Kifújom a füstöt az ablakon, majd még mélyebbre süllyedek az ülésben, mint az eddigi testhelyzetemben voltam. Lábaimmal a műszerfalon még megírok egy rövid, de velős bazdmeg-et a srácnak, aki tegnap óta hívogat és keres, mert még anyagot akar tőlem; Ugyan kellett volna a pénze, de nem állt módomban a saját faszsága miatt kinyírni, hisz abban minden lett volna, csak hosszútávú profit nem. …És sajnos kellett a dollár a jövőre is, mert mikor máskor, ha nem most csapott volna le rám egy hurrikán, felkavarva az amúgy sem túl nyugodt életem. Mióta Teresa visszadobta Mikkelt, azóta hirtelen a nyakamban éreztem lihegni a felelősségvállalás idegen démonjait. Apró kis hangok súgták a fülembe, hogy ideje felnőttként viselkednem, vállalnom a tetteim következményeit… de akármi is adta ezeket a gondolatokat a fülembe, egyértelműen nem ismert. Sem most, sem soha nem állt szándékomban ilyen apróságok miatt, mint a gyereknevelés, változtatni az életem menetén. Főleg nem akkor, mikor egy olyan nagy hal akadt horgomra, mint amilyen Zofia lehetett, feltéve, hogy valóban ő volt az, akit kerestek az oroszok. Nem voltam jó ember és nem most akartam elindulni a javító ösvényen. Beleszívok a cigibe és a még egyszer kimeredek az ablakon, tekintetem végig futtatva a járókelőkön, akik ilyenkor is még Brooklyn utcáit járták. Remélem, hogy jó címre jöttem, mert vagy fél órát rostokoltam a forgalomban és kellemetlen lett volna most még egyszer visszahajtani, hogy a város egy másik felére keveregjek… Kellett a bébicsősz, aki nem köpött, de azért ennyire nem. Néhány perc elteltével, mikor a kapott leírásnak megfelelő kinézetű lány lépett ki az üzlet ajtaján, már biztos voltam abban, hogy nem tévedtem. Kiszállok a kocsiból, ahogy eldobom a leégett csikket egy újabb szálat veszek ki a dobozból és gyújtok rá. Függő voltam, de úgy voltam vele, hogy inkább ez, mint a heroin vagy valami más patkányméreg, amivel a többieket etetem. Azoknak a csodáknak az örömét meghagytam mindenki másnak. - Hé! Billie! – szólok oda a lánynak. Remélem jól emlékszem a nevére, bár elmondás alapján nem annak a fajtának tűnt, aki megsértődött volna valami ilyen apró tévedésen - ha meg mégis, akkor azt úgy is a tudtomra hozta volna. Csak a barátnőjét ismertem, de ha hallgattunk a régi jó mondásra, miszerint embert barátjáról, akkor Billie Parker is egy igazi szülői gyötrelem lehetett… És nem az a jófajta, ahol azon ment a szenvedés, hogy „jaj ne, a gyerek már megint öt perccel később jött haza a trombitapróbáról!” - Remélem még nem ment el a kedved a munkától – lépek oda hozzá, ha megállt a „megszólításomra”. Beszéltünk már üzenetekben, szóval a nevem tudhatta, az arcom meg már ott láthatta. Billie barátnője ugyanis volt olyan kegyes, hogy összekötött kettőnket, nekem pedig grátiszként még egy-két információt is megemlített. Valamiért mindig olyanok fogtak ki anyagért, akiknek be nem állt a pofájuk, főleg beállva; Így tudtam meg azt is, hogy mi akár már ismerhettük is volna egymást a lehetséges gyerek megőrzővel, mert ugyanazokban a körökben mozogtunk. - Hogy van Morrigan? – Még mindig egy fasz? - teszem hozzá magamban, füstfelhőt eregetve. Kezemmel intek, hogy kövessen, innen autóval megyünk tovább; Ő majd eldönti, hogy akar e velem tovább autókázni vagy inkább már most kiszáll a helyzetből. – Hallottam ismered. Rohadtul nem érdekel amúgy, hogy milyen kapcsolatban vagytok, de azt mondják fontos az első benyomás a főnökről, szóval gondoltam rákérdezek. De ne szokj hozzá, hogy érdeklődöm, mert nem fogok. Pedig valójában nagyon is érdekelt minden, amit mondhatott nekem. Sőt, rendkívüli ismertsége volt az egyik fő motivációm arra, hogy pont őt keressem meg elsőként… Meg nem mintha sorakoztak volna az emberek arra a felhívásra, hogy helyettem neveljék fel egy halott drogos kölykét, szóval azzal kellett beérnem, ami jutott; De azért arra nem számítottam, hogy ami épp lesz, azzal pont a jó öreg Morrigan Kane ügyeihez jutok közelebb.
