kerültek előképbe, hiszen sokkal inkább rá volt jellemző a pasizás, mint Vivire. Ha pedig mégis az idősebb tett egy-egy megjegyzést egy hímneműre, az javarészt híresség volt, és a hozzájuk köthető plátói szerelmei, mintsem olyasvalaki, aki ténylegesen ott állt előtte, akivel képes volt, és lehetségesnek is tűnt fizikai kontaktust teremtenie. - Fogalmam sincs, melyikre gondolsz, nekem csak a Jövőre Veled, ugyanitt ugrik be, de az kicsit más… - heherészve cuppant rá a szívószálra, s aprókat kortyolt a mézédes, de különösen finom aromákat felszabadító csokoládécsodából – amúgy, gyakorlatilag nulla százalék esélye lett volna, amennyiben nem járna ő is ide évente jó párszor. Itt laknak a rokonai, és elvileg nyaranta van, hogy hetekig itt vannak Matteoval, néha a szülőkkel is. Szóval ennek tudatában az a furcsa, hogy eddig nem futottunk össze – persze, ha azt vette alapul, hogy Luciano ilyenkor Manhattanben, ő pedig Brooklynban élte az életét, annyira nem volt meglepő, hogy mindig elkerülték egymást – ő – mutatott az alacsonyabb, világos szemű fiúra, komoly gonddal ügyelve, nehogy reakciót küldjön a képre. Fontos ám az az inkognitó – kérlek szépen, ő, ha nem is vérszerinti, de már-már Lulu testvére. Együtt nőttek fel, a szüleik, de már a nagyszüleik is hatalmas barátok hírében álltak. Egy iskolába járt ő is velem meg Lucianoval. Jóval csendesebb, nyugodtabb természet Lulunál, úgyis lehet mondani, hogy kicsit hasonlítanak ránk. Szöges ellentétei egymásnak, de mégis ettől működnek olyan páratlanul jól egymással. Igazából, én se tudok sokat róla, csak annyit, hogy mikor még Rómában éltünk, én is szerettem volna a kis „csapatuk” tagjává válni. Sülve-főve együtt voltak, egymás védelmezésére, oltalmazására és szeretetére voltak teremtve. Ne tudd meg, hogy milyen mélyen meghatott, hogy még itt, az Államokban is együtt láttam őket. És ő is nagy csalogány hírében áll ám. Amúgy meg, a Don Quijote személye, Ennio még Matteonál is képlékenyebb számomra. Szerintem őt valamikor azután ismerték meg, hogy mi eljöttünk Olaszországból, mert róla aztán tényleg nem tudok sajnos semmit – biggyesztette le az ajkait. Arra pedig lehetősége se volt az elmúlt két alkalommal, hogy érdeklődjön felőle. Abban viszont biztos volt, hogy ami késik, az nem múlik… - Corinne! Lulu és én barátok voltunk akkoriban az iskola falain belül, nem csak az énekkar „tartott össze minket”. Talán ezért se akarok okokat keresni arra, hogy miért alakult úgy, ahogy. Nagyon sokat mesélt arról, hogy miféle melót és mennyi erőfeszítést igényelt az, hogy eljusson idáig. És azt is tudjuk, hogy az én esetemben se volt ez másként, noha én azért nem roskadoztam bent éjjelek évadján is az iskolában… szóval egyszerűen betudtam annak, hogy mindenkinek megvolt a maga dolga az életben, mintsem, hogy azzal foglalkozzunk, mi van vele és vele a világ túlvégén? Meg természetesen, nekem valahol könnyebb volt elszeparálódnom az otthoniaktól, hiszen tudjuk milyen honvágyam volt hosszú-hosszú éveken keresztül – keserűen húzta el a száját, és kényelmesen elhelyezkedve a fotelban, befészkelte magát a halkan nyöszörgő és nyikorgó, vaskos anyaggal elrejtett gyöngyöcskék tengerébe – amúgy ez igaz. De látod, most meg ezerszer kenterbe veri az akkori összes, „úgy néz ki, hogy elképesztő pasi lesz belőle” kölyköt. Ott van például Claudio, tudod az a felemás szemszínű, tizennyolc éves koráig olasz macsónak tűnő srác, aki mostanra olyan pocakos meg tokás lett, hogy a Michelin baba megirigyelné – kacarászva dobta a háta mögé a haját – ő is meddig próbálta csapni nekem a szelet, még így a világ túloldalán is, atya ég! De mindegy is, látod, miből lesz a cserebogár. Mindenki alábecsülte a kis pohos dalos pacsirtát, aztán mi lett belőle? Annie nem volt biztos abban, hogy hitt, vagy hinni tudott volna a tündérmesékben. Ám az, amit tapasztalt az elmúlt két napban, csak és kizárólag erről a mesébe illő történtről szólt, és kezdte úgy érezni, hogy van még miért reménykednie, és nem kell eltemetnie a romantikus, vágyálmokkal teli énjét. Az új posztra csak somolyogva reagált, majd kecses vállvonással sóhajtott egyet. - Holnap eljön velem a suliba, leadjuk a festményt. Megnézi az év végi kiállítást, mert érdekli. Atya ég, nagyon tartok tőle, hogy mit fog szólni a projektemhez – csapta rá apró tenyereit az arcára. Az iskola, potom egy évvel az előtt, hatalmas projektbe kezdett, hogy az iskolához, és diákjaihoz hű kiállítással készülhessen ez évben. Több, különböző pályázatot is megnyertek a diákok tudásának hála, így volt lehetőségük