Boston város egyik kórházában születtem 1993. április 15-én a Steele család második utódjaként. Egy fiúgyermek előzte meg érkezésemet, és mivel szüleim hosszú ideig próbálkoztak, míg végül összejöttem én, három teljes év és pár hónap korkülönbség van köztünk. Édesanyám titkon mindig is az én születésemet várta, ami természetesen nem jelenti azt is, hogy kevésbé örült bátyámnak, mindössze annyit, hogy már egészen kicsi kora óta vágyott szőke hajú kislányra, akinek mindenféle frizurát készíthet el a copfoktól kezdve, a fonásokon keresztül, egészen a loknis csodákig.
Születésem sok örömöt hozott a Steele-eknek, még az öcsémnek is, aki már akkor igazi bátyként viselkedett és izgatottan várta, hogy a későbbiekben is ténylegesen betölthesse szerepét. Mióta csak az eszemet tudom, úgy vigyázott rám, mint a saját szeme fényére, így egy rossz szavam nem lehet felé, róla.
A házunk gyakran zengett a nevetésünktől, leginkább az enyémtől. Boldog gyerek voltam, és a bátyám sokszor gondoskodott a jó kedvemről. Vele és mellette éreztem a legjobban magam, szabadnak, biztonságban. Ismeretlenek előtt azonban ő volt a nyitottabb, a beszédesebb, extrovertáltsága néha túl soknak is bizonyult. Én pedig aprócska termetemmel, csillogó kékjeimmel és fényes szőke tincseimmel visszahúzódó személyiség voltam, aki csak szükség esetén beszélt, vagy ha elvárták tőle.
Noha a szüleim elég elfoglalt emberek voltak, minden szabad idejüket gyermekeiknek és saját házasságuknak szentelték. Tudom, a felsőbb rétegekben mozgó famíliákra nem jellemző az effajta kapcsolat, de a mi sikereinket pont a minket összekötő szeretetnek köszönhetjük. Anya és apa között amolyan stabil kapcsolat élt és erősödött, ami hitet adott még a legkétségbeesettebbeknek is. Egyaránt felvillanyozó és könnycsepp előcsalogató szeretetté avanzsált szerelem. Azonban a tűrődés nem csak annyiban merült ki részükről, hogy szerettek minket, a Steele név bizonyára ismert volt a biznisz világában, így az utódnak is méltóaknak kellett hozzá lenniük. A szüleimnek megvoltak a saját alapelveik, amik különböző határokat húztak meg mindennapjainkban. Ha egyszer valamire azt mondták, hogy nem, akkor az bizonyára tiltott volt. A hisztéria és a könnypotyogtatás nem volt megengedett. Ahogy édesanyám is mondta: a dramatizálás a színházakba való.
A másik jel, ami a szeretetükre utalt a tehetségeinkre való odafigyelésük volt. Fényes jövőt terveztek számunkra, vagyonos emberek létére minden megspórolt dollárt félreraktak azért, hogy semmiért se aggódhassunk a későbbiekben, és csak a tanulással foglalkozhassunk. Híres egyetemek diákjainak szántak minket, és már egészen fiatal korunkban figyeltek arra, hogy kellőképpen ösztönzöttek legyünk. A tanulást nem tették kötelességünkké, hanem a hétköznapjaink részévé.




A középiskolában nem esett nehezemre megtalálni a helyem. Először is azért, mert bátyám híre már kitaposta számomra a magas ösvényt: a kiváló eredményeinek köszönhetően a tanárok tárt karokkal vártak, általa könnyen és gyorsan szert tettem ismerősökre. Már csak bizonyítanom kellett, hogy hozzá hasonlóan én is méltó vagyok a nevemhez. Másodszor pedig azért, mert fiatal korom ellenére némi előnnyel bírtam a többi lánnyal szemben, a fentebb felsoroltakon kívül. Nőiességem gyorsabban virágzott az övéknél, melltájban erősebb voltam náluk, ugyanakkor arcom mindig üde és friss kisugárzást árasztott a külvilág felé. Ezek a tulajdonságok sokukat iriggyé tették, főleg azért, mert a tesztoszterontól szétpattanó srácok figyelmét is eléggé lekötötte a nővé érésem. Azonban erre a figyelemre szerény személyem cseppet sem vágyott, így eldöntöttem magamban, hogy senkivel sem fogok randizni. Abszolút nem hiányzott, hogy ellenségeket szerezzek, úgy mint a bátyám, aki egyszerűen ragyogóan érezte magát, ha a lányok figyelmének középpontjában lehet. Könnyen esett szerelembe és ugyanolyan könnyen hűltek ki érzései. Igazi szívtipróvá vált.
