A puszta kíváncsiság hajtotta ki naplemente, tehát megközelítőleg hét óra tájékán, mikor a Central Park felett már alacsonyan sütött az erejét vesztett Nap, viszont az apránként hűvösbe forduló időjárást feledtette az égbolt alját vörösesre, narancssárgásra, némi rózsaszínes beütéssel festőire mázolt látvány. Bár soha nem volt különösebben fázósnak mondható, ami miatt többször járt pórul, mint azt beismerte volna, de akkor délután a fekete pólójára még ő is felkapta a sötétkék, tavaszi kabátját, úgy törekedett előre a park Upper East Side felőli bejáratának egyikéhez. Azt megelőzően a reggeli órákat, hogy a Rómában felvett jó szokását a New Yorki közegben is tovább erősítse, futással kezdte, azzal a különbséggel, hogy egyedül indult neki az útnak, Matteo híján. Nem firtatta, és nem is vette zokon azt, hogy a másik néhanapján élte a saját maga, rózsaszín felhők közé emelkedett életét, nélküle. Inkább úgy mondta volna, hogy „megjegyeztem”, és, ha lett volna azt kinek felemlegetni, feltehetőleg az orrát is magasba húzta volna, mellkasa előtt elutasítóan keresztezve karjait. Többször szerette volna ugyan megemlíteni a másik fiúnak szinte szemrehányás gyanánt, hogy a szerelem múlandó, míg a barátság, kiváltképp az övék, örök, ezzel érzékeltetve, hogy nem venné zokon a kitüntetett bánásmódot, mégse tette. Mert bármennyire is tűnt néha olyannak a kebelbarátja, mintha teljesen elvarázsoltan, „besütizve” élte volna az életét, máskor pont ugyanennyire volt eltántoríthatatlan a céljaitól és az elképzeléseitől. Persze Luciano érezte az igyekezetet az egyensúly fenntartásában, és értékelte is azt, de, ha őszinte kívánt volna lenni, kertelés nélkül akarta volna elsajátítani barátjának a napból rendelkezésükre álló minden egyes percét. Meglehet, hogy csak ő érzékelte olyan zordan a valóságot, ezzel elefántot csinálva a bolhából, és felértékelte azon napok súlyát, mikor Matteo az idejét nem rá, hanem Oliviara áldozta. Ahelyett viszont, hogy valamilyen úton-módon kifejezte volna csalódottságát irányába –ezt rendre egy, a kontextusba tökéletesen beillő giffel tette meg-, a karjára csatolt telefontokba süllyesztette mobilját, és a lendületes, ritmikus zene lüktetésével kísérve a már a napokban bejárt útvonalon kezdte meg a futást, egyedül. Mikor nyolc óra tájt útnak indult, a Central Park már telítve volt megannyi, hozzá hasonlóan futó, vagy a kutyáját sétáltató, a gyerekével, unokájával kézen fogva andalgó, netalán tán szerelmesen összeboruló emberrel. Elkezdett hozzászokni az arctalan, leginkább zordnak tetsző tömeghez. Heves vérmérsékletű volt, mégis megőrizte a béketűrését, akárhányszor az általa kipécézett sávon haladva valaki elébe került, és, hogy elkerülje az ütközést, mint egy akadályt kerülgetve szlalomozott a csoportosulásban. Nem akarta beismerni, de sok esetben Róma se volt különb. Ott is legalább annyi ember jelentett neki fennakadást, mint az amerikai nagyvárosban, mégis, hogy a saját hazájához hű maradjon, New York renoméját rongálta azzal, hogy, ha nem is ténylegesen kiejtett szavakkal, de gondolatban keresetlen szidalmakkal illette. Esetében nem volt gyakorlatban alkalmazható a „szomszéd fűje mindig zöldebb” állítás. Ő másét soha nem tartotta olyan nagyra, mint az otthonának kétségbevonhatatlan értékeit. A látszattal ellentétben ugyan kedvelte a Nagy Almát, de nem életvitelszerűen, hanem, mint kiruccanást, és szórakozást. Az ő mindennapjaiban elengedhetetlen volt Róma szépsége… Róma szépsége különféleképp volt értelmezhető. Az építészeti műremekekben, a megannyi parkban, zöld övezetben, a korszakok által rajtamaradt lenyomatokban, a művészetekben; viszont a semleges, a megfoghatatlan és az élettelen tárgyak mellett ott voltak a valós személyek, a hús-vér emberek, akik élettel telivé varázsolták a nélkülük kopár, velük pulzáló várost. Annak idején volt egy lány. Tíz évvel ez előtt, ami olyan távlatokat jelent, amiről már jobb meg se emlékezni, mégis akadnak a múlt részleteiben megbúvó alakok, akik váratlanul, de megelevenednek az ember képzeleteiben. Ez a lány kedves volt. Kedves még vele is, annak ellenére, hogy Luciano kiskorában nem örvendett nagy népszerűségnek, ő mégis megtalálta az értékeket abban a „rút kiskacsában”, akit sokszor a nevetség tárgyává tettek, ha rászolgált, ha nem. Bájos volt és magával ragadó, olyan, aki szeretett volna mosolyt csalni az arcára azzal, hogy mellé ült, mikor Matteo kimaradt az iskolából, beszélgetett vele, mikor mások elsétáltak mellette. Máskor pedig csak egy egyszerű, mégis sokat jelentő rajz formájában tudatta, hogy a barátjának tartja. Az a lány volt Lulu második barátja. Szerette és élvezte az együtt töltött időt, olyan kapcsolat volt az övék, amiben megközelítőleg olyan kötetlen és szabad tudott lenni, mint azelőtt csak Matteoval. A bohó gyermekévekben született fogadkozások, miszerint „a mi barátságunk megszakíthatatlan” azonban csak hangzatos szavak voltak. Arra elsőként Luciano elballagása nyomta rá bélyegét, míg végérvényesen a lány elköltözése tette szinte meg sem történté a közös éveiket. Azután nem beszéltek többet, és Lulu úgy tűnt, meg is feledkezett róla. Egy arc, egy, a tó mellett felállított festőállvány mögül kikandikáló arc volt az, ami egyszeriben hívott elő minden régmúlt emléket. Lépteit lelassította, mígnem ténylegesen megállt, és a híd széléhez lépve figyelte, áthatóan és szemmel láthatóan tanakodva. Lassan iramodott neki újból a futásnak, csak, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Nem volt biztos abban, amit lát… vagy akit lát, de a tévképzetet végül elengedte. Tudat alatt mégis, az addig rótt köröket egyre csak szűkítette, hogy minél többször legyen módja szemrevételezni a kellemes, bájos vonásokat, amiket ahányszor csak látott, egyre jobban tudott hasonlítani a gyerekkorát meghatározó lányéhoz. Viviana Pellegriniéhez. Az utolsó kör után megállt. Megállt, de nem ment oda, csak kézfejével letörölte verejtékes homlokát, és elsétált. Viola néniéknél nem volt otthon senki, így, miután hosszas perceket vett igénybe, hogy beállítsa a tuson a kellemesen meleg hőfokot, lecsapatta magáról az izzadtságot és az út porát. Az azt követő, édes semmittevés akkor lett volna igazán felemelő, hogyha megbírt volna szabadulni a lány gondolatától, de az rendre belopta magát a fejébe, és addig vágyakozott válasz után, mígnem a saját nyughatatlanságától haragosan eltaszította magát az ágytól, és nekiindult, hogy aznap már maga se tudja, hányadjára, de megjárja ugyanazt az útvonalat. Az idő tájt a Central Park egy egészen más oldalát mutatta. Az élénkzöld fák lombjai mély tónusúak lettek, ahogy átütött rajtuk a lemenő Nap fénye, sárgásnak tetsző körvonalat kaptak. A város ekkor üdítőbben díszelgett, ami sokkal inkább nyerte el a tetszését, mint a reggeli forgatag. Abból szerencsére csak egy maradt: a lány a plédjével, az állványra aggatott vásznával, és a le nem lankadt alkotási vágyával. Nem vonakodott, mikor átsétálva a hídon a tó azon partjára ért, ahol az általa Viviana-nak vélt lány a festékek mámorában színekkel toldozta a festményét. Zsebre tett kézzel, és egy bizakodó, hetyke mosollyal közelített, szemből, hogy a vászon pereme fölött is jól látható legyen, hogy felé tart. - Sokan példát vehetnének a kitartásodról és a szorgalmadról –jegyezte meg, mikor mellé ért, alsó ajkát óvatosan harapta be, mégis, ha szolidan is, de mosolygott. Hangja barátságos volt, kellemes. Nem különösebben kezdett bele a magyarázkodásba, hogy a másikkal is megértesse, mire is gondol, és, hogy ki is ő. Neki is feltűnt, hogy idővel a lány is szemmel tartotta őt, így, bár ezúttal már szemüveg volt az orrán, de úgy gondolta, hogy, bár változtatja az arcát, de nem olyan mértékben, hogy felismerhetetlenné váljon vele. - Ki hitte volna, hogy még itt, New Yorkban is, pláne ilyen sok év távlatában, de ismerős arcokra bukkan az ember –sóhajtotta, mikor hátravetve fejét tekintetét az égre emelte, elmélázott pár pillanatig, majd oldalra fordulva, élénk, semmivel össze nem téveszthető vigyort villantott a lány felé. Mindig is védjegye volt a töretlen mosolya. – Aztán lehet, hogy én tévedek, és egy vadidegennel akarom elhitetni, hogy mi márpedig volt idő, amikor barátok voltunk. Régen, messze innen –rántott egyet a vállán, és szinte érdektelenül, a szavakon nyammogva fordult a mellettük húzódó sétány felé, ahol fiatalok, idősek egyaránt sétáltak: az előbbiek eget rengető ricsajjal, ordibálva, zenéjüket bömböltetve, míg az utóbbiak orruk alatt piszmogva, fejüket ingatva vélekedtek a látott magatartás felől. - Mert azért én is ismerős vagyok neked valahonnan, ugye? –legalábbis remélte, hogy így van. Játékosan, már-már türelmetlenül toporzékolva várta, hogy a lány mit lép. – Na, már félre ne érts! –védekezőn, minden esetleges, rosszat feltételező gondolatot hárítva emelte fel a kezét. – Ez most nem az a jelenet, amikor a bizalmadba próbálok férkőzni, elhitetve, hogy mi márpedig kell, hogy ismerjük egymást valahonnan, aztán, ha nem jár erre senki, kihasználok egy védtelen hölgyet –hadarva, már-már olaszosan darálva halmozta a szavakat, mígnem zavartan fújt egyet. – Oh mio Dio… -panaszosan morgott az orra alatt, tenyerével tarkóját dörzsölgette, és félszegen sandított a lány felé. - Várj, hadd segítsek… -ajkait nyaldosva tekintett a földre, pont, mintha gondolkozott volna, miként vázolja a helyzetet. – Képzelj ennek a szemüvegnek a helyére egy barna, ovális keretű, felettébb csúnya példányt. A füleim… -megragadva azokat húzta széjjelebb, kicsit felfelé tartva őket. – …volt, hogy így álltak. Aztán, próbálj a szakáll mögé látni, és gondolj a helyére egy amolyan jól lakott napközishez méltó pulykatokát. És, ha már jól lakott napközis, és pulykatoka, akkor jó pár kiló felesleget is –a leírás, és az emberek által akkor látott látvány közti különbözőségre értendő, hogy „miből lesz a cserebogár”. Kétségkívül Lucianonak meglehetősen előnyére vált az idő. – Kit kapsz így? –érdeklődött végül, és ujjait tördelve, idegesen harapta be alsó ajkát.
happiness is meeting an old friend
after a long time and feeling that nothing has changed
Hiába kapaszkodott rendíthetetlenül a festékekkel, és ecsetekkel teli táskába, miközben a vásznat és a festőállványt igyekezett a hóna alá egyensúlyozni, és úgy kijutni az ajtón, az mégis hangos, de tompa dörrenéssel ért földet, és okádta ki magából a tartalmát a lába elé. - Az istenit! – szitkozódott visszavéve a hangerőből, bár tudta jól, hogy feleslegesen, hiszen az anyja a legapróbb, leghalkabb neszre is képes volt felriadni. A szülei nem szimplán természetükben, neveltetésükben, de az alvási szokásaikban is merőben különböztek egymástól. Az apja fennhangon ordítva horkolt, sokszor belezengett a ház is, mintha csak egy medvét zártak volna a szobába. Nem volt véletlen, hogy olykor-olykor feleségasszony szigorú utasításait követve, a nappaliban tért nyugovóra, „jobb a békesség” felkiáltással. A hangos horkoláshoz az a fajta mély alvás társult, amiből a leghangosabb ágyúdörrenés se volt képes arra, hogy felverje. „Ha aludt, ő aludt, nem hallgatózott” – vélekedett nagy bölcselkedve, hozzá téve, teljesen jogosan. Carmela viszont, ha a bejárati ajtó kilincse zörrent, vagy a ház túloldalán reccsent a parketta, szinte biztos volt, hogy kipattant a szeme, és rövid időn belül már csapott is rá a villanykapcsolóra. Ha pedig nem, „horror asszonyokra” emlékeztetően várt a sötétben, míg a másik észrevette. Soha, senki nem lehetett biztos abban, hogy milyen hangulatában caplat elő legközelebb. Ha mázlija volt az embernek, nem csinált semmit, csak másnap reggel megjegyezte a korábbi ricsajt: „Ha egy mód van rá, legközelebb halkabban!” Ellenben, ha olyanja volt, még a legvérmesebb betörőt is képes lett volna lekapni a tíz körméről, na nem ám azért, mert bemerte tenni a lábát a lakásba. Nem. „Mi jogon ébreszti fel őt?” Így joggal nevezték őket a szomszédok „Vérmeséknek”. Az a család voltak ők, ahol a kedves anyuka hordta a nadrágot, és ahova nem volt szükség beruházni komolyabb házőrző ebre, még a furcsa környék ellenére se, mert Carmela kitett belőlük kettőt is. Aznap este, illetőleg hajnali fél négy magasságában, fogalma se volt arról, hogy mire számíthatott, és valójában nem is gondolkozott rajta, inkább a lába előtt hiszékenyen forgolódó és röfögő Rocco-t igyekezett félrehessegetni az útjából. - Nem játszunk! Hallod? Most nem! – sziszegte, s kézfejével próbálta a seggét megállás nélkül riszáló, nyálát ide-oda csurgató kutyát eltüntetni a festéktömegből. Apró, tömpe lábai vadul taposták a tubusokat, az ecseteket messze lökdöste, miközben nem volt rest kihasználni Viviana lefegyverezettségét, ide-oda ugrabugrált körülötte, hogy, ha mással nem is, hát azzal hívja fel magára a figyelmet. Számára mindegy volt, hogy milyen visszajelzést kapott az embertől, a lényeg, hogy vele foglalkoztak. De az, sajnos nem az ő napja volt. Sötét zokniba bújtatott lábfejét a kutya hasa alá csúsztatta, s megemelve annak dagadt, nagyra nőtt krinolin testét, arrébb pakolta – marad! – igyekezett erélyes lenni, mire az halkan nyikkanva tette le puffos seggét a szőnyegre. Na, nem ám, hogy mellé, a végén még megfázna – Rocco, marad! Sokadszori nekifutással járt csak sikerrel, és a szerencsés egybeesésnek köszönhetően, amiért a keze ügyébe akadt az idegbajos kis flúgosnak az egyik játéka, amit az ágy mellé hajítva, le tudta foglalni zabolázatlan idegeit. - Te mégis, mit művelsz ilyenkor, Csacsikám? – másra számított. Többek között egy, valamivel vékonyabb hangszínre, amihez mégis jóval konokabb, keményebb hangnem társult. Nem az anyja állt felette, szokásosan csípőre tett kézzel. - Apu? Bocs, nem akartalak felébreszteni, csak kicsúszott a kezemből a táskám, és… - Azt látom… hihetetlen, hogy két lépés, és csatateret csinálsz az egész házból… cccc – cicceget, és a tarkóját vakarva ásított egy nagyot. Fáradt volt, és minden bizonnyal nem sokkal az előtt ért haza, minek után az utóbbi napokban szokásává vált a haverokkal összeröffenni pár órácskára. Még mindig érződött rajta az alkohol szúrós, cefreszaga, ami kellemetlen elegyet alkotott a fogkrém mentoljával, valamint a tusfürdőjének férfias aromájával. Hosszú ujjai gyors mozdulatokkal kapkodták össze az apró, húsz mililiteres tubusokat, majd hajigálta bele azokat a lánya által tartott táskába. - Tényleg bocs. - Rá se – legyintett – de mit csinálsz ilyenkor? Hova készülsz egyáltalán? - Már csak néhány napom van hátra, hogy megcsináljam a vizsgafeladatot… - … hjah… már megint az utolsó utáni pillanatra hagysz mindent? Mit csináltál te mind idáig? - Az év végi kiállításokra készültem, apu. Tudod, ez nem annyiból áll, hogy nagy vigyorogva mindenki megkapja a jegyét, és mehet, ki merre lát – darálta, s érezte, hogy egyre hevesebben, egyre akaratosabban reagál az apja szavaira. Megszokhatta volna már az évek alatt, hogy az örege csak egyszer szól, ha okítani akarja valamelyik lányát, de akkor képes volt bárkit kihozni a sodrából. Nem szimplán a szavak milyenségével, vagy éppen a flegmaságával, amit rendre tanúsított. Annál is inkább azzal, hogy pont amennyire nem volt képben azzal, hogy melyik gyereke mit csinált az iskolában, milyen procedúrák zajlottak le körülöttük, főleg évzárás idején, mégis igyekezett okos lenni, és igazán „apa”. - Aha – dünnyögött, és kicsúsztatta Viviana hóna alól a vásznat, vele együtt a festőállványt is, és elindult a kocsihoz – akkor se értem, hogy miért ilyenkor kell elmenned bárhova is. New York még mindig veszélyes hely, főleg éjszaka. Utálom, amikor kint lófráltok. - A Central Parkba megyek, nem hinném, hogy bármi baj történhet. Kiviszed a kocsiba őket? Mindjárt jövök – igazította a vállára a táskáját, és tett egy gyors kitérőt, hogy a már korábban összepakolt, aprócska hűtőtáskába egyengetett, egész napra való elemózsiáját magához ragadja. Persze Corinne ígérte neki, hogy majd, miután befejezték a saját kiállításuk rendezését, kimegy hozzá, "és, ha valamire szüksége van, csak egy szavába kerül." De jobb szerette magánál tudni mind azt, amire szüksége volt aznap. Frusztrálta, idegesítette, ha csak egy valamit is otthon hagyott, elfelejtett, vagy elkerülte a figyelmét. Fehér sportcipője halkan csoszogott a bejárati felé menet, de mielőtt még kiléphetett volna az ajtón, a húga otthagyott, jóval méretesebb mackófelsőjét is magához vette. Úgy sejtette, hogy nem lesz elegendő, ha egész nap egy topp-edzőnadrág párosításában ücsörög. Ugyan nagyban botorkáltak már a nyár közepe felé, ettől függetlenül a hajnalok, és reggelek, de ugyan úgy a kora, és késő esték is hűvösek voltak. Márpedig nem érezte szükségét annak, hogy az egészségét beáldozza egy vizsgafeladatért…
… a nap legjelentősebb része ugyan a festésről szólt, de az emberek milliói bőszen tettek azért, hogy hátráltassák a munkában. Ahogy kinyomta az akrilt a változatlanul túlzsúfolt, ezer rétegben odaszáradt festékkupacokra, valaki rögtön megvetette mellette a lábát, hogy érdeklődését fejezze ki a munkássága iránt. Így hát egy jó adag máz, már mehetett is a kukába, hiszen tudvalevő volt, az akril piszok gyorsan szárad, s aligha hígítható vízzel. Ha egyszer kinyomta, és nem kente fel rögvest, de legalábbis pár percen belül a vászonra, már meg is ette a fene. És, mintha csak ez okozta volna a járókelők élvezetét, szóval tartották, kíváncsiskodtak. Voltak, akik jókorákat biccentettek, mintha csak értettek volna ahhoz, hogy miről karattyol a lány, pedig jól láthatóan, halvány gőzük nem volt arról, hogy mit jelentett az ide-oda dobált „perspektíva”, „komplementer szín”, „naturális ábrázolás” vagy éppen az „ultramarin-kék”. Igazából, ezekkel elüldözni akarta őket, olykor kevesebb, mint több sikerrel. Aztán persze akadtak olyanok is, akiknek, ha csak egy nagyon halvány fogalmuk is volt arról, hogy mi fán terem a festészet maga, de nem lombozták tovább a kedvét azzal, hogy érdektelenül ácsorogtak felette, és jól láthatóan inkább a fenekével, vagy a melleinek jó láthatóságával voltak elfoglalva, mintsem a valós értékkel, amit képviselt. Persze, tudta ő, hogy a test maga is egy érték, de naivan bízott abban, és reménykedett is benne, hogy egy-egy férfi, ha már meg is állt felette, tényleg érdeklődve fordult a munkája irányába. Egy valaki volt is. Méghozzá nem is akárki, noha piszok mélyre kellett túrnia az emlékezetében ahhoz, hogy valamicskét felidézzen. Olykor elnézve az előtte futkosó férfi alakját, ravaszul koslatva kékjeivel az arca után, valahonnan a vászon felső pereme felől, mintha felsejleni vélt volna egy régi arcot. Egy nálánál nem sokkal magasabb, húsos pofijú, lapátfülű kisfiú kacsintott rá újra és újra. Egy gyerek, aki a barátja volt. Egy gyerek, akinek szüntelenül élvezhette az odaadó támogatását, aki mindig érdeklődve fordult felé, és, aki aztán elballagott, azóta pedig nem is találkoztak. Mintha az enyészetté vált volna az a jó néhány év az iskolában, mintha teljességgel a feledés homályába merült volna. Viviana jó arcmemóriával rendelkezett, és talán ezért is nyugodott bele abba, hogy csak a képzelete játszott vele, és az, akit látott, nem lehetett az a Luciano, akire ő emlékezett. Mígnem, ha nem is egész órák teltek el, de a férfi, ismét felbukkant. Akár gyanakodhatott is volna, s a szituáció maga jól beilleszthető lett volna egy krimibe, aminek nyilván ő lett volna a szerencsétlen, pórul járt női áldozata, mégse gondolkozott ilyeneken. Helyette kíváncsian húzta ki magát, és eresztette le az ölébe a szépen megmunkált, puhább sörtéjű ecsetet. Mindaddig fel se tűnt neki, hogy idő lassan hűvösbe fordult, s apró, de annál sűrűbb libabőr pettyezte a karjait. Megmosolyogta a férfi szavait, s vele együtt a kellemes orgánumát. Nem hagyta nyugodni a gondolat: ismerem őt… - Neeeem, nem – rázta a fejét. Hosszú, sötétszőke fürtjei csiklandozták a gerincét és a nyakát – a kitartás természetesen helyt álló. Nem vagyok benne biztos, hogy mások képesek lennének egy nap alatt ennyi kíváncsiskodót, nyálcsorgatót, vagy éppen tahót elviselni. Nyugi, téged nem sorollak egyik csoportba se, bááár azért az a néhány órával ez előtti nézelődés, és méregetés… ejh – rázta a fejét, orra aprót mozdult, mint a nyusziké. Ezt az aprócska mozdulatot pici lány kora óta képtelen volt kinőni – az azért elég perverz volt – csilingelő nevetése jókedvű volt, egészen bájos, főleg ahogy kislányosan lesütött szemei először a nadrágján ejtett színes foltokat pásztázták, majd újra és újra az ismeretlen ismerősre tévedtek. - Ami viszont a szorgalmat illeti, azzz… az nem ez – mutatott a sokkal szélesebb, mint amilyen magas vászonra – ha aput akarom idézni „már megint az utolsó utáni pillanatra hagysz mindent? Mit csináltál te mind idáig?”… szóval, igen… lett volna rá időm bőven, de a lustaság nagyúr. Na meg a halogatás. De a mentségemre szóljon, hogy egy egész iskola kiállításában segédkeztem, hova tovább! Volt jobb dolgom is ennél, például nézni a Netflix sorozatait. De, biztos tudod milyen az, ha van jobb programod, mint a vizsgákra készülj – utalgatott arra, hogy bőven tisztában volt már azzal, hogy kiféle, és miféle a másik. Csak éppen még ő maga se volt képes arra, hogy felfogja, Luciano Giovinazzi, ott állt vele szemben, teljes hús-vér valójában. Felnőtt fejjel, sármos, jóképű férfiként. Sehol az általa felvázolt rút kiskacsa. Sehol a pulykatoka, ha pedig volt is valamennyi, azt jól rejtette a sűrű szakáll. A fülei, melyekbe korábban, ha bele kapott volna a szél, messzire szállt volna, a helyén voltak. Nem tűnt túlsúlyosnak sem, bár ha valami, hát mind ezek összessége kiskorukban se zavarta őt. Ő úgy látta tökéletesnek, ahogy volt. - Mhmmm… ezt annak meséld be, aki el is hiszi. Holnap meg azon kapom magam, hogy alulról szagolom az ibolyát, mert egy jóképű férfi elhitette velem, hogy „én nem vagyok olyan!”. Mind így kezdi – mert ha már felhozta, miért is ne ment volna bele a játékba? Lassan megemelkedett a padról, hogy megközelítőleg egy szintbe kerüljenek, de legalábbis ne kelljen kitörnie a nyakát ahhoz, hogy a másikkal tudjon kommunikálni, az pedig ne érezze magát kellemetlenül, amiért felette kell ácsorognia. Vetett egy pillantást a tenyereire, majd összedörzsölve azokat ellenőrizte, hogy mind az, ami színessé tette azokat, már megszáradt. A biztonság kedvéért még a két combja külső részéhez dörzsölte azokat, végül átlépve a pad lábánál tornyosuló pakkokat, közelebb botorkált Lucianohoz. - Pulykatoka ide vagy oda, elálló Yoda fülek… tudod jól, hogy imádtam, bármelyikről is volt szó, Luciano – szemei együtt mosolyogtak az ajkaival, melyekre idő közben rátaláltak a halvány sárgára festett körmökben végződő ujjai is. El volt képedve, és nem csak a minőségi változást látva, de vele együtt az örömtől is, hogy a világ egy másik, egy nagyon távol eső pontján volt szerencséjük újra találkozni. A puszta véletlennek köszönhetően. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy az aprócska kis könnycseppeket a helyükön tartsa, de legalábbis képes legyen még idejében elkapni egyiket, másikat. - Che bella sorpresa! – nem volt benne biztos, hogy sutyorogta, teljes hangerővel, vagy magában mondta ki a szavakat? – legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy itt… és így… és te?! Atya ég! Hát mi történt veled?! Arról nem volt szó, hogy világgá mész, én világgá megyek, és egy félisten lesz belőled! Szabad? – próbálkozott valamelyest széttárt karokkal, kicsit bizonytalanul, vállait egészen a fülei mellé húzva, mintha csak szégyellte volna magát a felvetést is, hogy szándékában állt megölelni a másikat. Ha pedig az mégis engedte, lassacskán oldalgott közelebb hozzá, majd ölelte át őszinte örömmel a másikat…
