Most pont az történik, hogy összecsap a múlt, jelen és jövő.
Lassan egy órája megjöttem a műszakból, szóval most egy szál alsónadrágban ülök a terasz fadeszkás kerti székében és szívem a dohány, miközben azon gondolkozok, hogy milyen indokot kellene kitalálnom, amiért ma este nem fogok átmenni anyámhoz, hogy felfúrjak neki három lámpát. Apám már eléggé beteges - nem annyira meglepő módon - és egy hete már az ágyat nyomja. Ha nem ismerném, még megijednék, hogy elpatkol, de nem fog mert... szóval mert ismerem a vérét, nem könnyű ezt a családot kiirtani. Enyhén előre görnyedek és kifújom a füstöt. Jól esik a kertváros csöndje, na meg a gyerekem is úgy tűnik lassan elalszik, nem hallatszik sírás az emeletről úgyhogy vélhetőleg Nat is lassan megjelenik. Eldobom az elszívott cigit, lépek sántítva kettőt az ajtó felé, mikor viszont észbe kapok. Visszafordulok a csikk felé. Sóhajtok. Fogalmam sincs, mióta hagytam el ennyire magamat, a mai napomat lehet agyátültetéssel kezdtem a kórházban, úgyis olyan hulla voltam reggel, mintha kifőztek volna kétszer. Szóval fájdalomtól nyögve lehajolok a csikkért és azt elveimhez hűen behelyezem a kukába. Nem is olyan rég még én basztam le az unokatesómat, hogy ne az utcára dobálja a cigijét, hanem szemetesbe, mert túl sok ember sétál ebben a metropolisban és ha mindenki csak úgy dobálgatja a szemetét, akkor elég ocsmány egy város lesz ez. Mint ahogyan jelenleg is az, de #szebbjövő. Egyébként hoztam haza mekis kaját. Nem vagyok oda érte, de olyan ritkán eszünk, hogy ennyi bűnt meg tudunk bocsátani magunknak, már amennyiben Natalie egyáltalán fog belőle enni, hiszen most űzi az alakvisszanyerés projektjét, amit én nem kommentálnék, mert szerintem nem hízott meg, de ez a szerintem dolog annyira nem mérvadó most sem, hiába mondogatja, hogy nekem akar tetszeni. Mindegy. Oda bicegek a konyhába. A lábam jól van, csak kinyírtam a térdízületemet egy tegnapi eset során, úgyhogy most nem kellene erőltetni, de hát az élet nem áll meg. Hallom Nataliet lejönni a lépcsőn. Én falatozom a sültkrumpliból, egyszerre betömök ötöt, a zacskócsörgésből pedig Nat tudhatja, hogy már betámadtam a késői ebédet. - Elaludt? - kérdem tőle, mikor megérzem auráját a konyhában, majd újabb adag krumplit nyomok a számba. - Amúgy... hoztam neked salátát is - nyújtom felé a hatalmas kajatömegből a mekis salátát, ami egyébként marha finom, már én is kóstoltam. Kezdetben csak röhögtem és kikértem mellé még két szendvicset is, aztán meglepve tapasztaltam, hogy ez a nyavalyás saláta úgy eltelített, mint hat szendvics. Amint átnyújtom neki a salátát, hallom, hogy kopognak. Nataliera nézek. - Te vársz valakit? - Merthogy én nem, ami természetesen nem meglepő, már csak azért sem, mert egy szál alsónadrágban görnyedek a konyhaasztal felett. - Öhm, kinyitnád inkább te? - Remélem csak valami postás vagy ilyenek, mert akkor nem fog bejönni és nekem nem kell félmeztelenül mutatkoznom például Natalie egyik barátnője, vagy bárki kellemetlen személy előtt.
Néha azt érzem, hogy túl sokat vállaltam magamra. Éppen elég megterhelő jó anyának lenni, de én képtelen voltam megülni a fenekemen és visszamentem dolgozni. Fogalmam sincs, hogy miért kell mindig szupernőnek tettetni magam, miért akarok folyton bizonyítani magamnak és a körülöttem élőknek is, miért akarok mindenben jó lenni és engedni, hogy a hullámok összecsapjanak a fejem fölött azt hiszem egy kicsit kezdek kimerülni. A zaklatás és fenyegetés szűnni nem akaró terhet ró rám, a kínkeservesen megkeresett pénzem pedig igencsak jelentős százaléka ennek megfékezésére kell. Anyának lenni sem könnyű, bármennyire is csodaszép, és a világot is Benji lábai elé teríteném, de kimerítő. A folytonos sírás, a rendrakás, az, hogy minden etetésnél több kaja kerül a ruhámra és hajamra, mint Benji pocakjába, a hőemelkedések amik a fog növekedés miatt kínozzák és a folytonos harc az alvó manó ellen. Elfáradtam. Bármennyire is szeretnék egyszerűen képtelen vagyok az élet minden területén tökéletes lenni, nem tudom, hogy meddig vagyok képes rá. Hónapok óta tartó hazugságban élek, nem vagyok őszinte a férjemmel, sőt, még saját magamnak is hazudok, amikor minden egyes reggel a tükörbe nézek és elhitetem magammal, hogy minden rendben lesz. Csak így tudok nekivágni a napnak, csak így vagyok képes mindent megtenni annak érdekében, hogy megvédjem a családom. Délelőtt anya, délután feleség és éjszaka dolgozó nő vagyok, mert amikor a lakás elcsendesedik, amikor mindenki alszik, én fogom a gépem és hajnalig böngészem Denys testvérének az ügyét, kiskaput keresve arra, hogy kihozhassam a börtönből. Valamikor felesküdtem arra, hogy az igazság mellett harcolok, most pedig az igazság ellen kell fellépnem. A fél órája tartó szüntelen sírás végre alábbhagy, kisfiam hatalmas őzike szemei lecsukódnak, végtagjai ellazulnak. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, úgy tűnik, hogy ezt a csatát átmenetileg megnyertem. Óvatosan, szinte lélegzetvisszafojtva fektetem be a kiságyba és húzom rá a takaróját. Ha szerencsém van néhány órát aludni fog, ami elég lesz arra, hogy vacsorázzak, lezuhanyozzak és belenézzek abba az aktába, amit a kollégám ma délelőtt hozott át és amit még nem volt időm fellapozni. Fáradtan mosolygok rá Astonra kérdését hallva. - Ezt a csatát megnyertem. Fogalmam sincs, hogy ő hercegsége miért ellenzi ennyire az alvást. mintha attól félne, hogy lemarad valamiről. Mióta egyre bátrabb és már egész ügyesen mászik is a lakásban szinte le sem lehet ültetni, még akkor is folyton mozog keze-lába amíg etetni próbálom. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha végre elindul, egész nap szaladhatok utána. - Köszönöm, egy hős vagy. lépek hozzá közelebb, hogy megkaparintsam a salátámat és futólag egy puszit nyomjak a homlokára. Az igazság az, hogy nagyon szívesen betömnék egy hamburgert krumplival, öröm nézni ahogyan Aston tömi magába, de még két kilót le kell adnom, ahhoz, hogy visszanyerjem a szülés előtti súlyomat. Az alakom már soha nem lesz a régi, striás a hasam, a cicimet is megviselték a változások, kiszélesedett a csípőm és narancsbőrből is több van rajtam, mint amit még el tudok viselni. - Ugy-e használsz alátétet? Nem szeretném az olajat törölgetni egész este. meg a különböző szószokat, amik kifolyhatnak a burgerből, hogy összekoszolják az asztalt. - Tudom, hogy még korai, de lassan ki kellene találnunk valami olyan baba biztos izét a lépcsőhöz, hogy még véletlenül se érezzen kéztetetést le vagy felmászni rajta. mondom két villányi saláta beburkolása közben. Az egész lakás bababiztos, de eddig nem volt szükségünk elkeríteni a lépcsőt, viszont most már egyre bátrabban mászik, nem akarom, hogy véletlenül baleset érje. Gondolatmenetemből a kopogás rángat vissza a jelenbe. Összeráncolom a szemöldököm. - Én ugyan nem. Ha várnék valakit akkor elhiheted, hogy nem mackó nadrágban tenném. és minimum egy kis szolid sminket felkennék magamra. - Biztos megint az az ügynök, aki három napja minden nap megpróbálja rám sózni a cuccait. eddig próbáltam kedvesen az értésére adni, hogy nem kell tőle semmi, de most talán eljött az ideje, hogy fenéken billentsem. - Aham... indulok meg a bejárati ajtó irányába egy paradicsomszeletet majszolgatva. Azonban kinyitva az ajtót egyáltalán nem az a látvány fogad, amire számítottam. Ledermedve markolom a kilincset, miközben tekintetem az ismerős arcon járatom. Elfehéredek, a paradicsomot szinte egészben nyelem le. Egyszerre önt el a harag és értetlenség kettősének kellemetlen érzése. - Ugye ez valami vicc? nem értem, hogy egyáltalán mit keres itt. Hogyan? Börtönbe küldtem, neki most ott kellene haverkodnia. - Na menj a francba! olyan erővel vágom be az ajtót, hogy egy pillanatra azt hiszem kiesik a keretből. Még azzal sem foglalkozom, hogy Benji esetleg felébredhet a zajra. Megmozdulni azonban képtelen vagyok, meredten bámulom a fehér ajtólapot, mintha szellemet láttam volna. - Tényleg van pofád idejönni? tépem fel ismét az ajtót, egyszerűen tudnom kell, hogy milyen gondolatok jártak a beteg agyában, amikor megfogalmazódott benne a gondolat, hogy eljön idáig.
