Sometimes miracles come in pairs. — with Kendra M. Shepard.
Vőlegényem vállszirtjeibe kapaszkodva ölelem át, fejemet egyik vállára helyezem, némán és zavarodottan nézek egy pontban. Kezei derekamat ölelik át szorosan, és noha biztonságot nyújtanak, nyugtalan vagyok. Ki vagyok én? És kik a szüleim? Ami pedig ennél is fontosabb: ki a nő, akit bent láttam? Azt szeretném hinni, hogy mindössze rosszat álmodom, és bármelyik pillanatban felébredek az ágyamban, ahol kedvesem hasonlóképpen ölel át. Csakhogy tudom, ez maga a valóság, amivel kénytelen vagyok most szembenézni. Lábaim alatt ingatag a talaj, hamarosan kétségbeesett zokogásba kezdek, ha nem űzöm el elmémből a gondolatot, hogy a nyugodt élet mindössze mítosz, és a valóságban nem más, mint balszerencsés események rekurzív láncolata. Lassan tényleg meg kéne tanulnom, nem szabad hagynom, hogy egy viszonylag hosszabban tartó, kellemes időszak elhitesse velem, véget ért az összes szörnyűség és rám már csak a boldog vég vár. Utoljára akkor éreztem ennyire pocsékul magam, amikor Cherry apukája lemondott róla, és még el is várta valamilyen szinten, hogy kövessem példáját. Akkor édesanyám szárnyainak oltalma alá bújtam, most jövendőbelim markáns tenyerei igyekeznek pozitív erőt és energiát juttatni remegő testembe gyengéd, ismétlődő csúszkálásukkal a hátamon. Belefúrom az arcom a pulóverébe és mély levegőt veszek, aminek következtében szaglóhámom megtelik kölnije illatával. Arcára pillantok tanácstalan tekintetemmel, de megeresztek egy halvány mosolyt, hogy palástoljam a bennem szétpattanni kívánó félelmet. Tisztában vagyok azzal, hogy nyitott könyv vagyok számára és a titkolózás hiábavaló, de ez amolyan automatikus reakció, magától jön. Mintha azt szeretném sugallni neki, hogy aggodalomra semmi oka. Finoman és röviden megcsókol, én pedig viszonozom hússzirmainak érintését. Kezembe nyomja a fél literes vizes flakont, amit rövidesen a találkozó után vett az épület automatájából, majd megajándékoz még egy csókkal, ezúttal a homlokomnál. - Ne haragudj, hogy itt hagylak… - szabadkozik feleslegesen ajkait továbbra is a fejemnek nyomva. Megrázom a kobakomat, majd ismét arcára pillantok, ezúttal valamivel bátrabb vigyorral. - Menj csak! – engedem útjára, azután, hogy lopok még egy búcsúcsókot tőle. - Hívj, ha végeztél – teszi hozzá hátrapillantva, miközben a lift felé tart. - Mindenképp… - nyugtatom meg, majd megtöltöm oxigénnel a tüdőm és az iroda felé iramodom, ahol otthagytam az imént az eltitkolt ikertestvéremet. Illedelmesen bekopogok az ajtón, de teljesen elhagyható lett volna, hisz meg se várva a reakciót belépek a helyiségbe. - Ne haragudj a zavarásért, de továbbra sem hiszek a szememnek, és egyszerűen azt sem tudom, hogy mit akarok mondani, csak muszáj megtörnöm az őrjítő csendet, különben… - végül megakadok, de nem csak azért, mert elfogyott a szusz és újabb levegővételre van szükségem, hogy ne fulladjak meg, annál inkább azért, mert valóban halványlila gőzöm nincs, mit mondjak. - Ki vagy te? – kérdem végül, hisz mégis el kéne kezdeni valahogy és valahol a releváns beszélgetést.
