Van az a mondás, miszerint a jó pap holtáig tanul, és ez természetesen nem csak az egyházi elhivatottságú emberekre vonatkozik; nehezebben, de mindenki képes új trükköket tanulni. Rhonda középső fia például még csak most kezdett el rájönni arra, hogy ha nem akarja, hogy kikapcsolják nála az áramot, akkor célszerű tud lenni, ha befizeti a számláit. Hall most tanult meg spanyolul, pedig már tizenkét éve elvette azt a csinos kis puerto ricoi feleségét, meg amúgy annak idején spanyolból is érettségizett. Én pedig azt kezdem megtanulni, hogy ha sietés közben szólnak utánad, az ritkán jó jel.
– Schneider! – Hall siet utánam öles léptekkel, és már abból tudom, hogy baj van, hogy nem a keresztnevemen szólít. Ő pedig abból tudhatja, hogy tudom, hogy az égre, vagy legalábbis a látszóbetonos plafonra emelem a tekintetem.
– Most mi van? – kérdezem, mikor már kisóhajtottam a lelkem is. Feljebb rázom az ingujjam, hogy rápillanthassak a karórám számlapjára. – Találkozóm van az egyik lap PR-osával negyvenhárom percen belül. Szóval van három percem, maximum.
– A feleséged az.
– A lap PR-osa? Azt kétlem. Bár ha ő lenne az, akkor még két órám is lenne. Soha nem képes időben odaérni sehová. – És persze sosem az ő hibája, dehogy; mindig defektet kapott, vagy nem voltak egyértelműek az útjelzések, vagy a GPS bele akarta vinni a Hudsonba... Egy időben még aranyosnak is találtam. Aztán elkezdett idegesíteni, és külön egy órával korábbi időpontot mondtam neki a találkozókra, én meg fél órával később indultam. És még volt, hogy így is várnom kellett.
Thomas megforgatja a szemét a viccemre. Nem volt a legjobb, ezt elismerem. De megtanulhatna pontosabban fogalmazni. – Tegnap óta hívogat, mert te nem veszed fel neki a telefont, és már az őrületbe kerget!
– Engem is. Ezért nem veszem fel. Ok-okozat, Tom.
– A lányodat is fél óránként küldi a nyakamra! Te meg egész nap itt sem vagy. Tudom, hogy alapból ezért kapod a fizettséged, de a mostani helyzet nem csak egy fronton megvívandó háború...
– Ne gyere nekem megint Hitlerrel! Utálom, ha hozzá hasonlítasz, tudod? – mutatok rá félig fenyegetően, miközben megint megindulok a liftek felé. Jenn jelenleg az utolsó gondolatom. Na jó, nem az utolsó, de előbb minden mást el akarok simítani, hogy már kész válaszokkal állhassak elé, és ne tudjon belém kötni.
De Hallt nem lehet ilyen könnyen lerázni. A liftig követ, ami most véletlenül sincs a közelben, hogy gyorsan megérkezzen. – Én csak azt mondom, hogy ő is elég könnyen meggyőzte az embereket. Attól még egy pöcsfej volt. – Erre már nem is válaszolok semmit. – Mit mondjak neki?
Hitlernek? szaladna ki a kérdés, de inkább nem húzom az időt. – Hogy majd felhívom, ha tudom, addig meg ne aggódjon.
– Eddig is ezt mondtam neki! – sziszegi frusztráltan. A liftakna acélszürke ajtói kinyílnak, és belépek az igen udvariatlan, éles kék fénnyel világított dobozba.
– Ne félj már tőle! Alig másfél méter.
Hall tekintete mindent elmond. Tényleg nem sokkal nőtte túl a határt, hogy ne kelljen ülésmagasítóval vezetnie; de több harag szorult minden porcikájába, mint egy átlagmagas ember egészébe. És egészen biztos vagyok benne, hogy most őrjöng. Amikor egyedül maradok végre a liftben, el is töprengek azon, hogy ezzel leginkább Johannával szúrok ki, biztos vagyok benne, hogy ő az, akinek Jenn otthon megállás nélkül panaszkodik, és elmond mindennek. Nem mintha részint nem lenne jogos, ugyanakkor... Nos, senki sem szereti hallani az egyik szülőjét így beszélni a másikról. Én sem kedveltem igazán, mikor az iskolába menet anya a dugóban nem csak a taxisofőröket és a benzinárakat átkozta el, de az apámat is. Aztán hazament főzni neki.
Tudom, hogy nem halogathatom sokáig, de tényleg az újságokat kell először elintéznem. Ez kissé olyan, mint sebtapasz egy lezuhant űrsiklóra, de elvi kérdés, hogy minél hamarabb leszedessük a cikkeket. Ami már az internetre került, az örökre ott is marad, de a kitettség még módosítható. A legtöbb lap visszavonta a cikket, miután megfenyegettem őket a perrel Connor személyiségi jogai miatt, de az egyikük feltétlen találkozni akart velem. Én meg egyébként is szívesen fenyegetek bárkit szemtől szembe.
A liftút a napom átgondolásával telik, és épp csak néhányszor áll meg más emeleteken. A lobbiban kifelé szállva mintegy mellékes, tűnődő felületként szegezem a tekintetem egy hat emelettel lentebbi PR-cég feszes ceruzaszoknyába és bájait felfedő selyemblúzba bújtatott alakjára (aki nyilván pont ezt az általános reakciót kívánta kivívni, mert fölényesen és elégedetten vigyorog hátra, mielőtt tovalejtene a magassarkúiban), talán ezért nem veszem észre a veszélyt még épp idejében.
Ismerős hangot hallok, nagyon is ismerőset. Jenn a recepcióssal vitatkozik, aki segítségül hívta már a portást is, de láthatóan még mindig Ő áll nyerésre. Nyüzsög az irodaépület előtere, így nem tudom pontosan kivenni, miről van szó, de azt hiszem, arra akarja rávenni őket, hogy mondják meg neki, az épületben tartózkodom-e, ők pedig sokadjára is a fejüket csóválják azzal, hogy ilyen információval Ők nem szolgálhatnak...
Megkísérelek kiosonni mellettük, mikor Jenn épp háttal áll nekem. Nem szokásom elfutni a konfrontáció elől, de szerintem senki sem hibáztat, aki volt már valaha házas. És volt akárcsak fele olyan méregzsák felesége, mint az enyém.
A szökési kísérlet persze sikertelen, és még azelőtt észrevesz, hogy a forgóajtóhoz érnék, de azon még épp sikerül kijutnom a széles, felmart márványkockákkal borított főlépcsőig. Már majdnem érzem a szabadság szelét, aminek egyébként meglehetősen szmogos, pizzával kevert vizeletszaga van (New York sajátos bukéja), az autóm ott parkol nem messze... De megállok. Konkrétan szaladni azért mégsem fogok.
– Szarba – morgom, inkább magamnak, mint bárki másnak. Aztán megfordulok, és széles, lehengerlő vigyor terül szét az arcomon, ahogy Jennre pillantok. – Jenn! Nem is láttalak, mit...
Nem tudom befejezni a mondatot, mert éles pofon csattan az arcomon, amitől rögtön csípni kezd a bőröm. A méretéhez képest talán nagy erő szorult belé, de némi kellemetlenségen kívül így sem sokkal több. Ha valaki az én szakmámban próbál dolgozni, annak előbb-utóbb igazi öklös arcapacsit is sokat adnak. Az orrom például csak az utóbbi tizenöt évben háromszor tört el, meg is látszik a formáján.
– Au – hangsúlyozom szinte szó-módjára a két betűt, a hatás kedvéért. Anélkül folytatom, hogy megrebbenne a szemem. – Drágám, nagyon örülök neked, de mi lenne, ha ezt nem az utca közepén rendeznénk el, hm?

