Massimiliano & Corinne

Néha csak öt percen múlnak dolgok. Néha annyi sem kell hozzá. Csak azon, hogy éppen visszanézek az ajtóból mosolyogva a barátnőmre, és megígérem, hogy meg fogom találni a koszorúslány ruhákhoz a megfelelő árnyalatot. Nagyon nehezen viselem a kudarcot, azt meg méginkább, hogy ha valamit elképzeltem és az én hibámból nem sikerül úgy, ahogyan annak kellett volna.
Clarabell Simonetti mindössze egy évvel fiatalabb a nővéremnél, mégis úgy döntött, hogy feladva az álmait, hogy befejezi zenei konzervatórium csellista képzését, hozzámegy ahhoz a fiúhoz, akit már lassan hat esztendeje kitartóan szeret. Egy messinai barna szemű olasz rabolta el a szívét, aki mégis ezer szállal kötődik Chicagohoz, de még többel New York-hoz. Egy építész, egy álmodozó, aki Clara szívéhez is tökéletes hidat épített, amely immáron lerombolhatatlan. Clara meg én már öt éves korunk óta ismerjük egymást, noha nagyon mély barátság sosem alakult ki közöttünk, de valahogyan mégis örökkön ott voltunk és vagyunk egymás életében. Engem kért meg, hogy legyek az egyik koszorúslánya, én pedig hirtelen felindulásból felajánlottam, hogy egyben a megtervezett ruhákhoz a kelmefestést is elvállalom. Azonban az anyag, amelyet rendeltek egy kicsit eltért az általam elképzelttől, éppen ezért az eredetileg megálmodott pasztell ciklámen helyett rettenetes beteg tüdőszínt kaptam. Roppantul rosszul érintett a dolog, bár talán az az egy vigasztalt, hogy még több mint másfél hónap van hátra az esküvőig és addig van időm kiküszöbölni a hibát. Eredetileg csak azért mentem, hogy az anyagokból hozzak néhány méternyit, az általam rendelt kelmefestékek kipróbálásához, de végül a mamája remek házi olivás-fenyőmagos focacci-ja maradásra bírt. Ki tudna ellenállni ilyen hamisítatlan, illatos olasz finomságnak? Noha rajtam nem látszik de elképesztően imádok enni. Szerencsés alkat vagyok, de az ízek bolondja, a remek ételek, kiváló édességek megszállottja. Egy habos cannolo-val engem le lehet venni pillanatok alatt a lábamról. Így történt, hogy végül az eredetileg tervezett néhány órás látogatás egészen estig tartott, és már jócskán szürkült, amikor az órára pillantva riadtan állapítottam meg, hogy ha nem kapkodom a tappancsaimat, akkor az utolsó brooklyn-i vonat bizony nélkülem fog elindulni. Akkor pedig várakozhatok jó sok időt amíg apa vagy anya, esetleg Annie értem tudnak jönni. Imádom a családom, soha nem élek vissza a szeretetükkel a törődésükkel, ugyanakkor tudom, hogy nincs az a helyzet, amiben ne elsőként ők jutnának eszembe, ha segítségre van szükségem. Mégsem szeretem őket rángatni állandóan ha éppen elnézem az időt, vagy újra és újra, rendre lekésem a szerelvényeket. Nem egyszer fordult már velem elő, mondhatni gyakorlott késő vagyok.
Clara mamája felajánlotta, hogy elvisz a megállóba, amit udvariasan utasítottam vissza. Láttam, hogy már a nővér ruháját viseli, minden bizonnyal hamarosan indulnia kell dolgozni, nem akarom, hogy miattam késsen, vagy azt az időt ne a lányával töltse.
Szóval öt perc, vagy még annyi sem azt hiszem, ami ha elmarad, ha a tervek szerint elindulok, akkor valószínű másképpen alakul az este mint ahogyan végül alakult. Még az utca közepéről, a platánok esti szürkében fürdő bólogató árnyékaiból visszaintegettem a járdán álldogáló, mosolygó Clarabell-nek, aztán megfordultam és sietősre fogtam a lépteim. Hiába azonban a gyorsaság, mégis pirosat kaptam a zebránál, és amíg zöldre váltott és elindulhattam az az idő veszett végül el a számomra, és a szépen csendesen a világra hajló estében csak a vonatszerelvény távolodó vörös, pontszerű fényeit láttam. Meg a halkuló füttyét, amint eltűnve a kanyarban jelzett a nyílt pályára érve.Lélekszakadva rohantam a lépcsők fel, lebegtetve az igazolványom a morc és marcona ellenőrnek, ám csak a vonat hűlt helyét láttam, meg a visszafelé sétáló, az indító lámpását himbáló pályaőrt.Apró ökleim összeszorultak és mérgesen, csalódottan boxoltam bele a levegőbe, félfordulattal pörögve magam körül. Szisszentem egyet, majd úgy vizslattam a távolban az üresen kanyargó sínpályát, mintha abban bíznék, hogy a vonat majd visszafordul, hiszen én mégiscsak itt maradtam. A peron melletti lámpások arany fénye hunyorogva vetült a betonra, az égbolt felettem lassan tökéletesen összeolvadt a világgal, és az este kíméletlen folyékony szurokként terült el Manhattan felett. Itt ragadtam. A távolban az utcák közül, a szórakozó helyek neon fényei pislogtak, innen-onnan, a teraszokról fojtott zene szólt, a ritmus váltakozón olvadt össze. Elindultam a lépcsőkön lefelé, és azon gondolkodtam, hogy apát vagy anyát hívjam inkább. Annie online volt, lehet egyszerűbb lenne ráírni. De lehet, hogy éppen alkot, lehet, hogy nincs is otthon,ami elképzelhető, főleg mostanában. Igaz, akkor szólt volna. Jó testvérek vagyunk, talán sokan azt hiszik mindez csupán álca, csupán a világ felé mutatott meseszerű kép, de ez nem így van. Imádom a nővéremet, mindig is így volt, már apró gyerek korunk óta úgy jártam a nyomában, mintha a zsebében finom illatú selyemcukrot sejtettem volna. Később is azt hiszem az elsők között volt, akikhez anya után rohantam ha valami rosszul sikerült, ha rossz jegyet kaptam, ha egyszerűen csak arra volt szükségem, hogy valaki meglássa bennem a jót, biztasson, és lelket öntsön belém. És ő minderre képes volt. Fogalmam sincs honnan volt benne ennyi szeretet, de mindig és mindig csak sokszorozta. A legőszintébb ember volt a világon, akit csak ismertem, és a legjószívűbb is. Hogy voltak e hibái? Rengeteg. De őszintén, ez nem is igazán érdekelt soha. Tudtam, hogy ha most őt keresem, ha neki szólok, hogy gond van, hogy itt vagyok egyedül, és fogalmam sincs még hogyan jutok haza akkor kocsiba vágja magát és értem jön. Végül mégsem őt hívtam, hanem úgy döntöttem, hogy apával beszélek. Ha emlékeim nem csalnak, akkor ma szabadnapos, de a legjobb esetben is szolgálatban van, esetleg egy rendőr kollégát értem tud küldeni. Visszaélés lenne ez a mundérral? Nem nagyon hiszem, inkább csak elővigyázatosság.