nagyobb összegű új technikára beruházni. Vivi fő projektje pedig teljes egészében kitette ezt az egy évet. Hat festményt kellett elkészítenie szuper realisztikusan, melyet egy-egy aprócska projektor vetít a falakra, padlóra és plafonra egyaránt. Így hova máshova, ha nem az álmai képébe, Toszkánába kalauzolja el a terembe tévedőket? Alattuk a kusza fűszálakkal, felettük a bárányfelhős kék égbolttal, körülöttük pedig a dimbes-dombos tájakkal, az ódon épületekkel, szőlészetekkel. Keresve se találhatott volna jobb alanyt Lucianonál azok közül, akiknek megszerette volna mutatni ezt a festmény és művészet szintjén hatalmas, Toszkánához mérten viszont mégis aprócska tájképet – remélem tetszeni fog neki. Na jó, eddig emiatt nem voltam ideges, most már … most már igen. Na mindegy is. Aztán pedig lemegyünk Coneyra, megmutatom neki milyen az igazi, fesztivál hangulatú, régimódi vidámpark, vagy hot-dogos büfé. Szóval, a holnapi napom teljes mértékben az övé lesz… - jelent meg rózsás pír az orcáján, s bár nem akarta elkiabálni, nem akarta azt mondani, hogy randevúra készül, de végtére is… mi más lett volna, ha nem egy randi? - Már csak azt kellene kitalálnom, hogy milyen rongyot rángassak magamra?
Volt idő, amikor úgy csüngtem a nővérem nyakán mint valami kis bogáncs a ruha alján. Aztán persze megint volt idő, amikor nem voltam hajlandó mellé állni valami buta iskolai rendezvényen. Amikor mind a tizenegy évem tökéletes tudatában önállóságra és egyediségre vágytam. Aztán persze megint jött olyan időszak, amikor titokban lestem meg hogyan használja az alapozót, vagy éppen milyen színnel kontúrozza a szemhéját,hogyan táncol a kezében a szájfény applikátor. Olyan akartam lenni mint ő, a stílusát figyeltem, a járását, a mozgását, az öltözködését…..aztán ez a korszak is elmúlt, szépen lassan felnőttem és rátaláltam a saját ízlésvilágomra, amely azért nyomokban még mindig tartalmazza az Annie-től ellopott ötleteket. Sosem tudtam meghazudtolni, hogy alapvetően, bár időnként a hátam közepére kívánom a morgolódásait, az anyával való állandó konfliktusait, mégis ő jelenti számomra a legtöbbet. Szokták mondani, hogy az ember a rokonait nem válogathatja meg, ezt készen kapjuk és kész. Vagy elfogadjuk, vagy életünk végéig duzzogunk. Én szerencsés vagyok. Még akkor is, ha a saját családom körüli őrült kavalkád helyenként ki tud borítani. A reggeli készülődés nálunk felér egy kisebb latin fiestával, amiben mindenki fújja a magáét. Apa nevetgélve kapkodja a fejét a konyha sarkában, rágcsálva a pirítós végét, kezében még mindig a reggeli kávé. Szerintem már hatszor kihűlt. Nem csodálom, hogy nem nagyon óhajt beleavatkozni a rohanásunkba, vagy éppen abba, hogy egymást kerülgetjük a mosogatónál, esetleg a fióknál, vagy ketten is ugyanazt a tálat akarjuk kivenni, ugyanabból a szekrényből. Apa jelen pillanatban, illetve a reggeli pillanatokban három nyüzsgő nővel van megáldva, akik majd csak akkor csillapodnak némiképp ha végre elindulnak otthonról. Az ilyen reggelek alkalmával általában anya és Annie mindig összekapnak. Tény, hogy egyikük sem a türelem mintaszobra, bár Annie talán sokkal inkább képes a visszafogottságra, anyával szemben azonban elég hamar szakad az a bizonyos cérna. Azt hiszem ő az egyetlen aki másodpercek alatt képes kihozni a sodrából a nővéremet. Tény, hogy apróságok ezek, Annie meg mindent sajnos magára vesz. A természetéből adódó maximalizmus és segíteni akarás, jószándék különös keveréke ez, amely nyomán mérhetetlenül meg tud bántódni, ha valami nem úgy jön át a másiknak, ahogyan azt ő adni szerette volna. A nővérem a legjobb ugyanakkor az egyik legérzékenyebb lelkű ember, és ez a kettős kombináció, nem feltétlenül előny. A felcsattanására felkapom én is a fejem, és elkerekedő szemekkel nézem. Fejcsóválva hallgatom. Na tessék! Békíteni akartam, kicsit azt szerettem volna, ha a humorosabb oldalát nézi a dolgoknak - feltéve ha van humorosabb oldala - helyette még inkább rárugózott a témára. A hortenziás szöszmötölésen meg egyszerűen csak beleröhögök a szívószálamba, kis híjján telefröcskölve az arcomat a finomsággal. - Azért, tudod le sem tagadhatnád, hogy a lánya vagy. Lehet, hogy te most anyára fújsz, de észre sem veszed, hogy pont ugyanazt csinálod amit ő. Itt füstölögsz mindenen, ahelyett, hogy élveznéd végre velem ezt a mennyei édességet, amellyel azt hiszem most juttatunk a szervezetembe annyi cukrot, hogy holnap is pörögni fogok tőle. Úgyhogy nem akarok egyedül pörögni, szóval tessék csak neked is habzsolni befelé! Hogy is mondják? Edd is meg amit főztél….de ha nem kell akkor nyugodtan nekem adhatod, elbírok én kettővel is.