I know life took us far away

But I still dream 'bout the good old days

- Tisztában van azzal, hogy ÉN ki vagyok? - aki ismer, az pontosan tudja, hogy mikor ez a kérdés elhangzik a számból - függetlenül a pillanatnyi hanghordozásomtól -, sosem jelent jót, és ezúttal sincs másképp. - Természetesen tudja, és ezt még azzal a bamba fejével sem tudja palástolni. De akkor meg nem értem, miért fáraszt a biztonsági előírásokkal, és a jogi süketdumával, mikor azt akarom, hogy hívják ide a férjemet MOST! -
Apró kezem hangosan csattan a tökéletesre csiszolt márványpulton, miközben kissé előrehajpéva szuggerálom az előttem álló recepcióst. Akár még azt is feltételezhetné rólam, hogy éppen elátkozom. Szerencséjére semmiféle érdeklődést nem tanúsítok az okkultizmus iránt. Ettől függetlenül addig nem mozdulok innen, amíg el nem érem azt amit akarok, ez pedig nem más, hogy végre beszélhessek a férjemmel. Nem mondhatnám, hogy módfelett kényszert éreznék arra, hogy napi kontaktban legyek Markkal, főleg mivel a gyerekeink mindegyike lassan kirepül a fészekből, de még így is van épp elég szülői kötelességünk, melynek együtt kellene eleget tennünk. Azonban ezek olyan ügyek, melyeket időnként megejtett beszélgetéseink alkalmával is letudunk - jobbára - tisztázni. Viszont a most kirobbant botrány fölött nem tudtam némán elsikalni, miszerint sikerült felcsinálnia egy fiatal nőt, aki nem kisebb személyiség, mint a városi tanács elnökének a lánya – és nem mellesleg feltörekvő színésznőcske hírében áll, így aztán még több oka van a szennylapoknak arra, hogy felkapják ezt a hírt. Hogy ebben a helyzetben szükségesnek érzem, hogy azonnal beszéljek azzal a férfival, akitől három gyermekem van, és még mindig viselem a nevét? Hát hogy a francba ne!
- Ez most komoly? - forgatom látványosan a szemeim, mikor meglátom, hogy a recepciós segítségére siet a portás is, mintegy erősítás gyanánt. - Az egyértelmű kérésem értelmezésére ketten kellenek? De tudják mit? Ha nem jön ide, akkor én megyek fel Hozzá! És Isten a tanúm rá, hogy egyikük sem lesz képes megállítani! -
Legkevésbé sem jövök zavarba azon ténytől, hogy mindkét személy jóval erősebb fizikummal rendelkezik, nem beszélve a hallban tartózkodó biztonsági őrökről, akik pont azért vannak itt, hogy az olyan őrült embereket távol tartsák, mint jómagam. Csupán azt felejtik el, hogy nekem igenis jogom van itt lenni, és magasról teszek rá, hogy csupán Mark utasítását követik azzal, hogy engem távol tartanak Tőle. Nem vagyok ostoba, tudom, mire megy ki a játék, és meguntam, hogy minduntalan leráznak, és még a lányom sem képes beleverni az apja konok fejébe, hogy hívjon vissza telefonon.
- Mondják meg azonnal, hol van. Tudni akarom! - szegezek egy újabb kérdést, és már a táskámat is a pultra csapom, mint egy fenyegetésként, hogy ha nem kapok meg végre a választ, hozzájuk vágom. S ekkor történik meg az a pillanat, amit sikerül elkapnom, ahogyan a recepciós a vállam fölött elpillant, s olyan fejet vág, mint akit éppen rajtakapták a hazugságon. Három lányom van, és egy notóriusan hazudozó férjem, nem nehéz felismernem azt a bizonyos tekintetet. Oldalra fordulva, követem a vélt útvonalát az iménti mozzanatnak, és ekkor meglátom Őt. - Namegálljcsak! -
Morgom érthetetlenül az orrom alatt, és indulok el tornádó módjára a forgóajtó felé, ahol az imént tűnt el az alak. Tűsarkúba bújtatott rövid lábaim nem gátolhatnak meg abban, hogy sietős léptekkel felvegyem Vele a versenyt, és könnyedén utolérjem. Agyamat abban a pillanatban önti el teljes mértékben  a vörös köd, mikor végre ott áll velem szemben, teljes valójában. Egekbe szökött vérnyomásom a fülemben dübörög, és szavai alig jutnak el a tudatomig, egyszerűen csak lendül a kezem, és megteszem azt, amit már milliószor elképzeltem - és egészen eddig csupán egy fantazmagória volt -, felpofozom.
- Csak semmi au! - ripakodom rá, és még a mutatóujjam is meglengetem az orra előtt, mintha így akarnám csendre inteni. Fújtatok, mint egy bika, aki előtt meglengették a vörös posztót, és bár nem látom magamat kívülről, gyanítom az orrlyukaim is hasonlóképpen tágulnak, mint a fent említett állaté. - Azt hiszed, csak úgy lerázhatsz engem? Nem a huszonhatodik macád vagyok, akinél ha a kedved úgy tartja, nem veszed fel a telefont! És még van képed Tom mögé bújni? -
Kedvelem a férfit, jobbára, mikor éppen nem a seggfej férjemnek próbál falazni. Persze megértem, mert ez a munkája, azonban ez a helyzet most nem éppen arról szól, hogy a férjem nem ért haza időben vacsorára. Bár, már évek óta ez nem egy megoldandó probléma, de korábban az volt.
- Szerinted engem érdekel, hogy az utca közepén vagyunk?! - más esetben biztosan érdekelne, mert szeretek ügyelni az ilyesfajta részletekre, de már amúgy is ömlik a szar minden hírportálról, és megint én voltam az, akinek a nővérétől kellett megtudnia ezt az egészet. - Az elmúlt hónapokban egyszer sem jutott eszedbe, hogy esetleg megemlítsd; „Hé Jenn, felcsináltam az egyik szeretőmet, a lányaiknak lesz egy féltestvére, készülj fel rá, hogy bővül a család, de ne aggódj, majd elsimítom az ügyet, hogy legalább Neked ne égjen le a pofádról a bőr, amiért én egy seggfej vagyok.” - az Ő részénél - csupán a hatás kedvéért -, elmélyítem a hangom, és még a rá jellemző grimaszokat is magamra erőltetem, miközben nem épp kedves szavakkal illetve kifigurázom. Tudom, nem sokan mernek Vele ilyen hangot megütni, de én már leéltem mellette/vele annyi évet, hogy arcátlanul a tudtára adjam a véleményem.
- Csak nem indultál valahova? - bökök a fejemmel az autója felé, miután észreveszem, hogy az iménti kifakadásomnak köszönhetően méginkább a figyelem középpontjába kerültünk. - Veled megyek. -
Nem kérés, sem kérdés, hanem egy kijelentés, mely nem tűr ellenmondást, és még a táskám is felemelem kissé, hogy ha véletlenül ellenkezni merne, akkor azzal vágjam oldalba.
- Gyerünk, gyerünk, nem érünk rá, mert Mr. Schneider kibaszottul elfoglalt. - noszogatom a kezemmel, majd elindulok az autó felé, s ha naktiválja a központi zárat, akkor az anyósülés felöli oldalon feltépem az ajtót, és beülök. (Ha esetleg sofőrje lenne a drága ügyvédúrnak, akkor értelemszerűen mellé ülök be a hátsóülésre.)
- Kezdheted. - alig, hogy elhelyezkedik mellettem, mér követelem is a magyarázatot, erre az egész kalamajkára, amit Ő okozott, és persze rám is kihat.

We got different version, but that's alright

'Cause I know that deep down you know I tried

Nem tudom, miféle indokkal, de valahogy mindig tetszett, Jenn mennyire mérges tud lenni. Sokszor egészen kicsi dolgok végett is olyan haragba lovallja magát, amitől egészen vörösre hevül az arca. Állítólag sokkal kevésbé lenne szerethető, ha nem a másfél métert simogatná felülről, de úgy sejtem, ha nem ekkora lenne, eleve nem lenne ilyen méregzsák. Régen is mindig utálta, ha csak mosolyogtam rá, mikor épp mérgelődött, és bár sok dolog változik az évek alatt – hogy a legkézenfekvőbb dolgot említsem: anélkül lesz vége egy tizenéves kapcsolatnak, hogy különösebben nagy dolog előidézné –, de ez biztosan nem.
Úgyhogy igyekszem nem mosolyogni, már az utca népe kedvéért fenntartott álcamosolyt leszámítva. Pedig jóformán öröm hallni a pörlését; vagyis, öröm lenne, ha nem pont az utca közepén akarna TLC-hez méltó drámát alakítani, ráadásul a munkahelyem közelében. És ha nem sietnék épp találkozóra. – Eszemben sincs megpróbálni lerázni téged, de… – Csak mondja tovább, úgyhogy igazából teljesen mindegy. Sóhajtva engedem el a kósza gondolatot, hogy megpróbálom megnyugtatni, vagy válaszolni az ellenem felhozott kismillió vádra, aminél nyilván még bőven több van a tarsolyában.
Ahogy a magazinos botrány esetében is, csak utólag próbálhatok bármit tenni, időgép hiányában pedig a legkézenfekvőbb a kárcsökentés és a romeltakarítás. Bár sejthettem volna, hogy ez sem fog a kedvére lenni. – Tudom, hogy téged nem érdekel, de másokat igen. Légy rájuk tekintettel – felelem óvatosan, mintha egy bedühödött elefántot próbálnék csitítani. Ha már rám nem vagy, ezt csak gondolatban teszem hozzá. Épp csak a kezeim nem emelem magam elé, hogy nagyobbnak tűnjek. Bár szerintem az csak tovább hergelné; úgy vettem észre, minél magasabb nála valaki, annál hevesebben veszekszik vele. Ez valami bizonyítási vágy lehet.
– Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtom, de nem is kísérlem megállítani, mert amit el akar mondani, azt el fogja. Már én is belátom, hogy nincs hová menekülnöm előle, bár ha ezen múlna, hagynám, hadd osszon ki még néhány pofont, csak ne itt. A hangom kifigurázása épp eléggé övön aluli ütés, és nem vagyok lenyűgözve tőle, de ezt legfeljebb az arckifejezésemből olvashatja ki, mert hangosan nem közlöm. – Választ is szeretnél kapni, vagy csak elmondani, amit akarsz? Mert akkor inkább beszéld tele a rögzítőmet.
Bár lehet, hogy már megtette. Nem hallgattam le egy ideje.
Az órámra pillantok, ösztönös mozdulat, észre sem veszem, hogy megtettem, míg Ő észre nem vételezi. Úgy kapom rá a tekintetem, mintha rosszon kapott kisgyerek lennék. És úgy is néz rám. – De, épp indultam. Nézd, szívesen válaszolok bármire, de ha feltétlen most szeretnéd elintézni, akkor… – gyere velem, mondanám, de megelőz. S teszi ezt olyan módon, mintha ezzel az én döntésemet bírálta volna felül. Nem mondom egyébként, tényleg jobban örültem volna, ha inkább telekiabálja a rögzítőmet, de a szegény ember ne válogasson, örüljön, ha nem lyukas a cipő. És nincs rajta egy hatalmas, tömzsi márkajelzés. Az elég ronda. – Jó. Gyere – sóhajtom végül, és az öltönynadrágom zsebében keresem ki a kulcscsomómat. Ezen másodpercnyi idő pedig valahogy elég arra, hogy ő a nyaktörően vékony magassarkújában valahogy métereket verjen rám. Pedig jóval rövidebb a lába, mint az enyém.
Felpillantok az égre, és elsuttogok egy halk miért?-et, de nem igazán tudom, hogy kinek szánom, mert különösebben egy deitásban sem hiszek (kivéve, ha az édesanyámat kérdezik, mert akkor hithű zsidó vagyok). Aztán utána indulok. Máskor meg szokott nyugtatni, hogy beszállok a volán mögé, mert New York kint marad, én meg itt bent, csakhogy most egy tasmán ördögöt is bezártam magam mellé.
Még a biztonságiövem után nyúlok, mikor már várakozón néz rám, úgyhogy inkább elengedem a pántot, és hagyom, hogy visszarúgjon az ülés mellé. – Nem tudom, mit akarsz hallani – tárom szét a karjaim, amennyire a szűkös hely megengedi. – Hogy sajnálom? Mert nyilván kibaszottul sajnálom, de ez semmit sem segít a helyzeten.
Én pedig nyilván csak azt sajnálom, hogy lebuktam, ahogy azt mondani szokás. Ha mindenki tartotta volna magát az eredeti tervhez, semmi gond sem lenne, és mindenki élne boldogan, legalábbis plusz negatívum nélkül. Ha nem lett volna az a kalácsfejű pöcs, aki menedzsernek hitte magát, és a legnagyobb barom szlogent követve nincs rossz reklám címmel borított fel mindent. Ő is megkapja a magáét, ebben biztos lehet, de elsőre az újságok.
– Nem tudtam róla, hogy Ophelia terhes – mondom aztán, kicsit nyugodtabban. Bűnbánónak messze nem nevezném; csak a tényeket közlöm, hogy tisztán lásson, mert ezt megérdemli. Nem vitatom, hogy többet is, csak ennél többet nem tudok adni neki jelenleg. – Nem keresett meg vele. Azt gondolta, hogy így jobb lesz, és igaza volt. Egészen addig fogalmam sem volt róla, hogy Connor egyáltalán létezik, amíg meg nem keresett szeptemberben – és tudom, hogy ez most nagyon nem hangzik jól, mert eszerint szeptember óta egy szót sem szóltam neki róla. Megpróbálom azelőtt folytatni, kissé felé helyezkedve az ülésben, hogy közbe tudna szólni és pont ezt nehezményezni. – Úgy volt, hogy megoldjuk. Nem akart tőlem semmit, némi szívességen kívül, és… – Aztán eszembe jut, hogy mind a három lány tudott arról, hogy valamiért van nálam egy gyerek. Nem egy idegennek próbálom elmagyarázni a dolgot; ha akkor nem is rakta össze a képet (legalábbis nem ítélte elég inkriminálónak a bizonyítékot ahhoz, hogy ezzel megkeressen), akkor most már biztosan tudja, hogy öt hónapig nálam volt. – Vigyáztam rá, amíg ő Marokkóban forgatott. Arról volt szó, hogy ezután elfelejtjük egymást. De a menedzsere úgy döntött, hogy pert akar a nyakába, és információt szivárogtatott ki. Most pedig itt vagyunk.
Itt, mint a szarban, meg mint a kocsiban édes kettesben, amely vonal valószínűleg húsz évvel ezelőtt felettébb vonzó gondolat lett volna, de azóta történt egy s más, például vagy én mozgok nehezebben, vagy az autók lettek kisebbek. És az egyetlen mozdulat, ami végett Jenn most közelebb próbálna kerülni hozzám, az az lenne, hogy a magassarkúját állítsa a nyakamba.
– Azért nem szóltam semmit, mert nem gondoltam, hogy lesz miről szólni. A helyzet nem ideális, de… Ez van – vonom meg a vállamat tehetetlenül. Ezt nem kellett volna, szinte biztos vagyok benne, hogy kétszeresére tágult az orrlyuka. – Beszéltem Opheliával, jó? Elkezdtünk kidolgozni egy… stratégiát. Az utolsó dolog, amit akarok, az az, hogy a lányoknak emiatt fájjon a feje. – Jobban, mint eddig. Tudom, hogy ez a magyarázat nem a legjobb, és nem is különösebben megnyugtató. A kulcs után nyúltam volna, hogy ráadjam a gyújtást, de inkább sóhajtok és hátradőlök az ülésben, a fejem pattan egyet a nyaktámaszról. – Nem tudok olyat mondani, amitől jobb lesz. Elbasztam, oké? Védekeztünk, de… Te is tudod, hogy az semmit se jelent.
Így van egy önmegtartóztatós, egy fogamzásgátlós, meg egy óvszeres gyerekünk.