A mókuskerék kilátástalansága nem szokott kétségbe ejteni, mondhatni alapállapot és kiindulópont, és gyakran vannak kiugró részei a monoton diagramnak, ilyen a fizetésnap vagy egy komolyabb veszekedés Morrigannel. Ő azért időnként kihívások és megoldandó nehézségek elé állít, nem panaszkodhatok, hogy unalmas az élet együtt, de jó feladat örömteli pillanatokat keresni köztünk, mint tűt a szénakazalban. Nem tudom, hogy valaha voltam-e akár egy kis időre is boldog vele, vagy úgy egyáltalán, de hát sosem a boldogságot vagy az örömöt kerestem benne, inkább a stabilitást és a biztonságot. Ironikus, hogy pont róla beszélünk, de miután rájöttem, hogy nem tud nélkülem meglenni sokáig, és sosem engedne el maga mellől, bármi történik vagy bármit teszek, ez adott egyfajta bizonyosságot, mindenféle velejárójával együtt, amelyeknek nem sok jelentőségük van, ha az életünkről van szó. Örökké tartozni fogok neki, ő pedig ugyanúgy rabja lesz ennek az örökké tartó körforgásnak. Csak a szokásos csütörtök van, ugyanolyan, mint a szokásos kedd, előző éjszaka hajnalig dolgoztam, majd alig egy óra alvás után a műterembe mentem, onnan pedig a szalonba, először aludni, utána pedig megrajzolni néhány körvonalat. Ma összesen két ügyfél volt nálam, mindkettőnél kiterjedt és részletes tetoválásról van szó, órákon át szinte megállás nélkül rajzoltam, így már lélegezni is nehezemre esik. Nem mintha ez bármikor is hátráltatott volna a dohányzásban, így amikor elmegy az ügyfél, megmosakszom a kagylónál, összepakolom a dolgaim a hátizsákomba, és már tekerem is a cigarettát. Feldobom a hátamra a zsákot, és kilépek az ajtón. Rövid farmernadrágom zsebében kutatva lehajolok, és a zsebemből előkerülő kulccsal párhuzamosan kiveszem a csizmám szárából a gyújtómat. Ágaskodva és teljes testsúlyomat beleadva lehúzom a szürkületben utoljára megcsillanó rácsot az ajtó és a kirakat előtt, majd ráfordítom a kulcsot, és vissza is nyomom a zsebembe. Megfordulok, és a számban lévő cigarettához emelem a gyújtóm, amikor megszólítasz. Meglepetten nézek feléd, és szótlanul hagyom, hogy a kerekeim kikattogják magukat, eredménytelenül, mert nem jövök rá, hogy ismernem kéne-e téged. A gyújtó mellett a kezembe fogom a szálat is, és nyitott ajkakkal nézlek, amíg folytatod a mondanivalód, amitől helyrekattan az utolsó csavar is. Te lehetsz Hush. - Öhm – zavarodottan fordulok feléd teljes testtel. – Helló – motyogom bátortalanul, és újra zavartan nézek rád, amikor megemlíted Morrigant. Invitáló gesztusod után visszacsúsztatom a gyújtót a csizmáma, a cigarettát pedig a dzseki felső zsebébe, ahol nem törik össze, most már úgysincs alkalmam elszívni. Követlek a kocsi felé, és válaszommal megvárom, amíg elregéled, mennyire hidegen hagy, amit mondhatnék. Maze említette, hogy elsőre nem tűnsz majd kellemes alaknak, de bízhatok benned, fizetni fogsz, és tényleg szükséged van bébicsőszre. – Öhm… Igen. Együtt…lakunk. Jól van – dadogok szakadozottan. Tiszteletben tartom az akaratodat, de ha hallani is akarnád a válaszom, mit mondhatnék neked, ami meglephet, amit nem tudsz magadtól is, mert ha ismered Morrigant, akkor nagyon is jól tudod, hogy a pillanatnyi állapota és helyzete nem biztosíték semmire sem. Van, hogy mire az ember kimondja a dolgokat, már más életet él. – Honnan ismered? Beülök az anyósülésre, és amíg a másik ajtóhoz érsz, a kezembe szorítom a hátizsákom. - Hova megyünk? - kérdezlek, amikor már te is a kormány mögött ülsz.