- nem venném el tőle, nyilvánvaló. Régen, amikor kicsik voltunk, és kaptam valamit, szinte magától értetődő volt, hogy azonnal kettétörtem, hogy Annie-nek is jusson. A mókás az egészben az volt, hogy ő is pontosan ugyanezt csinálta, aztán meg ott álltunk nagy nevetgélések közepette egymással szemben két fél csokoládéval a kezünkben. Bennünket nem kellett arra nevelni, hogy a másikkal is megosszunk valamit. Ez valahogyan természetesen alakult így az évek alatt.Persze ez sem volt mindig így. Az irigység bizonyos életkorban minden gyerek sajátja….aztán megtanulja azt, hogy ha mindenkivel nem is, de a testvérével mindenben osztozik. Valahogyan ritkán jut mostanság időnk az ilyen beszélgetésekre, amikor nyugodtan visszavonulhatunk, és nem fog ránk nyitni anya valami jelentéktelen aprósággal, vagy éppen apa, aki vidáman kérdezi meg, hogy nincs kedvünk elmenni valahova? Mondjuk be a városba, kirakatokat bámulni, és nevetgélni. Hiányzott….hosszú ideje nem is igazán tudom mi van a testvéremmel, gyakorlatilag olyan mintha egymás mellett élnénk, látnánk is a másikat, de valahogyan nem vagyunk képesek összerakni az eseményeket. Meg az igazság az, hogy rettentően önző tudok lenni ha éppen a saját lelki életemről van szó….arról meg mindig szó van, nálam örökké zajlik az élet, és azt hiszem ezért is lep meg annyira, amikor végre megtudnom, hogy ez a nővérem esetében sincs másképpen. Mert beszélhetünk és pletyizhetünk itt másokról. Kibeszélhetjük a legjobb, meleg barátunk magánéletetét, amely eseménydúsabb mint egy trash reality főműsoridőben. Megemlíthetem, hogy éppen percekkel korábban lettem nemes egyszerűséggel kirakva….és igen, igaza van a testvéremnek. Jeremy egy görény….de ooooolyan kék szemű görény, és olyan édes mosolyú görény, hogy még mindig belepusztulok a gondolatba. A kék szemű fiúk az eseteim, nem tehetek róla. - Megmondtad….megmondtad….te mindig megmondod. De én meg mit csináljak, ha úgy néz az emberre, hogy kocsonyássá válnak a lábai, és azt is elfelejti, hogy merre van az arra, amikor megkérdezi, hogy esetleg nem ülnénk be Fernandohoz? Most mondd meg nekem, Annie, ki tud ellenállni Fernando jeges fehér csokis kávéjának annyi tejszínhabbal, hogy belefulladsz csak a nézésébe? Na okés, elismerem, hogy abban a percben nem Fernando kávéja volt olyan vonzó….jóóóó basszus, igazad van, ne nézz így rám, és ne kelts bennem bűntudatot, hogy legközelebb hallgatnom kell rád!- emeltem meg a kezem és a mutatóujjam ingatva játékosan fenyegettem meg a testvéremet. Mert Annie az ilyen pillantásoknak a mestere volt, és el tudta érni, hogy én érezzem magam rosszul mert nem hallgattam rá. Istenbizony egy két lábon járó lelkiismeretfurdalás volt, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel. Sóhajtva ejtettem a kezem az ölembe és lehajtottam a fejem, a hajam a fülem mögé tűrtem mindkét oldalon, aztán a pohár után martam, és felpillogtam a testvéremre, nagy mosollyal vettem a számba a szívószálat, és lendületesen hörpöltem. - Nyamm….köszi. Apunak majd hagyunk a fagyóba duplacsokis jégkrémet. Anya vette tegnap akciósan. Alig bírta betuszkolni, mondtam is neki, hogy mást már ne vásároljon, mert inkább kifele kellene már pakolni abból a frigóból mint befele. Tudod, hogy milyenek, ha beszabadulnak egy boltba. Ez is kell, meg ez is kell.Anya a mirelitnél akad el, apát meg az édesség szekciónál veszítjük el, velem egyetemben. Te viszont valahogyan mindig eljutsz a kozmetikai részlegig.Isteni család vagyunk, komolyan. - mosolyodtam el, és próbáltam elengedni a Jeremy témát, elvégre a testvérem boldog. Olyan nagyon boldog, amilyennek nem is tudom mióta nem láttam. Az okozója pedig egy olyan tízpertizes srác, akiről gyerekkorában nem mondtam volna meg, hogy miből lesz ugyebár a cserebogár. - Jó nem számít a magasság, de azért lásd be, hogy rém idétlenül festenél egy törpe mellett. Akkor aztán jó mélyre kellene hajolnod, hogy meg tudd bámulni a kerek hátsóját.- kicsit felé legyintettem a kezem, a karjára, hogy aztán a keletkezett szellőt követően finoman simogassam végig a felkarját, mintegy békítés jeleként. - Szerintem meg nem furcsa, hogy eddig nem futottatok össze. Bár a Central Parkról pont azt szokták mondani, hogy a találkozások végtelen lehetőségét hordozza magában. És mielőtt azt gondolnád, hogy az agyamra ment a csokis tej, vagy, hogy megsütött a nap, nem magamtól vagyok ilyen bölcs. Ez az egyik srác felszedős szövege volt, amikor randira hívott a Washington szoborhoz a parkban.Megkajáltam természetesen, mert igeeeeeen kék szeme volt és kerek popsija. Én is meg szoktam nézni.