Luciano soha nem volt álmodozó. Céljai voltak ugyan, hiszen minden valamirevaló embernek, kiváltképp, hogyha művész az illető, vannak céljai. Ő azonban nem tette ezeket szükségtelenül magasra, már-már megugorhatatlan távlatokba, hogy a későbbiekben nyüstölve magát végül megállapítsa, hogy a küzdelmei hiábavalóak, az elvárásai magával szemben pedig túlontúl elrugaszkodottak voltak. Tisztában volt a saját képességeivel és kompetenciáival, azzal, hogy mire képes, és mi az, amiben fejlődnie kell. Azt azonban soha nem firtatta, hogy mi az, ami ne menne neki. Nem akarta, hogy legyen bármi is, ami gátat szabna az elképzeléseinek, így mindenből a lehető legtöbbre törekedett. Azzal pedig, hogy magából mindig a maximumot hozta ki, sőt, időről időre próbált azon túllőni, kiküszöbölte azt, hogy bármiben is gyengélkedjen, hogy a rosszakaróinak –hiszen azokból is kijutott neki pár az évek alatt- megtegye azt az elégtételt, hogy kárörvendően ujjal mutogassanak rá. Neki nem voltak álmai, csupán megvalósításra váró feladatai, amit mások tévesen ábrándos képzelgésnek véltek volna. Ezt a magába vetett hitet, a rendíthetetlennek tetsző önbizalmát a neveltetésének köszönhette. Bár tény, hogy szülei megtettek mindent, hogy egyik gyerekük se szenvedjen soha semmiben hiányt, mindezt mégse a túlzó, óvó szeretetnek, valamint a külvilág általi visszajelzéseknek tudhatta be. Megtanították becsülni az értékeit, azt, hogy el tudja ismerni, ha rosszat tett, ha hibázott, valamint, hogyha valamit illetően jól, megfelelően járt el. Fontos lecke volt ez számára nem csak a képzésében, hanem a mindennapi életében is, mert túl azon, hogy meg tudta ítélni a saját színpadi teljesítményét, és nem viszonyította magát másokhoz, csak saját magához, úgy vélte, hogy jobb ember is lett azáltal, hogy soha semmit nem becsült fel, ugyanakkor nem is értékelt alul. Nem kereste senkiben szánt szándékkal a rosszat, de nem is kívánta senkinek megalapozatlanul odaígérni a feltétel nélküli bizalmát. Hitte ugyan, hogy mindenki eredendően jónak született, de azt nem, hogy az, ahogy teltek az évek, meg is maradt bennük. Tudta ezt magáról is, nem csak másokról vélekedett így. Luciano nem volt álmodozó. Nem volt optimista, se pesszimista. Végtelenül és rendíthetetlenül realista ember hírében állt, akinek a pohár nem volt se félig tele, se félig üres, egyszerűen egy poharat látott, benne vízzel. Éppen ezért nem hitt a mindent elsöprő szerelemben, nem gondolt túl sokat a dolgok mögé, és nem hitte, hogy van valaki, aki éppen az ő jövőjének forgatókönyvét írja. Úgy vélte, hogy mindenki a maga sorsa kovácsa, hogy nincsenek véletlenek, és az életben minden okkal történik. Emlékezett 2010 kora nyarára, az általános iskolai ballagásuk napjára. Mikor felkelt, a család az azt követő ünnepség körüli teendőket intézte a di Sciglio famíliát forródróton tartva, ugyanis, mint azelőtt mindent, úgy ezt az alkalmat is együtt kívánták tölteni. Végtére is, az egymást testvérükként szerető fiúk egyidejűleg repültek ki az iskola fészkéből. A féktelen bosszankodást folyamatos imádkozás környékezte annak kapcsán, hogy a korai óráktól az ablakokat megállás nélkül verdeső eső elvonuljon addigra, mikor végeznek a ceremóniával. Azonban, mikor odaértek a díszbe öltöztetett épülethez, a csendesen szitáló, ugyanakkor kétségtelenül áztató eső még mindig apró cseppekben hullott alá, úgy, mint hónapokkal az előtt egyszer se, és, ahogy azt az időjárás-jelentés hirdette, a rákövetkező napokban se volt várható csapadék. Az arra való tekintettel az „öregdiákok” búcsúztatását a felbolydult hangyavárra emlékeztető, túlzsúfolt tornateremben tartották meg, ahol úgy tetszett, hogy egy tűt se lehetett leejteni. Mindenhol díszbe öltöztetett diákok sorakoztak, kiket körbefogtak szüleik, nagyszüleik, és csak nehezen akarták őket az osztályaikhoz engedni. Az ünnepséget az énekkar hangja nyitotta, ahol Luciano, mint az azt megelőző években végig, Viviana mellett állt. Azt követően, mikor a beszédek végeztével az esemény is a végéhez közeledett, csak egy ölelésre futotta mintegy búcsú gyanánt, és, bár utána volt, hogy a virtuális valóságnak köszönhetően váltottak pár kusza, gyors szót, utolsó személyes találkozásukra akkor került sor, a kapcsolat pedig a lány költözésével végleg megszakadt közöttük. Lulu, bár nem volt ellene a könnyed, szórakoztató filmeknek, sőt, különösen szerette a romantikus vígjátékokat, soha nem hitt azok valóságalapjában, a „nagy összetalálkozásokban”. Úgy tetszett, hogy annak idején elfogadta a tényét annak, hogy egykor volt barátját végleg elvesztette, idővel pedig elzárta tudatának egy titkos, kedves emlékeket őrző szelencéjébe. A mindig realista Lucianot a valóságismerete beszélte le arról, hogy a Central Parkban valóban Vivianat látta, mégis, a benne élő bohókás, gyermeki énje volt az, ami végül arra kényszerítette, hogy járjon utána az igazságnak. A heves tiltakozás hallatán csak ráncba szedett homlokán összefutó szemöldökei alól sandított a lányra, várva az ellenkezés pontos kifejtését. - Mit? Miért?! –megugró orgánummal, kis híján hepciáskodva kérdezett vissza. Visszafogva a hangját azonban végigfuttatta fejében a nap eseményeit, és sóhajtva, de végezetül megalkuvón rántott egyet a vállán, még egy leheletnyit biccentett is megegyezésének adva jelét. – Na, jó… tételezzük fel, hogy igazad van, és ez esetben elnézést is kérek -magyarázkodásában hevesen lendítette maga elé karját, hogy semmi ne tarthassa vissza a tőle megszokott gesztikulálásban. – De azt azért nem mondhatod, hogy én voltam a legrosszabb mind közül! Azért… azért láttam egy s mást. Mondjuk, egészen sokat elárul az idősebbekről, vagy a mi korosztályunkról, hogy sok esetben a köréd csődült gyerekek elfogadhatóbban viselkedtek, mint a „nagyok”. Leszámítva azt a hároméves-forma pulyát, aki mindenáron bele akart tenyerelni a palettádba –biccentett állával a festékekkel teli kellék felé, és elvigyorodott. – Neki távolról is láttam az ördögi csillogást a szemében –nevette el végül magát játékosan. Soha nem állt szándékában titkolni, hogy szerette a gyerekeket, ami választ is adott arra, hogy miért vállalt el az egyetemen minden főszerep-ajánlatot, ha gyerekelőadásokra került sor. Mások úgy tartották, hogy a fiatalok a legborzasztóbb közönség, hiszen idejekorán elvesztik az érdeklődésüket, és akkor óhatatlanul is elkezdenek ficánkolni, zsinatolni, beszélgetni. Luciano nem kívánta tagadni ennek igazát, hiszen saját bőrén tapasztalta azt, viszont egészen addig, míg fenn tudták tartani a kíváncsiságukat, örömmel nézte az eltátott szájú, odaadó figyelemmel a színpadot pásztázó kölyköket. - A szülők valahogy ezt nem értik… -mellkasa előtt keresztezte kezeit, és lezseren rántott egyet vállain. – Ha nem lenne utolsó pillanat, soha semmi nem készülne el –esetében ugyan ritkán volt alkalmazható ez az állítás, és annál is inkább az otthoni és a háztartás körüli teendőkre volt rámondható, ugyanis, ha valamiben, akkor a rendrakásban és annak megtartásában soha nem állt az élen. – Bár, ami engem illet, a szüleim soha nem kifogásolhatták a vizsgákra való felkészülésemet, és egyszer se kellet nógatniuk, hogy „ideje volna nekiülni a tanulásnak”… Pedig minden bizonnyal megtették volna, amilyen minden lében kanál mind a kettő –prüszkölte a szemét forgatva, mégis szeretetteljesen mosolyodott el. – És különben is, idővel volt szerencsém saját lakásba költözni, tehát, ha kellett volna se tudtak róla –lelkiismeretes, alázatos fiút neveltek belőle, aki onnantól, hogy a saját maga elhatározása alapján választott továbbtanulás szempontjából, megtett minden tőle telhetőt, hogy a lehető legjobban teljesítsen, így a rendszeres felkészülés nem volt számára teher. Bár annak idején, mikor általános iskolába került, egy évet marasztalták, a kortársaihoz mérten nem tartották elég felkészültnek, később azonban mind a konzervatóriumban, mind egyetemen nem csak évfolyam, hanem több alkalommal is iskola első volt. - Tehát azt mondod, hogy titkon minden férfi pszichopata? –hozakodott elő a kérdéssel, gyanakvó pillantásával egyidejűleg tanakodva hümmögött. – Micsoda sarkos véleménnyel vagy rólunk –sóhajtotta elégedetlenül, mégis szórakozott vigyorral. Kíváncsian követte végig a lány minden mozdulatát, és megmagyarázhatatlannak tetsző idegesség lett úrrá rajta. Hiszen soha nem gondolt arra, hogy ők valaha, még ebben az életben viszont fogják egymást látni, és abban a pillanatban vált számára minden valóssá. Mikor Viviana egy karnyújtásnyira volt tőle, mikor a réges-rég látott arcra nem vetett árnyékot saját alakja, és egyszeriben minden vonása kirajzolódott előtte. Elképedve, és némileg lenyűgözötten állt előtte, ajkai résnyire eltartottak egymástól, és idült mosoly kerekedett azok szélén, ahogy egyre csak tanulmányozta a porcelánbabák szépségéhez mérhető, makulátlanul gyönyörű arcot. Nevének említésére az állandónak tetsző mosolya kiszélesedett, élénk és gyermeteg vigyorral fogadta azt, noha már azt megelőzően is nyilvánvaló volt számára, hogy a lány pontosan tudta, kit kapott társaságul. Jól esett a szájából, az évek alatt némileg mélyült, mégis csilingelő, barátságos hangtól hallani azt. Nem tudta ajkairól letörölni a kétségbevonhatatlan boldogságának jelképét. - Hegyes azért nem volt! –védte magát szórakozottan, karjait szétvetve. – Ennio, egy kedves barátom régebben Dumbonak hívott… Matteo csupán azt mondta, hogy minden bizonnyal hátszélben születtem… Én meg aztán se igazolni, se cáfolni nem tudom ezt az állítást –tenyereit virgonc mosollyal simította fülére. Bárki, aki gyerekkori képen láthatta, vagy régről ismerte, jogosan feltételezhette, hogy azok végett kés alá feküdt, és ő nem is titkolta azt, hiszen szembeötlő volt a különbség. Alsó ajkát nedvesítve, azt beharapva se volt képes semmissé tenni az ajkait húzó mosolyát, mellyel Viviana előtt álldogált, amivel a vizenyősnek tetsző, kék szemeket vizslatta, és ami tovább erősödött a lány szavait hallva. - Milyen kérdés ez? –megugró szemöldökkel ütközött meg a félszegségen, így ő annál magabiztosabban lépett elé, hogy karjait dereka, háta köré fonhassa. Ruhájáról szívta be az öblítő illatát, hajáról a balzsam és sampon sajátos egyvelegét, bőre pedig még haloványan sugallta a ráfújt parfüm aromáját. Határozottan, lehunyt szemmel tartotta közel magához a lányt, mintha félt volna attól, hogy azzal, hogy elereszti, elszáll a pillanat, nem lesz ott előtte, vele. Úgy gondolta, hogy azon a napon, ott a Central Parkban kincset talált, és ettől semmiképp se szeretett volna megválni. - Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom… -búgta egészen halk, mély hangon, majd végezetül elszakadva tőle pillantott rá, és folytatta. - … és nem egy köpcös, petyhüdt hasú, anyámasszony katonája fizikumú Lucianot látsz viszont –ugratta nevetve. - Te viszont… -mutatott végig rajta, végül zavarában csak leszegte a fejét. – Gyönyörű vagy… -bökte ki végül esetlenül, pont olyan bénácskán és ügyefogyottan, mint amikor egy kiskutya bukdácsol, az emberek meg jót nevetnek rajta. Tarkójára, mintegy pótcselekvésként simította tenyerét, szemüvege pereme felett óhatatlanul is a lány tekintetét kereste, ajkai zavarodott mosolyt hordoztak. A szavak, még ha kétségtelenül is igaznak vélte őket, feszülten hagyták el a száját. Régen csak, mint barátját látta benne, akkor viszont szembesülnie kellett a ténnyel, hogy az egykor volt ismerős arc talán a leggyönyörűbb, amit valaha is látott. A kislányból tíz év távlatában egy elmondhatatlanul szép, felnőtt nő lett, Luciano pedig szinte a gondolattal küszködött, hogy ennek tudatában már nem tud úgy tekinteni Vivianara, mint azelőtt. - És… -köszörülte meg a torkát, míg lesimította bajuszát, szakállát. – Mennyire bánod, hogy feltartalak az alkotásban? –célzott a festményére, fejével pedig odabiccentett az állvány irányába. Közelebb is lépett, hogy szemrevételezze a vásznat. Ujjai egy-egy tincset pödörtek a szakállán, majd a lány felé pillantott. – Bár, azt hiszem, amíg édesapád nem neszeli meg, hogy megint akadt „jobb elfoglaltságod”, addig jók vagyunk. Tény, hogy nem mérhető a társaságom egy Netflix sorozat izgalmaihoz, de időhúzásnak megteszi –legyintett nevetve, majd elkomorult arccal, érdeklődőn húzta fel szemöldökeit. – Már feltéve, ha nem akarsz ténylegesen elküldeni, mert akkor itt se vagyok! -védekezőn emelte kezeit maga elé, és várta a lány válaszát.
happiness is meeting an old friend
after a long time and feeling that nothing has changed
Viviana mindig, és mindenkor, megmásíthatatlan ragaszkodással, és példamutató szeretettel kötődött a családjához, és annak minden egyes tagjához. Szüksége volt a minden lében kanál, hol ilyen-hol olyan, egyszer konok és akaratos, másszor viszont kenyérre kenhető, tündér természetű apjára. Arra a férfira, akihez odabújhatott, ha egy kis szeretetdömpingre volt szüksége, noha soha nem tartozott azon emberek közé, aki csak úgy osztogatta szeretetének tárgyát és megnyilvánulását. Pici lány kora óta nagyon apás volt, és ez soha nem is változott, noha tagadhatatlan volt, hogy olykor egy kiskanál vízben is képes lett volna megfojtani az amúgy heves, délies, olasz vérmérsékletű Davide-t. Mind ezen túl, szükségének legjavát, talán a húga képezte, akitől képtelen volt megválni hosszabb távon. A lány kicsit olyan volt számára, mintha egy torzító tükörben kémlelte volna önmagát. Minden, ami benne pozitív volt, az Corinne esetében negatívumként volt emlegethető, és fordítva. Ha ő számított a halkabb, csendesebb, nyugodtabb lánynak, húga ennek szöges ellentéte lett felnőtt korára, s tűzről pattant, nagyhangú, nagyvárosi életet élő hölgy lett belőle. Annak ellenére, hogy ellentétei voltak egymásnak, mégis pont olyanok voltak, mint a borsó, meg a héja, vagy a jing és a jang. Elképzelni se tudta volna az életét a „mini me” nélkül, és az ő életre szóló szövetségük nélkül. Ám az összes nehéz pillanatuk ellenére, legnagyobb szüksége az édesanyja rettenthetetlenségére, határozottságára volt. Arra a nőre, aki megszülte, és felnevelte őt, akinek szárnyai alatt olyan ember lett belőle, akit mind baráti körökben, mind pedig az egyetemen is emlegetnek sokoldalúsága, tudása és szorgalma miatt. Egész élete alatt szüksége volt az anyja akaraterejére, tudására, noszogatására, s nem csak anyai, de a jövőre való tekintettel, művészi, művésztársi iránymutatásra is. Mert, ha valaki, hát ő zavarba ejtő őszinteséggel vallott és nyilatkozott a lánya hiányosságairól, hibáiról. Úgy gondolta, hogy hiába a tanárok, hiába az oktatói útmutatások, neki ugyan úgy van beleszólása a lánya munkásságába, fejlődésébe. Elvégre, tudvalevő volt, hogy ő is bejárta ugyan azt az utat az iskolák világának rögös útvesztőiben, noha tagadhatatlan, hogy végezetül másabb hivatást választott magáénak. Ő viszont úgy tartotta, hogy nem is ezen, nem a célon volt a hangsúly, sokkal inkább az addig bejárt úton, aminek összegyűjtött és megélt tapasztalatait átadhatta vérének. Ennek ellenére, bár Viviana olykor-olykor hadakozott azzal, hogy az anyja is a szárnyai alá vegye a művészek világában, elvégre nem az ő farvizén akart felevezni, Carmela mégis jó ötletnek tartotta, s kötötte az ebet a karóhoz. Ezt követően pedig mindig és mindenkor, felelősségének és kötelességének érezte, hogy tudassa a lányával, hogy hol, és milyen módon szorult még gyakorlásra, további fejlődésre, mert meglehet, „jó ez, jó ez, de…”. Olykor ezek a bizonyos „de” kezdetű mondatok voltak Viviana legrettegettebb szóváltásai, és hirtelen, haragos kamaszkorában aligha volt képes az anyja nézeteit, ilyen jellegű segítségét pozitívan fogadni. Rengeteget vitatkoztak egy időben. Pohártörés, ajtócsapkodás, repkedő pofonok, megállás nélküli tömény káromkodás sorozat, amit csak és kizárólag a szomszédok létezése miatt voltak hajlandóak beszüntetni, mielőtt feljelentették volna őket csendháborítás, vagy családon belüli erőszak vádjával. Mindazonáltal, ahogy cseperedett és lassacskán benőtt a feje lágya, úgy ébredt rá arra, hogy Carmela nélkül az egyetemi éveiig se jutott volna el. Ha nincs az anyja akarata, mikor egyik napról a másikra találta ki tizenöt éves korában, hogy márpedig őt nem érdekli se a festés, se a művészet, ő állatorvos akar lenni, nem lenne az, aki. Nem ért volna el számottevő sikereket, s nem tartanák őt olyan nagyra az iskolában se. Ám, leginkább akkor rezgett a léc alatta, mikor tizennyolc éves korában a fejébe vette, hogy visszarepül Olaszországba, és ha kell, alkalmi munkákkal, vagy egyszerű pincérkedéssel fogja megkeresni a kenyerét, azt, amivel életben tud maradni. Viviana, köztudott volt, hogy rémesen nehezen vált el a barátaitól, s a költözést követően még hosszú-hosszú évekig siratta őket. Az elmúlt, közös éveket, noha tudta, hogy a távolság nem minden. Sokáig az se segített, hogy egyre több és több barátot szerzett magának itt nyugaton, ő akkor is visszavágyott Rómába. Oda, ahol minden elkezdődött számára, és ahol az életének egy jelentős fejezete, epizódja befejeződött. Tagadhatatlanul imádta mindhármukat. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a családja nélkül ma nem tartana sehol. Ha nem kapott volna elegendő gyengédséget, pátyolgatást és szeretetet az apjától, testvéri szövetséget, ragaszkodást a húgától, valamint nevelői iránymutatást és támogatást az anyjától, minden bizonnyal egy jellemtelen, céltalan, tervek nélküli 21. századi lány lenne, akit magába evett a pörgő nyugat világa. Mert kétség kívül, ücsöröghetne ő is a jövőben poshadt, fülledt irodában. De miért tenné, ha mindene megvan ahhoz, hogy a maga útját járja? … Viszont olykor-olykor, sokkal inkább a pokolba kívánta őket, és, annak legmélyebb bugyrainak fenekére… Már csak ezért is lelkesítette annyira a Central Parkba tervezett, egy egész álló napon át tartó festegetés, hiszen, bár nem mondhatta, hogy „távol a város zajától”, de az állandóan a nyakára járó, nagyon okos és mindent jobban tudó családjától elszabadulhatott. Ez pedig pont elég volt neki. Néha megfeledkezett arról is, hogy fel kellene vennie a telefont az anyjának, vagy válaszolni annak érdeklődő üzeneteire. Egyedül a húga volt az, akit szóra méltatott, és az ő esetében nem érezte úgy, hogy szükséges hadiállapotot fenn tartani. Kellemes, andalító zene szólt a fülében, mely nyugtatta, jobb kedvre derítette, és szórakoztatta. Mindaddig, míg egyik embert követte a másik, majd a sokadik után jobbnak vélte, ha vissza se helyezi a kis agybedugós csodákat a fülébe, inkább jó mélyre rejtette a táskájába, hogy később még csak véletlenül se találja meg azokat. Viszont, volt egy pont, mikor a napnyugta közeledtével az addig érdeklődők szétszaladtak, mintha csak lőtték volna a pizsit, Viviana pedig úgy vélte, hogy „na majd most! Itt a zene ideje.” Mire pedig a terve ismételten csődöt mondott, hiszen megérkezett az igazi, két lábon járó zene, bedugnia se kellett a füleit hozzá. Luciano különleges fénypontja volt az életének, akit aztán elvettek tőle a múló évek, a távolság. Először a szemeinek se tudott hinni, olybá tűnt, kápráznak, mikor a férfias, daliás külső mögött, mintha csak egy szellemkép lett volna, fel-felsejlett a puffos, pohos kisfiú, akire emlékezett. Zavarba jönni se volt ideje a markáns vonások láttán, vagy az őt, megállás nélkül fürkésző, fekete bogárszemektől, már ott állt mellette. A pimaszkodó választ követő kifakadás hallatán, orra alatt somolyogva, kislányosan kuncogva emelte a kézfejét fitos orra elé, mintha így kívánta volna elrejteni a fiatal férfi elől jókedvű szórakozottságát. Pont ugyan olyannak, ha nem hevesebb vérmérsékletűnek tűnt, mint amilyennek megismerte több mint tíz évvel az előtt, ami sokak számára talán aggasztó lehetett a karakánságára való tekintettel. Annienek viszont mindig is imponált az, ha egy férfi határozottabb, „lehengerlőbb”, mintha papucsállatka lenne. Az pedig hasonlóképpen jó érzéssel töltötte el, hogy Luciano semmit nem veszített az olaszokat idéző, vad gesztikulálásából. Ő maga, az elmúlt tíz év alatt egészen elkorcsosult, „nyugatiassá” vált, s ugyan magában hordozta még a szülei révén a családjuk jellemzőit, mégis, egyike lett az amerikai lányoknak, noha tucat, talán soha nem lesz belőle. - Ácsiácsi! – mutatott a másikra, s abban a pillanatban hasonlóan tűzrőlpattantnak tűnt, mint ő – nem bántani a gyereket, ő még… gyerek. Neki elnézem, és különben is, világi cuki volt azokkal a mogyoróbarna kis kíváncsi szemeivel, meg göndör fürtjeivel. A furcsa gagyogásáról nem is beszélve. Ami pedig téged illet, valóban nem te voltál a legrosszabb, abból a szempontból, hogy nem éreztem magam fenyegetve. Ellenben – úri hölgyek kellemével simította a tenyereit egy-egy combjára. Hátát kihúzta, s játékosan, kicsit sértetten és megrovón csak, hogy a másik érezze a súlyát, folytatta – elvontad a figyelmemet a munkáról! – biccentett a jókora vászon irányába, ami közel se arról árulkodott, hogy bármiféle hiányt szenvedett volna abban a többszöri néhány percben, míg a fiú a közelben téblábolt. A hatás kedvéért várt még néhány pillanatot, mielőtt folytatta volna. Azt pedig mosolyogva tette meg. Rózsaszín ajka sarkában bájos görbület illegette magát, szemei huncutul csillogtak. - Csak viccelek, magadra ne vedd! Mondhatjuk úgy is, hogy eszembe juttattad, innom se árt néha, szóval vehetjük ezt egyfajta segítségnek is, amivel segítettél, hogy megelőzzek egy esetleges kiszáradást. Na? Szépítettem? – próbálkozott, s ügyes-bajos mozdulatokkal, a lába mellé helyezett üvegkübliben kiáztatta az ecsetéből a festéket, mielőtt azt az ecsetsírba kellett volna küldenie. - Mást se mertem volna feltételezni rólad. Időre leadott leckék, tökéletes eredmények. Tanulni, tanulni és tanulni, mikor csak lehetőség van rá. És ezt nem csak az okuláréd miatt gondolom – kocogtatta meg futtában a saját orrnyergét az egyik, itt-ott festékpacás ujjával. Ismerte ő azt a habókos, szertelen kis Lulut, aki régen volt, és aki zsenijévé vált a tanulásnak. Mondhatták volna, hogy stréber volt. Ám az, amit ő tulajdonított a tanulásnak, az több volt ennél a bizonyos, gyerekek között oly sokszor gúnyként használt „stréber létnél”. Számára életforma volt a tanulás, fejlődés, gyakorlás. Ő pedig csodálta érte, hiszen Viviana aligha volt jó, vagy él tanulónak nevezhető. Jó eszű, okos, értelmes lány volt már akkor is, ez tagadhatatlan, és megkérdőjelezhetetlen. Ettől függetlenül utált tanulni, és, ha már elérte a közepest, boldog volt, mert tudta, hogy minden tanulás nélkül ennyi azért rá ragadt. Innen-onnan. Számára sokkal több izgalmat jelentett a barátok társasága. Az, hogy kiüljön a házuk udvarára, és olvasson, vagy éppen rajzoljon. Tudását az internet, és az újságok, napilapok rejtelmeiből szerezte. Mindig naprakész volt, s már egészen fiatalon tudta, hogy mi zajlik akár a politikai szférában, akár a jegybankok körül, vagy összességében a nagyvilágban. Csupán a matek, kémia, és hasonló tárgyak voltak alkalmatlanok arra, hogy megkedvelje azokat. Így, a soron következő dolgozatoknál, csak, és kizárólag a jó szerencsére bízhatta magát, vagy éppen a fülére, és a padtársának jó szándékára. - Dehogy mondom. Inkább azt, hogy túl sokszor néztem végig a Gyilkos Elméket oda-vissza. Szórakozásnak tökéletes, de rémes paranoiát tud okozni, ne szokj rá – révedt el egy pillanatra, miközben életvezetési tanáccsal látta el a másikat. Nem sokra rá, elgémberedett tagjait nyújtóztatva küzdötte át magát a színe elé. Hosszú fürtjeit egy laza mozdulattal, ujjaiból fésűt formázva igazította hátra. Luciano arcán ülő döbbenetet viszont nem tudta mire vélni, noha tagadhatatlan volt, hogy az övére is ugyan azt a meghökkent, elképedt kifejezést festették. Évek múltak el anélkül, hogy bármit is tudtak volna egymásról. Tíz év, ami alatt mindketten felnőttek. Elveszítettek minden olyan jegyüket, ami a kislányok, és kisfiúk magáé volt, s addigra gyakorlatilag idegenekké váltak egymás számára. Az agyuk pedig, nyilván ugyan azt zakatolta: a sors vajon mit akarhat ezzel a találkozással? Apró, gyöngyökre emlékeztető fogai villantak, ahogy szélesedő vigyorral, majd halk, jóízű nevetéssel nyugtázta Luciano szavait. - Édes Istenem, de jó hallani, hogy még mindig őt idézed. Remélem, jól van – utalt az utóbbi fiúra - lévén az előbbi név nem mondott neki sokat - akivel bár közel se állt olyan közeli barátságban, mint Luluval, de kedvelte a másiknál sokkal nyugodtabb srácot. Mindig rajongással tekintett a kettősükre, és fogta el ama furcsa, meg nem magyarázható érzés, hogy bár ő is részese lett volna a kapcsolatuknak. Ő akart lenni a harmadik közöttük. De sajnos nem így lett. Sokkal határozottabbnak érezte magát a kérdés megfogalmazásának, és kimondásának pillanatában, mint, amikor eljutottak odáig, hogy az „tettlegességig” fajuljon. Talán akkor futott át először a fejében a gondolat, hogy nem azt a tizenéves kisfiút fogja megölelni, aki az emlékezetében élt. Márpedig ő az apján, és Freden kívül aligha ölelgetett más férfiakat. És azért az is megemlítendő, hogy Freddie aligha nevezhető férfinek. Valahol hálás volt Lucianonak, hogy végül ő tette meg az első lépéseket, és zárta erős karjainak biztos, annál pedig biztonságosabb ölelésébe. Apró, karcsú ujjú művészkezei jóleső érzéssel simultak rá a hátára, ami már koránt se volt olyan puha és mackószerű, mint gyerekkorukban. Nefelejcsszín szemei néhány másodpercig az egyre sötétedő égboltot fürkészték, ám nem sokra rá, lehunyt szemmel élvezte a pillanat, és vele együtt a viszontlátás semmihez nem fogható varázsát és örömét. Orrába beszökött Luciano friss, férfias illata. Mellkasa az övéhez simult, s mintha csak egyé váltak volna, szívük ugyan azt a heves tamtamot verte, megállás nélkül. Arcát, nyakát csiklandozó szakálla jókedvű kuncogást csalt elő belőle. - Miért is? – cincogta a másik fülébe, és engedelmesen elhúzódott tőle. Haját a füle mögé igazította, míg a másik befejezte a megkezdett gondolatot – Hát, nagyon szégyenletes, tényleg. Remélem, össze-vissza szégyelled magad – ő viszont, bár imádta az imént említett, egykori „én-t”, tagadhatatlanul csodálta azt, akivé lett. Ilyen minőségi változást nem sok emberen volt szerencséje tapasztalni, bár azzal tisztában volt, hogy az olasz hímegyedeknek igazán jót tesz az idő. Ugyan ő mag nem tapasztalhatta, de az anyja, és a nagyanyja elmondásai alapján, igaznak vélte. Akkor pedig ott állt előtte az ezt igazoló, élő példa. - Gyönyörű? – meghökkenését, orcáján megjelenő pírt először nem is tudta, miként rejtse el a másik elől – pont, mint egy festmény. Mármint… egy maszatos vászon, igaz? – nézett végig elégedetlenül a festékpacás ruházatán – ha tudom, hogy ma jössz, kicsípem magam - talán nem is volt rajta olyan ruhadarab, amin ne éktelenkedett volna a szivárvány számtalan színében odaszáradt festék. Azokban a pillanatokban rémesen szégyellte magát, és bár áldotta a sorsot, hogy az útjába terelte a fiút, azt viszont bánta, hogy ilyen „otthonkásan”, és hozzá mérten szegényesebben mutatkozott előtte. Ugyan Viviana természetes szépsége, babás vonásai, makulátlan bőre nem is kívánta, hogy többet tegyen azért, hogy mutatós, és valóban szemet gyönyörködtető legyen, de, ez még nem jelentette azt, hogy nem érezte volna magát kulturáltabbnak, és csinosabbnak valami kevésbé levetett, és koszos ruhaszerzeményben. - Egy profi most azt mondaná, hogy már úgyis végeztem, igaz? – hajolt kicsit előre. Pont annyira, hogy azzal egy kíváncsi, kicsit talán álmodozó lányka ábrázatát öltötte magára. Ám Lucianonak minden mozdulata, az arca, tekintete, vonzotta kék íriszének figyelmét. Annyira más volt. - Hmm… iszákos vagy? Hányattatott sorsú? Gyilkos? Emberrabló? Talán szexista, perverz disznó? Erőszaktevő? Őrült, félkegyelmű? Talán egy több száz éves boszorkány…? – méregette kíváncsian, játékosan – talán igazad van, és tényleg a magadfajták miatt dönt minden szerencsétlen tini lány a sorozatok mellett. Leáldozóban van a csillagod, a magad féle, jó kiállású úriemberek, már kimentek a divatból, sajnálom – kuncogva, szinte reflexszerűen, automatikusan simította a tenyerét Luciano alkarjára, mintha csak ezzel igyekezett volna biztosítani a sanyarú élete felől, ami a mai modern világban minden volt, csak Netflix sorozatok egy jeles képviselőjének való nem. A kezét aztán épp úgy húzta vissza, és ejtette le a saját combjához csattanva, mintha égette volna őt a másik. Zavarban volt, és ez ordított róla. Próbált, és igyekezett könnyed lenni, de egyszerűen képtelen volt túllendülni azon, hogy a másik olyan, amilyen. Más volt a szellemisége a beszélgetéseiknek, mint a barátoknak s ijesztő, meghökkentő volt számára, hogy nem szimplán ő volt olyan tétova és bizonytalan, szégyenlős. Luciano is. - Nincs az a műsor, amire most elcserélnélek. Ez rém idétlenül hangzott mi? – csípte aggodalmasan a fogai közé hüvelykujjának körmét, majd közelebb oldalgott hozzá, hogy kritikus szemmel, ő is szemrevételezze az addig elkészültnek gondolt művet - azt hiszem, hogy ez igényelni fog még egy nap, szakértői gondoskodást – állapította meg. Csak ekkor villant be valami. - De Luciano?! – a név egészen jóleső érzéssel töltötte el, ahogy kimondta. Egyszerre volt ismerős és reménykeltő – mi járatban vagy te New Yorkban? A nyakamat tenném rá, hogy nem ide költöztél, még ha olyan otthonosnak is tűntél itt a nagy kocogásaid közepette. Egy magadfajta, ízig-vérig olasz, soha nem vetemedne arra a szörnyűségre, hogy Amerikához kösse az életét. Vagy, talán ez is úgy változott, mint ez? – mutatott végig rajta, az egész valóján. Úgy is lehetett fogalmazni, hogy azokban a pillanatokban, idegenül álltak egymás mellett, mint férfi, és nő. Ugyan a gyerekkoruk egy kis részében barátoknak tartották egymást, fontosak voltak a másik számára. Ám a legfontosabb, legmeghatározóbb évek kiestek. Elvették tőlük, s nem maradt más, mint felnőtt fejjel, felnőtt valóval azonosulni a jelen történésekhez, és újra megismerni egymást.
