Igencsak látványosan néztem körbe folyosón, mintha arra számítanék, hogy a férjem bármikor felbukkanhat a semmiből. Állítólag tárgyaláson volt, és egésznap nem elérhető, de talán két megbeszélés között eltudom csípni, de igazán nem érdemes itt vesztegetnem az időmet, hiszen hagyhatok üzenetet is. Igen, amit elolvasás nélkül kidob a szemetesbe. - Oh, értem. Ez esetben a várakozásomat kellemesebbé tenné egy hosszú kávé. - feleltem a szokásos elrebegett kifogásokat hallva. Negédes mosolyom sokkal ijesztőbb lehetett, mint amilyennek szántam, mert a fiatal nő mindenfajta ellenkezés nélkül pattant fel, és már távozott is, hogy teljesítse a kérésem. Természetesen minden hátsószándék nélkül tettem mindezt, ahogyan az is csak a véletlenek összjátéka, hogy leültem a titkárnő helyére, és pár kattintást követően előttem volt Mark naptára. Gyorsan átpörgettem, és első szemrevételezésre nem is tűnt fel semmi érdemleges, egészen addig, amíg meg nem nyitottam a levelezést, ami a titkárnő és Mark között lezajlott. Eme üzenetváltásban pedig nem volt szó másról, mint arról, hogy Mark utasítására írnia kellett Ms. Dermotnak egy üzenetet arra vonatkozóan, hogy sajnos nem tud részt venni a mai napon megrendezésre kerülő sajtótájékoztatón, ami a hölgy filmjét kívánja reklámozni. - Mekkora seggfej. - morogtam az orrom alatt. Szívből gyűlöltem, amikor a férjem annyira játszotta az elfoglalt embert, hogy nekem is csak a titkárnőjén keresztül üzent. Viszont a címzett neve sem kerülte el a figyelmem, s szinte azonnal előkerestem az eseménymeghívót, majd letöltöttem a mellékletet, és kinyomtattam a belépőjegyet, amit aztán sietve a táskámba gyűrtem, és minden más, általam megnyitott ablakot bezártam, és felálltam a gép elől, mintha mi sem történt volna. Ebben a pillanatban ért vissza a fiatal nő a kávémmal. - Köszönöm, de tudja mit? Meggondoltam magam. Tegyen bele egy kanál sót, és adja oda a férjemnek. Mondja csak meg nyugodtam, hogy én küldöm. - mosolyogtam, és már el is tűntem a helyszínről.
- Ez a meghívó Mark Schneider nevére lett kiállítva. - mondta értetlenül az előttem álló biztonságiőr, aki akkora volt, mint egy kétajtós szekrény. - Igen, és? - kérdeztem vissza, és talán ez lepte meg a legjobban. Valószínű arra várt, hogy elkezdek mentegetőzni. - Ön nem Mr. Schneider. - - Zseniális meglátás. Én a felesége vagyok. Bemehetnék végre? - - Sajnálom, hölgyem, de.. - - Hívja ide a főnökét, vagy valaki kompetens személyt, mert látom, nehezen megy az értelmezés. - vágok bele, és még fenyegetően lépek egyet előre, majd ezekután egy hosszasnak ígérkező átkozódásba kezdek, melyben felemlegetem a „Tudja maga ki vagyok én?” és a „Ha ezt a férjem megtudja, hogy így bántak velem, búcsút inthet a munkájának!” mondatokat, melyek szinte mindig beválnak, s ezúttal sincs így. Megjelenik a menedzser, mögöttem pedig újabb vendégek bukkannak fel, akik sznobizmusát megérintve egyértelműen velem szimpatizálnak, így a közjónak eleget téve végre beengednek. A kezdeti nehézségek ellenére hamar sikerül elvegyülnöm, és még egy pincérfiút is elcsípek, hogy leemeljen egy pohár pezsgőt, amit szinte azonnal fel is hajtok. Nem mintha szükségem lenne folyékony bátorságra. Fogalmam sincs, időben érkeztem e, és éppen mi most a program, de nem is érdekel. A teremben összegyűlt embereket kerülgetve kémlelem az egybegyűlteket, egy, pontosan egy személyt keresve, és bár némi időbe kerül, de sikerül végre megtalálnom a hölgyeményt. Nem lehetek benne biztos, de mintha valami fontos beszélgetésben lenne elmerülve egy igen csak pöffeszkedő, unszimpatikus alakkal, akinek már csak a grimaszait látva unszimpátiát vált ki belőlem. Biztos valami befolyásos tekintéllyel bíró ember lehet. Sajnálatos módon - vagy éppen nem -, engem ez a legkevésbé sem érdekel. - Elnézést, hogy megzavarom a beszélgetésüket. - lépek oda, egyenesen a személyes terükbe sétálva, mint egy tank, és mímelt mosolyom pontosan mutatja, mennyire nem sajnálom. - Elrabolnám a hölgyet, ha nem bánja. - Akkor is ha igen. Levegővételnyi szünet után folytatom, mit sem törődve a reakciókkal. - Tudja, fontos megbeszélni valónk van, mert éppen Ms. Dermot az, akit a férjem teherbe ejtett, és ezáltal a gyerekeimnek lett egy féltestvérük. Hát nem csodálatos? - mindezt olyan hanghordozással adom elő, mintha arról beszélnék, hogy egy exkluzív interjút szeretnék készíteni vele. Nézőpont kérdése, hogy ez annak számít. - Mehetünk, kedves? - Pillantok most Ophelira, és ellentmondást nem tűrően karolok belé, esélyt sem adva annak, hogy elslisszoljon. A terem egy kiesőbb része felé vonszolom magammal, és amikor végre átvergődünk a tömegen, akkor engedem el. - Nos, feltételezem nem kell fárasztanom magam a bemutatkozással. - simítok hátra egy szőke hajtincset a vállam mögé. Nyilván tudja, ki vagyok, ha más nem, akkor a felvezetésből. - Mark már biztosan sokat mesélt rólam. Igen, javarészt mind igaz. - Nem áltatom magam azzal, hogy a pozitív tulajdonságaim emelte ki, inkább körült írt engem, mint a megtestesült sátánt. Tény, vannak rosszabb napjaim, kinek nincsenek? - Sajnos én ezt nem mondhatom el Rólad. - kétélű megjegyzés, hiszen jelentheti azt is, hogy Mark ágyában oly sokan megfordultak már, hogy nem tartom számon, ami valahol igaz. De jelentheti azt is, hogy a szóban forgó férfi hajlamos a diszkrécióra is. - Gondoltam ez a mostani jó alkalom lenne arra, hogy beszélgessünk egy kicsit. Természetesen Marknak nem tud arról, hogy eljöttem. Semmi szükség nincs a fontoskodására. -
Re: Diamonds are a girl's best friend [Ophelia&Jenn]
Szomb. Jún. 13 2020, 19:03
Are you satisfied with an average life?
Jenn vs Ophelia
Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő, mondta William Shakespeare, és egek, ismételten csak leborulni tudok a zsenialitása előtt, és sajnálkozni, amiért nem élhettünk egy korban. Nem mintha annyira vágynék a középkorba (újkorba, teljesen mindegy). Pestis, bűz, a vízvezetékek (és az angol vécé) hiánya, bűz, boszorkányégetések, patriarchális társadalom, A BŰZ, mégis miért akarnám minderre elcserélni a függetlenségem, a forró reggeli kávém, a Mademoiselle parfümömet, és a csodaszép Manolo Blahnik cipőmet? Ámde, fájdalmasan leegyszerűsítve, egy színdarab is csak kétféle lehet: élvezhető, vagy bűnrossz. Érdekes, pont, mint a napjaim!
A mai egy bűnrossz volt. Az egész a reggellel kezdődött – ahogy általában a legtöbb nap szokott -, amikor is egyszerre minden rémálmom valóra vált: rémesen elaludtam a hajam, a bébiszitter lemondta a szolgáltatásait (kórházba került a nagyanyja, brühühü; a közvetítőcég szerint legalább 12 órával előre kell jeleznie!), Agatha pont erre a napra kérte ki az egyik szabadnapját, és ma volt a Palace of Sand első sajtótájékoztatója, miután kijött a hír, hogy zöld utat kaptunk a második részre. Egy élmény volt Connorral a karjaimban megpróbálni kifésülni a csomókat a hajamból, ami természetesen csak egy madárfészket varázsolt a göndör fürtjeimből, miközben rántottát készítettem és narancslevet facsartam. Oh, és nem engedtem meg Connornak, hogy a szenvedéseim közepette a hajamat egye, mire bömbölni kezdett. Az esetek többségében annyira jó gyerek, hogy viszonylag ritkán értem meg, miért eszik meg egyes emlősök a kölykeiket, de a ma reggel nem ezen alkalmak közé tartozott. De még mennyire, hogy nem.
Három órával, a fodrászom átkozódásával és a sminkesem varázslatos munkájával később Connor már az asszisztensem, Lenore kezei között garázdálkodott valamelyik pihenőszobában, míg én egy hosszúkás asztalnál ültem a Palace of Sand többi szereplőjével együtt, és mosolyogva bólogattam minden idióta kérdés kapcsán. Nem kifejezetten voltam a sajtótájékoztatók nagy rajongója, tekintve, hogy általában a diétámról és a szülés utáni gyors fogyásomról kérdeztek – melyre a sajtósom hevesen megtiltotta, hogy a tökéletes genetikámmal feleljek, úgyhogy általában azzal viccelődtem, hogy a szülés közben leizzadtam legalább tíz kilót -, és ha akadt volna más opcióm Connor elhelyezését illetően, nyilván azt választom. Mark már előre szólt, hogy ma nem fog ráérni – ahogy azt volt szíves a titkárnőjén keresztül megüzenni, a farok; legközelebb csak átirányítom a hívását az új ügynököm telefonjára -, Agathát nem zargathattam, különben félő, hogy felmond, a szüleim valami grillpartinak álcázott politikai mamlaszon voltak, Bree pedig részemről halálra is unhatja magát a semmittevéstől, akkor sem fogom megkérni, Connor iránti rajongás ide vagy oda. Briannától nem kellenek szívességek; elég lesz egy életen át azt hallgatni, hogy ő vitt be a kórházba Connor születésénél.