- öltöttem rá nyelvet nagy vidámkodva, aztán persze, vigyázva én is nehogy valami nyomot hagyjak a saját instámról a képeken, tovább pörgettem azokat, hallgatva Annie további meséjét arról, hogy kikkel van itt, mit keres itt, vagy éppen azt, hogy kik a barátai. Miért volt talán egy kicsit jó az, hogy ennyi idő eltelt a találkozásukig. Bevallom, életemben először most nagyon irigy voltam Annie-re.De ez az egészséges irigység volt. Boldog irigységnek szoktam hívni, amikor szinte én is szeretnék ebbe az állapotba belesüppedni. Én is szeretnék így rajongani valakiért, és nem csupán egy hétig vagy egy hónapig. - Három jóképű olasz New Yorkban és az egyikük a nővéremmel találkozgat. Tudod ez azért szép dolog. Mármint, hogy az ember még a világ másik felén is a barátaival lehet. Nekem már néha az is nehezemre esik, hogy Sandrával összehozzak egy találkozót, pedig ő a Princeton-ra jár. Okés, hogy nem a szomszédban van, de nem is az óceán másik oldalán.- vontam meg a vállam, aztán persze tovább lapozva nézegettem a képeket. Látszott, hogy a srác azon túlmenően, hogy tényleg veszedelmes külsőt varázsolt magának az évek alatt van benne tartás, némi komolyság, pont annyi huncutság ami elfér egy mosolyban, és nem utolsó sorban valamiért bizalmat ébresztett bennem. Nem tudom megmagyarázni miért. Annyi bizonyos, hogy semmi mást nem kívántam a nővéremnek, csak azt, hogy valakiben végre ő is meg tudja látni milyen egy kicsit megbolondulni vele, milyen egy kicsit elengedni magát, és elhinni, hogy különleges. - Áháááá...ha már megosztod vele valamelyik csodás remekművedet, akkor tényleg különleges. És mit szólna? El lesz ájulva attól, hogy nem talált rá hamarabb az én tehetséges nővéremre.Annie hidd már el magadról, hogy csodás dolgok kerülnek ki a kezeid alól, és ezt más is látni fogja. Ő is látni fogja.- helyezkedtem, és araszoltam kicsit közelebb, hogy magamhoz tudjam vonni és át tudjam ölelni őt. Vigyáztam, hogy a poharak tartalma azért ne az én babzsákos vackomon landoljon. Nincs kedvem még holnap is nutella aromában szuszogni, bármennyire is szeretem. Kibontakoztam az öleléséből, és feltápászkodtam a fotelkémből.Összeütöttem a két tenyeremet, és megpördültem a saját tengelyem körül. - Na hát akkor holnapra mindenképpen tökéletesnek kell lenned. Coney-ra nem megy az ember kisestélyibe. Szerintem találunk a fél szobányi gardróbodban megfelelő rongyot. Vidám parkba vidám ruha kell. Gyere, keresünk neked valamit a szobádban! Gyere már Annie!- nyújtottam neki a kezem, hogy ha végre felállt ő is onnan, akkor átpakolhassuk a székhelyünket hozzá. Gyerekkorunkban rengeteg időt töltöttünk anya gardrób szobájába, és felpróbálgattunk mindenféle gúnyát amit csak találtunk. Rémesen festhettünk két buta kislány, de mi hihetetlen nagy élvezettel próbálgattuk a több számmal nagyobb ruhákat. - Úgy csinálunk mint azokban a hülye klisés filmekben. Zenére fogsz ruhákat próbálni, pörögsz bennük, én meg nagyon grimaszolva rázogatom a fejem, és mutogatom, hogy neeeeheeeemm….mire végül megtaláljuk majd a tökéletes darabot. Mit szokott apa mondani?- néztem rá, és kíváncsian vontam fel a szemöldököm, remélve, hogy majdhogynem velem egyszerre fejezi be a mondatot. - Egy Pellegrininek semmi sem lehetetlen. Te pedig el fogod érni, hogy az a Giovinazzi srác odalegyen a gyönyörűségtől ha meglát. Na...andiamo….andiamo….- hessegettem kifelé az én szobámból a szomszédban lévő sajátja felé.
Viviana és az anyja sok dologban hasonlítottak egymásra. Leginkább kiemelendő volt a maximalizmusuk és az örökös, tökéletesre való törekvés, ami pont úgy szolgált hátráltató tényezőként, mint egyfajta lehetőségként, amibe belekapaszkodva mint a kismalacok, csörtetve törhettek a saját maguk álmának megvalósítása felé. Hasonló módon voltak elhivatottak és elszántak, csak, míg Annie képes volt a maga szerénységében, természetességében odafigyelni arra, hogy ne kerítsen egyes dolognak túl nagy feneket, Carmela hajlamos volt túlzásokba esni. A maximalizmusában nem kevés csökönyösség és kivagyiság is megtalálható volt. Úgy vélte, ő annak idején megteremtett magának valamit, ilyen módon pedig kötelező és szükséges, hogy a lánya is hasonló módon járjon el. Mindig igyekezett befolyása alá vonni őt, irányítani és idomítani, hajtani… a saját maga eltökéltségét és elszántságát, a sokat emlegetett maximalista látásmódján a lányának nyakába varrta, akinek pedig immáron nem csak a