Képtelenség... Egyszerűen képtelenség az, ami az előbb történt, nekem nem lehet testvérem, a szüleim elmondták volna, ha az árvaházban kettő lett volna belőlem, nem? Vagy őt előbb hazavitték? Én már semmit sem tudok, nem szokásom arról beszélni másoknak, hogy a szüleim csak a nevelő szüleim, mert nem lehetett gyerekük. Ez nem egy olyan téma, amit mindenkivel megosztunk és ezért nem tudta még Nolan sem, de Henri szintén. Egyébként rendkívül hálásnak kell lennem Henrinek, ha ő nem jön be, akkor talán még össze is csuklik a lábam, megérdemelné, hogy legalább azt elmondjam neki, hogy nem ismerem a vér szerinti szüleimet. Itt ücsörgök a fogadótermünkben, ahol a korábbi incidens történt és várom, hogy partnerem megérkezzen az emlegetett marcipános sütivel, addig is egy pohár narancslét szürcsölgetek, miközben próbálom feldolgozni annak a tudatát, hogy van egy ikertestvérem. Mindig éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, de sosem tudtam megmondani, mi az. Kénytelen leszek elfogadni a tényt, hogy az a valami inkább valaki volt és, hogy az illető teljesen úgy néz ki mint én. Kopogást hallok az ajtón, ez biztos nem Henri, hiszen nem érhetett vissza ennyire gyorsan. Nagy levegőt veszek, sóhajtok egyet, de mielőtt még kiszólhatnék az illető már be is lép és ki más lenne az, mint a korábbi lány? Egyből felállok a székről, ezt amúgy is megtettem volna, mert így illik, s hallgatom a hirtelen szóáradatot. Megmasszírozom a halántékomat, miközben beszél, ő is ugyanannyira nem érti ezt az egészet mint én... - Ez egy elég vicces kérdés, tekintve, hogy a nevemet tudod a weboldalunkról - próbálom oldani a feszültséget, már ha ez egyáltalán lehetséges. - Nem szeretnél leülni? Úgy érzem ez nem egy hétköznapi beszélgetés lesz - nem mutatok pontosan egy helyre, hadd válasszon ő, hogy velem szemben vagy mellettem szeretne-e ülni. Ha helyet foglalunk, ha nem, biztos, hogy elnézést kérek az előbbiért. Nem szoktam így viselkedni, higgadtan kezelen az összes lehetséges szituációt, amivel a munkám során találkozok, de erre nem voltam felkészülve - Bocsánat az előbbiért, de teljesen lefagytam, mikor megláttalak. A partnerem próbált lebeszélni arról, hogy bejöjjek, de ha el is mondta volna, hogy a menyasszony úgy néz ki, mint én, biztos nem hittem volna el.
Sometimes miracles come in pairs. — with Kendra M. Shepard.
Milliárd és egyszer láttam már az anyakönyvi kivonatom, amin tisztán láthatóan az szerepel, hogy Catherine Steele és Jonathan Steele gyermeke vagyok, aki 1993. április 15-én született. De ha nem így van, akkor… kik az igazi szüleim? És édesanyámék, miért nem szóltak sosem arról, hogy ők nem a vérszerintiek? Vajon Archibald is tudott róla? És ha én nem ismerem azokat az embereket, akik életet adtak nekünk, vajon ez a lány itt igen? Áh, kétlem… miért mondott volna le csak rólam édesanyánk, főleg, ha egészségesnek születtem? Egy anya ilyenre képtelen lenne, én már csak tudom. Semmilyen körülmény között és pénzért nem adtam volna tovább Cherry-t, ha született volna egy ikertestvérei is. Zavart arcmimikája és gesztusai alapján azt a következtetést vonom le, hogy a találkozás őt is eléggé meglepte. Bizonyára hozzám hasonlóan nem volt annak tudatában, hogy nem egyke gyerek, sőt… az egyetlen testvére – vagyis hát bízom benne, hogy nem kell másokat felkutatni – a kiköpött mása. Halványan elmosolyodom reakciójára, és kínos zavaromban egy rövid pillanatra elfordítom a tekintetem. Megbecsülöm benne, hogy humoros válaszával valamelyest megtöri az igazság szülte komorságot, és őszintén szólva, ha nem jegyezte volna meg, valószínűleg fel se tűnt volna, hogy máshogy is lehet értelmezni a kérdésem. - Az igazat megvallva, a vőlegényemmel még csak a tökéletes rendezvényszervező keresésének