I know life took us far away

But I still dream 'bout the good old days

- És rám ki van tekintettel? Mert láthatóan a gyerekem apja nem!! - vágom oda önérzetesen, ezzel csak megerősítve benne azt, amit már biztosan a pofon elcsattanásakor is feltételezett; nem érdekel, mennyire kellemetlen Neki ez a szituáció az Ő munkahelye előtt. Jómagam is igencsak fontosnak tartom azt, mit gondolnak rólam mások, ezt nem is tagadom. Ha nem így lenne, akkor nem ragaszkodnék foggal körömmel egy olyan titulushoz, amit már egyébként is rengeteg támadás ért, ami alapjaiban rázza meg ezt az egészet. Azt, amit hosszúévek alatt építettem fel, s tartottam stabilan, az itt-ott omladozó falakat kitámasztva. Mark pedig semmibe véve ezt a munkát, dob bele egy gránátot, pont a közepébe! Nos, talán érhető, hogy most fordított esetben engem miért nem érdekel az, mennyire frusztráló számára most ez a helyzet. - Ha vetted volna a fáradtságot, hogy meghallgasd az üzeneteidet, akkor tudhatnád, hogy már rég megtelt a hangpostád! De látod, megint kiderül, hogy sunyulsz! És még egy szaftos cikk sem kellett hozzá. -
Gunyoros pillantás és grimasz kíséri a szavaim, és a lendületben az sem állítana meg, hogy ha menni akarna valahová, ami bizonyossá is válik a kósza mozdulatából. Semmiképpen sem adok teret azon eshetőségnek, hogy lerázzon, egy olyan olcsó kifogással, hogy „majd később megbeszéljük”. Azon az időhatározón már rég túlvagyunk. Így a hosszas körítésére fittyet hányva jelentem ki, hogy vele tartok. Nem igazán érdekel, pontosan hová is tart, de azt nagyon is remélem, hogy kifogunk egy kellemes kis belvárosi dugót, hogy minél hosszabban tartson az ő megszorongatása és az én közöttem esedékes beszélgetés. Így végül az anyósülésre huppanva, csapom be az ajtót magam mögött, újabb módot találva, mellyel az idegein táncolhatok, elvégre mint minden férfi, Ő is igen érzékeny, miként bánnak a szeretett járművével.
- Egy több ponton is támadható, gyér magyarázatot arra, hogy mégis mi a faszt képzeltél, amikor felcsináltad egy befolyásos ember lányát? - adom meg a választ a kérdésére, a homlokom közepéig felszaladó szemöldökökkel. - De természetesen én nem beszélek így, és túlzott nagy elvárásaim sincsenek feléd, mert még azt is kétséges, hogy megugrod. -
Megsemmisítő pillantásom lassan végig hordozom rajta. Állkapcsaim megfeszülnek, s ajkaim pedig pengevékonnyá préselem. A könnyed alapozón keresztül is tökéletesen átüt a dühtől kipirosodott arcom, és csak remélni tudom, hogy az ér még nem dudorodik ki a halántékomon.
- Kezdésnek ez elég gyenge, de folytasd csak. - nem éppen egy baráti bíztatás a részemről, és az utastérben uralkodó hangulat sem éppen ideális ahhoz, hogy mindketten megnyíljunk egymásnak őszintén, biztosítva arról a másikat, hogy biztonságban érezheti magát. Ezeken a közhelyeken már túlvagyunk, de mielőtt még újabb éles megjegyzéseket szúrnék közbe - bőségesen van még a tarsolyomban -, összefonva a karjaim magam előtt várok a további magyarázatra. Mélyen beszívom a levegőt, és lassan kifújom, és közben próbálom magam türtőztetni, hogy ne vágjak közbe, és a végére érhessen a monológjának, de egészen addig bírom magamban tartani az egyre fokozódó felháborodásom, amikor a közte és a nő közötti megállapodáshoz nem ér. - Most komolyan egy gyerek felvigyázása volt a barteletek tárgya? Mintha azt mondanád, hogy amíg elutazom, meglocsolod a virágaim! -
Az elmúlt napok csendje után most végre, hogy hozzájutok némi információhoz, és ehhez hozzávetem mindazt, amit tudok a férjemről, és lassan kezd körvonalazódni egy kép, ami a legkevésbé sem nyeri el a tetszésem.
- Oooh nem, nem nem. Te a legkevésbé sem azt sajnálod, hogy eddig nem szóltál nekem róla, hanem, hogy valaki köpött, és lebuktatok! Ha Rajtad múlt volna, soha nem mondod el! Igazam van?! - rivallok rá, miközben kissé oldalra fordulva, nem fékezve az indulatom, csapok rá a tenyeremmel a felém eső felkarjára, amiből valószínű alig érez valamit, és igazából én sem könnyebbülök meg tőle. - A lányok tudtak róla? -
Szűkülnek össze a szemeim, mert csak most tudatosul bennem az, hogy a lányaink az elmúlt hónapokban miért kerülték az apjuk, és az vele kapcsolatos mindennemű témát. Még Nicole is! Ha pedig ez nem csak téves feltételezés, akkor az egészben számomra ez lesz a legrosszabb.
- Stratégiát? Ez most komoly Mark? Egy gyerekről beszélünk, egy emberi lényről, aki a Te véred is. Ez nem egy megoldandó ügy, amit ügyvédként ki kell végezned a tennivalóid listádról! Az Isten szerelmére! - ebben a percben kezdem kétségbe vonni az orvosi vizsgálatom eredményét, amely szerint nincs magasvérnyomás problémáim, mint a nővéremnek. Úgy érzem, bármelyik pillanatban felrobbanhat a fejem. - Még jó, hogy tekintettel vagy a lányokra! El is várom! Épp elég terhet cipelnek így is, amiért az apjuk olyan, amilyen! És akkor még ezt teszed velünk, én esküszöm.. amikor azt hiszem nincs lejjebb, mindig teszel valami olyat, amivel bebizonyítod, hogy mégis. -
Könyökömmel megtámaszkodom az üveg melletti kis vékony sávon, tenyerembe hajtva a homlokom, hunyom le a szemeim egy pillanatra, miközben próbálom hasznosítani a jógaórán elsajátított légzésgyakorlatot, ami leginkább egy bika fújtatásához hasonlít.
- Ó igen, pontosan tudom, hogy mit jelent nálad, a „ne aggódj bébi, majd időben kihúzom”. - vetem oda fogvégről, és még tudnám fokozni, de nem teszem. Pusztán a lányaimra való tekintettel, mert bármi is történt, és történik most közöttünk Markkal, soha nem bántam meg, hogy az életünk részei lettek, pontosabban az életem értelemi. Csak éppen nem így képzeltem el az életünket, mint ahol most vagyunk. - Olyan elcseszett ez az egész. -
Mondom ki hangosan a gondolatmenetem végét, és pillantok ismét Markra.
- És arra van „stratégiád” hogy velünk mi lesz? Velem mi lesz? - mert ez sem egy elhanyagolandó kérdés, nagyon nem! - Ha már ez itt a szereposztódívány, akkor kíváncsi lennék, nekem mit szánsz. A megcsalt, átvert feleség, akinek csendben kell tűrnie mindezt? Mégis mit mondjak, ha felkeresnek valamelyik pletyka oldalról? Huh?  -
Nem látok arra túl sok reményt, hogy ebből én ne jöjjek ki szintén rosszul.
- Szerinted ez nekem egy egytől tízes skálán mérve mennyire megalázó?  - villogó szemeim pedig azt mutatják, hogy ha erre a kérdésre inkább nem nevez meg pontos számot, mert lehet felmutatom én is mind a tíz ujjam, csak épp nem olyan módon, mint azt Ő szeretné. - Mit fognak ehhez szólni Johanna iskolájában? Hm? A nővérem is napok óta hívogat, és nem merem felvenni a telefont! Szerintem csak erre a pillanatra várt, hogy végre visszavágjon nekem. -