Ha mondani is akart volna bármit, a lány hirtelen fellépése rögtön a torkára fagyasztotta volna a szót. Anélkül se kellett azonban több, rögtön haptákba vágta magát, mikor az övét megkörnyékező hanglejtésben, és hasonló hangerőn förmedt rá. - Én aztán egy rossz szót nem akartam rá mondani, becsszó! –megadón emelte magasba a kezeit, azzal a mozdulattal pedig szemöldökei is homlokegyenest törtettek előre homloka közepébe. – Haláli volt a kiskópé, épp az ő neve mellett akartam szólni mindenki más ellenében –védte tovább magát, kezeit pedig csak a magát kellető, manírossággal felvett úrinői testtartásra eresztette le, de olyan hévvel, hogy karjai, mint egy-egy élettelen inda himbálóztak a törzse mellett. – Elvontam a figyelmedet a munkáról? –kérdezett vissza, mintha nem lett volna teljességgel nyilvánvaló, hogy mit is hozott fel vele szemben a lány, azonban csak a saját szavai után vonta fel fél szemöldökét, nyelvével pedig elégedetlenül csettintett. – Én meg mindjárt el is hiszem!... Senkitől nem zavartatva futottam a köreimet, míg mások kis híján jegyet váltottak, hogy éppen ki férkőzhet az aurádba, és mégis én vontam el a figyelmedet, nem ők? Na nem! Ezt nem tudod elhitetni velem! –pörölt amolyan olaszosan, a közben leművelt karcsapásokra pedig bárki, aki ne hallotta volna, hogy éppen nagy tiltakozásban tört ki, rámondhatta volna, hogy az őket környékező bogarakat és szúnyogokat kívánta elhajtani. - Hát… -Viviana szavaira csak húzta a száját, de ahhoz pont elégnek bizonyultak, hogy ha más nem, a kezeit megregulázza, és visszaeressze őket nyugvó állapotukba. – Nem mondanám, de mindenesetre megpróbáltad –egészen sértetten vonta meg a vállát, a hangszínén is kiütközött a dac, de, ha a lány az ecsettel való bajlódása közben felpillantott rá, láthatta az ajkaira forrott mosolyát. Luciano mindig is ismeretes volt arról, hogy könnyen felkapta a vizet, ezzel egyidejűleg pedig a sértődékenység is, mint olyan, beitta magát örök érvényű jellemzői közé. Mindazonáltal, ha bármin is megütközött, és nem tetszését heves szócsatával kívánta nyilvánosságra hozni, annak nyomós oka volt. Nem biztos, hogy mindenki más is egyetértett vele, de a saját értékrendjébe ütköző elszólások éppen elégnek bizonyultak ahhoz, hogy kimozdítsák béketűréséből. Mindaz a rágalom azonban, amivel Viviana illette, csak felpiszkálta, és a mosollyal azonosítható mimikáit látva vált egyértelművé, hogy szórakozott, nem pedig vérre menő csatát vívott a lánnyal. - Valahogy mindenki túlzott elvárásokat támaszt a szemüveges emberek felé. Már kezdem fontolgatni a kontaktlencsét –elégedetlenkedve fogott rá pápaszemének szárára, hogy feljebb igazítsa azt. – Mintha legalábbis ebben lenne az erőnk, és nem csak azért hordanánk, mert semmit nem látunk nélküle –Lángelme. Victor időről időre ezt a titulust aggatta rá nem különösebben az amúgy valóban pallérozott elméje, hanem az orrán ülő szemüveg végett. Ez nem az ő saját feltételezése volt, hanem tudta, mert a spanyol soha nem tartozott azok közé, aki rejtegette volna a véleményét, és ne magyarázta volna meg, hogy mit miért tesz vagy mond. Még, ha nem is mindig értették azt. És különben se számított volna pont tőle ilyen mértékű dicséretre, pontosan kivehető volt annak gunyoros éle. – De -vetette szét karjait – különben se azért iskoláztattak, hogy összekuporgatott, de annál nagyobb becsben tartott kettesekkel kullogjak végig az éveimen –az, hogy ki hogyan akarja teljesíteni az oktatásban való éveit, az egyéni preferenciák kérdéskörébe tartozik. Luciano soha nem ismert több utat, mindig egyet járt, amit nem kívánt semmiért elhagyni, ez pedig töretlenül a kitűnő eredmények felé vezette. Nem csak a zenei neveltetésben teljesített kimagasló eredménnyel, hanem a közismereti tantárgyak értelmében is mindig a lehető legtöbbre törekedett. Nem arról volt szó, hogy éjt nappallá téve gürcölt a tankönyvek felett, és a körmére néztek, hogyha akárcsak más irányba sandított a sorok sokaságából. Minden tudását annak köszönhette, hogy a tanórák mindegyikét odaadó figyelemmel ülte végig, arra pedig csak egy kicsit kellett rátanulnia, hogy kivívja magának a kitűnő eredményt. Jó agya volt, ami a szükségesnél többet raktározott, és ami szerencséjére soha nem hagyta cserben. Mellette viszont ugyanolyan gyerek tudott lenni, mint bárki más. A kezdettől fogva kimagasló bizonyítványa azonban rányomta a bélyegét a későbbiekben várt eredményeire is. Annyiban igazat kellett adnia a lánynak, hogy a tanulás idővel valóban állandó részét képezte mindennapjainak, lévén, nem elégedett meg a négyessel, neki mindenből a legjobb kellett, de, még ha Matteo szolgáltatásait is kellett ahhoz igénybe vennie, aki könyörtelenül rángatta el a kottái, kottafüzetei, vagy éppen a zongora mellől, igyekezett mértéket tartani, és élni az életét az iskolán kívül is. - Azt hiszem, ez a veszély nem fenyeget –biztosította nem kevés határozottsággal. – Na, nem azért, mert, hogy bármi bajom is lenne a bűnügyi sorozatokkal, épp ellenkezőleg! Vagy egy ültő helyemben ledarálnék belőle egy évadot, vagy el se jutnék a végéig, mert beleőrülnék a bizonyos részek kapcsán született összeesküvés-elméletekbe, és onnantól, ha a metrón bárki is máshogy nézne rám, mint ahogy azt várnám vagy feltételezném, bekapcsolna a fejemben a sorozat-detektív. Az talán még rosszabb, mint Dr. Google –az énekesek világában a legnagyobb kincs a hang, a torok, így Luciano is egy azok közül, aki a lehető legnagyobb becsben tartja a „hangszerét”, mindazonáltal túl hiú, így, ha bármi problémája is van, mint bármelyik férfi, aki azt vallja, hogy „én nem megyek, jöjjön ide, ha látni akar!”, úgy ő is hasonlóan vélekedik még az egyszerű háziorvosokról is. Szakember helyett előbb fordul a keresőfelület nyújtotta segítséghez, ami az általa bekörmölt tünetek függvényében többször olvasott a fejére gégerákot, tüdőrákot, nyelőcsőrákot, és bármi más, végzetes kimenetelű betegséget, ami az érintett felülethez köthető. Így, mint egy nagy „rákgócpont” éli az életét vígan, senkitől és semmitől, főleg bármiféle betegségtől nem zavartatva. Luciano határozott és karakán ember, ezt bárki nem, hogy első kézből, de első ismertségből is meg tudta róla mondani. Mégis, mikor valóban megközelíthető távolságba került a lánnyal, inába szállt minden bátorsága. Legtöbbször nagymacskának, kikezdhetetlen oroszlánnak mutatja magát, abban a pillanatban azonban sokkal inkább tetszett egy elárvult, kétségbeesett kismacskának, aki nem, hogy a körülötte lévő világgal, de magával sincsen teljes mértékig tisztában. - Mint még soha! –vigyorodott el. – Nyálas, tinidrámákba illő szerelemre talált, úgyhogy, ha azt is mondja, hogy „még ismerkednek”, nyilvánvaló, hogy kicsattan az örömtől és a boldogságtól. Tudod, neki most minden rózsaszín, még a felhők is vattacukorból vannak! –nevetett fel, de szkeptikusságáról számottevő visszajelzést adott, mikor megvonta a vállát az után, hogy kezeit a nadrágja zsebébe mélyesztette. Nem arról volt szó, hogy ne bízott volna Matteo ítélőképességében –még ha alapvetően valamelyest ez is közrejátszott-, inkább abban a mindent felülíró szerelemben nem, ami lerítt a másik fiúról. Számtalan alkalommal találta már meg azt egy-egy hölgy oldalán, így Lulu, bár nem hangoztatta lépten-nyomon, erre a kapcsolatra se mert volna nagy tétet feltenni. Fáradhatatlan volt ugyan a tekintetben, hogy egyengesse barátja útját, ezért, és a boldogságáért akár még a csillagokat is képes lett volna lehozni neki, de a rosszalló megérzései dacára se szólalt fel komolyabban vele vagy a titokzatos lánnyal szemben. Hiszen nem az volt a baja, hogy efféle örömöt csempészett az életébe a viszontlátás, hanem, hogy az első találkozásuktól eltelt pár nap ellenére túl sokat látott bele, talán többet annál, mint amivel valóban szolgálni tudott. Realista ember lévén mindenre kereste a kézzel fogható magyarázatot. Viszont abban a pillanatban, hogy lehetősége nyílt Vivana-t egy évtized elteltével magához ölelni, megfeledkezett a folyton gyanakvó, folyton válaszokat kereső mivoltáról, nem kívánta a miérteket és a hogyanokat boncolgatni, egyszerűen csak élvezte a megteremtett miliőt. A lány érintését a hátán, az orrába kúszó kellemes parfümillatot, és az éveket áthidaló, fel-felsejlő emlékképeket, amik egyszeriben hozakodtak lehunyt szemhéjának fekete vásznára. Rég volt, hogy utoljára gondolt rá, mégis, azokban az elnyújtott másodpercekben minden, mintha csak az azt megelőző napon történtek volna, megelevenedett lelki szemei előtt. Elmosolyodott, a boldogságát igazolandó mosoly pedig pont annyira volt betudható ennek, mint a szorosan a karjai között tartott lány által hallatott halk kuncogásnak. - Természetesen! –bólintott egy jókorát, és elröhögte magát, mégis, a hang hamar elült, helyét pedig a bizonytalanság, a vonakodás és a szüntelen tanakodás vette át, ahogy Viviana arcát kémlelte. Már-már helytelenítette a tudatába férkőző gondolatokat, hogy képtelen ugyanúgy tekinteni rá, mint annak idején. Nem voltak már gyerekek, mégis úgy érezte, hogy semminek nem kellett volna változnia. Kettejük között legalábbis biztosan nem… mégse tudta magát szabadítani az érzéstől, és a nyilvánvaló ténytől, hogy a vele szemben álló már nem az egykor volt kislány, annál is inkább a valaha volt leggyönyörűbb nő, akit volt szerencséje látni. Hozzá mérten magát mégis annak a rút kiskacsának látta, aki kölyökkorukban volt, és aki, mikor Viviana hozzászólt, a döbbenettől leblokkolt. Az agya a Central Parki pillanatokban is úgy tetszett, hogy rövidzárlatot kapott… - Nem… Nem! A legkevésbé se, épp ellenkezőleg! –vallotta eltökélten, kezeivel ellenkezéséről adva tanúbizonyságot még meg is legyezte maga előtt a levegőt, pont, mintha lebeszélni kívánta volna a lányt a magáról alkotott véleményéről. Luciano a szavak embere volt, bizonyíték volt erre a folyton be nem álló szája. Nem ígérte ugyan mindenkinek oda a bókjait, mégis, ha kellett, tudott hódítani. Vivianaval szemben mégse találta meg a szavakat, még annak ellenére se, hogy számtalan gondolat cikázott a fejében. Talán, mert nem akarta levenni a lábáról. Talán, mert pont az ellen küzdött, hogy bármi, az egykor volt barátságukkal szembemenő dolgot mondjon. Másra se bírt gondolni, mint, hogy ha mindazt a szerencsétlenséget, és szégyenlős fejcsóválást Matteo is látta volna, minden bizonnyal nem visszakozott volna a kínálkozó lehetőség elől, hogy körberöhögje. Pont, mintha a helyzetből kívánt volna kisétálni, ellépett a lány mellett, hogy ő is egy lehessen a nap folyamán a vásznat laikus szemmel vizslatók közül. - Mind! Pontosan ilyen sorrendben! –komoly ábrázatát csakis a szemének csalfa csillogása törte meg. – De főleg több száz éves boszorkány. Az most valahogy különösen megtetszett –ábrándozott el vigyorogva a lány felé billentve mutatóujját, mintha rá akart volna bökni a képzeletbeli lista imént említett pontjára. Az alkarját érintő kéz nem kis meglepetéssel érte, a leheletnyit elnyíló ajkai között süvítő levegő is megakadt valahol a tüdejébe tartó úton. Kíváncsian pislogó szemei a szolidan manikűrözött körmökben végződő ujjakat tanulmányozták, tekintete csak akkor tévedt a lány arcára, mikor, mintha az megneszelte volna a Lucianoban támadó pillanatnyi zavart, vagy benne is hasonló érzések kavarogtak volna, elrántotta kezét. - Nos… -feszülten köszörülte meg a torkát, nyelvével futtában nedvesített be kiszáradt ajkait, és a kínos nevetését csak a veszettül nagy lélekjelenlétének hála volt képes visszatartani. – Akkor hiába minden arra tett kísérletem, hogy a lehető legjobb parti legyek, már azzal elástam magam, hogy nem vagyok boszorkány, de még vámpír vagy vérfarkas se. Mert ugyebár ezt kihagytad, pedig egek, mekkora kultuszuk volt régebben! –sóhajtott, és a húga szobájának dekorja végett szemei előtt megjelenő Alkonyat poszterek miatt még a hideg is kirázta. Ha rajta múlott volna, egytől egyig tépkedte volna le a falakra, szekrényekre nagy gonddal felragasztgatott, félmeztelen, élettelen-fehérre pingált pasik képeit, de anyja mindig rendre intette, mondván, hogy a saját dolgával törődjön, Zairat pedig hagyja a gyermeteg képzelgéseivel. - Egy kicsit –vigyorgott önfeledten Vivianara. – De ez talán a 21. század valaha volt legaranyosabb és őszintébb bókja –szemével, és kitartó mosolyával végigfigyelte, ahogy a lány mellészegődik, csak aztán fordította vissza a fejét a vászon irányába, mikor annak alkotója szintúgy szemrevételezte a rajta terpeszkedő művet. - Már miért? –rosszalló ráncba szaladtak szemöldökei, de nem firtatta a kérdést, nem kívánt belekontárkodni a saját, abszolút pozitív véleményével az ítéletbe, csak a lány válaszát várta. Magából indult ki, és tudta, hogy őt mérhetetlenül zavarja, ha bárki, aki nem jártas az adott művészeti ágban, mégis mecénásnak vallja magát, bármivel is illeti a produktumát, legyen az őt dicsérő, vagy bármilyen formán kiegészítő meglátás. Ha pedig mindenáron a lelkére akart beszélni, hogy az úgy tökéletes, ahogy van, miközben tudta a hiányosságait, akkor gerjedt igazán éktelen haragra. - Hm? –zárt ajkai mögül hallatta az artikulálatlan hangot, a szólításra pedig teljes testből felé fordult. – Az, hogy otthonosan mozgok ezen a területen csak annak köszönhető, hogy az elmúlt években számtalan alkalommal volt lehetőségem a di Sciglio família kiegészítő tagjaként, és „fogadott gyerekeként” keresztapám húgánál, Viola néninél vendégeskedni, ők pedig csupán pár utcával laknak feljebb az Upper East Side-on –bökött ujjával annak irányába. – Nem ülünk le inkább? –biccentett a pad felé. – Már nem azért, mert olyan infókkal foglak ellátni, amit csak ülve lennél képes végighallgatni, csak hát azért úgy mégis kényelmesebb, mint így –fogai kivillantak ajkai rejtekéből, ahogy elvigyorodott, majd, ha Viviana helyet foglalt, úgy ő is leült mellé. – De igen, valóban nem költöztem ide. Vagyis… de, igazából de, de csak egy évre. Ezt a tanévet, ami egyben az utolsó egyetemi évem is, itt töltöm. Vagyis, egyelőre az utolsó, arról, hogy akarnék-e doktori fokozatot szerezni, még nem döntöttem –annak, hogy megcsinálja-e a doktorit, avagy nem, nem különösebben volt jelentősége. Aktív karrier mellett nem volt rá szükség, de, ha gondolni kívánt a távoli jövőre, az volt a kulcsa annak, hogy majdan egyetemi szinten is tudjon tanítani. – Aztán ki tudja, lehet, hogy ez a tanév olyan mértékben megszeretteti velem New Yorkot, hogy nem is vágyódom majd vissza… -ugyan csekély százaléknyi esély volt erre, de a lány mellett eltöltött idő világított rá arra, hogy a Nagy Alma nem is olyan ördögtől való, mint azt gondolta. - Bár tény, hogy elkél majd egy helyi lakos, aki kibővíti a felszínes tudástáramat a várost illetően… -sokat sejtető mosollyal, alsó ajkának szélét harapdálva pillogott Vivianara. Csak remélni bírta, hogy ő se lesz ellenére annak, hogy tőle, nem mástól reméli az idegenvezetést.