fázisában állunk, téged pedig édesanyám egy rég nem látott barátnője ajánlott. Elvileg te szervezted a fia esküvőjét, és igencsak áradozott munkádról. Teljesen meggyőzte édesanyámat. – jegyzem meg, amint elfogadom az ajánlatát, helyet pedig a szembelévő székben foglalok. Talán furcsán hangzik, hogy egy családbarát nem vélt hasonlóságokat felfedezni Kendra és köztem, de annyira mégsem, ha azt is megemlítjük, hogy a hölgy az utóbbi tizenöt évben nem találkozott sem anyámmal, sem pedig a családjával. Bólintok, hisz egyetértek azzal, hogy a ránk váró csevej nem az a fajta lesz, amit két finom kávé mellett le lehet bonyolítani, és amikor szabadkozásba kezd, végig se hagyom mondani, hisz nincs miért bocsánatot kérnie. - Ugyan nincs miért magyarázkodnod, teljesen normális volt a reakciód! Mind a kettőnket váratlanul érte, hisz… - ennél a pontnál megakadok, még nekem is nehezemre esik elhinni, hogy egy olyan emberrel ülök egy helyiségben, aki egy az egyben olyan, mint én – egyikünk sem tudott arról, hogy kettő van belőle. Igyekszem bátorítóan mosolyogni, de arcomon inkább valami vigyorra hasonlító grimasz ül ki. Szeretnék erős maradni, de ez nem olyan helyzet, amire az ember fel tud készülni. - És mondd csak, ismered az igazi szüleidet? – megköszörülöm a torkom – úgy értem a szüleinket… - igen, némi időmbe telik majd hozzászokni a gondolathoz, hogy „egyek vagyunk”.
A szüleim egy szóval sem említették, hogy az árvaházban kettő lett volna belőlem. Gondolom ez azért feltűnt volna nekik vagy az ott dolgozók is megemlítették volna, így van egy olyan sejtésem, hogy őt vitték haza előbb. Nem fogok ezen megsértődni vagy problémázni, mert hülyeség lenne, se ő sem pedig én nem tehetünk arról, hogy kit mikor vittek el onnan, nem igaz? Rengeteg történetet hallottam arról, hogy sokakat el sem visznek és a nagykorúvá válásukig kénytelenek az árvaházban lenni, ezek után pedig egy szavam sem lehet, hogy engem nem hagytak ott, különben biztos teljesen más ember lennék... A feszültség, zavarodottság de leginkább a minél kínosabb helyzet elkerülése érdekében próbálok poénosan válaszolni, már amennyire sikerül és ahogy arcát elnézem, az a halvány mosoly azt bizonyítja, hogy sikerrel jártam. Amint Julianna helyet foglal, én is leülök. - Oh, biztos nem csak az én érdemem volt a jó szervezés, a partneremmel mindent közösen csinálunk a meetingek kivételével, de persze nagyon sok múlott a boldog páron és az elképzeléseiken is - mégis mi más mondhatnék az ügyfeleimről? Ennyire kevés információ után főleg nem is tudom ugyebár, hogy melyik esküvőről beszélünk, de mindegyikről van egy album a gépen, hogy minden új párnak személyre szabott portfóliót tudjunk mutatni. - Egyébként... Nem volt számára furcsa, hogy mennyire hasonlítok a barátnőjének a lányára? - kérdezem felvont szemöldökel, mert kissé furcsa így ez az egész, bár az sem kizárt, hogy egy idősebb asszonyról beszélünk, akinek az ilyenek nem tűnnek föl, vagy nem is tudom... Végig sem tudom mondani a kis szabadkozásomat, mert megnyugtat azzal, hogy teljesen normális az, ahogy reagáltam. Vagyis igazából nem tudom, hogy megnyugtatni szándékozik-e vagy sem, de ettől legalább egy kő leeshetett a szívemről, hogy ne érezzem magam még emiatt is rosszul. - Nem ismerem őket, négy éves voltam, mikor a nevelő szüleim haza vittek az árvaházba, de ők sosem említették nekem, hogy ketten lettünk volna, pedig erről biztos szóltak volna nekik. Te... Te azt sem tudtad, hogy a szüleid ténylegesen a szüleid-e vagy sem? - kérdezem kissé kellemetlenül, mert az biztos, hogy nem is az ő szülei a tényleges apukája meg anyukája mindkettőnknek. Miért mondtak volna le egyikőnkről? Semmi értelme nem lett volna, legalábbis erre még nem hallottam, hogy lett volna példa.
Kezdőlap