saját maga elvárásainak kellett megfelelnie, de ugyan úgy, tökéletesen kellett szuperálnia az anyja elvárásai szerint is, mely valahol mindig és mindenkor előrébb való volt a sajátjainál. Mert kinek, ha nem a szüleinek akar igazán megfelelni az ember? Nyomás alá helyezte őt, hogy mindig haladnia kell, tekernie és hajtania, máskülönben soha nem fog tudni önállósodni, s mint annyiszor emlegette: „én ennyi idősen egymagam voltam a nagyvilágban. Nem állt mögöttem se anyu se apu, se más a családból, aki annyit tudott volna segíteni neked, mint mi tesszük az apáddal!” Ez pedig ahelyett, hogy pozitív világszemlélettel ruházta volna fel a lányt, hálával és szeretettel amiért voltak és segítették, sokkal inkább úgy érezte, hogy nem tesz meg eleget azért, hogy az anyja elismerje őt is, mint alkotó festőt. Valakit, aki ugyan úgy képes a saját maga tetteiért és munkáiért felelni, mint bárki más. Ám valójában nem is a munkásságon teljesedett ki a nézeteltérésük, annál inkább az anyja-lánya kapcsolatukban. A munka, mint olyan, javarészt gördülékeny volt közöttük bent a stúdióban, és azon kívül is. Bezzeg ha elő kellett venni az otthoni teendőket, a partvist vagy éppen a felmosófát, máskülönben a fakanalat, képesek lettek volna élve megenni egymást, ki-ki más miatt. Mindig a házimunkán csúszott el minden egyes nap, ilyenkor pedig igazi családi csetepaté kerekedett, ami rányomta mindenre a bélyegét. Carmela soha nem látta azt, hogy ki mennyit pakol, takarít, ténykedik odahaza. Nem látta, ha Raul lenyírta a füvet, neki természetes volt ha tökéletes volt a gyep, ám ha valamelyest jobban megnőtt, már kárált, hogy „senki nem képes füvet vágni?” Mintha mindig neki kellett volna amúgy megtennie, holott mindenki biztos lehetett abban, hogy mióta az államokban éltek, a nő egyetlen egyszer se kapaszkodott bele a fűnyíróba, hogy megetesse azt a szerencsétlent egy kis zöld pázsittal. Ha itt-ott volt egy vékonyka kis porréteg a bútorokon – az állandóan nyitott ablakok miatt, hiszen utcafronti helyiségek lévén hamarabb porosodott minden – akkor ki volt kiáltva az egész família lusta, tohonya disznónak, amiért senki nem takarít soha. Az megint egy másik kérdés, hogy ő az idejének legjelentősebb részét bent töltötte a stúdióban, aminek hála egyetlen alkalommal se láthatta azt, ha odahaza egész napos takarítás zajlott csak, hogy ne érje szó a háza erejét. Azt soha nem látta, ha rend volt, tisztaság. Nem érezte a friss öblítő illatot a kimosott díszpárna huzatok, vagy függönyök, pokrócok révén. Nem érezte a fertőtlenítő szagát, amivel naponta egyszer egészen biztos, hogy átsúrolták a legtöbbet használt, csempézett helyiségeket. Csak és kizárólag akkor ocsúdott fel, ha valahol volt egy kis szembeötlő kosz, de akkor aztán képes volt egész nap kárálni, hadakozni, morogni és pöfögni, mint egy gőzkazán. Nehéz volt vele az élet, főleg ha a nyakába szakadt egy halomra való munka, bár hozzá kellett tenni, saját maga osztotta be az idejét, neki kellett volna kezeskednie, hogy könnyebb és jobb módja legyen a dolgok menetének. És ahogy nehéz volt Carmelával az élet, úgy nehéz volt mindenki mással is, hiszen rájuk aggatta a negatív, ilyenkor rendszerint kellemetlen, dölyfös, haragvó auráját. Vivianara különösen rossz hatással volt, hiszen köztudott volt, ha valaki, hát ő hajlamos volt idomulni mások érzéseihez. Ha szomorúak voltak a mellette tartózkodók, ő is azzá vált. Ha haragosak, ő is haragudott… nem tudta kire, de arra nagyon. Ám, bár javarészt nem ez volt a jellemző, viszont, ha Carmelának jó kedve volt, nem bal lábbal kelt fel, akkor egy két lábon járó földi tünemény volt, akit kenyérre lehetett kenni. Ezek voltak a legritkább alkalmak, ám ilyenkor Vivi és ő, ketten együtt úgy szerették egymást, mint senki más. Talán ezért is bántotta olyan nagyon a lányt az örökös morgás. Mert tudta, hogy másként is lehetne. - Azért valld be, nem olyan egyszerű ám átlényegülni, és egyről a kettőről, csettintve elérni azt, hogy hopssz, eltűnt a zavaró tényező, a családi mumus, innentől kezdve le se lehet majd törölni a képemről a vigyort. Néha úgy érzem, hogy be kellene iratkoznom anyuval egy „párkapcsolati terapeutához”, ami kizárólag az anya-lánya konfliktusokra koncentrál – nevetett fel, s bár nem látta esélyét annak, hogy ilyenre bármikor is sor kerülhet majd, de azért elég jól hangzott – végtére is, téged nem idegesít, hogy mostanában olyan, amilyen? Emlékszek mikor múltkor bent voltunk Manhattanben? Moziban voltunk vele, vásárolni, sütizni… aztán kiültünk a parkba. Ragyogott! Cuki