We got different version, but that's alright

'Cause I know that deep down you know I tried

Nem próbálok meg hatni Jennifer együttérzésére az ügyben, mert nyilvánvaló, hogy nincs neki. Nem csak ebben az ügyben; velem szemben eleve elég ritkán. Mintha én kényszerítettem volna a mostani helyzetünkbe; de már túlzottan belefáradtam abba, hogy megpróbáljam erre felhívni a figyelmét, és esetleg megpróbálni rávenni, hogy gondolja át még egyszer. Egyértelműen nem most jött el a tökéletes helyzet arra, hogy megint megpróbálkozzak vele.
Legalábbis, még nem.
– Nem direkt volt – jegyzem meg mellékesen, és teljesen feleslegesen. A sértéseit könnyen elengedem a füleim mellett, mint mindig, és csak bámulok rá, nyugodtan, míg úgy nem dönt, hogy korholás helyett ideje hallgatni,ha választ is akar kapni a kérdéseire. Átalában elég gyorsan elérkezik ez a pont, és a haragszintje könnyen mérhető abban, milyen hosszan szid anélkül, hogy engedné, válaszolj.
– Nem akarta idegenekre bízni, sem a családjának magyarázkodni. Magával pedig nem vihette egy szubtrópusi országba ennyi idősen. Logikus döntés volt – jelentem ki, némileg Ophelia védelmében. Bár van egy sejtésem, hogy Jennifer szerint semmiképp sem lehet jó döntés rám bízni egy gyereket. Mintha nem élte volna túl a másik három is, mikor fél évente egyszer Jenn lelépett egy hétvégére a barátnőinek nevezett kígyókkal a könyvklubbjából kikapcsolódni. Megjegyzem, mára már egyikükkel sincs kapcsolatban, ha jól tudom, és nem azért, mert Washington DC olyan messze lenne; úgy tűnik, sikertelen volt a csapatépítő program.
Engem viszont jobban ismer, mint szeretném, úgyhogy olyan részleteket is összerak, amit információként átadni semmi kedvem sem lenne. – Tekintve, hogy nem gondoltam, a jövőben Connor bármiféle szerepet játszik majd az életünkben… Nem, valóban nem mondtam volna el. – Nem tudom, hogy ezen az igazságon akadna-e ki jobban, vagy ha megpróbálok hazudni neki, úgyhogy inkább az elsőt választom, úgy legalább a morális előny megadatik. – Dehogy tudtak! – vonom össze a szemöldököm mérgesen a feltételezésre. – Azt gondolod, hogy őket akartam volna sokkolni ezzel? Ők is az okok között voltak, amiért jobbnak láttam titokban tartani a dolgot, aztán elfelejteni. Nem akartam felforgatni az életüket. Ez soha nem állt szándékomban.
Járulékos veszteség volt most ebben a küzdelemben, ahol egyelőre, mivel az a patkány Patrick kihasználta a meglepetés erejét, elvesztettük az első fordulót. Arra aligha számított, hogy ennek lényegi következményei lesznek; vagy arra, hogy egy egyszerű botránynál, ahol Ophelia presztízse növekedhetne, mivel szimplán megtudják a nevét, egy egyesített frontot talál maga előtt. Azzal, hogy utólag kisemmizzük azt a szarházit, nem tesszük meg nem történté a dolgot. De jobban fogok aludni.
Jennifer hangja élesen hasít a koponyámba az újabb káromkodásával, kicsit össze is rezzenek tőle, fájdalmas félgrimasszal az arcomon. – Melletted ülök, Jennifer. Nem kell kiabálnod, hallom, amit mondasz – jegyzem meg szárazon, minden bizonnyal csak tovább szítva benne a harag tüzét, ám igazság szerint azt magának is megoldja. – Logikusan végiggondolni a dolgokat, ahelyett, hogy fejjel mennénk a falnak, nem azt jelenti, hogy érzéketlenül dobálom ide-oda, mint egy focilabdát. Az ő érdeke is, hogy rendesen oldjuk meg a dolgot, nem pedig esztelenül vagdalózzunk, azt sem tudva, mit akarunk elérni.
Nyilván teljesen feleslegesen mondom mindezt. Jenn azt hall ki belőle, amit akar; most leginkább azt, hogy mekkora egy égbekiáltó barom vagyok, aki csak azért él, hogy az Ő életét megkeserítse, és amúgy is hallgatnia kellett volna az anyjára, és nem túl korán családot alapítania… Mondanám, hogy „mást keresni helyettem”, de Jennifer anyja igazából kedvel.
Egyelőre úgy ítélem meg, hogy még nem szükséges vitatába szállnom az önbecsülésem végett, úgyhogy csak sóhajtok, és nyugodt maradok. Ami sokkal könnyebb, ha közben nem őt nézem, hanem valahol az eget a sokemeletes épületek között kékleni. Túl szép nap ez ahhoz, hogy kiabáljanak velem.
– Azért nem csak rajtam múlott a dolog – szúrom közbe. Értheti ezt Opheliára is, ha gondolja, meg saját magára; amennyire emlékszem, ő sem ágált túlzottan, mikor amellett döntöttünk úgy huszonhat éve, hogy nem állunk meg, hogy elautózzak a drogériába pár mérfölddel távolabb, mert véletlen pont elfogyott az óvszer. Persze utólag könnyű a nyakamba varrni minden felelősséget, bár ezt is csak az utóbbi években vágja a fejemhez. Előtte nem panaszkodott; talán nem épp a családtervezés mintapéldái vagyunk, de nem hiszem, hogy rosszul jöttünk volna ki belőle a végén.
Megrázom a fejem a konklúzióját hallva, és bekapcsolom a biztonsági övemet. – Az – bólintok, mert ha valamiben, akkor ebben egyetértünk. Aztán végül csak ráadom a gyújtást, mert ebben a tempóban soha nem érek oda a találkozó helyszínére. Jennifer meg legfeljebb kiszál út közben, ha úgy gondolja, ebben az araszoló forgalomban nem nehéz.
– Azt, hogy nincs hozzáfűznivalód. Vagy hogy várják meg a sajtóközleményt. Hamarosan kiadjuk Ophelia PR-osával – vonom meg a vállam. Nem tudom, miért gondolja olyan nagy tehernek szimplán nemet mondani, aztán lerakni a telefont. Ha arra van humora, akkor simán nyomja ki a telefonját, és a csengés sem zavarja majd. Azért nem épp paparazzik üldözik minden lépésénél. – Hogy érted azt, hogy veled mi lesz?
Nagyot sóhajtva hallgatom végig az újabb litániát, ahogy besorolok egy sárga taxi mögé. Ha nem lenne túl nyilvánvaló, még a körmeimet is nézegetném. Ugyanaz a lemez, ugyanaz a vádaskodás, csak egy icipicit több alappal. Nem mintha ne lenne erre is megoldás.
– Szeparálódtunk, Jennifer. Már tíz éve, és jó okkal – pillantok rá. – Ne úgy add elő, mintha én lennék az öltönyös gyökér, akinek a nejecskéje otthon főzi a vacsorát, hogy gondoskodjon róla, ő meg inkább elmegy kaszinózni és kurvázni, aztán direkt felcsinálta volna az egyiket, hogy kibasszon az asszonnyal. Szerinted én akartam még egy gyereket? Negyvenöt éves vagyok, a kurva életbe! – Hitetlenkedve csapok rá a kormányra, aztán inkább azt fogom, a szabad kezemmel pedig beletúrok a hajamba. – Tudod, mit akarok? Steaket enni, néha olvasni egy jó könyvet, eljárni síelni a lányokkal, és szarom le, az sem zavar, ha hozzák a barátaikat. Az utolsó dolog, amire vágytam, azaz, hogy felébresszenek az éjszaka közepén, meg szaros pelenkát cserélgessek, pláne, hogy emiatt azt kockáztassam, hogy kirúgnak az állásomból, amiért már több, mint húsz éve dolgozom!
Jenn ezt sosem értette meg igazán. Hogy érthette volna? Ő sose dolgozott. Ott hagyta az egyetemet a lányok miatt, azt mondta, inkább nevelni szeretné őket, én pedig ráhagytam. Még azt az ostoba kávézót is segítettem megszerezni neki, hogy ne unatkozzon, hátha akkor nem jár a nyakamra. A válás már ért egy ideje, de végül mégis a munka miatt kellett kimondanom; még Washingtonban kaptam meg az álláslehetőséget ennél a cégnél, Hall azt akarta már akkor is, hogy én vegyem majd át helyette a vezető ügyvédi szerepet. Mindig azzal viccelődött, hogy csak azért járt jogi egyetemre, hogy az apja boldog legyen, meg találjon maga helyett egy marhát, aki helyette is ért a dolgokhoz. Én voltam az a marha. Felhívott az ajánlattal, egy olyan előremeneteli lehetőséggel, ami Washingtonban sosem adódott volna meg, Jennifer pedig csak annyit látott belőle, hogy el akarok költözni. Nem értette, mennyit jelent nekem a karrierem; úgyhogy közöltem vele, hogy válni szeretnék. Ő meg reflexből hozzám vágott egy vázát és egy „dögölj meg”-et.
Végül valahol félúton találkoztunk ezzel a jogi szeparációs dologgal; hivatali szempontból házasok voltunk, nem kellett gyerekfelügyeleti és egyéb marhaságokkal foglalkozni, de külön éltünk, és az ezután megszerzett anyagi javakhoz semmi köze sincs. Aztán utánam költöztek; állítólag azért, hogy a lányok többször lássanak. Amit még el is hittem az első pár évben. De már tíz telt el, és még mindig itt voltunk; úgy cseszegetett, mintha még házasok lennénk, úgy igazából.
– Mindettől függetlenül, a dolgok megtörténtek, a kiabálásod semmit sem segít az ügyön senki számára sem, sőt igazából csak hátráltat, mert ahelyett, hogy sietni tudnék a találkozóra, csak zaklatsz és felnyomod a vérnyomásom – sóhajtok egy fokkal ingerültebben, mint egyébként szoktam. Nem hoznak ki könnyen a sodromból; igazából, szinte senki sem képes rá, pedig a tárgyalóteremben nem csak a szavak, néha a dolgok is repülnek. Azok valahogy sosem érdekelnek; elhajolsz a toll elől, az meg csattan valahol a falon, az illetőt pedig elviszik a fogdába. De Jennifernek mindig különleges képessége volt ahhoz, hogy felbosszantson. – Tudod, a problémád jelentős része megoldódna azzal, ha végre belemennél a válásba. Végleg. – Tudom, hogy ez nem fog tetszeni neki, de alighanem meg is lepem; már legalább három éve fel sem hoztam a témát. – Eddig belementem ebbe az értelmetlen hülyeségbe, mert azt mondtad, a lányok miatt jobb így. De már Joanna is tizenhét, jövőre végez a középiskolában, Nicole is hamarosan diplomázik, Anja pedig rég dolgozik. Épp itt az ideje újra átbeszélni ezt a dolgot. Mármint… Azt te is tudtad, hogy ez nem maradhat örökre így, ugye? – tárom szét a kezeim értetlenül. – Nézz ránk, most is épp veszekszünk, mint mindig! Ki akar egy ilyen házasságban élni? Mit vársz még ettől, Jennifer?