happiness is meeting an old friend
after a long time and feeling that nothing has changed
Viviana, hosszú pillái rejtekében, résnyire szűkített szemekkel méregette a másikat, miként az mentve a menthetőt, igyekezett elhitetni a lánnyal, hogy a gyerekre, egyetlen rossz szót se szándékozott mondani. Na meg amúgy is, miért tette volna, hát mit, és kit zavart az a szertelen, pajkos kis manócska? Jól meglehet, hogy olykor-olykor megállt a lányban az ütő, mikor bicegve, ide-oda billegve az instabil, húsos kis csülkein, jószerivel gömbölyűnek tűnő talpain, kis híján tótágast állt a vásznat tartó állvánnyal együtt. Viszont, látszólag az anyja mindig résen volt, s mintha csak előre látta volna csemetéjének a mozdulatait, bukdácsoló igyekezetét, akárhányszor beüthetett volna a krach, ott volt, hogy elhárítsa a veszélyt. Azt is, ami a gyerekére, - nyilván első sorban arra - és azt is, ami Viviana festményére leselkedett. Így hát, mindenki megúszta ép bőrrel, felesleges babatenyér-pacák nélkül. Pont emiatt, mivel őt se zavarta a gyerkőc, s nem illette volna szigorúbb, kelletlenebb szavakkal, nem volt rest hinni Lucianonak. Ellenben, nem ő lett volna, ha nem ment volna bele a tálcán kínált játékba, és komiszan, tettetett gyanakvással méregette őt tovább, egy pillanat erejéig se véve le róla a tekintetét. Újra, és újra, ha nem is feltűnően, de végigmérte őt. Elidőzött a szemüvegének keretén, amely kiskorának választásaival ellentétben – nyilván nem volt beleszólása - egy igazán elegáns, férfias darab volt. Dús, vastag szálú fekete haján, mely egészen hosszúra nőtt, s gondosan, ízlésesen belőve, minden tincsét a helyére igazítva hordta ékes kiegészítőjeként. Sűrű szakállán, az orra alatti bajszocskán, melynek egy szála se maradt hosszabb a kelleténél, nem lógott rá az ajkaira. Az orra se maradt ki a szórásból, vagy éppen az ajkának kacér, játékos, mindig mosolygós íve, pajkos görbülete. Állkapcsának vonala, vállának esése, és annak erőteljes valója, egészen zavarba ejtette. Mást se csinált, mint lopva térképezte mind azt, ami röpke tíz év elteltével, elé tárult és megváltozott. A férfit, akivé az a csepp kis Luciano lett, akire emlékezett, még, ha olykor-olykor meg is feledkezett a puszta létezéséről is. Kénytelen volt elhatárolni magát az Olaszországban eltöltött időtől. A barátaitól, hiszen annál nagyobb fájdalmat okozott volna számára a múltban való tengődés. Emiatt pedig a jelenlévő, férfivá lett fiút is kizárta az életéből, noha nyilvánvaló volt, hogy annak is megvolt a maga élete, mintsem azzal foglalkozott volna, hogy „van az a kislány, aki elrepült nyugatra.” Mintha, nem akart volna hinni neki, aprókat bólogatott. Szépen ívelt szemöldökei egészen gyanúsan ráncolódtak, mire engedett a tettetett szigorán. - Mázlid! – „mernél mást mondani!” – folytatta volna, amennyiben nem érkezett volna a következő megrökönyödött, egészen viccesre sikerült kérdés Luciano felől, minek után fáradhatatlanul pörölte a sérelmeinek magyarázatát. Játékos volt. Más talán elhitte volna, hogy valóban kihozták őt a sodrából, ő viszont, mintha csak egy képzeletbeli forgatókönyv lebegett volna a lelki szemei előtt, tisztában volt azzal, hogy nem rejtezett a sorok között semmiféle harag, kelletlenség, vagy rosszallás. És ugyan változnak az idők, de, valahol legbelül, nagyon mélyen érezte, hogy a másik soha nem bántotta volna őt, szavakkal se. - Persze, hogy te – nem kertelt. Tekintete komolyságának ellenére, a hangja pimasz volt – ha azt a szegény, sétabottal járni is alig tudó mamát, vagy azt a fiatal srácot hoznám fel vétkesként, aki amúgy nem ismeri az intim szféra fogalmát, szegények nem tudnák megvédeni magukat. Ellenben, nagyon csúnyán csuklanának, márpedig, én nem vállalok felelősséget senki rekeszizmáért. Te viszont úgy hallom, hogy roppant jó vagy ebben, szóval igen! Te felelsz az egész nap történtekért. Én pedig, tökéletes ártatlanságban igyekszek elhinni, de legalábbis elhitetni veled, hogy ez így is történt. Mert ugyebár… mindenki más rossz, gonosz és hátsó szándékoktól vezérelt, míg mi magunk a megtestesült szentek vagyunk, akit mindenki csak bánt. Itt a glória, látod? – élvezte a légből kapott szócsatát. Mindig jó volt benne, noha soha nem szeretett túlzásokba esni, és igyekezett megálljt parancsolni a valós, vagy éppen felszínes, játékos indulatainak. Mikor úgy látta, hogy elérkezett az a bizonyos „elég”, akkor abbahagyta, addig viszont megállás nélkül tépázta a másik idegeit, s tette ezt úgy, olyan bájos és végtelenül ártatlan módon, hogy végeredményében mindig ő volt a döntő pillanat győztese. Mert a másik visszakozott, vagy belátta: ez veszett ügy. - Ó, a világért se! Egyszerűen, a szemüveg olyan komoly, érett és értelmes fizimiskával ruházza fel a viselőjét, amitől akaratlanul is arra asszociálunk, hogy az egész életét a tankönyvek, és egyéb lexikonok felett görnyedve töltötte el, ami csakugyan rongálta a látását. Botor módon pedig, nem gondolunk a genetikára és egyéb tényezőkre, például, hogy egész álló nap a számítógép előtt görnyedtek. Teszem azt. De – sütötte le a szemeit, ajkai alig látható, szégyenlős kis mosolyra görbültek – ami azt illeti, én nem tenném. Mármint… - finom, légies mozdulattal legyintett Luciano felé – te tipikus, „szemüveges fiú” vagy – ujjaival mutatta is azokat a bizonyos kis macskakaparásokat – Nekem, nagyon bejön. Úgy értem mindig tetszett, hogy szemüveges vagy, ez pedig különösen jó választás, szóval az én részemről aligha volt szemtelenkedésnek szánt megjegyzés – ezt persze a fiú nem tudhatta, s voltaképp, ezért volt hivatott Viviana elébe menni a téves következtetésnek, miszerint, ő is az a fajta diák volt, és felnőtté cseperedett nőnemű egyed, aki továbbra is a szemüvegesekről gyártott összeesküvés elméletek éllovasa. Őt kifejezetten vonzották a kukkeres személyek, hiszen sokkal megbízhatóbbnak, s mint mondott volt nem sokkal az előtt, érettebbnek gondolta őket. Nem mellesleg, a lány lett volna az utolsó, aki valaha is a külső alapján vont le következtetéseket az emberekről. Jókedvű vigyorral, serény bólogatással helyeselt, mígnem elnyíló ajkakkal nevette el magát. Önmagára ismert Luciano szavaiban. - Te nem rólam beszéltél most véletlenül? – piszmogott – már kezdtem azt hinni, hogy én vagyok a legrémesebb ember, ha a Dr.Google mániámat vesszük figyelembe, amivel kis millió alkalommal diagnosztizáltam már magamnál bizonyos, végzetesnek bizonyuló kort. És, vagy a folyamatos paranoiámat, mikor bármelyik közlekedési eszközön megjelenik egy furcsa, igazán „bizalomgerjesztő” személy. Mondjuk Brooklyn önmagában is tele van ilyen alakokkal, de, ha még egy, túlzsúfolt, emberekkel teli helyiségbe is kerülsz velük, mint amilyen a metró, vagy a busz, akaratlanul is azon pörög a hülye agyad, hogy „na, most vajon mi fog következni? Lövöldözés? Fosztogatás? Robbantgatás?” És tudod – nyelt egy nagyot, miközben a vállára szabaduló hosszú fürtjeit, laza mozdulattal hátra tessékelte – néha nem tudom eldönteni, hogy a sok sorozat miatt van ez, vagy összességében, mert annyi szörnyűséget hallunk a hírekben? És, mert tényleg ez lett a „mindennapok”? Talán nem is számít – úgy fecsegett, mintha kötelező lett volna. Annie mindig ilyen volt. Ha zavarban volt, fecsegett. Ha szégyenlős volt, azon túl, hogy helyes, pirospozsgás foltocskák nőttek az orcájára, fecsegett és csacsogott. Ha rég nem látott ismerőssel találkozott, úgy cseverészett, mintha röpke percek leforgása alatt igyekezett volna bepótolni azt a jó néhány évet, amiben mellőzni kényszerültek egymást. Hogy jelen állás melyik esetet rejtette magában? Nyilvánvalóan mind a hármat egyszerre. Ez pedig, még veszélyesebb, még sutább kombinációnak bizonyult. Derűsen hallgatta végig a Matteo-t illető választ, melynek, a történet előre haladtával, másodpercenként csúszott közelebb a hajának tövéhez a szemöldöke. A kezdeti értetlen döbbenetét, egyfajta bizonytalan méregetés, kérdőre vonó tekintet váltotta fel. - És, te nyilvánvalóan megkérdőjelezed ezt a bizonyos, „nyálas tinidrámát”, „rózsaszín felhőt és vattacukrot” – a fiú, le se tudta volna tagadni azt, hogy mennyire bizonytalan, de legalábbis értetlen ebben a témában, s nem volt biztos abban, hogy inkább Matteo, vagy úgy alapjáraton, a szerelem az, ami felé irányult – melyik része hoz ennyire zavarba? Hogy a legjobb barátod talált magának egy lányt, vagy éppen abban nem vagy biztos, hogy a rózsaszínködös szerelem, mint pokolból eredő bűn, helyet kaphat bárkinek is az életében? – ő maga, aligha tudott volna erről bármiféle értékelendő véleményt megfogalmazni, hiszen szégyen vagy sem, de Viviana soha nem volt szerelmes. Persze, voltak olyan srácok, akik tetszettek neki, ám ez, az esetek legjelentősebb hányadában, egy irányúnak bizonyult. Tipikus esete a lányé az, mikor ő tetszett valakinek, de nem vette észre, hiába próbálkozott az a szerencsétlen srác, ám olyanról is tudna mesélni nem is keveset, mikor neki tetszett egy fiú, de az nem mutatott különösebb érdeklődést az irányába. Nem mellesleg, naiv lányként soha nem gondolta, hogy bárkinek is tetszhetne, hogy bárki többet gondolna róla és tanúsítana felé, puszta barátságnál. Ha pedig, mégis úgy adódott, hogy egyező véleménnyel voltak valakivel egymás iránt – amire amúgy jobbára Freddie, vagy Jackie hívta fel a figyelmét – bátran megfutamodott. „Nem kell nekem most barát!”…”Nincs időm egy kapcsolatra” – hozta fel mindig mentségeként, avagy kifogásként. Viszont, sokkal inkább a félelem az ismeretlennel szemben okozta az örökös, bizonytalansági mizériáját. No meg, látta ő, hogy miféle bonyodalmakat képes okozni egy kapcsolat, azokból pedig köszönte szépen, de nem kért. Így alakulhatott, hogy Viviananak, soha nem volt nem csak, hogy érdembeli, de alapjáraton semmiféle párkapcsolata. Mégis boldog volt. Pont úgy, ahogy azokban a percekben is, mikor önfeledt örömmel élvezhette Luciano közelségét. Az nem volt mondható, hogy szükségük lett volna egymásra az elmúlt években, s ezen gondolatok uralták volna tetteiket, a szívélyes, öleléssel megfűszerezett viszontlátást. Hiszen mindketten, így vagy úgy, de felnőttek a másik nélkül. Mindkettejüknek megvolt a maga útja, kinek a zenében, kinek a festészetben, a saját baráti társaságában. Ha egykoron, gyerekként ők ketten barátok is voltak, ez már aligha volt elmondható a jelenről, s talán így is volt rendjén. Nehezére esett kibontakozni az ölelésből, bár vitathatatlan volt, hogy vegyes, kettős érzéseket ébresztett benne. Folyton folyvást váltakozott benne a régmúltat idéző, baráti közeledés, és valami más… valami megfogalmazhatatlan, idegen. Az, ahogy két ember, barátilag soha nem ölelte volna egymást. Ujjai néhány másodpercig még Luciano felsőjébe kapaszkodtak az után is, hogy elhúzódott tőle, s csak akkor ejtette vissza őket az testének két oldalára, mikor az ő valóját illette a másik dicsérő szavakkal. Arcának pirosságát igyekezett elrejteni a fiú elől, ahogy folyamatosan a földet, és itt-ott sárga festékes lábbelijét fürkészte hatalmas elánnal. Nehezen bírt, és még nehezebben tudott reagálni a dicséretekre, főleg, ha azok a külsejének milyenségére utaltak. Ha a festményeinek szóltak, azt őszintén vette tudomásul, és annál nagyobb hálával, hiszen a két keze munkájának, a tehetségének szólt. Annak, amiben jó volt, annak, amiért ő maga felelt. Na de, hogy mit tett ő azért, hogy olyan legyen kívülről amilyen? Semmit. Jó, előnyös géneket örökölt. Ő viszont ezen gondolatai és elméletei ellenére, igaz, és végtelen őszinteséggel dicsért másokat. Nehezen, úgy is lehetett mondani, hogy bizonytalanul, egészen kislányosan kezelte a helyzetet. Próbált, és igyekezett közeledni, de legalábbis megszüntetni, áthidalni azt az egy évtizednek felróható távolságot, ami befurakodott kettejük közé, és jól érezhetően megváltoztatott mindent. Ám a próbálkozásai mindezek ellenére ügyetlenné, mégis bájossá váltak, noha ő maga semmiféle bájosat, sokkal inkább pipogyát és idétlent látott a folytonos szemlesütésében, és érdeklődő, zavart pillogásában. Az utóbbi mozdulata, és az arra érkező reakció több volt, mint kínos, viszont az is a jobbik fajtából. Mikor, mint „érdekelsz” – „és te is érdekelsz” formában igyekszik két ember közeledni egymáshoz. Kicsit sután, kicsit idegenül. Mint, amikor nem tudja eldönteni egyik se, hogy mit gondolnak ők, s mit gondolhat róluk a másik, mind ezt úgy, hogy egészen nyilvánvalóan rá volt írva az arcukra, magukban hordozta a mozdulatuk, a pillantásuk. - Kultusz ide vagy oda, azok már koránt sem olyan menők. Már nem a vámpírok és a vérfarkasok korát éljük, szóval a helyedben nem is próbálkoznék – ő maga soha nem rajongott egyikért se, és jószerivel, mind az összes filmet és sorozatot kihagyta, melynek ők váltak főszereplőjévé. Hiába akarták moziba vinni, hiába ültek össze többen a baráti társaságuk valamelyik jeles képviselőjénél, ő sorra leszavazta az Alkonyatot, de még a Van Helsinget is, noha köztudott volt, annak készítője, koránt se a „hű de bájos, hű de szépen csillogó” vámpíregyedek életét vitte filmvászonra. Természetesen szerette a fantasy-t. De ha már az is volt, eredetinek kellett lennie. Valami másnak, ami több mint néhány vérszopó. - Őszintének tagadhatatlanul őszinte. Így is, csak gyaníthatom, hogy, ha valamikor éjjelek évadján visszaevett volna az unalom és a fáradtság Brooklynba, minden bizonnyal az egész napos kínlódásomat egy kiadós fürdéssel, majd alvással koronáztam volna meg. Márpedig, jelen állás szerint, és most már, természetesen, jóval több energiát érzek magamban, mint néhány órácskával ez előtt. Hála neked. Tudod – komolyodott el az arca, kékjei Luciano profiljára siklottak – nagyon nehéz ám átlendülni a holtponton – csak néhány másodperc elteltével terült el vigyora az arcán– na jó, ennyire nem vészes a helyzet. - Ma már túl sokat „simogattam” és nézegettem. Nem látom elég jól a hibákat, vagy a hiányosságokat – nagy bólogatások közepette magyarázott, s már akkor felfigyelt egy-két olyan pontra, ami hagyott még némi kívánni valót maga után. - Ó, ja! Hogy az elmúlt években te számos alkalommal megfordultál itt? – elképedése egészen kislányosra sikerült – most már kezdem azt hinni, hogy valami egészen sorsszerűnek lehetünk a főszereplői azzal, hogy itt, és most kellett találkoznunk, és az elmúlt években ez nem történt meg – hol itt a realitás? Gyanakvóan szűkítette vékony réssé a szemeit, s egy pillanatra se fordult el Lucianotól, vagy vette le róla a szemét, még akkor se, mikor hellyel kínálta, akárha, valamiféle baljóslatú sztorit akart volna felvázolni neki, amihez szükségeltetett egy stabil ülőalkalmatosság. Feje kérdőn biccent félre, mintha arra várt volna, hogy megmagyarázza, ami csak hamar meg is történt. Így keresztbe tett lábakkal, félig a fiú felé fordulva helyezkedett el a pad egyik oldalán. Ölében a saját ujjaival babrált, miközben fel-felsandított a másikra, míg az hosszas mesébe bonyolódott. Ajkai aprócska o-t formáltak, és elismerően bólintott egy jókorát. - Ééés, valami azt súgja, hogy egy pillanatra se mondtál le az énekről. Nem feledem ám azokat a pacsirtákat idéző éveket – tudva való volt, hogy már gyerekként is sokkal több volt Lucianoban, mint bármelyik másik gyerekben azok közül, akik komolyabban szándékoztak foglalkozni a zenével. Viviana pedig hitt abban, de legalábbis szerette volna úgy gondolni, hogy, ha már ezt az utat választotta magáénak kiskorában, hűen, kitartással végig is vitte azt. Nem látta okát annak, hogy ez ne így történt volna, s amint ez megfogalmazódott benne, szinte legyűrhetetlen, csillapíthatatlan vágyat érzett csak, hogy újra hallhassa őt énekelni. Ám akkor és ott, türtőztetnie kellett magát. - De, ha már ott van egy karnyújtásnyira a doktori is, és talán affinitásod is van hozzá, akkor érdemes is megcsinálni nem igaz? Csak jobban járhatsz vele – persze nem akart ő oktató és iránymutató lenni a másik számára, jól látható volt rajta, hogy az nagyon is tisztában volt azzal, mit szeretett volna csinálni. Csak éppen jó érzéssel, már-már büszkeséggel töltötte el, hogy a kis Luciano ilyen messzire jutott a kitartásával és szorgalmával, tehetségével. - Na meg persze! – jóízűen nevetett fel – mondd ki még egyszer, és akkor majd elhiszem, hogy Luciano Giovinazzi nem óhajt hazamenni az Államokból Olaszországba, mert „nem olyan rossz ez a nagy szmog góc itt nyugaton” – felhúzva a lábait, törökülésben fordult egész testtel a fiú felé. Arca vidám volt, jókedvű, letörölni se lehetett róla az idült mosolyát, amit inkább Luciano szavainak lehetett betudni. Az ő személyének, jelenlétének, mintsem a valós, eltörölhetetlen jókedvének. Mert érezte ám, az egész napnak betudható fáradtságot, csak éppen volt, amiért érdemesnek látta elnyomni azt. - Nagyon nehéz ám megszokni egyiket a másik után. Teljesen különbözik a pezsgésük… az emberek merőben mások. Sokkal… feldúltabbak. Idegesebbek. Mintha mindig rohannának valahova, és próbálnák elérni azt, hogy röpke egy óra alatt, hat különböző dolgot el tudjanak intézni. Egyik lábuk itt, a másik ott, és olykor, szinte látom az arcukon kirajzolódni a káoszt, a zűrzavart. Arra sincs idejük, hogy reggel megigyanak egy kávét. Egyre kevesebb embert látok a kávézókban, inkább elvitelre kérik a szíverősítőjüket és élénkítőjüket, hogy közben lezavarhassanak vagy hat telefonbeszélgetést, beszaladhassanak a bankba, a patikába, vagy úgy bárhova. Nincs idejük magukra. És tudod, én szentül hiszem, hogy amilyenek az emberek, olyan maga az ország is. Hiszen látod – legyintett az égbetörő, hatalmas felhőkarcolók irányába, melyek az arany, és a vörös milliónyi árnyalatában játszottak a horizonton alábukó, lenyugvó Nap sugaraitól – szinte minden héten kipattan egy ilyen szörnyeteg a földből, mert a népesség nő, az embereknek pedig munka kell. Még több lakás, még több… még több minden. És ez volt az, amihez én a legnehezebben tudtam alkalmazkodni, pedig gyerek voltam. Anyuék azt mondták, hogy hamar belejövök majd – volt a hangjában valami keserűség, valamiféle gyásszal azonosítható szomorúság. Ő hitt nekik, mint egy buta kisgyerek, de mégse úgy történt, ahogy a felnőttek ígérték. - Otthon, Rómában minden más volt, még ha önmagában véve, az is egy pezsgő, zsizsegős, nyüzsgő város. De mégis, iskolába menet mást se láttam, mint az éttermek, kávézók teraszán ücsörgő, jól öltözött, aktatáskás embereket, vagy csinos kosztümökbe öltözött nőket. Kávéztak! Reggeliztek és egymással beszélgettek. Nem idegeskedtek, hogy időre beérnek a munkahelyükre vagy sem, ők már csak azért is elköltötték a reggelijüket és a kávéjukat. A délutáni szünetben pedig ugyan ez. És tudod mit? Talán csak egyetlen egy hely van itt, ami idézi, és közel azonos azzal, amit Rómában tapasztaltam – gondolkozott el egy pillanatra, majd a Central Park egyik végébe mutatott – arra, van egy istenien jó olasz étterem. Elvileg a tulajok is olaszok. Apuékkal, ha éppen ránk tör a honvágy, el szoktunk jönni, hogy részünk lehessen egy kis „hazaiban”. Csak ajánlani tudom. La Trattoria a neve, itt van néhány utcányira – lelkendezett, és szinte érezte a szájában a porhanyós húsok boros ízét, vagy a tészták szószának paradicsomos, bazsalikomos zamatát. Egy cseppnyi Olaszország a távoli New York felhőkarcolói között. - Szóval – érintette össze a tenyereit, s ördögi csillogással a jó hangulatától lehetetlenül kékké váló szemeiben, kihúzva a hátát ajánlotta fel magát neki, mint idegenvezetőt – ha az előbbi kis pimasz, beszédes mosolyod felhívás volt keringőre, hát állok elébe, és a rendelkezésedre, mikor csak szükség van rám! A nyakamat tenném rá, hogy kismillió olyan hely van nem csak a környéken, de egész New Yorkban, amiről még csak nem is tudsz! És ne! – mutatta fel az ujját, mielőtt még ellenkezni valója támadt volna Lucianonak – nehogy azt mondd, hogy „majd meglátjuk” és, hogy „azért elég sok mindenbe volt szerencséd már beleszagolni itt” – ment elébe a dolognak, majd folytatta. - Holnap szerintem még kijövök, hogy ezt befejezzem. Jó időt mondanak, kelleni fognak a fények, és nem is akarom az utolsó pillanatokra hagyni, szóóóval ha gondolod… - tett enyhe célzást, utalást arra, hogy ha megint futni támadt volna kedve, szívesen vette volna a lenyűgöző személyének társaságát - ha jól számolok, legkésőbb holnapután le is adom a suliban a képet. Utána, persze csak, ha az időd engedi és kedved is van hozzá, a tiéd vagyok… - ajánlotta fel kicsit vonakodva, kicsit félszegen, elvégre fogalma nem volt arról, hogy miféle napirenddel bírt a fiú. Voltak e kötelezettségei, vagy bárhol megjelenései, aminek ő, ha akaratlanul is, de igyekezett keresztbe tenni.
Az, hogy mindig is szerette a gyerekeket, soha nem volt titok senki előtt. Különösen rajongott az érdeklődő, kíváncsian ragyogó szempárokért, amikkel jutalmazták egy-egy megnyilvánulása alkalmával, mikor ő volt a daliás hőstenor, így például Tamino herceg, vagy mikor a másik szereposztásban Papagenoként brillírozott az éppen színpadra vitt opera buffaban, a Varázsfuvolában. Mindig úgy vélte, hogy ők azok, akiket még nem rontott meg a társadalom, akik felé még nem támasztottak megvalósításra szánt elvárásokat, akik azok lehettek, akik lenni szerettek volna, nem pedig amit elvártak tőlük bizonyos helyzetekben. Épp ezért nem a manírosságot képviselték, a gazdagságról és a tehetőségről számottevő példát kívánták mutatni, mikor az operába elszegődtek, pont, mint azok az újgazdagok, vagy épp a tehetősebb családfát felmutatni bíró házaspárok, akiknek a műfaj nem a szórakozást, a kikapcsolódást jelentette, hanem a fényűzést és porhintést. A gyerekek egyszerűen csak belefeledkeztek az eléjük vitt történetbe, és nem sopánkodtak, nem ásítoztak a telefonjuk kijelzőjét fixírozva, remélvén, hogy az majdcsak eléri a meghirdetett műsoridő lejártát jelző időpontot. Természetesen a családon belüli gyerkőcökről is hasonló, szeretetteljes véleménnyel volt. Különösen másod unokatestvérének, Mauronak a pulyáiról, a mindig valamiféle cselt szövő Carloról, aki mellett Luciano minduntalan partner volt, ha borsot kellett törni a felnőttek orra alá –még a lurkóhoz mérten élemedett kora ellenére is-, és a kisfiú csínytevései mellett kisangyalnak tetsző Floraért, aki soha nem szalasztott el egy lehetőséget se, mikor a család összeült, hogy Luciano ölébe huppanjon a minden nap látott szülei ellenében. Persze Mauroék nem győztek szabadkozni, mikor a kis szoknyás lányka Lulu nadrágszárát cibálta, diszkrét jelzést téve afelé, hogy szeretné, ha onnantól ő lenne a sherpája, de minimum a kényelmes matraca, ő viszont csak legyintett, és eleget tett az úri kisasszony elképzeléseinek. Jó érzéke volt a gyerekekhez, ők pedig fel is ismerték benne ezt a közvetlenséget, így, mintha érezték volna a belőle sugárzó pozitív energiát, vágytak a társaságára, pont annyira, mint ő a kis emberszerzetekére. Úgyhogy, mikor csak szóba hozta azt a nagyjából háromévesnek tetsző kissrácot, aki afféle elképzeléseket táplálhatott a fejében, hogy önmegvalósításra szánja magát Viviana vásznát használva erre megfelelő felületként, pont úgy görbült virgonc mosoly az ajkain, mint amikor apja unokaöccsének gyermekeire gondolt. Anyja mindig azt vallotta, hogy hogyha nem kötelezte volna el olyan mértékben magát a zene mellett, minden bizonnyal óvóbácsinak, de legalábbis tanárnak szegődött volna. Luciano ezt soha nem tagadta. - Aha… -nyomta meg szemüvege mögül kiszaladó szemöldökét kerekítve a mássalhangzót, majd dacosan emelve csípőjére a kezét, nyelve hegyével simította felső ajkát. – Szóval így állunk… -abban, ahogy sértetten elfordította a fejét, minden színpadiasság és megjátszás benne volt, ami úgy tetszett, kivétel nélkül az operaszínész-dinasztiának velejárója. Mindig is azt mondták, hogy azok, akik erre a műfajra szánják magukat, színpadi jelenlétükben nem fognak tudni szabadulni a modorosságtól. És, bár Luciano és a nemzedéke már jóval természetesebbnek tűnt a szerepformálásban, mint a vitathatatlan sztárok, és az idősebb generációk, azért még mindig látszott rajtuk, rendre a hangképzésnek köszönhető görcsösség, feszült, szikár tartás, ami máris rendellenessé tette az egész lényüket. - Mhmm, persze, glória –helyeselt heves bólogatások közepette, majd a keze felé biccentett az állával, pimasz kis vigyorával láttatni engedte vámpír metszőfogait. – És amúgy vasvilla is járt hozzá, csak azt éppen elfelejtetted magaddal hozni, mi? –firtatta tovább a témát szemtelen kérdésével. Tény, hogy egész lényében, szüntelenül szégyenlősen lesütött szemeivel, azokkal az égkék lélektükrökkel, egészen porcelánszerű bőrével, makulátlan, babás arcával egy lehetett volna a földi síkra ereszkedett angyalok köréből, és bárki elhitte volna azt neki, hívő vagy ateista egyaránt. De abból, ahogy csűrte-csavarta a szavakat, kikezdve velük Luciano minden állítását, pimaszkodva dobva, vagy éppen csapva le a magas labdát, másra se tudott gondolni, mint, hogy egy valós démon lakozik benne. És Lulunak veszettül imponált a virgoncsága. - Ó, nehogy azt hidd! –lengette meg nemleges választ sejtetve az ujját. – Jártam én már nem egy alkalommal úgy, hogy bizalmat szavaztam egy hozzám hasonlóan szemüveges fazonnak, aztán kiderült, hogy olyan buta, mint a sötét éjszaka –mint hajdanán az egyetem könyvtárosa. Frissen szabadult, húszas éveinek vége felé járható srác volt az illető, akinek ugyan feltette a kérdést, hogy merre találja Chopin Nocturne-jeinek kottakivonatát, de azon túl, hogy a hosszas tanakodását egy elnyújtott „ő” hangzóval hozta mindenki tudomására, Luciano jobbnak látta megköszönni a kvázi segítségét, és inkább egyedül szegődött neki az útnak, miszerint megkeresi azokat egymaga. Ha jobban belegondolt, és kifelé menet, mikor kiírták a nevére a kötetet –amire azért már jobban fel volt készítve a betanuló úriember-, közelebbről is megvizsgálta az arcot, rá kellett jönnie, hogy igencsak árulkodón holdvilágképű volt a tag. - Tehát bejön… -ismételte el, és pont, mintha rajtakapta volna bármin is a lányt, szórakozottan, és némileg önelégülten elvigyorodott. – Akkor úgy tűnik, marad a pápaszem –ujját végigvezette annak jobb kézre eső szárán, majd feljebb igazította orrnyergén az okulárét. Tény, hogy alapvetően nem szándékozott soha sem a bajjóslatú kontaktlencsére cserélni a szemüvegeit, amiből alsó hangon tíz párral büszkélkedett, és napszemüvegei is dioptriásak voltak, de Viviana kvázi dicsérete különösen jól esett neki. - Ne viccelj! –harsant fel hasonló lendülettel, már-már Annie szavaiba vágva. – Ne tudd meg, hányszor kellett volna már elpatkolnom ilyen meg olyan rákban… –legyintett azt érzékeltetvén, hogy csekélység az egész, és jóízűen felnevetett kinyilatkoztatásának végén. – Na jó, de gondolj bele, mi már úgy nevelkedtünk, hogy a szüleink mást se hangsúlyoztak nekünk, hogy „vigyázz magadra”, „ne állj szóba idegenekkel!”