Most pont az történik, hogy összecsap a múlt, jelen és jövő.
Hiába a múltkori évfordulónk, továbbra is látom Natalien, hogy valami nincs rendben, sőt, továbbra sem úgy mennek a napjai, ahogy ő azt szeretné és ezáltal nem is úgy, ahogy én. Nem kutakodtam a laptopjában, mert ennél többre tartom magam, de egyik reggel, mikor korán kellett dolgozni mennem, akkor megláttam a gépét a dohányzóasztalon és még meleg volt. Látom, hogy fáradt nappal, nehezebben tudja kezelni az indulatait, amiből én is, de mások is kapnak, s mégis engem az idegesít, hogy ő nincs jól, emellett pedig kurvára nem tudom, hogy mit tehetnék ez ellen. Egy hete már úgy kelek-fekszem, hogy biztosra veszem, hogy kapcsolatban maradt a bandájával, amire semmi bizonyítékom nincs, csak így érzem és ez aggaszt, ám tartom magam a szavamhoz, nem fogok belenyalni abba a levesbe, ami nem az enyém. De közben meg Natalie az én feleségem és én látom minden nap fáradt mosolyát. Mint ahogy jelenleg is. - Mert annyira izgalmas a világ, hogy nincs idő alvásra. Még. Én szívesen visszamenekülnék anyámba, ha tehetném, vagy aludnék egész nap. - Bekapok még két krumplit. - Holnap elaltatom én, okés? - Nagyon jól el tudom én is altatni Benjit, pontosabban ő engem, de aztán elalszik a hasamon, vagy mellettem az ágyban és így kvittek vagyunk. Mindenesetre ha ezzel tudok segíteni Natnak, akkor ezt teszem. Az elmúlt hetekben sokszor lestem, hogy mivel tudnék a válláról terheket levenni, a igaz salátát egy másik figyelmesség a részemről. - Saláta hős... éljen!- Az se voltam még, lám most vagyok. Holnap már superman leszek. Legalább ezt eszi Natalie, ha már mást annyira nem, bár megparancsoltam neki, hogy nem diétázhat, noha mindenki tudja, mennyire makacs egy nő, amit meg nem látok ugyebár, az nem is fájhat. - Persze. Itt van csak nem látszik - paskolom meg az asztalt, majd nyögve felállok kés krumplival, odabicegek az alátétekhez, elveszek egyet, majd vissza a székhez fájdalmas csoszogás és végre újra kényelmes pozícióban görnyedhetek az asztal, vagyis az alátét felett. - Oké, majd összebarkácsolok "olyan baba biztos izét". Mondjuk odatesszük nyithatóan a levágott minikeritést. - Nem megoldhatatlan a probléma, meg eléggé feltaláló vagyok az ilyesmi barkácsdolgokban, nem lesz probléma. Csak por, az viszont sok, de majd a kertben fűrészelek és fúrok-faragok. Kopognak és bár ahogy hallom Nataliet, nem barátnő akar csevegni. A második gondolatom az, hogy Myna állhat az ajtóban. Minden esetben, na meg a gyér öltözetemre, s elcseszett térdízületemre való tekintettel jobb, ha nem én leszek az, aki fogadja a drága vendéget és örülök, hogy Natalie is pontosan így gondolja. - Ha megint ő az, akkor szólj és megértetem vele, hogy lekophat rólad! - Felelem még neki mikor eltűnik mögöttem a konyhaajtóban. Nem szoktam én keménykedni, isten őriz, gyűlölöm az erőszakot, de az is ha feleségemre halmozzák a munkát és bár Natalie is meg tudja mondani a tutit, az én hangom mégis csak mélyebb. Fülelve rágok rész még egy krumplit és csomagolom ki a hatalmas - faszt, dehogy hatalmas ez, max a neve az - szendvicset, azonban nem pont ilyen hangokra és szavakra számítottam Natalietól az ajtóban, mint amiket hallok. Megdermed a kezemben a szendvics, pedig már majdnem bele is haraptam. Mi a szar van? Felpattanok a székből, gyorsabban is, mint ahogy azt térdem akarná, felszisszenek egy jó nagyon gyönyörű grimasszal, de ez nem akadályoz meg abban, hogy mihamarabb megjelenjek a nappali azon részében, ahonnan már látom, hogy feleségem nem éppen konszolidáltan bevágja az ajtót. - Hééé!? - akadok ki a viselkedésére. Nem tudom, ki van az ajtó túloldalán, de így felkelti Benjit. - Mi a fasz, mi történt? - indulok meg felé, mikor újra kinyitja az ajtót és rátámad.... Ezrára???? - Ezra? - pislogok kettőt az ajtóhoz érve. Tényleg nem tudok köpni-nyelni, de azért megpróbálok. Az az igazság, hogy sok meglepetést okozott már nekem Ezra, melyek közül nem az a legnagyobb, hogy bekopog az ajtónkon. - Nyugalom, Nat - fogom meg felkarját és kicsit hátrébb próbálom hívni-húzni, hogy egyrészt, ne támadjon foggal-körömmel Ezrára, másrészt meg hogy Ezra be tudjon jönni. Tudom mi történt Nat és Ezra között, azt is hogy Natalienak köze volt ahhoz, hogy Ezra börtönbe került, de nekem is közöm van Ezrához és ez az én házam is, szóval most egy szél alsónadrágban be fogom hívni egykori barátomat hozzánk. - Gyere be. - Nagyon bonyolult a mi múltunk, még bonyolultabb az, hogy milyen viszonyban állunk egymással. Szerettem, gyűlöltem, átkoztam, szidtam, de egyben fel is néztem rá sokszor pont olyan dolgokért, amit én sosem értettem meg tőle. De egy valami mindig biztos volt köztünk, egy olyan dolog, ami ma nagyon ritka és nem lehet pénzért venni, ez pedig a hűség. Így hát legyen bármi, én nem fogom elküldeni Ezrát innen, mert tudni akarom, mi van vele. És mert egy kicsit aggódom is érte.
Nem vagyok benne biztos, hogy jó döntést hoztam, hogy azzal a kígyó Hush-hal beszéltem le egy munkát. Ha bármi illegálisat észreveszek, akkor kiszállok. Nem kell a balhé, most meg főleg nem, hogy a nevelőtisztem bármikor előugorhat egy bokor mögül. Egy törtető fasz és azt hiszi, hogy ez nem a legalja munka, amit végeztetnek vele, pedig ami velem kapcsolatos, az mindig lent van a picsában. Felkavar a találkozó. Kibebaszottul nincs hangulatom visszamenni a sittre. Nemhogy a sárgaruhások, de a zsernyákok is megérik a pénzüket és nem tudom eldönteni, hogy kik élvezik jobban, ha új tag érkezik. Mindenesetre, ha ők azt mondják, hogy még nem járt le ez a státusz, akkor bizony bármikor jöhet baszakodás. Megállok egy pillanatra és tenyeremmel kezdem ütögetni kezemet, lassú mozdulatokkal. Azt hittem, hogy legalább fürgébb leszek a bent töltött idő emlékére, de nem. Igazból alig tettem meg pár lépést. Most megint csak bambulok magam elé, ahogyan a zsebemben lévő búcsú ajándékomat szorongatom, amit attól a mocsoktól kaptam és nagyon, de nagyon szeretnék most a fejemben lévő lényekkel beszélgetni. Mint valami nyomorék itt meditálom szét magam, hátha nem gondolok rá, de nem sok sikerrel, ezért inkább teszem újra egymás után a lábaimat, nem is figyelve, hogy hová mennek, tudják a dolgukat, egész életükben ezt csinálták.