I know life took us far away

But I still dream 'bout the good old days

Kiváló táptalajként szolgál dühömnek a bamba képe, mellyel csak mered rám kifejezéstelenül, miközben válogatott sértéseim rázúdítom. Ez sosem volt másként korábban sem, legalábbis egy jó ideje nem fárasztja magát azzal, hogy visszavágjon, és ezzel pedig csak tovább hergel engem. Ámbár ha megtenné, akkor is felhúznám magam. A férjemről sok minden elmondható, de az, hogy végtelenül ostoba lenne, nem éppen. Pontosan ezért ismerte fel a tényt, hogy ha nálam a szőnyegszélére kerül, nem tud olyat mondani, vagy úgy cselekedni, hogy az megfeleljen. Egyszerűen nincs jó választás, vagy kimenetel, és mindenképp elmondom azt, amit akarok. Ellenkező esetben felrobbannék, mint a tűzhelyen hagyott kukta, azt pedig senki sem akarja.
- Logikus döntés? Ez Neked logikus döntés? Hogy egy csecsemőt az anyja lepasszol, mert éppen önmegvalósítani támadt kedve? Elképesztő! - kivételesen arra nem térek ki, milyen apai kompetenciákkal rendelkezik, mert az első hónapok arról szólnak, hogy életben kell tartanod, amit még Ő is képes lenne kivitelezni. Vagy éppen az a személy, akit felvesz erre, és busásan megfizet Már pedig nem kell rákérdezzem külön, hogy tudjam, Mark esetében erről volt szó. - A gyerek mellett lett volna a helye! De úgy tűnik, manapság nem divat teljes felelősséget vállalni a tetteinkért. -
Nem ismerem a szóban forgó hölgyet személyesen, s főleg nem olyan behatóan, mint a mellettem ülő férfi, de már most megvan a véleményem róla, mint ahogy minden nőről, akivel Mark valamiféle viszonyt folytat.
- Mindig is csodálatam azt a vastag bőrt a képeden, amit az elmúlt évtizedekben növesztettél. Eleinte még azt gondoltam, ezt biztos a tárgyalóteremre tartogatod, de ebből is látszik, hogy egyáltalán nincs így. - az iróniával átitatott szavaimat aligha lehet dicséretként felfogni. Eszemben sincs hízelegni a férfinak, már régen nincs szó ilyesmiről, mert ha elakarok érni valamit, eredményesebb, ha megkérem rá, bár többnyire még ez sem sikerül, mert hamarabb veszünk össze. - Igen, azt gondolom! Mert mint már azt az előbb mondtam, az arcátlanságnak nincs határa Nálad! Azt is pontosan jól tudom, hogy a lányok igencsak lojálisak Hozzád, és ha azt kérnéd, hogy falazzanak Neked, megtennék. Még szerencse, hogy ehhez azért nem folyamodtál. -
Kissé ellentmondásos, hogy miközben ezt mondom, gyanakvóan méregetem a szemem sarkából, mintha csak arra várnék, mikor kapok el egy olyan apró kis momentumot, amire ráfoghatom, hogy hazudik. Tényleg azt gondolom, hogy a lányok képesek lennének elhallgatni előttem bizonyos dolgokat (igazából már most is azt teszik), ami az apjukra igencsak terhelő lenne, és újabb okot adna nekem arra, hogy a bennem pulzáló dühömet levezessem rajta. Haragomat tovább tetézné az elkövetett aljasság mellett az is, hogy a lányaim inkább az apjukat választják helyettem, az anyjuk mellett, aki évek óta egyedül neveli őket. Borzasztóan frusztrál már a most kialakult helyzet is, hogy a legidősebb lányom már kirepült a fészekből, és soha nem ér rá velem beszélni, a legkisebbel pedig egy fedél alatt élek, de szóba sem áll velem. Nem így képzeltem el ezt az egészet, amikor az egészséges kötődésről olvastam cikkeket a Glamour weboldalán.
- Oh tényleg? Milyen kár, hogy akkor bezzeg nem hallottad a hangom a fejedben, amikor teherbe ejtettél egy másik nőt. - a nem létező békesség kedvéért lentebb veszem a hangerőm, és a fogaim között szűrve sziszegek mérges kígyókat megszégyenítve. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kedélyem csillapodott volna, sőt, a tökéletesre manikűrözött körmeim melletti bőrt rágcsálom, két szitkozódás között, s mikor tudatosul bennem, mit is csinálok, megpróbálok vele felhagyni. A táskámban turkálva horkanok fel hangosan a szavain, ami a logikus gondolatmenetet illeti. Megtalálom a rágóm, amit kibontok, és kapásból két darabot dobok a számba. Idegesen rágódom rajta, és mikor gyújtást ad, még mindig ott ülök mellette, mert eszem ágában sincs kiszállni. Pechére, éppen ráérek. Legfőképpen azért, mert a magam szerepét is szeretném tisztázni ebben a tragikomédiában, így nem is várok vele sokat. - Ennél bonyolultabb kérdésekre is adtál már választ, nem hittem volna, hogy pont egy ilyen kifog rajtad. -
Forgatom a szemem látványosan, és legkevésbé sem vagyok humoros kedvemben, még ha ebből az is jött volna le. Nem, Mark ismer ennyire már. Volt idő, amikor nagyokat tudtunk kacagni egymás társáságában, de nem ezen szelek fújnak már.
- Nem szeretem ezt a szót! Még ha ez is a hivatali megnevezése annak, hogy.. nos, hogy mi már külön élünk. - talán valamiféle struccpolitika húzódott a háttérben, amiért még csak nevén sem akartam nevezni a dolgot. Bizony, tízéve kerültem ezt a témát a családom előtt is, s igyekeztem úgy tenni, mintha minden renden lenne, és ez egy teljesen szokványos, huszonegyedik századi családmodell, ahol az anya neveli a három lányát közös felügyelettel a férjével, aki mindeközben megvalósítja az álmát, és halomra hurcolja a nőket az ágyába. Ja persze, ez tök normális, mondogatta a nővérem, aki mindig hangot adott annak, hogy pont olyan elcseszett az életem, mint neki. Na még mit nem! - Eddig abban a hitben voltam, hogy az öltönyös gyökér megnevezés imponáló Neked. -
Acsarkodok vissza, és veszem az újabb mély levegőt, hogy egy adag moslékot hányjak a nyakába, amikoris rácsap a kormányra, én pedig kissé elkerekedett szemekkel meredek a férjemre. Tényleg pattanásig lehetnek az idegei, ha pusztán ennyi elég volt ahhoz, hogy kiborítsam. S azon kivételes alkalmak egyike ez, amikor pár pillanatra csendben maradok, és csak furcsállóan méregetem őt, és persze ízlelgetem azt, ami éppen most elhangzott a szájából. Gyanúsan őszintének tűnt a kirohanása, így fontolóra veszem azt, hogy nem forgatom ki minden szavát. Pedig lenne mit.
- Oh, szóval én zaklatlak? Talán felelned kellett volna a hívásomra, szóval az, hogy itt vagyok és „felnyomom a vérnyomásod”, azt bizony magadnak köszönheted! - ennyi volt az együttérzés a részemről, amit még szavakban sem fejeztem ki, de talán a tőlem szokatlan csend éreztette helyettem is. De ami ezután következik, nem éppen arra sarkall, hogy némán ücsörögjek, mint akkor, amikor arra vártam, hogy végre a terhességiteszt megmondja, becsúszott e egy újabb gyerek. - Tessék? … Az én problémámat? -
Kérdezek vissza, megint csak vészjósló hangsúllyal, megpróbálva visszaszorítani a hangerőm, ha már kifogásolták az eddig tanúsított modorom.
- Ugye nem arról van szó, hogy elakarod venni azt a libát? - rég nem beszéltünk már a válás eshetőségéről, így aztán nem vethető a szememre a konklúzió. Mégis mi másért lenne most éppen olyan fontos a válás, ha eddig nem volt? - Megmondtam már Neked, hogy én nem leszek elvált nő! Mit szólnának Johanna iskolájában? Vagy a szülői munkaközösségben? Mindenki rólam beszélne! Bár már így is, mert tartanak tőlem, és jobban is teszik. Na és a nővérem? Nem akarom megadni neki azt az örömet, hogy a képembe vághassa, igaza volt. Nem, nem! -
Az arcom már nem csak enyhén kipirult, hanem egyenesen lángol, és a szemeimben is fellobban az a bizonyos rögeszmés láng. Egészen ijesztő tudok lenni ilyenkor, és most minden bizonnyal az is vagyok.
- Nem tudom, mit várok! - fakadok ki, kissé széttárva magam is a karjaim. - Lehet, hogy azt hiszed totál elmeháborodott vagyok, és nem látom azt ami nyilvánvaló. Én is tudom, hogy a házasság, mint olyan mér rég nem létezik kettőnk között. Tisztában vagyok vele! De.. nem tudom, milyen az, amikor nem vagyok a feleséged. Milyen lesz az, amikor Nicole és Johanna is végleg kirepülnek a fészekből, és teljesen magamra maradok. A lányokért éltem eddig, és egyre inkább azt látom, hogy nincs szükségük rám. Neked pedig már réges-rég nincs. De akkor ki vagyok én, ki leszek én? -
Én ugyan nem csapok rá a kormányra, de a kirohanásom némiképp hasonlít arra, amit nem is olyan rég Mark produkált.
- Te nem reménykedtél abban, hogy talán újra sikerül megtalálnunk a másikban azt, amit megszerettünk két évtizeddel ezelőtt? Tudod, amikor már a lányok lesznek azok, akik családot alapítanak, és vénségedre Te is felhagysz ezzel a kicsapongó élettel, én meg azzal, hogy az idegeiden táncoljak. Nem, azzal sosem hagynék fel, de.. talán lehetett volna egy nyugodt öregkorunk. Milyen ostoba vagyok! - nem kellett volna ezt a sok sületlenséget összehordanom, hiszen erről még soha nem beszéltem senkinek, de igazából már késő.