Eleinte egészen jól viseltem személyiségének változásait, de a szokatlan habitusának köszönhetően egyre jobban távolodtunk egymástól. Szabadidejét általában a rajongóival töltötte, ha pedig otthon volt, akkor a telefonján lógott válaszolva az aktuális barátnőinek. Cseppet sem izgattam, magamra maradtam, ennek ellenére eszem ágában sem volt panaszkodni, hisz nem akartam, hogy teherként tekintsen rám.
Ahogy teltek az évek, tanulmányi eredményeimnek és jó hírnevemnek köszönhetően elég népszerű lettem az iskolában. A pompom lányok csapatába kerültem, majd kapitányává választottak azután, hogy az előző leérettségizett és egyetemre ment. Élveztem a gimnazista éveimet, és noha elég elfoglalt voltam ahhoz, hogy a köztem és a bátyám között elromlott kapcsolaton bánkódjak, tagadhatatlanul rosszul éreztem magam, amiért immár nem állunk olyan közel egymáshoz, mint anno.
Fordulat akkor következett be, amikor életpályámon az első akadályba ütköztem, nevezetesen a nagy szerelembe. Szívem választottjának létezése felébresztette azt a védelmező testvért bátyámban, akit a tinédzserkora kezdetével elvesztettem. Jól esett a figyelme, de gyakran zavarba ejtőnek is találtam. Akárhogyan, tényleg nem panaszkodhattam, hisz legbelül valósággal örvendeztem annak az Archie-nak, kit oly régóta hiányoltam.
Az életemben mintha ismét mindig sínen lett volna, az iskolai eredményeim továbbra is lenyűgözték szüleimet és tanáraimat, apránként kezdtem visszakapni Archbaldot és elveszni a szerelem virág tarkította mezein. A melengető érzés szele szárnyira kapott, megtáncoltatott a semmiben, majd három méterrel a felhők felett repített. Teljesen beleéltem magam és olyan álmokat szőttem közös jövőnkről képzeletem segítségével, amikről először talán az ő véleményét is ki kellett volna kérnem. De sosem tettem, hisz abban a hitben éltem, hogy elképzeléseink és vágyaink megegyeznek.
Három héttel az érettségi vizsgák előtt, egyik reggel hirtelenül rosszul lettem. A hányinger száműzött az álomvilágból, majd ebéd után közvetlenül elájultam az étkezőben, ahol a személyzet talált rám. A szüleim azon a héten külföldön voltak, éppen a huszonkettedik házassági évfordulójukat ünnepelték Barcelonában, érthető hát, hogy nem akartam szólni nekik és meg is tiltottam azoknak, akik a velem történtek tudatában voltak. Azonban ahogy lenni szokott, a házvezető nőnk értesítette őket, ami érthető lépés volt részéről, akármennyire is dühített. Anya sosem bocsátotta volna meg, ha eltitkolja előle a kondícióm.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy nap leforgása alatt annyi minden lezajlódhat, mint amennyi velem történt másnap. Anya utasításai szerint az első dolgom a házi orvosom meglátogatása volt. Kérésemre Archie elkísért, és utólag sem bánom, hogy ott volt mellettem, ugyanis a diagnózis hallatára kissé sokkos állapotba kerültem, egyedül kétség kívül rosszabb lett volna.
Várandós.
Hazafelé menet egy szót se szóltam bármennyire is erőltette a beszélgetést Archibald. Valamelyest kétségbe esett ő is, noha biztos volt abban, hogy nagy baj nem lehet, hisz ahhoz több vizsgálatra lett volna szükség. De tévedett, ugyanis óriási megpróbáltatás elé kerültem.