Ugyanabban a ruhámban állok egy olyan ajtó előtt, amit rég láttam, akkor is ritkán. Ez a rész kimaradt az életemből. Egy évnyi mocsok van a gönceimen, mert bent elveszik, aztán ha szabadulsz, ugyanúgy kapod vissza. Talán ezért köptek le párszor az utcán ide fele jövet és vágtak hozzám pár aprót. Lehet most lenne itt az ideje azon gondolkodnom, hogy vajon ez jó ötlet-e. Nyilván nem látnak szívesen a gyerekük közelében egy most szabadult hajléktalan, munkanélkülit, akit gyilkosságért ültettek le. Egy pillanatra megint bevillannak az este képei. A bíróság szerint csak kitaláltam és szét drogoztam az agyam, ami miatt téveszméim vannak, de a pszichológus majd kikaparja ezeket a szarokat. Akkora szünetek vannak a kopogásaim között, mintha más emberektől jönnének. Aztán ahogy kinyílik az ajtó, Na pontosan olyan szemekkel néz rám, ahogy a piti tolvajok, amikor megtudták, hogy gyilkosságot követtem el. Az én bűnöm mindegyiküknél nagyobb, Nat szemében pedig még inkább. Csak a testem mellett lógó kezem enyhe megemelésével köszönök neki. Mi a faszt mondjak? Azt se tudom miért jöttem ide, vagy hogy egyáltalán mi lesz a végeredmény. Még ennyi idősen se sikerült megtanulnom, hogy néha nem árt gondolkozni. Szerintem nem is tudok. Ernyedten állom tekintetét, ahogy költői kérdését is és az ajtó csapódását, aminek hallatán meg sem rezzenek. Szarabbúl is mehetett volna. Az újabb kérdésre sem válaszolok, azóta sem lettem beszédes, meg faszom se tudja, hogy mit keresek itt. A családomat? Még ha tudom is, hogy elvesztettem őket. Jobban megráz Aston tekintete, még nála is kiakadt a mércém, látom rajta, ismerem. A következő pár perc kiesik, csak az arca van előttem. Ő is úgy néz rám, úgy, ahogyan mindenki más, de talán ki is érdemeltem. Eljátszottam mindent, ami ahhoz kell, hogy barátomnak, testvéremnek szólíthassam újra. Már a lakásban vagyok és szakadtan állok előttük a házban, ami az övék egy életben, amit maguknak teremtettek és én sose akarnám magamnak. -Helló-állok zavartan, ami nem jellemző rám. Olyan, mintha egy emberöltő telt volna el az utolsó mellé nyúlásom óta, hogy elkúrtam valamit. Mi a faszt csinálok? Erre a kérdésre már lépek is vissza az ajtó mellé és nyúlok a kilincs után.
Ha már az időutazás képességével nem rendelkezem, szeretném, ha nyíltan elmondhatnék Astonnak mindent, bár nem emlegeti, én mégis tisztában vagyok azzal, hogy tökéletesen látja rajtam, hogy valami nincs rendben. Nem tehetem meg, hogy a kelleténél jobban belevonom őt a dolgokba, mert tudom, hogy egyszerűen képtelen lenne megülni a fenekén, szeretne megvédeni engem és nem akarom, hogy még nagyobb bajba keveredjen. Úgyhogy megpróbálok mindent tökéletesen kézben tartani, éppen hogy a teljes őrület határán lépkedve és eljátszom, hogy minden a legnagyobb rendben van. De belül üvöltök, rettegek és tanácstalan vagyok. - Viszlát alvás tizennyolc év múlva? sóhajtok fel, de szám szélén mosoly bujkál. Fáradt vagyok, ezt szerintem le sem tudnám tagadni, de minden együtt töltött perc Benjivel megéri az összes kialvatlan éjszakát. Az viszont tény, hogy a terhesség ideje alatt egyáltalán nem sikerült felkészülnöm azzal a sok kihívással amit gyereknevelésként emlegetnek. Olyan, mint egy folytonos hullámvasút, amiből az ember már soha nem szállhat ki. Én pedig bármennyire is émelygek, eszembe sem jutna egyetlen másodpercre sem kiszállni. A legutóbbi évfordulós randink óta nem igazán volt alkalom arra, hogy kettesben legyünk, így megannyi gondolat megfordul a fejemben, hogy mit is csinálhatnánk abban a röpke néhány órában amíg a fiúnk képes nyugton maradni és hagyni egy kicsit, hogy élvezzük egymás társaságát. Mondjuk felbonthatnánk egy üveg bort, amit a kanapén bekuckózva megihatnánk miközben valamilyen iszonyatosan elcsépelt de annál szórakoztatóbb romantikus komédiát bámulnánk a TV-ben. Mikor is volt ilyen utoljára? Már nem is emlékszem. Már éppen szeretném felvetni neki az ötlet, amikor gondolatmenetem megzavarja a kopogás. Szemöldököm a magasba szalad, nagyon úgy tűnik, hogy egyikünk sem várt vendéget délutánra úgyhogy remélni tudom, hogy csak az az idióta ügynök veri ismét az ajtót és nem kell lemondanom a hirtelen jött ötletemről. A salátát visszateszem az asztalra, anélkül hogy megkóstolnám és magamban káromkodva, mint egy kocsis indulok a bejárati ajtó irányába. Amit most tőlem fog kapni az rámenős bájgúnár azt egykönnyen nem felejti el. Azonban nem az a látvány terül elém amire számítottam. Néhány, igencsak hosszúnak tűnő másodperc kell, amíg felfogom, hogy ki áll a küszöbön másik oldalán. Aston már többször említette, hogy mérsékelnem kellene magam, de azt hiszem annak a pillanata nem most következik be. Felfogni képtelen vagyok, hogy van képe egyáltalán megjelenni a lakásunknál. Honnan van annyi bőr a pofáján, hogy csak úgy ide állít, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne? Egyáltalán miért nincs börtönben? Nem azért tettem kockára mindent, hogy ő most szabadon járjon-keljen New York utcáin és szemtelenül megjelenjen a lakásunk ajtajában. Az agyam teljesen elönti a vörös köd, nem gondolkodom tisztán, izomból vágom be a bejárati ajtót, mintha azzal elérném, hogy a nem várt vendég odakint elpárologjon. Szemem sarkából nézek csak rá Astonra, egy másodpercre sem tudom levenni tekintetem a vendégünkről. - Nyugalom? rántom ki karom ujjai közül - Az ég szerelmére Aston, ne nyugtatgass! minden okom megvan arra, hogy kiakadjak, akkor is, ha ők olyan baromi nagy barátok – megjegyzendőm, hogy a barátok nem rángassák bele egymást bűncselekményekbe. - mert ez az én otthonom is, és történetesen Ezra egy számomra fontos ember életét vette el úgy, hogy közben egy másik számomra fontos személyt belerángatott. - Persze Ezra, futamodj csak meg! Ahhoz tökéletesen értesz! Idejössz, és anélkül, hogy egy normális mondatot kinyögnél már meg is futamodsz! Dühöm egyszerűen csillapíthatatlan, csak azért mérsékelem a hangomat, hogy még véletlenül se hallja meg senki azt, hogy mi folyik a falak mögött. Iszonyatosan veszélyes az, hogy ő most itt van. Ha Denys véletlenül meglátja, vagy megtudja, hogy ismerem, akkor mindennek vége amiért hónapok óta pihenés nélkül harcolok. Rettegek attól, hogy nem leszek képes megvédeni a családomat. Nem egészen ez a szituáció szerepelt a délutáni terveim között, nem pontosan így szerettem volna eltölteni az időt. - Még egyszer megkérdezem, hogy mit keresel itt Ezra? Mindenféle magyarázat nélkül nem fogok egy gyilkost a gyerekem közelébe engedni. Tetszik vagy sem! itt ismét rápillantok Astonra. Tudom, hogy mit gondolhat most, de bízom benne, hogy annyira ismer, hogy tudja innen egy tapodtad sem fogok mozdulni, amíg a haverja ki nem nyitja a száját, ha kell mindkettejüket kirakom az ajtó elé. A harag mellett a félelem az, ami ezekben a percekben teljesen elhatalmasodik rajtam. Hosszú, kíméletlen hónapok munkája van abban, hogy megvédjem mindazt, amit közösen felépítettünk, tele zsarolással, fenyegetéssel, hazugsággal, rengeteg álmatlan éjszakával, nem fogom engedni, hogy egy ilyen óvatlan látogatás mindent tönkretegyen. Most érzem csak azt igazán, hogy mennyire belefáradtam ebbe az egészbe és mennyire vágyom arra, hogy az életem ismét normális legyen. Kedvem lenne sírva felrohanni a szobába, hogy a gyengeség és félelem egyvelegét, ami eltorzítja a vonásaimat véletlenül se ismerjék fel. Volt idő, amikor Ezra a barátom volt, amikor olyan nyugodtan beszéltem meg vele mindent, mintha a testvérem lenne, volt idő amikor örömmel fogadtam az életembe, de az évek során a baráti szeretet átformálódott megvetéssé és mostanra már haraggá.