. Egyre veszélyesebb lett akárcsak a sarki pékségbe elugrani egy kiló kenyérért, mégis nagyobb szabadságot kaptunk a tekintetben, hogy idővel egyedül, felügyelet nélkül jártunk iskolába, fiatal korunk ellenére is szabadon használtuk a tömegközlekedéseket, de pont ezek a felszólítások tettek minket kétkedővé, és ezért feltételezzük a rosszat bárkiről, aki nem az „elvárt normáknak” megfelelően cselekszik. Tehát krimik ide vagy oda, pontosan ezek miatt lettünk bizalmatlanabbak az átlagemberrel szemben –az első alkalommal, mikor a szülei kíséret nélkül bocsájtották útnak iskolába menet, tizenegy éves lehetett. Nem laktak ugyan messze a suli épületétől, mindössze tizenöt percre busszal, ami egy átszállást is jelentett a vonalon, mégis, bár az lett volna a cél, hogy önállóságot tanuljon, telefonon megállás nélkül az édesanyjával kokettált. Idővel persze kinőtte, és magabiztosan járt-kelt Róma utcáin, de eleinte még a legkedvesebb mosolyú néniben is a baltás gyilkost látta. - De nem hagytam ám figyelmen kívül… Brooklyn –mutatott rá nyomatékosítva New York adott kerületét. – Meg mertem volna esküdni, hogy ti is Manhattanben laktok. Már persze ez csak az általánosítás és a sztereotípiák, de valahogy, ha meghallom Brooklynt, mindig a gettók, a rosszarcú, izompólós, ’80-as évekbeli gigamagnókkal rohangáló, félreálló baseballsapkás hülyegyerekek jutnak eszembe, akik a több kiló fux miatt már görnyedt háttal járkálnak, és belekötnek még az élő fába is –nevette el magát, és nem tudott nem az az előtt említett krimikre gondolni, ahol ez a népcsoport állandó jelleggel szerepeltetve volt. – Azt hiszem most árultam el magamat, hogy Brooklynban még nem különösebben fordultam meg –tette szóvá, mosollyá szelídült jókedvvel. Bármikor, mikor Viola nénikéjénél vendégeskedtek, Manhattan volt a célpont, és, bár nem egyszer járt már New York azon részén, annak is csak elenyésző hányadát volt szerencséje látni. A meglátásra automatikusan lendítette előre a kezét, mintha rögvest meg akarná magyarázni a bizonyítványát, de a semmiből jövő hevességet nem követte valós szóváltás, csak artikulálatlanul gagyogott pár hangzót, majd halk nevetéssel konstatálva szerencsétlenkedését zárta össze ajkait, míg kigondolta, hogy mit mondjon. - Nem is az, hogy megkérdőjelezem, csak… csak de –vallotta be a vállát húzva. – Nem… -mondta halkan, zavarában ajkait nedvesítette, és egyik lábáról a másikra billentette a súlyát. – A szerelem semmi esetre se pokolból eredő bűn, sőt! Biztosan egy nagyon magasztos, eksztázissal járó érzés és élmény, de Matteoval inkább az a baj, hogy meggondolatlanul esik egyik szerelemből a másikba. Tehát olyan, mintha nála nem lenne a köztes állapot, az ismerkedés fázisa, amíg feltérképezed a másik jellemét, habitusát, kívánalmait és elvárásait a kapcsolatot illetően. Ő egyből szeret. De legalábbis ragaszkodik, és van, hogy rosszul ítél. Tehát inkább ez az, ami miatt kétségeim vannak az újdonsült hölgyemény, és a felé táplált érzéseinek tekintetében –bontakozott ki végül a válaszból. Hogy miért is ismerte ennyire a kapcsolat kezdeti fázisainak lépcsőit? Azért, mert, ha érdeklődött is egy lány iránt, a küszöbnél tovább nem jutott. Ott megállt, és, ha meg is adták neki a bebocsájtást, ahelyett, hogy elfogadta volna az invitálást a női szív rejtelmeibe, inkább kihátrált, szerinte finoman, a hölgyek inkább úgy mondták volna, hogy beletiporva a lelki világukba. Lulu mindig kínosan ügyelt arra, hogy bizonyos esetekkor –ezek pontosan ebbe a kategóriába voltak sorolandók- virágnyelven fogalmazzon, de az sose bizonyult elég puhatolózónak. És mindennek a megfutamodásnak egy oka volt: ő nem akart senkit szeretni. Ha az ismerkedés során úgy tetszett, hogy a lány többet érez, vagy netalán ő kezdett el másként tekinteni rá, jobbnak látta, ha nyomban véget vet a kapcsolatnak mintsem, hogy az valóban „elfajuljon”. Az, hogy valakire ténylegesen állandó partnerként tekintsen, túl komoly volt számára, olyan, ami áldozatokkal jár, ami időveszteséget okoz, míg ápolják és fenntartják az egymás iránt való érzelmeiket. Lulu úgy gondolta, hogy neki erre se ideje, se kapacitása nincsen, azt pedig soha nem ismerte el, hogy milyen viszonyoktól esik el a csökönyös látásmódjával. Ez, attól függetlenül viszont soha nem jelentette azt, hogy ne bocsátkozott volna ártalmatlannak tetsző flörtbe, ne fejezte volna ki abszolút tetszését egy hölgyemény külleme, vagy kellemes személye kapcsán, illetve, hogy valamilyen módon ne közeledett volna felé. És, bár a szavak Vivianaval szemben igencsak bugyutának tetszettek, mégis, mikor kibontakozhatott az ölelésében, annál magabiztosabbnak tűnt a fellépése. Imponált a közelsége, a hátára simuló kecses, női ujjak érintése, az orrába szökő lágy illatkavalkád. Kétségtelenül szerette volna magasztos szavakkal illetni, mégis, meddő próbálkozásaiból csak tanácstalan tátogás, és félszeg szemlesütés keletkezett, ami egyszeriben tiporta porba férfiúi büszkeségét és önbizalmát. Azért, hogy ezt a lány nem tette szóvá, különösen hálás volt. - Pedig már éppen tanakodtam, hogy melyik sikátorba ugorjak be hazafelé menet, remélvén, hogy majd valami 21. századi, modern Drakula megtalál, és elébe mehetek a népszerűségi indexem ugrásszerű növekedésének újsütetű vámpír mivoltomnak hála, de ezek szerint már csak tovább rontanék a renomémon –húzta elégedetlen grimasszal a száját, végezetül csak teret engedett a helyzet abszurditását illető vigyorának. Átlagos fiú volt, és ezt nem különösebben szégyellte, annál is inkább büszkén tekintett a körülményekre, amik közepette módja volt felnevelkedni. A szülei boldog házasságban éltek, jelét se mutatva annak, hogy megválni készülnének egymástól. Testvéreivel, még ha olykor össze is akasztotta a bajuszát, és haragvás, veszekedések bonyolították a kapcsolatukat, imádásig szerették egymást. Nem különbül Matteoval, akiénél testvériesebb baráti viszonyt álmodni se mert volna, és aki az egyik legfontosabb ember volt számára széles e világon. Soha nem kellett szűkölködniük, nélkülözniük, de eget rengető gazdagság se jellemezte a családjukat, egyszerűen csak volt mit a tejbe aprítani. Sikeres és elismert képviselője volt a szakmájának, melynek fényében számtalan díjjal, éremmel büszkélkedhetett regionális, megyei, országos és nemzetközi versenyeken egyaránt. Szerette, amit csinált, szerette a környezetét, a barátait, a családját. Egyszerűen csak szerette az életét, ez a boldogság pedig unos-untalan meglátszott rajta. Kiegyensúlyozott, tisztelettudó és konzervatív jellem volt hétköznapi problémákkal, és köszönte szépen, de senkivel nem cserélt volna. - Tudod… -ráncolta a homlokát, míg kellemetlenkedve mellkasa elé fonta karjait. – Most, hogy így éjszakába nyúlóan a feltehetőleg vizsgaanyagodként szolgáló festmény mellett beszélgetünk, megint csak arra tudok gondolni, ami már számtalanszor megfogalmazódott a fejemben… Hogy a művészek mennyire piszkosul alul vannak értékelve –a hangjából a visszafogott haragvás legalább annyira kihallatszott, mint a néminemű sértettség. – Mert hát ugye legyen szó annak bármelyik ágáról, a művészek a láblógató, semmittevő slendriánok, akik ellébecolnak, két szalmaszálat nem tesznek keresztbe, de egy kis mázlival beverekszik magukat a krémbe, és sz*rrá keresik magukat. De mindenki csak a produktumot látja. Egy három órás előadást, vagy megállnak egy festmény előtt, elnézik pár percig, és továbbállnak –karjával szélesen mutatott a vászon felé. – Viszont a mögötte való háttértudással senki nem foglalkozik. A több éves talpalással, tanulással, gyakorlással, a megrengő önbizalommal, a heves kritikákkal és az ilyen, esti foglalkozásokkal, amik nem is annyira a szórakozás, mint a siker jegyében telnek –darálta le mintegy egy szusz alatt, a végén pedig nagyot szusszanva fújt egyet. – Na persze nem tudhatom, hogy nálatok, képzőművészetiseknél hogy áll a helyzet… -csatolta hozzá sebtében. Nem szolgáltak ugyan rá, mégis heves érdek-képviselője volt a művészetben jártas, az abban felnőtt és tanult személyeknek. Azoknak, akik számtalan alkalommal okoznak örömöt az „átlagembernek”, még sincsenek megbecsülve. Hiszen az elismerések ellenében pont annyi hideget is kapott, ami mindezt a nézőpontot megismertette vele. - A sors minden bizonnyal nem akarta, hogy lásd, hogy néztem ki pár évvel ez előtt, és én ezért végtelenül hálás vagyok neki! –nevette el jóízűen magát. Bár nem szégyellte azon korszakát, hiszen fontos szerepet játszott abban, hogy odáig jusson, ahol éppen tartott, mégis, ha elé keveredett egy a tinédzserkorait idéző képekből, először ő maga is elszörnyedt. A vitathatóan ízléses öltözködési stílusa, az „ecset”-hajszerkezet, a piros keretes szemüveg és a fogszabályzó mind olyan volt, ami az adott körülményekben már nem éppen tüntette fel jó színben, hiszen mindezt már kinőtte, és vitathatatlanul férfias, megkapó kinézetnek örvendhetett. - Valóban nem –helyeselt egy jókora bólintással. – Ilyen kicsi választ el attól, hogy, mint operaművész, megszerezzem a mesterdiplomám –hüvelyk- és mutatóujjának közelítésével érzékeltette, mit is takar a kilátásba helyezett táv. Annak idején Viviana is kaphatott egy szeletet Luciano elkötelezettségéből, és a zene iránti szeretetéből, abban lelt hóbortjából, épp ezért a kérdés, annál is inkább állítás, nem érte véletlenül. - Persze… -a háttámlán pihentetett karjának kézfejével legyintett, vállait bizonytalanul húzta fel. – De, ha azt feltételezem, hogy netalán tán befutnék a szakmában, lenne irántam kereslet, és hajtani tudnám a szekerem, akkor nem, hogy időm nem lenne rá, de a szükségessége is vitatható lenne. A művészi világban nem lennék tőle nagyobb ember, inkább a tanításra szolgál rá és segíti elő az oktatóként való elhelyezkedést akár egyetemi szinten is, nem pedig a színpadi jelenlétre –boncolgatta tovább a témát. – Nem vetem el a lehetőséget, de amíg nem látom, hogy mit hoz a jövő, hogy lesz-e hírem, mint ismert operaénekes, addig bizonytalanul tekintek a témára –mert abban nem volt kétsége, hogy foglalkoztatni fogják kisebb operaházakban. Viszont ő nagy babérokra akart törni, az egykor volt nagyok nyomdokaiba szegődni, ha nem éppen túlszárnyalni őket. Naivnak tetszett, mégis megvalósításra váró célok voltak, és az efféle hírnév iránti vonzalom olyannyira a fejébe szállt, hogy az, hogy egy békés színház társulati tagjaként keresse a kenyerét, valahol alantasnak ígérkezett neki. - Most miért? –magasra húzta szemöldökét, Viviana nevetése nyomán pedig elmosolyodott. – Nekem ez nem tűnik rossznak, sőt… -váltakoztatta a lány és maga között az ujját, ajkairól le nem törölhető vigyorral. Jobb térdébe, majdan lábszárába kapaszkodva húzta fel a lábát a padra, amit átöltetve fordult szemközt az addigra már törökülésben üldögélő Annie-vel. - Egészen más… -bólogatott helyeslőn, és egy ideig nem is szólt mást, csak tanakodva, a pad lécének erezetét kémlelve gondolkozott. – Arctalan a tömeg. Olyan, amibe nem tudom teljesen belehelyezni magamat, mégis, ha nem figyelek eléggé, magába szippant. Nem csak, mint interperszonális kapcsolatokra, hanem valós, fizikai vonatkozásban is következtetek erre. A munka megszállottjai, akik a reggeli forgatagban úgy tetszik, hogy bárkin és bármin képesek átgázolni. Nem biztos, hogy szánt szándékkal, csak, hogy ők minél hamarabb érjenek a céljukhoz, egyszerűen annyira bele vannak feledkezve a mobiljukba, hogy észre se veszik a körülöttük zajló életet. Valahol azonban nem tudom hibáztatni őket… hiszen, ha csak belegondolok az utcaképekbe, mit látok? Hatalmas épületegyüttesek csoportosulnak, mind magasabb a másiknál. Gyéren, több méternyi távolságba elhelyezett egy-egy fa, amúgy csak a betondzsungel, az autók forgataga, és az ugyanolyan szürke emberek. Az eget se lehet látni mindenhol… Ilyen környezetbe én se nézek fel szívesen… -ismerte be kelletlenül. – Persze ez nem azt jelenti, hogy Róma szent lenne, mert közel se az! Hiszen a nyári csúcsidőszakban, ahol a villanyoszlopokról is turisták lógnak, hogy a lehető legjobb képet készítsék a Trevi-kútról, vagy a Szent Péter Bazilikáról, az egyik legkönyörületlenebb város szerte a világon. De valahogy mégis más… az emberek, a morálok, a tradíciók. Maga a hely szelleme, a varázsa… Élettel telibb. Itt minden szürke, otthon viszont sokkal melegebb színek uralkodnak, ami már önmagában véve is üdítőbb –nem csupán a puszta véletlennek köszönhető, hogy a nyarakat rendre a nagyvárostól elszakadva inkább Gemmán költik el. Hozzászoktak ugyan, hogy akkor mozdulni se lehet Rómában, és többet lehet hallani a nemzetközi nyelvek egyikéből, mint az olaszból, mégis ugyanolyan bosszúsággal jár, olyannal, amire nem elég egy év, hogy felkészítsék rá magukat. Ettől függetlenül viszont ugyanúgy szereti, imádja az otthonául szolgáló olasz fővárost. - La Trattoria? –visszhangozta a lány után, és a hangja bármennyire is tetszett érdeklődőnek, az ajkai szélén bujkált egy hamiskás mosoly. Jobb lábát mindeközben átbújtatta a háttámla és az ülőrész közti résen, kezeit összekulcsolva két combja közé ejtette. – Nem az az, ahol a falak kővel vannak kirakodva és mindent a bézs- és homokszín ural? Mindenhol az itáliai tájakat idéző festmények, hangulatos kültéri, antik villanyoszlopok adnak fényt. Az asztalokon fehér és fehér-piros kockás abrosz, mint annak idején nagyanyáinknál. Épp, hogy belépsz, máris penderítik eléd a jóféle pizzakenyeret, és szembesítenek a legjobb borkínálattal. Valahol a háttérben mindig egy vérbeli talján úriember zenél többedmagával tradicionális olasz nótákat… -ha a lány a szavai nyomán felismerte a helyet, és netalán helyeselt is rá, folytatta. – És a pincérajtó mellett van egy kép két, egymást karoló, amolyan jól megtermett, ízig-vérig hazafi úriemberről, ahogy boldogan, mosolygósan néznek bele a kamerába, alatta a táblával: Gustavo di Sciglio és Flavio Giovinazzi, a La Trattoria alapító atyjai? –kezével a levegőben követte végig annak vizualizált másának minden egyes szavát, majd jókora vigyorral eresztette vissza karjait a combjára. – Keresztapámé és édesapámé a hely –bólintotta is a választ a magyarázatával együtt. – Nem csak, hogy New York legjobb hazai ízei, de, ha engem kérdezel, aki ebben nevelkedett, a valaha volt legjobb ízvilág köszönhető az ő ambiciózus munkájuknak –bizonygatta, és ettől a véleményétől eltántoríthatatlan volt. Túl azon, hogy a farkaséhségét Flavio munkásságának köszönhette, a nagyravágyás is az ő révén fogalmazódott meg benne. Hiszen világszerte üzemeltették éttermeiket, ahol soha nem állt üresen egy asztal sem. Úgy gondolta, ha ő meg tudta valósítani ezt az álmát, akkor az a legkevesebb, hogy Luciano is az ő nyomába szegődik, és meghódítja az egész földkerekséget. - Eszem ágában se volt! –emelte fel védekezőn a kezeit. – Maradjunk annyiban, hogy a „fiatal éveimben” valóban a turisztikai értékét csodáltam a városnak, ebből azonban nem sok maradt fent az emlékeim között, a képeket leszámítva. Viszont az elmúlt hét évben mondhatjuk úgy is, hogy többet voltam ébren éjjel, mint nappal, amikor az előbbi merészségemnek nyígtam minden kínját –ismerte be finoman húzva a száját, torkából halk röhögés szökött ki. Megvolt a társaságuk ahhoz, hogy tizennyolc éves fejjel sokkal inkább hódoltak a szórakozóhelyek kínálta lehetőségeknek, mint a kötelező családi programoknak. – Tehát bármikor meg tudom mondani, hogy melyik villanyoszlopot támasztva a legjobb rimánkodni, hogy „hányingerem van!” és „mindjárt rókázni fogok!”, de New York ezen kívül, valamint a kötelezőérvényű látványosságokat leszámítva nem sok arcát mutatta meg nekem –tárta szét karjait beismerően, és szégyenkezhetett volna, amiért nem a lehető legjobb képet festette le magáról, de nem állt érdekében, hogy fals imázst tartson fent másokban magáról. Mindig hűen vállalta, hogy ki is ő valójában, márpedig az efféle szórakozás is az életét jelentette. - Szóval, ha gondolom, futkorásszak megint a környéken? –egészítette ki a lány szavait, közben pedig fékezhetetlen elánnal vigyorgott. – És, mit vársz tőlem? Hogy az arcomba húzott sapka ellenzője alól ki-kipillantva próbáljak titokzatoskodni, hátha a mai trend értelmében, mint sejtelmes „idegen”, sikerül „jó partiként” feltüntetni magamat, vagy igyekezzek a Netflix által felállított képzelgést meghiúsítani, és bizonyítsam azzal, hogy célirányosan hozzád igyekszem, mondjuk egy jóféle limonádéval, gyümölcssalátával, és a város legjobb süteményeivel, hogy igenis a „nice guy” típust se szabad alulértékelni? –szórakozott ugyan, szavaiban mégis volt valamiféle határozottság, ami komoly érdeklődésre engedett következtetni. Hogy a kérdés vagy a lány felől, vagy is-is… nem volt olyan nehéz megállapítani. - Megtisztelnél vele! –élénkült fel, noha addig se volt híján a róla sütő jókedvnek. – És, mi lenne az első, amit megmutatnál a városból? –faggatózott, mikor jobbját a háttámla élén támasztva ujjait mintegy megszokásból simította szakállára, elidőzve egy-egy tincsnél. – Ami engem illet… igazán kíváncsivá tettél a nemrég említett kiállítást illetően –hozakodott elő az ötlettel, fogaival kiszáradt ajkának egy bőrfoszlányát rágcsálva. – Persze semmi sem kötelező, de ezzel –pillantott újból a festményre, amit addig nem mutatott részletességgel szemlélt – különösen felcsigáztad az érdeklődésem.
happiness is meeting an old friend
after a long time and feeling that nothing has changed
Jókedvű, virgonc mosolyát letörölni se lehetett a porcelánbabákét idéző bájos, kedves arcáról. Heves bólogatások közepette a hosszú, laza loknikban végződő hajzuhataga ide-oda ficánkolt a háta közepén. Ezek csiklandozós cirógatásaira egészen nyugodtan ráfoghatta a szemében ragyogó vidám csillogást, vagy éppen a folyamatos vigyorát, és az apró, sűrűn pettyedzett libabőrt. Voltaképp, mindez a fiú jelenlétének, személyének volt betudható. A sötét, egészen feketébe hajló tekintetének vizslató pajkosságának, buja kíváncsiságának, mellyel kavargó egészet alkotott a mosolyának szelídsége, olykor pedig fel-felsejlő zavartsága. Úgy csipkedték és kóstolgatták egymást, hogy észre se vették. Ha pedig mégis, igyekeztek azt letagadni, de legalábbis olyan dologra fogni, mint: a viszontlátás örömére, a régi, gyerekkori jó viszonyra… Takarózni persze lehetett ezekkel, kimondani nem volt muszáj semmit, bevallani pedig még úgy se. Ám le se tagadhatták azt, hogy sokkal nagyobb érdeklődéssel voltak a másik irányába, így hosszú évek elteltével, mint arra az első pillanatokban gondolni mertek volna. Gyors bólogatásával elkószáltak a hajtincsei a vállára, melyek végét csinos ujjai közé csípve kezdte el ártatlannak tűnő ábrázattal elemezni. - Miért? Talán kifogásolod, hogy nekem glóriákat osztogatnak? Nem úgy nézek ki, mint akinek lehet belőle néhány tucattal? – bájolgó tekintettel sandított fel Lucianora. Jobb vállát, leheletnyit feljebb húzta, szája sarka félszeg mosolyra kunkorodott, s ha az ártatlansággal, törékenységgel, kiszolgáltatottsággal vallatni lehetett volna, a fiú minden bizonnyal, térdre rogyva vallotta volna be neki az életében elkövetett összes bűnét. Már amennyiben volt neki olyanja. Végül aztán csak felvillant az a bizonyos ördögi vigyor, aminek létezését nagyon is jól sejtette a másik. Csak éppen ő maga, jobb szerette az otthoniaknak tartogatni a konokságát, ördögökét idéző makacs, konok természetét. - Ami pedig a vasvillámat illeti, van, amit néha ésszerűbb, és biztonságosabb otthon tartani. És különben is, ha itt lett volna velem, egészen biztos, hogy egy ecsetvonást nem sikerült volna ma művelnem erre a szerencsétlen vászonra, mert folyamatosan azt karattyolta volna az ördögi oldalam, a „legbelsőbb én”, hogy „van még idő… van még idő, nem kell kapkodni”, miközben időből sosincs elég. Úgyhogy, sajnálom, de ma be kell érned az angyalibb felemmel – mosolya megsemmisíthetetlenül égett az arcára – csak azzal nem számol az ember, hogy nem mindig az angyali a jobb – fűzte hozzá mintegy mellékesen, figyelemreméltóan bánva a bujaság és az ártatlanság kettősével. Viviana tagadhatatlanul egy ma született bárány volt. Szendesége nem volt kérdés, finom, nőies kelleme szintúgy. Ám nem kellett a szomszédba mennie ahhoz, hogy csalfasága, csínytevésekre hajlamos lénye felülkerekedjen rajta. Ebből kaphatott aznap ízelítőt Luciano is, aki kénytelen volt elviselni ezt a fajta pikáns fúziót. - Jóóól van, de mindenki tudja, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Miért, a sok szőke nő sztereotípiával is ugyan úgy lehetne dobálózni, aztán hiszed vagy sem, de sokkal több értelmes, és tényleg jókora intelligencia hányadossal bíró szőke lányt ismerek, mint olyat, akinek nem osztottak túl sokat az észből, mikor sorba kellett állni érte – széttárt karokkal éreztette a másikkal, hogy „bizony vannak dolgok, amik nem úgy történnek, ahogy az a közhiedelemben elterjedt”. De ez még nem jelentette azt, hogy bárki véleményét meglehetett változtatni csak azért, mert a tapasztalat, annak ellenkezőjéről tanúskodott. Az emberek ilyenek voltak mindig, és mindenkor. És ilyenek is lesznek, míg világ a világ. A magabiztossága viszont azzal a lendülettel messze is szállt, hogy sikerült saját magát belekevernie egy igen csak szókimondó, és tetszését határozottan kifejező véleménynyilvánításba. Nem számított rá, hogy ez ilyen módon fog csattanni, arra pedig főleg nem, hogy gondolkozás nélkül kezd el csacsorászni arról, hogy milyen mérhetetlenül imponált számára az, amit látott. - Nem!... mármint… - akadozva sutyorgott, s mintha már úgyis mindegy lett volna, legyintett – jól van, de, bejön! Szóval, örömmel hallom, hogy már csak emiatt is hajlandó vagy megtartani a pápaszemedet. És remélem, hogy erről a jövőben se fogsz megfeledkezni, és minden alkalommal, mikor úgy éreznéd, hogy el kell dobni a keretes szemeidet, eszedbe fog jutni, hogy van a világon valahol egy csajszi, akinek amúgy nagyon tetszik ez így – mutatott végig Luciano egész valóján, koránt se a szemüvegére helyezve a hangsúlyt. Orcája amint pipacsvörössé vált, jókorákat nyeldesett, és igyekezett minél határozottabban más felé terelni a figyelmét. Így a hídra, a távolban magasodó felhőkarcolókra, vagy éppen a menet közben mellettük el-elszáguldó, sportolni vágyó alakokra. Nem véletlenül volt olyan mérhetetlenül hálás, mikor Lulu felhozta azt a bizonyos, Dr.Googlet. Órákon át tudott volna mesélni a saját maga diagnózisairól, melyeket anélkül vésett kőbe, hogy esetlegesen rávette volna magát egy-egy orvosi vizsgálatra. Rémesen rettegett magától a fogalomtól is, ami annyit tett, „orvos”. Az a fajta ember volt ő, akinek, ha különböző betegségekről beszéltek, csakhamar ő maga is azon tüneteket kezdte el produkálni. Ha valaki agydaganatot emlegetett, egészen biztos, hogy elkezdett fájni a feje. Ha azt mondták, hogy szívroham, szúrni kezdett a mellkasa, zsibbadni a keze, és ez mi mást jelentett, ha nem egyenes utat a sír felé? Hipochonder volt ugyan, mégis az a fajta, aki a bebeszélt nyavalyák ellenére, inkább igyekezett mindent eltemetni magában, és nem tudomást venni róluk. Mert ugye, amiről nem veszünk tudomást, az nincs is… és különben is, hűen kötötte magát az elvéhez: jobb félni, mint megijedni. Ám hajlamos volt megfeledni a vonzás törvényéről. Freddie rendre azzal a meghökkentő véleménnyel rukkolt elő, hogy túl sok ideje van a lánynak magával, és a gondjaival foglalkozni. Ha lenne egy kedves fiú, aki képes elterelni a figyelmét mind erről, minden bizonnyal elmúlna a hipochondriája, és vele együtt az összes félelme, bizonytalansága és kiszolgáltatottság érzése. Viviana nem hitt neki. - Nem tudom elhinni, hogy létezik még egy olyan címeres ökör ezen a Földön, mint amilyen én vagyok – vékonyka ujjai az ajkaira csúsztak, így rejtve el a némán formált „o”-t, mint meglepettségének becses jelképét – jaj, ne is mondd! És akkor gondolj bele, hogy a mai napig, huszonhárom éves fejjel is csak az jár a fejemben, ahányszor útnak indulok otthonról, hogy „ne állj szóba idegenekkel”. Az más kérdés, hogy ezt a fajta paranoiát, ténylegesen Amerika idézte elő. És nem, alapjáraton szerintem nem sokkal veszélyesebb hely Olaszországnál, csak, ha van egy túlaggodalmaskodó apád, nem kizárólag nyugalommal fog eltölteni az oltalmazó védelme, hanem tényleg ferde szemmel fogsz tekinteni minden gyanús alakra. Ha pedig nincs bennük semmi gyanús, akkor meg az lesz a gyanús… - halkan, csilingelően kuncogott – ráadásul, itt tényleg lépten-nyomon járőrökbe, különböző rendőrökbe botlik az ember. Akkor is védve vagy, ha nem akarod. Az már más kérdés, hogy mind ez ér valamit, vagy sem? De azért kétség sem fér hozzá, hogy vannak elég hajmeresztő negyedek, és elég hajmeresztő pillanatok is – pont, mintha tapasztalatból beszélt volna. Az apja mindig óvta, és védte a lányait, főleg azóta, hogy letelepedtek az Államokban. Lépten-nyomon képes volt üzenetekkel bombázni őket csak, hogy a két, amúgy különleges szépségnek örvendő lánya jelt adjon magáról. Tudta, tisztában volt vele, hogy miféle veszély leselkedhet rájuk, s bár „az apja lánya” volt mindkettő, nem volt kétsége afelől, hogy képesek lettek volna megvédeni magukat, de egy apa szívének ez se jelentett volna kellő mértékű megnyugvást. Nem volt véletlen, hogy azt mind ahányszor elmentek hazulról, páni félelem fogta el, és leverte a víz. - Brooklyn – na, nem, mintha ő maga olyan mérhetetlenül rajongott volna érte, ez pedig rá volt írva az arcára is – képzelheted, hogy mekkora csalódás volt számomra is, mikor kiderült, hogy nem Manhattanbe, nem a felső tízezer közé fogjuk betenni a fenekünket. Tudod, kislányos álmok, meg társai. De igen – bólogatott. Kék íriszei először a lába előtti fűcsomókat elemezték, majd lassacskán felsiklottak Luciano arcára – nem a legjobb kerület, ez tagadhatatlan. Viszont közel sem olyan rémes, mint amilyennek a filmekben ábrázolják, és nem, nem rohangálnak furcsa fazonok izompólóban, nem cserélik a drogot minden második utcasarkon. Legalábbis azon a részen nem, ahol mi lakunk. De kétség sem fér hozzá, hogy minél mélyebbre ás az ember a város szívének irányába, a legmélyebb bugyraiba, annál több mocsok és szenny kerül elő. Ezt dobta az élet, ezt kell szeretni, avagy nem szeretni. De legalábbis kihozni a helyzetből a maximumot – igyekezett pozitív lenni, és maradni. Úgy felfogni, hogy Brooklynnak olyan arcát is láthatta az évek alatt, amit sokan nem is gondolták volna, hogy létezik. Mert mind amellett, hogy olykor-olykor veszélyes és bajos, mégis vannak szép, egészen idilli részei. Mintha csak megkongatták volna a harangot