Egészen délutánig az ágyamban töltöttem a napot, át kellett gondolnom a dolgokat, és kitalálnom, hogy mitévő legyek. Végül minden bátorságomat összeszedtem, és előzetes bejelentés nélkül átugrottam a baba apjához. Épp az előttünk álló vizsgákra tanult, így megjelenésem egészen üdítően hatott rá. Legalább is addig a pontig, míg meg nem osztottam vele a bennem növekedő magocska hírét. Nem tagadhatom, hogy cseppet sem azt a reakciót vártam, amit az információ értelmezése után kaptam. Reményvesztett tekintete azt súgta, mennyire nem vágyik még az apaságra és őszintén nem tudtam, fair lenne e részemről hibáztatni érte. Gyanúimat azonban csak a válaszára foszlottak szerte, az első kérdése ugyanis az volt, kértem e már időpontot abortuszra. Nemmel válaszoltam, és nagy nehezen hozzátettem azt is, hogy még, csak azért, hogy azt hallja, amit akar és azt gondolja, én is azt szeretném. Elmosolyodott és homlokon csókolt.
Hazaérve a nappaliban találtam édesanyámat, akinek láttára egy pillanat alatt könnybe lábadtak a szemeim. Biztonságos ölelésébe bújtam és A-tól Z-ig mindent elmeséltem neki. Tisztában voltam azzal, ha lemondok a babáról, még lehet közös jövőm Vele, ha pedig a pici mellett döntök, romba döntöm az álomvárat, amit ezidáig építettem. Anya kihangsúlyozta, hogy bármit is elhatározok támogatni fognak apával, de ha már egyszer választanom kell, akkor magam miatt tegyem, nem pedig mások kedvéért.




Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Egyik pillanatban még én voltam az a lány, aki az iskolája egyik kiváló diákja, pompom csapatának kapitánya és talán a legboldogabb kamasza, a másikban meg már egy zavarodott, csalódott és egyedülálló fiatal kismama, aki igyekszik nem lemondani céljairól és terveiről.
Az írás, a mindenkori szenvedélyem mellett döntöttem, amikor beadtam a jelentkezési lapom az egyetemre, azon belül az újságírásra szerettem volna specializálódni. Szabad kreditjeimmel a jogászok alaptárgyait vettem fel, ugyanis leginkább a törvényszegésekről szerettem volna írni.
A sikeres felvétel után a képzés első évét levelező tagozaton kezdtem, hogy kíméljem a szervezetem a kellemetlen külső ingerektől, amik érhetnek. Noha az orvos minden vizsgálatnál azt mondta, a baba erős és egészséges, még csak kockáztatni sem akartam, hogy baja essen. A második évtől azonban ismét iskolai padba ültem, akkor már egy talpra állt, erős fiatal anyukaként, aki kellőképpen ösztönzött és elhatározott.
Elmondhatatlanul gyorsan zajlódtak körülöttem a dolgok. Újra rám talált a boldogság, nem csak cseperedő kislányom személyében, de egy ügyvédtanonc mellett is, aki elmével és külsejével is egyaránt elvarázsolt. Még az sem tántorította el, hogy egyedülálló anyaként kell teljesítenem mindennapjaimban. És ugye mondanom sem kell, hogy odavolt az én kis tündérkémért?
Kilépve az egyetemről, friss diplomásként már jegygyűrű díszelegett ujjamon. Szakmunkámmal belépőt nyertem egyenesen a New York Daily News írói közé, ahonnan később a The New York Times csapatába kerültem.





Épp a szövet dzsekimet veszem fel, amikor íróasztalomon megrezeg a mobilom.
„Együtt ebédelünk az esküvőszervezős találka előtt?”
Ajkaim széles mosolyba görbülnek, a gyomrom pedig dióméretűvé szorul, ha arra gondolok, hogy egyre közelebb van a nagy nap. Családbarátok ajánlására felvettük a kapcsolatot New York egyik legígéretesebb rendezvényszervezőjével, akivel épp ma találkozunk, hogy megbeszéljük a szertartás körüli előkészületeket.
„ Naná! A szokásos helyen fél óra múlva!”
Visszapötyögöm a választ, majd el is indulok. Telefonomat azonban nem rakom el, hanem kioldom a billentyűzetét és megkeresem Stormi telefonszámát.