A kérdéssor legalább annyira volt izgalmas, mint amire számítani lehetett. Kérdeztek az alakomról – „nekem is időbe telt megszeretnem a szülés utáni testem, csakúgy, mint minden nőnek”; persze, rémesen fájdalmas volt egy mérettel nagyobbra cserélnem a melltartóimat -, arról, hogy eredeti szőke vagyok-e – am i a joke to you? -, és a Connor-balhé kapcsán természetesen szóba került az is, hogyha ismét Marokkóba megyünk, ki fog rá vigyázni – „erről egyelőre nem nyilatkoznék, hiszen az édesapja és én erős, összedolgozó csapatot alkotunk, és sajnos még nem volt lehetőségünk pontosan egyeztetni” -, blablabla. Mindenről volt szó, csak a karakterem jellemfejlődéséről feledkeztek meg. Próbáltam nem foglalkozni a szemem tikkelésével, amikor a férfi főszereplőtől viszont megkérdezték, arról azonban egy szerencsés VÉLETLEN folytán megfeledkeztek, hogy ő ugyan hova fogja pakolni a négyéves kislányát. - Hogyne, nagyon vágynék a Broadway-re is, Mr. Oakes, de attól tartok, a külföldi forgatások mindig elragadnak az igazán ígéretes szerepektől – mesélem mosolyogva, a kérdések utáni zártabb állófogadáson, ahova csak néhány kiváltságos lap újságírója volt meghívva. Köztük Oakes is, az egyik legnevesebb színházi kritikus New Yorkban, aki nem tudom, mi a nyavalyát keresett itt, de még egyszer sem nézett a szemembe, úgyhogy kezdem kapizsgálni. - És ugyebár nincs is sok színházi tapasztalata, ha jól tudom – morogja, egy leheletnyivel közelebb lépve, épp annyira, hogy zavarni kezdjen, és épp annyira, hogy másnak ne legyen feltűnő, ergo ne szólhassak érte – hacsak nem vágyok a hisztis színésznő bélyegre. – Tudja, vannak kapcsolataim. Segíthetek. Fulladj meg, az segítene. A mosolyom finoman élesebb ívet ölt. – Ami azt illeti, amíg drámát tanultam a New York Filmakadémián, rengeteg színházi szerepem volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy ott is legalább annyira megállom a helyem, mint a filmvásznon. Oakes ismét szóra nyitja az ocsmány száját, amikor egy szőke hajzuhatag érkezik közénk. Már felsóhajtanék a megkönnyebbüléstől, amikor valami ősi ösztön előbb figyelmeztet a veszélyre, mint ahogy az arcmemóriám működésbe lépne, és megfeszülök. Aztán utolér az emlékezés átka is.
Mark Schneider egy halott ember. HALOTT. HA-LOTT. H. A. L. O. T. T. Mrs. Jennifer kibaszott Schneider áll előttem, teljes pompájában, és ezt véletlenül sem annak köszönhetően tudom, hogy időről-időre rákerestem a közösségi médiákon, és szájhúzogatva megállapítottam, hogy szép nő, túl szép. Csak egy megérzés, mi más? Egy pillanattal később elkezdem megérteni Mark válás iránti vágyát, amikor is porig aláz Oakes előtt, majd se szó, se beszéd karon ragad. Ettől függetlenül megölöm, fájdalmasan, de legalább azzal a tudattal éghet a pokol tűzén, hogy megértem. - Nem itt – sziszegem az ördög démoni feleségének, amikor megáll a helyiség egyik sarkában, és most én húzom őt magammal, ki a folyosókra, és be az egyik pihenőszobába; nem abba, amiben tudom, hogy Lenore és Connor vannak. Egyszerű helyiség, linóleumos padló, tükrök, néhány kanapé, bontatlan szódavizek a sarokban, és egy jelenleg üres állvány az esetleges ruháknak. Táskáknak nyoma sincs, vélhetőleg nem használta senki. Legalábbis a tervezett céljára nem. - Kifelé – szólok oda egy számomra ismeretlen, fiatal párocskának, akik itt akartak közelebbről is megismerkedni egymással, és szélesre tárom nekik az ajtót, mielőtt a kiiszkoló hátukba vágnám. Jöjjön, aminek jönnie kell. - Vettem észre – fordulok Jenn felé. Kellemetlen a védekezésre biztató érzés, ami átjár, egészen meglep, hogy szinte vissza kell fognom magam, hogy ne fonjam össze a mellkasom előtt a kezeimet. Helyette olyan kimért egyenességgel és felszegett állal állok, amennyire csak tudok. Nincs miért szégyellnem magam. Mark spermái a hibásak, nem én. – Mindig azt hittem, csak túloz. Lenyűgöző, hogy nem. Felvonom az egyik szemöldököm. Azt hiszi, nem értem, mire akar ezzel a lelkes passzív agresszióval célozgatni? Hogy egy vagyok a sok közül? Kérlek; mintha nem tudnám. - Valóban? Netalántán a többi szeretőjéről beszámolt? – kérdezek vissza ugyanolyan élesen, mielőtt gonosz félmosolyt villantanék felé, és a szám elé emelném az egyik kezem, mintha csak takargatni akarnám. Nem akarom. Éppen ellenkezőleg, fel akarom rá hívni a figyelmet. – Együtt pontoztátok őket? Romantikus. Visszafojtok egy szemforgatást, de csakis azért, mert nem akarok már az elején túl drámai lenni, noha fogalmam sincs, meddig fog ez tartani. Vagy hogy egyáltalán mi ez az egész. - Tisztában vagyok vele. Ha Mark tudna róla, hogy itt vagy, már félúton lenne vissza Németországba. Mert tudná, hogy megölöm. - Ami visszavezet minket a jelenlegi szituációnkhoz: mit keresel itt? – adok hangot is a gondolataimnak. - Megakarsz fenyegetni, hogy maradjak távol a férjedtől? Esetleg megkérni? Nincs rá szükség; megtarthatod, ha annyira szeretnéd – piszkálom meg a most is tökéletes körmeimet, ám mindeközben a szemem sarkából a reakcióját figyelem. Nagyon nem tenne jót az eladhatóságomnak vagy a vonzerőmnek, ha Mark visszamenne a feleségéhez, miután ÉN voltam a szeretője, és a gondolattól kedvem támad kifilézni. A bulvár persze imádná. A jó útra tért seggfej sztorit akárhányszor eladhatod, mindig van egy csapat magányos nő, aki be is veszi.
Re: Diamonds are a girl's best friend [Ophelia&Jenn]
Hétf. Júl. 13 2020, 22:29
Ophelia & Jenn
2020. május
- Miért, mi a probléma? - kérdezem teljes értetlenséggel, ami egy igencsak bődületes hazugság, hiszen pontosan tudom, miért dönt úgy, hogy miért dönt a nyíltterepről való elkülönítésem mellett. Egyetlen megveszekedett másodpercig sem gondolom úgy, hogy nem lenne illő, amit most teszek. Felkeresem a férjem szeretőjét, aki az egészcsalád háta mögött szült egy gyereket, majd fanfárok kísérete mellett a nyakába varrja. az a történet, amit Mark előadott erről az egészről, engem igazán nem hatott meg. Átláttam a hölgyemény tökéletesen alakított színjátékán! - Engem nem zavar az összecsődült társaság! Nekem igazán nincs miért szégyenkeznem! Oh, üdv! Kellemes esténk van, igaz? - Harsogom, miközben áthúz a tömegen, és összeakad a tekintetem némely emberével, kiknek nem vagyok rest inteni is, mintha jómagam is az est egyik sztárvendége lennék. Azonban a Dermot lány sem rest, hogy felszabadítson számunka egy afféle privát helyiséget, ahol végre szemből szembe állhatunk. Nem lep meg, hogy a párocska sietősen távozóra fogja, s eszébe sincs ellenszegülni a művésznő utasításának. Ráérősen lépkedek beljebb, s járatom körbe a tekintetem a helyiségen, majd Rá emelem a tekintetem. Közelebb lépek, jól láthatóan, és még annál is ráérősebben végig futtatva a tekintetem a fiatal nő teljes alakján, a csinos cipőket megvizsgálva pár pillanat erejéig, és ismét visszatérek a kiindulópontra, a feszültségtől megfeszülő finom vonások keretezte világos szempárra. - Nem kellett beszámolnia. - villantottam egy mosolyt. Olyasfélét, melyet az igazi megszállott emberek szoktak, akik feltúrják az imádottjuk után az egész internetet, és a nyomtatott sajtót és beleértve. Azt a kort éljük, amikor nem kell feltétlenül kérni a másikat arra, hogy magától elmondjon dolgokat. Ha megvannak az eszközeid, sok információt beszerezhetsz a másik fél beleegyezése nélkül is. Néha még magam is meglepődőm, Nicole milyen fénysebességgel talál meg szinte bármit a világhálón. - Viszont kétségtelen, hogy Te vagy az egyik legcsinosabb. - Többnyire jellemző rám, hogy kimondom azt, amit valójában gondolok. Ha nem, akkor persze az arcomra ül ki, félreérthetetlen módon. Ebbe beletartozik mások elismerése is. Már pedig hazudnék, ha azt állítanám, az előttem álló nő nem nyújt kellemes vizuális élményt - és a férjemnek másfajta szinteken ugyanezt -, és eszem ágában