We got different version, but that's alright

'Cause I know that deep down you know I tried

– Nem falaztak nekem. Semmiről sem tudtak; ha sejtette is bármelyikük, se velem, se egymással nem közölték. Úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb. – Már sokadjára mondom el ezt, más szavakkal, és bár valahol hízelgő, hogy Jennifer azt hiszi, a lányok, de főleg Jo, az én pártomra állna és „falazna” nekem, valahol nem érzem fairnek, hogy belőlük is ellenséget kreálna. Pont úgy, mint Opheliából. Talán a felé való érzéseim nem érték el egy romantikus regény ingerszintjét, közel sem, de kedveltem és tiszteltem, mint ember és nő, és tudtam, hogy legalább annyira nem így tervezte az életét, mint én. Jennifer tehát jogtalanul vádaskodott; fordított esetben pedig alighanem már készülne, hogy kikaparja valaki szemét.
Az alacsony harag ingerküszöbe néha szórakoztatott, néha pedig csak a fejem csóváltam rajta, amiből vagy kinézte a rosszallást, vagy nem. Inkább utóbbi.
Jennifer olyan, mint egy pitbull, és ha valamibe belemélyesztette a fogait, egyszerűen nem engedi el, míg szét nem cincálta. Úgyhogy a kommentjei nagyját egyszerűbb hagyni leülepedni; elveszti az érdeklődését, előbb-utóbb. Ezt egy darabig egészen jól bírom. Egy darabig. És ez a vonal már elérkezett; a családi-, munkahelyi és PR-katasztrófa tetejébe a dugó és Jennifer kiabálása egy ilyen kis térben egyenesen a fülembe már túl sok volt.
– Igen, a tiéd – emelkedik meg az egyik szemöldököm. Mintha nem lenne egyértelmű, hogy kettőnk közül melyik az, aki a másik nyakára jár, ha az neki nem tetszően jár el. Jennifer úgy viselkedik, mintha még házasok lennénk, és ez a színjáték már eddig is ingatag lábakon állt, de ezek után főleg.
A feltételezésére viszont felnevetek, és szinte már joviálisan nézek előre a forgalomra. Elvenni Opheliát, ez a világ legjobb vicce, és ha ő meghallaná ugyanezt, szerintem ő is nevetne. – Nem, nem akarom elvenni. És senki mást sem – teszem hozzá, mielőtt még megkísérelné végigzongorázni az összes női ismerősöm nevét, hátha épp Rá vágynék olyannyira feleségem gyanánt. – Mellesleg a neve Ophelia. Tudom, hogy mérges vagy rám, de Rám legyél az, Ő nem ártott neked, úgyhogy felesleges neveken hívnod. – Gyerekes húzás, tenném hozzá legszívesebben, de nem teszem. Ahogy azt sem, hogy lényegében a lányai öccsének az anyja, úgyhogy márcsak az Ő érdekükben is jobb volna valami konszenzusra jutni. Opheliával, és velem is.
Őszintén nem gondoltam volna, hogy kettejük közül majd pont Ő lesz a nehezebb dió.
– Igen, mondtad már. Én pedig azt, hogy ez baromság. Már nem a 20. században élünk, Jennifer, elváltnak lenni annyi, mint vegának. Lehet, hogy egy-két szemöldök megemelkedik, de egyébként mindenki leszarja. Ez a stigma csak itt létezik! – Erőszakosan kopogtatom meg a halántékom, a sajátom, mert félek, hogy ha hozzá próbálnék nyúlni, megharap. – És sokkal több fájdalmat okoz a jelenlegi helyzet, mint ez a vélt megbotránkozás.
Ha tényleg elváltunk volna, és Jennifer nem dédelgetné azt a kitekert, groteszk vágyát, hogy valahol mélyen még egy család vagyunk, akkor már rég túlléptünk volna az egészen, talán még szökőévente egy közös családi vacsorából sem lenne vérontás, és ami a legfontosabb: negyedennyire se lenne kiakadva Connor miatt.
Azt hiszem. Igazából nem egészen értem, mi bosszantja most, vagy mi bosszantja jobban: az, hogy hivatalosan is megcsaltam (amit eddig is tudott, de most már bizonyított tény), vagy hogy valaki mástól is lett gyerekem. Utóbbin meglepődnék, de nem zárom ki.
Ezért kérdezek rá, mert őszintén nem értem. A válaszától, annak intenzitásától, ami harag helyett inkább kétségbeesettségben ég, szinte megdöbbenek. Ez inkább belső reakció, kívülről csupán annyi látszik, hogy a szemöldökeim közti ránc elmélyül miközben ráemelem a tekintetem.
Tényleg azt hittem, hogy elmeháborodott – már köznyelvi fordulatként, nem klinikai esetként –, de jobbnak tűnik nem kimondani. – Előttünk is voltál valaki – felelem szokatlanul tétován. Nem számítottam arra, hogy ez a kérdés ilyen fordulatot vesz, de azért nem hagyom válasz nélkül. Azért fizetnek, hogy válaszokat adjak. – Csak elfelejtetted. A dolgok, az emberek, nem maradnak mindig ugyanolyanok, a változás pedig természetes. A gond az, hogy meg sem próbálsz lépést tartani vele. Azt szeretnéd, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen, mint mondjuk tizenöt éve. Amikor még a lányok nem is foghattak éles kést a kezükbe, ezért minden húst te vágtál fel nekik.
Ezekre az időkre igazából én is egyre jobban emlékszem; sokkal jobban, minthogy mit ettem hétfőn. Ettem egyáltalán? Fogalmam sincs. A régi dolgokra viszont emlékszem; például az első alkalomra, mikor megláttam Jennifert az egyi folyosón. Gyönyörű volt; most is az. Csak egy pillanat volt, és már akkor sem hittem az első látásra szerelem dolgokban. Ezek után viszont volt egy közös óránk, valami projektmenedzsmenttel kapcsolatos, ahol előadást kellett tartani. Ő előttem adott elő; én már kint álltam a katedra mellett, készülve arra, mikor végez, amikor kitört a cipője sarka, amitől előre lendült, és ösztönösen lehajolt – amit viszont nem bírt a szoknyája varrása, ami majdnem végig felszakadt a fenekén. Azóta is ritkán áldottam annyira a szerencsém, mint akkor, hogy volt nálam egy pulóver, amit felajánlottam neki.
Elnézve, miket gondol rólam most, alighanem nem hinné el, hogy néha tényleg eszembe jut ilyesmi. Csak úgy. – Nem vagy ostoba – közlöm határozottan, néhány métert előrébb gurulva a kereszteződés felé. – Naiv, legfeljebb. Makacs, egészen biztosan. De ostoba nem. – Megejtek felé egy félmosolyt, mielőtt folytatnám. – Tudod, a legtöbb nő, akit elhagy a férje, általában azt szokta kívánni, hogy egyedül pusztuljon meg vénségében, legalábbis hangosan. Úgyhogy felettébb nemeslelkű tőled, hogy visszafogadnál, legalábbis hangosan. – Nem is lehetne másként. Bár a „nyugodt” nem épp az a jelző, amivel a kapcsolatunkat bármikor is jellemezni tudtam volna, már akkor sem, amikor még valóban együtt voltunk.
– Tudod, anélkül is lehetünk jóban vénségünkre, hogy házasok lennének. Most sem vagyunk rosszban, már amikor épp nem akarsz felképelni, nem? Te nem érzed azt, hogy… – Nagyot sóhajtok, ahogy hirtelen nem találom a megfelelő szavakat. Még sosem kellett hangosan, mások számára is érthetően kimondanom. Jennifer ismer, de nagyon hajlamos félreérteni, amit mondok. – Hogy kimaradtál bizonyos dolgokból azért, ahogy a dolgok alakultak? Szeretem Anját, és a másik két lányunkat is, de ha nem leszel terhes, akkor talán egészen máshogy alakulnak a dolgok. Ezzel nem azt mondom, hogy hibának tartanám, hogy összeházasodtunk! – teszem gyorsan hozzá, lehetőleg azelőtt, hogy felháborodhatna. – Azt sosem bántam meg. Szerettem, az egészet, a szombat délutáni grillpartiktól az idióta iskolai színdarabokig. De képtelen vagyok beleragadni egy szerepbe az életem végéig. Mármint, olyan kibaszottul fiatalok voltunk… Gondolj bele, Nicole idősebb, mint te voltál.
Ez a gondolat nem olyan régen ötlött fel bennem, pár hónapja, mikor Nicole először találkozott Connorral. Ahogy ott láttam őket a kanapén, egyszercsak belém hasított a felismerés, hogy pont ennyi voltam, mikor Anja megszületett. És hogy nem tudom, vajon én is ennyire gyerek voltam-e még.
Tudom, hogy Jennifer számára a gyerekei mindig is a kisbabái lesznek, többek között ezért olyan stresszes a kapcsolata kettejükkel; képtelen elfogadni, hogy a döntéseik már a sajátjaik. Nicole-lal némileg egyszerűbb, ő elég simulékony, de Joanna és Anja is örökölte az anyjuk makacsságát. Ezért gondolom, hogy talán jobban átérzi a dolgot, ha nem saját magát helyezi vissza a múltba, mert az csalóka, hanem arra gondol, mi lenne, ha Nicole, aki 21 évesen is a kislánya, már egy babával pózolna, és az életét semmi más nem töltené ki.
– Manapság az ember a húszas éveiben kiteljesedik. Keresi a helyét. Önmagát. Tapasztal. És ennek nálunk még a lehetősége is teljesen elmaradt. Nem gondolod, hogy saját magaddal szemben is fair lenne megadnod? – A végleges válásból természetesen én is jövedelmeznék, de erre alighanem azzal reflektálna, hogy tíz évem volt már rá. És nem tudnék vitatkozni. – Befejezhetnéd az egyetemet, például, kezdetnek. A georgetown-i egyetemen elvégzett kurzusaidat biztosan lehetne akkreditálni itt az NYU-n vagy a Columbián, és nem kellene előről kezdened. Vagy kezdhetsz valami egészen másba. Tanulj nyelvet, utazz, ismerkedj…! Még bőven ráérsz találni magadnak valakit, akivel valóban nyugodt öregkorod lehet. Dögös vagy, mondtam már? – vigyorgok rá, szabad kezem a kormányról elvéve a combjára helyezem és megpaskolom a lábát. Nem annyira szexuális töltettel, mint inkább biztatásként. – Tudom, hogy úgy éled meg ezt az időszakot, mintha mindent elvennének tőled, de megélhetnéd úgy is, hogy bármit elérhetsz és megcsinálhatsz, amire valaha vágytál. Vagy amire nem is gondoltad, hogy vágysz.