- Szia, drága! Hogy vagytok? – szólok bele, amint felveszi a telefont.
- Minden okés, éppen készül az ebéd, a pici pedig ma egészen szépen evett, egy darab szőlőszemet nem hagyott a tányérján reggel és még másfél zabkekszet is legyűrt. – csendül fel a vonal túlsó oldalán a bébiszitter hangja, aki az elmúlt pár hónapban oly mértékben a szívemhez nőtt, hogy mára inkább testvérként tekintek rá, mint alkalmazottként.
- Ááwh… - áhítozva kacagok fel, lelki szemeim előtt kislányom ropogtatós arca jelenik meg.
- A répát viszont továbbra is visszautasítja – sóhajt fel Stormi.
- Nos... evőversenyen talán nem lesz bajnok, de örülök, hogy csipeget. – reagálok mondandójára. – Add át neki, hogy nagyon, nagyon, nagyon szeretem és puszilom. Ölelgesd meg helyettem is – kérem meg a lányt, és mielőtt elfelejteném, hozzáteszem. – Ma korábban végzek, szóval találjatok ki valami programot! – hangom izgatott, ugyanis oda vagyok a kislányommal töltött időért.
- Oké! Akkor este… - mintha vidámságot vélnék felfedezni Stormi hangjában is, remélem, csatlakozik hozzánk. – Ó, is… - szünetet tart - telefonált…
- Már megint?! – kérdem cseppet feldúltan, amikor a fiatal lány a tudtomra adja, hogy a kicsi apja ismét beszélni akart vele. Istenemért esküszöm, hogy képes lennék egy kanál vízben megfojtani, amiért mindenféle erőszakos módszerrel akar a kislány közelébe férkőzni. Sosem felejtem el a napot, amikor közöltem vele a terhességem, amire ő csak annyival reagált, hogy ugye elvetem? Arról a napról nem is beszélve, amikor édesanyám felhívta a szüleit, hogy megmondja a magáét, és a fiúkról alkotott véleményét, aminek cserében ők mindenféle könnyűvérűnek hordtak el meg a feltevést is tagadták, hogy szemük fénye ennyire felelőtlen lenne. Kissé fura, hogy most minden lépésében támogatják az utódjukat, ami a kislány feletti gyámság megszerzését illeti. Elönt a méreg, ha arra gondolok, úgy vélik, jár nekik bármilyen jog is az Én gyermekem felett.
- Ühüm… - hallom, ahogy együtt érzően mély levegőt vesz.
- Semmi baj, ne aggódj, a kezembe tartom a dolgokat! – felelem, és noha mondatom elég határozott, a hangomban rezgő bizonytalanság ingataggá teszi szilárdságát.
- Akkor este!
Kinyomom Stormit, majd le is intek egy taxit, hogy a megbeszélt találkozóra időben érjek oda. Alig várom, hogy lássam a vőlegényemet, jelenleg csakis az ő támogatására és ölelésére van szükségem.
Ahogy azt gondoltam, a finom ebéd és a kellemes társaság teljesen lenyugtatott, mire a rendezvényszervező irodájába indultunk. Kellemes helyiségnek bizonyult a megbeszélés helyszíne, tipikus new yorki épület szobája, tágas ablakokkal, a nyüzsgő városra és a felhőkarcolókra néző panorámával.
A messzeségbe meredve állunk egymás mellett jövendőbelimmel, fejemmel a vállán, amikor az iroda ajtaja kinyílik és belibben rajta valaki.
- Igazán szép a kilátás, ugye? Bocsánat, hogy…
- Igen, cso… - a fülig érő mosolyom tovatűnik, amikor megpillantom a velem szemben álló nőt, a kiköpött másai vagyunk egymásnak. Automatikusan belekapaszkodom a mellettem állóba, levegőhöz sem jutok, nemhogy szóhoz. És ha jól látom, az… ikrem (?) sem pont rám számított.
- Kikísérjelek? – kérdi halkan kedvesem, én pedig mint akit leforráztak, bőszen bólogatok és a kijárat felé veszem az irányt. Szükségem van egy kis friss levegőre.