sincs a korával harcoló kétségbeesett feleséget játszani. Nem, ezt a szereposztást meghagyom a későbbiekben felszedett férjes nők feleségeinek. Nem tartom kizártnak, hogy rákapott a dolog ízére, és „csak nős férfiak érdekelnek” jeligére fog társat keresni magának. - Feltehetném a kérdést, mégis mi volt az, amivel megszédített Mark olyannyira, hogy szóba állj vele, de tisztában vagyok az érdemeivel, engem is így vett rá, hogy feleségül menjek hozzá, és szüljek három gyereket. - bizonyos szavakat érezhetően megnyomok, mint az, hogy feleségül, és hogy három. Azért még sem szeretném, hogy az elismerőszavak a csinos kis fejébe szálljanak, és azt gondolja egyszinten vagyunk, mert erről szó sincs. Azonban van okom azt feltételezni, hogy abban a csinos kis fejében mégis megszülethetett egy ehhez hasonló gondolat, mikor egy kisebb kirohanást intéz felém, amit negédes mosollyal az arcomon fogadok. - Várj, akkor most végeztél a drámai felvezetővel, vagy van még folytatás? Még véletlenül sem szeretnélek félbeszakítani, nehogy elfelejtsd a kis betanult szöveged. - Fogalmazhatnék úgyis, hogy felettébb bájos volt az iménti előadás, miközben nekem szegezte fel a kérdéseket, holott itt én vagyok, aki feltehetné ezeket a kérdéseket. Remélem ez a kis csitri nem gondolja, hogy a hazai pálya előnye az övé, mert én minden terepen ugyanolyan elánnal állok bele a vitába, és arra is teszek magasról, ki az apja. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen kis heves vagy. - billentem félre a fejem. - Valahol imponáló látni, hogy Mark még mindig engem keres a szeretőiben. - Ez akár lehetne annak kinyilatkoztatása, hogy bennem és Opheliában sok közös tulajdonság van, de természetesen ez nincs így. Kizárt. Mégis jól esik odaszúrni, hogy nem tartom többnél, mint egy gyengébbre sikerült másolatot. - Itt nem arról van szó, ki tart meg kit, kedvesem. Viszont elég érdekes ez a kinyilatkozás pont egy olyan nő szájából, aki előszeretettel hordja mások levetett holmiját. - a szépsége, fiatalsága és sikere nem kérdőjelezhető meg, viszont azt azért még sem gondolhatja komolyan, hogy bármiféle beleszólása van a Mark és a közöttem lévő kapcsolatba, a feszültségkeltésen kívül. Az pedig egyébként is van, már évek óta. Viszont a férjem ezen ballépése olyan mértékű, mely fölött én sem hunyhatok szemet. Én vagyok a feleség, Ő pedig egyelőre a betolakodó státuszért verseng, a gyerekével együtt. - Nem tudom, milyen történetet adtál be Marknak a terhességedről, és arról, miért tartottad jó ötletnek szülni egy törvénytelen gyereket, és nem is érdekel. De az már sokkal inkább, hogy mi volt a célod vele. - Úgy gondolom ez az a pont, amikor már felesleges kerülgetni azt a bizonyos forrókását. Ahogyan Ophelia, úgy én is válaszokat várok, és azzal nem jutunk előrébb, ha tovább is csak méregetjük egymást. - Tovább megyek, jelenleg a férjem karrierje sem érdekel, vagy hogy miféle összetűzésbe kerül az apáddal, az viszont igen, hogy mi lesz az én lányaim életével. Mert ez bizony sokban befolyásolhatja a mindennapjaikat, és a megítélésüket. Mégis mit képzeltetek, amikor azt gondoltátok, jobb titokban tartani? Ezzel a hülye lépéssel csak még nagyobb port kavartatok mindketten, mintha a legelején felvállaltátok volna. Ez itt nem a filmvászon, hanem a valóélet, aszerint is kellene viselkedni, nem gondolod? Arra pedig inkább nem is térek ki, miféle anya az, aki a párhónapos gyerekét hátra hagyja a „karrierje” miatt. - forgatom meg a szemeim, s a levegőbe emelve a kezeim, karcolok ujjaimmal a levegőbe idézőjeleket, amikor a karrierjét említem, nem kevés éllel a hangomban. Nem tartom túlsokra, és nem azért, mert a művészemberek értékeit nem ismerném el, hanem nem vagyok híve a megvásárolt karriereknek. - Mi a célod ezzel a gyerekkel? Mert Mark szerint nem az, hogy elvetesd magad vele. Az anyagi hátteredből kiindulva pedig nem vagy rászorulva a pénzre, és hidd el, csak a holttestemen át hagynám azt, hogy a lányaim örökségére rátedd a kezed. -
Re: Diamonds are a girl's best friend [Ophelia&Jenn]
Szomb. Júl. 18 2020, 01:02
Are you satisfied with an average life?
Jenn vs Ophelia
Egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel; egy mondás, ami az élet minden területére ráhúzható. Ugyan az erőszak sok esetben ölti magára egy sokkalta megérdemeltebb és igazságosabb megoldás kívánatos alakját - kiváltképp bizonyos személyek „megtisztelő” társaságában (khm, Mark, khm) -, hosszútávon a szavak visznek minket előre. Tárgyalások, viták, és megegyezések nélkül fejlődés sincs, ezek azonban lehetetlenek a megfelelő szavak és kapcsolatok nélkül – utóbbiakat szintén a kommunikáció építi. A hízelgés erős, ámde kétélű fegyver. Önmagában csupán csak egy vérvörös estélyi, ami természetesen pompás, de ha a viselője nem tudja megfelelő tartással viselni, ugyanúgy a legrosszabban öltözöttek listáján köt ki, mintha farmerben érkezett volna. Ellenben, ha felszeged a fejed, és bátran mosolyogsz a ruháddal pontosan megegyező színűre festett ajkaiddal, az összes jelenlévő szempár – és kamera – vágyakozó kereszttüzében találod majd magad. A szó lehető legjobb értelmében.
Sosem tagadtam, hogy örömömet lelem a hiúságomat legyezgető bókokban, így nem túl meglepő az sem, hogy a környezetem nagyja tisztában volt vele, miféle eszközökhöz kell nyúlnia, ha el akartak érni nálam valamit. Az merőben más kérdés, hogy a többség ennyivel le is zárta a történetet, és fel sem merült bennük a gyanú, miszerint az elismerő szavakban való sütkérezés nem lesz rögtön egyenértékű a mögöttük húzódó hátsó szándék felmérésének hiányával. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Jennifer Schneider valamilyen módon manipulálni akar a bókjával. Ostoba lennék, ha nem így tennék, miután megzavart egy privát rendezvényt, és kis híján nyíltan jelenetet tervezett – és Mark még engem tart drámainak! Nem tudom, mi a pontos célja, tévhitbe ringatni, elhitetni velem, hogy ez a beszélgetés kellemesebb lesz, mint amilyen, esetleg csak az egyszerű, de hatásos összezavarás. Nem érdekel, mert magától értetődik, hogy ezek közül egyik sem fog bekövetkezni, de azért hagyom az ajkaimnak, hogy mosolyra húzódjanak, és nem kommentálom a kijelentését. Elvégre, igaza van. Csak az az „egyik” felesleges oda. ÉN vagyok Mark legcsinosabb exe – nem mintha erre büszke lennék. Ez csak természetes.
Elfojtok egy sóhajt, de egy szemforgás akarva-akaratlanul is kiszökik belőlem. Ez a „feleség” dobálózás lehet bizonyos - általában korosodó - nők megfelelője a férfiak farokméregetésére. Mintha ez Mrs. Schneider esetében jelentene bármit is; csak azért feleség, mert foggal-körömmel kapaszkodik a titulusba, miközben nyerni semmit nem nyer vele. Hízelgő képet fest róla, mondhatom. Még a betanult szöveges kommentárját is elengedem a fülem mellett. Ha gyerekes akar lenni, én nem állítom meg. Az érdektelenségem viszont valahol ott véget is ér, amikor elkezd minket összehasonlítgatni. Reflexszerűen kapom az eddig félig elfordított fejemet Jennifer felé, és érzem, hogy egy pillanatra elönt a düh – ugyanakkor azt is tudom, hogy nem engedhetek neki. Ha valamit rosszul csináltam a New York-i premieren Markkal, az az érzelmeim szabadjára engedése volt. Gyengének mutattam magam, és hosszútávon sokkal gyümölcsözőbben is kezelhettem volna a szituációt; még ha végtelenül jól is esett az a pofon. Mrs. Schneider viszont erősebb ellenfél, mint Mark – ha másért nem is, akkor a befolyásolhatósága híján mindenképp. Mark férfi, vagyis a farka az iránytűje. Ha akarnám, még mindig többé-kevésbé úgy táncolna, ahogy én fütyülök. Nehezebb dolgom lenne vele, mint a legtöbb férfivel, mert ha valami hiányzik a köztünk lévő kapcsolatból, akkor az a bizalom, de képes lennék rá. Jennifernél ez értelemszerűen nem opció.