Most pont az történik, hogy összecsap a múlt, jelen és jövő.
Egy dologban ég és föld vagyunk Natalival, ez pedig a vérmérséklet, s nem meglepő módon kicsit sem tolerálom azt, ahogy pillanatszerű kirobbanásával kezeli a dolgokat. Ezzel semmit sem ér el és nem vezet sehová sem. Azzal, hogy nem üvöltök rá Ezrára még nem azt mondom ki, hogy mellette állok, egyáltalán nem így van. Mondjuk Ezrával is ismerik már egymást jól, ő is tudja, hogy Natalie milyen, szóval nem játszom a jogászt, vagy a bírót, ahogy tisztázzam a helyzetet. Azt a helyzetet, amit én sem tudok hirtelen kezelni, engem is ugyanúgy meglepett Ezra látványa, mint a feleségemet, én sem tudom, hogy hirtelen mit mondhatnék, de nyilvánvalóan nem véletlenül van itt. A körülményeket próbálom megadni, hogy megfelelően tisztázni tudjuk ezt a meglepetést. Egy biztos, nálam jobban kevesen ismerik Ezrát. Nála nem feltétlenül a szavak számítanak, sokszor többet mondanak a mozdulatai, most meg csak egy helyben áll és szart se csinál. Szép szerkóban van, mégsem tudnám azt mondani, hogy totál be van állva, a szemei őszintének tűnnek, de annyira nem tudom végigmérni, még messzemenő következtetéseket vonhassam le, hiszen Natalie teljességgel elszabadul. Nem tolerálom, hogy bárki is izomból becsapjon egy ajtót, ahogy anno apámra is rászóltam, hogy emberelje magát, így a feleségemtől sem tűröm el. Nem birkózáson vagyunk, nem is erősen tartom a magából kikelő Nataliet, aki mégis úgy rántja ki magát kezeim közül, mintha életével fenyegetném. Egyedül azért nem reagálok erre, mivel látom, hogy Ezra közben partner abban, hogy távozzon, amit én őszintén szólva nem akarom. Ha eljött, tudni akarom, mit akar mondani, közölni velem. Rég láttam és nem a szívfacsaró hiányzás érzésével vágyom a beszélgetésre, hanem ennél sokallta összetettebb érzelmekkel szeretnék vele szót váltani. Szólnék én, hogy ne lépjen még le, de Nat ezúttal is megelőz, szerintem levegőt sem vesz, csak Ezrát támadja, hozzáteszem: jogosan, mivel az ő szemszögét jobban ismerem, de a viselkedése felháborít. Ugyanakkor már szidalmazásnak és megvető szitkozódásnak érzem a szavait, amik teljesen feleslegesek már. Szeretném kezembe venni a kialakult helyzet irányítását, de ahhoz elsőként szóhoz kellene jutnom. - Natalie, elég! - szólalok fel kemény és erőteljes hangon, szinte ordítva. Feltételezem, erre azért mindenki bekussol hirtelen, amit ki is használok. - Egy kibaszott szót had nyögjön már! Inkább higgadj le végre! - csökkentem a hangerőt, de a szavaim határozottságából nem engedek. Vegye már észre, hogy ketten vagyunk ebben a házban és nem csak az ő véleménye egyedül a döntő. Nem mellesleg, hordjam már én a nadrágot, ha kérhetem és ne vegyen figyelmen kívül. - Gyere be - intek Ezrának. Nem látom értelmét annak, hogy most elmenjen, Natalieban is csak a kérdések maradnának, hogy miért jött és ahogy ismerem, úgyis megkeresné velük. - Menjünk a konyhába. - Miért? Mert az van legmesszebb Benji szobájától, szóval ha üvöltünk is, azt hallja legkisebb valószínűséggel, plusz Natnak is megmarad a "maradj távol a gyerekemtől" nyugalma. Ha egyvalamit biztosan állíthatok Ezráról, akkor az az, hogy sose bántaná Benjit, sőt, ha a helyzet úgy hozná, még védelmezné is. Én megyek utoljára, nem nyitok vitát abból, hogy most mi fog történni, mindenkit a konyhába zavarok, akár tetszik, akár nem. Miután becsukom mögöttünk az ajtót. Én nem érzek Ezra iránt dühöt. Mérges vagyok, amiért ennyire elrontotta az életét és engem is veszélybe sodort, de ezen túl vagyok, megtörtént és mindenki bakizik. Már csak azért sem kellene Natalienak ennyire rátámadnia, mivel szerintem ő és az alvilági kapcsolatai sokkal nagyobb veszélyt jelent a családra és nem Ezrától kellene tartani, még ha ez a férfi is az, aki a lavinát elindította, de mint az tudjuk, a lavina is egy kis hógolyóval indul és véleményem szerint nem Ezra miatt vált pusztítóvá és ezt talán Natalie is pontosan tudja, nem véletlenül fakadt ki ennyire hirtelen. Persze ez csak több nyugtalanságra ad okot nekem. - Akkor most mindenki megnyugszik és viszonylag halkan megbeszélünk mindent, oké? - kezdek bele és már most leszögezem a játékszabályokat. Mindenki lenyugszik... Nat és én legalábbis, Ezra nem úgy tűnik, mintha még most is szétbaszná az ideg, de mint mondottam, ismerem őt, neki sem árt most szépen összeszednie a gondolatait. Én is kérdőn nézek Ezrára, hiszen közben Natalie is feltette azt a kérdés, amire mindannyian kíváncsiak vagyunk, csak más hozzáállással. Szóval tehát... - Miért jöttél? - teszem fel én is ugyanazt a kérdést, csak mocsok nélküli hangnemben.
Valami fogalmam azért volt arról, hogy mi fog várni, amikor meglátnak. Jól ismerem őket, együtt nőttünk fel és pontosan ismerem a határokat, amiket mindig feszegetek. Figyelem a történéseket, majd végül úgy döntök, hogy ez még annyira sem volt jó döntés, mint azt elterveztem, pedig hát az se volt éppen nagyon magasra téve azon a kibaszott létrán. Még el sem érem a kilincset, de Nat mindent lesöprő személyisége megmerevíti a mozdulatot. Elgondolkozom, hogy vajon már ki is nőttek-e a hátul lévő szemek a gyerek miatt, vagy szimplán csak tudja, hogy inkább kihátrálok a vitákból, minthogy pofával beéjük másszak. Nem félek tőle, nem is rettent meg, de igenis – és ez most szörnyen hangzik, mert nem tudtam, hogy ilyet is tudok – megszeppenek, mert fingom sincs, hogy miért vagyok itt. Van elképzelésem, de annyira nem jó indok, hogy felforgassam a családi idilljüket. Megmerevedve állok és még csak azt sem mondanám, hogy nagyon várnám azt a pillanatot, amikor bedobhatom magam a pool-ba. Astonnal váltunk egy pillantást, majd elkezdi csitítani a kedélyeket. Natalie-nak amúgy mindenben igazat adok és meg is érdemlem az összes szurkot, amit rám borít, igazából bérletet is adnék neki, hogy időközönként mindennek elhordjon és akkor talán vissza tudnám fizetni az a sok mocskot, amit tettem vele, velük, a családjával. Akkor adok csak magamról bármiféle életjelet, amikor Aston átveszi az irányítást, de ez is csak biccentés, majd elindulok, hogy végül a konyhában kössünk ki. Igazából nem bánom, mert eléggé mocskos vagyok, még csak véletlenül se kísértsen a gondolat, hogy bármihez is hozzá érjek, ne adj Isten ráüljek. Lesütöm a szemeimet ismét a kérdést hallva, amiben benne van egy köszönöm is, amiért higgadtan érdeklődik és még képes úgy mellettem lenni, hogy nem akarja letépni minden tagomat egyesével. -Nem tudom-motyogom, merthát faszom, tényleg nem értem, hogy mit csinálok, sose szoktam ezen gondolkozni, hacsak nincs az, hogy ezt, vagy azt elkell vinnem valahova. Erre nem számítok valami jó reakciót, eléggé szürreális a helyzet, hogy a rongyos valaha nagyon jó barát, aki többször is megkeserítette az életüket, ezzel tud előrukkolni, hogy nem tudja most miért van itt a meghitt otthonukban. - Csak ti vagytok nekem és…-beszélek tovább, ami nem az erősségem, főleg a hosszúak nem. A nyálasság és érzelgősség amúgy sem tartozik a profilomba és eléggé idegennek érzem kimondani az igazat, hiába tudja mindenki. -És ti voltatok az elsők és egyetlenek, akik eszembe jutottak miután kijöttem-persze jól esett volna, ha nem úgy lépek ki, hogy senki sem vár, de érthető, nem is foglalkoztat jobban a dolog, mint értelme lenne. -Van felügyelőtisztem, szereztem munkát és lakást is rendeznek nekem, amit megengedhetek magamnak. Pszichológushoz is kell járnom a drog és egyéb problémák miatt. Mellette folyamatos kontroll van és bármikor jöhet valaki csekkolni a dolgokat-a szépen kiejtett lassú szavak folyékonyan jönnek ki belőlem és egy pillanatra sem nézek a szemükbe. Ők aztán tudhatják, hogy ezek pontosan olyan dolgok, amiket a hátam közepére sem kívánok, de ezt szarta gép a fejemre és a mocskos börtönnél még ez a kinti rabszolgaság is jobb.