a fejében, sűrű pislogással rázta meg magát. - Na jó, hát ez nem épp a legszebb, leglelkesítőbb szlogen volt, amivel szolgálhattam. De egyszerűen képtelen vagyok azt mondani, hogy mindenképpen látnod kell, mert elképesztő, gyönyörű, és hű, meg ha! Mert nem az. Ettől függetlenül, nagyon szívesen megmutatok ezt-azt, mert bizony vannak említésre méltó részei – ha valaki az igazat akarta hallani valamiről, Vivianat kellett keresnie, mert ő kétségtelenül előállt vele, és kertelés nélkül véleményezett. Nem akart rózsaszín ködbe burkolni senkit, és semmit. Hiába mondta volna az ellenkezőjét, Luciano idővel biztosan rájött volna arra, hogy a lány kicsavarta az igazságot. - Nem? – tette fel a kérdést – deeee – játékosan húzta el, ahogy megismételte a fiú amúgy bizonytalan szavait – most akkor mégsem? – kóstolgatta. Fejét kicsit előre is tolta, így próbált még jobb rálátást biztosítani magának Luciano arcára. Kisfiús zavara, ide-oda toporgása nem szimplán szórakoztatta, de kellemes, ismerős érzésekkel töltötte el, ami újra és újra mosolyt csalt az arcára. Talán észre se vette, de olyan rajongással vizslatta a fiút, mintha a valódi csoda, földi megtestesítője lett volna. Elképedése viszont a szavai nyomán egyre nyilvánvalóbbá vált, és bár folyamatosan figyelt, és igyekezett elraktározni a részleteket a kedves barátról, mégis egy valami izgatta őt igazán, aminek meggondolatlanul adott szót: - Luciano, te még nem voltál szerelmes? – hüledezett, hiszen a nyakát merte volna tenni arra, hogy nők százai bomlottak utána. Tapasztaltnak, ragaszkodónak tűnt a fiú. Olyannak, aki szeretetre vágyott, és szeretet adott. És ez volt a lételeme. Vivianat pedig egyenesen megdöbbentette, hogy ennek ellenkezőjét vallotta a másik – persze, szerelem nélkül is lehet kapcsolat, meg… minden, ami… jóég! – kerekedtek a szemei - mármint, nem azért kérdezem, mert, hogy ciki lenne vagy… mert ki akarlak nevetni, esetleg ki se nézném belőled, mert nyugi, még én se voltam az… mi a francért mondom ezt el? – aprócska kezeivel folyamatosan kavarta maga előtt a levegőt, mígnem arcát a tenyereibe ejtette – jézusom, ez iszonyat gáz, ne haragudj rám! – szabadkozott, s ha korábban volt is szerencséje a füle hegyéig vörösödni, akkor aztán tényleg szeretett volna megsemmisülni, amiért úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt, érett paradicsom – csak, egyszerűen nem tudom elképzelni, vagy elhinni azt, hogy nincs odahaza egy gyönyörű, olasz bombázó, aki arra vár, hogy befejezd az egyetemet, és hazatérj hozzá. Vagy, hogy ne lenne itt veled ez a bizonyos… bombázó – homlokát ráncolva elemezgette Luciano lábbelijét - Tudod mit? Felejtsd el, amit előbb hablatyoltam… ami pedig Matteot illeti, csak remélni tudom, hogy most tényleg bejönnek a számításai. Tudod, nevetségesnek tűnhet, de a sors tényleg létezik, és mesterien tudja osztani a lapokat. El se hinné az ember! Talán az imént történtek idézték elő azt a mérhetetlen bizonytalanságot és cseppnyi félelmet, ami a korábban, még általa felajánlott ölelést illette. Ha Luciano nem ment volna elébe Viviana felajánlásának és kérdésének, ha nem tette volna meg a kezdő lépéseket, minden bizonnyal nem sikerült volna jólesően, kényelmesen odafészkelni magát a fiúhoz. Tétovák voltak, s végtelen zavar fészkelte be magát Annie tudatába. Minden bizonnyal néhány jeles rémálma vált valóra azokban a pillanatokban azzal, hogy olykor-olykor butuskán, félszegen, tanácstalanul pillantott a fiúra. Pont, mintha egy tapasztalatlan kislány lett volna, aki arra is képtelen volt, hogy egy régi, kedves baráttal normálisan tudjon beszélgetni. Azt viszont nem ártott figyelembe venni, hogy tényleg tapasztalatlan volt… bizonyos tekintetekben. - Lökött! – nevetett fel Luciano bohókás tervén, azt pedig, hogy ő így tökéletes, kimondani se merte. Sokkal inkább abban bízott, hogy ha más nem, hát a kék íriszeiből ki tudja olvasni. Végtelen hálával töltötte el, hogy újabb és újabb témát feszegetett a másik. Olyat, amibe mindkettejüknek volt tapasztalatuk és tapasztalásuk. Tekintete elkomolyodott, s hol a festményét, hol pedig Luciano profilját figyelte, miként a véleményét volt hivatott a létező legőszintébb módon kifejteni a lány számára. Kicsit mégis úgy tűnt, mintha sokkal inkább a saját haragját, sérelmét foglalta volna szavakba. Ez a sérelem viszont egyezett Vivianaéval is. Aprót biccentet, s egyfajta mosolygós hümmentéssel fonta keresztbe a karjait nem túl nagy, de formás mellei alatt. - Mindig úgy tartottam, hogy egy „hétköznapi, átlagos” ember nem értheti, hogy mennyi minden van egy előadás, egy dal, egy festmény elkészülte mögött... nem látják azt, hogy miféle démonok, tanácstalanságok, félelmek, megfelelési kényszerek, elégedetlenségek csapnak össze egymással az idő alatt, míg egy előadás, egy operaária vagy éppen, egy fotográfiai remek megszületik. Nem látják, hogy ez nekünk pont ugyan úgy munka, mint nekik az, ha az irodában ücsörögnek, és pakolják össze-vissza az iratokat, papírokat. Vagy házat építenek, fizikai munkát végeznek, eladnak, esetleg bűnözőket kajtatnak. Ahogy ők ezt tanulják éveken át, mi ezt – biccentett az addigra „félig késszé” nyilvánított festménye felé – tudod, a mi piacunk már csak az önmegvalósítani vágyó amatőrök miatt is kiszolgáltatottabb lett. A mai világban mindenki „művész” – magasztos mozdulattal, talán kicsit rosszallóan igyekezett kifejezni nemtetszését, mert ha valami, hát ez tényleg piszkálta a csőrét – mindenkinek kiállítása van. Mindenki eladhatja a… ne haragudj a megfogalmazásért, de a szemetet is, mert mint látod, arra is van kereslet. Napi öt-hat festménynek nevezett valamit elkészítenek, hogy azt minél drágábban eladják. Ha csak kicsit is jobban néz ki egy pálcikaembernél, már megveszik, mert kikiáltják „absztraktnak”, „modernnek”, „szürreálisnak”. És igen, ezt tapasztalatból mondom, mert számtalan ilyen emberrel találkoztam már. Olyanokkal, akik saját maguk tanulatlanságából, beképzeltségéből, nagyképűségéből alkotnak véleményt azokról, akik már ilyen pici gyerekkoruk óta ezt tanulják. Azok pedig, akik ezt tanulják, akiknek joga lenne ebből megélni, kiszorulnak a piacról… és persze, ott van mellette az is, hogy mi csak festegetünk, mázolgatunk, rajzolgatunk. De azt nem látja senki, hogy mennyi minden, milyen sok tanulmány van a sok gúnyolódó, vagy éppen semmibe vevő megjegyzés mögött. Perspektíva ismeret, alak- és formatanulmányok, színismeret, technika ismeret. Olyan dolgok, amit tízen x év alatt se tud tökélyére fejleszteni az ember, és még most is van, hogy nem tudom eldönteni, hogy jó helyen húztam be a horizont vonalat, vagy sem? Jól játszok a színekkel? Megfelelőek a komplementerek árnyalatai? – a hangja egészen halk volt, már-már szomorkás, és pont az ilyen esetek miatt rendült meg annyiszor nem csak a művészetébe, de a magába vetett hite is. Mert ismerte magát, és nem volt biztos abban, hogy a megfelelő marketinget tudja majd biztosítani magának a jövőben. Ő nem az a fajta volt, aki a munkáját le akarta nyomni mások torkán – viszont idővel rá kell jönnie az embernek arra, a képzőművészetben legalábbis biztosan, hogy csak az tud érvényesülni, aki rámenős. Aki erőnek erejével próbál felülkerekedni a másik ezer, tíz, százezer emberen. És ha ezt vesszük alapul, akkor nekem nem sok esélyem lesz ezen a pályán, még ha a létjogosultságom meg is van hozzá – lehet, hogy cserfes volt, és változatlanul őszinte, határozott, ha a véleményét kellett megfogalmaznia. De ez nem jelentette azt, hogy minden téren ilyen határozottságnak és tűzről pattantságnak örvendett. - Úgyhogy, teljes mértékben megértelek – utalt vissza a fiú szavaira, amit ő mag is megerősített. Csakhogy, míg Lucianoban volt egy mérhetetlen mennyiségű feszültség és elfojtott harag, amit a szusszanásával is megerősített, addig Viviana szomorú volt. Szomorú, és elveszett. - Ó, nézzenek oda! Csak nem szégyelled az elmúlt éveket? Ha igen, miért tennéd? Mindenkinek van olyan időszak az életében, amit nem ismételne meg, de az is te voltál… az pedig elsegített ahhoz, hogy olyan legyél, amilyen most vagy. Igazán… fess – próbálta nem fokozott mértékben legyezgetni a fiú egóját, de mégis ilyen-olyan módon a tudtára hozni a nyilvánvalót – de, ha megnyugtat, volt időszak mikor olyan voltam, mint egy nagy habcsók, és mindenem rózsaszín volt. Nem is láttál volna belőlem mást, mint, hogy a rózsaszín ezer árnyalatába öltözve hömpölygök ide-oda. Atya világ, úgy néztem ki, mint egy idióta Barbie baba – hosszú-hosszú évekbe telt, mire ráébredt arra, hogy miféle színek állnak neki jól, mik emelik ki az előnyös idomait. És ugyan ez volt elmondható a ruhák fazonjairól is. Kialakult ízlése mégse volt. Ami tetszett neki, azt felvette. Egyik nap csipkét, másik nap bőrt, harmadik napon pedig habos-babosat öltött. Úgy is lehetett fogalmazni, hogy Viviananak az volt a stílusa, hogy nem volt stílusa. Szemei büszkén, őszinte örömmel és elismeréssel csillogtak, ahogy Luciano profilját fürkészte. - Na, hát, mi lett a kicsi Lucianoból? Tényleg hihetetlen, és ez hatalmas szó! – akkor először úgy simította a tenyerét a vállára, hogy nem rántotta vissza azonnal a kezét. Persze egy pillanatra félre ütött a szíve már csak az érintés és a közelség miatt is, de legyőzte a bizonytalanságát. Büszke volt rá, amiről a mosolya is árulkodott. Csodálta a fiút a tehetségéért. Azért, hogy olyan mérhetetlen elszántsággal állt ki az imádott hivatása mellett. Mert tudta, hogy amit tud, aminek a birtokában volt, az hatalmas kincs volt… az ő mocskos, romlott világukban pedig főleg szükség volt a magafajta, hagyományt tisztelő, végtelen tehetségű fiatalokra. - Azt hiszem, hogy ezt meg is válaszoltad – mosolyogva dőlt neki a pad háttámlájának, fejét leheletnyit félrebillentette – ezer éve nem hallottalak énekelni, ami azért be kell, hogy valljam, fáj. Viszont, ha ideáig eljutottál, és vannak is olyanok, akik segítenek, terelgetnek… te pedig hiszel magadban, Lulu, a határ a csillagos ég, vagy még tovább. Csináld! Te művész vagy. Már az voltál ilyen kicsit korodban is – mutatott maga mellé, úgy mérve be egy nyolc-kilenc éves gyerek magasságát – aztán ha úgy látod, hogy van időd „továbblépni”, és átadnád a tudásodat, majd folytatod azzal. De addig is, ígérd meg, hogy halhatlak majd! Anélkül nem engedlek vissza Rómába, ezt ne felejtsd el! – mutatott rá jelentőségteljes pillantással, már-már szigorúan. Hallani akarta őt, hogy hova fejlődött, mi lett belőle. Miféle kincs rejtőzött a torkában, és miféle hatást tud kiváltani belőle? Mert a művészet minden formája izgatta Vivianat, és ha valami, hát a zene, hatalmas mozgatórugója volt az életének. Mindegy volt, hogy mit hallgatott, csak jó legyen… - Ugyan kérlek! – nevetett újra – nem olyan rossz? Mihez mérten? - ahhoz, amit aztán olyan hosszan taglalt a fiúnak, és amire ő is hasonlóan reflektált. Elmerengett, elmélyült Luciano arcának látványában, abban, ahogy megállás nélkül, szinte levegővétel nélkül beszélt és mesélt a meglátásairól, az érzéseiről, ami a két országhoz kötötte. Furcsa volt ott ülni vele. Csendesen, nyugodtan. Idilli pillanatba burkolózva, s nem tudott nem eltekinteni attól, hogy mennyi minden változott az elmúlt tíz év alatt. Felnőttek. Egészen más meglátásaik voltak. Tapasztalataik, saját gondolataik, véleményük, és kialakult világképük. Az pedig több volt, mint csodálatos, hogy látta, kivé, mivé lett az a tizenéves kisfiú, akiért kislány korában úgy rajongott. Amellett, hogy minden játékosság, minden szertelenség ott rejtőzött a felszín alatt, bölcs volt. Végtelenül okos, tájékozott. Veszélyes kettősség uralkodott benne. - Minden helynek, minden országnak és városnak megvan a maga szépsége, de ugyan úgy az árnyoldala is. Ez alól nem lehet kivétel Róma se, vagy éppen New York. Mind a kettő olyan nagyváros, ahol nincs olyan nap, hogy leállna az élet. Mindig történik valami. Mindig tele lesz emberekkel, helyiekkel, de főleg turistákkal. Mert mindig látni akarják… megismerni. Képeket akarnak a Colosseumról, a Trevi-kútról – utalt vissza az emlékműre, amit Luciano is említett – és itt is látni akarják mind azt, aminek nem lehetnek minden nap a részesei. Egy kis falatot akarnak abból a „más világból”, amit csak a széles vásznon, vagy a televízióban láthatnak. Ez így lesz, míg világ a világ, és azt hiszem, hogy csak rajtunk áll, hogy mit hozunk ki a lehetőségeinkből – szerette, és imádta Olaszországot. És ugyan úgy rajongott Amerikáért. Nem kifejezetten New Yorkért, de bárhogy is, mégiscsak ez vált az otthonává. Ide kötötték az életének legnagyobb, vagy éppen legszomorúbb pillanatai is. - La…Trattoria – ismételte el akadozva, csalafinta mosollyal, s hagyta, hogy Lulu átvegye tőle a szót, míg szavakkal elkalauzolta őt az éterembe. Egy pillanatra még a szemeit is lehunyta, hogy felidézze általuk az étterem teljes egészét, lépésről lépésre – előtte pedig egy hat asztalos terasz van, jobb kézre, utca fronton egy fagyis pult, ahol gombócban, és gépi formában is lehet kérni az igazi, olasz íz világú hűsítőt – szállt be ő is a feltérképezésbe, mígnem a fiú robbantotta a bombát. - Tessék?! Azt a képet még soha nem volt szerencsém jobban megnézni, mármint a képet igen, viszont a kis táblán valahogy mindig átsiklottam. Nem mondod, hogy a tiétek!? – csapta rá tenyereit az arca két oldalára – hihetetlen, imádom azt a helyet! A hangulatát, az ételeket, a borokat! A személyzetet! Tényleg, mintha otthon lennék. Mármint… Olaszországban. Szóval, innen, a távoli nyugatról is üdvözlöm apukádékat, amiért részese lehetek ilyen-olyan módon a munkájuknak – sorra érték őt a döbbenetét okozó történetek, s máskor azt mondta volna, hogy a jóból is megárt a sok, ám azokban a pillanatokban még többet akart. Az elmúlt hetekben és hónapokban olyan megfeszített munkát és odafigyelést tanúsított az egyetemi kiállításoknak, hogy lehetősége se volt arra, hogy örüljön, felismerjen, megismerjen, vagy éppen felszabaduljon. Ezt pedig most mind megkaphatta a fiútól. - Nahát, ilyen iszákos bestia volnál? Ki nem nézném belőled – tettetett meglepettséggel ingatta a fejét, ahogy újra és újra végigmérte Lucianot, majd szórakozottan felnevetett – sebaj, egészséges fiatalember vagy, ez a minimum, ami „jár”, igaz? – ő ugyan nem állt nagy italozó hírében, de időről időre kiszokott rúgni a hámból. Számára viszont mindig megálljt parancsol a ténye annak, hogy utálta a másnaposságot, és még annál is jobban utál hányni. Így ahelyett, hogy szórakozott és jól érezte volna magát heti kétszer a csajokkal és Freddievel, inkább nem ivott sokat. - Tudod… nagyon-nagyon vonzón lehet ám vonulni. És nagyon vonzóak azok a bizonyos „nice guy” típusú férfiegyedek... akik még figyelmesek is. De, ha nem valami undorítóan gejl, mindenhol csokis és epres csodával jössz, jobban jársz, ha meg se közelítesz valami „nőies” kis nyimi-nyami gyümölcssalátácskával. Máskülönben neked kell megenned! – Viviana végtelenül édesszájú volt. A csokit csokival ette, a fánkot fánkkal, és imádta különböző gyümölcsökkel kombinálni azokat. Végtelenül sok tejszínhabbal. És, ha már itt tartunk, a hasát is imádta. Nem azon lányok közé tartozott, akik egész nap csak csipegettek, és állandóan azt mérték, hogy mennyit ettek, ha pedig átugrották a napi ezer kalóriát, már indultak is órákon át futkorászni. Annie bátran evett. Mindent, és bármit. Ilyen téren talán az apja olaszságát örökölte, hiszen az is, képes volt belebújni a hűtőbe, hogy tényleg jóllakjon. Mind ezt úgy, hogy ő se eresztett soha pocakot, s gyönyörű teste volt még úgy is, hogy közelebb volt már az ötvenhez. - Akkor ezt megbeszéltük. Első körben, én is a kiállítást említettem volna, bár nem tudom, hogy mennyire tudnálak hosszú távon lefoglalni egy egész, képzőművészeti tárlatvezetéssel. Jó, mondjuk, azt azért hozzátenném, hogy az elmúlt évek legszuperebb kiállítását sikerült összeállítanunk, szóval, ha csak egy kicsit is vevő rá az ember, élvezni fogja. Aztán pedig, megmutatnám neked Coney Islandet. Az egyik, és talán az egyetlen olyan hely, ahol képes vagyok ottfelejteni magam egy egész álló napon át. Corndogot, hotdogot nyammogva… és hiszed vagy sem, ott van az egyik legjobb sörsátor, amit a keleti parton találhat az ember. Nem tudom, mennyire szereted a hullámvasutat, vagy az óriáskereket? Ha esetleg szeretnél egy fél nap erejéig újra gyerek lenni, vendégem vagy rá. Szóval, mit szólnál, ha a reggelt ott kezdenénk az egyetemen? Nem akarlak már hajnalok hajnalán kicibálni az ágyból, szóval te szabd meg az időt. Én futtában leadom a képet, utána pedig mehetünk a kiállító szárnyba. Aztán miénk Coney… azt pedig, hogy mennyi szusz marad benned utána, majd kiderül, és annak fényében folytatjuk. Csak úgy mondom, hogy elképesztő iramot tudok diktálni néha – hajolt picit közelebb hozzá, s pont úgy sutyorogta a szavakat, mintha valamiféle titkot osztott volna meg vele - viszont ha nem haragszol meg, még tramplibb leszek... kezd hűvös lenni - emelkedett meg, és a táskája mellé guggolva varázsolta elő belőle a szürke pulóverét, melynek jótékony rejtekébe bújtatta magát. - Jaj, nézd csak! El is felejtettem, hogy elhoztam - kapott elő egy helyes kis dobozkát, aminek tartalmát fel is fedte sebtiben Luciano előtt - tegnap, festés helyett természetesen, ezekkel bajlódtam. Életemben először. Apu receptje, szóval elvileg teljesen olasz. Eltekintve attól, hogy az alapanyagok amerikaiak, de... mindegy is - huppant vissza a padra. - Babá napoletano... vagy, csak szeretném azt hinni, hogy az. Ne kímélj! - nyújtotta felé az aprósüteményekkel teli dobozt...
Ha a lány nem is, Luciano pontosan tudta, és nem különbül érezte is, hogy mindaz a megnyilvánulás, amit vele szemben tanúsít, finoman szólva is gyilkos. A sűrű, hosszú szempillák takarásából kikacsintgató virgonc, örvénylő kék tekintet, az arcát játékosan körbefogó, sötétszőke tincsek, vonásainak, orcájának lágysága, és az azt meghiúsító, annak tökéletesen ellentmondó mosoly, ami hiába tetszett félszegnek, valahogy felismerni vélte benne a szórakozottságot, pimaszságot. Az orrán keresztül beszippantott levegő valahol megakadt félúton, a bordáinak óvó biztonságában ütemesen verdeső szíve hevesebb taktusra váltott, szinte kísérletet téve afelől, hogy kiszakadjon a gyakrabban emelkedő és süppedő mellkasa okozta fogságból. Szája ahelyett, hogy szólásra nyílt volna, megpróbálva megválaszolni a kérdést, fogaival csippentette be alsó ajkát, amivel a pillanatnyi elbűvöltség és elragadtatottság látszata csak tovább erősödött megszeppent ábrázatán. Úgy, és olyan végtelen magatehetetlenséggel állt előtte szájának görbületén halványan felsejlő, gyermeki bizonytalanságról árulkodó mosollyal, hogy ha módja nyílt volna rá, ott helyben elsüllyedt volna szégyenében. Tekintetét, a folyton vizslató, kíváncsi csillogású sötétbarna bogárszemeket mégse tudta elvezetni Viviana lehetetlenül megkapó bájáról. Az utolsó, legvégső kegyelemdöfést a felélénkült vigyora okozta, amit látva Lulu szüntelenül beharapott ajkát feloldozva, száján keresztül szívta be a megkezdett, tüdejét tágító levegővétel belélegzését. A bordái olyan léptékben emelkedtek, mintha a bolygó összes levegőjét el kívánta volna szívni csak azért, hogy józanítani tudja magát az agyára telepedő gondolatoktól. - Azt hiszem… -hangja ritkán tapasztalt határozatlansággal csendült, és mintha csak azon múlott volna, megköszörülte torkát, hátha vissza tudja nyerni beszédorgánumának kellemes, lágy mivoltát ahelyett a papagájkarattyolás helyett, amit a pillanat hevében hallatni tudott. – Talán boldogulni fogok azzal a bizonyos „angyalibb féllel” -hogy mennyire volt az „talán”, azt minden bizonnyal az azt megelőző, zavaros másodpercek igazolták. Nehézkesebb volt, mint azt gondolta volna, és mint a túlgondolás koronázatlan királya, megelőlegezett magának éjszakára pár álmatlan órát, míg oldaláról oldalára vergődve újból végigpörgeti lelki szemei előtt a kisfiús szerencsétlenkedéssel telt, túlontúl hosszú perceket. Lulu mindig jó helyzetfelismerő volt, a szituációhoz való igazodása sokszor páratlannak tetszett. Ugyanolyan komfortossá tudta tenni az egyetem tanári gárdájának egyik tagjával való kokettálást, mint a barátaival a közösen elköltött söröskorsók felett megejtett beszélgetést. Mégis, míg Vivianaval beszélt, úgy tetszett, az agyára rátespedt a szürke köd, ami ellehetetlenítette a józan ítélőképességének gyakorlásától, és alapjaiban véve a beszédfunkcióját is csak részlegesen volt képes birtokába hajtani. - Na lehet csak azért, mert én is intenzív elszenvedője vagyok, még ha pozitív értelemben is a diszkriminációnak, de én mindig is tartottam magam ahhoz, és a mai napig nem vagyok képes mást vallani, hogy a külsőségek alapján való kategorizálás egy baromság -csapta szét megadóan a karjait, vállalva a véleményét. – Volt mondjuk annak idején egy kutatás, ahol összefüggésbe hozták a látásromlást az intelligenciával… De túl sok ellenpéldát láttam erre ahhoz, hogy valóban adni tudjak a brit tudósok véleményére -forgatta meg játékosan a szemeit, különös szükségét érezve annak, hogy konkretizálja, kik is hozakodtak elő a több ponton is megcáfolható eredményekkel. – Tehát minden az egyén kompetenciáitól függ, nem pedig a sztereotip tényezőkről, amik ugyebár nem hordoznak alanyi jogon olyan szuperképességeket, mint intelligencia vagy debilitás -természetesen ő, mint a túlbecsülés, nem pedig alulértékelés alanya nem kapott vérszemet, ha valaki alaptalanul szavazott neki bizalmat, vagy titulálta intelligensnek, látta értelmesnek csak, mert szemüveges, de, ha módja volt rá, rendre megjegyezte, természetesen nem kakasoskodva, hogy a tipizálás nem a kenyere. Ellenben sokkalta inkább kinyílt a bicska a zsebében, hogyha a nőket érte megkülönböztetés a nemük végett, vagy konkretizálva a szőke nők értelmi szintjét vonták kétségbe. Nem volt ugyan olyan, aki lépten-nyomon hangoztatta feminista mivoltát, de a létezésének és a jellemének alapja volt, hogy a másik nem képviselőit pontosan ugyanúgy, semmivel nem alábecsülve értékeli. Visszakozását, bizonytalanságát látva Lulu, egyáltalán nem kárörvendően, de nem bírta ki, hogy ne vigyorodjon el. - Szóval mégse? -szontyolodott el, ha csak látszólag is, mert hangja ugyanolyan játékos és szórakozott volt, mint annak előtte. Mosolya pedig csak tovább kerekedett és húzódott ajkain, mikor végül Viviana felvállalta a véleményét. – Ezt semmi esetre se fogom elfelejteni -a bók az Ő szájából különösen édesnek tetszett. Szemüvege mögül tanulmányozta a lány arcát, és ahogy ő a fejét fordítgatta különböző irányokba, úgy próbált meg Lulu a lehető legjobb rálátással lenni orcájára. – Te most elpirultál? -kérdezte, hangjában semmi bántás vagy szemrehányás nem volt, annál is inkább szelídítette, kedvesen puhatolózóvá formálta az amúgy is sokszor különösen megnyerő, bizalomgerjesztő orgánumát. Egészen imádattal volt a lány felé mutatott ártatlanságát, báját illetően, ami, bár nem titkoltan imponáltak számára az erős, karakán személyiségű hölgyek, olyan kuriózumot festettek le számára, ami akkor, ott különösen megkapó volt számára. Egypár, kérészéletű kapcsolatát tekintve mindig elmondható volt az, hogy a hölgyalany kivétel nélkül cserfes, nagy dumás, magabiztos és élénk jellemű volt, ezeket a tulajdonságokat pedig mindig csúcson járatta, olyan elsöprő energiabombává formálva a nőt, hogy amellett még Lulu folyton sziporkázó személye is eltörpülni látszott. Szerette az életvidám, kirobbanó üdeséget. És noha Vivianaból se hiányoztak ezek a leírások, mégis, sokkalta visszafogottabb, lágyabb és természetesebb volt mindahányuknál, akikhez Lucianonak szerencséje volt az évei során. Többek között talán ez a változatosság volt az, ami közbenjárt ahhoz, hogy másra se akarjon figyelni, mást se akarjon látni, csak a saját magát is zavarba hozni képes lányt. - Ezt most bóknak kell vennem? -tanakodott el megmásíthatatlanul őszinte vigyorral. – Szerintem addig örülj, amíg édesapád olyan, amilyen. Meglehet, hogy fojtogató az aggodalma, és mindenkivel szemben gyanút vált ki belőled, de… ki tudja, egyszer talán, bár Isten ments, hogy így legyen, de nagyobb hasznát fogod venni annak, hogy mindenre kiterjedő kétkedéssel ruházott fel az oltalma -húzta fel a vállát, amivel csak tovább erősítette a feltételezését. Ugyanakkor, bár nem volt potenciális elszenvedőjelöltje bármiféle testi sértésnek, hiszen nem tartozott azon fókuszcsoportba, ami leginkább ki van téve efféle veszélynek, de saját magán is felismerte azt a fajta elővigyázatosságot, amire még kölyökkorában nevelték. Bár alapvetően elengedte magát, és általában a realista személyjegyével pozitivizmus és optimizmus társult, de, ha csak felvillant a vészjelző a fejében, pontosan ugyanúgy, ahogy a lány mondta, szkeptikussá tudott válni bárkivel szemben. Mondható volt ugyan bizonyos szempontból vidéki felfogásúnak, de tagadhatatlanul nagyvárosban nevelkedett, és noha szerencséjére nem kellett soha semmilyen törvénybeütköző tettnek szemtanújává válnia, tudta, hogy mitől kell óvakodnia, távol tartania magát. És bár huszonévesen egy ereje teljében lévő, egészséges férfiember volt, tartotta magát a saját erkölcsének normáihoz, így, ha bármiféle veszélyt is észlelt, nem bocsátkozott vitába, ütlegekbe, hogy a „maszkulin őserőt” fitogtassa. Fontosabbnak bizonyult az egészsége, a testi épsége annál, mint, hogy a fogát hagyja ott azzal, hogy túlbecsülte magát. - Hát… valóban nem -helyeselt a lány Brooklynt becsmérlő szavait illető felismerését hallva, és a száját húzva halkan felnevetett. – Még jó, hogy nem egy Brooklynt népszerűsítő kampány élharcosaként festettél le róla ilyen legkevésbé se idealista képet, mert nem különösebben érzem magam buzdítva arra, hogy nyakamba kapjam az utakat és loholjak megnézni magamnak a környéket. Ugyanakkor!... -tartotta fel az ujját, jelezvén, hogy folytatni kívánja, megspékelve azt egy csalafinta mosollyal. – Felélesztetted bennem a „csak azért is” tudatosságot, szóval, most már meg kell ígérned, hogy tartasz nekem egy Brooklyn-tour-t -tartotta felé szórakozottan az ujját, pont, mint annak idején, mikor az általuk nagynak tartott fogadkozásokat kisujjesküvel pecsételték meg. A lány általi indítványozás volt mindez, mikor a Matteo betegsége lévén magára maradott, nyolcéves Luciano egymaga, teljes tanácstalanságában és magányosságában az iskolai ebédlőben ülve társaságul Viviana személyét kapta, ki ilyen formán biztosította, hogy míg világ a világ és még két nap, sose fogja magára hagyni. Természetesen a helyzetek és a körülmények változtak közöttük és körülöttük, de olybá tűnt, nem minden út Rómába, hanem egymáshoz vezette őket. A válaszát illető