Ő az…

Aki mindig kérdez. Tízszer is akár, ha érdekli valami és nem kap választ. Aki sosem fogadja el ha valaki megpróbálja lepattintani, ahelyett, hogy figyelne rá. Az aki lazán félbeszakítja az előadót, ha számára úgy tűnik, hogy az erősen rombolja az emberek szellemi és identitásbeli értékességét. Az aki szeretné ha  a szemébe néznél mikor beszélgetsz vele, ő sem a sliccedet bámulja  helyetted. Aki felszólal azért, hogy nőként eldönthesd mikor és hány gyereket akarsz szülni, hogy jogod van eldönteni milyen életet választasz, aki hisz az egyenlőségben, de nem hisz abban, hogy nőként neked feltétlenül és mindent magadnak kellene csinálni, még akkor sem ha képes vagy rá. Nem hisz a kőkemény feminizmusban, de az emberek szabad vélemény nyilvánításában igen. Nem fog kevésbé szeretni ha kiderül rólad hogy meleg vagy, csak nem szeretné ha nyilvánosan kérkednél vele. Ő sem viszi az utcára a magánéletét. Aki kellően szemérmes ahhoz, hogy magamutogató legyen, vagy visszaéljen a külsejével, mégis túl fiatal ahhoz, hogy ne engedje el magát a mértékletesség és a vállalhatóság határáig egy-egy buliban. Aki a nyakadba fog ugrani ha nem látott ezer éve, és teljesen biztos lehetsz abban, hogy be fog rángatni az első cukrászdába, hogy egy kávé mellett kifaggasson. Akinek fontosak a barátai, de a családja mindenek előtt. Aki be nem vallaná, de imádja a walczereket. Aki bolondul hisz abban, hogy ha egyszer férjhez megy akkor  a Shostakovich Walczerre fog táncolni a férjével. Aki úgy határozott, hogy megszegve a hagyományokat kékben fog esküdni. Pontosan olyanban amilyet Lily James viselt a Hamupipőkében. Aki remekül beszél három nyelven, de álmodni a mai napig olaszul álmodik. Aki énekelni mégis magyarul szokott a fürdőszobában. Aki mellett soha nincs csend, aki a társaságban szinte mindenkit ismer, és mindenkihez van egy-egy kedves szava.Aki ezer dolgot akar csinálni egyszerre és akinek a huszonnégy óra mindig kevés. Aki örökké szerelmes és mindig másba. Akinek a nővére a legjobb barátnője, és nincs olyan titok amit ne osztott vagy osztana meg vele. Még akkor is, ha Vivi időnként erre nem kíváncsi. Aki nem kérdezi meg, hogy éppen ráérsz e vele beszélgetni, egyszerűen lerohan, aki mégis ha te hívod szintúgy az első szóra ugrik. Aki állandóan jelen van a közösségi médiában, és nem telik el nap, hogy ne posztolna valamit instára, vagy ne lenne legalább tíz olvasatlan üzenete és ugyanennyi barátfelkérése facen. Aki a művészetet hobbinak tekinti, mégis egy napon a művészeket akarja majd védelmezni. Kormányzati babérokra tör, hogy onnan szólalhasson fel mindazért amiben hisz. Az aki képes hajnal kettőkor még az apukájával szelfizgetni a kertben, aki odáig van azért ha anya sötétkamrájában beszélgethet vele az élet apró dolgairól, suttogva. Ami rém mókás, mert miért suttog valaki egy sötétkamrában? Hogy a fényképek fel ne ébredjenek?
Ő az aki nem követi a divatot teljes mértékben, de valahogyan mégis remekül választja ki a megfelelő darabokat. Ő az aki imádja a madártejet, amiről sokan azt sem tudják micsoda. Ő az aki nyitott könyv a számodra, de mégis, valahányszor beleolvasol valahogyan mindig újat fog mutatni.