Az életemnek volt egy olyan szakasza, amikor Ezrát ténylegesen a barátomnak nevezhettem, már a gimiben is elég fura srác volt, de mégis valahogy sikerült megtalálnunk a közös hangot, mondhatnám, hogy Aston miatt, de azt hiszem az nem lenne a teljes igazság. Aztán szépen lassan minden megváltozott, amikor láttam, hogy egyáltalán nem hajlandó a változásra, míg mi felnőttünk és a magunk módján néztünk szembe a nehézségekkel, ő ugyanolyan nemtörődöm drogos maradt, mint ahogyan tulajdonképpen egész életemben ismertem. Eleinte fájt, hogy ennyire nem képes változni, aztán dühített ennek a gondolata, mostanra viszont már teljes szívemmel megvetem őt, azon tények tudatában pedig amit elkövetett egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani neki. A dühöm viszont ebben az esetben most nem csak neki szól, hanem magamnak is, mert ennyi idő eltelte után sem sikerült rendeznem magamban a dolgokat. Tudom, hogy Astonnak még mindig nagyon fontos Ezra barátsága, viszont neki fogalma sincs arról, hogy milyen veszélyes az, hogy most itt van. Az a bizonyos videofelvétel ami még mindig a zsarolóm kezei között van végzetes lehet mindenki számára, főleg ha rájön, hogy ismerem a gyilkost és annak a cinkosa történetesen a férjem. Émelyegni kezdek már annak a gondolatára is, hogy cselekvésképtelen vagyok és foggal-köröm ragaszkodom ahhoz, hogy Ezra elhagyja az otthonunkat amíg még nem késő és lehetőleg soha többé ne térjen vissza. Összerezzenek Aston erélyes hangját hallva és szólásra nyíló ajkaimat összeszorítom. Szúrós tekintetettel mérem végig őket, egyáltalán nem tetszik nekem ez a helyzet, de jobb ha befogom, mert Aston úgysem fogja elengedni innen Ezrat amíg nem beszéltek egymással. Míg rám a lobbanékonyság jellemző, addig ő maga a nyugalom szigete, azt kell mondanom, hogy így is túl sokszor nézi el nekem a heves természetem, amikor viszont ilyen hangnemben szólal meg tudom, hogy eljött az ideje annak, hogy befogjam a szám. Nem, egyáltalán nem tetszik, hogy korlátozva vagyok, de igaza van, bármennyire is félek nem viselkedhetek úgy, mint egy barbár. Nem mondok semmit csak bólintok. Remélem látja rajtam, hogy továbbra sem tetszik nekem ez a szituáció, de megpróbálom megemberelni magam és elnyomni magamban a dühöt. Talán, ha a teljes igazságot tudná ő sem lenne ennyire nyugodt, és mindazok ellenére, hogy már ezerszer megígértem nem lesznek titkaink egymás előtt, ezt nem tudom elmondani neki. Ismerem őt, és attól félek, hogy nem lenne képes a fenekén ülni miközben engem zsarolnak és végignézni, ahogy a tehetetlenségbe lassan beleőrülök. Még mindig duzzogva, lávaként fortyogó dühvel indulok a konyha irányába, eleget téve a férjem kérésének és minden erőmmel azon vagyok, hogy magamba tartsam azt a rengeteg kitörni vágyó gondolatot ami most nyomaszt. Felhúzom magam a konyhapultra, mindkét karomat összefonva a mellkasom előtt és megígérem magamnak, hogy a nap hátralévő részében egyetlen szót sem fogok szólni. Férjem kérdésére ismételten csak bólintok. Abban bízom, hogy Ezra felbukkanásának nem lesz következménye, már így is képtelen vagyok irányítani a dolgokat, úgy érzem, hogy a gyeplő kicsúszik a kezeim közül és nem tudom megvédeni azokat akiket szeretek. Tévedtem, amikor azt gondoltam magamról, hogy erős nő vagyok. Lábaimat magam alá húzom, tekintetem a két férfi között járatom és kíváncsian hallgatom őket. Ezra szavait hallva cinikusan felszisszenek. Azelőtt kellett volna ránk gondolnia, hogy belerángatta a férjem egy bűnténybe. - Gratulálok! Igazán nagy előrelépés az életedben! ráharapok a nyelvemre, hogy ne folytassam tovább a cinikus megjegyzések sorozatát, pedig lenne még mit mondanom. Viszont a házasságom érdekében megpróbálom visszafogni magam, még akkor is ha ez iszonyatosan nehezemre esik. Cinikus vagyok, de valahol nagyon-nagyon mélyen igazán örülök annak, hogy esélye van a normális életre. Túlságosan régóta van már benne a pöcegödörbe, ideje lenne kimászni belőle, talán ez egy jó lehetőség arra, hogy egyenesbe jöjjön az élete. Ha képes arra, hogy normálisan éljen.
Most pont az történik, hogy összecsap a múlt, jelen és jövő.
Megértem, hogy mi robbantja ki a benne rejlő gyűlöletet Ezra iránt, teljességgel együtt tudok érezni vele, azonban ettől még nem fogom hagyni, hogy széttépje, vagy esélyt se hagyjon neki arra, hogy érvényesítse szándékait. Két éve talán azt mondtam volna, hogy a faszért se állít be lazán, de jelenleg a helyzet a következő: mindannyian tudjuk, hogy azon a büdös éjszakán Natalie testvére volt az áldozat, mindannyian tudjuk, hogy közülünk ezzel mindenki tisztában is van és hogyan vélekedik róla, nem véletlenül nem hallottunk Ezráról kurva sok ideje. Ezra börtönben volt, az én tudomásom szerint most is ott kellene lennie, de ezek szerint szabadlábon engedték. A miérteket nem tudom, viszont engem érdekelne és feltételezem, hogy Nataliet is, csak őt még elvakítja a méreg. Egyszerűen hiszem, hogy ez a találkásnak van miértje és mint a ház másik tulajdonosa, ragaszkodom ahhoz, hogy az én akaratom is érvényesüljön. Nem követem mindenfelé titkos modern eszközzel Nataliet, nem tartok rajta pórázt, ezért azzal sem vagyok tisztában, hogy milyen feladatokkal kell szembenéznie a munkahelyén és tán azon kívül is, de ismerem őt, olvasni tudom a mozdulatait, ahogy mások talán nem és egy ideje már nyugtalanít a viselkedése. Mindig kicsapongó természete volt, amit általában tudok is kezelni, bírom benne, hogy ezúttal is, de mégis gyomorgörcs lep el, ahogy ránézek a konyhába érve. A nőies duzzogását félretéve - mely feltehetőleg abból fakad, hogy jól lebasztam - szerintem nagyon is érdekli őt, hogy mi történik, szeretném is, ha velünk lenne és hallana mindent, mert a szavakat, amiket Ezra mond, azokat nem tudnám olyan hitelesen visszaadni, mintha saját fülével hallaná. Ezra nem az a személy, akinek nyilatkozata jelen pillanatban ne lenne számottevő nekünk. Határozottan elkönyvelhető, hogy egy feszült légkörben, mikor a házigaza felteszi a nagy kérdést: „ugyan miért jöttél”, akkor baromira nem az a megfelelő válasz, hogy „nem tudom”. Elraktározom az agyamba, hogy ezt jól megtanítsam a fiamnak is, amikor felnő, ám addig még van egy kis idő, kérdés, hogy idegszálaim megmaradnak-e még. Érzem, hogy az ereimben felgyorsul a vér és mély levegőt kell vennem, hogy erre a semmitmondó válaszra ne akadjak ki egyből. Márpedig arra semmi szükség. És van itt még valami… nem tudom, mit látok Ezra szemében, de más, mint