Ahogy a mozdulatait figyeltem rá kellett döbbennem arra, hogy fogalma sem lehet arról, hogy ki vagyok. Megdörzsölöm az orrnyergem és úgy tekintek ismét rá, egy pillanatra magam is elgondolkozva azon, hogy vajon tényleg nem e én voltam az, aki téved… de nem. Kivételesen én voltam az, aki jó helyen volt, jókor és a jó emberhez beszélt. Ő volt megzavarodva, viszont szerencsémre nem annyira, hogy ne merjen hozzám szólni - sokaktól megkaptam már, hogy könnyen megjegyezhető, tipikus sorozatgyilkos képem van, amitől az idegenek érthetően menekülnének. Figyelem ahogy óvatosan mozdul és még a szavait is óvatosan ejti: valahogy harciasabbnak képzeltem, de lehet, hogy csak én ismertem túl sok fura nőt, ő meg csak normális ember módjára reagált. Az utóbbi években azt szoktam meg, hogy a körülöttem lévőknek túl sok vér szorult a pucájába, na meg azt, hogy bemutatkozás nélkül is valahogy tudják, hogy ki vagyok… A történetek, amik rólam keringtek elegek voltak ahhoz, hogy azt higgyék rólam sokan, hogy ismernek. - Gyújts csak rá a kocsiban, nem az enyém – szólalok meg, mikor látom, hogy a zsebébe süllyeszti a szál cigit, amit még azelőtt vett elő, hogy én hozzászóltam volna. Magam is a csikkel a számba kerülöm meg az autót és foglalok helyet a kormánynál, mélyen belesüllyedve a hátra tolt ülésbe. Valóban nem az én járművem volt, csak kölcsönkértem valakitől. Fiatalon kitapasztaltam, hogy hogyan lehetett még azelőtt eltüntetni egy kocsilopás nyomát, hogy a rendőrség rákapna a hírre; Minél rosszabb negyedből vitted, annál kevésbé érdekelte a rendőröket, hogy valakinek eltűnt a 2000-res Hondája. - Na, szóval – tekerem le az ablakot, mert ebben a régi szarban még központi elektronika se volt. Odanézek az ő oldalára, meggyőződök arról, hogy ő is ott ül mellettem, majd kifújom az ablakon a cigi füstöt – Nem emlékszem már pontosan honnan ismerem, de régről. Bár akkor még biztos, hogy te neked közöd nem lehetett hozzá, ahhoz túl fiatal vagy – tulajdonképpen, ha az elmúlt tizenöt év eseményei nem is folytak volna össze egy masszává, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy pontosan hol és mikor ismertem meg őt. Morrigan-nek és nekem is voltak ismerőseim, akik hallottak a másikról, szóval a nevét valószínűleg előbb ismertem, mint hogy ügyem lett volna vele. Billie pedig, nos… Még egyszer rápillantok és a gyújtom adom neki, ha még addigra nem jutott volna el saját cigije meggyújtásáig. Billie fiatalnak tűnt, a húszas évei elején: még általános iskolában lehetett, mikor én azt mondhattam Morrigan-ről, hogy ismerem. Igazából talán ahhoz is fiatal volt, hogy egy gyerekre vigyázzon, de nem volt bennem annyi felelősség, hogy ezen egy gondolatnyi időnél tovább időzzek. - Választhatsz… – fordítok el egy pöcköt a kormány alatt, ami a kulccsal való indítás helyett adott gyújtást. A motor borzasztó robajjal indul be, mintha bármelyik percben kiakarna szakadni helyéről, de fél perc után megnyugszik és kellemesen morog tovább; Egy biztos, nem ez a roncsdarab volt az előző tulaj csajozós autója. – …én innék egy sört, szóval mehetünk a kedvenc helyemre is. De haza is vihetlek és akkor addig elmondom, mi lenne a munka. Holnap reggel kezdődik csak a műszakom, addig ráérek… Mesélt valamit a barátnőd vagy csak azt tudod, hogy fizetek? A kérdéssel magamból indultam ki és abból, hogy amikor annyi idős voltam mint ő, akkor majdnem mindent elvállaltam volna ha azt mondják, kapok érte tíz dollárt. De valahol pont ez volt a szépsége ennek a kornak; Mikor még azt hiszi az ember, hogy majd az a tizes megváltja, meg boldogabbá teszi… Aztán rájön, hogy a nagy büdös lófasz sem tehetné jobbá az életet. - Merre akkor? – teszem fel a kérdést, egyik kezem a kormányra helyezve, a másikkal pedig az irányába fordulva, hogy a szemeibe tudjak nézni beszéd közben.