Elég szürreális a látvány, ami szombaton délelőtt fogad, miközben rendezem a táskámba a gazdaságelméleti jegyzeteimet.Szeretek előadásokon még mindig kézzel leírni dolgokat, mert hiszem, hogy ez nagyon fontos. Bár én magam már a Z generációhoz tartozom, akikre előszeretettel sütik rá a “digitális bennszülött” kifejezést mi sem áll tőlem távolabb mint ez. Igaz, hogy elképzelhetetlen vagyok a kis mályvaszínű tokkal és apró kis fehér kristályokkal díszített mobilom nélkül, hogy nem telik el nap valami poszt nélkül, vagy ne csipogna két percenként messenger mert megint üzenetet kaptam, ettől függetlenül vannak tradicionális dolgok amikhez ragaszkodom. Ilyen például a kézírás.
Hirtelen kapom fel a fejem, amikor meghallom a kertből, néhány méterrel az ablakomtól felharsanni a bluetooth hangszóróból Ricky Martin őskövületnek számító számát, a Livin’ La vida Loca-t. A mellé társuló kép pedig azt hiszem joggal sorolható a fent már emlegetett szürreális kategóriába. Apa áll a mobil grill rács mellett. Az asztalkán sorakoznak tálcára halmozva a fűszeres kolbászok, a tegnap bepácolt húsok, az illatos sajtok katonás rendben, arra várva, hogy a délutáni kertipartihoz elkészüljenek. Apától jobb kézre egy hordozható hűtőtáska, ami valószínű számtalan doboz sört, némi ice teát, meg előre elkészített koktélt tartalmaz kis üvegekben. Ma kimenőn leszek én is és Vivi is, bár ő szinte mindig mászkál, és ha tippelnem kellene akkor a Central Parkban keresném először, annál a hídnál ami szerintem minden valamire való amerikai filmben szerepelt már, hol romantikus helyszínként, hol pedig akció jelenetek bevezetőjeként. A mai nap a szülőké, a barátaikat látják vendégül, elvégre július 4 minden amerikai számára ünnep. Noha mi nem tartozunk a tipikus patrióta családok közé, ettől függetlenül nálunk is van ilyenkor hot dog, meg kerti party, meg kék-piros-fehérben pompázó házi díszítés. Emellett azonban van két sokkal fontosabb ünnep, amit soha nem mulasztunk el: az egyik a Festa della Repubblica június 2-án, a másik pedig az Új Kenyér Ünnepe, augusztus 20-án. Ilyenkor piros-fehér és zöld színekbe öltözik a ház, ami azért is mókás, mert mind az olasz, ind a magyar zászló színeit is ezek alkotják, így kicsit össze is olvadnak ezek az ünnepek. Ahogyan a kubaiak a mai napig pezsgőt őrizgetnek a hűtőben, reménykedve abban, hogy egy napon az országuk felszabadul majd a diktatúra alól és akkor lesz mivel ünnepelni, mi sem felejtettük el honnan jöttünk. Elkalandoztam. Nem meglepő, én mindig elkalandozom, és az eredeti téma mellett tuti, hogy még ezer másik szálat is felveszek és arról is beszélek legalább kétszer annyit mint amennyit szabad lett volna.