Úgyhogy hagyom, hogy a körmöm a tenyerembe mélyedjen, és a legbájosabb fagyott mosolyommal fordulok felé. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas szembenézni a ténnyel, hogy többé már nem vágyik rád – vágok vissza, és lesajnálóan döntöm oldalra a fejem. – Ó, vagy ez netalántán a gyász egyik fázisa? A tagadás? Ez esetben részvétem. A jövőben viszont tartózkodj az összehasonlításunktól, ha kérhetném. Egészségesebb elfogadni, hogy egész egyszerűen már nem vagy releváns. A gondolat is nevetséges, hogy Mark azért lett volna velem, mert újabb példányra akarta cserélni a feleségét. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a különválásuk után egy darabig ez volt a helyzet, nálam azonban biztosan nem, azon rendkívül egyszerű oknál fogva, hogy én én vagyok, mindenki más pedig mindenki más, és ezt nem győzöm újra és újra elismételni. Nem vagyok olyan, mint más, és pláne nem vagyok olyan, mint más Mark életében. A kivétel vagyok, nem a szabály. Nem véletlenül szakadt meg csak akkor a köztünk lévő kapcsolat, amikor ÉN úgy döntöttem, hogy véget vetek neki. - Ahhoz képest, hogy levetett, meglehetősen akaratosan ragaszkodsz hozzá – jegyzem meg, sóhajtva hátralökve a hajamat a vállam felett. Levetett holmi, hol vagyunk, az óvodában? Nehezebb tüzérségre számítottam. – Hallottál már a méltóságod megőrzéséről? Ki kellene próbálnod, felemelő érzés. Nem kellett a családom okosnak titulált gyermekének lennem, hogy már azelőtt tudjam, hogy Mrs. Schneider valamilyen formában komoly problémákkal küzd, mielőtt megismertem volna. Nem a Marktól hallott, elvetemültséggel határos történetek vezettek erre a következtetésre (habár segíteni sem segítettek), hanem a tény, hogy ez a nő volt annyira ostoba, annyira önmegalázkodó, hogy házas maradt egy olyan férfi mellett, aki válni akart. És azután is ragaszkodott ehhez, miután nyilvánosan megfosztották a főszereptől, és újra meg újra más-más nőknek adták azt. Undorító. Még az anyaságra és a gyerekei sem foghatja, tekintve, hogy együtt sem élnek, a lányai pedig felnőttek.
Mrs. Schneider épp most bizonyítja be az elméletemet, ezt látva pedig érzem, ahogy felszívódik bennem a tisztelet, amit eddig legalább azért megadtam neki, amiért anélkül viselte el Mark Schneidert az élete nagyobbik részében, hogy megölte volna. Ez a nő, és a rágalmazásai? Szánalmasak. És nem fogom hagyni, hogy valaki olyan próbáljon megalázni, aki már önmagával szemben is megtette ugyanezt. Ezért sem tudok mást csinálni, csak felnevetni a kis teóriázását hallva. - Igazán erős véleményed van a „karrierekről”, ahhoz képest, hogy neked nincs, de elnézem, mert kellemetlen lehet együtt élni a tudattal, hogy mindössze két szóval tudod definiálni magad: feleség és anya. Már ha a te esetedben számolhatjuk az előbbit – szúrom oda, miközben közelebb képek, a kezeimmel a csípőmön találva támasztékot. Egészen új élmény valaki olyannal veszekedni, aki velem egymagas. – Mivel még nem volt módunk személyesen beszélni, ezért neked is elmondom, most az egyszer, ismétlés nélkül: nem akarok az égvilágon semmit Mark kibebaszott Schneidertől. ÉN semmit nem akarok. Nem vagyok rászorulva sem a figyelmére, sem a vagyonára, sem a lányaid „örökségére”. Az, hogy a FIÚNK mit akar, és mire van szüksége, már egy egészen más kérdés. Mint habzó szájú véranya, ezt neked is be kell látnod, még ha kissé szabadkezűen is szóród az abortuszra és a gyerekek céllal való megszülésére utaló kéretlen kommentárjaidat. Amikből, ha már itt tartunk, a helyedben visszavennék, hacsak nem akarsz belemenni a „jó anya, rossz anya” játékba. Mit is mesélt Mark a legutóbb? – érintem meg elgondolkodva az államat. – Á, igen! Feltörted a lányod facebookját? Awww, a szeretet és a bizalom univerzális jele, mit ne mondjak. Az év anya díja minden bizonnyal téged illet, kedves SZMK elnök! Mosolyogva teszek még egy pár lépést, amíg szemtől-szembe nem állunk, már-már a cipőink hegye is összeér. Szép cipője van, túl szép, hogy vereséget szenvedjen benne. Márpedig azt fog. - Nem fogok bocsánatot kérni, amiért a fiam létezése rád zúdítja azt a házat, aminek a plafonját te magad repesztetted meg a szánalmas ragaszkodásoddal. Véletlenül teherbe estem, úgy döntöttem, hogy megtartom, és nem szólok Marknak, mert, ahogy mondtam: nem. Akarok. Tőle. Semmit. Egyetlen szívességet kértem tőle, ami részben az ő hibájából, részben az enyémből, nem úgy sült el, ahogy terveztük, de a nap végén az ő döntése volt, hogy felvállalja Connort, nem az enyém. Ezt is elmesélte? – kérdezem, akaratlanul is elmosolyodva. Hagyok neki néhány pillanatot, hogy leülepedjen az információ, ha váratlanul érné. Remélem, hogy váratlanul éri. Remélem, hogy fáj. – Ha úgy dönt, hogy nem akarja a fiúnkat az életébe, aszerint nyilatkoztunk volna, de nem így történt. A te életedet nem fogja túlságosan befolyásolni, hiszen, emlékeztetnélek, semmi közöd hozzá, és még mielőtt megvádolnál vele, nem, nem akarom elszakítani a lányaitól. Szívesen látom őket Connor körül, amikor csak ott szeretnének lenni. Kielégítőnek találtad a választ?
Re: Diamonds are a girl's best friend [Ophelia&Jenn]
Szomb. Júl. 25 2020, 22:39
Ophelia & Jenn
2020. május
Le vagyok nyűgözve. Az elmúlt évtizedben volt már pár hasonló összetűzésem Mark szeretőivel. Legfőképpen a szétválásunk elején volt erre precedens, hisz ahogy hosszabbodott a külön töltött idő, és a szeretők száma, rájöttem, hogy voltaképp teljesen felesleges minden erőfeszítésem. Viszont még így is volt alkalmam közelebbről megismerkedni azokkal a lányokkal - a nő jelzőt nem tartom indokoltnak -, akik gyönyörűek voltak, karcsúak, légiesek és mindezen külső tulajdonságuk mellett elképesztően ostobák. Ha ez az olykor buta arckifejezésükből nem is tűnt fel, elég volt csak pár jólirányzott kérdést intézni feléjük, és máris elárultak magukat. Számomra pedig világossá vált, hogy a rózsaszín szájfénnyel színezett ajkaikat nem beszédre használták a férjem jelenlétében. Ophelia azonban más volt, és egy egészen újszerű benyomást keltett bennem, melyek túlmutattak a tökéletesen megformált instagram profilon, és Mark korábbi szeretőinél szerzett tapasztalatomon. Betudhatnánk pozitív csalódásnak is, de a kettőnket összekötő közöspontot tekintve - aki nem más, mint Mark -, nem beszélhetünk olyasmiről, mint szimpátia, vagy lehetséges közös érdeklődési kör. Nem, szó sincs róla. Ez sokkal inkább egy nehezített pálya a számomra, ahol olybá tűnik, emberemre akadtam, aki hasonlóképpen forgatja a szavakat, mint én. Viszont az már kétségtelen, hogy több rutinnal rendelkezem, éppen ezért nem rettenek meg ettől a kis fruskától. - Sejtettem, hogy valami hasonló témakörnél fogunk kilyukadni a részedről, holott ez a vágy dolog már régen lefutott kör köztem, és Mark között. - legyintek egyet némi fintorral az arcomon kísérőként. Vágy? Ugyan, ez már jó ideje nem mozgat meg kettőnket. Nem arról van szó, hogy nem tartanám vonzónak a szóban forgó férfit, de a legkevésbé sem vágyom rá, hogy ágybabújjak vele. Megtettük már éppen elégszer. - És minden bizonnyal borzasztóan elégedett vagy magaddal, amiért most jól megmondtad nekem, elvégre az, hogy releváns vagyok e vagy sem, az csakis attól függhet, hogy Mark helye éppen csak, hogy kihűlt melletted. Csak arról feledkezel meg kedvesem, hogy amíg nekünk van egy igen jelentős múltunk, addig Te nem voltál több egy egynyári kalandnál. - Tárom szét enyhén a karjaim, miközben kissé szánakozva nézek vissza rá. - De láthatóan nem bánod ezt sem, hiszen egy komoly kapcsolat bizony elköteleződést igényel, és nem kevés kitartást. Megértelek, nem mindenkinek való ez. - mímelek némi megértést, mintha tényleg teljesen átérezném a helyzetét. Az olyanok, akik aranykanállal a szájukba születnek, elég keveset tudhatnak a kitartásról, hiszen előjogokkal születnek. Természetesen ezzel sincs semmibaj, csak azt már kizártnak tartom, hogy a jellemfejlődésre is jóhatással lenne. Túl sok jót nem tudom elmondani ebben a percben Markról, de azt az érdemet sosem bitorolnám el tőle, hogy maga építette fel mindazt, amit most birtokol. Szemben a kis művésznővel, akinek az édesapja valószínűsíthetően mindent aranytálcán nyújtott át. Hát így hogyan tanulhatna