I know life took us far away

But I still dream 'bout the good old days

Gyanakvóan meresztem a szemeim a mellettem ülőre, s ebből pontosan leszűrheti azt, hogy egyetlen szavát sem hiszem el. Egészpontosan mérlegelem, mielőtt bármit is bevennék elsőre. A paranoiám is mondatja mindezt velem, ami most erősebben lüktet, mint a józanész. Hiszen teljesen logikus, hogy Mark - annak ellenére, hogy olyan amilyen - tudatosan nem vonta be a lányokat a saját mocskos játszmájába. Esélye se lenne arra, hogy elnyerje az év apja címet, ez vitathatatlan tény. Viszont az is, hogy nem a legszörnyűbb apa figura a világon. Ha így lenne, már Anja után megálltunk volna a családalapítás - akkoriban - vonzó, és annál rögösebb ösvényén.
Teljesen váratlan módon tovább is gondolom a felvetett válás gondolatát. Feltételezéseim egyike az, hogy Mark csupán csak elakarja velem hitetni, hogy nekem jobb lesz, és az én problémáim oldódnak meg azzal, hogy hivatalosan is felbontjuk az eskünket. Ezáltal a törvény előtt is szabad emberként áll majd, és lehetősége nyílik az újbóli házasságkötésre, és micsoda véletlen, hogy pont most került a képbe egy újabb gyerek!
- Mi olyan vicces, hm? Mond már el, hadd nevessek már én is egy jót! - morranok oda, a nevetését látva, s amíg őt egészen kedélyes hangulat kapja el a kérdésemet hallva, én leginkább egy felrobbanni készülő kuktára hajazok, amit otthagytak a tűzhelyen, és elfeledkeztek róla. Az én fejemben teljesen logikus az összeállt kép, és egyáltalán nem kap el a röhöghetnék, miközben arra gondolok, hogy a lányaim kapnak egy kéretlen mostohaanyát a nyakukba. - Tudom, hogy hívják! Tele van az egész világháló veletek! -
Mielőtt ide jöttem volna, illetve amíg folyamatosan próbáltam elérni telefonon, sort kerítettem arra is, hogy utánanézzek Ms. Dermotnak, kezdve a Google kereséssel, ami elvezetett a különféle social media felületekre. Tehát nem a hiányos ismereteimmel van probléma, hanem szimplán nem akarom a nevén nevezni a szóban forgó hölgyet. Helyette sokkal kényelmesebb maró gúnnyal átitatott jelzőket ráaggatni, és azon nevezni.
- Akkor csak biztos én vagyok maradi, amiért egy egymásnak tett esküt nem tartok egyenértékűnek azzal, hogy valaki szeretné a méhek lelkivilágát védeni, ezért nem eszik mézet! Különben is, pont az az egy-két szemöldök számít. Tudom, hogy Neked, nem, de nekem igen! - például a nővérem szemöldöke, vagy anyám szemöldöke, esetleg Maddié az SZMK-ból, vagy Sarahé a jógaóráról. Igen, több is van, mint egy-két szemöldök, én pedig 43 évesen sem szoktam le arról, hogy ne foglalkozzak mások véleményével. Viszont a következő percekben mit sem számítanak ezek a szemöldökök, sokkal inkább előtérbe kerül a Mark által is emlegetett fájdalom. A belülről mardosó keserűség úgy robban ki belőlem szavak formájában, mintha csak túlcsordultam volna, és elértem azt a pontot, aminél már nincs megállás.
Erről az egészről még a barátnőim egyikével sem beszéltem, sőt, senkivel sem. S lehet, hogy ez a mostani eset volt az utolsó csepp a pohárban, és borul az egész bili. Ráadásul pont Mark előtt. - Ugyan, nem voltam több egy fiatal kis csitrinél, aki éppen a küszöbén állt annak, hogy legyen valaki. -
Rázom meg a fejem lemondóan, s nézek ki makacsul az ablakon, a járókelőket figyelve, mintha ezzel eltudnám terelni a figyelmem, pedig valójában ez nincs így. Hallom amit a férjem mond, és érzem a súlyát a mellkasomban lecsapódni.
- Minden vágyam az, hogy az életük része legyek, ahogy eddig is. Az én kapcsolatom sosem volt igazán jó az anyámmal, és azt gondoltam, hogy én egészen másképp csinálom majd. Ehhez képest Johanna szóba sem áll velem, és ellenségként kezel, Anja pedig szimplán nem ér rá felvenni a telefont, amikor hívom. Nicole is most még velem él, de mire feleszmélek, elköltözik. - néha azt érzem, amennyire görcsösen szerettem volna az anyám ellentétje lenni, olyannyira hajazok rá, és követem el ugyanazokat a hibákat. Miután bekerültem az egyetemre, én se beszéltem vele, és nem is tőlem tudta meg, amikor Anjával terhes lettem. - Ez a veszély nálad már csak azért sem áll fenn, mert a lányok szeretnek annyira, hogy ezt nem hagynák. Így.. én sem kívánom ezt. Csak pár kórós nemibetegséget a nyakadba. -
Halovány mosolyra húzódik az ajkam szeglete, miközben szemem sarkából Rá pillantok. Nem gondolom én komolyan a szavaim, de azért egy egészen aprócska igazságtartalma azért mégis van. Nem vagyok ártatlan, és soha nem is állítottam magamról, ettől függetlenül azért jól esik, hogy Mark értékelné a gesztust a részemről, melyben nem hagyom magára öregkorára. A félbehagyott mondatát hallva felé fordulok, s várakozóan figyelek. Tényleg figyelek, mert érdekel, mit is szeretne pontosan megfogalmazni, még akkor is, ha fennáll a kockázata, hogy ismét felidegesít.
- Úgy érzem, kimaradtam mindenből. Nem fejeztem be az egyetemet, nem jártam bulikra, nem építettem karriert, mert hozzámentem az első szerelmemhez, és szültem három gyereket. Három csodálatos lányt, akikért az életemet adnám, és soha nem gondoltam rájuk úgy, mint egy hibára.. ezzel egyidőben én mégis azt szeretném, hogy ők ne tegyék azt, amit én. Tanuljanak, képezzék magukat, váljanak valakivé, és majd utána bőven ráérnek családot alapítani. Hát nem ellentmondásos ez? Óvva intem őket attól, amit én tettem? - nem esik nehezemre ezekről a dolgokról beszélni, ami önmagában is meglepő. Mitöbb, a kezdeti haragom alábbhagyni látszik, és már egészen máshol járnak a gondolataim, és nem a Mark körül kirobbant botrány a központi téma.
- Én? Egyetemre? Ugyan Mark.. bőven kiöregedtem én már az iskolapadból. - döbbenettel vegyes lemondással mondom mindezt, miközben kissé kínosan csengő nevetéssel próbálom zavaromat palástolni. Sosem gondoltam még arra, hogy bármi olyan dolgot bekellene pótolnom, amit elmulasztottam a lányok érkezése végett. Úgy tekintettem erre az egész helyzetre, hogy ez a vonat már elment, és nincs pótjárat. - Te most éppen bókoltál nekem? -
Pillantok először a combomat paskoló kézre, majd onnan egyenesen a férfi íriszeire emelem a sajátjaim, melyek kissé gyanakvóan szűkülnek össze. Hol itt a csapda? Kérdezhetném hangosan, de a vonásaim beszélnek helyettem, na meg persze a mosolyom, ami akaratlanul is az arcomra ragadt.
- Köszönöm. - mondom ki végül, és igen, tagadhatatlanul hálás vagyok, amiért mindezt közölte velem. Igazi hullámvasút ez, ahol a pofontól eljutunk a dicséretig, és végre én sem szakítom be a mellettem vezető férfi dobhártyáját az üvöltésemmel. - Hát éppen ez a baj Mark. Fogalmam sincs mire vágyom. Momentán persze arra, hogy meg nem történté tegyem ezt az egészet, de nyilván ez lehetetlen. Ahogyan az is, hogy Johanna leüljön velem egyszer őszintén beszélgetni, ezt is lehetetlennek érzem. -
Kezeimmel a levegőben hadonászok, mutatok rá, s magamra meg az egész világra.
- Te azt csinálod, amire vágytál. Karriert építettél, és elképesztően jó vagy benne, de mindez rólam nem mondható el. Még csak egy rohadt almáspitét sem tudok megsütni, mint egy valamirevaló háztartásbeli anyuka! - a táskámban kotorászva előveszem az ásványvizem, és belekortyolok. - Egyáltalán nem érzem úgy, hogy szabaddá válnék azzal, hogy a lányok már elérték azt a kort, amiben vannak. Inkább hasznavehetetlennek, mint akire nincs már többé szükség. -
Visszacsavarom a kupakot, az üvegre, majd bedobom a táskámba, és a forgalomra függesztem a tekintetem. Mélyeket lélegzek, s az arcomon alig észlelhető, apró kis rángások jelzik, hogy most is kattogok, még ha szokatlanul elcsendesedem pár pillanatig.
- Átgondolom. - szólalok meg végül. - De ez még nem egyenértékű a beleegyezéssel! -
Lóbálom meg a mutatóujjam fenyegetésképpen.
- De megígérem, hogy átgondolom a felvetésedet, ami a hivatalos válásunkat illeti. -