régebben. Megtörtebb talán, olyan, mintha mondani akarna valamit, kifakadni, bevallani készülne bármit, úgyhogy nyugtatom magam azzal, hogy idő kell csak neki, nem éri meg siettetni. Meglep, hogy ennyire nyílt, leplezetlen vallomást hallok tőle, ami a felszín alatt jobban megérint, lehet azért is, mert már apa vagyok, ugyanis Ezrának vannak szülei, mindene meglenne, hogy normális életet éljen, ő mégis egy drogos gyilkossá vált, aki most szabadult a börtönből. Bűntudat hasít belém, most, hogy így észhez térít, hogy mi vagyunk a legközelebbi hozzátartozói úgy lényegében, a biológiát félretéve és talán, ha sokkal határozottabban viselkedtem volna vele, makacsabban vigyáztam volna rá, akkor talán nem állna itt ennyire anyabaszott módon. Szerintem még Natalie is tudja, hogy nekem Ezra a gyengepontom. Nehéz megmagyarázni, hogy hogyan gondolok pontosan rá, még nehezebb azt megfejteni, hogy miért. És már magam sem tudom, hogy ismerem-e őt, mint a tenyeremet, vagy már régóta teljesen más ember. Nem felelek, ellenben egyre inkább a görcsöket elengedő testem azt sugallhatja neki, tekintetemmel együtt, hogy megérintettek a hallottak. A konyhapult felé fordulok, aminek eddig nekitámaszkodtam, majd előveszek egy hosszúnyelű poharat, hogy megtöltsem vízzel. Úgy éreztem, kell valami, amivel megszakítom a szemkontaktusunkat és hagyok magamnak néhány másodpercnyi időt, hogy levegőt vegyek, miközben tovább hallgatom őt. Nem feltétezem, hogy hazudna. Olyan igaznak tűnik minden szava, pedig egyszer már elsütötte, hogy talált munkát, amiről aztán kiderült, hogy brutálisan szétcsapta a szervezetét a rengeteg szintetikus anyag csak hogy vissza tuja fizetni azt a pénzt, amit ellopott tőle, hogy kihozza a húgomat a dutyiból. Akkor is nagyon haragudtam rá, szét is vertem, pedig a lelke nem bűnös, pont ahogy a gyilkosságkor sem, csak mindig úgy alakul, hogy ő legyen a mocskos. Ezra érkezte egyúttal felébreszti bennem a múltamat, azt, hogy honnan jöttem és hogy tulajdonképpen ki vagyok. Még nem tudtam teljesen beilleszkedni a saját házam aurájába, szép, tiszta, minőségi, nem kopik a fal, épek a bútorok, nincs kábítószer a ruhásszekrényben, nem bűzlik semmi alkoholtól. Fura… Átnyújtom Ezrának a vízzel teli poharat, nem gondolnám, hogy ne lenne szomjas. És persze felfogtam minden hangot, amit az imént kiejtett a száját, mégis nehezen tudom megfogalmazni magamban, hogy mit mondjak és hogyan. Az biztos, hogy nem fogom őt számonkérni, nem akarom megkérdőjelezni sem. - Bízom benne, hogy a legjobb módon segítenek rajtad, de ehhez az is kell, hogy te is küzdj a gyógyulásért. Semmit sem ér az új élet lehetősége, ha te a régit akarod mindenáron visszakapni. - Nem tudom, hogy magamnak, vagy neki beszélek, nyilvánvalóan a látszat az, hogy neki, ám nem nézek vele farkasszemet, nem égetem ki közben az elméjét. - Megpróbálod? - Mert az egy dolog, hogy mi mindent aggattak rá, ez önmagában nem jelenti azt, hogy Ezra nem próbál megszabadulni ezektől a szarságoktól, amint alkalma adódik. Nem tudom, hogyan képzeli el Ezra a jövőjét.
Nem szoktunk mi érzelgősködni Aston-nal, a mi kapcsolatunk egyáltalán nem ilyen, még ha tudjuk is egymásról, hogy hiába vagyunk faszkalapok a magunk módján, akkor is a másik kalapja alá állnánk. Nem lep meg, hogy Natalie kívülállóként hallgatózik, de arra minden rongyom rá merném tenni, hogy bármikor felpattanhat onnan, hogy a torkomnak ugorjon. Valamennyire könnyebben jönnek belőlem a szavak most, mintha csak mi ketten férfi a faszokkal megrakott szarkupaccal beszélget. Igen, Aston annyira kifényezte az életét, hogy ilyennek érzem magam mellette, mondjuk mindig jobbnak tartottam őt annál, mint ahol van. Felnézek rá, talán tudja is, egyszer még az is lehet, hogy mondani fogom neki. Rá se nézek, ahogy bele kezdek, gondolom egy jobb horgot bevágna a pofámba ettől az értelmetlen választól és meg is érdemelném. Aztán szépen lassan olyan szavakat használok, amiket még sose tettem. Mind a kettejükre gondolok. Megéltünk már rengeteg elcseszett pillanatot és valahogyan mindig átugrottuk őket, a kérdés csak az volt, hogy milyen magasra tudunk repülni és nem ugyanolyan a szintünk. Valljuk be, engem szárnyalásban lehetetlen utolérni. Megint az az érzés van bennem, miután végeztem, hogy szedem magam és elmegyek, elmondtam, amit kellett, de ez is egy nagy baj velem. Most nem tudhatom le annyival, hogy közöltem velük a tényeket, majd hagyom őket tovább úszkálni a saját vérrel áztatott tengeremben. Talán kezdek felnőni, de csak talán. Nat már szúr is, de ez csak egy kis tűnyi baszás tőle, amiért egy hála szerű mozdulat féleséget mutatok felé. Igaza van, de nem nyelek érte gombócot, sőt semmilyen szert sem, mert ne lebegtesse előttem, hogy ő mennyire előrébb jutott az életben, mert nekem ez kurvára nem kell. Se nő, se gyerek, akiket tönkre tehetek. Elveszem a pohár vizet, amit csontos ujjaim között igyekszek balanszolni és egy húzással a belembe öntöm, a poharat pedig forgatgatom miközben Aston kissé apai szerepbe lépve igyekszik valami józanságot belém préselni. Neki mindig igaza van, de sosem hallgatok rá. Belém lát, egészen az ízületeimig, ha nem tovább és még csak meg sem sértődöm a felvetésén. Tudjuk jól, mindannyian, hogy ez a kép nem én vagyok, amit most itt lefestettem. Pont ezért jogos a kérdése, vagy figyelmeztetése, valahogy ezt a kettőt kurva jól tudja összepréselni egy levegővételbe. Megpróbálod? Elgondolkozom, hogy arra gondol-e, hogy megpróbálom-e ezt az életet, hogy valóban akarok-e tenni érte és az lenni, aminek a társadalom akar, hogy legyek, amilyennek ők is akarják, hogy legyek. De akár úgy is értelmezhetném, hogy megpróbálok-e ezellen tenni, hogy igyekszem majd vissza jutni valamilyen módon a süllyesztőbe, mert ha úgy vesszük a kamu rehab a börtönben – amit szándékosan nem említettem – se egy ígéretes dolog és kitudtam játszani simán. -Megpróbálom-nézek egyszerre elszántan és keserűen is a szemébe. Legfőképpen magamat emésztem most ezzel a válasszal. Ma szabadultam és eldöntöttem, hogy máshogyan lesz és az alvilágtól a lehető legmesszebb tartom magam úgy, hogy némileg azért mégis a részese maradjak, mert a fűről nem mondanék azért le, legalább az maradjon. Ismer, tudja, hogy valami bűzlik, én is tudom, de még azt nem, hogy ez mi lehet. Egy magam épített szemétvár, amin ülök, vagy csak kerülgetem, mert nem mindegy. A kerülgetés mégis jobb, mert akkor nem merülök el benne teljesen, mint ahogyan eddig is tettem.