bármit is a kemény munkáról? Ami nem csak a fizikai munkát jelenti, hanem akár egy kapcsolatban, házasságban is. - Tehát ha jól értem, lenézed azokat a nőket, akik édesanyák, és gondoskodnak a gyermekeikről, és persze teremtenek nekik egy otthont, ellátják a családjukat a karrierépítés helyett? Lehet, hogy ez a kinyilatkozásod sokkal kellemetlenebb lenne Neked, ha felvállalnád a nagynyilvánosság előtt. Abból a pár darab követődből alig maradna valaki. Bár az is igaz, hogy a mai világban ezt is meglehet vásárolni, de én ehhez nem értek, Neked biztosan sokkal több tapasztalatod van ebben. - Rezzenéstelen arccal állom az újabb megjegyzést a nemlétező karrierem kapcsán, ami leginkább annak köszönhető, hogy már éppen elégszer hallottam ugyanezt a szöveget, és bosszantottam fel magam rajta, ezúttal pedig nem hagyom magam, még ha fájó pontra is tapintott, és elég csak Rá néznem, és tudom, hogy itt még koránt sincs vége. Hasonlóképpen teszem csípőre a kezeim, s húzom ki magam, hogy egy pillanatra se olvasson ki olyasmit a testbeszédemből, ami megfutamodásra utalhat. Felém sétál, én pedig állom a tekintetét, miközben hosszas monológba kezd, mely némely részénél nem állom meg, hogy unottan ne forgassam meg a szemeim. Viszont amikor az anyaságomat érintő kérdéskörhöz érünk, bosszúsan szűkülnek össze a szemeim, s képtelen vagyok a dühömet palástolni. Nem, baromira nem fogok elválni, mitöbb, új életcélom van; özvegy leszek. Megfogom ölni Mark Schneidert, amiért a saját családi ügyeinket kifecsegte egy olyan személynek, akinek egyáltalán semmi köze nincs hozzá. - Minden bizonnyal vannak rossz döntéseim, és teszek olyanokat, amelyet vitatathatók, de mindent annak érdekében teszek, hogy a lehető legjobban megvédjem a lányaim mindazon veszélyektől, amik ebben a beteg világban rájuk leselkednek. Ez így volt mindig is, és ezután is így lesz, mert a féltés és az aggodalom sosem múlik el. Én ott voltam mindhárom életében, az első hónapokban is, és nem passzoltam le egy vadidegen embernek, aki pusztán biológiailag köthető hozzá, de még csak nem is ismerem igazán. Mert ugye nem ringatod magad abba a hitbe, hogy bármit is tudsz Markról a felszínen túl? - csupán egy olcsó vicc lenne a részéről, ha azt mondaná igen. Mert nem, lószart sem tud, ahogyan arról sem, hogy mi miken mentünk keresztül, és ebben volt jó és rossz egyaránt. - Tudomásom szerint azzal, hogy világra hoztad a fiad, még nem nyomtál ki magadból, egy „hogyan neveljünk gyereket kisokos”t. Arról nem is beszélve, hogy ha így is lenne, lehet inkább a felfogadott dadusodat kérdezném meg, elvégre Ő az, aki neveli a gyerekedet, és nem Te. Mert ugyebár Neked erre nincs időd, és csak nem fogsz lealacsonyodni egy olyan anyai szinte, amit Te megvetsz. Még a végén foglalkoznod kellene a gyerekeddel. - Elárulva érzem magam. Ugye említettem azokat a bizonyos volt szeretőket Mark életében, akiket hasonlóképpen felkerestem. Egyikük sem volt ilyen járatos a mi életünkben, ez a nő pedig mintha csak elolvasta volna a Schneider család kötelezők röviden kiskönyvét, és mindent tudna rólunk. Mark kiadott engem, és a lányait. De legfőképpen engem. Azt hittem, nem tudja fokozni az utálatomat az Ő irányába, de végül sikerült neki. S ezt a mardosó érzést most kivetítem az előttem lévő személyre. Rémisztően közel vagyunk egymáshoz, és biztos vagyok benne, hogy ha nem lenne hajlakkal fixálva a frizurája, az arcomhoz érne pár kósza hajszála. - Nem vártam Tőled bocsánatkérést Ophelia, mert az erős jellemre vallana, aminek Te híján vagy. Ha nem így lenne, akkor már sokkal hamarabb megejthettük volna ezt a személyes beszélgetést azzal, hogy felkeresel. De könnyebb volt Mark, a média mögé bújnod, és mindenki másra hárítani a Te felelősségvállalásod. Az pedig, hogy pár cikkben és interjúban parádézol, még nem ér fel a szenteltvízzel. - lehet, hogy a médiában én vagyok a szánni való őrült feleség, de a megvetés tárgyát nem én képzem, hanem Ő. Hiába is vásárolja meg a megértés, és együttérzés mosolyát vadidegen emberektől, ha az a legkevésbé sem valódi. - Túl sokra tartod magad. Ha valamiben, abban biztos lehetsz, hogy Mark nem fogja elhagyni a lányait egy fatális hiba miatt. Az pedig, hogy felvállalta a gyerekedet, nem a Te érdemed, maximum annyiban, hogy a megfelelő embernek tetted szét a lábaid. Mark egy seggfej, de ilyen helyzetekben megtalálja Ő is a gerincét, és felvállalja a saját vérét. Persze, azt sem tartom kizártnak, hogy a döntés meghozatalában benne volt némi felsőbb nyomás is az apád személyét illetően. Kész szerencse, hogy egy ilyen hátország van mögötted, aki elrendezi a kis életed, és megmondja, mikor mit tégy, hogy valamivel jobb színben tüntesd fel magad. - Beszéd közben felemelem a karom, s nem vagyok rest a kettőnk közötti távolságot áthidalni. Nem félek hozzáérni, még ha ezt is szeretné elérni nálam, de mégis csak egy olyas valakiről van szó, aki alig idősebb valamivel a legnagyobb lányomnál. Ujjaim megérintik a drága nyakéket, majd onnan az egyik fülbevalójára térek át, elismerő hümmentéssel adózva az ékszer szépségének. - Soha nem leszel a család része. - sóhajtok egyet, s lágyan elmosolyodom, miközben egy nem létező szöszt söprök le a válláról, majd nézek a szemeibe egyenesen. - Ez a fiadra nem vonatkozik, mert ha már így esett, akkor nem tartom ildomosnak eltiltani a féltestvéreitől, amennyiben a lányaim is úgy akarják. Elvégre az a gyermek nem tehet róla, hogy pont Te vagy az anyja, aki viszont.. mindig csak a megtűrt nőszemély lesz a köreinkben. - A szobában lévő feszültség szinte tapintható, és az ajtóra mért kopogás hangereje sokszorosnak tűnik, melyet követ a kilincs lenyomása, és a nyikorgó hang. Egy alak tűnik fel a résnyire nyitott ajtóban, aki kérdően és sürgetően néz a nőre. Lehetséges, hogy a menedzsere? Fogalmam sincs, de nem is érdekel. - Minden rendben van, a művésznő mindjárt visszatér a bulijára. - villantok egy mosolyt, megelőzve azt, hogy Ophelia szólaljon meg, s kezeimmel hessegető mozdulattal küldöm el az ismeretlent. - A lányaimtól pedig lehetőleg tarts két lépés távolságot. Biztos vagyok benne, hogy az apjuk nyomására találkozni fognak Veled, de ez nem jelenti azt, hogy bármiféle családi összeborulásra számíthatsz a részükről, és nem is szeretném, ha azt hinnék, ez az értékrend, amit Te képviselsz, az lenne a követendőpélda. - Bár szerencsére Anja és Nicole a korukból fakadóan kevésbé befolyásolhatóak, ellenben ezt nem mondhatom el Johannáról. - És nem ajánlom, hogy bármilyen módon is tiszteletlen legyél velük. - a további fenyegetést nem fűzőm hozzá, elvégre ő maga nevezett véranyának. Engem sértegethet, de a lányaim szentek, és nem érdekel a befolyásos apja, a legnagyobb nyilvánosság előtt fogom letépni a műhaját, és kitörni a koronáit a szájából. - Örülök, hogy azért mégis sikerült némi konszenzusra jutnunk. - Jelentem ki, még akkor is, ha ezzel Ő a legkevésbé sem ért egyet.
Re: Diamonds are a girl's best friend [Ophelia&Jenn]
Szer. Aug. 19 2020, 12:57
Are you satisfied with an average life?
Jenn vs Ophelia
- Oh, édes Jézus, adj erőt – nyomkodom meg óvatosan néhány ujjammal a lehunyt szemeimet. Az esetek 99 százalékában az arcomhoz sem nyúlok, ha nem vagyok benne 110 százalékig biztos, hogy tiszta a kezem, és nincs veszélyben a sminkem, lévén ez a bőrápolás első számú és legfontosabb szabálya, de ez nem a legtöbb eset (hála a kibebaszott égnek), és ha nem hatok valahogy az idegpályámra, félő, hogy megfájdul a fejem, és akkor vér fog folyni. Spoiler; nem az enyém. Jennifer Schneider nem csak a szőke hajával, kék szemével és a nevével hasonlít a kedves férjurára, de a rám gyakorolt hatásával is; legalább akkora eséllyel üdvözölhetek a puszta jelenlétének és az idegesítő szavainak hála egy migrént, mintha mindenki kedvenc Ördög ügyvédje állna előttem. Reméltem, hogy ezt a képességet csak Mark birtokolja, de úgy tűnik, inkább a Schneider szitokszóval jár kéz a kézben. Milyen meglepően eredeti. Íme egy újabb ékes bizonyítéka, hogy Connor miért is jár sokkal jobban a Dermot nevet viselve; nem asszociálják rögtön azzal a nevetségesen őrült pereputtyal, és a családi átoktól is megszabadul. Ha felnő, garantáltan megköszöni még nekem.
