Azt hiszem, alapból vidám természet vagyok, legalább is a kollégáim ezt mondják. A munkám iránt nagyon elhivatott vagyok. Úgy gondolom, hogy ez a gyermekkoromban történt esetnek köszönhető. Az a nap, amikor a szüleimet elveszítettem, megváltoztatta az életemet. A sorstól kemény kiképzést kaptam, de nem adom fel. Örülök az apró sikereknek is és megpróbálom mindennek a pozitív oldalát nézni. Az igazságérzetem az túlontúl erős, ami miatt hajlamos vagyok túlzásokba esni, de erre az utóbbi időben nagyobb figyelmet fordítok. Néha szeretek elveszni az apró részletekben, sajnos nagyon maximalista is vagyok...


A gyermekkorom egészen jó volt. A szüleim középosztályhoz tartoztak, így annyira nem voltunk eleresztve anyagilag, de mindenünk megvolt, ami egy boldog gyermekkorhoz szükséges. 2003-ban, amikor középiskolás voltam, az egyik nap kihívtak az óráról. Az iskola pszichológusa volt, aki behívott a szobájába és leültetett. Röviden elmondta, hogy a szüleimet baleset érte, és sajnos nem élték túl. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit is mondott. Annyit értettem az egészből, hogy valami baj történt. Addig faggattam a pszichológust, amíg elárulta, hogy melyik kórházba vitték őket. Elrohantam az iskolából és azonnal a kórházba siettem. A szüleim a műtőben voltak, ahová nem engedtek be. Rendőrök jöttek oda kérdezgetni mindenféle dologról, de egyszerűen képtelen voltam rájuk figyelni. Nagyon aggódtam a szüleimért. Az egyik rendőr megnyugtatott, hogy elkapják a tetteseket. Elkapják? Kérdeztem magamban, hiszen úgy tudtam, hogy baleset érte őket. Aznap délután a műtő előtt várakoztam, hogy valami hírt kapjak. Alig egy óra múlva az egyik orvos kijött hozzám. A tekintete nagyon szomorú volt. Tudtam, hogy mit akar mondani, de képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhet. Meghaltak. Mind a ketten. Nem tudták megmenteni őket. Később megtudtam, hogy egy nem hivatalos félkatonai szervezet végzett velük, akik a fehér felsőbbrendűséget hirdetik. Rosszkor voltak rossz helyen. Ez ugyan nem nyugtat meg, inkább elgondolkodtatott. Dühös voltam az életre, a helyzetre és mindenkire. A nagyszüleimhez kerültem, akik tőlük telhetően igyekeztek mindenben támogatni.

Két évvel az eset után, 18 évesen elhagytam az államokat és Franciaországba mentem a kevéske megtakarított pénzemből. A dühömet úgy gondoltam, hogy valami hasznos területen fogom levezetni. Jelentkeztem a Francia Idegenlégióba, hogy ténylegesen harcolhassak olyan terrorszervezetek, vagy katonai miliciák ellen, akik megkeserítik mások életét, vagy elveszik a szeretteiket. Tudat alatt bosszút akartam állni a szüleimért csak ez akkor még nem tudatosult bennem. Mivel nem beszéltem jól franciául ezért az első két évem az kegyetlenül nehéz volt. Ha nem értettem egy parancsot, akkor keményen megbüntettek. A 12 hetes alapkiképzés után a fizikai és pszichológiai teszteken alkalmasnak találtak, így megkezdtem pályafutásomat, mint légiós jelölt. Az első két évem volt talán a legnehezebb, mert nagyjából akkora tanultam meg a franciát folyékonyan beszélni. Itt úgy éreztem, hogy egy nagy nemzetközi, összetartó csapat tagja lettem. Igazi bajtársakat ismerhettem meg, akikre mindig számíthattam. 2005-től 2015-ig szolgáltam a légió kötelékében. Mexikótól, Afrikán és a Közel-Keleten át egészen Afganisztánig rengeteg helyen bevetették a csapatunkat. Harcoltunk többek között terrorszervezetek, hadurak, különféle fegyveres miliciák ellen is. A 10 éves szolgálatom alatt a 2011-es terrortámadás az ikertornyok ellen gondolkodtatott el, hogy talán haza kellene térjek. 2015-ben fájó szívvel, de meghoztam a döntést, amivel végül elhagytam a légió kötelékét. Főtörzsőrmesterként szereltem le és sok jó barátot, bajtársat hagytam hátra magam mögött.

2015-ben tértem haza az államokba ismét. Szerettem volna a hazámban is valamit tenni az olyan szervezetek, bűnözők ellen, mint akik a szüleimmel is végeztek. Ekkorra már rájöttem, hogy a bőrszín teljesen mindegy egy bűnözőnél. Egy gyilkosnak lehet bármilyen bőrszíne. Az első gondolatom, hogy valamelyik kommandós egységhez jelentkezek, hiszen ehhez értettem a legjobban, erre képeztek ki. Végül az FBI bevetési egységében kötöttem ki. Többkörös felvételi procedúra következett, amit a korábbi tapasztalataimnak hála sikeresen teljesítettem. Bekerültem egy év próbaidőre, amit még kétszer egy évre meghosszabbítottak, s csak ezután lehettem hivatásos ügynök. 2018-ban adódott egy lehetőség, hogy terepügynöknek jelentkeztem. Úgy éreztem, hogy a nyomozás alkalmával közelebb kerülhetek ahhoz, hogy első kézből, forró nyomon segítsem az iroda munkáját, és ne akkor érkezzek meg, amikor a „faltörő kosokra” van szükség. 2020-ban sikeres, teljes értékű terepügynöki minősítést kaptam. A Manhattani iroda vezetője nagyon értékelte a hozzáállásom és elszántságom. Alig másfél év terepügynöki beosztás után kinevezet helyettes csoportvezető ügynökké. Ez különösebb ranglétra lépést nem jelentett ugyan, de így már komolyabb ügyek nyomozásán is részt vehettem. Most, hogy valamennyire „normalizálódott” az életem elgondolkodtam azon, hogy itt vagyok 35 évesen, így lassan illene már családot alapítanom, legalább is a nagyszüleim szerint. Én magam nem akarok fejest ugrani a kútba, így nyitott szemmel járok, de nem kapkodok.