volt, édes és jókedvű. És tudom, nem lehet mindig jókedve az embernek, de ha ilyen is tud lenni, akkor miért kell neki minden állandó jelleggel házsártos banyává válni? Miért kell a saját maga zaklatottságát rajtunk levezetni? Miért hozza haza egyáltalán a munkáját? Most gondolj bele, ha apu hozná haza az örökös feszültségét, akkor mi lenne? – bele se mert gondolni, és tagadhatatlanul csodálta is az apját azért, hogy minden egyes munkaidejének lejártát követően, bent hagyta az őrsön a munkáját és az azzal járó feszültségeket. Mert tudta, hogy a munkából eredő harag, az otthonuk falai között semmi jóra nem vezet – nem adom én, szemed leveszed róla! – rivallt aztán szórakozottan a húgára, aki úgy tetszett, szemet vetett a nővérének zsákmányára. Lehet, hogy zaklatta az anyjával való aznapi civódása, de be kellett látnia, hogy nem a húgával eltöltött idő volt a legtökéletesebb arra, hogy ezt az akadályt venni tudja, és le is rendezze magában az abból adódó feszültségeket. Persze, kivel, ha nem egy másik családtaggal, egy hasonlóképpen érintett féllel lehet az efféle dolgokat megbeszélni? Viszont akkor és ott, nem az anyjuknak kellett volna, hogy középpontba kerüljön. Mit számított akkor ő? Miért kellett volna vele foglalkozniuk, mikor ezer másik, csajos megbeszélnivalójuk volt? Főleg egy titok, egy furcsa kis szösszenet, ami egy-két nap erejéig csak és kizárólag Viviana sajátja volt, viszont nem bírt az izgalmával, a lelkesedésével, örömével: Corinnenak is tudnia kellett, mitől kapott szárnyakat. Hát nem a Red Bulltól. Furcsa grimasz jelent meg Annie arcán, s próbálta elképzelni magát a helyzetet, amint cseppfolyóssá válik az említett félnek a puszta nézésétől is. - Hát kiscicám, tudod, hogy nekem nagyon nem fekszenek azok a srácok, akikért te odáig vagy, szóval fordulj inkább Freddiehez a kérdés kapcsán. Ő a te embered. Úgyhogy én inkább a csokoládés kávéra szavazok. Ha meg kerül rá még csokiöntet és csokiszórás, akkor még inkább arra szavazok, a srácot meg megtarthatod – talán ez volt a legnyilvánvalóbb különbség a testvérek között. Az öltözködési szokásuk hasonlított, mint ahogy a megjelenésük is. A természetük persze a hasonlóság terén hagyott némi kívánni valót maga után, de ezen a ponton se tagadhatták le azt, hogy egy vérből származtak. Talán pont a különbözőségük jelentette a legnyilvánvalóbban árulkodó szegmensét a testvériségüknek. Ami viszont a srácokat illette, az ő külsőségeiket, ég és föld egymáshoz mérten. Őt soha, semmilyen körülmények között nem fogta meg a kék szem. Talán egyetlen egy ujja elég lett volna ahhoz, hogy összeszámolja, hány világoskék, vagy alapjáraton kék tekintetű srác volt az élete során, aki megfogta őt. Talán Val Kilmert tudta volna mondani, ám, ha jobban belegondolt, az ő szeme is inkább a zöldbe hajlott, mintsem, hogy az ég színével megegyező árnyalatban tündökölt volna. Az ő ideálját kizárólag sötét, „meleg árnyalatok” jelentették. Sötét haj, sötét szem, valamicskét sötétebb bőr a fehérnél: szép délies, napsütéses órákban és időkben kreolosan barna. Így lehetett talán az is, hogy soha nem vesztek össze senkin, nem licitáltak egymásra, mert mindenkinek megvolt a saját ízlésének, szívének kedves: Corinne a világos szemet szerette és azért rajongott pont, mint az apjuk, míg Viviana két kezét összetette a csokoládé tekintetért, pont ahogy az anyjuk. Ijesztő, keszekusza módon voltak ők keverékei a szülőknek. - Amúgy meg, ha ennyire tudod, hogy hallgatnod kell rám, csak úgy költőien felteszem a kérdést – kortyolt bele még előtte a mézédes csokoládéba – miért nem teszed meg soha, és miért kell aztán hajtogatnom itt mint egy hülye kis cinege télnek idején, hogy „én megmondtam…én megmondtam, én megmondtam!” – vékonyította el a hangját játékosan, és pont ilyen virgoncan csillant a tekintete is, ahogy a húgának bájos, gyönyörű szép vonásait elemezgette – annyira értékes ember vagy, fogalmad sincs róla, elképzelni se tudod! Mégis képes vagy odadobni magad egy pasinak csak azért, mert annak szép a szeme, szép a mosolya – hangja végül egészen lággyá vált, már-már aggodalmassá. Szinte rosszul volt a gondolattól, hogy egyszer azon kapja magát, hogy valaki megbecstelenítette, vagy komolyabban ártott a húgának csak azért, mert a hatalmas, mindig szeretni akaró és szeretetet vágyó szíve hibába csalta és űzte őt. - Már megint vettek? Én mondom, kellene venni még egy hűtőt. Vagy kapásból egy különálló fagyasztószekrényt, amibe bekerülnek a kis nyalánkságok – képtelen volt tagadni, hogy nem csak az apjuk tehetett az