kérdést hallva legalább olyan megilletődöttséggel húzta fel szemöldökét, mint amilyen hangszínt a másik megütött, míg a következtetésként levont érdeklődésének hangot adott. Nem válaszolt rögtön, és voltaképpen nem is lett volna rá alkalma Viviana magát kiegészítő szavai végett, amin a kezdeti sokkal ellentétben jót mulatott, vigyorral értékelve a lány védekező manőverét. - Miért nem tudod elhinni? -dobta vissza rögvest a labdát, ugyanis első ízben a lány nézeteit szerette volna hallani, mielőtt a saját verzióját vázolta volna. – Ami pedig az első kérdésedet illeti: nem, még soha -vallotta be, különösen azután, hogy Annie is meglehetősen egyértelműen kifejezte a saját szerelmi életét fitogtató kérdést, ami után egyértelmű, hogy őszinteséggel kellett lennie felé. És különben se érezte szégyennek, vagy alapjaiban véve bárminek azt, hogy a szerelem, úgy festett, nem neki lett kitalálva. Ez csak egy elfogadásra váró tény volt. – Voltam kapcsolatban. Többször is. És természetesen nem voltam közömbös, mert érdeklődés hiányában egyszerűen nem megy -tárta szét karjait – de, hogy szerelmes lettem volna… -húzta a száját, tenyerei a combjához csapódtak, mikor leeresztette a kezeit. – Mondjuk úgy, hogy a családom, főleg anyám sokkal inkább a szívén viseli azt, és teszi szóvá, hogy nem volt még komoly, valahová tartó kapcsolatom, mint én valaha. Ő már gondoskodna és elkényeztetné a soha még csak fel se merülő, képzeletbeli unokáit, lévén, ők az én koromban már szülők voltak, tehát nekik ez a fixaideál, míg én sokkal inkább köteleztem el magam a munkám és a hivatásom mellett, mint a párkapcsolatok oldalán -teljes őszinteséggel viseltetett a téma iránt, és ha már szóba került, igyekezett megválaszolni a kérdéseket. Azt is, ami még csak fel se merült. Világéletében közlékeny volt, néha talán túlzásba is esett e tekintetben, és meglehet, hogy azokban a pillanatokban is inkább kellett volna lakatot tennie a szájára, mintsem meggondolatlanul többet közölni annál, ami ildomosnak lett volna tekinthető. – Ehhez mérten viszont ott van Matteo -folytatta rögvest, csak, hogy magáról terelje a szót. – Na ő helyettem is hódítja a lányokat Róma-szerte, és most, hogy New Yorkba toppant, alig pár héten belül rátalált egy olyan lányra, akit tavaly nyáron Barcelonában volt szerencséje uszkve tíz másodpercig látni, és mondanom se kell, fülig belezúgott. Azért az „igéző szempárért” felmondta az akkori kapcsolatát, bár, ha engem kérdezel, jobban is járt vele, az a nő förtelmes volt… -legyintett, pont olyan haragosan pletykálkodós szinten, mint ahogy Gaena mama szokta megvitatni Pienza város szaftos ügyleteit a hozzá hasonló korú asszonyokkal. – De persze az ő kvázi sikeressége intő példa az én szüleim számára, akik nem érik fel ésszel, hogy a legidősebb kölykük inkább lett karrierista, mint szoknyapecér -bár nem mérhető az ő szerelemről alkotott képe Scrooge karácsonyellenességéhez, így arra nem, mint humbug tekint, hanem mint opcióra. Egy olyan lehetőségre, aminél többet jelent számára az, hogy az általa célként kitűzött tervek megvalósuljanak: hogy ott állhasson a világhírű operaszínpadokon, mint szólista. Hogy üdvrivalgás fogadja az áriáit, hogy vastapsot kapjon, hogy a nézőtér állva tomboljon, hogy szeressék és értékeljék a művészetét. Mindent erre az egy lapra tett fel, és csak bízni tudott abban, hogy az eltökéltségét siker fogja koronázni, nem pedig úgy fog visszatekinteni az éveire, mint elvesztegetett időre. És éppen ezért, mivel minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy híre, neve legyen a fiatal kora ellenére is, saját magát nemzetközi megmérettetéseken „népszerűsítette”, legtöbbön, ha nem is mindegyiken, de első helyezett, valamint közönségdíjas és különdíjas volt. Mindezt mégse csak a tehetségének, hanem a számos erőfeszítésének, szorgalmának és áldozatának köszönhette, ami végett különösen érzékenyen érintette az a téma, amit hirtelen, viszont annál intenzívebben és feszültebben ecsetelt Viviana-nak. - Annak idején az, hogy valaki művészetet tanulhatott, kiváltság volt. A felső tízezer kiváltsága, és bár idővel a köznép rétegébe is eljutott, mint foglalkozás, folyamatos pártfogásban tartották őket a mecénások. Gondoljunk csak a de’Medici családra, Lorenzo de’Medicire, aki a korának egyik legnagyobb műpártolója volt Firenzében. Tehát tudták azt, hogy a művészek értéket képviselnek, hogy a tehetségük mögött szorgalom és rengeteg tudás van, az nem csak az ölükbe hullott. És persze, amit mi mondunk, az egy ilyen sekélyes, sarkított példa, hiszen nem minden ember ilyen. Ettől függetlenül zömében elmondható, főleg az idősebbekről és az elvakult irodistákról, hogy sokan nem tekintik tisztességes munkának a művészet egyik ágát sem. És valahol, ha átgondoljuk, igazat lehet nekik adni, még ha csak elenyésző hányadban is, hiszen iszonyat kevesen mondhatják magukat olyan szerencsésnek, hogy csakis a művészetükből képesek megélni, és nincsen mellette például tanítói másodállásuk, hogy egészfizetésük legyen -korrigálta magát, miután úgy tetszett, némileg elült az egész testét dühvel fűtő indulat. – Azok, akik ezt tanulják, rendelkeznek önértékeléssel. Tudjuk magunkat megbecsülni, tudunk építkezni tanárok, szakemberek véleményéből, akik egyengették az utunkat. És mivel az ő közbenjárásukkal megjárjuk a hullámhegyeket és völgyeket, tudjuk azt, hogy hol vannak a határaink, és mi az, amire képesek vagyunk, evégett pedig annál nem vagyunk hajlandóak lejjebb adni. Míg, ahogy te is mondtad, vannak az önjelölt művészek, akik egyszer csak belekezdenek bármely ágazat elsajátításába, és a támogató közösségük természetesen nem fogja azt negatívummal illetni, tehát mondhatjuk, hogy az önbizalmuk lehet, hogy joggal, de sokszor inkább alaptalanul a plafont súrolja, vagy ki is üti azt. Ha csak a tehetségkutatókra gondolok… -hozakodott elő egy, a saját szakterületét illeti példával a lány gondolatait követően. – Az bizonyítja azt az amúgy ésszerű és kikezdhetetlen tényt, hogy énekelni mindenki tud. Éppenséggel van, aki jól, van, aki pedig nem. Elmennek, sikert próbálnak, egyiktől-másiktól az ember haja szála is égnek áll, és inkább átszúrná a saját dobhártyáját, csak, hogy hallania se kelljen. És ők is pontosan ugyanúgy elhiszik, hogy tudnak, mint azok az amúgy kellemes, de legalábbis képezhető hangszínnel bíró versenyzők, akik lehet, hogy a későbbiekben birtokolni fogják a Billboard listáját. Persze, ha akarnám, efelől is fogalmazhatnék véleményt, mint kiskorom óta képzésben lévő énekes, de én is hallgatom a populáris, szórakoztató zenét. De azok közül se mindegy, hogy mit –szögezte le. – Tény, hogy nekik áll a világ, hogy a kadenciális, maximum négy akkordot mozgósító dallal eszement hírnévre lehet törni. De, ha egy zene alapvetően igényes, jó és élvezhető, az sokszor már elégnek bizonyul, teszem azt, egy Verdi, Wagner vagy Mozart operával szemben. És nem mondom azt, hogy ez így ne lenne rendjén, hiszen, ha a zene hordozza ezeket a jegyeket, az azt jelenti, hogy van mögötte háttértudás, szakmaiság, szorgalom és belefektetett energia. De miért ismeri közel mindenki Billie Eilish nevét, míg, ha azt mondom, hogy Plácido Domingo, legtöbben azt hiszik, hogy valami szitokszót vettem a számra, de minimum elátkoztam őket? Tehát szerintem ez a nem mindegy, és az, hogy azzal, hogy az operára, mint elavult műfajra tekintenek, esélyt se adnak neki, és elkönyvelik az idősek zenéjének, művelők terén meg a pocakos öregurak és molett asszonyok irányzatának -persze a példa újfent szélsőségesnek volt mondható, hiszen jobb körülmények között a két művészt semmi esetre se említené egy lapon. Összességében, bár szerette és ha csak bárokban, kocsmákban és szórakozás szempontból, de űzte is a könnyűzenét, soha nem tudott rá úgy tekinteni, mint egy valós zenei műfajra, és annak dalokban mért képviselőire úgy, mint zeneművekre. Mert tudta, hogy miféle nagyságok hagyományozták az utókorra a munkáikat évszázadok, ezredek során, és becsmérlőnek tartotta azt, hogy a 21. századi modern zenét azokhoz viszonyítsa. - A művészeti iskoláknak mindenképp gondolniuk kellene az önmenedzselési előadásokra. Számos példátlanul tehetséges művészt nevelnek ki, mégis azzal, hogy nem készítik fel őket a piacon való versenyre, egyszerűen elvesznek, pedig ki tudja, hogy mennyivel lenne gazdagabb a világ csak azzal, hogy az alapvetően nem nagyzoló, nagyszájú és rátarti hallgatókat is ellátták volna tanácsokkal -csak a saját berkeiben számtalan olyan ismertséggel rendelkezett, akik onnan, hogy a diplomájukkal a kezükben kiszabadultak az egyetemről, a tanácstalanságuk végett ahelyett, hogy kamatoztatni tudták volna az évek alatt felhalmozódott tudásukat, egyszerűen elvesztegették a tehetségüket. – Úgyhogy ígérd meg nekem, hogy te nem fogod hagyni magad eltántorítani magad ettől az úttól -bökött ujjával a vászonra, és a témában először csempészett mosolyt ajkaira. Műkedvelő volt, legalábbis a maga módján értékelte a képzőművészetet, és bár sokat nem tudott róla, csupán azokból merített, amit a kortörténetek tanulásakor a zenetörténelem órákon elsajátított, azt biztosra merte volna állítani, hogy az, amit a lány kiadni készült a kezei közül, lehengerlő volt és szemet gyönyörködtető. - Fess? -kérdezett vissza megbotránkozó szórakozottsággal. – Nem gondoltam volna, hogy van még, aki használja ezt a szót, legalábbis édesanyámon kívül, aki rögtön ezután két kézre szokta fogni a pofámat, az arcomba gügyög, mint egy ötévesnek, aztán, mintha ellene elkövetett vétek lenne, leszól, hogy „de ezt a hülye szakállt mellőzhetnéd” -nevetett fel, kezével pedig átdörgölte sűrű, sötét szakállát, ami Loretta szerint elhanyagoltságot feltételez, holott Luciano mindig különös gondot fordított arra, hogy azt megfelelő hosszban, tökéletes formában tartsa. – Úgy néz ki, hogy a lányoknál kötelezőérvényű a rózsaszín szín imádata bizonyos életszakaszban, feltehetőleg ahhoz közel, mint amikor mi fiúk elhisszük, hogy nagyon jól nézünk ki, miközben nem. Én legalábbis ebbe a hibába estem, mindenféle különösebb alap nélkül, és ha nem is szégyellem, de nem jó visszagondolni rá, látni meg aztán főleg nem -bizonygatta, ujjai zavarában vadul dörgölték a tarkóját. – Nem tudom, hogy emlékszel-e a moncsicsi babákra és a jellegzetes üstökükre. Sokáig olyan hajszerkezettel rohangáltam, egészen addig, míg divatba nem jött az ecsetfrizura. A szemüvegemet hasonló példányra cseréltem, mint amilyen ez -járatta meg az orrán ülő darabot ujjával, -, csak az élénk piros színben játszott, és ha illett a göncömhöz, ha nem, én elkötelezetten csak azt voltam hajlandó hordani. Ja, és imádtam a mélyen kivágott, V-nyakú pólókat. A divatipar egyik legnagyobb vétke a férfinemre való tekintettel, és mégis, annyira meg tudták velünk kajáltatni, hogy a szekrényem túlnyomó részében csakis ilyen rövidujjú felsők voltak. Én mindenesetre elhittem, hogy veszettül jól nézek ki, és talán nem is a megjelenéssel, hanem ezzel a hiúsággal volt a legnagyobb probléma -szerencsére idővel, ahogy vele együtt az ízlése is fejlődött, elkezdett nagyobb érdeklődést mutatni a ténylegesen férfias ruhadarabok iránt, így merőben változott a stílusa, ami a hozzá nem passzoló formák mellett a túlontúl élénk színeket is hivatott volt mellőzni. – Milyen szerencse, hogy van egy jó barátom, Ennio, aki rendre elszórakozik azzal, hogy instán emléket állít a leharcolt és joggal nyugalmazott éveinknek -szavaiból tűzött az irónia, haragvás ugyan nem társult hozzá, noha rendre megjegyezte a másiknak ilyen-olyan formán, hogy a bölcsen feledni kívánt fotókat ildomos lenne a telefon memóriakártyáján, vagy a családi albumokban hagyni. Szavain felbuzdulva sebtében húzta ki magát, halk torokköszörülést követően nyitotta nem beszédre, annál is inkább énekre az ajkait. Ismeretes volt arról, hogy bárhol, bármikor képes volt dalra fakadni, különösen, ha más zenészekkel volt, nem feszélyezték őt a körülmények vagy a helyszín maga. A Central Parkban pedig az ő merényleténél sokkal hajmeresztőbb dolgokkal volt már szerencséje találkozni, így zokszó nélkül zendített Cilea operájának egyik szóló tenoráriájára, az Il lamento di Federicora, ügyelve arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és, mielőtt a „magas C”-n kibontakozni tudott volna a hangjának valós ereje és erénye, visszavonulót fújt. - És így tovább, és így tovább… -ujjainak továbbgördülő, körkörös mozdulataival érzékeltette, hogy a dalnak a továbbiakban sincs vége, ellenben az ő interpretációjának igen, amit egy fénylő, magabiztos vigyorral társított. – De ez megközelítőleg se az utolsó alkalom volt, afelől biztosíthatlak -célzott arra, hogy nem ezzel a rögtönzött „demóval” kívánta visszaeresztetni magát Rómába, annál is inkább hangjának és a rendelkezésére álló tér valós teljében kívánja az ízelítőt tovább fokozni. - Hát… -másik lábát is a már a padon lévőhöz társítva karolta át térdeit kezeivel. – Mondjuk ahhoz mérten, hogyha nem találkoztunk volna… -fejtegette tovább visszafogott hangon, jobb kezének hüvelykujjával baljának körömágyait piszkálgatta. – De ha mégis rossz, akkor igazából el is mehetek -válla felett bökött a háta mögé, tett is egy hirtelen mozdulatot, hogy azt mutassa, hajlandó volna elindulni, de végül csak pimasz vigyorral rendezte sorait. - Persze, és ez így van rendjén -bólintott beleegyezően. – És ami azt illeti, egy pillanatig se tudok haragvással lenni a Róma turisztikáját fellendítőkre, akik bizonyos időközönként úgy ellepik a várost, hogy kettőt nem tudsz lépni anélkül, hogy bele ne ütköznél valakibe. Hiszen az országunknak évezredes történelme van, ezzel pedig számos építészeti remekünk, és nem mellesleg tradíciónk, amit a letűnt generációk hagyományoztak az utókorra. Nem csak Olaszországnak, de nekünk, olasz embereknek is kultuszunk, és számos felállított sztereotípiánk van, amik sokak szemében talán még érdekesebbé és kívánatosabbá teszi Itáliát. Ezzel szemben itt van Amerika. Az „Újvilág”. A gyarmatosítások korában kezdett fellendülni pár száz évvel ezelőtt, és a különböző népcsoportok betelepülésével vált olyanná, amilyen. Nincsen egy egzakt, meghatározható törzs, teszem azt az indiánokon kívül, akikkel azonosítani lehetne őket, akikre építkezve azt lehetne mondani, hogy „szín tiszta amerikai”, hiszen egy ilyen személy számos európai, vagy ha a rabszolgaságot is figyelembe vesszük, afrikai nemzet vérét hordozza magában. Persze mindez nem teszi őket kevesebbé, vagy minket többé… de ha már a különbözőségeket emlegettük… -húzta fel a vállát, egyenest a fülei mellé, majd apránként visszaeresztette a helyére. Mint turista, szerette New Yorkot, ehhez nem fért kétség, de ez esetben egyáltalában véve nem gondolta azt, hogy „a szomszéd fűje zöldebb lenne”. - Ó, igen, a hamisítatlan, tökéletes hazai gelato… -sóhajtozott vágyódón a felemlegetett édességet hallva, majd utána tüstént egyértelművé tette, hogy egészen pontosan kinek a birtokában áll az az étterem, amiről olyan magasztosan szónokoltak. Hüledezését hallva egészen kaján, gyermeteg vigyor kerekedett szakállával határolt ajkain, nyelve hegyét szórakozottan csípte fogai közé, úgy illegette magát, játékosan ficánkolva ültében. - Szigorúan véve nem a „miénk”, hanem a családfőké, bár tény, hogy mint „gyerekeknek”, van benne tulajdonrészünk, de azon túl, hogy kizabáljuk őket a vagyonukból, nem sokban járulunk hozzá a ház működéséhez. Annak idején volt, hogy kitéptük az éppen aktuális dalnok kezéből a mikrofont, és versenyt énekeltünk azt körbe állva Matteoval, de másban nem különösebben segédkeztünk, és szerintem ez is inkább rombolta, semmint építette volna a ház fényét -nevetett fel vallomást téve afelől, hogy bizony volt, amikor megkeserítették egy-két, a vacsorájukat nyugodt körülmények között elfogyasztani kívánó személy szórakozását. – Átadom, és biztosíthatlak, hogy még szívélyesebb lesz a vendéglátás! A régi-új ismerősöket mindig kitörő lelkesedéssel fogadják -önhittnek tetsző mosolya valós bizonyosságról árulkodott. – Ami meg a személyzetet illeti: apáék mindig nagy hangsúlyt fektettek abba, hogy a lehető legjobb embereket nevezzék ki a felszolgálás pozíciójára. Nem fér bele az értékrendjükbe az, hogyha nem egyezik a világnézetük és a munka felől érzett elvárásuk a foglalkoztatott alannyal, illetve ha azt nem szívből, lélekből és színtiszta emberségből csinálják. És onnantól, hogy mind édesapám, mind keresztapám közvetlen emberek, fontos számukra, hogy mindezt viszont lássák az alkalmazottjaikon. A La Trattoria-család már abszolút nemzetközi, számos más országban nyitottak a név alatt éttermet, de sehol nincsen olyan személy, aki csak egy kicsit is kilógna a sorból -ő pedig, csakis a szülők közbenjárásának köszönhetően, akik egy pillanatig nem vonakodtak azon, hogy a gyerekeiknek is bemutassák a világ különböző tájait, volt olyan szerencsés, hogy ezt a saját bőrén tapasztalhatta. Imádattal volt a közösség felé, amit Gustavo és Flavio létrehozott, bárhol is jártak éppen az országok között. - Hát… tudod, hogy van az, hogyha összeülünk a srácokkal… Ott aztán nem a csapvíz és a málnaszörp folyik -tény ugyan, hogy ő maga is azt vallja, hogy szórakozni lehet alkohol nélkül is, és mindezt számtalan alkalommal sikerült már bebizonyítaniuk, épp csak az adja azt a plusz fűszert, a pikánsságot, ami valóban megbolondítja a fiúkkal közösen elköltött alkalmakat. A mértéket pedig vagy sikerült belőniük, vagy nem -rendre inkább nem, de az a saját maguk fejfájását okozta, a szó szoros értelmében. - Isten lássa lelkem, holnapra kitanulom a kifutón magukat és a ruházatukat népszerűsítő férfimodellek „catwalk”-ját! -jobbját mellkasára, szíve fölé simította, míg bal kezét esküre emelte, hogy virgonc vigyorral fogadkozzon. – Tehát, ha hoznék is gyümölcssalátát, úgy szerelkezzek fel, hogy azért le tudjalak kenyerezni egy tábla csokival is? Jó lecke ez a jövőre nézve… -jegyezte meg. – De értettem, akkor nem adok lejjebb a minden alkotóelemében csokit hordozó sütiknél -nem tudott nem egyetérteni a lány ízlésével. A szélsőségek imádója volt, így amilyen lelkesedéssel be tudott falni egy nagy tányérnyi, közepesen átsült steaket, ha desszertről volt szó, minden körülmények között a legédesebbet választotta, és azt egy hadseregre elegendő mennyiségben volt hajlandó befalni. Ha a közös, családi események során feltálalt édességtál kikerült az asztalra, Luciano minden bizonnyal ott állt felette, és két pofára tömte magába az összes típusú süteményt, még arra se véve a fáradtságot, hogy a füléig terpeszkedő maszatokat letörölje az arcáról. Legalábbis, ami a fiatalkorát illette, azóta megtanult kulturáltan, mégis nagyokat harapva, hatékonyan dőzsölni. - Azt hiszem meg fogod oldani -mosolyodott el. – Cserébe azonban meg kell ígérned, hogy a következő évadban ellátogatsz velem a Met-be. Tudod, hogy kvittek legyünk -na persze nem csak azért, bár ezt nem tette hozzá, mégis sütött sötét, folyton csillogó szeméből az eleven tűz, ami a lány felőli érdeklődését melengette. – Corndog, hotdog, sörsátor… -ismételte Viviana után szabadon. – Megvettél! -tartotta fel megadóan a kezét, és csak akkor vetemedett pimasz vigyorra, mikor a lány a sejtelmes elszólását követően közelebb hajolt hozzá. Kapva kapott az alkalmon, hogy jómaga is előrébb dőljön, karjaival lábait ölelte, tekintetét azonban nem emelte le a kék lélektükröktől. Szinte vágyódott az arcát színező pír után. Nyakát nyújtogatva, érdeklődve koslatott a táska, majd a doboz tartalma után, pont, mint egy türelmetlen gyerek, aki nem bírja kivárni, hogy az anyja vagy nagyanyja elé tegye a tányért. Legalább akkora lelkesedéssel kapott is az alkalmon, mikor a lány elé tartotta a sütemények hadát, eleven szemei az arcát fixírozták, míg rárabolt az egyik édességre. - Köszönöm! -biccentett, majd jókorát harapott a sütiből, felkúszó szemöldökei alól felcsillanó tekintete Viviana arcára terelődött. Ujjával száját, szakállát tisztogatta, miközben elrágódott a falaton, végül vádlón, de abszolút pozitívan vádaskodva mutogatott a szaftos, töltelékes süteményre. – Ez valami eszméletlenül finom! Első ízben az alkotót, csak aztán dicsérem a receptet -nem várt sokat, hogy az első falat után küldje a másodikat, ami egyben az utolsó is volt. – Vehetek még egyet? -érdeklődött játékos mosollyal, és ha a lány beleegyező választ adott, úgy el is tulajdonította a második áldozatát. – Hallottam olyat, aki azt mondta, hogy a limoncello az „olaszok csapása az emberiségre”. Az minden bizonnyal még nem kóstolta így… mert ez büntet -eltanulmányozgatta egy ideig az általa mindig gombacsuma-formájúnak titulált sütit, mielőtt elpusztította volna. - Egyébiránt… Hogy jutsz majd haza? -érdeklődött, majd mindenféle vádaskodást kivédve tartotta maga elé a kezeit. – Félre ne érts, nem akarom menekülőre fogni, csak hiába vetted fel a pulcsit, hideg van, és nem szeretném, hogy megfázz. Aztán meg… -tekintetét az égre emelte. – Ránk sötétedett, és annak tükrében, amit beszéltünk, bár te ismered a várost, mint a tenyeredet, engem valahol nem nyugtat a tény, hogy egymagadban kell majd utadra engednem…
happiness is meeting an old friend
after a long time and feeling that nothing has changed
- Ühümm… „talán” – szúrta oda neki pimaszul, s képtelen volt arra, hogy elrejtse a fiú elől bohókás, már-már szerelmetesnek nevezhető, kislányos bazsalygását. Orcája megállás nélkül pirospozsgás rózsaszínben tetszelgett, melyet egyszer a hosszú, dús hajtincseivel igyekezett elrejteni, másszor pedig a messzi tájaknak, a hídnak vagy a felhőkarcolóknak „hódolt” mérhetetlen elánnal. Az viszont, még ez idő alatt sem kerülhette el Viviana figyelmét, hogy Luciano mennyi idejét emésztette fel az, hogy az ő arcát figyelte, és tanulmányozta. Mintha csak attól tartott volna, hogy egyetlen egy félrepillantással, lemaradt volna bármiről. A lány változatlanul édesnek, kedvesnek, valahol pedig meghökkentőnek tartotta a kisfiús totojázást. Azt, hogy olykor-olykor képtelen volt értelmes mondatokat kinyögni, másszor pedig, még a hangszíne is megváltozott, mintha csak elveszítette volna az uralmat és az irányítást nem csak a teste, de az egész lénye, és valója felett. Voltaképp, ez fordítva is igaz volt, hiszen a vak is láthatta: Annie el volt ragadtatva a Luciano személyétől. Térde meg-megremegett a folyvást vizslató pillantását látva. Próbálta kerülni a tekintetét, igyekezett nem különösebb figyelmet fordítani a fiú arcán megjelenő kifejezéseknek, ám ugyan akkor, a pimaszabbik, szertelenebb énje szeretett volna elveszni azokban a végtelenül fekete, ábrándos bogárszemekben. Jószerivel, ellenálhatatlan vágyat érzett, hogy fogjon egy papírt és egy ceruzát, hogy lassacskán, figyelemmel kísérve minden egyes apró részletet, követve az orrának, ajkainak, szemeinek az ívét, papírra vesse azokat. Szinte beleőrült a fiú szemformájának szomorúságába. Ugyan vidámnak tűnt és jókedvűnek, mégis a világ legszomorúbb kiskutya szemét tudhatta magának, amitől újra és újra jókorákat dobbant a lány amúgy is, madárkaként verdeső szíve. Bele akart látni Lulu fejébe, és megérinteni a lelkét. Tudni akarta, hogy mit érzett valójában, amiért olyan különös csillogással teli pillantással fürkészte az arcát? Tudni, hogy mit gondolt? Mi játszódott le benne, amikor újra és újra mosolyra rándult az ajkainak széle, vagy elnyíltak azok, majd hallgatásaképpen a saját húsába vájta hófehér fogait? Tetszett, imponált neki az, amit látott? Kedvelte azt, amit Vivi mutatott neki magából? Nem tudhatta. És talán azokban a pillanatokban jobb is volt ez így. - Egészen elképesztő, hogy mennyit tudsz még mindig beszélni – leesett állal, rezzenéstelen arccal közölte úgy, hogy az idő alatt, s néhány pillanattal tovább, le se vette róla a pillantását. Komolynak tűnt, mint a vakbélgyulladás. Mintha legalábbis zavarta volna Luciano folyamatos, okoskodó okfejtése, és csak a néhány másodperc múlva kerekedő vigyora nyugtathatta meg a másikat afelől, hogy ez koránt se volt igaz – a kompetencia és a sztereotip tényező, két különböző dolog. Az egyik magán az emberen múlik, míg a másik azon a sok bolondon, akik ítélkeznek. A sok idióta akkor is véleményt alkot, ha nem kellene, és jogtalanul is teszik. Mit számít nekik bármi is? És ebbe sajnos, vagy sem, de mindig, mindenkor, mindenki bele fog tartozni. Én is véleményt nyilvánítok rólad, vagy éppen arról a furcsa fazonról ott két óránál, aki a mai napon már ötödik alkalommal bukkant fel ezen a részen. És véleményt alkotok azokról a hajléktalanokról, akik a hidak mellett, üzletek és lakások előtt kucorognak. „Biztos rosszat tett. Elitta a pénzét? Nem akart dolgozni? Jó ember nem kerülhet az utcára.” Mindig ugyan oda lyukadunk ki. Ítélkezünk. És ugyan így, örök marad a szőke nős, valamint a szemüveges sztereotípia is. Mindig lesznek olyan helyzetek, amibe beskatulyázzák az embereket. És csak úgy megjegyezném – hajolt közelebb hozzá, azt már észre se vette, hogy egy-két aprócska, tétova lépéssel is csökkentette a közöttük lévő távolságot – én a helyedben örülnék annak, hogy az eszedet és az értelmedet látják a szemüvegben, mert én, még mindig a „buta szőke nő” tréfálkozásokat hallgatom csak azért, mert nem vagyok sötét hajú, nem vagyok besavanyodott, komor titkárnős kinézetű „egyed”. És vele együtt a külső-belső, és fejben rejlő ellentéteket, miszerint, ha már mutatósabb vagyok a tenyerestalpas parasztlányoknál, eszem se lehet, és arra vagyok csak jó, hogy a pasik kihasználják ezt – mutatott végig magán – és helyes kis dísz legyek egy pénzmágnás oldalán – vonogatta a vállát. Számos alkalommal hallotta már gúnyolódásból, vagy éppen élcelődésből azt a bizonyos „le se tagadhatod, hogy szőke vagy!” megjegyzést. Eleinte jókat mosolygott rajta, idővel viszont bántotta, sértette, és fogalma se volt arról, hogy az emberek milyen jogon bánthatnak meg másokat csak azért, mert azok szőkék, vagy alapjában véve mások, mint ők? És újra meg újra feltette magának a kérdést: a szőkék tényleg buták lennének? Ő tényleg buta? Idővel, persze elültek ezek a szitkozódások, de soha nem fogja elfelejteni azt, mikor saját magát, a becsületét védve „idióta, baszatlan szőke picsának” titulálták. - Ne! – vágta rá, s mintha szellemet látott volna, megdermedve fürkészte Luciano arcát – mármint, jóég! Ne lógasd az orrod jó? Ne is haragudj, de láttad már, milyen kiskutya szemekkel tudsz nézni?! Ne kínozz! – mutatott rá gyanúsítón, megrovón, és hiába ő volt az, aki egyre kellemetlenebb helyzetbe hozta magát, képtelen volt ezen túllépni. Mintha egy idétlen romkom, szuperkétballábas és szerencsétlen főhősnőjévé lépett volna elő. Azokban a pillanatokban, ha akarta se lett volna képes