Apró, koppanó léptek vezettek lefelé a lépcsőn, éppen a táskámból halásztam elő a telefonomat, amikor a távolban, nem messze a vasúti megállótól hirtelen hangos nevetés verte fel a környék nyugalmát. Az égig szökő régi, talán valamikor lakóépületként funkcionáló tömbházak közül egy három fős társaság sziluettje bontakozott ki. Huszonévesek lehettek, és már jócskán ihattak, esetleg más is volt bennük. A járásuk bizonytalan volt, időnként egymásnak dőltek. Beszélgettek fojtottan, aztán felröhögtek. Nem értettem miről folyik a diskurzus, egészen addig amíg közelebb nem értek hozzám. Szorosan a falhoz simultam, reméltem, hogy talán észrevétlen maradok a számukra. Bár a szőke hajam, és a világoskék felsőm, meg a fehér farmernadrágom nem hiszem, hogy éppen a legjobb rejtőzködőszínek lettek volna. És valóban nem….
- Ohohóóóó Billy, no nézzed má’...ne arra te majom,hanem arra, oda…- az egyikük akinek egy fogpiszkáló ugrált egyik majd másik oldalára a szájának szegletében, felém mutogatott. Én csak álltam ott, kezemben a telefonommal, amiből még nem sikerült megnyitnom apa számát. Lefagytam. Reméltem, hogy láthatatlanná válhatok csak az akaratommal, de ez egész egyszerűen nem működött. Mindhárman felém vették az irányt. Riadtan pislogtam körbe, és ekkor vettem észre, hogy a nagy gondolkodás közepette jócskán eltávolodtam már az állomás épületétől, és a körülöttem lévő törött ablakú, hirtelen lakatlannak tűnő épületek egyikének tűzfalához próbálok lapulni.
- Szép jó estét kisasszony!- ért közelebb hozzám az egyikük, akinek lehelete rettentően acetonos volt, keveredett benne még valami más is, valami citromos, nem tudtam volna megmondani mi lehetett, de a negédes szavak mögött mégsem sok jót sejtettem.
- Jobb lenne ha távolabb maradnátok!- figyelmeztettem őket, mire mindhárman szinte egyszerre nevettek fel. A legidősebbnek tűnő, akit a társa Billynek hívott, szintén közelebb jött és egy mozdulattal kiütötte a kezemből a telefonomat. Pár másodpercig méregetett majd nemes egyszerűséggel, kihasználva a majd egy fejnyi méretkülönbséget a falhoz préselt.
- Mi szépen köszöntünk neked, ne legyél udvariatlan! És legyél kedves Billy bácsihoz.- a fülemhez hajolt, a hangja bántóan kaparta a dobhártyámat.
- Nem leszek kedves!- jelentettem ki határozottan, majd fogalmam sincs honnan vettem a bátorságot, de a jobb térdem megemelve, egyenesen az ágyékába fúrtam a térdkalácsom. Elengedett és hátratántorodott. Azt hittem, hogy némi helyzetelőnyhöz jutottam, de tévedtem. Csak annyi időm volt, hogy ahány nyelvet csak ismertem, mindegyiken segítségért kiabáltam. Angolul, olaszul, magyarul, spanyolul...több nyelven egyelőre nem beszéltem, bár tervbe volt már véve egy orosz nyelvtanulás is...ha lesz még rá lehetőségem és nem végződik rosszul ez a kis kalandom. Az egyik fiú végül újra a falhoz szorított, a karját a torkomhoz nyomta, hogy a szuszt is majdnem kiszorította belőle, és elővigyázatosságból a lábamat is odapréselte amennyire tudta a falhoz. Én azonban az életösztönömtől vezérelve, vagy ki tudja hogyan és mi módon nyerve erőt újra kiabálni kezdtem. Immáron fojtottabban, de azért ha valaki erre járt, legyen az gyalog, vagy autóval mégis meghallhatta.
- Segítsen! Valakiiiiii! Kéééééreeeem!- de már nem volt időm újabb és újabb nyelveken elismételni, így aztán olaszul kiabáltam, az anyanyelvemen, amely azt hiszem ebben a pillanatban, a vész pillanatában kitört belőlem.