Talán még soha nem éreztem magam ennyire csapdában. Mint egy aprócska egér, akit sarokba szorított egy vad és éhes macska. Ezrának fogalma sincs arról, hogy milyen hatalmas bajba keveredtem miatta. Az, hogy börtönbe juttattam csak a legkisebb rossz abból, ami akár történhetett volna vele. Ha átadom őt a bandának már régen alulról szagolná az ibolyát. Bármennyire is dühös vagyok, arra egyszerűen képtelen lettem volna, egyrészt, mert tudom, hogy Aston soha nem bocsátott volna meg nekem, másrészt, én sem tudtam volna többé nyugodt lelkiismerettel belenézni a tükörbe. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek teljes mértékben megbocsátani neki, de azt sem tudom elfelejteni, hogy barátok voltunk. Hibát hibára halmozok az életemben, de szeretném azt hinni, hogy maradt bennem annyi jó, hogy képes vagyok felülemelkedni a saját sérelmeimen. Az ember a legnagyobb csatákat saját maga ellen vívja, nos, elég gyakran érzem azt, hogy vereséget szenvedek a bennem egyre csak növekvő sötétség ellen. Látom Aston aggódó tekintetében, hogy nagyon is érzékeli, hogy valami nagyon nincs rendben, hiába minden színészi képességem, minden jól kigyakorolt pókerarc, Ő mindig a vesémbe lát. Folyamatosan azt érzem mellette, hogy nem mondja, nem mondd semmit, nem kérdez, de pontosan tudja, hogy valami gond. Az egyetlen ember, aki tényleg, tökéletesen ismer és aki nélkül csak fél ember lennék. Felsóhajtok, kelletlenül ugyan, de el kell fogadnom Ezra jelenlétét, mert Aston határozottsága semmi kétséget nem hagy afelől, hogy jobban teszem, ha befogom a számat. Duzzogva, szinte már sértetten ücsörgök a konyhapulton, lábaimat magam alá húzva. Nem vagyok hajlandó részt venni ebben a színjátékban és úgy tenni, mint aki boldog attól, hogy ez a férfi megjelent a semmiből. Nem fogok mosolyogni és megveregetni a hátát, szótlanul tűrni is egyedül a férjem kedvéért vagyok hajlandó, ha ő nem lenne Ezra felőlem már régen valamelyik aluljáró tövében ücsörögne. Igazán érdekel, hogy hogyan sikerült viszonylag ilyen rövid idő alatt szabadulnia, hiszen olyan sok munkám volt abban, hogy egyáltalán sittre kerüljön, a lelkemnek ideje sem volt megnyugodni és máris itt ácsorog a konyha közepén, mint egy pénisz. Jonathan bűnöző volt, de a testvérem, aki megérdemelné, hogy a gyilkosa bűnhődjön. Legalább egy kicsit. Némán hallgatom a fiúk a párbeszédét, tekintetemmel Aston arcát fürkészem. Azt hiszem akkor tudatosul bennem, hogy milyen sokat jelent számára Ezra amikor belenézek a tekintetébe. Soha nem fogom tudni megérteni azt a kötődést már-már testvéri szeretetet amit egymás iránt táplálnak, soha nem leszek képes felfogni, hogy ennyi szemétség után is miért szereti még őt ennyire. Lesütöm tekintetem és inkább a járólapot bámulom. Nincs jogom megfosztani őt a barátjától, nem kérhetem azt, hogy az én büszkeségem miatt hátat fordítson neki. Bármennyire is nehéz, de le kell nyelnem a büszkeségem. Ezra sorsa egyáltalán nem érdekel, nálam már régen eljátszott minden esélyt, de Aston nem érdemli meg, hogy így viselkedjek. Ő elfogadja az én családomat, a bandát és mindent, ami ezzel jár én nem kérhetem őt arra, hogy a legjobb barátját is eldobja magától, csak mert én dühös vagyok és kezelhetetlen. Olyan erős a kapocs köztük, olyan mértékben ragaszkodnak egymáshoz, hogy ebbe a kapcsolatba egyszerűen nem fér bele az, hogy ne bocsássanak meg egymásnak, ahogyan nem fér bele egy harmadik ember sem. Lecsúszok a pultról, azt hiszem, hogy most jött el annak az ideje, hogy elvonuljak, nem akarok fölösleges harmadik személy lenni és talán nélkülem sokkal őszintébben meg tudják beszélni mindazt amiért Ezra most idejött. Én személy szerint nem hiszek már benne, kétlem, hogy képes lenne a gyógyulás útjára lépni, de ezt a reményt nem akarom elvenni a férjemtől. Majd ha bekövetkezik az, hogy Ezra feladja és ugyanoda kerül vissza ahonnan indult ott leszek mellette és támogatom, de addig is hagynom kell, hogy bízzon a barátjában. - Magatokra hagylak. Úgy érzem van mit megbeszélnetek. pillantok a férjemre, tenyeremmel végigsimítok a karján, érezze, hogy támogatom és nem számít a saját büszkeségem nem veszem el tőle ezt a pillanatot.
The fastest way to break the cycle of perfectionism & become fearless mother is to give up the idea of doing it perfectly - indeed to embrace uncertainty and imperfection.
Most pont az történik, hogy összecsap a múlt, jelen és jövő.
Egy kicsit más szemmel nézek én Ezrára, mint Natalie, amit érthető, ő sosem állt hozzá annyira közel, mint én, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy gimiben Ezra volt az, aki engem nem egyszer felmosott a földről akár alkohol, akár drog miatt vágtam magam taccsra, nem felejtem azt sem, hogy Ezra volt, aki nem hagyta, hogy lecsukjanak és elvigyenek rehabra, mert se arra, sem pedig óvadékra nem lett volna nekünk pénzünk, úgyhogy ott rohadtam volna meg, nem beszélve arról, hogy a tanulmányaimat is agyonvágtam volna ezzel. Mindezt pedig nem is felejtettem el, amikor évekkel ezelőtt kaptam tőle egy hívást. Meglehet, nem kis eset miatt riasztott, de ha nem tartoztam volna neki, akkor is segítségére siettem volna. Ki mondana egy ilyen helyzetben nemet? Ezeket az érzéseket, a tetteim miértjét nem tudom logikusan megmagyarázni az érintett feleségemnek és nem is próbálkozok ezzel, mert tudom, hogy milyen veszteségek érték. Arra a napra, mikor meghalt a testvére, én balszerencsésen gondolok, nehéz lenne bűnösöket találni, pontosabban nagyobb bűnöst a másiknál, mivel mindketten kivették a részüket és csak a sors hozta úgy, hogy nem Ezra az kit temetnünk kellett. Elég sokat rágódtam ezen az elmúlt években, pláne miután bevallottam Natnak, hogy mi történt, most pedig azt mondom, hogy pontot kellene tenni a dolog végére. Az öccse meghalt, Ezra pedig börtönben volt, ahonnan kihelyezték elvonóra, ez neki állati nagy kínzás és… szenvedjen csak, mert ráfér, hogy újragondolja az életét, s pontosan ennek mintázatát fedezem fel szemeiben, olyan, mint Ezra ezúttal egy kicsit másabb lenne, ami jó. Magára nézve jó, hiszen a legutóbbi találkozásainkkor egyre kritikusabbá vált az állapota, nekem kellett kórházba vinni őt, mert tüdőgyulladást kapott és nem kezeltette. Miután megitatom az embert vízzel, egykicsit szkeptikusan állok felé egy kérdéssel. Baromira sok alkalma volt már megpróbálni leszokni a szerről, vagy csak egy kicsit normális életet kezdeni és nem az utcán tanyázni, most miért lenne ez máshogy? Az, hogy valamit kötelezően előírnak neki egy dolog, tegyük fel, meg is csinálja, aztán ha vége, újra visszaesik. Minden csak attól függ, hogy ő mentálisan hogyan áll hozzá és ebben még én sem tudtam megtörni őt, pedig néha igazán keményen próbálkoztam… amíg még volt erőm ezt tenni. Aztán csak elfogadtam, hagytam, hogy tönkre tegye magát és bíztam benne, hogy nem így van, majd felnyaltam a seggét a pokolból, mikor életveszélybe került. Nehéz, de azért mégis elhiszem, hogy komolyan elszánja most magát és megpróbálja, nem is az győz meg, hogy mennyire határozottan – Ezrához mérten – mondja ki, hanem hogy mennyire keserűen, mintha kínoznák vele, és ez igazinak tűnik. Ha boldogan válaszolna, tuti kamu lenne. Mondjuk ettől még nehezen tudom elképzelni, hogy sikerül is neki, szerintem ő is így van ezzel, de ez nem is a jelen kérdése. - Ez egy nagyon erős lépés - veregetem meg vállát elismerően, szinte gratulálva. Majd lesz valami, bár az biztos, hogy nem ennyire szép és elhivatott minden, aminek talán most tűnik, a nyakamat teszem rá, hogy hamarosan úgyis belekeveredik valamibe, azonban ez csak másodlagos. Mikor nem keveredik bele ő valamibe? Megszokás… De az, hogy megpróbál máshogy élni és ezt ő fejben eldöntötte az aranyat ér. Legyen is így, kívánom neki, hogy megmaradjon ez az elszántsága. Érzem Natalie érintését, hangjából úgy vélem, hogy részben megnyugodhatott. Még mielőtt elmenne, közelebb húzom magamhoz és nyomok homlokára egy csókot, nem tudatom vele, de magamban elhatározom, hogy este, vagy miután Ezra elment, nekünk is beszélnünk kell kettesben. Nem akarom tovább homokba dugni a fejem, mert a reakciói már túlságosan aggasztók. Miután Natalie kilép a konyhából, visszafordulok Ezra felé. - Ha kell valami, nyugodtan szólj, oké? És ha lehet inkább nekem - gondolok most Nataliera, ő most eléggé kiszámíthatatlan, én sem teljesen tudok kiigazodni rajta, mert furcsa érzelemkicsapongásai vannak és Ezra minden szempontból olaj neki a tűzre. Érthető.