- Sose hittem volna, hogy akárcsak esély lehet ennek bekövetkezésére, de kezd átjárni egy hangyányi szimpátia Mark irányába – jelentem ki drámaian fejcsóválva, egy aprócska réssel a feltartott mutató- és a hüvelykujjam között. Egek, ha ez nem egy szomorú gondolat, akkor nem tudom, mi lehetne az. Kezdek szentimentális lenni. A végén még fájdalommentesen ölöm meg azt a gerinctelen szemétládát, akkor pedig hol maradna az élvezet? Egy feladó sóhajjal engedem le a kezem és helyezem újra a csípőmre, ismételten felvéve a harci pozíciómat. - Rendben, úgy tűnik, hogy jobban szereted magad tévképzetekkel áltatni, mint ahogy azt elsőre feltételeztem volna, ami egy kissé szánalmas ugyan, de gyakori a korodbeli, változásra képtelen nőknél, úgyhogy engedd meg, hogy udvariasan kisegítselek néhány további információval. Nem kell megköszönni – mosolygok rá negédesen, lusta lemondással a tekintetemben. Mrs. Schneider azt hallja meg, amit a menopauzától szenvedő teste meg akar hallani. Micsoda szerencse, hogy szeretem a reménytelen eseteket; valamiért Marknak is igent mondtam anno. – Az az „egynyári kaland”, amibe olyan heves szánakozással kapaszkodnál? Két év volt. Szerinted Mark dobott el? Kérlek, ha arra vágynék, Mark még most is az én ágyamat melegítené. A párkapcsolati tippjeid az elköteleződésről és a hosszútávú kapcsolatokról? Köszönöm, de inkább nem, köszönöm, ellenben mindenképp megkereslek, ha magam mellé láncolnék valakit, aki tíz éve szabadulni szeretne – vigyorodok el nem leplezett rosszindulattal, oldalra döntve a fejemet. – Nem mintha túlságosan bonyolult receptet követtél volna, nemde? Teherbe estél, elvetetted magad, és feltételezem, minden nagyobb problémát egy újabb gyerekkel akartál megoldani. Klasszikus, ezt elismerem, de nem jöttél még rá az elmúlt évtizedben, hogy nem igazán működik?
Fogalmam sincs, miféle hamis, fordított világban kell élnie a mindennapjait ahhoz, hogy akárcsak megfontolja annak gondolatát, hogy pont Ő értene az egészséges párkapcsolatokhoz. Ez már nem csak puszta tévképzet, ez egyenesen kimeríti a klinikai eset definícióját. - Nem, Jennier – hívhatlak Jennifernek? -, TÉGED nézlek le – forgatok szemet. Egy kis igazság egy kis hazugsággal; valóban nem gondoltam a többi hasonló helyzetű nőre, amikor a nem létező karrierjét ütöttem úgy a fejéhez, mint Mark a golfütőt a labdákhoz, ettől függetlenül abszolúte nem tartom sokra azokat a nőket, akik csak és kizárólag az anyaságra támaszkodnak, mint identitás-meghatározás, erről azonban ennek a szőke démonnak nem kell tudnia. – Legalább próbálj meg úgy tenni, mint aki odafigyel, és érti is, amit mondok, kezdesz kiesni a ritmusból. Szeretnél egy kis szünetet tartani? Hozassak neked egy ösztrogén-tapaszt? Nincs abban semmi szégyen – gúnyolódok, segítőkészen megrebegtetve a szempilláimat. Tisztában vagyok vele, hogy nem a legstílusosabb fegyver valaki korát felhasználni egy vita során, de az én elegáns türelmemnek is van határa, és Jennifer mindenbe belekötő szavainak hála egyre közelebb érünk a katarzis pontjához, ahol végképp nem fog érdekelni, mi mennyire helyénvaló.
A karrier is fájdalmas volt, hiába próbálta Mrs. Schneider érzelemmentességbe rendezni az árulkodó arckifejezéseit, de ha tudtam volna, hogy elég az anyaságát firtatnom – amivel nem mellesleg, ő nyitott nálam, tehát voltaképpen ő maga adta meg számomra is az engedélyt -, hogy ennyire leplezetlenül nyílt és fájdalmasan őszinte reakciót kapjak, rögtön ezzel kezdtem volna. Nem, ez hazugság. Ugyanúgy belerúgtam volna a munkatapasztalattól mentes, üres életébe, de egy jóval szívélyesebb mosoly kíséretében tettem volna mindezt. Talán nekem is fájnia kellene, ahogy különböző kiforgatott szavakkal hozza a tudtomra, mennyire rossz anya vagyok, amiért volt merszem élni a saját életemet néhány hónapig és nem szaros pelenkákat cserélgetnem, gyereksírásra kelnem és lehányt pizsamákban aludnom, nyilvánvalóan nem lehetek IGAZI nő, amíg meg nem tapasztalom az anyaság leggyötrelmesebb pillanatait is, de az elejétől fogva tudtam, hogy soha nem leszek jó anya. Úgy nem, ahogyan a Jenniferhez hasonló feszült, kielégületlen véranyák szeretnék, akik azt hiszik, ez csak úgy vívható ki, ha minél többet adsz fel magadból, minél inkább éled a gyerekeid életét a sajátod helyett, és minél több száraz, ehetetlen süteményt adsz el az iskolai sütivásárokon. Ha valaki olyan vágná ezt az arcomba, akinek a szavára valamilyen mértékben adok is – Mark, Brie, Becca, Elijah, a szüleim -, talán átjárna némi, természetesen könnyen félresöpörhető, szúrós ellenérzet. Nem fájdalom, mert Ophelia Dermot olyan, mint a márvány - a szavak a repedésekhez is kevesek, nemhogy a töréshez. De így, hogy az oly tökéletesen széteső életet élő, komplexusos Mrs. Távoltartási Végzés szájából hallom mindezt? Ugyan, kérlek. Ahhoz, hogy meghassanak a szavai, előbb tisztelnem kéne azokat. Annyi mindent tudnék hozzáfűzni a témához, annyi kis történet ugrik be hirtelen, amiket Mark futtában jegyzett meg, vagy amiket egyenesen a telefonjából hallottam, amikor a lányai akkor hívták, amikor velem volt, és ezer örömmel megtenném, de úgy vélem, elegendő az önelégült, mindentudó mosolyom és a lesajnáló tekintetem. Egy kép többet mond minden szónál, és mindketten tudjuk, mennyire gyenge kis érveket hozott fel a saját „jó anya vagyok, a jó szándék vezérel, yadayadayada” címe megóvására, és az enyém eltiprására. - Már megbocsáss, de mégis miért az én fejemhez vágod, hogy a TE férjed - akinek a titulusára előszeretettel emlékeztetsz minden ötödik percben -, nem mondta el neked, hogy fia született? – sóhajtok fel a lassú, leereszkedő szavaim után, mintha egy különösen idióta rendezővel próbálnék egyezkedni, aki egyáltalán nem érti a karakterek motivációit és belső vívódásait. Szeretnék dühös lenni, de míg Jennifer Markra dühítően hat, én valamilyen csoda folytán meglepő gyorsasággal ugrottam át a harag különböző, hosszas fázisait, hogy rögtön a fáradt lemondás stádiumában találjam magam. Jennifer annyira szánalomra méltó, hogy haragudni sem tudok rá. Mi értelme megtörni valakit, ha már megtört? Oda a szórakozás. - Rossz ajtón kopogtatsz.
Meg se rezzenek, amikor Jennifer előbb a nyakláncomon, majd a vállamon húzza végig az ujját. Tudom, hogy ez is csak egy az eddig sem kifejezetten sikeres megfélemlítési technikái közül, és nem adom meg neki az örömöt, hogy a reflexeimre hallgassak és elhúzódjak. Még mindig a szigorúan éles, kihúzott hátammal és a büszkén felszegett fejemmel állom a pillantását, és teljesen szándékosan kiengedek egy halk és lusta nevetést. - Nem akarok a családod részese lenni – válaszolok hasonlóan nyugodtan. Gonosz félmosoly szökik az ajkamra, és kénytelen vagyok megtörni a szemkontaktust, különben félő, hogy azelőtt elkacagom magam, hogy bevihetném az újabb ütést. – Úgy tűnik, ebben is hasonlítunk a lányaiddal, nem csak a korunkban. Szívük szerint ők is szabadulnának tőled – nézek újra a szemeibe, nem palástolt, szórakozott megvetéssel. Lebiggyesztem az alsóajkam, mintha sajnálkoznék. Nem teszem, ott húzódik a szám szélén az újabb mosoly. Olyan nehéz ellenállni, nem tudom elhessegetni. - Szegénykéim. Nem tehetnek róla, hogy pont te vagy az anyjuk, aki lassan már nem több megtűrt személynél – ismétlem vissza a saját szavait csilingelően, és lágy mozdulattal tűrök a füle mögé egy tincset. - Tudod mit? Ennek fényében megbocsátom a kéretlen jelenlétedet és a keresetlen szavaidat. Nem sok örömöd lehet az életben, de ha ez boldoggá tett… nos, nem mondom, hogy enyém a megtiszteltetés, de eltudom képzelni, micsoda megkönnyebbülés lehetett valakinek kiönteni a fájó, elárult kis szívedet, szívem. Nem vagyok ostoba, és attól függetlenül, hogy hidegen hagynak az emberek tűrőképességei és azok határai, még tisztában vagyok vele, hogy meddig mehetek el következmények nélkül. Ha Jennifer most nem üt meg, vélhetőleg soha nem is fog, éppen ezért megfeszített arccal felkészülök egy pofonra. Nem a provokáció volt a célom – legfeljebb egy leheletnyit, ámbár az sem a szó fizikai értelmében -, de ha már itt vagyunk, akár kezet is emelhet rám. Én túlélem, őt viszont elpusztítom egy feljelentéssel, ha megmeri lépni.