Átfut a fejemen, hogy a kocsi, amibe beültem, lopott, loptad, vagy kölcsönkérted valakitől, aki lopta, mert azok alapján, amiket Maze mondott rólad (valójában nem túl sok mindent, csak óvatlan következtetésekbe futottam), nem az a típus vagy, aki maga végzi a pitiáner munkákat. Sőt, ha gyerekőrt keresel, biztosan van kocsilopód is, mindenre kapható bejárónőd, nem kérdező postásod, és sofőrt csakis azért nem alkalmazol, mert szereted egyedül intézni a dolgaidat, vagy nem bízol meg senkiben igazán. De hát nem hagynád a gyereked magára olyannal, akit nem is ismersz, nem igaz? Honnan tudhatnám, semmit sem tudok rólad, de biztosan akadna körülötted nő, aki meg tudná etetni, és távol tartaná a téged körülvevő veszélytől. Vagy magad képére akarod formálni őt is? Morrigan sohasem említett téged. Nem veszem elő újra a ccigarettát, csak nézem, ahogy beülsz a kormány mögé, és csendben hallgatlak. Nem is igazán tudom, mit felelhetnék a megállapításaidra. Már nem is emlékszem, hogy mikor ültem le először a Purgatórium pultjához, ahol Morrigannel találkoztam. 17 voltam vagy 18, biztosan nem alkohol törvényes fogyasztására feljogosító korú, te viszont biztosan a Jackie-korszakból ismered, aminek én a patetikus epilógusa vagyok. - Nem gyújtok rá, köszönöm! – motyogom, amikor felé nyújtod az öngyújtód. Már nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy egy idegen lopott kocsijában (amit csak én következtettem le) felhőtlenül cigarettázzak, sokkal inkább próbálom eldönteni magamban, hogyan álljak hozzád. Alig láthatóan összerezzenek, ahogy beindul az autó, aztán rád nézek. - Öhm – mindkettő tökéletesen alkalmatlan választás lenne a napom folytatására. – Nem haza megyek. Este dolgozom. De majd valami alkoholmenteset iszom. Valószínűleg Morrigan sem…örülne, hogy veled vagyok. Vagyis egy idegennel. Mármint…bárkivel – lesütöm a szemeimet, és egy icipicit el is mosolyodok, ez az ösztönöm biztosan valami evolúciós félrelépés, mert a nagy általánosságban semmi okom nem lenne örülni. Különösen ezen a helyzeten nem, mert még bevágódni sem terveztem nálad, bár valóban nagyon kell a pénz. – Annyit mondott, hogy a gyermeked mellé keresel valakit. Mást nem igazán. De ha kell, akkor takaríthatok vagy főzhetek, vagy…amire szükséged van – zavaromban előre fordulok, ahogy elindítod a kocsit. Általában nehezen oldódom fel egy idegen társaságában annyira, hogy önmagam lehessek, addig többnyire egy életképtelen mimózára hasonlítok, pedig ha a világ hallaná, amit mesélni tudnék, kiállítást csinálna az életemből. – Volt…van egy húgom, még babakorában vigyáztam rá anyám helyett. De gyorsan tanulok – próbálom menteni a menthetőt, és nem felfedni, hogy még a gyermeked korát sem tudom. Azt pedig különösen eltitkolni szándékszom, legalábbis ideig-óráig, hogy három műszak és Morrigan mellett én nem bíznék magamra gyereket, de az biztos, hogy a lelkiismeretesség és a kitartás nem hiányzik belőlem. Önéletrajz vége.