arra, hogy a viszontlátás örömének tudja be a csalfa, játékos, csipkelődő perceket. Mit sem számított már az, hogy tíz éve nem találkoztak. Ez idő alatt jószerivel meg is feledkeztek már egymásról. Ezek a lopott pillanatok, a kérdő csillogások a sötét, és világos lélektükrökben… az apró mosolyok, tétovázó, suta mozdulatok, gyermeteg incselkedések, már nem annak a tizenéves kisfiúnak és kislánynak szóltak, akikre emlékezhettek, és akik egykoron voltak. Viviana pedig képtelen volt arra, hogy elterelje a figyelmét a szíve heves verdeséséről, vagy éppen a gyomrában vadul tomboló pillangókról. Halk szusszanással rázta a fejét, s ha addig nem lett volna tökéletesen kellemetlen a helyzet, hát Lulu kérdése feltette az i-re a pontot. Pirospozsgás arca révén pont úgy festett, mintha magas láz kínozta volna – van egy rossz szokásom. Már, amennyiben ez szokásnak nevezhető, nem pedig egy idegesítő, lányos, rémciki valaminek – nagyot nyelt, leszegett fejjel pillogott fel a fiúra hosszú pilláinak rejtekéből – fülem hegyéig vagyok képes pirulni, ha zavarba hoznak. Te pedig ezt jól láthatóan, nagyon élvezed… – halkan dünnyögte. Ujjai újra és újra az arcára simultak, mintha csak így igyekezett volna ellenőrizni azok pipacsszín pirosát, a mindent látó ujjbegyeivel. - Hát, tudod… Voltaképp… igen. Vagy nem? Nem tudom! – nyelt egyet. Vállait a fülei mellé húzva csípte be az ajkait gyöngyszerű fogai közé, egy-egy kósza hajtincsét zavarában a füle mögé igazította – ami azt illeti, én inkább sértésnek vettem volna, ha valaki ezt a fejemhez vágja, főleg ilyen nyersen. Nem pedig bóknak – szinte hallotta újra és újra felcsendülni a hangját valahonnan nagyon messziről - de… de. Akár az is lehet. Legközelebb majd igyekszek… kedvesebb lenni. Vagy finomabb… kevésbé ördögi - vidám, csilingelő nevetés szakadt fel belőle – atya világ! Köszönöm, hogy nem szívtad mellre, nem úgy értettem, csak… csak hallgassak már, és ne magyarázkodjak, igaz? – sűrű pislogással meredt a fiúra, majd elhúzta a száját – ami pedig aput illeti, tudod, ő rendőr. Túl sokat tud, és lát Brooklynból, és tudom, hogy joggal, vagy éppen okkal próbál minket ilyen, és egyéb jótanáccsal, apai intelemmel ellátni. Nyilván megvan az alapja az aggodalmának. De, ha nekem minden alkalommal, mielőtt elmegyek otthonról elmondja, hogy mennyire vigyázzak magamra, mire figyeljek, mikor mit csináljak, a napom legjelentősebb része azzal telik, hogy a paranoiámnak áldozom a drága jó időmet. Tudod nem mindig áldás az, ha rendőr van a háznál – és ezt számos más dolog miatt is mondhatta volna. Mert pont, ahogy Raul féltette a lányait, úgy féltették azok őt is, mint az apjukat. Mert ha valaki, hát ő sokkal nagyobb veszélynek volt kitéve, mint ők valaha. Ami pedig Brooklynt illette… - Jó, tudom, tudom – motyogta közbe, s már épp félbeszakította volna őt, mikor Luciano a magasba emelte a kezét. Sűrű pislogással fürkészte az arcát – ó, valóban? És ez esetben, nekem minek kell inkább szurkolnom? Annak, hogy majd jól rácáfolunk arra, amit mondtam, hogy kiderül, Brooklyn nem is olyan mérhetetlenül gáz, mint amilyennek a TV-k mutatják, sőt mi több, csupa szépség és boldogság? Vaaaagy…. esetleg tepernem kell azért, hogy az imént felvázolt látszatot ténylegesen fent tartsuk? Most mondd, mert akkor ehhez hű tour guide-ot fogok összeállítani. „Csak neked, csak most!” címmel. Mit szólsz? – bár be nem állt a szája, folyamatosan csicsergett kislányos zavarában, mégis, lassacskán közelebb iszkolt a fiúhoz, és kisujját az övébe fűzte. Pont, mint régen, noha azokban az időkben soha nem sikerült úgy elvesznie a pillanatban, mint akkor. Hitetlenkedése, meglepettsége új alakot öltött, mikor legnagyobb ledöbbenései közepette kellett megemészteni azt, hogy az előtte álló férfi, a saját maga elmondása alapján, soha nem volt még szerelmes. Szépen, szolidan manikűrözött körmének hegyét a fogai közé csípve ingatta a fejét ide-oda. Apró, letaglózott kis mozdulat volt ez, jószerivel alig észrevehető. - De az jó! – vágta rá a fiú kapcsolatait érintő témára, talán túlságosan hirtelen – mármint, hogy voltak kapcsolataid. Viszont… fogalmam sincs. Elnézve téged… azt, amilyen lettél, és nem csak az alapján, amit látok, de amilyen a kisugárzásod, a személyiséged… és persze, félre ne érts, nyilván nem itt a bő háromnegyed óra alatt foglak újra megismerni, meg képbe kerülni veled, de… alapjáraton jók szoktak lenni a megérzéseim. És az alapján, amilyen régen is voltál… A francba is – szusszant egy nagyot, és végső elveszettségében egy kínkeservesnek ható vigyort is megengedett magának – a fogalmazási, és kifejezési készségeim ma cserben hagytak… na, a lényeg! – mutatott mind a két kezével maga előtt a levegőbe, mintha így igyekezett volna nyomatékosítani a mondottakat – sok srácot volt szerencsém megismerni barátok, haverok révén, és te tipikusan az a fajta vagy, de legalábbis olyannak tűnsz, aki szereti, ha szeretik. Komolyan és őszintén, szóval…szóval nem értem, hogy miért akarom megmagyarázni neked. Hé! – mutatott rá – ne csináld ezt velem! Ne hozz már zavarba minden alkalommal jó?! Tiszta hülyét csinálok itt magamból – kék szemei gyanakvón fürkészték a fiú arcát, mintha csak olyan dolgot mondott volna, amin komolyan megütközött volna. - Az anyák ilyenek. Normális esetben legalábbis…. én kismillió alkalommal megkaptam már, hogy képtelen vagyok arra, hogy találjak magamnak egy valamire való fiút, és mekkora ciki, hogy majdnem huszonnégy éves létemre, még nem volt senkim. Bezzeg, ő! És ezt már megint miért mondtam el? – egyik meghökkenésből és letaglózottságból a másikba esett, s ha meg is fogadta volna, hogy onnantól kezdve nem fog semmi személyeset és intimet kikotyogni, tisztában volt azzal, hogy hamar megbukott volna. Csakhamar úgy dalolt volna azután is, ahogy nem szégyellte volna…. csak utólag. - Ó, tehát értsem úgy, hogy Matteoból nem hódító lett, vagy nem csak hódító, annál inkább hódított? De ez, azért valljuk be, elég szép történet – egy pillanatra, mintha ő is átélni kívánta volna a „sors könyvében megírt, igazi szerelmet”. A távolba révedt, világos íriszei áhítattal, csodálattal csillogtak. Észre se vette, de még a szája szélét is becsípte – Mármint – tért végül magához - a nagy hősszerelmes, vérromantikusok számára. A legszebb szerelmes sztorik is ilyenek… egyetlen egy pillantás elég, hogy tudd, ő az, akire vágysz, akit elrendeltek neked. Ember el nem hinné, hogy van ilyen, ha nem látja a saját szemével, avagy nem tapasztalja a saját bőrén. De ne kételkedj benne! Ha az ismeretlenért és a látatlanért, a bizonytalanért képes volt feladni valamit, az jelent valamit, nem igaz? Azon túl, hogy bolond – persze, ő maga nem ismerte Matteot, fogalma se volt arról, hogy mivé, kivé lett, és miféle véleménnyel volt róla Luciano. Mint, ahogy a szerelmet se ismerte igazán, azt pedig főleg nem, hogy miként működött. Mondhatott volna ő bármit, ha a másik nem látta azt helytállónak, hiszen ő is megmondta, hogy sokkal inkább a karrier számított neki, mintsem a szerelem. - Nem a szüleidnek kell megfelelni, Lulu, hanem saját magadnak. Ha te nem látod még elérkezettnek, hogy komoly kapcsolatod legyen bárkivel is, akkor nincs itt az idő. Nekem mindig azt mondják, hogy „fiatal vagy még, nem maradtál le semmiről”. Vagy „majd, ha találkozni fogsz az igazival, azt úgyis érezni és tudni fogod, mert a tested, az agyad és a lelked is jelezni fog.” – finom, lágy mozdulattal vonta meg a vállát – az más kérdés, hogy az én szüleim is ugyan azt hajtogatják, mint a tieid. Unokákat akarnak… csak nem tudom, hogy még hova, és persze, ha felteszem a kérdést, hogy negyvenhat, meg negyvennyolc évesen már nagyszülők akartok lenni, akkor még nekik áll feljebb. Máskor meg azt hajtogatják, hogy fessek, csak ezzel foglalkozzak, ha ezt szeretem. Most akkor mi van?! – tárta szét a karjait értetlenül. E tekintetben egyet tudott érteni a fiúval. Legalábbis az addig felvázoltakat illetően. Ő maga amúgy, soha nem kérdőjelezte meg azt, hogy vérében volt a romantika, és arra vágyott, hogy szeressék, törődjenek vele. Vágyott a kapcsolatra, a szerelemre. Arra, hogy legyen egy daliás férfi, aki a tenyerén hordozza őt. Az pedig, hogy nem volt még egyetlen egy kapcsolata se az életében, ugyan ezt igazolta: nem akart egyik kvázi „szerelemből” a másikba esni. Neki nem volt elég az, ha kedvelt valakit, ha tetszett neki valaki. Ő szerelmes akart lenni abba az emberbe, akinek képes lett volna odaadni mindenét. Mind addig pedig úgy vélte, hogy ez az ember talán nem létezett, vagy pedig nem teremtettek még olyan férfit, akit valóban szeretni tudott volna. Vagy mégis?... Lucianoból végül előtört a sértettséggel, a dühvel keveredő kiszolgáltatottság és értetlenség. Annie kezdeti meghökkenése szépen lassan megértéssé, együttérzéssé szelídült. Sűrű, zavarodott pislogása lelassult, és összekucorodva a pad sarkában, egészen aprócskává zsugorodva hallgatta végig a hosszúra nyúlt véleménynyilvánítást. Milliónyi, számos ponton tudott egyetérteni vele. Csodálta őt azért, hogy mind ennek ilyen nyíltan volt képes hangot adni, s ennyire összeszedetten volt képes hatalma alá hajtani a kimondottakat. Halk sóhaj szakadt fel belőle. Mellkasa emelkedett és süllyedt, aprócska kezének ujjai a saját, mellkasához felhúzott lábait ölelték. A sarkai segítségével lopta a távolságot, és csúszott közelebb a fiúhoz, tenyere Luciano kézfejére simult, mintha így próbálta volna nyugalomra bírni őt. - Ez egy olyan igazságtalan, kiszolgáltatott és szélsőségeket megfogalmazó ítélet a ténylegesen hozzáértő, nagy tudású embereknek, művészeknek, amit soha nem fogunk tudni igába hajtani. Tudod, mind az, amit most felvázoltál, és most függetlenül a szélsőségektől, mert Domingo és Ellish, tényleg nem említhető egy lapon… de az embereket a mai világban sokkal inkább az igénytelenség jellemzi, mint az igényesség. A mai rohanó világban sajnos egyre inkább elévülését éli a színház, az opera, a múzeum, mert a rohanó világban szomorú, de nem erre vágynak az emberek, nincs rá idejük. Nem a művelődés lesz az elsődleges számukra, hanem a szórakozás. Inkább elmennek a moziba megnézni a huszonnyolcadik, ugyan olyan akciófilmet, vagy idétlen vígjátékot. Inkább elővesznek egy olyan zenét, amire rázhatják a fejüket, ami kikapcsolja őket, mint, hogy átadják magukat egy áriának. De ha azt vesszük, már egy olyan kort élünk, amiben a szüleink korabeliek is a modern, minden csapból folyó dolgoknak hódolnak. És tudod, ez szomorú, mert a magunk korabeliek, és majd a gyerekeink, első körben tőlük fognak tanulni… de ők mit fognak átadni? Pont azt, amit te is mondtál. Billie Ellisht fognak hallgatni, míg a Placido Domingo féle hatalmas tudású, tényleg komoly tehetségű emberek szitokszavak lesznek, mert mást, valami komolyabbat képviselnek. Valamit, ami nem segíti át őket a pörgős mindennapokon. Amit csak azért nem értek, mert én, a magam részéről sokkal jobban szeretek leülni egy komoly dalt hallgatva elmélkedni. Persze, nem azt mondom, én is bármit meghallgatok. De nekem van igényem a színházra, például… de ezt már tényleg csak annak vagyok képes betudni, hogy én magam is művészeti irányultságban nőttem fel – fel se tűnt neki, hogy mindvégig fogta a fiú kezét, olykor-olykor még végig is simított a kézfején, mintha csak nyugalmat, biztonságérzetet szeretett volna biztosítani neki. Bele is telt jó néhány percbe, míg belé hasított a felismerés, és lassacskán ugyan, de vissza tudta húzni a kis mancsát Lucianotól. Jókedvűen nevetett fel. - Tudod, nekem lehetőségem se lenne eltántorítani magam. Ha anyun múlna, még a kislánykoromban készült firkálmányaimat is vagyonokért adnám el, olyan jó üzletérzékkel rendelkezik. Bár, tény és való, hogy őt még tanították a saját maga marketingelésére – vont vállat, picit még a száját is elhúzta – ilyen tekintetben nekem szerencsém van vele, és tényleg, ki is jelenthetem, hogy, ha anyu nem lenne, talán most nem itt tartanék. Sokat köszönhetek neki, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben se fog ez változni. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem maradhat így. Nem támaszkodhatok mindig arra, hogy neki neve van, saját cége van, és azon belül-kívül munkálkodni is tud. De tény és való, hogy valahogy el kell érnem azt, hogy kicsit talpraesettebb legyek, ha már ebből akarok megélni – abban viszont koránt sem volt biztos, hogy tényleg ebben látta a saját maga megélhetését. Több, számos út állt előtte. Ezer módon alakulhatott, és több irányba is elindulhatott. Restaurátornak, vagy, ha jól forgatja a lapjait, ténylegesen művészként végezheti majd a saját stílusának kikiáltottakat. Kiállításai lehetnek majd, nagy emberré lehet ilyen módon. Viszont a kismanó mindig ott működött a tudatának mélyén, és baljóslatú gondolatokkal ruházta fel őt. - Hékás! Régi módi lány vagyok… ne felejtsd, olasz vérből származok én is! Nekem még vannak olyan szófordulataim és különleges „szakszavaim”, mint nagyanyáinknak. Nekem amúgy eszembe nem jutna, hogy megfosszalak a szakálltól – azt már nem akarta fejtegetni, hogy ennek mi volt az oka, s nem is szorult rá, hiszen az arcára volt írva. Tetszett neki. Alapjáraton is kedvelte a komolyabb kinézetű, szakállas férfiakat… az pedig, hogy Luciano is ezt a stílust részesítette előnyben, ilyen megjelenéssel örvendeztette és hódította a női szíveket, maga volt a valódi kínzás. - Azt hiszem, hogy ezeken a körökön mindenkinek át kell esnie – utalt a rózsaszínre, és a fiúk képzelgésére, hogy idétlen maskara ide vagy oda, mégis, őrült módon jól néznek ki. Mikor pedig a fiú hangot is adott ennek a tévesen feltételezett, egykori „elképesztően jó srác vagyok” képzelgésnek, kézfejét az ajkai elé emelve rejtette el fültől fülig érő vigyorát – tudod… azt hiszem, hogy ezek fényében látni szeretném azt a moncsicsi frizurás kölyköt, aki voltál – kacarászott vidáman, s olykor-olykor egy dagadt kis könnycseppet is kihessegetett a szemeinek sarkából – eltudom képzelni, hogy nézhettél ki. De tudod, az idő mindent megszépít, és valld be, azért nem is gondolsz vissza ezekre az időkre olyan mérhetetlen rossz szájízzel, mint ahogy azt mondod. Az instát viszont megjegyeztem – mutatott rá csalfa tekintettel – ha kutakodni akarok, hogy milyen is volt az a Luciano, aki tíz évre eltűnt az életemből, csak az Instagrammot kell felpattintanom – persze ez nem jelentette azt, hogy tényleg meg is tette volna, főleg azok fényében, hogy látszott Lulun, nem kifejezetten rajongott azért, hogy vannak olyan emberek, akik ezt a korszakát hirdették a közösségi médiában. De hát, mire, ha nem erre vannak a barátok, ugyebár. A rögtönzött előadásra és mini koncertre nem volt felkészülve, mint ahogy a környezetükben lézengők se, akik egytől egyig megvetett lábbal, kérdőn pillantottak a kis párosuk felé. Összesúgtak, halkan duruzsoltak, vigyorogtak. Viviana számára viszont megszűnt a külvilág, és csak ők ketten maradtak benne ott, a padon ücsörögve. Letaglózta az a könnyedség, amivel Luciano dalra fakadt, s mintha csak ő maga lett volna a zene, a hangjával együtt szinte hallotta az áriához tartozó muzsikát is. Elnyíló ajkait csak erőnek erejével volt képes összepréselni, s mintha a világ legszebb hangú, leggyönyörűbb torkú énekesének előadását hallgatta volna – és talán így is volt - átszellemült, lágy, egészen elvarázsolt mosolyát képtelen volt elrejteni a másik elől. Szemeit ezzel szemben lehunyta, és egy gyönyörű álmot látó hajasbaba álarcát rántotta magára. Angyali hangja volt. Szebb, mint amit szerencséje volt korábban hallani, s erről mi sem árulkodott jobban, mint a karján megjelenő sűrű libabőr, és a rajta szőkéllő, ágaskodó, pihés szőrszálak. Végül elült a dal. Véget ért az előadás, az addigi meghitt, kettejüknek álló világ meghasadt, s a régi idők Rómájából kiszakadva nem maradt neki más, mint New York szmogos, zajos világa. - Most miért hagytad abba? – motyogta sértetten, értetlenül, hiszen, ha valamit, hát ezt a hangot ennél azért jóval hosszabb ideig lett volna képes hallgatni. Ha csak újra és újra visszagondolt arra a néhány másodpercre, ismét libabőr pettyedzett a karján, és jóleső remegés futott végig a testén. Arcán csepp kis pír jelentkezett újra meg újra, és akkor már biztos lehetett abban, hogy az a sorsszerűség amiben Matteo is hitt, tényleg létezett. Szavakba se tudta volna foglalni azt, amit valójában érzett – köszönöm… - csupán ennyit tudott kinyögni, de abban az egy szóban, a hanglejtésében és pillantásában, a meghatott mosolyában benne volt minden. És biztos volt benne, hogy Luciano ezt értette is. - Hé? Mi…ne! Most mit csinálsz? – úgy kapott utána, és kapaszkodott bele Lulu karjába, mintha tényleg elhitte volna azt, hogy ott akarta őt hagyni. A korábbi arckifejezését értetlen, már-már pánikszerű grimasz váltotta fel, egészen elfehéredett már csak a gondolattól is, hogy képes lett volna otthagyni, noha tisztában volt azzal, hogy csak bolondozott vele. Egy valami viszont biztos volt: Viviana a szertelen, mocskos kis naivitása miatt, piszok nehezen vette a rá is utaló megjegyzéseket. Hatalmas kő esett le a szívéről, mikor a fiú újra, kényelmesen elhelyezkedett mellette, ő mégis, csak azután eresztette el őt, hogy megbizonyosodott afelől, nem megy sehova. Imponált neki a fiú lexikális tudása. Az, hogy mindig, mindent megtudott magyarázni, és valami tudományos, vagy történelmi érintettséggel alátámasztani. Okos volt, tájékozott és tanult. Efelől nem volt kétsége, főleg úgy, hogy egy egész szónoklatot lenyomott a két féltekének létéről. - Én azt mondanám, hogy Olaszország tényleg egy fogalom, még az ősi Európán belül is… az a valami, amitől az emberiség egykoron több lett. Annyi mindent lehet hozzá kötni, és annyi minden van ott, ami máshol nincs. Úgy szeretnék egyszer visszajutni oda… hogy még egyszer… tényleg, legalább egyetlen egyszer érezhessem, hogy otthon vagyok. Hogy lássam a homokszínű köveket és épületeket. A lankás tájakat, a szőlészeteket, borászatokat! Mit meg nem adnék érte, hogy haza mehessek egy kis időre – bús felhők gyülekeztek a feje felett, s mindaddig eszébe nem jutott, hogy mennyi mindenről kellett lemondania azzal, hogy a hatalmas, acélépítmények között telepedett le az anyja munkája miatt. Nem hibáztatta őt nyilvánvaló, de vágyott vissza a földi paradicsomba. Oda, ahol minden elkezdődött. Oda, aminek látképe, építészeti remekei, csodái annyiszor megjelentek az álmaiban – tudod, apu azt mondta, hogy neki már nincs miért visszamennie oda, neki már nem az az otthona, hiszen nem él a családja. Se a szülei, se senkije, aki igazán számítana. Ő már Amerikát tartja az életének. Anyunak is itt van minden, ami számít, ami szükséges… egyikük se menne vissza, még csak egy nyaralásra se, mert úgy vélik, hogy ezt csak így tudják lezárni magukban. Így tudnak elszakadni. De miért akarja valaki elfeledni a gyökereit? Azt, ahonnan jött? – tanakodott, kérdőn, tanácstalanul keresve meg Luciano sötét tekintetét. Nem tudta, és nem is akarta megérteni a szülei gondolatmenetét, főleg nem azért, mert Raul mind a mai napig hódolt az olasz szokásoknak. Ugyan úgy azok határozták meg az életét, mégse volt hajlandó hazalátogatni. Jóízű kuncogással nevette el magát. - De hát, ez a gyerekek dolga nem? Nem csak, hogy előkóstolják a tökéletes, ízekben gazdag ételeket, de el is tüntetik az utolsó morzsáig, mielőtt szó érné a háza erejét, hogy nem esznek eleget. Hidd el, ha meg nem ennétek, akkor az lenne a baj, én mondom – az ő nagyszülei ugyan ilyenek voltak, amíg éltek. Ha nem evett, az volt a baj. Ha pedig evett, akkor az – amúgy meg sokszor a személyzeten múlik minden. Ha mélabús, rossz hangulatúak, ráadásul még bunkók is, az ember inkább menekül onnan, függetlenül attól, hogy milyen jó az étel. Mindenkinek az a fő, hogy jó, kellemes körülmények között költse el az ebédjét, vacsoráját nem igaz? És emlékszek, pont az a tenyerestalpas, nagyhangú hölgy mondta ott a Trattoriában, hogy számára az a legnagyobb öröm, ha a vendégek mosolyognak és jól érzik magukat. Mert ő is akkor érzi sikeresnek az aznapot, ha látja a mosolyukat, és, hogy tényleg örömmel tartózkodtak a kis „otthonukban”. És ha már otthonnál tartunk, tényleg olyan érzésem volt ott mind ahányszor elmentünk apuval vacsorázni, hogy egy nagy család tagja lehetek. Mert úgy beszélgettek velünk, úgy viccelődtek, mintha ezer éve ismernénk egymást. Pedig meglehet, hogy csak harmadik alkalommal látogattunk el oda – ordított a lányról, hogy sokat, rengeteget jelentett számára az, ahogy bántak velük az étteremben. Azokban az órácskákban ténylegesen kikapcsolódhatott, mert őszinte szeretetben, vendéglátásban részesítették őket – és amúgy, otthon mindenki jól van? Szüleid? Testvéreid? Mit szóltak ahhoz, hogy most jó ideig mellőzniük kell a legszebb hangú pacsirtájukat? – kuckózott össze mégjobban, ahogy a hűvös, kora esti szél egyre intenzívebben ostromolta őt. Luciano egy percig sem árult zsákbamacskát. Mindvégig őszinte volt Annievel, még akkor is, amikor az italozási szokásaikat hirdette. Egy percig se tartotta szánalmasnak, hiszen, minden bizonnyal a baráti társasága is csupa fiatal, egészséges férfiből állt, akiknek kijárt az ilyennemű szórakozás. - Ez a beszéd! Aztán dobjam el az agyam, nem ellébecolni, meg elszégyellősködni – cüccögöt, mutatóujját ide-oda mozgatva maga előtt – mhm, minimum egy tábla csokoládé. De ha úgy hozza, akkor egy jó nagy adag Browniet is be tudok lapátolni. Szigorúan vaníliafagyi nélkül, helyette málna öntettel! – ő korántsem rajongott annyira a vaníliafagylaltért, mint az anyja, aki képes volt belefulladni egy egész bödönre valóba. Ő, ha már édeset evett, annak ijesztően édesnek kellett lennie, és mi, ha nem a málnaszósz volt a legtökéletesebben gejl lötty az amúgy is édes, csupacsoki süteményhez? Ezt pedig hol máshol, ha nem Coney Islandon tanulta, ahol az egyik, sárga-piros csíkos sátorban dolgozó, idős mamákra emlékeztető néni árulta a saját keze által készített csodákat? Már akkor tudta, hogy az lesz az egyik legfontosabb megállójuk azon az ominózus napon. - Ezer örömmel! – ragyogott fel az arca - Nevetni fogsz, de hiába ezer éve már annak, hogy itt vagyok, de a Met-be, még nem sikerült egyszer se eljutnom. Talán pont azért, amire utaltunk korábban is… nincs olyan ember a társaságomban, hiába művészetek ide vagy oda, akik hajlandók lettek volna velem tartani – ajkának széle szomorkásan biggyedt le, s bár tagadhatatlan, hogy ettől függetlenül ő maga elmehetett volna egyedül, de ugyan kit vesz rá a lélek arra, hogy az ilyen estekre, ilyen csodálatos helyre egymagában menjen el? Kivel osztotta volna meg az örömét? Kinek mesélt volna csillogó szemekkel arról, amit látott és hallott?... - Úgy-úgy, és a hotdognak, meg a corndognak is kismillió változatát árulják, amerre csak a szem ellát. Egészen biztos, hogy ott mindenki megtalálja a kedvére valót és a számára legfinomabbat – magyarázta, miközben már könyékig túrt a táskájában, hogy előbányássza a magával hozott helyes kis dobozt, tele a saját kezének műremekével. Jókedvűn, adakozón nyomta a fiú orra alá, válogasson csak kedvére, mikor pedig választott, s a szájához emelve jókorát harapott belőle, pattanásig feszülő idegekkel fürkészte az arcának kifejezését. - Ahhh – sóhajtott – örülök! Soha nem csináltam még, és bár nem akarok cukrászi magaslatokba törni, vagy letaszítani aput a saját maga trónjáról, tudod… takarítani utál, de főzöcskézni annál inkább szeret… de tegnap megszállt az ihlet, szóval a hatalmam alá hajtottam a konyhát! – diadalittasan húzta ki magát, és már nyújtotta is oda az egész dobozt Lucianonak – bátran! – ajánlotta fel újra, majd ő is kivett egyet, és lassacskán elnyammogott rajta. - Amúgy, tényleg meghökkentő, hogy pont amennyire ablaktisztító, vagy szúnyogírtó íze van magának az alkoholnak… na nem, mintha kóstoltam volna bármelyiket is – szabadkozott azonnal – de a szaguk alapján, hasonló ízűnek is képzelem őket, a süteményekben viszont tök jól érvényesül az alkoholossága, na meg a fanyar citromossága. Egy zseni volt az, aki kitalálta, bár, én azt hallottam, hogy a kedves őseink, lopták ám a receptet. Kis piszkok. - Aranyos vagy – mosolyodott el, és akkor már nem másnak, mint a félhomálynak, az egyre nagyobb sötétségnek tartozott hálával, amiért jótékonyan elrejtette Luciano elől az újonnani pirulását – kocsival jöttem, itt parkolok a park mellett, és már most rettegek, hogy hány nulla kerül a parkoló csekk végére – nevetgélt – nem tudtam volna ennyi cuccal kimászni metróval, szóval, igen. Hazafurikázom magam. És, azt hiszem, hogy… lassan ideje is lesz búcsúzni – jó ideje már annak, hogy szüntelenül érezte a telefonjának vad rezgését a táskája rejtekéből, és bár mindaddig nem érezte szükségét annak, hogy felvegye, vagy utána járjon a kíváncsiskodó személyének, addigra rá kellett ébrednie, hogy egész nap nem lépett kapcsolatba a családjával. Az pedig nem hiányzott neki, hogy valamelyik megjelenjen. - Ezt pedig… - kapta fel a doboz fedelét, és rányomkodta a süteménnyel teli tartályra – vidd magaddal, edd meg bátran. Csak vigyázz, be ne csiccsents itt nekem! Bár, ha már akkora iszogatós hírében állsz, nem hinném, hogy ez a kis limoncello ártana meg – ez idő alatt megállás nélkül az ecsetei és a festékes tubusok körül szöszmötölt. Mindent gondosan a helyére igazgatott, hogy a legkisebb erőfeszítésébe se kerüljön bezárni a csordultig teletöltött táskát. A vászon lekerült az állványról, amit aztán összezárt, és a padnak támasztott, a kisebb táskájából pedig egy félcédulát húzott elő egy toll társaságában. Gyöngybetűkkel firkantotta rá a telefonszámát, valamint a címét is, amit átnyújtott Lucianonak. - Itt elérsz. Ezt pedig csak a biztonság kedvéért, ha esetleg úgy érzed, hogy inkább magad jönnél el Brooklynig, de, ha úgy érzed, el is ugorhatok érted. Ahogy neked kényelmesebb… esetleg – nézett körül a pad melletti tetemes holmira… - esetleg eljönnél velem a kocsiig? - egyedül is eljutott volna odáig, bármennyi cucc is volt nála. De az volt az igazság, hogy nehezen vált el a másiktól... ki, viszont nem mondta volna.
Kezdőlap
A puszta kíváncsiság hajtotta ki naplemente, tehát megközelítőleg hét óra tájékán, mikor a Central Park felett már alacsonyan sütött az erejét vesztett Nap, viszont az apránként hűvösbe forduló időjárást feledtette az égbolt alját vörösesre, narancssárgásra, némi rózsaszínes beütéssel festőire mázolt látvány. Bár soha nem volt különösebben fázósnak mondható, ami miatt többször járt pórul, mint azt beismerte volna, de akkor délután a fekete pólójára még ő is felkapta a sötétkék, tavaszi kabátját, úgy törekedett előre a park Upper East Side felőli bejáratának egyikéhez.