A várakozással teli percet végül a nyíló ajtó töri meg. A szögből, ahol Jennifer áll, minden bizonnyal csak az asszisztensemet, Lenore-t látja, az én helyzetemből viszont lehetetlen nem észrevenni a könnyes szemű, álmoskás Connort is a karjaiban. Úgy feszülök meg, ahogy talán csak a legelső pillanatban tettem, amikor felfogtam, hogy ki is áll előttem, és mire számíthatok az elkövetkezendő húsz percben. Szíves örömest okítom ki és lököm a porba (ahova való) ezt az álomvilágban élő, állhatatos stepfordi feleséget, aki azt hiszi, majd a világ igazodik hozzá, anélkül, hogy bármit letenne az asztalra, de nem túlzás kijelenteni, hogy abszolúte vágyok rá, hogy a fiamnak bármi köze is legyen hozzá, és ebbe az is beletartozik, hogy egy helyiségben sem akarom tudni őket. New York két legszélső pontját sem tartom elég távolinak, ha Connorról és erről a labilis szerencsétlenségről van szó. Nem attól tartok, hogy bántaná, mert akkor lelkiismeret furdalás nélkül megölöm, de nem érzem biztonságban sem magamat, sem pedig Connort a tudattól, hogy ennyire közel legyenek egymáshoz. - Mi az, Lenore? - szólok rá élesen, amikor magától nem szólal meg, éppen csak nem felcsattanva. Nem akarom egy zaklatott Connor előtt felemelni a hangomat. Egyáltalán nem érdekel, mit magyaráz Jennifer a háttérben, de ha érdekelne sem lennék képes jelen pillanatban odafigyelni rá. Valamit a lányairól; ha tippelnem kellene, valami olyasmi lehet, hogy ne merjem őket bántani, vagy ők ne merjenek engem jobban megszeretni, mint őt, blablabla. Lenore már meg se szeppen, nem úgy, mint az elején, amikor ilyen esetekben a vállai közé húzta a fejét. Volt ideje megszokni, azt hiszem, büszke vagyok a fejlődésére. - Elnézést a zavarásért, de Connornak rémálma volt a délutáni szundi közben, zaklatottan ébredt, és azóta is sírdogál. Téged és az apját hívta, nem akar megnyugodni. Odaadhatom? – A szemei Jennifer és köztem pingpongoznak, és ha az ideges arckifejezése indikátor bármire is, a feszültség késsel vágható a levegőben. Nemet kellene mondanom – hagynom sem kellene, hogy Jennifer akárcsak megpillantsa a fiamat, hogy ugyanazt a levegőt szívják be és lélegezzék ki. Az lenne az okos, védelmező döntés. De akármennyire is tart Mrs. alig-Schneider mihaszna anyának, Connor sír, az én a mellkasom pedig kellemetlenül és zavaróan összeszorul a látványra, ahogy az összes ilyen, vagy ehhez hasonló esetben teszi. Rendkívül bosszantó és nem mellesleg levakarhatatlan reakció, sokkal inkább ösztönös, mint tudatos. Ha képes lennék rá, már réges-régen kikapcsoltam volna. Lehetek akármekkora szörny a vitapartnerem szemében, nem szeretem sírni látni a gyerekemet. 21 órát kínlódtam érte, epidurális érzéstelenítés nélkül, ezek után igazán kijárna, hogy életem végig csak babakacajt és éneklést halljak, ne pedig kétségbeesett szipogást, ha már szobrot senki nem emelt érte. Pedig megérdemelném. Gyönyörű szobor alapanyag vagyok. - Persze – sietek oda, hogy átvegyem tőle a kócos kisfiamat. – Szia, aranyom. Rosszat álmodtál? Ne aggódj, anya itt van – mormogom halkan a fejecskéjébe, miután puszit nyomtam rá. – Kicsit később pedig felhívjuk apát is, rendben? Köszönöm, Lenore. Vissza tudnál jönni érte egy tíz perc múlva? Lenore egy utolsó, bizalmatlan pillantást vet Jenniferre, mielőtt biccentve becsukná maga után az ajtót. Ha már így alakult, talán az előnyömre kellene fordítanom a helyzetet. Elvégre, a legnagyobb fegyvert tartom a kezemben, azt, amelyikkel a legtöbb fájdalmat okozhatnám, ha akarnám. Elég lenne úgy fordulnom, hogy hiába fúrja a félénk fiam a nyakamba a könnyes arcát, akaratlanul is összeakadjon a tekintete Jenniferével. Olyan könnyű lenne, természetesnek is álcázhatnám, és tudom, érzem minden porcikámban, hogy amint ez az őrült nő belenézne Connor – és ezzel együtt Mark – szemeibe, megroggyanna a térde, és visszhangozna a szobában a reccsenés, amivel összetörne a szíve. Meg kellene tennem, fantasztikus leckeként szolgálhatna, és kétség sem maradhatna róla, hogy ki nyerte kettőnk közül ezt a fordulót. De nem teszem, mert az anyaság elgyengít és valóban szentimentálissá tesz, bármennyire is küzdök ellene. Szánalmas. Helyette Connor fejére helyezem a kezemet, amivel nem őt tartom a csípőmön, közelebb húzom, támogatom az elbújásban, és felveszem azt az irányt, amivel Connor a legvédettebb és legtakartabb pozícióba kerül Jennifer elől. - Fantasztikus, Jennifer. Most, hogy ingyenes terapeutádként szolgálhattam, szeretnél még esetleg felhozni egy-két továbbra is alaptalan és szánalmas vádat, vagy kiadtad magadból a felgyülemlett feszültséget, és kész vagy végre a korodhoz méltón viselkedni? Ha a válasz igen, talán ideje lenne hazamenned és otthon nyalogatnod a sebeidet, ellenben ha nem, adj egy percet, és kerítek neked egy telefonszámot, ahol segítenek a dühkezelési problémáidon. Mark asszonytartása talán még fedezné is a költségeket, saját bevétel híján – gúnyolódok, de fele annyira erősnek sem hat, mint amilyennek én szeretném. Nem vehetem fel az igazán méreggel teli hangomat, miközben a félálomban lévő gyerekemet ringatom a csípőmön. Egész egyszerűen nem.
Re: Diamonds are a girl's best friend [Ophelia&Jenn]
Hétf. Szept. 14 2020, 23:27
Ophelia & Jenn
2020. május
Ha valamit megtanultam az elmúlt években az az, hogy a harcaim saját magamnak kell megvívnom. Nincs ott mellettem egy társ, aki érzelmi támogatást nyújt, sem egy olyan édesanya, aki nem ragad meg minden adandó alkalmat, hogy szembesítsen az általam elkövetett hibáimmal, melyet az az ember, aki az apa figura az életemben, némán, sztoikus nyugalommal néz végig, mint egy harmadosztályú színdarabot. Ellenben ott volt három gyermek, akiknek szüksége volt rám, legfőképpen azután, hogy az apjuk gondolt egyet, és lerázva magáról a felelősség láncait, és kilépett az életünkből. Küzdelmes volt mindennapot megélni még úgy is, hogy az anyagi biztonságunk adott volt, de a pénz sosem töltötte be az űrt, amit Mark hagyott maga után, mint férj, és mint apa. Ezért is kapaszkodtam oly sokáig a saját tévképzeteimbe - ahogyan a velem szembenálló nő is nevén nevezi -, de amit Ms. Dermot nem tudhat az az, hogy koránt sincs ez már így. Nem hibáztatom érte, hiszen a rólam kialakított kép, melyet a viselkedésemmel és reakcióimmal festek saját magamról, sokkal inkább a fiatal nő feltételezéseinek ad táptalajt. A felismerés már évekkel ezelőtt megtörtént, csupán a cselekvés az, ami motiváció hiányában elmaradt. Talán elkényelmesedtünk mindketten Markkal - hiszen erről az egészről Ő is tehet, nem csak én -, vagy egyszerűen ez az egyetlen fegyverem maradt, amivel idegesíthetem a férfit, aki életem legnehezebb pillanatában cserbenhagyott. Kicsinyes bosszú, de sajnos annál inkább élvezetem lelem benne, és gyakran elégtétellel tölt el. Legalábbis sokáig így volt, de az utóbbi időben már nem találom olyan szórakoztatónak. Ahogyan azt sem, hogy a most megvívott harcban nem a nyertes oldalon foglalok helyet, ennek felismerése pedig - még ha ez is lenne az elvárt - nem kétségbeeséssel önt el. Hallgatok és figyelek, és vonásaim kifürkészhetetlenné válnak, miközben a fejemre olvasott szidalmakban ott lapul a felismerés is. Így vélekednek rólam valójában az emberek, és ennek fényében az elvált jelző már nem is tűnik olyan gyalázatosnak. - Látom, számodra igencsak fontos két év lehetett, ha ilyen vehemensen ragaszkodsz hozzá, hogy kinyilatkoztasd. Kár, hogy ugyanezt nem éreztem Mark részéről, amikor szó esett, miféle viszonyból született egy számára sem kívánatos gyermek. - vonom meg finoman a vállam, miközben mímelt együttérzéssel csóválom meg a fejem. - Oh, remélem nem várod el, hogy visszaidézzem a szavait, mert biztos vagyok benne, hogy az aggályait Veled is megosztotta, amikor oly hevesen ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú a nevére kerüljön. - Láthatóan nagyon magabiztos, és egy pillanatra sem merül fel benne az, hogy olykor még én is képes vagyok emberi beszélgetésbe bonyolódni a férfival, akit jóval több ideje ismerek, mint Ő. - Klasszikus lehet a számodra, biztosan sok hasonló szerepet eljátszhattál már az említésre sem méltó filmek kategóriájában. Ne haragudj, nem ismerem a munkásságod. Viszont Veled ellentétben én nem hagytam ki a döntési folyamatból az apukát, és nem kész tények elé állítottam, megfenyegetve Őt, hogy szólok apucinak, ha nem azt teszi amit mondok. Így hát biztosan furcsa lesz számodra, ha azt mondom, együtt hoztuk meg a döntést. Mark nagycsaládra vágyott, ezért is születtek meg a lányaink. Tudod, ezt hívják családalapításnak. Nem egyenértékű a viszonyotokban bekövetkezett balesettel. Persze, ez nem garancia mindenre, hiszen sajnálatos módon, egy idő után elmúlt a lelkesedés. De hátha