Minden kétségen kívül nem a legjobb munkáltató voltam, de mentségemre szólt az, hogy nem is kívántam soha ebbe a pozícióba kerülni. Magányos farkas voltam, még másokkal sem dolgoztam szívesen együtt, nem hogy még nekem kellett volna valakit terelgetnem a dolgában és mind közül a legrosszabb, fizetnem neki. A gondolatba is beleborzongtam, hogy egy vadidegennek (vagy ha már itt tartunk, akárkinek) a saját dollárjaimból adnom kelljen azért, hogy a kölyökre vigyázzon. Magamban gyorsan elátkozom a hülye nővérem, amiért Mikkelt kérdezés nélkül visszapasszolta mint egy rossz karácsonyi ajándékot a következő ajándékozásnál, majd szívok egy jó mélyet a cigarettámból. Ha az érzelmi intelligenciám nem a béka segge alatt lett volna akkor megkérdeztem volna Billiet, hogy zavarja-e a füst, de nem teszem: abból, hogy ő is dohányzik arra következtetek, hogy úgy sem bánja. - Te tudod – nézek rá, majd vonom meg a vállam, ahogy a gyújtót a zsebem mélyére süllyesztem. Nem voltam hülye, feltűnt, hogy tartózkodott tőlem, amit valahol mélyen belül meg is értettem; Ezért sem erőltettem azt, ami nem ment. Nem volt célom kényelmetlen helyzetbe hozni, elvégre mégis csak alkalmazni akartam és nem elijeszteni. - Esküszöm, hogy nem lopott, csak tönkrement a gyújtó – utalok a kocsira könnyedén hazudva, már majdnem bocsánatkérő hangnemben beszélve. Úgy gondoltam, hogy nem a viselkedésemmel váltottam ki ódzkodását, így azért nem is kérek elnézést; Saját fejemben semmi udvariatlant nem szóltam, sőt kifejezetten nagylelkű voltam már azzal is, hogy felajánlom hazaviszem. Egyik kezem felteszem az anyósülés fejtámlájának hátuljára és a hátsó ablakon kitekintve kezdek kitolatni szűk utcaszéli parkolóhelyről. Mögöttes jelentés nélkül hümmögök miközben hallgatom, majd ahogy el is jutnak a szavak az agyamhoz grimaszba is rándul az arcom. - Nem az apád Morrigan, hogy megmondja kivel legyél – szólalok meg fél szemmel rápillantva, de utána fő figyelmem inkább az útnak szentelem, a szemkontaktusról félig-meddig pedig lemondok. Nem bántam kifejezetten jól a nőkkel és nem voltam feminista sem - vagy akármi is volt mostanában a menő -, de híve voltam annak, hogy senki nem felel senkinek, így a nők sem a férfiaknak, egy pár egyik fele sem a másiknak. – …De lehet tényleg jobb, ha nem tudja velem voltál. Nem tudom mennyit változott azóta a szerelmed, de régen elég haragtartó egy fa—, természet volt és mi azt hiszem nem a legjobb körülmények közt váltunk el. Őszintén szólva már nem is emlékeztem arra, hogy mi is történt kettőnk közt pontosan: soha nem voltunk mi közel egymáshoz, cimborámnak biztosan nem neveztem volna soha, de több, mint fél évtizeddel ezelőtt még voltak közös ügyeink… Csak néhány apróbb részlet maradt meg gyenge