örökös édesség dömpingről, ami odahaza folyt, de ők maguk lányok is. Az anyjuk ki nem állhatta az édes dolgokat, szökőévben, ha elszopogatott egy kis csokoládét, ellenben hármójukkal, akik, ha tehették, reggelire, ebédre és vacsorára is fagylaltot, süteményt, vagy éppen mérhetetlen mennyiségű csokoládét ettek volna. Nem elég, hogy a fagyasztó alsó fiókja, de nem egy falra szerelt konyhaszekrényük is ilyen, vagy ehhez hasonló „idomromboló” nyalánksággal volt teli. Míg más ruhákra, vagy tényleges, életben maradáshoz szükséges ételekkel vásárolta degeszre magát, ők ugyan ezt tették az édesség szekcióban. Corinne igen furcsán, félreérthetően helyezte egy mondatba a „mélyre hajolni” és „törpe” szót. Valamiért nem a fenékbámulásra engedett következtetni a gondolatainak igencsak perverznek bizonyuló sötétsége, így azzal, hogy éppen lelkesen szürcsölgette a kalóriabombáját, kis híján bele is fulladt. Halkan köhécselve, sűrűn pislogva törölgette meg a szája szélét, majd benedvesítve az ajkait, rózsás pírral csípett orcával rázta a fejét. - Ne is haragudj, de… nem tudom… valamiért nekem nem az jutott eszembe, hogy a fenekét nézegetve nekem mélyre kell hajolni… amúgy meg tudod, hogy hány olyan pár van a sztárvilágban is, ahol a kedves férjet/barátot a hóna alá csapja az asszony? Manapság meg főleg. Nem tudom, te észrevetted már, hogy egy ideje igencsak apróra, vagy közel apróra, de nem túl magas növésűek a pasik? Nagyon durva! – pont úgy beszélt, mintha egy csattogó protkós, sétabotos vén csoroszlya lett volna, aki azokról a bizonyos „bezzeg az én időmben” korokról igyekezett beszélni. Ám az tagadhatatlan volt, hogy – függetlenül természetesen a nemzetek sajátjától, a déli és mediterrán típusú emberek, valamint keleti szerzetek szerényebb magasságától – sokkal több, alacsonynak számító pasit ismert, mint igazán magasakat. Mintha az átlag magasság már az amerikaiak és az európaiak körében is sokkal inkább százhetven-százhetvenöt között lett volna. - Na vigyázz csak! – fenyítette a húgát vigyorogva – kihúzom, ha még egyszer rám öltöd! – csapkodta össze maguk között a levegőben mutató- és hüvelykujját, mintha így akarta volna bemutatni a másiknak, hogy miként fogja kivitelezni ezt a mutatványt – de akkor ott keresd a bölcsességet… „a találkozások végtelen lehetőségét hordozza magában…” – idézte a húgát, és ezek szerint egy másik, kék szemű, kerek fenekű hímegyedet is – mi is ezer meg egy helyen találkozhattunk volna az elmúlt évek alatt, mégis hol, hát a Central Parkban hozott össze a sors. De, mivel nem járok sokszor ott, eddig lehetőségünk se lett volna erre a bizonyos találkára. Csoda, vagy csodálatos, de ezek szerint így kellett történnie – emelte ki közben a habok közül a szívószálat, hogy azt használva kanálként nyammogjon a tejszínhabon. Imádta, nem tudott betelni Freddie receptjével, és ha tehette volna, ezt itta volna víz, vagy éppen a reggeli, és délutáni kávéja helyett is. Lehet, hogy szerencsés alkata miatt nem sínylette volna meg annyira a cukor és kalóriamennyiségből adódó hátrányokat, de az biztos, hogy hamar felfordult volna az édességtől, amennyiben tényleg túlzásokba esett volna. Elhúzott szájjal bólintott, mikor a húga a barátnőjét emlegette. - Teljesen egyetértek. Mindig elgondolkozok azon, mikor azt mondják, hogy „az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen”. Szórakozásra, kikapcsolódásra, barátokra, családtagokra… de bárki bármit mond, a mai világban, azok ellenére, hogy tényleg rendelkezésünkre áll kismillió technika, telefon, internet, különböző közösségi oldalak, mégsem lehet minden alkalommal megoldani, és vagy leküzdeni ilyen-olyan módon ezeket a távolságokat. Ezek pedig, mármint a facebook, insta, ez meg az, inkább csak könnyítés a kapcsolattartáshoz. Viszont mégsem adja vissza azt, amit a valódi találkozások jelentenek. Valahol irigylem is őket, hogy ilyen-olyan módon ezt megtudják oldani, de ugyan akkor sajnálom is mindannyiukat. A távolság miatt. Azért, hogy tekintettel arra, hogy ennyire össze vannak nőve, mégis úgy tűnik, hogy jó időre el kell majd búcsúzniuk egymástól azzal, hogy Lulu itt marad az Államokban. Most ő lesz az, aki Ennio mellett lehet, Matteo viszont haza megy. Szóval azt hiszem, hogy előnye és hátránya is van azért ennek - előre sajnálta Lulut, és előre félt attól, hogy miféle stresszfaktort fog jelenti számára az, hogy nem lesz mellette a „másik fele”. De bárhogy is alakuljon a jövőben, tudta, hogy ő így vagy úgy, de mellette lesz ebben az időben. Mosolyogva, jólesőn, már-már doromboló