Neked, aki belekényszerítette a helyzetbe, nagyobb szerencséd lesz Vele. - Hamiskás mosoly rajzolódik ki a rózsaszín ajkakon. Hiába szeretné azt éreztetni velem, hogy hozzá hasonlóan ráerőszakoltam magam, és a gyerekeim Markra, nem fog sikerülni. Fiatalok voltunk, és szerelmesek. Úgy éreztük, megtaláltuk a másikban azt, akivel együtt szeretnénk leélni az életünket. Senki sem láthatta előre, hogy végül félresiklik az egész, és Mark egy kapuzárásipánik közepette otthagy mindent, és új életet kezd. - Nyugodtan szólíthatsz Jennifernek. Ophelia. - mosolyodom el úgy, mintha nem is az imént nyilatkozta volna ki azt, amit. - Szíved joga így vélekedni rólam, és ha majd számítani fog a véleményed, akkor tájékoztatlak róla, de erről egyelőre még szó sincs. Mindazonáltal nem túl elegáns a korommal vagdalkozni, elvégre a Te fiatalságod sem érdem, hanem egy állapot. Ezt jobb, ha észben tartod. - Biztosan fájdalmas pontra tapintott volna egy olyan nőnél, aki nincs tisztában a korával, és nem tudja elfogadni azt. Sok ilyen nő van, aki az én korosztályomat erősíti, és az Opheliához hasonló fiatal csitrik médiában betöltött szerepe miatt komplexusai vannak, és szabályosan szorong. Nem csoda, hiszen ez itt New York, elég csak végig sétálnod Manhattan forgalmas utcáin, és minden harmadik nő modell, vagy annak készül. Már nem csak a hatalmas plakátokról, és az újságok címlapjáról néznek veled farkasszemet, hanem húsvér valójukban is ott állnak melletted, lehet, hogy pont a zebránál. Esetleg az orrod előtt intenek le egy taxit. Én azonban nem tartozom ezen nők közé. Igaz, a klimax sem köszöntött be nálam, és nem hazudok, ha azt mondom, nincs szükségem hormontapaszokra, de ha eljön az idő, akkor alkalmazkodom az újdonsült helyzethez. Addig pedig marad az egészséges táplálkozás, a smoothie, és a jóga, na meg persze a finom borok, melyek bizonyítottak jótékonyan hatnak a szervezetre, például a vérnyomásomra, amit most nem Mark, hanem az exszeretője igyekszik az egekbe tornázni. - Mert így tartja kedvem. De ne aggódj, Mark is megkapja a maga jussát ebben az ügyben. - érkezik tőlem a szenvtelen válasz, lesöpörve magamról a lenéző stílusát, akár egy kéretlen porszemet a vállamról. Nyilván nem nyilatkozom olyat, hogy jogomban áll, mert tisztában vagyok vele, hogy erről szó sincs, és nem vágom magam alatt a fát még inkább. Azt viszont egy pillanatig sem fogom tagadni, hogy igenis én akartam eljönni, és szembenézni Vele. - Egyébiránt arra már megkaptam a választ Marktól, miért nem mondta el, de biztosan ezzel is tisztában vagy. Nem akart nekünk problémát, tudod a lányainak, akik a családja, de Neked biztosan ez sem frusztráló, hogy így hivatkozik a fiatokra. Hiszen olyan nagy egyetértésben vagy vele. - a mindentudó mosolyom akár azt is jelezhetné, hogy tisztában vagyok a problémáikkal, ami a kettősük között fennáll. Ez azonban nincs így, viszont a férjem ismerem annyira, hogy biztosan tudjam, nem kevés problémát generál. Benne van a csomagban, a férfi velejárója, és ezt még így is bizton állítom, hogy nem élek vele együtt immáron tízéve. - Ne tégy úgy, mintha ismernéd a lányaim, kedves. - oly közel állunk egymáshoz, hogy sokaknak ez a fajta fizikai kontaktus már túlmenne azon a bizonyos határon. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy mindkettőnket más fából faragtak, még ha Ophelia soha nem is ismerné be, hogy van hasonlóság közte és köztem. Engem azonban nem vakít el oly mértékben a gőg és a dacosság, hogy ne véljem felfedezni a szemmellátható párhuzamokat. Több támadása is erősen betalált, de ezúttal nem hagyom magam, sem azt, hogy az érzelmeim felülkerekedjenek rajtam. Főnixként éledek újra felkavart hamvaimból, és állom az újbóli döféseket, melyeket a fiatalnő szavai által ejt rajtam. - Ha nagyon szeretnél hasonlóságot, akkor a színészitudásotokban megleled. Igaz, nekik az a szint, amit Te hozol ösztönből jön, és nem kellett éveket tölteniük iskolában ezért. Így hát tökéletesen eltudják majd játszani a befogadó nővérkék szerepét. Tekintettel lesznek az apjukra, és a féltestvérükre, Téged pedig mint szükséges hozadék, elviselnek majd. A valódi tiszteletüket pedig ki kell érdemelned. Sok sikert hozzá. - A legsebezhetőbb pontom Johanna, a legkisebb lányom, és a vele való kapcsolatom, melyen nagyon sokat kell még dolgoznom, hogy normális mederbe tudjam terelni. Viszont nyilván erről az egészről nem tud, különben név szerint kiemelte volna, és nem keveri bele Anját, és Nicolet, akivel viszont igen mély kapcsolatot ápolok, és ugyanerre törekszem a legkisebbel is. A tinédzserévek azonban nem könnyítik meg a helyzetemet. De mit tudhat erről Ő, aki még egyelőre csak pelenkákat cserél, már ha hajlandó bepiszkítani a kezét. - Ugye nem gondolod, hogy ezekkel az üres szavakkal kitudod provokálni azt, hogy megüsselek? Ennyire naiv Te sem lehetsz Ophelia. Semmi kedvem nincs bíróságra járni, és hadakozni az apád által lefizetett emberekkel. - ingatom meg a fejem, mintha legalábbis csalódott lennék, mert többet vártam volna a másiktól. - A szív elárulásáról pedig nem is olyan soká, de Te is tudsz majd mesélni, amikor Mark újra és újra csalódást okoz majd Neked. - Sóhajtok egyet, ezúttal én vagyok az, akinek a gesztusai s a hangszíne lenézésről árulkodik. A pillanat azonban tovaszáll, hiszen a kopogás szakít félbe minket, én pedig hátrébb lépek egyet, ahogyan Ophelia az ajtóhoz lép. Összefont karokkal állok, testsúlyom az egyik lábamról a másikra helyezve vezetem körbe a tekintetem ismét a szobán. Nem akarok odanézni, nem akarom látni azt az apró kis embert, akiről szintén szót ejtettem eddig, és aki tagadhatatlanul a lányaim féltestvére. Talán azért, mert ezzel a létezése véglegessé válna, és sokkal könnyebb addig hadakozni egy jelenség ellen, amíg az nem testesül meg előttünk, csak egy kósza kép, melyet a fantáziánk kreál. Ezt nem tehetem meg sokáig, viszont halogatásban kiváló vagyok, mint azt a mostani helyzet is jól példázza. - Köszönöm a tanácsod Ophelia. Neked sem ártana levedleni ezt a tinédzserekhez hasonlatos habitust, amit oly gondosan megformáltál. A két kisebb lányomnak jól áll, Neked már kevésbé. - döntöm félre a fejem, s siklik a tekintetem ismét a nő alakjára, s talán, talán egyetlen pillanatra még a kezében tartott gyermeket is észrevételezem. - Nem, nincs több mondanivalóm. Úgy gondolom, hogy amit akartam, azt már elmondtam Neked. Remélem átment a lényeg, miközben mérhetetlen nagy elégedettséggel hánytad a szememre a hibáim. Ebből csupán az jött le a számomra, hogy Markkal igen gyakori téma voltam köztetek, ami valahol hízelgő. Jómagam nem tudok ilyenekkel szolgálni, s nem azért, mert fedhetetlen lennél, hanem mert nem szerepeltél az említésre méltó témák között. - hogy vereséget szenvedtem, nem is kérdés. Az, hogy emeletfővel távozom, szintén nem vitatható. Nem hagyom azt, hogy ez a kis fruska teljesen megsemmisítsen, azonban elérkezettnek látom az időt a távozásra, a gyerekre való tekintettel. - Ha már egy ügyvéd a gyereked apja, illene tisztában lenni az alapfogalmakkal. - Ennyit felelek az említett asszonytartásra, ami az én esetemben nem működőképes, hiszen technikailag nem váltunk el Markkal. Ebbe azonban jobbnak látom nem belemenni. - Egy élmény volt Ophelia. Még biztosan találkozunk. Igazán nem kell fáradnod a továbbiakban, kitalálok egyedül is. - egy utolsó mosoly, s egy felszegett áll, s el nem tiport, egyenes tartással távozom az ajtón, ahol nemrégiben a dada bukkant fel. Nem feltételeztem túlsokat a nőről, akinek a partyjára berobbantam, és aki gyereket szült Marknak, de annyi bizonyos, hogy nem számítottam arra, hogy emberemre akadok Opheliaban. Mark Scneidernek még sincs olyan csapnivalóízlése a nők terén.
Kezdőlap
a „Tudja maga ki vagyok én?” és a „Ha ezt a férjem megtudja, hogy így bántak velem, búcsút inthet a munkájának!” mondatokat, melyek szinte mindig beválnak, s ezúttal sincs így. Megjelenik a menedzser, mögöttem pedig újabb vendégek bukkannak fel, akik sznobizmusát megérintve egyértelműen velem szimpatizálnak, így a közjónak eleget téve végre beengednek.
Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő, mondta William Shakespeare, és egek, ismételten csak leborulni tudok a zsenialitása előtt, és sajnálkozni, amiért nem élhettünk egy korban. Nem mintha annyira vágynék a középkorba (újkorba, teljesen mindegy). Pestis, bűz, a vízvezetékek (és az angol vécé) hiánya, bűz, boszorkányégetések, patriarchális társadalom, A BŰZ, mégis miért akarnám minderre elcserélni a függetlenségem, a forró reggeli kávém, a Mademoiselle parfümömet, és a csodaszép Manolo Blahnik cipőmet?![Diamonds are a girl's best friend [Ophelia&Jenn] 1471401822](/users/3817/97/62/98/smiles/1471401822.gif)
| 