emlékezetemben. Talán épp a pénzen nem tudtunk kiegyezni, hisz az mind nekem, mind neki érzékeny téma volt; Én pedig már akkoriban sem kezeltem rugalmasan az ilyen dolgokat. - Ja igen, a gyerek! – teszem fel bal kezem az ablakhoz, bemeredve rajta a jobbról megelőzött vánszorgó nő autójába. Hogy nem lehet normálisan menni! Nem voltam felelősségteljes apa és nem tudtam, hogy ezt igazából akarom-e titkolni Billie elől vagy hagyni, hogy majd idővel úgy is rájöjjön mindenre… és személy szerint az utóbbiban sokkalta kevesebb erőfeszítés volt. - Figyelj, nekem nincsenek ilyen elvárásaim – válaszolok a felajánlására. Csak bébiszitterkedésért akartam neki fizetni, a plusz tarifákért és már luxusnak számító szolgáltatásokért nem akartam pluszban perkálni. Tud a gyerek is főzni magának ha annyira éhes! – Nekem bőven elég ha figyelsz rá, míg én dolgozom. Nem kell nyolc-tíz órákat, csak amennyi belefér, a többit meg majd én intézem. Igazából Mikkel nem volt már kisbaba, hogy folytonos megfigyelésre szoruljon: én az ő korában már apám kombájnjait vezettem, ahhoz képest egyedül lenni egy biztonságos lakásban séta és légzés volt. Tulajdonképpen borzasztóan felelős és gondoskodó szülő voltam már azzal, hogy egyáltalán megfordult a fejemben az ötlet, hogy a gyerek ne legyen egyedül odahaza. - Mikkel egyébként már nem kisbaba, szóval annyi gondod sem lesz vele. Tizenhárom lesz a télen, eddig még nem gyújtotta magára a házat, tud főzni, mosni meg minden ilyen életre kellő cuccot. – magyarázom az olyan dolgokat, amiket gondolom ilyenkor tudni akarhat az ember. Igazából Rox, vagy akármilyen drogos mellett az ember fiatalon kénytelen volt megtanulni a túlélés alapjait, a felnőttek meg sokszor majdnem csak dísznek voltak mellette… Nem beszéltem Mikkellel még arról, hogy a nővéremmel milyen volt élnie, de ha Pamela ugyanolyan volt, mint régen, akkor minden kicseszett koszos edényt vele mosatott el és vele kavartatta a mac&cheese-t is. –Van valami konkrét, amit tudni akarsz? Új vagyok ebben, az órákhoz meg az autókhoz jobban értek, mint a gyerekekhez meg ehhez az egészhez – veszem le mindkét kezem egy pillanatra a kormányról, hogy gesztikulálva bemutassam az „egészet”, miközben a pirosnál állunk. Körülbelül tíz percre voltunk a célunktól és a forgalom is úgy látszott, hogy nem igyekezett keresztbehúzni számításaim. – Vagy ilyenkor nekem kéne kérdeznem? Inkább hangosan gondolkozom, de ha választ kapok azt sem bánom. Nem ismertem én az ilyen protokollokat, az életem messze kanyarodott az olyan mindennapos párbeszédektől, mint amit Billie-vel tartanom kellett volna. Bármit kérdezhetett volna, még azt is elmeséltem volna neki, hogy hol van a srác anyja ha attól kényelmesebben érezte volna magát meg elvállalta volna a melót.