kismacskaként simult bele a húga ölelésébe, noha kínosan ügyelt arra, hogy a roppant méretű poharának tartalma a helyén maradjon, ne pedig az ő ölükben, vagy a mindennél értékesebb babzsák kreálmányokon kössön ki, melyek mindennél kényelmesebbek, ha egy kis csajos csicsergésről volt szó. - Persze, tudom-tudom, de azért mégiscsak… nem ugyan olyan ábrázolni, és látni, ismerni Olaszországot. Ő ott él, azt látja nap, mint nap. Szinte minden egyes paraméterét ismeri, a legutolsó fűszálig. Én viszont nem láttam már több, mint egy évtizede, csak az álmaimban. Nem tudom, hogy mi mindent tudtam visszaadni abból, amilyen a valódi, igazi Toszkán régió. Ezt csak ő fogja tudni megmondani – mosolyogva, reménykedve és vágyakozva bontakozott ki a húga öleléséből. Amíg lehetősége volt, a közelségnek köszönhetően, kihessegette Corinne haját az arcából, a füle mögé türködte a hajtincseit pot úgy, ahogy kislány korukba is tette, mikor valamiféle eseményre indultak és szép ruhát, szép cipőt öltöttek, ám a hajuk még némi fodrászolásra várt. Míg Annie haját az anyjuk fonta, ő a húgáéval tette ugyan ezt, s úgy ültek egymás mögött, egymás hegyin-hátán csücsörítve, koncentrálva. Meglepetten hőkölt hátra, mikor Corinne felpattant. - Jó, de én inkább a kényelmes és a praktikus mellett tenném le a voksomat, mint a „vidám” mellett. Tudjuk, hogy nálad mit jelent a vidám – nagy magyarázása közepette tette le a poharát az egyik tálcára, majd belekapaszkodva a húga kezébe, ő maga is felpattant. Nem ellenkezett. - „Egy Pellegrininek semmi se lehetetlen” – mondta a húgával egy időben - Mhm… meg nincs lehetetlen, csak tehetetlen, ergo azt is hozzá kell tenni, hogy a végén nem mondhatom azt, hogy „nincs egy rongyom se, amit felvegyek”… mert tudnom kell a kukás zsákból is kisestélyit varázsolnom, igaz? – ezer és számos alkalommal hallotta már őket az apjuk paffogni, hogy nincs egy rongyuk se, ami minden bizonnyal a legtöbb nőnek sajátja volt. Annie persze sokszor kivételt képezett ez alól, és képes volt a leginkább elveszettnek tűnő helyzetekből is győztesen kikerülni, hiszen ezen a ponton is megmutatkozott a roppant maximalizmusa: ő aztán nem marad ruha nélkül! Ám azokban a percekben mégis úgy érezte, hogy az amúgy hatalmas ruhásszekrénye, melyben a szivárvány minden árnyalatában megvolt található külön a topp, szoknya, nadrág, pulcsi és egyberuha szekció, úgy elmondható volt az is, hogy nem csak ilyen, de anyag, stílus és más egyéb módon is lehetősége lett volna arra, hogy csoportosítsa a gönceit. „Ide a feketéket, ide a fehéreket, a pirosakat….” Rengeteg ruhája volt, kis millió, és talán pont ez volt a baja is. A bőség zavara. Egy hatalmas, négy ajtós gardróbszekrény volt dugig tömve ruhával, valamint egy kisebb, több fiókos komód. Ha akart, bátran öltözhetett vagány, motoros szerelésbe, vagy éppen szende szűz, tüllös ruhácskába is, ha éppen nem a szexy csipkére vágyott. Tudni illik, Vivinek nem volt konkrét stílusa, mindent felvett és magára öltött amiről úgy gondolta, hogy csinos, és jól is állt neki. Ilyen módon pedig lehetőségek egész tárháza állt előttük, és ugyan úgy jól járt vele Corinne valamint Jackie is, amennyiben arról volt szó, hogy a saját stílusukhoz megfelelő ruhára volt szükségük, de nem volt kedvük beújítani egy újabb darabbal: volt kitől kölcsön kérni. - Aztán előre szólok, hogy reggel tettem rendet az egész szekrényemben, úgyhogy nem szétbombázni! – bár volt arról sejtése, hogy mit fog jelenteni az a bizonyos „ruhapróba”, és ténylegesen elképzelte, hogy a húga elfogja várni tőle, hogy a szobájának amúgy nem túl nagy területén, top modellekhez hasonlóan dobálja a hosszú lábait, miközben ide-oda ringatja a csípőjét - Kiválogattam minden elnyűttet, minden szakadtat, úgyse lesz már rájuk szükségem. Olyat is, amit még egyszer se vettem fel, és nem értettem, hogy mi a fenéért vettem meg, szóval majd átnézhetnéd azokat is, hátha van benne olyan, ami tetszik, és szeretnéd. A többit meg Jackie kezébe nyomom, hogy hordja őket, vagy dobja ki. Döntsön belátása szerint – magyarázott, s mielőtt még beléphettek volna Vivi szobájába, Rocco már szuszakolta is kifelé a dundi seggét az ajtó, és annak félfája közötti résen. - Ó, neked is pont most kell jönnöd mi? Na hess, nyomás Kölök! – hessegette a vidám tekintetű ebet, aki máris rá rabolt az ágy mellett elhelyezett kutyaágyban hagyott, sípolós játékcsontjára - dinka - kacagott fel jókedvűen mikor a húsos kis állat kis híján beborult az ágya alá - aztán nehogy nekem valami köldökig kivágottat találj!
Kezdőlap