Szóval apa, Ricky Martin és a grillsütő. A papa bal kezében egy húsforgató villa, a jobb kezében egy húscsipesz amit ritmikusan csapkod össze, ahogyan a zene is adja az ütemet. Ettől egészen olyanná válik mint valami  vicces, spicces rák. Néha még a levegőbe is csap, és egy sötét színű, térdkalácsig érő sortban, meg felül semmiben riszálja is a csípőjét. Helyenként próbál együtt énekelni Rickyvel, amiből csak az a probléma, hogy nem teljesen tudja a spanyol szöveget. De nem nagyon jön zavarba és egy kis olasz katyvasszal próbálja helyettesíteni a hiányzó részeket. A hang és a mozgás, meg a hangulat rendben, de az kicsit ijesztő néha, amikor a húscsipesz csattogva csap a levegőbe apa kezében. Halk, de annál jókedvűbb, prüszkölő nevetés kíséretében pakolok tovább, időnként mindig kisandítva az ablakon, mert nem bírom még mindig megszokni a látványt. Apa elképesztően jókedvű, energikus, és szerintem a kora ellenére is remek formában van. Amikor kisebbek voltunk Vivivel,azon versenyeztünk, hogy ki lesz majd apu felesége, ha felnövünk. Mint minden kislány szerintem abban korban szokta az édesapjával. Persze nem foglalkoztunk, vagy nem is fogtuk fel ugye, hogy a mi anyukánk már apu felesége...később aztán jött az, hogy a mai napig minden pasast hozzá hasonlítok. Lássuk be sokan még csak minimálisan sem ütik meg az alsó küszöböt sem.
Egy mozdulattal kanyarítom a hátamra a táskámat és indulok meg az emeleti fürdőszoba irányába. Nyomnám le a kilincset de zárva van. Odabentről halk dudorászás hallatszik, meg apró szöszmötölés, egy halk koppanás, majd némi fojtott szitkozódás. A mutatóujjam bütykével kocogtatom meg az ajtót.
- Vivi, lééééccciii!- mondanám én tovább is, de a nővérem hangja lágy, ugyanakkor határozott.
- Cory, nem ez az egy fürdőszoba van a házban, használd már légyszives a földszintit! El kéne készülnöm, de még sehol nem vagyok, és ez a vacak is kiborult….- a hangból ítélve vagy egy púderes doboz lehetett, vagy valamelyik festőüvegcse. Ha tippelnem kellene, akkor az utóbbi, mert Vivi számára egy púderes doboz nem akkora tragédia mint egy festékes üvegcse.
- Nem használni akarom, csak a barack színű kis vékony pelerin kellene, tudod az a horgolt. Nem fogok hazajönni este, és szerintem egy kicsit hűvös lesz. Ott van felakasztva a törölközők mellett a tusoló oldalán. Kiadod?
Pár másodperc múlva nyílik az ajtó és megjelenik benne Vivi keze, ami olyan vörös mint a pipacs. Nem látok belőle mást, csak a kézfejét ahogyan tartja a pelerint, hogy vegyem el.
- Mitől olyan piros a kezed? Csak nem….izé….segítsek valamit?
- Nem, megoldom….- túl gyorsan vágja rá, és hallom ahogyan apró üvegszilánkok karcolják végig a mosdókagylót.
- Köszi….amúgy….te ma hova mész este?
- Devonékhoz a Sunset Side-ra. Függetlenség napi őrület lesz náluk. Medencés buli, meg hasonló. Állítólag lesz egy óriási buborékfújó is. Nagyon retro. Nincs kedved velem jönni? Mármint ha éppen nincs hol lógnod.
- Meglátom, lehet benézek.- még mindig hallom ahogyan az üvegszilánkokkal szöszmötöl aztán egy nagy sóhaj.
- Amúgy ha tippelnem kellene, akkor apa megint Ricky Martint hallgat és a grill mellett táncol….
Elnevetem magam, és bár nem látja, ettől függetlenül bólogatok.
- Talált süllyedt. De ha egy mód van rá mondd neki, hogy észbontó és kenterbe veri a spanyol macsót.
- Ő puerto rico-i.
Viháncolva legyintek, aztán egy laza mozdulattal gyűröm a pelerint a táskámba és már indulok is. A konyhában anya arcára nyomok egy csókot, kifelé elhaladok a kert mellett, és közlöm apával, hogy a spanyol puerto rico-i Ricky a nyomába sem ér, és csak így tovább. Lenyelem a kuncogásom annak tekintetében, hogy még mindig olaszul próbál spanyolt énekelni, de ez már tényleg mellékes.