Ahogy a füst elhagyja az ajkaidat, úgy kunkorodik fölötted, mint egy gondolatbuborék, aztán kihussan az ablakon, mintha soha nem is létezett volna. Az autó sötétjében látszanak a markáns vonásaid, a tükör árnyéka még több mélyedést fest az arccsontodra, és elvonja a figyelmet szemöldökeid alá süllyedő tekintetedről, pedig csillámlik benne valami, egy nagyon apró szikra, mint egy sötét barlang mélyén egy távoli tűzrakás. Meglátszik a pórusaidon az élet, amit valószínűleg te választottál, de ha nem is, nem tettél ellene, talán még élvezed is, vagy csak élsz vele, mellette, mint én a legjobb pillanataimban. Kicsit könnyebben mosolyodom el, amikor megjegyzést teszel az indulásra, már-már nevetek is halkan, pedig az sem érdekelne, ha lopott lenne az autód, ki vagyok én, hogy emiatt elítéljelek, hiszen mindenki úgy boldogul, ahogy az élet engedi neki. Nem húzódok el, amikor a támlám mögé nyúlsz, sőt, ami azt illeti, jobban meg is nézlek, pusztán művészi tekintettel, ahogy a kidomborodó vonalaid illékony mélyedéseket rajzolnak a pólódra. Akaratlanul is elkalandoznak a gondolataim mindenféle elvont, erdőszéli ösvényekre egészen a tengerig, hogy aztán szavaid riasszanak fel éber álmomból. Esküszöm, hogy tegnap óta nem vettem be semmit! - De az övé a lakás… - felelem egy halk sóhaj kíséretében, és a szélvédő felé fordulok. – Amúgy sem akarom, hogy még többet idegeskedjen feleslegesen. Egyikünknek sem tesz jót – lehajtom a fejem, és babrálni kezdek a táskám cipzárjával. – Szóval erről…nem kellene tudnia – rád nézek, valamennyire kérdőn, de inkább kérlelőn, pedig még nem is egyértelmű, hogy magkaptam-e a melót, de ha csak a szándékomat is megtudja Morrigan… Elképzelni sem akarom, hogy reagálna. Azt hiszem, inkább napokig nem mennék haza, de legyünk őszinték, mégis hova bújhatnék? Figyellek, miközben a melóról beszélsz, időnként apró bólintással jelzem, hogy felfogtam a szavaidat. - Értem – motyogom, mielőtt Mikkelről mesélsz, aztán érdeklődve hallgatom a fiad történetét. Különös érzéseket kelt bennem, ahogy róla beszélsz, ellentmondásosnak tűnhet, hogy úgy mutatod be a fiadat, mintha egy belevaló házvezetőnőt akarnál eladni a pénzes szomszédodnak, közben meg maga a tény, hogy pénzt áldoznál a jóllétéért, esetleg a biztonságáért egy törékeny idegennek, nem a nemtörődömségedről árulkodik. Elmosolyodom a gesztikulálásodon, látszik, hogy beleélted magad a témába, és biztosan látod magad előtt a kisfiad, akihez jó hazatérned esténként vagy reggelente. - Sokat van otthon egyedül? – elkezdek kérdezni, bár nem érzem előnyösnek tizenöt kérdést feltenni instant. – Hogy halad az iskolában? – magamból kiindulva nem lehet egyszerű neki sem a távoli jövőre összpontosítani, miközben idegenek közt vagy éppen tök egyedül ül egy lakásban, talán sohasem beszélget veled, bár ez ismét csak egy alaptalan elképzelés, hiszen egyértelmű, hogy szereted és félted őt, mégsem tudom elképzelni rólad, hogy egy tizenhárom éves kisfiú lelkét ápolod, miközben az jár a fejedben, hogy hogy állnak a pénzügyek, fel van-e töltve a raktár. Igen, Maze említette az üzletedet, és hogy milyen lojális vevőd. – Tulajdonképpen mikor van egyedül? Mármint mikor kell vele lennem? És öhm…hol laktok? Vannak esetleg valami szabályok, amiket be kell tartania neki? Vagy nekem. Van bármi, ami szigorúan tilos? Vagy…nem tudom, valami iránymutatás. Kicsit ügyetlenül kérdezek én is, mert ez nem egy szokványos állásinterjú, te pedig nem egy szokványos munkáltató vagy. Az ember fia-lánya mindig érzékeny téma, bármilyen irányba is, érinthet nagyon rosszul vagy boldoggá tehet, de biztosan nem semleges. - Hol van az édesanyja? – amint kimondom a kérdést, meg is bánom, mert most valóban illetlen voltam, tulajdonképpen semmi közöm hozzá, sőt, lehet, hogy ezzel rossz pontot is szereztem, egyszerűen csak kicsúszott, és most már kár is megpróbálni menteni a menthetőt. De azért egy – Bocsánat! – belefér. – Kérdezz csak! – mély levegőt veszek. – Bármit.
Kezdőlap
Remélem, hogy jó címre jöttem, mert vagy fél órát rostokoltam a forgalomban és kellemetlen lett volna most még egyszer visszahajtani, hogy a város egy másik felére keveregjek… Kellett a bébicsősz, aki nem köpött, de azért ennyire nem.