We got different version, but that's alright

'Cause I know that deep down you know I tried

Tudom, hogy nem én vagyok a legmélyebb érzésű alak a világon, s ez különösen igaz, ha empátiáról van szó. Mások érzéseit általában nagyon is jól megértem, csak még jobban figyelmen kívül is tudom hagyni. Ebben nincs különösebben rossz szándék, inkább teljesítménymaximalizálás, az érzésekkel ugyanis legtöbbször gond van, és csak útban vannak minden racionális döntés meghozatalakor. Nem úgy jutottam oda, ahol vagyok, hogy hagyom, a saját- vagy mások lelki világának hullámvasútjai diktálják a lépéseimet. Az élet sakkjátszma volt, nem pedig Hungry Hungry Hippo.
Mindezek ellenére is megértettem, amin Jennifer átment. A különbség az, hogy én erre már jóval korábban ráébredtem, és nem mások ébresztettek rá. És Jennifer sem volt szemtanúja a procedúrának. – Tudom. De attól még, hogy nincsenek ott mindig melletted, nem kerülsz ki a belső körből. Sőt – itt csak a vállamat vonom meg szuggesztíven, és nem fejezem be a mondatot. Tény, hogy a túlzott kontroll és mindent tudni akarás légköre, amit Jennifer fenntartott (legalábbis igyekezett) a családban ritkán éri el azt a hatást, amit szeretett volna. Az emberek nagyja ösztönösen lázad az efféle fojtogatás ellen, akkor is, ha ez a lázadás csak abban merül ki, hogy nem mond el mindent. – Ne hidd így. Johanna hozzám is csak a kutyával beszélgetni jár, nem miattam. És mert sokszor üres a lakás – vonom meg a vállam. A nemibetegségeket illetően pedig még halkan fel is nevetek. Szeretem az évődést. Jennifernek is tagadhatatlanul az egyik legjobb tulajdonsága. – Elégedettebb lennél, ha tudnád, hogy már megtörtént?
Nem azt mondom, hogy igen. Vagyis nem abban a verzióban, ahogy ő gondolja; meglepően sok olyan betegség van, amiben a férfi csak hordozó. De a kezelése úgy sem kellemesebb.
– Nem, csak a tapasztalat beszél belőled. De a tapasztalatod a saját élményeidre alapozódik, és némi módosítással alakulhatott volna sokkal másképp is. Például, ha Anja egyke lenne, akkor talán visszamentél volna tanulni. Vagy nem. Ez úgyse számít, ugye? – Nem szeretek különösebben lehetőségeken filozofálni, de azt hiszem, ez például olyasmi, amiben Jenniferrel különbözünk. – Szerintem egy idő után nincs behatásunk arra, hogyan cselekszenek, úgyhogy felesleges ezen aggódni. Anja és Nicole már felnőttek, és a saját döntéseiknek kell számítania, nem annak, amit te mondasz. A te feladatod, a nevelés, már véget ért, és már csak remélheted, hogy eleget tettél, ha annyira ezzel akarsz foglalkozni. Nem állhatsz mellettük majd negyven évesen is, nem gondolod? – Elég lenne arra gondolnia, Őt mennyire zavarná, ha az anyja akarná megmondani, mit hogyan csináljon. Nem mintha ne próbálná, de mikor legutóbb jelen voltam egy ilyen szóváltás során, Jennifer arca vörösebb volt, mint akármelyik paradicsom, amit eddig láttam.
– Ez nagyon rossz hozzáállás. De egyébként online egyetemek is léteznek, ha gáznak éreznéd beülni fizikálisan. Szerintem nagy hiba kihagyni ilyen lehetőségeket csak azért, mert nem érzed illőnek. Szent Péter a kapuknál nem kérdezi majd, hogy mennyi illedelmes dolgot tettél, nem? – vigyorgok. Igazából csak feltételezem, mert én és Szent Péter, és igazából akármelyik másik keresztény szent, nem vagyunk túl jóban. De alighanem olyan elégedettség lehet ott megjelenni, mint amivel végignézem, ahogy szinte láthatóan kitágulnak Jenn szemei. – Sokat teszem, csak jótékonyan figyelmen kívül hagyod.
Bár egyébként komolyan gondolom. Jennifer egyáltalán nem úgy fest, mint egy három-, köztük felnőtt-gyerekes anya, és nem csak azért, mert véletlenül fiatalon kezdte. Még mindig gyönyörű nő, még ha a sajátos erőszakos jelleme néhol ki is csillan a felszín alól. Többek között ezért sem értettem, miért ragaszkodott ennyire ehhez a házassághoz.
– Ne stresszelj rá. A ráncok rontanak az eladhatóságodon – mosolygom rá. – Pont most mondtad, hogy nincs semmi dolgod. Akkor úgyis ráérsz ezen gondolkozni. Ha nem jut eszedbe, akkor pedig addig próbálgatod, amíg össze nem jön valami. Nem kell feltétlenül rögtön elsőre aranybányába nyúlnod, hogy sikeres legyél. – Egyszerűbbé teszi, de nem kötelező. De, még ha nem is osztozom a szentimentalizmusában, megértem, hogy Jennifernek a családanyaság olyan volt, mint nekem a saját munkám. Ha nem is az ő viszonyában, de tudom, milyen impulzussal járna számomra az, ha hirtelen elveszteném. Mikor ez a botrány kitört, úgy is éreztem, hogy ez fog történni. Az akkori gondolataim mintha másvalakitől származnának. – Te most éppen bókoltál nekem?
Nem mondom, hogy ne esne jól, hogy elismeri a munkámat, akkor is, ha én is tisztában vagyok mindezzel. Külön jól esik az, hogy épp tőle jön; bizonyos napokon megesküdnék, hogy belehal, ha igazat kell adnia nekem. – Hát, megtanulhatsz. Dumbo, Brooklyn tele van hozzád hasonlókkal, tudod? Biztos találnál ott magadnak valami… klubbot, vagy ilyesmit. Egyébként nem is rossz környék. – Bár nem cserélném el érte a saját lakásomat, amit alig egy éve vettem meg véglegesen, nem kevés pénz, kapcsolat és hitel árán. – Szerintem egyszer csak ülj le egy üveg borral, valami elviteles gyorskajával, és akár egy jointtal, aztán meditáld át magadban a dolgokat. Lehet, hogy hasznos lesz. Habár természetesen a marihuána nem orvosi céllal való felhasználását eszem ágában sincs támogatni.
Nyilván.
Arra viszont nem is számítok, hogy a szavaim ténylegesen elérnek valamit nála, azon kívül, hogy a kezdeti dühe után lenyugodjon. Annyira meglep, hogy már rég zöldre vált a lámpa és elindul előttem a sor, mikor még mindig meglepetten pislogom rá. Csak az ránt ki a döbbenetből, hogy mögöttem felharsan egy duda.
– Kapd be – mormolom, inkább magamnak, a lehúzott ablakon való kiintés viszont határozottan annak a gyökérnek szól. Direkt lassan indulok csak el. – Rendben. Örülök, hogy konszenzusra jutottunk. Hívj, ha döntésre jutottál. Vagy… Ha más miatt akarsz. – Oké, ezt azért annyira teljesen nem gondolom komolyan, még ha valahol meg is érint az a történelmi pillanat, hogy Jennifer engedni látszik az akaratából. Vannak napok, amikor szívesen beszélek vele; ha épp nem ordítani akar, vagy ha nem egy sűrű nap közepén ülök. De azt hiszem, ez a furcsán nyugodt légkör nem is tartja fenn majd magát a következő találkozásunkig.
– Köszönöm – teszem még hozzá, a szemem sarkából pillantva rá. Aztán az időkijelzőre a vezérlőpanelen. – Nekem találkozóm van az egyik lappal a nyugati negyvenkettediken. Kirakjalak valahol, vagy neked is jó lesz ott? A Bryant Park szép ilyenkor.

I know life took us far away

But I still dream 'bout the good old days

Dehogynem, éppen ez a baj, hogy kikerülök. Nem tudom, hogy csak a gondolataimban született meg eme válasz Mark szavaira, vagy hangosan ki is mondtam, az orrom alatt mogorva. Utóbbira igen nagy az esély, mert köztudottan nem szokásom magamban tartani azt, amit gondolok. Minden egyes telefonhívás, üzenet, barátnőkkel külön töltött program alkalmával azt érzem, hogy a lányok és köztem egyre nő az űr, amit felnőtté válásukkal hagynak maguk után. Lehetséges, hogy a legkisebb lányomnál ezért is viselem sokkal rosszabbul azt, hogy leválik rólam.
- Nem lepne meg, ha a kutyádat választaná helyettem, és ezért összepakolná a cuccait, és átköltözne. - drámai visszafogottsággal, enyhén megremegő hanggal mondom mindezt, mintha éppen visszanyelném a könnyeim, ami valós is lehetne, ha nem ülne mellettem Mark. Előtte biztos nem fogok ténylegesen sírva fakadni. Büszkébb vagyok én annál. Már így is épp elég groteszk ez a nyílt társalgás. - Ugh, inkább nem akarom tudni. -
Adok ki undorodó hangot, és még egy pillanatra mímelt öklendezéssel adom tudtára, hogy valójában nem szeretnék tudni az elmúlt években összeszedett nemibetegségeire. Legfőképpen azért, mert túlságosan is vizuális típus vagyok, és ugyan soha nem vallanám be, de akad némely kellemes emlékem is Vele kapcsolatban, éppen ezért nem szeretném lelkiszemeim előtt látni a kiütésekkel elcsúfított férfiasságát. Nagyon nem!
- Ahogy mondod, nem számít, mert nem tudok visszamenni az időben. Nem mondom, hogy nem változtatnék pár dolgon, de pont a lányok azok, akikről nem mondanék le. - képtelen vagyok elképzelni az életem nélkülük, és szeretném hinni, hogy soha nem hibáztattam őket azért, mert másképp alakult az életem. Borzasztóan igazságtalan velük szemben, és nem akarom tovább gyűjteni a striguláim a rosszanya oszlopban. - Persze, igazad van. -
Ismerem be kelletlenül, még ha szívesen is lennék mellettük, amikor negyvenévesek lesznek, ahogy Mark is mondja. Azt viszont pontosan tudom, hogy nem lenne egészséges. Elvégre az a legfontosabb, hogy megtalálják a boldogságukat, ahogyan én is tettem annakidején, ebben pedig nem akadályozhatom meg egyiküket sem, és nem is szeretném.
- Ha még egy ilyen megjegyzést kiejtesz a szádon, a bordád közé könyökölök. - ezúttal csak félig gondolom komolyan, de ettől függetlenül nem tetszik, ha ilyen szavakkal hoz engem párhuzamba, mint az eladhatóság. - Majd elmegyek botox kezelésre, és elküldöm a számlád Neked, mert a ráncaim is a Te hibád. -
Közlöm vele, és nem érdekel az ellenkezése. Ismer annyira, hogy tudja, képes lennék egy ilyet meglépni, és hamarabb adná be a derekát a zaklatásaim elkerülése végett, minthogy kimondaná háromszor egymásután, hogy Mississippi.
- Nem kívánom az egyébként is méretes egód tovább növelni bókolással, mert így alig fér be a nagy arcod az irodaépületbe. Ez csupán elismerés volt. - a játékos mosoly azért ott bujkál a vörös ajkak szegletében, de ezzel el is engedem ezt a kérdéskört. A „hozzám hasonlók” emlegetésekor csak felvonom a szemöldököm, de kivételesen nem térek ki rá, csak legyintek egyet. A hozzám hasonlókkal tele van az SZMK is, és jobban szeretem, ha rettegnek tőlem, mintsem kedveljenek, és eszemben sincs velük barátkozni.
- Ennyire azt nem kell ledöbbenni. - jegyzem meg, mikor még a forgalom is egyetlen pillanatra fennakad miattunk, pontosabban Mark révén, mert nem veszi észre a zöld lámpát. Hazudnék, ha nem töltene el elégedettséggel, hogy egy ehhez hasonló reakciót sikerül kiváltanom belőle. Jó ideje nem volt rá alkalom. - Ez lenne a belépőm arra, hogy Mark Schneider felvegye nekem a telefont? Kár, hogy ezt nem tudtam hamarabb. -
Oké, tényleg élvezem a helyzetet, bár igyekszem nem önelégülten vigyorogni. New York város rettegett ügyvédjének élete valamelyest az én válaszomtól függ.
- Ne köszönj meg semmit. Legalábbis egyelőre. - felelem, és ezzel lesöpröm magamról a láthatatlan nyomást, amit Mark ki nem mondott izgatottsága jelenthet. Nem, a döntésem nem azért fogom meghozni, hogy Neki könnyebb legyen. Csak és kizárólag magam, és a lányok miatt. - Mark, ne add elő nekem a turisztikai kisokost, mint az ágymelegítőidnek, akiket igyekszek olykor tapintatosan kidobni az autódból. -
Nézek rá, majd intek a legközelebbi megállónál, ahol van alkalma megállni egy pillanatra.
- Ott jó lesz. Viszlát Mark. -
Köszönök, s könnyedén és gyorsan kipattanok az autóból, és eltűnök a nyüzsgő embertömegben.

We got different version, but that's alright

'Cause I know that deep down you know I tried