Valószínűleg Aston-t soha nem lennék képes elengedni. Ha döntések elé állítanának, hogy ő vagy bármi más, akkor őt választanám. Viszont már választottam jó párszor a drogokat helyette, vagy a nyomort ahelyett, hogy hozzá méltó legjobb barátja legyek. Ebben a versenyben eddig nem jött ki győztesen, csak, amikor leszokott, de abban a versenyben ő volt a két induló. Most én is versengek magammal, a tőlem telhető legnagyobb magabiztossággal mondom, hogy megpróbálom és hát be kell vallanom, hogy a fingom erőteljesebb szokott lenni. Mind a kettőt szeretném, hogy megtörténjen, az egyik gyomorgörcsöt és bélproblémákat okoz, a másik pedig olyanokat, amiket meg sem tudok fogalmazni. A megszokások embere vagyok, ezért vagyok nagyon jó függő. Nehezen mondok le a jól beváltról és attól, ami már egy ideje működik, mindegy, hogy hogyan. De most sok mindenről le kell mondanom és kész vagyok meg is lépni egy részüket, másik oldalról pedig lesz, amit nem teljesen, de lazábban fogok szorítani. Egyszerre egy lépés, ami bár hatalmas ugrás a lusta seggemnek, de másnak nem lenne az és már eleget gondoltam arra, hogy én hogyan szeretek élni, hogy én hogyan baszom a rezet és az életemet. Az övéjüket meg szabályosan elkúrtam többször is. Ezek az én döntéseim voltak és bár most is megmondták, hogy mit kell tennem, de már látom, hogy kezdek egy részükkel azonosulni azért, hogy valahova haladjak. Akárhová. Ha pár évet tudok magamnak még nyerni az már nagyobb siker, mint valaha gondoltam volna, főleg, hogy 25 éves koromra már mindenki temetni akart. Csak lebólintom a fejemet rejtve gyenge csalódottságomat, amiért mindennek így kell lennie. Jobb volt még mikor kölykök voltunk, de igazából minden jobb volt még a gyilkosság előtt, bár akkor is már rezgett a léc. Az, hogy támogat sokat jelent, talán még el is bőgném magamat, de már azt sem tudom milyen a sírás. Ami viszont biztos, hogy belülről folynak a patakok amiatt, hogy velem van, hogy mind a ketten velem vannak. Tudom, hogy Natalie-val nem igazi a dolog, de sok köt hozzá is és az is csoda, hogy nem dob ki az ablakon mindenestül. Tudom, hogy képes lenne rá. -Köszönöm, Nat-biggyesztem oda amikor elindul egy nagyon meghitt pillanat után, amit csak én rondítok el. Egyszerűen kicseszettül tökéletesek egymáshoz, még ha tudom is, hogy mennyire nehéz is lehet két ilyen karakán személyiségnek együtt élnie. Igazából nem tudom mit köszönök meg. Csak az a biztos, hogy őt is kurvára szeretem bármi is van. -Persze-ez igazából nem is kérdés, mondjuk most, hogy mondja nem feltétlenül gondolkoznék el alapból azon, hogy melyiküknek szóljak, ha szarba kerülök. Ha nem is szándékosan, de fogok. Kurva élet. Karma. Isten. Sors. Nevezzük, aminek szeretnénk, de elvagyok baszva és kiszagolja valamelyik, aki irányítja a dolgokat. -Amúgy…itt minden rendben? -igazából nem is értem miért kérdezem. Látszik, hogy nem. -Milyen apának lenni? -módosítom az előző kérdésemet, inkább nem hozom szóba. Én úgy veszem nem is kérdeztem, de az apaságra kíváncsi vagyok. Kölykök. Sose beszéltünk ilyenekről, hogy mi lesz, ha valaki eljut idáig. -Máskor?-egészítem még ki, hogy lehet egy sör mellett inkább jobb lenne, vagy esetleg soha. Nekem az is teljesen vállalható, majd beszél, ha úgy érzi szeretne.
Most pont az történik, hogy összecsap a múlt, jelen és jövő.
Nem igazán érzem magam korrektnek, amikor utalgatok Ezrának, hogy talán jó lenne leszoktatni a drogokról, mivel értem én, hogy miről szól az egész, nem kell senkinek sem elmagyaráznia, hogy Ezra neve már-már egyenlővé vált a kábítószer kifejezéssel és azon sem lepődnék meg, ha a szótárak is így fordítanák nevet. Hozzá tartozik és ezt én marhára leszarom, a hatását és a következményeit azonban fájdalmasan nézem, mégpedig azért, mert nekem sikerült megválnom tőlük és érezhetően helyére kupálódott az életem, míg... szóval míg ő most szabadult a börtönből és itt áll a konyhában szar se tudja hány napos (éves??) ruhában. Bocskor Bill Turnert megirigyelve ő is eggyé válik lassan az utca szennyével, talán az embereknek fel sem kezd tűnni, hogy ki és miért van ott, pedig sorra kérdezhetnék, hogy ugyan hogyan van még életben. Sokáig mondtam neki a magamért, már nem fogom, mert úgy érzem, hogy nincs mit tennem, ellenben itt leszek, ha kell neki valami. Kissé kételkedve állok a nagy változásához, azonban igyekszem ezt nem kimutatni, kérdőre vonja magát úgyis helyettem. Nincs másfele, csak felfelé, legrosszabb esetben is ott köthet ki, ahol most van, bár valamiért nagyon szikrákat látok szemében, mint eddig bármikor és kétségtelen, hogy ehhez nagy köze van a rácsos életmódnak, hiszen az anyjáéknak sem tűri, hogy megmondják, hogyan élje az életét, vagy mit csináljon éppen, így feltehetőleg a börtönben sem repdesett az örömtől, mint ahogy most sem, amiért egyfolytában figyelemmel kíséri egy rendőr a mindennapjait. Natalie távozása után elsőként szeretném vele letisztázni, hogy a mai esetből tanulva inkább nekem szóljon, ha van valami, szimplán azért, mert Natalie az utóbbi időben eléggé instabillá vált és nehéz kordában tartania az érzéseit. Nem hibáztatom, de az ilyen eseteket el tudjuk kerülni, ha nekem ír Ezra előbb. - Aha - enyhén oldalra fordítom fejemet és nézek rá, mintha magam sem lennék biztos a válaszomban. - Túlzás azt mondani, hogy minden, de boldogulunk. - Kellemetlen lenne neki panaszkodnom, mert az én gondjaim jócskán eltörpülnek az övéi mellett, ha meg azt mondanám, hogy kezd valami nagyon elcsesződni köztem és Nat között, szerintem csak legyintene, mert párszor már kerültünk ilyen hullámvölgybe, ezt Ezra is nagyon jól tudja és lehet képen röhögne, hogy nyugodjak le, mert ha eddig megoldottunk mindent, most is meg fogjuk. Éppen lefolytattam magamban egy párbeszédet Ezrával anélkül a részvétele nélkül... szép. - Nehéz lenne megfogalmazni, de nagyszerű. Senkinek nem akartam még ennyire megfelelni, mint neki, pedig egy egyévesről beszélünk. - Ezrának könnyű kérdés volt, nekem viszont pokolian nehéz rá normális választ adnom. Vagy két órán át próbálom megadni rá a jó szavakat, vagy elintézek pár sablonos válasszal, feltehetőleg pontosan ezt a kettősséget érzi Ezra is. - Jah, máskor mesélek, ha tényleg érdekel - mosolyodom el. Igazából jó érzés lenne, ha valóban érdekli őt az életem, vagyis ezen új életem, de könnyűszerrel meg tudnék bocsátani neki, ha csak formalitás miatt kérdezte volna. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy valaha is sor kerül majd arra a beszélgetésre, de kit érdekel, legalább most láthatom teljes embernagyságban ezt a faszt.
Kezdőlap
Lassan egy órája megjöttem a műszakból, szóval most egy szál alsónadrágban ülök a terasz fadeszkás kerti székében és szívem a dohány, miközben azon gondolkozok, hogy milyen indokot kellene kitalálnom, amiért ma este nem fogok átmenni anyámhoz, hogy felfúrjak neki három lámpát. Apám már eléggé beteges - nem annyira meglepő módon - és egy hete már az ágyat nyomja. Ha nem ismerném, még megijednék, hogy elpatkol, de nem fog mert... szóval mert ismerem a vérét, nem könnyű ezt a családot kiirtani. Enyhén előre görnyedek és kifújom a füstöt. Jól esik a kertváros csöndje, na meg a gyerekem is úgy tűnik lassan elalszik, nem hallatszik sírás az emeletről úgyhogy vélhetőleg Nat is lassan megjelenik. 
